Az iskola maga a pokol. Főleg, mikor a tinédzser időszakban a hormonok tombolnak és mindenki vagy kanosan ugrál a lányok után, vagy a meg nem értett kamaszok, energiájukat és fájdalmaikat másokon vezetik el. És persze vannak az olyanok, mint én, akik csak túl akarnak lenni az egészen és a saját dolgaikkal foglalkozni. Arról nem is beszélve, hogy egy árva számára ez a hely csak még mocskosabb és szenvedés telibb. A tény, hogy nincsenek szüleid nem mentesít fel az alól, hogy kapjad a savat. Sőt, ha nincs kinek elmondanod csak még nagyobb céltábla leszel.
A szünetben a teremben maradtam és füzeteimből kitépkedve a papírokat, origamizni kezdtem. A szünet végére a gondosan és finoman hajtogatott nyuszi el is készült. Óvatosan lehelyeztem a padomra és elégedetten néztem, ahogy a fehér nyuszi a padon ül. Mire pislogtam egyet egy hatalmas puffanást hallottam és a nyuszit kilapította egy vaskosabb könyv.
- Oh, bocs nem láttam, hogy a kis nyuszikád itt van, dedóska! - szólalt meg egyik évfolyamtársam és a haverjaim
röhögni kezdtek mögötte. Nem volt ez újdonság, mindig ez történt.
- Hé, lúzer! Figyelsz te rám egyáltalán? - szólt hozzám már idegesen. Gyűlölte, ha figyelmen kívül hagyják és a tény, hogy nem szólaltam meg csak fapofával néztem rá, eléggé kiverte nála a biztosítékot.
- Na! Mi a baj, Nyuszi Rory? Mindjárt sírni fogsz? Awww. Miért nem mész vissza anyucihoz? - kezdte a szekálást. Ez a srác nem ismert határokat, sem erkölcsöt. De tény az, hogy a szájára merte venni az anyámat eléggé felbaszott. Kezeimet ökölbe szorítottam és megesküdtem, ha még egyszer szájára veszi anyámat, megölöm ezt a faszt.
- Jaj, tényleg! El is felejtettem. - oda hajolt hozzám közel, már túl közel. - Neked nincs is anyád. Igaz, Rory? - ekkor mélyen a szemébe néztem és egy hirtelen mozdulattal álkapcson vágtam a könyvével. A földre vágódott, míg a kis haverjai döbbenten néztek rám. De nem álltam itt meg. Nem, ennyi nem volt elég. Megragadtam és elkezdtem ütni a szemetet. Ha a három kis szolgák nem szednek le róla meg nem álltam volna, míg vér nem folyik. Ketten lefogtak, míg a harmadik elkezdett engem ütni, míg a kis főnökük fel nem tápászkodott. Nem hagyva magam én is ott ütöttem, haraptam, ahol tudtam. Nem tudom mennyi idő telt el, de mire jött egy tanár, hogy szétválasszon minket már mind eléggé szét voltunk verve.

A buszon egy új nyuszit kezdtem hajtogatni. Kicsit már kapkodtam sajgó kezeim és az időhiány miatt. Leszállva a buszról egy nagy pillantást vetettem a Manhattan-i elmegyógyintézet épületére. A hely nyomasztó hangulata bárkiben rosszérzést hagyhat, főleg egy tizenhat évesben.
Ahogy több és több ajtó mellett haladok el, követve a már ismert nővért megérkezünk a szobához. A nővér kinyitja az ajtót, megengedve, hogy bemehessek. A szobában egy lassan negyven éves nő ült a szoba közepén egy kissé régi székben. Az ablakon bámult kifelé katatómásan, előtte egy kis asztallal. Hosszú, fésült, kissé őszülő szőke haja derekáig ért. A fehér páciensi ruhákon meglátszott, hogy nem ment sehova. Előre mentem és a szék mellé legugoltam, ahogy szoktam. A nő kék szemeibe néztem, ki meg se rezzent se az érkezésemre, se közeledésemre. Csak az ablakon bámult kifelé, melyről csak az eget és pár fát lehetet csak látni.
- Szia, anya. - kezdtem kicsit hallkan, ahogy a könnyeimmel küzködtem. - Eljöttem...megint... Hoztam neked sütit! - nyúltam a táskámba, elővettem egy kis ételtárolót. Kinyitva előhúztam belőle egy csokis máffint.
- Tudom, hogy mennyire szereted a csokis máffint, szóval...csináltam neked egyet. - lassan beszéltem hozzá, ahogy mellkasomat lassan elöntötte a nehéz, fullasztó érzés. Nem akartam sírni, így lassan már nem vettem levegőt, nehogy kifolyón egy-két csepp szemeimből.
- Hoztam még neked egy ilyet is. - vettem elő az origami nyuszit a zsebemből. Ő volt az egyetlen, akinek megengedtem, hogy Nyuszinak hívjon. Az ő kis nyuszikája egészen addig a napig.
Letettem a papírt az asztalra, majd ismét anyám felé fordultam. Végig pillantottam arca vonásait, majd kezére néztem. Nem tudtam ellenállni és megfogtam a kezeit. Ekkor könnyeim záporként hullottak végig arcomon.
- Sajnálom... Én vagyok az oka, hogy így alakult minden. Ha...Ha vigyáztam volna rá... Ha a szobában tudtam volna tartani őt. Ha nem idegesítettem volna fel apát, akkor... - kezdtem el bőgni. Felrepedezett kezeimmel szorítottam anyám kezeit, nem tudván rá nézni.
- Tudom, hogy engem hibáztatsz... - tettem homlokomat tenyerére. - De ígérem. Erős leszek. Nem fogok félni. Erősebb és megfoglak védeni. Nem kell majd pátyolgatnod engem, vagy védened engem. Leszek majd én a támaszod csak kérlek... Ne ad fel. Nem akarlak téged is elveszíteni. Kérlek...

+18
A csendes utcában volt egy ház. Egy viszonylag átlagos ház egy átlagos családdal. Egy apával, egy anyával és két gyerekkel. Az egyik fiú a másik egy pici lány. Egy boldog kis család egy nyugodt és csendes szomszédságban. Vagy legalábbis ennek kellett volna történnie. E helyett, ami valójában történt az egy alkoholista apa és egy alacsony önbizalommal rendelkező anya. Amikor a feleség a belét kidolgozza, hogy a férje mindent úgy találjon ahogy azt ő is akarja. A gyerekek vigyázban álltak a nap huszonnégy órájában félve az atyai pofontól. A sovány asszony fáradhatatlanul tűrte férje ütéseit akár nappal akár éjjel. Egyetlen nyugalma a két szeme fényei voltak, akik a legtöbbször megúszták a keményebb veréseket.  
Egy késő éjjelen azonban megváltozott minden. A nő berontott a házba síró fiát szorongatva. A fiú tele volt zúzódásokkal az arcán és egész testén. A tizenkét éves fiú nyughatatlanul bömbölt, ahogy kis kezeit vérző fejéhez szorította. Anyja pánikban vizes rongyot hozott és tette fia sebére. Mielőtt azt gondolnád nem, nem az apa okozta a sebet. A zúzódások a gyermeken már régiek, elkezdtek gyógyulni. De a vérző sebe az udvaron történt, mikor kihasználva, hogy senkisem figyel kiment játszani.
- A kurva életbe már! Hallgattasd el azt a kölyköt, vagy én teszem! - szólt ki egy mély és mérges hang a szobából. Az anya magához ölelte fiát és csitítgatni kezdte a síró gyereket. Ezután egy másik szobaajtó kinyílt és a nyolcéves pici leány kijött megnézni mi történt. A lány síró bátyját látva megrémült és anyjához szaladt és elkezdett ő is pityeregni.  Erre az apa csak még mérgesebb lett.
- Az Isten baszna meg titeket, most már elég! Gyertek ide mind! - egy halk puffanás hallatszott, melyet az eldőlt fotel adott ki. Az ijedt anya gyermekeit fogva a szobába rohant. Letette őket a szekrénybe és fia arcát két keze közé fogta.
- Rory! Rory! Édes nyuszikám jól figyelj! Maradj itt és vigyáz a húgodra érted? Bármi is történjék, bármi, ne gyertek ki a szobából. Érted? Ígérd meg. - ezek azok a szavak, melyek bele égtek az elmémbe. Az ígéret, amit bár nem mondtam ki mégis megígértem. Anyám ránk zárta a szekrényajtót, majd kiment a szobából. A már ismerős, mégis fájdalmas sikolyok elő idézték rémálmaimat. Ezekkel a hongokkal keltem és feküdtem már tizenkét éve. Befogtam húgom száját és ajkaimra haraptam. Remegő testünket alig tudtok egyhelyben tartani. Minden megszokottan ment. Anyánk a fájdalomtól sikoltozik, apánk üvölt, mi meg elbújtunk. Drága húgom viszont szabadulni akart. Ott akart lenni anyával, ki tűrte a fájdalmat csak értünk.
- Shh... Emma nem mehetünk ki. Maradj nyugton. Mindjárt vége. - pityeregtem neki suttogva, ahogy próbáltam lefogni.
Mindketten megugrottunk egy hangra. Mintha egy üveg tört össze és...csend. Baljóslóan nagy volt a csend. Lefagyva ültünk a szekrényben. Ekkor Emma kiszabadította magát és kiugrott a szekrényből egyenesen ki a szobából. Utána kiabáltam, de megbotlottam és a szőnyegre estem. Ekkor egy második törés hangot hallottam és anyám sikolyát. Feltápászkodtam és a nyitva lévő ajtóhoz siettem. Az ajtó túl oldalán Emma-t láttam, ahogy fekszik a földön, véresen, mozdulatlanul. Anyám eszméletlen húgomat gyengéden rázza, hogy felkeltse. Apám a kezén szorította a sebet, amit egy törött üveg okozhatott. Emma-ra néztem, hogy ömlött a vér felhasad fejéből.

A következő, amire emlékszem azok a szirénák. A járdán ülök, apámat a rendőrök épp a kocsiba tették, a szomszédok körbegyűltek megnézni mi történt. Anyám a mentőautóban ül és csak bámul a semmibe. És a feketezsákot, amit elcipeltek a házból. Nem tudtam mi történik, mi lesz velem. Csak néztem kétségbeesetten, mi lesz ezután. Nem sokkal később egy nő jött oda hozzám. Hasonló volt, mint anya. Szőke haj, kék szemek, ugyan azok az arcvonások. Legugolt oda hozzám és bemutatkozott.
- Szia Rory. Biztos nem emlékszel rám, de a keresztanyád vagyok. Anyukád testvére. - mosolygott rám szerényen. Bizalmatlanul kicsit visszább húzódtam, rá a fűre. Nem ismertem őt, anyám sose beszélt róla, azt se tudtam, hogy van testvére.
- Hol van anya! - kérdeztem kicsit követelve. Keresztanyám lepillantott a földbe és összeszorította ajkait.
- Anya most egy kicsit rosszul érzi magát. Egy kicsit pihennie kell. - próbálta elmagyarázni nekem a helyzetet.
- Anyával akarok lenni.
- Tudom kincsem. De nincs semmi baj. Hamarosan rendbe jön és vele lehetsz. - ekkor lenéztem a járdára, visszatartva könnyeimet.
- Mi lesz most velem? - kezdtem el halkan pityeregni megint. Keresztanyám egy pillanatra elhalkult, majd közelebb jött hozzám.
- Rory... Szeretnél velem maradni, amíg anya rendbe nem jön?

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A jellemed olvasása közben az jutott eszembe, hogy a gyerekszájról szokás mondani, hogy milyen kegyetlenül őszinte. A Te gyerekkorodból viszont azt hiszem csak az a része ismerős, hogy mennyire kegyetlenek is voltak veled akkoriban a kortársaid. Nem lehet őszintének nevezni azt, hogy mennyire szerette egy-két ember felnyomni benned azt a bizonyos pumpát, ráadásul alaptalanul. Elvégre volt neked édesanyád, csak nem ugyanazokon a dolgokon ment keresztül, mint amin más anyukák, akiknek a gyerekeivel egy iskolába jártál. Sőt, ha már itt tartunk, neked is jutott jó pár trauma, amit nem olyan egyszerű feldolgozni. Erős akaratról és mentális stabilitásról ad tanúbizonyságot az, hogy milyen kitartóan haladtál a célod felé, hogy nyomozó legyen belőled. Nem engedted, hogy a múltad nyomasztó, fájó részletei lenyomatot hagyjanak a lelkedben, még ha hajtottak is valamennyire azok az emlékek, hogy olyanná válj, amilyen ma vagy.
Tetszett, hogy a nyuszinak szimbolikus jelentősége van az életedben, és hogy nem csupán egyike a sok állatnak a földön, amelyiket kiválasztottad kedvencedként. Valószínűleg édesanyád is úgy érzi, hogy ugyanaz a kedves fiú vagy számára, aki mindig is voltál és akit már-már az élete árán is védeni akart. Az ő lelke talán csak sokkal kevesebb traumát bírt ki, a húgod halála pedig az utolsó csepp volt számára a pohárban. De attól ugyanúgy büszke lehet rád, hiába nem mondja ki szavakkal.
Kíváncsi vagyok hová vezet a történeted, van-e olyan ügy, ami miatt épp ezt a hivatást választottad magadnak, vagy éppen hogy édesanyád elmondja-e még valaha, hogy mennyire szeret.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!