Mostanában már jóval ritkábban jártam be Billyhez, mint annak idején. Azt hiszem, hogy így három év után már eléggé sikerült továbblépnem ahhoz, hogy ne minden időmet vele töltsem, a kórházi ágya mellett szobrozva. Ennek ellenére mégis kötelességemnek éreztem, hogy meglátogassam, pedig rég nem fogott fel semmit a külvilágból. Az orvosok legalábbis ezt állították, míg a családja meg volt győződve róla, hogy van még remény. Talán jobb is, hogy nem az én kezemben volt a döntés joga, mert ha nekik lesz igazuk, sohasem bocsájtanám meg magamnak, ha lekapcsoltattam volna a gépekről már legalább másfél évvel ezelőtt. Így aztán, szorgalmasan jártam be, a kórház állandó vendégeként. Mindig elmeséltem neki, hogy mi újság velem, és sosem voltam rest beavatni abba se, ha esetleg randim volt. Fő az őszinteség, igaz? A mi kapcsolatunk erre az elvre épült kezdettől fogva, és most is igyekeztem megtartani ezt a jó szokásunkat. A nyakamban ugyan ott lógott még a tőle kapott gyűrűm, de már nem tekintettem úgy, hogy hozzá kötne. Csak a közös emlékek maradtak meg nekem, meg az a néhány alkalom, amikor még magamba tudtam szívni az illatát. Az mit sem változott. - Azért hiányoznak a beszélgetéseink. Mostanság kissé egyoldalú a dolog, még ha remek hallgatóság vagy is. – somolyogtam a saját viccességemen, amíg odakintről meg nem hallottam a kiabálást. – Várj itt – nem mintha készülnél bárhová is -, de megnézem mi folyik itt! – közöltem szigorúan, felé bökve az ujjammal. Miután kidobtam a kiürült kávés poharat, az ajtóhoz óvakodtam, és kibámultam a folyosóra. Valahonnan fegyver ropogása hallatszott. Nem ezen a folyosón, de abból az irányból jött, amibe ez az épületszárny belefutott. Pánik ömlött végig rajtam. - Oké, semmi baj! Minden rendben lesz Billy, ne aggódj szívem! – ennek ellenére olyan hevesen zakatolt a szívem, hogy azt hittem a torkomon át szökik ki a világba. Leereszkedtem a fal mentén, és megpróbáltam behúzni az ajtót, amíg meg nem látnak. A tévében szokás ilyesmit látni, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ez éppen akkor fog bekövetkezni a valóságban is, amikor én is itt vagyok. Túszejtés lenne? Vagy valami tanút akartak eltenni láb alól? Esetleg valami gyanúsítottat kezeltek itt? Akkor rendőrnek is kéne lennie, ugye? Túl élénk volt a fantáziám, túlságosan sok sorozatot bambultam, és amúgy is túláradt bennem jelenleg az adrenalin. Túl sok kérdésem volt, a kíváncsiságom az egekbe szökött, hiába volt bennem hatalmas a feléledő félelem. Tuti benne leszek a hírekben is! - Híresek leszünk, meglátod. Bár nem vagyok benne biztos, hogy ilyesfajta hírnévre vágytam… - suttogtam a még mindig békésen pihenő Billynek. Ő nem izgatta magát a történések miatt, és tudtam, hogy nekem sem kellene. A kíváncsiság azonban nagy úr, bennem meg szerintem az egészségesnél is több akadt. Szerintem két emberre is elég lenne, így néhány percnél tovább mégsem bírtam megülni a fenekemen. - Na, jó! Muszáj megnéznem, hogy mi van odakint! – jelentettem ki végül, mintha lett volna esélye visszatartani. Ha Isten azt akarta volna, hogy maradjak, akkor mos tett volna csodát. Lehetett volna ennél jobb alkalom a visszatérésre? Szerintem nem, és hiába is vártam, nem történt változás. – Mindjárt jövök, ígérem! – és reméltem, hogy valóban így lesz, és nem válnak hazugsággá a szavaim. Közben újra elhúztam a kórterem ajtaját, és kilestem. Több ember is volt a folyosón, hozzám hasonlóan inkább a föld felé irányultak, bár a közeli nővérpultnál azért izgatott kapkodás hangjait hallottam. Remek, ők hátha tudnak valamit, úgyhogy négykézláb meg is indultam feléjük a folyosón, kerülgetve néhány várakozó látogatót, vagy beteget. Tisztára szuperhősnek éreztem magam, már-már hétköznapi hősnek is kikiálthattam volna magam. A pánik szinte tapintható volt, én meg mit csinálok? Intézkedek… már megint.
Amikor felébredtem, és vissza kellett csuknom a szemem a vakítóan fehér színek miatt, ott kellett egy jó fél perc, hogy tudatosuljon: valami kurvára nem okés. Nem mondom azt, hogy egy megszokott dologra számítottam, ugyanis szinte sosincs az, hogy megszokott helyen ébredjek, mivel mindig máshol lakom, de most éppenséggel Shreya kecójára számítottam, és teljes mértékben meg vagyok győződve róla, hogy ahhoz képest ez a színhatás nagyon nincs rendben. Amikor erre rájöttem, abban a pillanatban szinte a másodperc tört része alatt ültem fel az ágyban, hogy felmérjem a terepet, mi a frász történt, de ekkor éles fájdalom hasított a fejembe, leginkább a homlokomba úgy szemöldök tájékán, szóval néma káromkodás következett. Miután ez is megvolt és körülnéztem, hogy mégis mi a franc van, akkor jöttem rá: ez egy kicseszett kórház. Ezután persze visszajöttek az emlékek is. Tegnap este a Black Hole-ban nem csak kiszolgáltam, hanem sikerült kifognom egy jobb arc társaságot, szóval én is beszálltam a buliba, ami azután is kitartott, hogy vége volt a műszakomnak és lenyúltam egy üveg valamit (hogy mit, arra már nem emlékszem, de elég bika volt), és innentől váltak egyre foszlányosabbá az emlékek. De elég logikus, hogy "haza" már nem jutottam egészen. Nos, ez a megvilágosodás volt olyan másfél órája, azóta sikerült összeraknom azt is egy tükörbe pillantás után, hogy vagy lefejeltem valamit, vagy valakitől kaptam egy szélsőjobbost... De hogy melyik, valójában lényegtelen, az a lényeg, hogy végül nem az utcán ébredtem vérző pofával, hanem valaki volt olyan aranycsillag, hogy behozatott ide. Azóta túlvagyok egy ótvar kórházi koszton meg egy vizsgálaton és visszakaptam a saját cuccaimat a rusnya lebernyeg helyett, szóval az egyetlen gond, hogy még mindig itt vagyok és a telefonom is az utolsókat rúgja, mielőtt lemerülne, úgyhogy tök jó lenne minél hamarabb elhúzni innen. Szerencsére annyi aprót sikerült összevakarnom a zsebeimből, hogy elég legyen metrójegyre - ez azt jelenti, hogy már csak a személyzetet kéne róla meggyőznöm, hogy most már tök felesleges itt tartaniuk, teljesen jól vagyok és légyszi' má' hadd menjek haza. Éppen a nővérpultot támasztottam ezzel a céllal, és próbáltam itt dumálni a saját felelősségről meg hasonlókról. Szerintük még itt kéne maradnom egy kicsit, szerintem nem. Hát basszus, nem mindegy, hogy itt vagyok másnapos vagy máshol? A heg a fejemen meg begyógyul anélkül is, hogy basztatnák, hozzányúlni most már nem nagyon fognak. Szóval épp a nagydumás képességeimet próbáltam bevetni, amikor a másik folyosóról kissé gyanús sikoltozás hallatszott át ide. - Öhm... gondolom, nem a vizites dokit fogadják így, mi? - nyögtem be az első baromságot, ami eszembe jutott, mert sajnos sejtettem, hogy ez kicsit több lesz annál. Viszont alig, hogy kimondtam, lövések hangjai is ideértek. Most tényleg egy kórházban fogok megdögleni, és még csak nem is olyan dolog miatt, amiért bekerültem...? Ezután nem kellett sok, kitört a pánik, rémült tekintetek és a földhöz közelítő emberek mindenhol. Valójában fel sem fogtam a súlyát a történteknek, amíg nem láttam a reakciókat és nem jöttem rá, hogy ez most tényleg megtörténik. A biztonság kedvéért megcsíptem az alkarom, nem álmodom-e, de ez is azt bizonyította, hogy nem. A francba. Ha hamarabb sikerül őket meggyőznöm, akkor most nem vagyok itt... Az események felgyorsultak körülöttem, tulajdonképpen eszembe se jutott úgy igazán beparázni, talán mert még mindig kába voltam a tegnapi után, de azon kaptam magam, hogy még mindig szinte rezzenéstelenül állok a pult előtt, miközben a nővérek már tudomást se vesznek rólam és arról, hogy öt perce még itt nyomtam nekik a vakert, ehelyett azokat próbálják meg lenyugtatni, akik jobban kiakadtak és persze ők is próbálják megfejteni a történtek miértjét. - Bocs, hogy beleszólok, de tulajdonképpen mit is akarnak random fickók fegyverrel a szomszéd folyosón? - tettem fel a kérdést (bízva abban, hogy legalább halvány fogalmuk van arról, hogy hogy kerülnek ezek ide), gyakorlatilag pont akkor, amikor valaki, méghozzá egy csaj éppen akkor ért ide négykézláb, valószínűleg pont azért, amit én is éppen megfogalmaztam a sajátos módomon a kérdésben. Pont annyira vagyok minden lében kanál, hogy meg akarjam tudni, miért kerültem egy akciófilm közepére, hogy ha már le is puffantanak, akkor legalább tudjam, mi volt az előzmény. Újabb dörrenés hangzott el, ekkorra már nekem is helyrejöttek annyira a reflexeim és kezdtem fogni az adást, hogy összerezzenjek a lövés hangjára. - Baszki, nem így terveztem meghalni - jelentettem ki halkan leginkább magamnak és kínomban.
Valahogy nem gondoltam volna, hogy a rutinszerű látogatásaim egyike olyan fordulatot vesz majd, ami talán örök életemre nyomot hagy bennem. Sokkal jobban örültem volna, ha minden folytatódik a maga eseménytelenségével, de sajnos nem volt ekkora szerencsém. Oké, valahol szerettem én az izgalmakat és a történéseket, de ez most pont nem az a formája volt, amit örömmel fogadtam volna. És akkor még finoman is fogalmaztam. Természetesen ettől függetlenül eszem ágában sem volt a fenekemen ülni, és meghúzni magam a kórteremben, holott valószínűleg ott lettem volna a legnagyobb biztonságban. Egyszerűen csak el kellett volna húznom az ajtót, és kivárni az események tragikus láncolatának végét. Ha azonban így tettem volna, akkor nem lennék igazi Rossi. Mi valahogy mindig kerestük azokat a képtelen helyzeteket, amikor veszélybe kerülünk. Jó, a húgomról nem kifejezetten tudtam volna nyilatkozni, de a bátyám minden nap a halállal dacolt, szinte cukkolta azt. Éppen akkor értem a nővérpult hallótávolságán belülre, amikor a méltatlankodó srác megszólalt. Már éppen szerettem volna önjelölt válaszadó szerepében tetszelegni, amikor újabb lövés dördült. A természetes reakcióm persze nekem is az volt, hogy összerezzentem. Sőt, kis híján le is hasaltam a padlóra, ami mocskos volt és hideg, de legalább biztos pont a jelenlegi kilátástalanságban. Abban azért reménykedtem, hogy eddig nem fognak elérni, de soha nem lehet tudni. - Nyugi öcsi, én sem ma tervezem feldobni a bakancsot! – sziszegtem vissza, miután a hátammal odasimultam a pult szélének, amit közben ugyebár sikerült elérnem. Legszívesebben egybeolvadtam volna a fával, de erre még nem voltam képes sajnos. Újabb szuper képességekre leszek kénytelen szert tenni, ha igazán hős akarok lenni, és nem csupán hősködni kívánok. - Szerintem jobban járnál te is a földközeli helyzetben! – rángattam meg jobb híján a nadrágját, és ha kicsit is gyenge lábakon állt, akkor valószínűleg sikerült annyira kibillentenem, hogy előbb-utóbb mellém huppanjon. – Mindenki pánikol, és senki nem tudja, hogy mi folyik itt. – közöltem vele, megválaszolva immár a korábbi kérdését. – Amikor jöttem be, láttam kint két rendőrautót. – tájékoztattam, hogy milyen kis szemfüles is voltam az érkezésemkor. Pedig nem is arra figyeltem, de hát elég feltűnő jelenség, ha mentő helyett zsaruk parkolnak egy kórház előtt. Alapvetően mondjuk nem lenne ezzel gond, de így már kicsit érthetőbb volt a dolog. - Lehet, hogy valami tanút hoztak be, vagy gyanúsítottat, és most valami félresiklott. – fojtott hangon beszéltem, ráadásul most már azt is egyértelművé tettem, hogy túl sok filmet, meg sorozatot nézek. Abból is a nyomozós fajtákat, azokért rajongtam, ha éppen akadt pár szabad percem, amit erre szánhattam. – Vajon hívta már valaki a rendőrséget? – inkább költőinek szántam a kérdést, de közben elnéztem a pult mellett, hogy lássam a nővéreket. Valószínűleg nem volt vonal, mert elég rémülten bámulta az egyik a telefont. Pazar! - Lehet, hogy meg kéne nézni, mi folyik ott… - dünnyögtem elgondolkozva az abszolút őrültséget, ami eszembe jutott. Mégis mi a fenének mennék én oda, mikor semmi közöm a rendfenntartókhoz, és még csak kiképzést sem kaptam? Kész öngyilkosság lenne…
Kezdőlap
Amikor felébredtem, és vissza kellett csuknom a szemem a vakítóan fehér színek miatt, ott kellett egy jó fél perc, hogy tudatosuljon: valami kurvára nem okés.