Valami árnyék megtaposta árnyamat | Ronnie & Lyra Jean
Szer. Márc. 06 2019, 13:59
Lyra Jean & Ronnie
Picture yourself in a room full of broken glass Blood on the pieces, the pieces you can't put back A little white light in a sea gone black My head is a room and the room's full of broken glass You can't change me, can you save me? Oh, clean eyes, breaking my heart in all right ways and No, I don't mind, clean eyes
• • •
Szüntelenül zúg a fejem és nem a repülő állandó duruzsoló hangjától, annál inkább a helyzet ideájától, amibe belekerültem. Zabolátlanul cikázó gondolataimat az előttem lévő olvasmánnyal próbálom elterelni, ami a marxizmusról szól, hátha a modern világ társadalmának gondolkodási módjának sikeres megértésével a saját lépéseimet is sikerült értelmezni, de agytekervényeim annyira túlterheltek a lelkemet mételyező gonddal, hogy aligha fogom fel, amit a sorok közölni próbálnak velem. Már megannyiszor elképzeltem az újratalálkozást Ronnieval, elmebeli noteszemben lejegyeztem és analizáltam minden lépést, ami túlságosan erőltetett lehet annak érdekében, hogy már ne az első másodpercben buktassam le magam. Nyilván nehéz lesz más látszatot felépítenem, ha Ronnie már a telefonhívásomból és a látogatásom hirtelen ötletétől gyanítja, valami nincs rendjén, de ahogy azt mondani szokás: a remény hal meg utoljára. És ha már a remény halálánál tartunk, vajon támogatni fogja az elhatározásomat, miszerint felkeresem a biológiai apámat. Igaz, hogy anyától okkal nem kérdeztem semmi róla, de eszem ágában sincs, hogy Ronnienál miért nem próbálkoztam még. Nem mintha sok esélyt látok arra, hogy anya megosztott bármit is vele, de ha mégis, és velem mindössze azért nem, mert én vagyok a történet másik sértett alakja, így az eset okozta fájdalmat nem akarja olyasvalakivel megfelezni, akit személyesebben is érinthet? Ez így mind lehetséges, ha kizárjuk azt a tényezőt, hogy anya ugyanannyira az enyém, mint amennyire Ronnieé, szóval, ha engem rosszul érint, hogy megbántották, akkor Ronnieban sem indulhatnak folyamatnak más érzések, mint az ellenszenv és társai. Konklúzió: anya nem osztott meg vele semmit, nem? Amint a gép leszáll, kikapcsolom a repülési üzemmódot, hogy megnézzem, kaptam e üzenetet. Mielőtt elindult a gép, gyorsan megírtam Veronicának, hogy a menetrend szerint mikor várható az érkezésem, illetve megkértem, hogy írjon, amint elindul a reptérre. Igazából elmehettem volna a lakhelyére is, vagy a munkahelyére, de most először járok New Yorkban, fogalmam sincs, hogy működik itt a közlekedés – bár gyanítom, nem különbözhet túlságosan miamiétől – tehát úgy gondoltam, nem hozok még nagyobb fejfájást a nővéremnek azzal, hogy elveszek a nagy városban. Nyilván, a huszonegyedik században élünk, ahol a technológia magas szinten működik, de azért valljuk be, hogy néha a Google térkép sincs magánál és bődületes baromságokat mutat. Túljutva az ellenőrzéseken, a harminckét kilós bőröndömet húzva inkább a reptér bejárata elé állok ki, hogy azzal se kelljen időt vesztegetnünk, hogy bent kóvályogva egymást keressük. Közben bőszen nézegetem a telefonom képernyőjét, meg megírom Ronnie-nak, hol talál. A csomagomat nézve, le sem tagadhatom, hogy nem pár napra jövök, de hátha nem tűnik fel neki. Amúgy sem vagyok jó az okos pakolásban, és ezt mindenki tudja. - Kér egy fuvart? – mellém lép egy idegen, kérdését erős indiai akcentussal teszi fel. - Nem, köszönöm, éppen a fuvaromra várok. – mosolyogva megrázom a fejem. - Olcsó, olcsó. – folytatja a férfi, mire ismét megrázom a fejem és lábhegyre állva pásztázom az előttem lévő teret, hátha Ronnie már itt van, vagy előbb érkezik meg, minthogy ez a fickó betuszkol az autójába és elhajt, hogy aztán a fekete piacon adja el a vesémet.
Re: Valami árnyék megtaposta árnyamat | Ronnie & Lyra Jean
Csüt. Márc. 14 2019, 13:21
Lyra Jean & Ronnie
Azt hittem, hogy a mai napomban semmi nem lesz eltérő az átlagostól. Legalábbis, ha az én mostani hétköznapjaimat lehet egyáltalán átlagosnak nevezni. Nem történt kifejezetten semmi, de az élethelyzetem mégis olyan volt, ami egyáltalán nem nevezhető megszokottnak. Ezt persze nem kívántam nagy dobra verni, de arra aztán tényleg nem számítottam, amit az üzeneteim lehallgatásakor sikerült elcsípnem. Az első gondolatom természetesen az öröm volt, hiszen már régóta csak Skypeon láthattam a húgomat, aki bizony a szívem egyik csücske. Mióta eljöttem ide egyetemre, csak ritkán tudtam hazalátogatni, ők meg nem is igazán jártak nálam, már ha jól emlékeztem. Nem voltam én teljesen egyedül, de mégis más volt kezdetben, mint amihez hozzászoktam. Már nem sündörgött körülöttem, és nem rágta a fülem idegesítően, ha akart valamit. Igazából fogalmam sem volt, hogy milyen vele együtt élni most, hogy már felnőtt, és ő is dolgozó nő lett. Előttem még mindig egy kislány képe jelent meg, ha rá gondoltam. Aztán persze jött a túl sok gondolkodás eredménye, amikor is feltettem magamban a kérdést: Mégis miért jön ilyen sietve hozzám? Sosem említette, hogy mennyire szeretne meglátogatni, így azon kattogtam órákon át, hogy biztosan valami baj van. Más nem történhetett, de anya csak szólt volna, nem? Egyelőre azért nem akartam riasztani, nehogy bepánikoljon nekem, ha Lyra Jean mégsem szólt otthon, hogy hová indul. El tudtam képzelni, bajba pedig nem szívesen kevertem volna még úgy sem, hogy én is mérges voltam rá. Ennek ellenére izgatottan vártam, és még az előtt bevásároltam, hogy elindultam volna a reptérre. Egyből megnéztem egyébként, hogy mikor landol, szóval mire megírta az üzenetet, már tisztában voltam azzal, hogy mennyi időm maradt az érkezéséig. Kérése ellenére nem írtam vissza, hogy mikor indulok, hanem egyszerűen csak bevágtam magam, meg Rileyt a kocsiba, és már úton is voltunk. Természetesen a hátsó ülésen utazott, mert ott le is tudott feküdni, ha éppen ahhoz volt kedve. Sejtettem, hogy nem lesznek odáig a reptéren azért, ha én kutyával együtt vonulok be, de nem igazán érdekelt. A forgalom miatt kicsit késtem ugyan, de a fene gondolta, hogy ennyi ember akar még most abba az irányba menni. Jó, mondjuk nem is értem, miért nem készültem fel erre. New York a világ egyik legfelkapottabb úti célja, természetes, hogy nagy a forgalom a JFK körül. Valami csoda folytán azonban mégis sikerült parkolóhelyet találnom, és még nem is volt borzasztóan nagy távolságra az érkezési oldal termináljától. Szerencsére már messziről kiszúrtam a húgomat, és az sem kerülte el a figyelmem, hogy egy rámenős taxisofőr éppen próbálta befűzni. Ilyenek ezek, de hiába tudtam, hogy pár perc múlva tovább áll, hogy újabb potenciális utast akasszon le magának a tömegből, mégis megszaporáztam a lépteimet. - Nálam biztos, hogy nem olcsóbb! – szólaltam meg váratlanul, pont abból az irányból érkezve, amerre Lyra nem nézett el. – Szia, Húgi! – mosolyogtam rá szikrázóan, és mielőtt még bármit is mondhatott volna, erősen magamhoz szorítottam. – Istenem, de régen láttalak! – szorongattam tovább üdvözlően, közben Riley sűrű farok csóválások közepette üdvözölte. Talán egyszer találkoztak már, amikor fogtam magam, és kalandosan kocsival mentem le Miamiba. – Ne haragudj, hogy késtem egy kicsit, de hatalmas volt a forgalom. Mindenki most akar utazni, úgy látszik… - ráztam meg a fejemet rosszallóan, miután hagytam kibontakozni az ölelésemből. - Gyere, menjünk! Addig mesélj, milyen utad volt? Minden rendben ment? – záporoztak máris a kérdéseim, miközben megragadtam a bőröndjét, és elkezdtem magam után húzni. Másik kezemmel belé karoltam, csuklómra csúsztatott pórázzal felszerelkezve. Lassan kezdtem magam málhás szamárnak érezni, de nem érdekelt.
Re: Valami árnyék megtaposta árnyamat | Ronnie & Lyra Jean
Kedd Május 07 2019, 21:20
Lyra Jean & Ronnie
Picture yourself in a room full of broken glass Blood on the pieces, the pieces you can't put back A little white light in a sea gone black My head is a room and the room's full of broken glass You can't change me, can you save me? Oh, clean eyes, breaking my heart in all right ways and No, I don't mind, clean eyes
• • •
Nem vagyok az a fajta ember, akit könnyű felbőszíteni, de ez az emigráns taxisofőr csúnyán pengeti az ideghúrjaim. Igyekszem figyelmen kívül hagyni, és közben titokban magamat szidom amiért rövid szoknyában indultam útnak. Mégis ki az az épelméjű, aki miniben száll repülőre? Biztos azért nem kopott még le, mert hosszúláb-fétise van. Képzeletbeli noteszemben pontokba szedem, mit teszek, ha a következő másodpercek egyikében nem szívódik fel, amikor Ronnie hangja eltereli az idegesítő emberünk tekintetét és figyelmét rólam. A hangforrás irányába nézek el, nyilván filmbeli, vagy szimplán csak iszonyat nagy mázli lett volna, ha pont arrafelé pásztázom a tömeget, amelyikről érkezett. De ez itt nem egy Mel Brooks, de még csak egy Woody Allen mozifilm sem, a szerencsét meg igazából még opcióként is kész vicc lenne említeni. Mostanában valahogy nem óhajt mellém szegődni. Elmondhatatlan öröm veszi át minden egyes porcikám felett az uralmat, amikor megpillantom a testvérem. Azon nyomban megölelget, és én is erősen magamhoz szorítom. - Ronniiiiiiiiie. – izgatottságomban vagy kétszer megtriplázom a nevében az i betűt, és jólesően vállába fúrom az arcomat. Csak most tudatosul bennem, mennyire hiányzott, ha nem is magam mellett, de legalább, hogy a közelemben tudhassam a nővérem. Talán, ha nem mérföldek választottak volna el minket egymástól az utóbbi időben, tanácsért szaladtam volna hozzá és még azelőtt eltusoltam volna Kit irányában táplált mindenféle vonzalmamat, hogy rájönnék, létezése gondolatára valami furcsa kezd motoszkálni bennem. – Nekem mondod? Olyan, mintha egy másik életben találkoztunk volna utoljára. – kissé eltúlzom az eltelt idő bőségét, de esküszöm minden szentre, hogy jelem pillanatban pont így érzek. – Ó, szia kutty! – ellépek egy kicsit Veronicatól, amikor ráeszmélek a körülöttünk örvendező kutyára. Kicsit szégyellem magam, hogy nem emlékszem a nevére, ezért le is guggolok a szintjére, hogy megnyunyurgassam. Egy másodperccel később azonban, amikor nyelve végig szántja arcomat, rájövök, ez csak abban az esetben lett volna jó ötlet, ha kutyanyál arcpakolásra vágyom. – Milyen barátságos vagy mindig, tiszta anyád! Szerencséd, hogy ma pont nincs rajtam smink – nevetve viccelődöm, ismét lábra állva, mutatóujjammal a levegőben. - Ugyan már, ne viccelj! – fordulok ismét Ronnie felé – Igazából csak most jöttem ki a reptérről, szóval tulajdonképpen nem is késtél. Az az ipse egyből rám szállt, amint kitettem a lábam az épületből, de gondolom, tudod, ezek milyenek. – igyekszem megnyugtatni, ugyanis semmi oka, hogy szabadkozásba kezdjen. – Hálás vagyok, amiért kijöttél elém. Tuti, elvesznék… - ismét viccelődöm, de ebben a tréfában némi igazság is bujkál, valóban fogalmam sincs, hogyan találtam volna oda hozzá. Ahogy elindul, követem, párszor még hátrapillantok, hogy biztosra vegyem, nem ejtettem el semmit, nem hagyok ott olyasmit, amit később hiányolni fogok, majd vígan sétálok tovább mellette. - Szerintem akkor sem mentek volna simábban a dolgok, ha előre eltervezem, hogy meglátogatlak. – úgy érzem, itt helyén való lenne a szabadkozás és a bocsánatkérés, amiért ilyen hirtelenséggel repültem ide, de még nem szeretnék belekezdeni az utazásom miértjébe, márpedig az lenne a logikus, ha rögtön megindokolnám, miért. Hazudni pedig nem tudnék, és igazából nem is szeretnék. – Tulajdonképpen az utazás jobban telt, mint amire számítottam, és még csak nem is szédülök. – a kocsihoz érve átveszem a bőröndöm, hogy a csomagtartóba helyezzem, amint Ronnie kinyitja, majd az anyós ülés felé veszem az utat. – Kutyuli nem haragszik meg, ha a hátsó ülésen utazik, ugye? – kíváncsian kérdem, bár erősen kétlem, hogy ő pont az az elkényeztetett fajta. Ha mégis, voltaképpen nem bánom, ha a hátsó ülésen kell utaznom, igazság szerint nem befolyásol sok mindent. - Na, és veled mi újság? Milyen az élet New Yorkban, főleg… egyedülállóként? – kacérkodom, miközben bekapcsolom a biztonsági övem. Noha nem vagyok benne biztos, hogy egyedülálló – talán akkor sem volt az, amikor utoljára hazalátogatott – jobb így feltenni a kérdést, hiszen jelenleg nem érzem valami tájékozottnak magam ebben a témában.
Re: Valami árnyék megtaposta árnyamat | Ronnie & Lyra Jean
Csüt. Május 30 2019, 20:42
Lyra Jean & Ronnie
- Még jó, hogy legalább Skype-on láttalak, különben azt sem tudnám, hogy nézel ki! – kuncogtam, miután végre eleresztettem őt a szorításomból. Valószínűleg a repülőút után arra vágyott legkevésbé, hogy egyből összeroppantsam őt, amint kicsit kinyújtóztathatja a tagjait. – Úgy látom, hogy Riley azért könnyedén felismert, elég jó a memóriája. – viccelődtem, megpaskolva a Goldenem fejecskéjét. Mindig túllelkesül a szentem! - Őt az sem zavarta volna, neked pedig már úgy sincs rá szükséged mára. Vagy szeretnél még menni valamerre? Mert gondoltam összeütök valamit otthon, de akár ki is mozdulhatunk, ha van még hozzá energiád, meg hangulatod! – ajánlottam fel a lehetőségeket, miközben megindultam a parkoló felé, hogy ne itt rostokoljunk, míg feljön a Nap. Sokkal jobb lesz nekünk a fűthető autóban, araszolva a kifelé tartó dugóban. Vonzóbb, mint a fagyos szélben trécselni, annyi bizonyos. - Persze, így szokták! Pedig olyan sok utast foghatnak itt maguknak, mindenki tolakodni szokott a bőröndjeikkel. – forgattam a szemeimet, mert kész katasztrófa volt néha, ami a reptereken ment. Én mondjuk mostanában már nem utaztam olyan sokat, de még szándékomban állt felfedezni a világ azon részeit, ahová nem jutottam el. Az volt a szerencsém, hogy a munkám miatt már volt lehetőségem, hiába itt vagyok idegenvezető. Volt már rá példa, hogy az iroda kiküldött ide, vagy oda, hogy mérjem fel a terepet. Azokat mindig nagyon élveztem. - Hát, elég váratlanul ért a hívásod… - dorgáltam meg egy kicsit. Nem akartam egyből nekiesni, vagy kifaggatni arról, hogy mire ez a hirtelen utazás, de szerintem mind a ketten tudtuk, hogy előbb-utóbb úgyis rá fogok kérdezni. Egyszerűen ilyen vagyok, ráadásul ő a húgom, úgyhogy megengedhettem magamnak az efféle kíváncsiskodást. Sőt, jogos is lenne a kérdésem, hiszen rám tört, ha szigorúan vesszük. Nem mintha annyira zavart volna egy váratlan vendég felbukkanása, de azért mégis némi aggodalmat ültetett el belőlem, hiszen eddig erre nem volt még példa. - Dehogy! Riley bárhol remekül elvan, csak legyünk ott körülötte! – legyintettem nemtörődöm mozdulattal, amint lezártam a csomagtartót. – Gyere, Pajti! – azzal kinyitottam neki a hátsóajtót, ő pedig könnyed mozdulattal már be is ugrott, és elfészkelődött a szokásos módon. – Látod, remekül érzi magát! – azért nagyjából középre helyezkedett, hogy kettőnk feje között ki tudjon nézni, ha éppen olyanja van, vagy arcon nyalni, a lehető legváratlanabb pillanatokban. Volt már rá példa, úgyhogy felkészültem rá lelkiekben. - Dolgos hétköznapok. Ilyen a New York-i élet, húgocskám! – vontam meg a vállaimat, kerülve a férfiak témáját. Most mondjam meg neki, hogy nem egyszerűen szingli nem vagyok, de egyenesen valakinek a felesége lettem, mióta utoljára találkoztunk? Á, arról szó sem lehetett! Nekem is megvoltak azok a dolgok, amikről egyelőre nem akartam beszélni, és vélhetően neki is, bár én nem terveztem ezt annyiban hagyni sokáig. Konkrétan egészen addig bírtam, amíg át nem mentünk a sorompón, ami leválasztotta a sztrádától a parkolót. - Mesélj, mire fel ez a hirtelen jött látogatás? – pillantottam rá oldalra, biztos kézzel tartva közben a kormányt. – Sosem bukkantál még fel csak úgy nálam, ebből arra következtetek, hogy valami történt. Szóval, ki vele! – nem parancsoltam én rá, inkább mondjuk úgy, hogy szelíd utasítás volt, vagy szebben fogalmazva, kérdés.