Azt hittem, hogy a mai napomban semmi nem lesz eltérő az átlagostól. Legalábbis, ha az én mostani hétköznapjaimat lehet egyáltalán átlagosnak nevezni. Nem történt kifejezetten semmi, de az élethelyzetem mégis olyan volt, ami egyáltalán nem nevezhető megszokottnak. Ezt persze nem kívántam nagy dobra verni, de arra aztán tényleg nem számítottam, amit az üzeneteim lehallgatásakor sikerült elcsípnem.
Az első gondolatom természetesen az öröm volt, hiszen már régóta csak Skypeon láthattam a húgomat, aki bizony a szívem egyik csücske. Mióta eljöttem ide egyetemre, csak ritkán tudtam hazalátogatni, ők meg nem is igazán jártak nálam, már ha jól emlékeztem. Nem voltam én teljesen egyedül, de mégis más volt kezdetben, mint amihez hozzászoktam. Már nem sündörgött körülöttem, és nem rágta a fülem idegesítően, ha akart valamit. Igazából fogalmam sem volt, hogy milyen vele együtt élni most, hogy már felnőtt, és ő is dolgozó nő lett. Előttem még mindig egy kislány képe jelent meg, ha rá gondoltam.
Aztán persze jött a túl sok gondolkodás eredménye, amikor is feltettem magamban a kérdést: Mégis miért jön ilyen sietve hozzám? Sosem említette, hogy mennyire szeretne meglátogatni, így azon kattogtam órákon át, hogy biztosan valami baj van. Más nem történhetett, de anya csak szólt volna, nem? Egyelőre azért nem akartam riasztani, nehogy bepánikoljon nekem, ha Lyra Jean mégsem szólt otthon, hogy hová indul. El tudtam képzelni, bajba pedig nem szívesen kevertem volna még úgy sem, hogy én is mérges voltam rá.
Ennek ellenére izgatottan vártam, és még az előtt bevásároltam, hogy elindultam volna a reptérre. Egyből megnéztem egyébként, hogy mikor landol, szóval mire megírta az üzenetet, már tisztában voltam azzal, hogy mennyi időm maradt az érkezéséig. Kérése ellenére nem írtam vissza, hogy mikor indulok, hanem egyszerűen csak bevágtam magam, meg Rileyt a kocsiba, és már úton is voltunk. Természetesen a hátsó ülésen utazott, mert ott le is tudott feküdni, ha éppen ahhoz volt kedve. Sejtettem, hogy nem lesznek odáig a reptéren azért, ha én kutyával együtt vonulok be, de nem igazán érdekelt.
A forgalom miatt kicsit késtem ugyan, de a fene gondolta, hogy ennyi ember akar még most abba az irányba menni. Jó, mondjuk nem is értem, miért nem készültem fel erre. New York a világ egyik legfelkapottabb úti célja, természetes, hogy nagy a forgalom a JFK körül. Valami csoda folytán azonban mégis sikerült parkolóhelyet találnom, és még nem is volt borzasztóan nagy távolságra az érkezési oldal termináljától. Szerencsére már messziről kiszúrtam a húgomat, és az sem kerülte el a figyelmem, hogy egy rámenős taxisofőr éppen próbálta befűzni. Ilyenek ezek, de hiába tudtam, hogy pár perc múlva tovább áll, hogy újabb potenciális utast akasszon le magának a tömegből, mégis megszaporáztam a lépteimet.
- Nálam biztos, hogy nem olcsóbb! – szólaltam meg váratlanul, pont abból az irányból érkezve, amerre Lyra nem nézett el. – Szia, Húgi! – mosolyogtam rá szikrázóan, és mielőtt még bármit is mondhatott volna, erősen magamhoz szorítottam. – Istenem, de régen láttalak! – szorongattam tovább üdvözlően, közben Riley sűrű farok csóválások közepette üdvözölte. Talán egyszer találkoztak már, amikor fogtam magam, és kalandosan kocsival mentem le Miamiba. – Ne haragudj, hogy késtem egy kicsit, de hatalmas volt a forgalom. Mindenki most akar utazni, úgy látszik… - ráztam meg a fejemet rosszallóan, miután hagytam kibontakozni az ölelésemből.
- Gyere, menjünk! Addig mesélj, milyen utad volt? Minden rendben ment? – záporoztak máris a kérdéseim, miközben megragadtam a bőröndjét, és elkezdtem magam után húzni. Másik kezemmel belé karoltam, csuklómra csúsztatott pórázzal felszerelkezve. Lassan kezdtem magam málhás szamárnak érezni, de nem érdekelt.

- Még jó, hogy legalább Skype-on láttalak, különben azt sem tudnám, hogy nézel ki! – kuncogtam, miután végre eleresztettem őt a szorításomból. Valószínűleg a repülőút után arra vágyott legkevésbé, hogy egyből összeroppantsam őt, amint kicsit kinyújtóztathatja a tagjait. – Úgy látom, hogy Riley azért könnyedén felismert, elég jó a memóriája. – viccelődtem, megpaskolva a Goldenem fejecskéjét. Mindig túllelkesül a szentem!
- Őt az sem zavarta volna, neked pedig már úgy sincs rá szükséged mára. Vagy szeretnél még menni valamerre? Mert gondoltam összeütök valamit otthon, de akár ki is mozdulhatunk, ha van még hozzá energiád, meg hangulatod! – ajánlottam fel a lehetőségeket, miközben megindultam a parkoló felé, hogy ne itt rostokoljunk, míg feljön a Nap. Sokkal jobb lesz nekünk a fűthető autóban, araszolva a kifelé tartó dugóban. Vonzóbb, mint a fagyos szélben trécselni, annyi bizonyos.
- Persze, így szokták! Pedig olyan sok utast foghatnak itt maguknak, mindenki tolakodni szokott a bőröndjeikkel. – forgattam a szemeimet, mert kész katasztrófa volt néha, ami a reptereken ment. Én mondjuk mostanában már nem utaztam olyan sokat, de még szándékomban állt felfedezni a világ azon részeit, ahová nem jutottam el. Az volt a szerencsém, hogy a munkám miatt már volt lehetőségem, hiába itt vagyok idegenvezető. Volt már rá példa, hogy az iroda kiküldött ide, vagy oda, hogy mérjem fel a terepet. Azokat mindig nagyon élveztem.
- Hát, elég váratlanul ért a hívásod… - dorgáltam meg egy kicsit. Nem akartam egyből nekiesni, vagy kifaggatni arról, hogy mire ez a hirtelen utazás, de szerintem mind a ketten tudtuk, hogy előbb-utóbb úgyis rá fogok kérdezni. Egyszerűen ilyen vagyok, ráadásul ő a húgom, úgyhogy megengedhettem magamnak az efféle kíváncsiskodást. Sőt, jogos is lenne a kérdésem, hiszen rám tört, ha szigorúan vesszük. Nem mintha annyira zavart volna egy váratlan vendég felbukkanása, de azért mégis némi aggodalmat ültetett el belőlem, hiszen eddig erre nem volt még példa.
- Dehogy! Riley bárhol remekül elvan, csak legyünk ott körülötte! – legyintettem nemtörődöm mozdulattal, amint lezártam a csomagtartót. – Gyere, Pajti! – azzal kinyitottam neki a hátsóajtót, ő pedig könnyed mozdulattal már be is ugrott, és elfészkelődött a szokásos módon. – Látod, remekül érzi magát! – azért nagyjából középre helyezkedett, hogy kettőnk feje között ki tudjon nézni, ha éppen olyanja van, vagy arcon nyalni, a lehető legváratlanabb pillanatokban. Volt már rá példa, úgyhogy felkészültem rá lelkiekben.
- Dolgos hétköznapok. Ilyen a New York-i élet, húgocskám! – vontam meg a vállaimat, kerülve a férfiak témáját. Most mondjam meg neki, hogy nem egyszerűen szingli nem vagyok, de egyenesen valakinek a felesége lettem, mióta utoljára találkoztunk? Á, arról szó sem lehetett! Nekem is megvoltak azok a dolgok, amikről egyelőre nem akartam beszélni, és vélhetően neki is, bár én nem terveztem ezt annyiban hagyni sokáig. Konkrétan egészen addig bírtam, amíg át nem mentünk a sorompón, ami leválasztotta a sztrádától a parkolót.
- Mesélj, mire fel ez a hirtelen jött látogatás? – pillantottam rá oldalra, biztos kézzel tartva közben a kormányt. – Sosem bukkantál még fel csak úgy nálam, ebből arra következtetek, hogy valami történt. Szóval, ki vele! – nem parancsoltam én rá, inkább mondjuk úgy, hogy szelíd utasítás volt, vagy szebben fogalmazva, kérdés.