No rest for the wicked, hangzik a mondás, és talán még sosem csengtek olyan igazan a szavak, mint ahogy azt 2020-ban tették. Természetesen, ezen logika alapján felbuzdulva a világunk lehetett maga a megtestesült, színtiszta gonosz, akit lilába, pirosba vagy éppen feketébe öltöztetnek a Disney-mesék animátorai, és akinél kétség sem merülhet fel, hogy amit tesz, igenis rossz, nincs helye morális szürkeségnek. (Ettől függetlenül mindig nekik jut a legizgalmasabb szerep, és a legikonikusabb dalok, de ha még egy mesét meg kell néznem a héten, a hajamat fogom tépni.)
Ha csak az elmúlt pár hetet vesszük figyelembe, a világsajtó szerint talán nem az egész világ érett meg a pusztulásra, csak Amerika – noha nem tudom, ez kinek hat még újdonságként, minden évben van valami, aminek hála a világ értelmesebb féltekén (értsd, Európában) mindenki fogja a fejét.
Az idei azonban a „szokottnál” is jobban elharapódzott, és tette mindezt olyan mértékben, hogy senki nem maradhatott csendben. Hírességek, vezérigazgatók, politikusok, mindannyiuk felszólalását elvárta a nagyközönség, és a cancel-kultúra mindenkire lecsapott, aki nem így tett. Nem mintha ez akkora elvárás lett volna; egy ehhez hasonló esetnél azért általában az átlag adta többség legalább egy leheletnyit együtt tud érezni, kivéve a bigott rasszistákat. Sajnos, a nagy számok törvénye alapján bigott (és hímsoviniszta, ez a részletesség kedvéért fontos) rasszistákból nekünk több jutott, mint az átlagnak.
Várható volt, hogy Marshall Dermot sem maradhat csendben, és mint New York egyik igencsak fontos polgára, tőle erőteljesebb tetteket vártak, mint a nagytöbbségtől. Nem tudom, vajon hányan nevethettek fel, akár az örömtől, akár a hitetlenkedéstől, amikor meghallották az alapítványi estje hírét, melynek célja papíron a rendőri erőszak afroamerikai áldozatainak anyagi támogatása, pontosabban egy erre fókuszáló gyűjtés. Gyakorlatilag mindenki tudta, hogy ez egy kapóra jövő alkalom, ahol a besavanyodott ötvenes-hatvanas réteg jól megmutathatja, hogy mennyire elfogadóak.
Ha egy mód van rá, az esemény közelébe sem teszem a lábam. Részemről kivettem a részem a támogatásból, amikor egy jókora csekket adományoztam egy feketéket segítő szervnek, tweeteltem is volna róla, ha van twitterem. És még csak nem is teljesen a kötelesség vezérelt, nyilván felháborító volt, ami történt. A probléma ott kezdődött, hogy az egész mozgalom vandalizmusba fordult át.
De mit értek én ehhez? Csak egy ostoba szőke színésznőcske vagyok, és ha hangosan kimerném ezt mondani, majdnem olyan gyorsan vetne véget a karrieremnek, mintha azt mondanám, hogy a feminista akciók kezdenek átesni a ló túloldalára. Lehet, hogy a közélet sosem fog rám úgy tekinteni, mint a legélesebb késre a fiókban, de életösztönben soha nem szenvedtem hiányt.
De nem volt módom nemet mondani. Azaz, ha nagyon ragaszkodok hozzá, lehetett volna, de három oldalról jött a győzködés: a családoméról, mert az apám szerint jól mutatna, ha egységes képet mutatva jelenhetnénk meg (és mert ha bevallja, ha nem, én vagyok a szociálisan legtaktikusabb tagja a családunknak), a sajtósoméról, mert szerinte ez csak jót tenne a diverz-megítélésemnek, és Elijah részéről, aki szintén hivatalos volt az eseményre. Ha a telefonban végighallgatott könyörgése jelent bármit is, vélhetőleg inkább gondolt erre az estére az akasztásaként, semmint bármi élvezetesre. Nem mondom, hogy nem értek mélységesen egyet. A New York-i felső tízezer egy olyan közeg volt, ahol örültem, hogy az elfoglaltságai m okán egyre kevesebbszer kell megjelennem.
Így sétáltam hát be lassan a The St. Regis hotel báltermébe, fél kézzel Elijah-ba karolva, fél kézzel pedig lekapva egy pohár pezsgőt az első szembejövő pincér tálcájáról; akik között mintha nem is lenne fekete. Nocsak, figyelnek az apróságokra.
Mindenesetre, elég egyetlen perc, amíg végighordozom a tekintetem a helyiségen, hogy tudjam, egy pezsgő messze nem lesz elég.
- Remélem, értékeled, mit meg nem teszek érted – szűröm a fogaim között, míg a mosolyom tökéletesen jókedélyű marad. A külcsín, mint mindig, most is a legfontosabb. Ezért viselek egy LaQuan Smith ruhát a tavalyi őszi-téli kollekcióból, ami azon túl, hogy tökéletesen megy a black tie alkalomhoz, nem túl sok, és nem is túl kevés, és még a tervező származásával is telitalálat. Ha az apámék hallgattak rám, reményeim szerint ők is hasonló tervezők ruháit és öltönyeit viselik.
Visszatartok egy nyögést, látva, hogy felfestettem az ördögöt a falra, a perifériámban ugyanis az apám jelenik meg.
Finoman megszorítom Elijah karját, és felé fordítom az arcomat, hogy valamivel diszkrétebben súghassak neki. – Készülj, ez borzasztó lesz.
- Ophelia, drágám! – tárja szét a karjait Marshall Dermot, amint elég közel ér hozzánk. Az egyik keze végül az orcámon simít végig, mire bájosan - és színlelten - elmosolyodok, a másik pedig Elijah vállán csattan. – És Elijah Mayfield! Nem tudtam, hogy együtt fogtok érkezni, de nagyon örülök, hogy el tudtál jönni, fiam – nyújt kezet rögtön, én pedig igyekszek kordában tartani a szemöldökömet, és nem hagyni, hogy a hajvonalamig szaladjon. Marshall Dermot, amint előbb nyújt kezet valakinek? Ha mesélik, nem hiszem el.
Nyilván tudom, miért vagyunk itt, mégis… Marshall Dermot ritkán igyekszik ennyire, még ha éppenséggel tudom is, hogy mindig is kedvelte Elijah-t, és a maga apró módján egészen nosztalgikus pontot foglalhatott el a szívében. Arra az időre emlékeztetheti, amikor nem egy elvált, Mark Schneider által felcsinált, egyedülálló anya voltam, hanem „csak” frissen elvált, akit nagy reményekkel mutatott be annak a szorgalmas Mayfield fiúnak, hátha. A gond a briliáns tervében éppen csak ott leledzett, hogy Elijah meleg, én pedig nem vagyok férfi.
Ha apám mosolya indikátor bármire is, erről továbbra sincs tudomása. Remek.  
- Mit szóltok? New York színe-java. Remélhetőleg tekintélyes összeget is tudunk összegyűjteni a célra – fordul apám a terem forgalmasabb részei felé. Amit kristálytisztán kiszúrni, az a kevesebb fehér bőrszín. Azaz, nem a fehérek vannak kevesebben, hanem a feketék többen, és ez is volt a cél. Biztos vagyok benne, hogy ettől függetlenül mindenki jelen van, aki számít, és az ő plusz egy főjük is. Ha szerencsém van, talán kiszúrom Beccát, esetleg Ellát, de nem fűztem túl nagy reményeket a dologhoz.
Nem kérdeztem Marktól, hogy jelen lesz-e, és kivételesen arra sem vettem a fáradtságot, hogy az apámnak feltegyem a bűvös kérdést. Semmi kedvem nem volt látni az arcjátékát, amint éppen azt próbálja eldönteni, hogy milyen érzelmekkel válaszoljon. Meglepően hamar megbocsátott annak a seggfejnek, és ha sikerül végleg elfelejtenie az őt ért árulást, hosszútávon Connor megléte is csak erősíteni fogja a szövetségüket. Így már összekötötte őket a vér, ezek után Marshall Dermot nem fog magának új pártfogoltat keresni. Meglehetősen csalódott vagyok az események ezen irányának hála. Olyan ez, mintha maga Mark mutatna be nekem, nem pedig az élet.
Annyit tudtam, hogy Connorra ma nem ő vigyázott, hanem a mindig csodálatos Agatha (bőséges túlóra kifizetés fejében, persze), így semmi nem akadályozta meg, hogy eljöjjön, de tudni se akartam róla. Nem, elég volt Markból és a Schneider-kolóniából egy kis időre. Vagy örökre, de kit akarok átverni? Ezt már ott elrontottam, hogy olyan gyereket szültem, akinek Schneider-vér folyik az ereiben.
- Bizonyára, apa – mosolygok fel rá, és egy egészen kis részemet elégedettséggel tölti el a mosoly, amit visszakapok. Szinte már büszkének érzem. Aztán lehet, hogy csak a botox teszi, egy kontár végezhette, mert így az anyám és az apám között hirtelen megjelent tíz év korkülönbség – pedig egyidősek voltak.
- Láttad esetleg valamerre az anyádat? Eredetileg őt szerettem volna felhajtani.
- Kerested már Malcolm Irvine mellett? Talán megint flörtölnek - engedek meg magamnak egy aprócska piszkálódást. Csakis a természetesség kedvéért.
Apám felnevet, de látom a villámokat, amik egy egészen rövid pillanat erejéig megjelennek a szemében. - Ó, az én vicces lányom! Sose fogok rájönni, ezt kitől örökölted.
- Igazad van, ez egy nevetséges gondolat. Nem süllyedne Irvine-ig. Esetleg egy pincér társaságában?
Ugyan újra felhangzik a nevetés, de az érintés, amivel az apám hátralöki a hajamat a vállam felett, figyelmeztető jellegű.
(Bal)szerencsénkre érkezik is az alkalmas mentőöv.
- Ó, fotós! – int az apám, és már érzem is a karját a derekamon. – Csináljon rólam egy képet a lányommal és Mr. Mayfielddel!
Jaj, ne.
Mosolygok, pedig szívem szerint úgy forgatnám a szemeimet, hogy valahol hátranézve kötnének ki.
- Köszönöm, fiatalok, érezzétek jól magatokat, és bocsássatok meg, de sokakat kell még üdvözölnöm. Keressétek majd meg az anyádat és a húgodat, Ophelia! Örültem, fiam. Egyszer üljünk majd le egy kicsit komolyabban is beszélgetni – üt rá apám még egyet Elijah karjára a kép elkészülte után. Egy utolsó csókot nyom az arcomra, és végre valahára méltóztat minket magunkra hagyni.
- Szent isten. Látod, mivel kell nekem együtt élnem? – masszírozom meg az orrnyergemet, mielőtt sóhajtva Elijah felé fordulnék, hogy megigazítsam a csokornyakkendőjét. – Szörnyen restellem az erőltetett jópofizását, nem tudom, hogy ennyire jelezni akarta, hogy ő a világért sem rasszista, vagy fejben már nászindulót dúdolt, mindenesetre sajnálom.
- Mellesleg tényleg nem rasszista – fűzöm hozzá, és ha Elijah egyetért, kissé beljebb vezetném, hogy elvegyülhessünk a többi alak között. Túl nyílt színen vagyunk, ez szinte felkérés keringőre. – Egy kissé maradi és szexista, olykor bigott, és csak egy fokkal jobb apa és férj, mint Mark Schneider, de nem rasszista.

Dancin' in the moonlight

Gazing at the stars so bright

Fiatalként mindig bántam, hogy nem állhattam ki úgy a jogaimért, ahogy akartam. Mikor néhány éve divatossá kezdtek válni a social justice mozgalmak én még akkor sem szólaltam meg, mert egyszerűen nem találtam professzionálisnak a dolgot, a kockázat túl nagy volt; Én nem voltam színész, énekes vagy bármilyen nagy médiafigura, akinek karrierje akár még pozitív irányban is növekedhetett attól, ha az őszinte véleményét és gondolatait megosztotta a világgal. Én csak egy tanácsadó voltam, akinek az Államok szerte rengeteg befásult vénemberrel kellett tárgyalnia, sokszor olyanokkal is, akik lehet személyesen élték át a szegregációt vagy bennük volt annak hagyatéka. Ezen a tényen pedig az sem változtatott, hogy New Yorkban, egy elfogadó városban születtem, éltem és dolgoztam. Hiába kerestem jól, hiába volt megbecsült helyem, egy rosszkor elhangzott szó, egy támadásnak felfogható véleménynyilvánítás örökké elvághatott volna mindentől, amit eddig leraktam az asztalra.
Most mégis, minden múltbeli tiltakozásom ellenére az ölembe esett a tökéletes alkalom arra, hogy büntetlenül beszélhessek egy olyan ügyről, mely már fiatal korom óta foglalkoztatott és szívemhez közel állt… Mégsem repdestem az örömtől, sőt, kifejezetten feszélyezve éreztem magam az invitálástól.
Nem éreztem helyénvalónak a részvétem, hiába is szólt az egész rendezvény rólunk. Úgy éreztem, hogy a megjelenésem inkább elvárt volt, mint kívánt: én lehettem egy estére a fekete kabalaállat, akit körbe lehetett mutatni, hogy igen, „nézzétek csak, minket annyira nem érdekelnek az előítéletek, hogy Őt is meghívtuk”.
Látni akartak, de azt viszont már nem kívánták hallani, amit mondhattam volna.
- Ha tudnád még mennyire – válaszolom szemem sarkából Opheliára pillantva, őszinte hálával hangomban. Általában egyedül szoktam járni rendezvényekre, bálokra, mindenhova… azonban ez a közeg olyan, amit egyedül képtelen lettem volna elviselni, kellett valaki, aki ha kell a magassarkújával a lábamra tapos, mikor valami nem illőt mondok – holott ez egyáltalán nem volt jellemző rám. Ophelia nem csak azért tűnt tökéletes partnernek, mert nem félt szólni, hanem azért is, mert ő ezerszer kényelmesebben mozogott a társadalom ezen rétegében.
Mikor Marshall Dermot keze a vállamhoz ér, csak akkor térek úgy igazán magamhoz és leszek részese a beszélgetésnek. Egészen addig tekintetem leköti a szokatlanul sokszínű vendégtenger. Udvarias mosoly kúszik az arcomra és határozottan megrázom a felém nyújtott kezet – Mr. Dermot! – az öröm a hangomban inkább őszinte volt, mint hamis, hisz Ophelia apja számomra sosem volt ellenszenves figura, épp az ellenkezője: talán egyike volt azon arcoknak, akikkel szívesen elegyedtem volna szóba hivatalos megjelenéseimen. Hiába tudtam, hogy szívélyessége mögött ott volt a hátsószándék (bár igazából kinek nem volt az ott?), az ő esetében könnyebben túl tudtam tekinteni az ilyen apróságon. – Én örülök, hogy itt lehetek. Na meg annak is, hogy a lánya elfogadta a meghívásom, nélküle üres lenne ez az este.
Megengedek egy halvány mosolyt magamnak, szemem sarkából kísérőmre tekintek. Marshall Dermot borzasztóan szerette, ha Opheliát dicsértem, minden alkalommal mintha a remény apró szikrája gyulladt volna fel benne… Tudtam miért. Az évek alatt már párszor próbáltam tudatára hozni, hogy kedveltem a lányát, de nem úgy, ahogy ő azt akarta volna. A férfinak viszont egyik fülén be, másikon ki mentek a szavak, így egy idő után nem láttam értelmét a további szabadkozásaimnak. Megjegyzéseim mögött nem volt ott az a töltet, amit ő kívánt volna, de ettől még nem voltak kevésbé igazak: valóban üres lettem volna Ophelia társasága nélkül, az elveszettek és unatkozók nyugalmával vártam volna azt az időpontot, amikor már nem volt udvariatlanság köszönés nélkül elmenni.
Bár az igazán meglepett, hogy Opheliának nem volt még társa az estre és elfogadta az én meghívásom; Talán nem kötöttem volna egy nővel sem össze az életem, de ettől még nem voltam vak. Láttam a kísérőm szépségét, amiért fogadni mertem volna, hogy voltak páran, akik versenyeztek... Talán olyanok is, akik velünk együtt érkeztek.
- Igen, valóban örömteli lenne, ha sikeres lenne – reméltem, hogy másoknak is állt olyan közel a szívéhez az ügy, mint az enyémhez. Nem mindig volt jó pesszimistának lenni, így hát most is próbáltam a dolgok jó oldalára figyelni. Ha erőszakosan kellett is rávenni magam, akkor is próbáltam arra gondolni, hogy még ha az összegyűlő pénz képmutatásból is érkezik, attól még jó helyre fog menni. Olyanoknak, akiknek igazán szüksége van rá.
Mosolyogtam csak, a családi kis piszkálódásba inkább nem folytam bele: nem ismertem azért annyira jól Dermotékat, hogy bármit is hozzá tudtam volna fűzni és ráadásul udvariatlan sem óhajtottam lenni. Marshall Dermot egy értékes kapcsolat volt, amit kár lett volna butasággal elveszíteni. Amikor ő nevetett én is halkan nevettem, amikor abbahagyta én is abbahagytam. Kedveltem Ophelia merészségét és azt, hogy oda mert szúrni a saját apjának is, de a levegő apró változásában érezni véltem, hogy pengeélen táncol. Talán csak a jelenlétem az egyetlen erő, ami egyensúlyban tartja a helyzetet és Mr. Dermot türelmét.
A képen legalább olyan szélesen mosolygok, mint az idősebb Dermot, bár bizonyára kevésbé őszintén. Valahogy csak az a gondolat tudott átfutni az eszemen, hogy holnap a fénykép már és csak egy lesz a sok közül, amivel a gazdag fehéremberek bizonyíthatják mennyire elfogadóak. Semmi okom nem volt így gondolkozni, mégsem tudtam máson merengeni, mint azon, hogy tulajdonképpen mi volt őszinte és mi volt csak játék körülöttem.
Miután Marshall Dermot elköszön már biztos vagyok abban, hogy hogyha más nem is, de a lánya, Ophelia egy szilárd pont a mai napon. A sóhajt, ami elhagyja tüdőjét, mikor apjától megszabadul, azt nem lehetett megmásítani.
Még meg is mosolygom, mielőtt fejemet ráznám meg tiltakozásul.
- Lehetne rosszabb – fordulok én is szembe vele és hagyom, hogy megigazítsa a csokornyakkendőm. – Köszönöm, Ophelia.
Következő megjegyzésére azonban már nevetek és vállamat megvonva tekintek körbe magunk körül, hátha még az öreg a közelben fülel. – Esetleg mindkettő? Nem kell egyébként bocsánatot kérned, már bőven megszoktam. Ráadásul apádból valóban nem a rosszindulat szól, csak… Csak igen, nagyon szeretné azt a lagzit.
Marshall Dermot valószínűleg csak akkor mondott volna le arról az álmáról, hogy elveszem a lányát, ha megtudja, hogy másik kapura játszom. Bár igazából lehet, hogy még akkor sem adta volna fel, mert attól függetlenül, hogy szerelmesek soha nem lehettünk, még jól mutathattunk volna egymás mellett. Eljátszottuk volna az álompárt, Opheliát többet nem zargatta volna a családja a még szerintem is furcsa párválasztásaival és büntetlenül élhette volna úgy az életét, ahogy akarta. Ráadásul nekem sem kellett volna félnem a bigottoktól, mert lett volna egy nő, akit pajzsként felmutathattam volna... Papíron ez mind nagyon jól hangzott, gyakorlatban viszont igény sem mutatkozott rá.
- Ha az lenne, nem tudná így megjátszani, hogy kedvel – pillantok Opheliára és követem, fejemmel az egyik félreeső sarok felé biccentve, célunkként megjelölve a kanapét. Láttam ott egy pincért és egy kényelmesnek tűnő ülőalkalmatosságot, ami annyira nem is volt a figyelem előtérbe, hanem azon amennyire lehetett, kívülre esett. Persze tudtam, hogy nem menekülhetünk örökké a társaság elől, az előbb vagy utóbb úgy is megtalál minket, de azért egy kis időre jó lett volna a békesség… - Az én apám is ilyen. Kicsit maradi, kicsit szexista meg néha nem épp úgy hívja az ázsiai szomszédokat, ahogy azt kéne, de hát… Ők még más időkben születtek. Ha ők lennének a legnagyobb baj, akkor nem lennénk most itt.
Utalok arra, hogy nem az öreg, konzervatívabb gondolkozású emberek voltak a fő problémái a rendszernek: Ők csak a levelek voltak, de mögöttük ott volt egy egész fa, gyökerestől és mindenestől. Az a fa pedig egészen eddig csak arra várt, hogy rádőljön a mellette lévő házakra.
- Ő nincs itt? – teszem fel a kérdést érdeklődve fordulva Ophelia felé, miközben a felénk közeledő pincér tálcájáról leveszek egy pohár pezsgőt és felé nyújtom, egy másikat pedig magamnak emelek le. Aprót kortyolok bele, míg haladunk a célunkként megjelölt székek felé.
Nem olvastam bulvárlapokat és egyébként sem tartottam őket megbízható hírforrásnak, így fogalmam sem volt arról, hogy éppen hányadán állt Mark Schneider és Ophelia Dermot kapcsolata. Kis információmorzsákat mindig kaptam a külvilágtól és persze azt is tudtam, amit Ophelia megosztott velem, de így sem volt akkora rálátásom a helyzetre, mint esetleg egy közelebbi barátnak vagy egy családtagnak. – Ha itt van akkor mehetünk még messzebb is ennél, annyira én sem igyekszem a középpontban lenni.
Egy dologgal viszont minden hiányos tudásom ellenére is tisztában voltam: Ophelia nem kifejezetten kedvelte Markot, teljesen megérthető okok miatt.
Kortyolok még egyet a pezsgőből, majd veszek még egy pillantást a körülöttünk összegyűlt társaságra. Furcsa volt az egész terem, szinte egy lázálomra hasonlított; Nem volt hozzászokva a szemem még ahhoz, hogy nem én voltam egy fontos emberekkel teli szobában az egyetlen, vagy a második sötétbőrű személy (a latin származásúakat is beleszámolva).
- Érdekes, hogy néhány hete ennek a társaságnak a nagyja tagadta volna azt, hogy van bármiféle rasszizmus ebben az országban… Most meg szerinted hányan fizetnének azért, hogy egy afroamerikaival legyen közös képük? – töprengek el, majd Opheliára pillantok és gyorsan, de csak gyengén elmosolyodok – És apád nem számít, ő nem fizetett!

I wear my heart on the sleeve

I know that we the new slaves

- Valóban. És vélhetőleg a férjemnek se akarna, ha visszatartaná a félvér unokák gondolata – teszem hozzá, és a legkevésbé sem tiltakozok, amikor átveszi a vezetést az irányvételünk kapcsán, tekintve, hogy engem csak a messzebb kerülés motivált, nem pedig egy konkrét cél. Felhúzom az orrom a gondolatra, miközben könnyedén követem. Természetesen nem Elijah-ban látom a hibát a tervben, maga a terv nincs az ínyemre. - Mindig is abban a hitben éltem, hogyha egy napon gyerekeim lesznek, az apám is felhagy végre az életem irányítására tett próbálkozásaival. Tudhattam volna, hogy egy válás csak felnyitja a szemét a tényre, miszerint akár egynél többször is férjhez adhat – forgatok szemet.
Marshall Dermot a korához és a társadalmi rétegéhez mérten még haladó szellemiségnek is számított, amin nem győztem hisztérikusan nevetni, valahányszor rádöbbentem. Márpedig akármennyire is nevetségesnek tartottam az állítást, valóban így volt; nem csak azt hagyta (egy idő után), hogy a saját utamat járjam, de esze ágában sem lett volna valaha is elém állni az érdekházasság gondolatával. Nem kétlem, hogy ennek a – meglehetősen észszerű – döntésének hátterében inkább a dühömtől való félelme állt, semmint a szeretete, melynek gondolata valamilyen szentimentális okból kifolyólag keserű ízt hagyott a számban. Nem számít; a lényeg a lényeg maradt, az apám pedig nem kötött szövetséget senkivel az eladásomra vonatkozólag. Ugyanígy Briannával, noha biztosra veszem, hogy az ő esetében a félelem és a szeretet felcserélődve szerepelne a képletben. Mint mindig.
Természetesen az, hogy nem merne a hátunk mögött cselekedni, még nem jelentette azt is, hogy ne szeretne minket az általa tetsző irányokba terelgetni. Valóban úgy gondoltam, hogy részemről Connor születése lesz majd a megoldás a problémára, a pont az i-re, de apa ebben is szerette megvillantani a haladó korszellemét; elvégre, elváltam, mi más lehetne a teendő, mint újraházasodni? Az pedig mérhetetlenül szimpatikus fényben tüntetné fel, ha a veje amellett, hogy nem a legeslegfelső körökből érkezik, még fekete is lenne, mert elfogadás ide, vagy oda, az apám nem ostoba, és mindenben meglátja a hasznot, máskülönben nem tartana ott, ahol.
Nem egyszer akartam már felvilágosítani, hogy mi a helyzet Elijah szexualitása körül, hogyha értem nem is, hát legalább Elijah miatt felhagyjon az olcsó kerítőnőhöz hasonlító viselkedésével, de ez nem az én döntésem volt, így hát nem tettem. Különben is, az apám talán ezen a téren is elnézőbb (biztos vagyok benne, hogy amikor előbb-utóbb coming outol, Brianna biszexualitása sem lesz sokáig probléma), de nem vagyok benne biztos, hogy ebből az engedékenységéből jutott volna a családon kívül esőknek is.
- Talán igazad van. Különben is; mit meg nem adnék, ha az lenne az egyetlen problémám az apámmal, hogy még nem sikerült tökéletesen elsajátítania a tolerancia csodás képességét – értek egyet egy nem kifejezetten szívélyes mosollyal. – Gondolom, ezzel te is együtt tudsz érezni valamilyen formában.
Nem voltam túlságosan tisztában Elijah családi életével, többnyire csak a húgáról hallottam, és talán csak én láttam bele többet a kelleténél, de nem mindig tűnt őszintének a mosolya, ha róluk beszélt. Lehet, hogy nemes egyszerűséggel túl sokat várnak tőle, lehet, hogy mélyebb oka van. Fogalmam sincs.
Csak azt tudom, hogy mennyivel könnyebb életet élhetnék az apakomplexusom nélkül, amire Mark oly’ derűsen szeret emlékeztetni, és amiért szívem szerint egy villát állítanék a kézfejébe. Vagy egy hasonlóan fájdalmas pontjába.
Már épp megköszönném a pezsgőt Elijah-nak, amikor rá is kérdez a gondolataim tárgyára, minek hála csak egy undorodó nyögést vagyok képes hallatni. - Biztos vagyok benne, hogy ki nem hagyná a lehetőséget, hogy valaki hátsó felébe dugja a nyelvét, abban igazi tehetség. Ne aggódj, tökéletes lesz itt, eszem ágában sincs menekülni előle – jelentem ki határozottan, és a szavaim bizonyításaként dacosan el is foglalom a kanapé egyik felét. Nem vagyok hajlandó egy az apám által szervezett estén Mark elől bujkálni. Még mit nem; bujkáljon ő!
- Különben is, ha meglát, legalább veled együtt fog – kacsintok fel Elijah-ra, felé emelve a pezsgőspoharamat, mintha csak tósztot mondanék rá. Nem mintha célom lenne Mark féltékennyé tétele (legalábbis nem így, és nem azért, mert érdekelne, hogy mit gondol rólam, dehogy, távozz innen, repulzív gondolat!), és a népszerű hiedelemmel ellentétben nem is használnám fel a beavatásuk nélkül ilyesmire a barátaimat, de ha éppenséggel vetne ránk egy pillantást, és levonná a saját konklúzióját… nos, ahhoz nekem igazán semmi közöm, nemde?
Valamiért már az ötlettől is elégedett mosoly ül az arcomra, amit sietősen a poharamba rejtek. Nem szívesen avatnám be Elijah-t a gondolatmenetembe. Így is feszélyezve érzi magát, ha a válla feszült tartása jelent bármit is, nem akarom ezzel is terhelni. És még engem hívnak önzőnek a hátam mögött.
- A fotóért valóban nem, de az alkalomért igen. Ezt kiskapunak mondanám – mutatok rá, de egyetértőn bólintok is. Nem lep meg különösebben; a felső tízezer mindig abba az irányba hajlik, ahonnan a legtöbb hasznot és jóhírt remélik, az idők pedig változnak. Ha nem tanulnak meg haladni a korral és lejjebb adni a begyöpösödött nézeteikből (mert a rasszizmus itt sokszor még mindig él és virul, legfeljebb zárt ajtók mögött), a közvélemény előbb, vagy utóbb, de eltiporja őket. Nem lenne értük kár. – El se tudom képzelni, mit érezhetsz. Még kívülállóként is látni, hogy mennyire gusztustalanul hamisan cseng ez az egész – mutatok körbe a teremben.
Nem csak erre az egy eseményre gondolok, hanem országszerte mindenre. Hogy hirtelen mindenkiből előtört az eddig VALAMIÉRT szunnyadó, egyenlőségért küzdő social warrior, miközben hosszú évtizedek óta lépünk az egyik problémából a másikba. Valahol biztosan jól eshet látni a próbálkozásokat, a gond ott kezdődik, hogy ezek többnyire nem őszinték.
- Fogadni mernék rá, hogy nem kell sokat várnod, és a karriered is hihetetlen mértékben szárnyra kap majd. Nem mintha ne lennének meg az ehhez szükséges érdemeid, de az időzítés… kényelmes lesz, maradjunk annyiban. Mindenesetre, előre is gratulálok, és szeretném jegyzőkönybe vetetni, hogy én voltam az első, aki ezt megtette – mosolyodok el finom élcelődéssel a hangomban, mielőtt sóhajtva helyezném az egyik combomat a másikra, amennyire a ruhám megengedi. – De beszéljünk valami ha nem is kevésbé fárasztóról, de máshogy fárasztóról: mi újság a magánéletedben? – vonom fel célozgatva a szemöldököm. – Mondd, hogy legalább a tiedben történik is valami, ha már az enyém voltaképpen halott.

Dancin' in the moonlight

Gazing at the stars so bright