Tudom, hogy Cali is látja, és tudom, hogy nem így kellene viselkednem, mégsem tudom megállásra késztetni magamat. Azt gondoltam, hogy nem lesz könnyű ennyi minimális információból elindulni, de miután pár napig teljes rádiócsendben meghúztuk magunkat Buenos Airesben, elkezdtem utánakérdezgetni a dolgoknak. Általánosságban, és célirányosan is. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy az öreg O’Hara barátomnak még előlem is voltak titkai, melyeket valami sajátos oknál fogva nem gondolt bölcs dolognak megosztani velem. Közeli bizalmasom volt, a másiknak szinte minden titkáról tudtunk még a nem túl jelentős, de érezhetően meglévő korkülönbségünk ellenére is, és épp ezért érzem ennek felgöngyölítését afféle személyes… küldetésnek? Nem tartom fairnek, hogy egy ilyen abszolút nem elhanyagolható ügyletet még csak felszínesen sem említett meg nekem, közben pedig azt kérte tőlem, hogy vigyázzak a lányára, ha bármi történne velem. A lelkemre kötötte, hogyha nem maradna Calinak senki, akkor én legyek számára az a támasz, aki védelmezi minden meglévő erejével. Egy apa, egy testvér, egy barát, egy szerető összevont felelősségével ruházott fel, én pedig nem kérdeztem semmit, csak biztosítottam róla, hogy megteszem, hisz ilyen sokat jelentett nekem ez az ember. Cali csak felületesen ismeri az apjával való barátságunkat, és nagyon sok minden van, amiről nem tud, de most új fejezet nyílt az életünkben, és előbb-utóbb be fogom engedni mindenbe, amit eddig elzártam, vagy próbáltam elzárni magamban. Ugyanakkor azt is észben kell tartanom az öreggel kapcsolatban, hogy lehet el akarta mondani nekem, csak már túl késő volt. Amíg nem tudok minden részletet, addig nem fogom teljes mértékben elítélni sem – azt viszont erősen kétlem, hogy erre az apróságra valaha is fény fog derülni a kutatásom alatt. Ezt csak O’Hara tudná megválaszolni, őt pedig aligha tudom megkérdezni erről.
Miután a kereséssel sikerült útnak indulnom, és újabbnál újabb kérdésekre választ kapnom, úgy vesztem bele egyre mélyebben a részletekbe. Igyekszem ezt lehetőleg akkor csinálni, mikor Cali már az igazak álmát alussza – vagy inkább úgy tesz, és közben hallgatózik -, aminek köszönhetően néha úgy szaladnak el az éjszakák fölöttem, hogy észre sem veszem, már a reggeli napfény sugarai simogatják az arcomat. A kettesben töltött közös időnket igyekszem a lehető legmaximálisabban kiélvezni, és olyasmit adni ennek a csodás szőke nőszemélynek, amit megérdemel ennyi év várakozás, és szótlanság után – ugyanakkor folyva-folyvást azon veszem észre magam, hogy ha beáll egy kis csend, egy pillanatnyi békeség, akkor máris az elrablóin forognak a fogaskerekeim. A szomorú ebben az, hogy van egy olyan megérzésem, Cali is hasonló cipőben jár. Én pedig ahelyett, hogy bármit is tennék ellene, és próbálnám akármicsodával is elterelni a figyelmét, inkább hagyom, hadd sodródjunk bele ebbe a párperces csendes kínba. Nem mutatjuk ki a gondjainkat, és próbálunk mindketten a pozitív irányba tekinteni, de mégsem tehetünk minden ébren töltött percünkben úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
A helyzetet azonban még mindig én kezelem jobban, úgy érzem. Nyilván nem én éltem azokat a traumákat, és megpróbáltatásokat, amiket Calinak kellett, de ugyanannyira személyes ügyemnek érzem, mint amennyire ő. Nem elég, hogy nem tudtam betartani az apjának tett ígéretemet – és számomra a szavam az szent -, még a hozzám legközelebb álló személynek is olyanokat kellett átélnie, amiktől minden erőmmel óvni próbáltam. Ha nem is ő húzta meg konkrétan a ravaszt, de sok emberéletet követeltek a menekülésünk során elhajított gránátok. Katonák voltak, ráadásul semmirekellő, embertelen zsoldosok, de emberek. Talán enyhítő tényező, talán nem is gondol rá annyira, mint én azt hiszem, de akkor is vér szárad most már az ő kezéhez is. Szerencsére azt még nem kellett megtapasztalnia, milyen profilból látni, ahogy kihuny a fény az ember szeméből. És merem remélni, hogy erre sosem fog sor kerülni. Óvni fogom tőle, ahogy csak erőmből telik.
Kicsit enyhült a hozzám fűződő viszonya, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden rendben van. Érzem, hogy próbálkozik, és értékelem is, ugyanakkor tudom, hogy milyen volt régen, ha mi ketten úgy döntöttünk a hálószobában, hogy szavak nélkül szeretnénk kommunikálni. Próbáltam kideríteni ennek az okát, de tudom, túlságosan óvatos vagyok, és valószínűleg ezért nem tudunk egyről a kettőre lépni. El fog ennek is jönni az ideje, addig viszont muszáj leszek időt adni neki. Szeretem őt, és szeretném, ha a maga ütemében felépülne, ugyanakkor… önzőnek fogok hangzani, de hiányzik a régi Cali. Az a folyton mosolygós, szeretettől túlbuzgó, heves, vad, szenvedélyes nőszemély, akihez mindig visszahúzott valami láthatatlan, megfoghatatlan erő. És itt nem csak a szexről van szó, hanem mindenről, ami a hétköznapi együttélést jelenti. Ő az egyetlen biztos pont az életemben már nagyon régóta, manapság azonban mégis gyakorta úgy érzem, mintha csak egy halovány mása lenne a régi önmagának. Vannak pillanatok, mikor minden olyan, mint régen, ugyanakkor szinte tapinthatóan érződik, hogy ebben van ugyan színtiszta őszinteség, de azért tettetés is. Én igyekszem mindent megtenni azért, hogy segítsek a feloldódásában, ezért sem szoktam a kényes ügyleteket azokban az időkben végezni, mikor vele vagyok. De még így is bűntudatom van. Mi van, ha felébred egy rémálmából, én pedig nem vagyok ott mellette? Még ha nem is kelek fel miatta, legalább tudná, hogy ott van mellette egy biztos pont, aki bármitől megvédi. Az elmúlt időszakban ezt többnyire megúsztam, és minden alkalommal ott voltam mellette, mikor sor került erre. Nemrég azonban volt egy alkalom, mikor épp az ügyeimet végeztem, Cali pedig rémülten jelent meg a szoba ajtajában, és úgy bújt, úgy szorított magához, mint a kiszabadítása napján. Akkor és ott döntöttem el, hogy nem fogom többé ilyen kínszenvedésnek és bizonytalanságnak kitenni őt. Nem. Szüksége van rám, nekem pedig arra a Calira, akiért annyira odáig meg vissza vagyok.
A csendes békességből hirtelen ébredek meg, pattannak ki a szemeim, szalad fel a pulzusom, és pillantok rá Calira. A meglepettségem hamar megértésbe fonódik, és oldalamra fordulva, fejemet megtámasztva figyelem a szöszit, ahogy próbálja kicsit összeszedni magát. Nekem kérdezni, neki mondania sem kell, az apró mimikákból és tekintetekből tökéletesen meg tudjuk érteni egymást. Hunyorogva fordítom el a fejemet, mikor felkapcsolja a lámpát, és óvatosan próbálom meg hozzászokatni a szememet a fényhez. Közelebb csúszok ülő pozíciójához, fejemet az ölébe fektetem, és úgy pillantok fel rá, egyik karommal amennyire a helyzet engedi, a derekát simogatom, apró puszit nyomva a hasára. Nem szólok semmit, csupán csendben biztosítom a jelenlétemről, és hogy nem kell félnie, most már biztonságban van. - Tudom, Cali, nekem is nagyon hiányzik. De ne félj, nem utoljára léptél Baiting Hollow földjeire - ahogy én hallottam számtalanszor az ő honvágyát, úgy ő is hallhatta tőlem az ehhez hasonló nyugtató szavakat. Tudom, hogy megérti, miért nem mehetünk vissza, és tudom, hogy el is fogadja – ugyanakkor azt is tudom, hogy mennyire keserédes belegondolni, milyen életünk volt akkor, és milyen van most.
Halkan felnevetek, ahogy meghallom a hasa megzendülését. Nyomok egy apró puszit a kézfejére, majd ülő helyzetbe tornázom magam, és az arcára is adok egyet, amit követően a karommal átölelem, homlokomat pedig a vállának támasztom. Nem maradok sokáig így, csupán pár pillanatnyi plusz pihenésre van szükségem, mielőtt ki kellene kelni ebből az ágyból így hajnalok hajnalán. Felsóhajtok, megcsókolom a vállát, majd az ajkait, és elmosolyodom. Kicsit kókadtan ugyan, de boldogan. - Na gyerünk, szedelőzködj össze, megyünk, keresünk valami kaját! Egy kis onigiri még nekem is jól esne most - szavaim befejeztével egy újabb csókra hajolok Calihoz, majd felállok az ágyból, és a ruhásszekrény felé veszem az irányt. Felveszek egy nadrágot, egy atlétát, rá egy kapucnis pulóvert, és pillanatokon belül el is készülök.
Látom, hogy ő még szinte fel sem fogta, amit kértem tőle, így kisebb lemaradással, de ő is követ engem az öltözésben. Odasétálok hozzá, mielőtt a nadrágot követően magára vehetné a felsőjét is, és teljes testemmel hozzásimulok, egyik karomat keresztben átvezetve a hasán, másikat a derekán át az ellenoldali felkarjáig. Hajába temetem az arcomat, és mélyen beszívom az illatát.
- Drágám… se ezt a látványt, se ezt az illatot nem fogom tudni megunni. Annyira tökéletes vagy - eddig is mondtam neki szépeket, de tény és való, miután kicsit rendbetettem az érzéseimet vele kapcsolatban, azóta néha menthetetlenül nyálas tudok lenni. Apró puszit nyomok a vállgödrébe. - Legszívesebben nem is mennék sehova - bár ezt valószínűleg ő is tudja. Mielőtt bármit reagálhatna, elé állok, és nyomok egy gyors puszit az ajkaira, aztán mosolyogva csapom össze a tenyereimet, majd tárom szét a karjaimat. - De az asszonynak enni kell. Az éhes nők pedig sosem számítanak jó ómennek, szóval gyerünk-gyerünk! Csinálok addig egy kis tejeskávét. Ma úgy néz ki, korábban kezdjük a napot - és ha nem ellenkezik, vagy próbál meg tartóztatni, akkor a terveim szerint járok el, és míg ő kicsit rendbe szedi magát, addig én kimegyek a konyhába, hátha egy kis koffein segíteni fog a fáradtságunkon. Szerencsére viszonylag korán lefeküdtünk, szóval nem két óra alvással vágunk neki Oszaka utcáinak, de azért mégiscsak hajnal 2 óra 25 perc van.

Emlékszem, mi járt át akkor, mikor tudatosítottam magamban a Cali iránti érzéseimet. Egy ahhoz hasonló melegség, mint amit azelőtt akkor éreztem utoljára, mikor arra a bizonyos barnahajú fogorvosra gondoltam, aki valamilyen szinten katalizálta az eseményeket. Gyerekes lenne haragudnom rá, hisz miről tehet ő? Nem voltak hátsó szándékai, nem voltak furfangos tervei, hogy szétválasszon engem Calitól, ezek egyszerűen csak… megtörténtek. Hagytam magam elragadtatni, és ha Calit nem rabolják el, őt pedig nem kell ott hagynom, akkor ki tudja, hogy hol tartana a vele való kapcsolatom. Lehet már szigorú monogámiában élnénk, lehet, hogy ugyanaz lenne a felállás, mint régen, csak már mélyebb érzésekkel a háttérben. Akármennyire is rossznak érzem, amiért újra és újra eszembe jut Blanche, képtelen vagyok letagadni azt a hatást, amit sikerült elérnie nálam. Olyan változásokat hozott az életembe, az életszemléletembe, melyek nélküle lehet soha nem következnek be. Ha ő nincs, és minden megy tovább Calival a régi életvitelünk szerint, akkor félő, hogy előbb-utóbb magától is olyan szintre romlott volna a kapcsolatunk, ahonnan nehéz lett volna visszatérnünk. Túl régóta tartogatja magában az érzéseit, és csak csodálni tudom ezt az erőt, ami benne lakozik. Ennyi ideig tűrni, ennyi ideig elviselni azokat a híres-neves Vegasban töltött hétvégéket, mégsem szólni egy szót sem érte… hihetetlen. Én csak azt szerettem volna, hogy boldog legyen valaki olyannal, aki meg tudja adni neki mindazt, amit én nem. Mily’ vak voltam, hogy nem vettem észre, számára én vagyok az, akinek még az irányába tett legminimálisabb erőfeszítése is a világot jelenti számára. Sosem hittem el, hogy egyes szerelmek ilyen töretlenek maradhatnak ilyen hosszú ideig, még annak ellenére is, hogy tudja az a bizonyos fél, a másik nem viszonozza ugyanúgy az érzéseit. Azt hittem, hogy csak filmekben létezik ilyen, tipikus romkomokban. De nem. Itt az élő példa előttem, ennek a szőke angyalnak a képében. Aki minden hülyeségem, minden akaratomon kívüli bántásom ellenére is ugyanúgy szeret, ugyanúgy kötődik hozzám, mintha csak tegnap tudatosultak volna benne az érzései.
Azonban nem a melegség volt az egyedüli érzés, ami ekkor hatalmába kerített. A következő mi más lehetett volna, mint a félelem. A félelem, ami azelőtt tíz évig elnyomott minden ilyen és ehhez hasonló érzésemet, és a félelem, hogy már akár ki is veszett ez belőlem. A sztoicizmust próbálta belém nevelni az apám, hisz a mi munkakörünkben az egyenlő volt a sikerrel – vagy legalább jó út volt hozzá. Az édesanyám azonban megtanította nekem különválasztani a munkát, és a magánéletet, minek köszönhetően utóbbiban már-már túlságosan kifejező voltam. Nem féltem a barátaimnak, szeretteimnek kimutatni az érzéseimet, mi több, előszeretettel vettem vissza az ironikus vagy szarkasztikus énemből. Tudatni szerettem volna velük, hogy mennyire fontosak számomra, mennyire örülök, hogy vannak nekem, és hogy mennyi mindent megtennék értük. De ez nemhogy már sok-sok évvel ezelőtti történet, de egy sok-sok évvel ezelőtti ember is. Féltem, hogy vajon megvan-e még bennem ez a fiatal Aidan. Féltem, hogy vajon képes leszek-e kimutatni Calinak szavakkal, vagy tettekkel, hogy mennyire a részemmé vált, és hogy nélküle mennyire félembernek érzem magam. Ő ugyanis ennyi szenvedés, ennyi várakozás után a legjobbat érdemli. Még annál is jobbat.
- Most őszintén Cali, inkább sírjak? Mellesleg tudom, hogy szereted a nevetésem - még mindig kuncogok, bár már csak aprón, halkan, ahogyan újra átjár az a mélységekig hatoló melegség, amit a közelében érzek. Én már kész lennék tovaállni, és a ruhák felé venni az irányt, ő azonban újra és újra visszahúz magához. Panaszkodni nem fogok, ellenkezni meg aztán végképp nem, így szeretetteljesen viszonzom minden egyes csókját, amivel megillet engem.
- Matatós dongó! - horkanok fel erőteljesen, hogy aztán Cali egy újabb fél percre elveszthessen engem a nevetésem miatt. - Mitarashi dango lesz az, életem! - a kacagásom szerencsére alábbhagy, a fültől-fülig érő mosolyom azonban továbbra is letörölhetetlenül virít az arcomon.
Ez a nő számomra mindig is egy gyenge pontnak számított. A belsője volt az, amit először megismertem, és amit elkezdtem megkedvelni, de aztán ahogy elkezdett felcseperedni, és kész nővé érni, képtelen voltam nem figyelmen kívül hagyni a küllemét. Minden testrésze pont olyan, ahogyan szeretem. Hogy ez mennyire köszönhető annak a ténynek, hogy odáig meg vissza vagyok az egész csajért, az már más tészta. Az viszont biztos, hogy elég egy mozdulat, elég egy ruhadarabot eltávolítania, és rögtön beindul a fantáziám – ezt pedig Cali előszeretettel használta ki egykoron, mielőtt… mielőtt. Tudom, hogy a jelen állapotában nem a legfairebb dolog ilyesmikre még csak gondolni sem, de ezt próbálom azzal kompenzálni, hogy ha lehetséges, akkor nem erőltetek rá semmit. Ha fordított helyzetben lennénk, ő is megtenné értem ugyanezt.
Ettől függetlenül örülök, hogy ha szépen lassan is, de kezd egyre inkább felengedni. Érzem és hallom, hogy a vággyal átitatott csókjaim melletti óvatos érintéseim miket váltanak ki belőle, ahogyan arra is felfigyelek, amint egyszer megakad a kazetta, majd elkezd szakadozni. Amikor ez megtörténik, se a viszonzott csókok, se a viszonzott pillantások, se az érintések nem olyan természetesek, és ösztönösek, mint voltak egykoron, hanem érződik mögöttük egyfajta… visszakozás? Nem tudom, mi lehet rá a jó szó. Biztos vagyok benne, hogy látja rajtam ezt a felismerést, és ez is csak egy plusz súlyként nehezedik a vállaira a már amúgy is elég tetemes stresszfaktor-egyvelegben.
- Nem ígérek semmit! - kacsintok rá játékosan, mosolyogva, hangomból kihallható élcelődéssel. Ahogy kiérek a konyhába, már neki is állok előkészíteni mindkettőnk kávéját. Az enyémet cukor nélkül, az övét pedig kettő, nem (!), négy cukorral ízesítve.
- Aha, szóval nem elég, hogy el kell vigyelek hajnalok hajnalán kajálni, még a málhás szamarat is játszanom kell? Szép vagy, Calliope O’Hara, mondhatom, szép vagy! - tettetett felháborodással szólok, majd sóhajtok fel, ahogy a kávéval kapcsolatos megjegyzését meghallom. - Nehogy már a befőtt tegye el a nagyit! - nevetek fel, ahogy felé fordulok. A játékosan rovó tekintetem azonnal másba fordul át, ahogy tetőtől talpig végigtekintek rajta.
- Huh. Hát még mennyire szép… - utalok vissza az előbbi megjegyzésemre. Aztán mindent magam mögött hagyva, a kávéval sem foglalkozva lépek hozzá közelebb, simítom tenyeremet a nyakán keresztül a tarkójába, mélyen beletúrva a hajába, és húzom magamhoz egy hosszas, szeretetteljes csókra. - Cali, ne kísértsd a sorsod! - szólok rá, ahogy kétszer megpöcögtetem mutatóujjammal az orra hegyét. Értheti ezt a kávékészítésre vonatkozóan, illetve… kell egyáltalán magyaráznom? Elég csak rám néznie, hogy láthassa, mit vált ki belőlem már a puszta jelenléte is. Hát még a feszülős gatya.
- Na de ez a kávé nem csinálja meg magát! Rád meg még visszatérünk, csak érjünk haza! - mutatok rá nevetgélve, mielőtt visszafordulnék a konyhapult felé. Miután a kávét a megfelelő állagra és darabosságra őröltem, beleöntöm a french pressbe, aztán ráöntöm a meleg, de éppen nem forró vizet. Összekeverem, majd ráteszem a tetejét, és beállítok egy négyperces időzítőt a telefonon,.
Hallva Cali szavait, megtámaszkodom a pulton, fejemet lehajtom, és ahogy azt már tőlem megszokhatta, mikor valami nem tetszik, sóhajtok egy nagyot, és enyhén megrázom a fejemet. Szólni mégsem szólok. Végig akarom hallgatni, mi vezette erre a megfontolatlanságra.
Rövid ideig, de le kell ülepednie bennem az elhangzottaknak. Beletúrok a hajamba, hátrasimítom azt az arcomból, és kiegyenesedek. Még van vissza két perc az időzítőből. Cali felé fordulok, kiszáradt ajkaimat benedvesítem, és megszólalok. - Nem kellene kérdeznem, tudom, de muszáj, mert nem lehetek elég biztos. Remélem eldobható telefont használtál, vagy fülkét. Olyan helyen, ahol a háttérből sem vehető ki, merre vagyunk. És persze nem mondtad, vagy utaltál rá egy szóval sem a húgomnak, hogy merre vagyunk. Ha ezekre mindre igennel tudsz válaszolni, akkor nem haragszom. Ha bármelyikre nemmel, akkor nem reggelizni megyünk, hanem pakolni - valószínűleg erőteljesen és talán kicsit mogorván is hangzanak a szavaim, de nem titkolt célom tudatosítani benne, hogy itt mennyi minden forog kockán. Lehet én vagyok túlságosan paranoiás, de eddig is ez tartott életben. Lehunyom a szemeimet, ahogy megszólal a telefon. Kikapcsolom, lenyomom a dugattyút, és már el is készülök a kávéval, amit mindkettőnknek kiöntök a megfelelő poharakba.
- Értsd meg, Cali, hogy nem véletlenül hoztam meg egy-két szabályt, nem először csinálom ezt! Az pedig, hogy rólad van szó, még inkább megnöveli bennem a nyugtalanságot. Főleg akkor, ha erről előtte nem konzultálsz velem… - újra a pulton támaszkodom, kezemmel a szememet törlöm fáradtságomban. Kérdőn pillantok aztán Calira.
- Miért nem szóltál erről nekem előtte? Ennyire nem bízol bennem, vagy mi? A szükség néha rendet bont, és mivel tudom, hogy a családod az számodra mindig is mennyire fontos volt, ki tudtunk volna találni valamit közösen. Valami még ennél is biztonságosabb módot. Ráadásul még utána is egy napig elhallgatod ezt előlem. Jézusom, Cali… - újra felsóhajtok, lemondóan temetve arcomat a kezembe. - Belegondoltál, hogy ez alatt az egy nap alatt mennyi minden megtörténhetett volna? Elég egy apró baklövés bármelyikünk részéről, és kész, vége a dalnak - nem a harag tört most belőlem felszínre, hanem a nyugtalanság. A gondolat, hogy akármennyire is próbáltam elmagyarázni Calinak a helyzet súlyosságát, lehet hogy mégsem értette meg teljesen. Kérlek, Cali, kérlek! Kérlek, ne csinálj több butaságot, mert nem állok készen arra, hogy téged is elveszítselek! Miért nem érted meg, hogy mindent érted teszek?!

- Mondták már neked, hogy nem szép kifigurázni másokat? - vonom fel a szemöldököm, tettetett sértődöttséggel, még annak ellenére is, hogy tudom, van abban valami, amit mond. Le kellene szoknom ezekről.
Képtelen vagyok bírni magammal, pedig tisztában vagyok vele, hogy most valószínűleg az ilyesfajta közeledés az, ami a legkevésbé hiányzik neki. Szomorúvá tesz, hogy a kapcsolatunk a felszínen mennyire rendben van, milyen jókat tudunk viccelődni, az mégis kiveszett belőle, ami talán a leginkább összekovácsolt minket. Az érzékiség, a szenvedélyesség. Azok a pillanatok, mikor nem gondolkozunk, nincsenek gondjaink, és szinte mindent reflexesen, ösztönösen teszünk a magunk, de legfőképpen a másik jólléte érdekében. Lehet, hogy ettől felszínesnek tűnök, de nem tudok mit kezdeni az érzéseimmel. Ez is hozzátartozott ahhoz a Calihoz, akiért annyira odáig voltam. Visszakaptam őt, mégsem érzem azt, hogy egy teljes embert látok magam előtt. Nem mintha ezért őt hibáztatnám, vagy nem érteném meg, de néha annyira szívesen átugranék minden viszontagságot, hogy újra békében, nyugalomban ott lehessünk Baiting Hollow földjén.
Más esetben már felültettem volna a pultra, és mit sem törődve a kávéval, vagy az éhségével, másfajta étvágyunk kielégítésén kezdtem volna el dolgozni, most azonban… Most elhúzódok, és nem erőlködök. Mint ahogy az elmúlt időszakban sem nyaggattam, nem most fogom elkezdeni. Elmondtam Calinak még Buenos Airesben, hogy amint készen áll, akkor őneki kell megtennie az ehhez szükséges első lépéseket. Addig pedig nem tudok mit tenni, csak várni.
Most az egyszer azonban hálát adok annak, hogy nem lett az egyből kettő – vagy kettőnkből egy? -, mert akkor lehet nem került volna tudomásomra az az infó, hogy Cali megszegte az egyik, védelmünkben hozott szabályomat. Nem buta lány, tisztában vagyok vele, de a mostani helyzet súlyosabb annál, mint bármiféle elővigyázatosság, amit az első közös éveinkben kellett megtennünk. Ha elém állt volna időben ezzel, akkor ki tudtunk volna találni valamit közösen, de a hallgatását egyszerűen nem tudom hova tenni. A magánakcióival általában nincs gondom, sőt, bizonyos esetekben kifejezetten szeretem, de nem akkor, mikor ilyen súlyosak a tétek.
Nem szívesen támadom le, de ezt a cselekedetét most nem tudom se értékelni, se elfogultan állni hozzá. Sokszor a pofámhoz lett már vágva, hogy túlontúl irányító típus vagyok, amivel részben egyetértek, részben nem. Igen, szeretem, ha nem csúsznak ki a dolgok a kezeim közül, ugyanakkor hazudik, aki azt mondja, hogy nem tudok engedni a másiknak, vagy csak egyszerűen sodródni az árral. Ha nem élet-halál kérdésről lenne szó, akkor az utóbbi jellemezne engem, de most? Elcsépelten hangzik, de egy időben pont az élet, és a halál fölött kellett minden nap döntenem, így talán van rá egyfajta rálátásom. Tudom, hogy akár egy-két apró baklövés is milyen folyamatokat tud elindítani, ha egy célszemély megtalálásáról van szó. Nem fogok hazudni, bőséggel van olyan, hogy semmit nem tudunk kezdeni az ilyen figyelmetlenségekkel, de van, hogy ez az apró morzsa olyan folyamatokat indíthat el, minek köszönhetően kellő kutatás után szépen-lassan a kirakós összes darabja összeáll. Amint ez bekövetkezik, vége. Ha a kutatott személy nem tud erről a baklövéséről, teljesen váratlanul fogja érni, mikor elkapják. Én pedig mindig is jobb szerettem a vadász lenni, semmint a préda. Minden tapasztalatomat be kell vetnem annak érdekében, hogy el tudjam rejteni magunkat, illetve hogy ráleljek ezekre. Cali nem tudja, ez mennyi tervezést, gondolkodást igényel, és hogy milyen sok fejfájással jár nekem, de… nem is akarom, hogy megtudja. Így viszont milyen alapon várom el tőle, hogy megértse a helyzet súlyát?
- De Cali, nem is kell mindig mindenre odafigyelned. Elég, ha az esetek túlnyomó részében én teszem ezt meg mindkettőnk helyett. Azt viszont nem tagadhatjuk le, hogy milyen családba születtünk, és hogy ez milyen következményekkel járhat. Óvatosnak kell lennünk, ha kimozdulunk a biztonságot jelentő zónánkból. Én személy szerint inkább választok egy hosszabb, de figyelmesebb életet, semmint egy rövidet, de tékozlót - lehet, hogy harsánynak, vagy keménynek hangzanak a szavaim, de ez az igazság. Nem gyermek már Cali, hogy mindent szépíteni kelljen neki. Addig viszont, míg ki nem derül, hogy az apja miben mesterkedett és kinek tett keresztbe, ami ezt eredményezte… addig a korábbi figyelmünket legalább meg kell hatványoznunk.
Hallgatom a gondolatait. Elér hozzám minden szava, de érzem, hogy egyre jobban összeszorul a gyomrom. Nem gondoltam volna, hogy ide fogunk kilyukadni, viszont úgy fest, most nem fogok tudni kibújni alóla. Ez már teljességgel elkerülhetetlen, és… talán jobb is lesz, ha megtudja. - És fogsz is élni. De ezt az egészet akkor is le kell zárnunk, és ha lehetőségünk van rá, akkor szeretném az én ütememben, az én szabályaim szerint megtenni ezt. Csak így lehetünk biztosak abban, hogy ténylegesen vége lesz ennek, és nem kell többé a hátunk mögé nézni - figyelemmel kísérem, ahogy közelebb jön hozzám, a kezemért nyúl, majd az arcára simítja azt. Elmosolyodom, és lágyan, szeretetteljesen cirógatni kezdem hüvelykujjammal a bőrét. Nem vágok bele a monológjába, hagyom, hogy a gondolatai végére érjen, és miután már nincs több mondanivalója, csak akkor nyitom szóra a számat.
- Igazad van, Cali. Részben igazad van. A paranoiámnak, és az elővigyázatosságomnak okai vannak, de hogy is várhatnám el tőled, hogy megértsd, ha nem ismered a hátterét az egésznek? - ezzel együtt óvatosan elveszem tenyeremet az arcáról, és egy halvány mosolyt ejtek meg az irányába, mielőtt a kávé felé fordulnék. Lenyomom a dugattyút, aztán a megfelelően előkészített, ízesített poharakba öntöm ki a tartalmát fele-fele arányban. Az enyémet a pulton hagyom, Caliét viszont átnyújtom neki. Azzal együtt a telefonomat is.
- Jobban járunk, ha megnézzük, kik szállítanak ki hajnalok hajnalán, mert ez úgy érzem, el fog tartani egy darabig. Ülj le, válassz valamit kettőnknek. Úgyis ismersz már, mint a rossz pénzt, hogy mit szeretek. Addig keresek valami nasit, mégse haljunk éhen, míg kihozzák - pár perccel később, kezemben két zacskóval térek vissza. Na meg egy üvegpohárral, illetve a hozzá tartozó whiskyvel. - Van burgonya-, illetve rákszirom. Ha kérsz a whiskyből, akkor szólj, hozok még egy poharat. Nekem viszont most szükségem lesz rá - miután mindent leteszek az asztalra, helyet foglalok. - Sikerült választani valamit? - kérdezek rá.
Amint mindennel végeztünk, az ételünk is megrendelésre került, csak akkor szólalok meg. - Nem is tudom, hol kezdjek neki… - sóhajtok fel, ahogy kiöntöm magamnak az első adag whiskyt. Nem áll szándékomban lerészegedni, de úgy érzem, hogy ha valamikor, hát most szükségem van az alkohol enyhe feszültség-, és szorongásoldó hatására. Főleg, ha a történet végéig elérünk. Legurítom a pohár tartalmát, mielőtt újat öntenék. Szemeimet Calira emelem.
- Ami azt illeti, nem csak én, és a húgom voltunk testvérek. Volt még egy öcsém, Calvagh. Pár évvel volt fiatalabb nálam, de őt is ugyanarra a sorsra szánták, mint engem, hogy egy képzett gyilkos váljon belőle. Az első megbízására akkor került sor, mikor korábban az enyémre. Hazudok, mert én még nála is korábban kezdtem két évvel, de akkor úgy mondom, hogy mikor a sorstársai is megkapták a sajátjukat. A felügyeletem mellett, de egyedül kellett végrehajtania a feladatát. A távolról figyeltem, felügyeltem, és ha szükség lett volna rám, akkor közbe lépek. Mondanom sem kell, szükség lett volna rám, én azonba túlságosan bíztam az öcsémben, hogy időben észbe kapjon, és… meg is történt a baj. Leblokkolt, mikor egy nő köszönt vissza az egyik őr képében, és mire akármit is reagálhattunk volna, már Cal gyomrában volt a nő kése, pillanatokon belül pedig az enyém az ő mellkasában. Az öcsémen már nem tudtam segíteni, és akármennyire is eltelt már több évtized, még mindig látom a szemeim előtt az arcát, ahogy a segítséget várja tőlem, hogy megmentsem, hogy hazamehessen. A kérő, könyörgő hangját, amint felém próbál nyúlni, de az összes erő kifut belőle. Ő volt az első szerettem, aki a szemem láttára halt meg. De nem az utolsó - sóhajtok fel, és belekortyolok az italomba. Kis gondolkodási-pihenési időt adok mindkettőnknek. Calinak, hogy az elhangzottakat feldolgozhassa, magamnak pedig, hogy a gondolataimat összeszedhessem.
- Én ruháztam át rá a feladatot, mert tudtam, hogy mire képes, viszont amint leengedtem a védelmemet a nyugodtságomban, rögtön megtörtént a baj. Az egész családom szégyenkezve nézett rám ezt követően, alig beszéltek velem. Amint a gyásznak vége szakadt, édesanyám megenyhült, és úgy tűnt, apám is. De csak tűnt... - megvakarom a borostás államat, hol Calira, hol a pohár tartalmára fókuszálva a tekintetemet, körbe-körbepörgetve a folyadékot az üveg alján. - Teljesen beleöltem magamat ebbe az életbe. Fejlesztettem a képességeimet, tudásomat, és bekerültem a nagyok ligájába. Rengeteg megbízást, rengeteg tiszteletet, elismerést tudhattam magaménak, és még több pénzt. Pár évre rá azonban megismerkedtem valakivel. Amynek hívták. Tudta, hogy ki vagyok, tudta, hogy mi vagyok, ő azonban mégis elfogadott annak, aki voltam. Beleszerettem, és a megismerkedésünket követő 6. hónapban letettem a lantomat, és magam mögött akartam hagyni ezt az életet. Neki semmi köze nem volt ehhez az egészhez, csupán annyi, hogy egy gyilkosba szeretett bele. Mégis meglátott bennem valamit, amit a mai napig nem értek teljesen. A kilépés zökkenőmentes volt, segítettek rendezni a soraimat, elsimítani minden szálat, és még örültek is nekem, hogy végre találtam valamit, ami miatt megéri élnem - újabb korty, újabb töltés.
- Apámmal sosem volt olyan a viszonyunk, mint azelőtt. Érezhető volt, hogy megromlott a kapcsolatunk, de nem tudtam, hogy ennyire. Ezért mikor meghívott engem, és Amyt vacsorázni, egy lehetőségnek fogtam fel, hogy a kapcsolatunkat rendbehozhassuk. Igen ám, neki viszont más tervei voltak. Minden rendben ment egészen addig, míg szóba nem került az évekkel azelőtt meghalt öcsém. Mire felfoghattam volna a szavait, miszerint: „nagyon örülök ennek a találkozásnak. Így legalább esélyt kaptam rá, hogy visszaadhassam azt a fájdalmat, amit te okoztál nekem” – már késő volt. Nem reagáltam időben, engem lefogott két 160 kilós izomtömeg, amiből már én sem tudtam szabadulni. Egymással szemben letérdeltettek minket, apámnak pedig kés villant a kezében. Mondott valamit, de én csak arra emlékszem, ahogy üvöltök, ordibálok, küzdök, és igyekszem meggyőzni arról, hogy hagyja békén Amyt, aki szegény értetlenül, könnyekbe lábadt szemekkel nézett rám, várva, hogy megvédjem őt. Mihaszna volt a kérlelésem, mert… - a hangom, légzésem is megremeg, amint erre a pontra érek. Szabad kezem ujjaival megtörlöm a szemeimet, és próbálom legyűrni a torkom belsejébe nőtt gombócot. Nyelek egyet, mielőtt ráemelném a szemeimet Calira. -… mert ő mit sem törődve mindezekkel szépen-lassan, hogy minél hosszabb ideig szenvedjen, vágta el a torkát Amynek. Fültől fülig, ahogy az meg van írva a nagy könyvben - lehúzom a pohár maradék tartalmát, ami aztán kicsit erőteljesebben koppan az asztal lapján.
- A verőemberei próbáltak elrendezni, de az adrenalin sok mindenre képes ilyen helyzetekben. Nem emlékszem, hogy mi történt, csak arra, hogy Amy testével a vállamon ég mögöttem az épület. Jelezni akartam apámnak, hogy eljövök érte, nem számít, hány emberét küldi rám. A menyasszonyomat eltemettem, és négy barátommal felvértezve nekiestünk apáméknak. Végeztünk mind a harminchét emberével, és ővele is. Ezzel mindnyájan híressé, és hírhedtté váltunk. Vérdíj került a fejünkre, de mindhiába, nem tudtak még csak hozzánk sem érni ezek a törtetők. Innentől kezdve összefolyik minden. Robotpilóta módon működtem, néha-néha feleszmélve csak ebből a kegyetlen rémálomból, amibe csöppentem. Ha nincs az apád, valószínűleg el is veszek. Miután az anyám meghalt, idejét éreztem magam mögött hagyni Írországot. A véletlenek egybeeséseként édesapád is ekkortájt távozott közülünk. Kaptam egy új lehetőséget, hogy a múltam lezárhassam, és egy új fejezetet nyithassak az életemben. Egy új fejezetet, és remélhetőleg egy új embert is. Ennek az új embernek a formálásában pedig nem más segített, Cali, mint te - még mindig a pohár üvegén pihennek az ujjaim, ahogy a monológom végét többnyire a nőn tartva regélem el.
- Így már talán világosabb számodra, hogy miért akarlak annyira megóvni. Nem tudnám elviselni, hogyha még valakit el kellene veszítenem, akit legalább annyira szeretek, mint téged vagy Amyt. Tudom, hogyha ez megtörténne, akkor mi válna belőlem. Tehát… igen. Féltem mindkettőnket, csak más-más okból - amint végzek az utolsó szavammal, újabb adagot öntök az italból, de bele még nem kortyolok. Helyette várom Cali reakcióját az elhangzottakra.

- Biztosan ezt akarod, Aidan? Tudod, hogy ha ezt véghezvisszük, onnan már nem lesz visszaút.
- Hogy akarom-e? Tudod, mi történt. Tudtad, mit jelentett számomra Amy. Láttad a holttestét, és ott voltál a temetésénél is. Mondd meg, ha a te családtagoddal történt volna hasonló, te nem akarnál elégtételt venni? Lehet, hogy nem fog megnyugvást hozni, de legalább a Föld eggyel kevesebb rohadékot fog a hátán hordozni. Nekem ez már kellő igazságszolgáltatás!
- Csak itt nem egyetlen emberről van szó, hanem kvázi egy egész szakaszról.
- Aki neki dolgozik, az legalább ugyanannyira megérdemli a halált, mint ő maga. De miért beszélünk egyáltalán erről? Tisztában vagyok vele, hogy nem tartasz hülyének, aki észvesztve akar belerohanni a vesztébe, szóval miről van szó? Sőt, ne is erre válaszolj, hanem a korábbi kérdésemre! Megismétlem magam: ha veled történt volna meg ugyanez, te nem tennél meg mindent azért, hogy végezz az elkövetővel?
- Nem megállítani akarlak, Aidan, csak tudom milyen, mikor az indulatok vezérelnek. Tudom, hogy mihamarabb szeretnéd lezárni, de mi ketten kevesek vagyunk ehhez.
- Akkor mit tanácsolsz, mit tegyek?
- Adj pár napot, hogy összekaparjunk még néhány embert! Nagyobb számmal, és a meglepetés erejével talán még a fogunkkal a szánkban, fejünkkel a nyakunkon fogunk tudni hazatérni.
- És ha azt mondom, hogy nem akarok addig várni?
- Akkor is veled megyek.
- Csak így?
- Csak így.
- Fura vagy. Jogosan érzem, hogy ennek a beleegyezésnek van valami ára is?
- Jogosan. Sokszor segítettelek már ki, Aidan, és mindig szívesen tettem. A barátomnak, sőt, a családom tagjának tartalak, ezt tudod jól. Sosem kértem ellenszolgáltatásként semmit, és lehet most sem lesz rá szükségem, de… arra viszont igen, hogy megígérj nekem valamit.
- Mégpedig?
- Ha hirtelen végem lenne, akár ismert, akár ismeretlen körülményekről van szó, akkor meg kell ígérned, hogy vigyázol Calira! Távol akarom tartani ettől az élettől, ahogy te is próbálod minden erőddel a húgodat. Legalább, míg felnő, addig vedd a szárnyaid alá, és légy a védelmezője! Ha én már nem leszek, tudnom kell, hogy legalább a lányomnak nem esik baja, és te vagy az egyetlen ember, akire ezt a feladatot rá merem bízni.
- Honnan jön ez az eg…?
- Ne kérdezősködj, mert nem látok a jövőbe, és fogalmam sincs, hogy ez mikor, vagy miért következne be! De tudod, hogy milyen a mi munkánk. Bármikor utolérhet egy évekkel korábban meghozott rossz döntés. Vagy egy hiba.
- Nálam ezt aligha tudja jobban bárki.
- Szóval megígéred?
- Megígérem. Viszont…
- Nem tetszik ez nekem.
- Ne aggódj már annyit! Ha tartani akarom magamat az ígéretemhez, akkor jó lenne, ha túl is élnélek téged, te vén Ördög. Várunk pár napot, megkeressük a megfelelő időpontot, és csak akkor csapunk le. Addig körbekérdezek még egy-két embernél. Nagyobb számmal, és a meglepetés erejével amúgy is jobb esélyünk van, nemde?
- Lám-lám! Még a végén kiderül, hogy kész vagy hallgatni a szép szóra, és nem is vagy annyira keményfejű?
- A lélegzeted azért ne tartsd vissza!

[…]

Sokszor visszajátszom ezt a párbeszédet a fejemben. Vajon mi történt volna, ha nem engedek, és csak mi ketten vágunk bele ebbe az egészbe O’Harával? Nem kizárt, hogy mindketten a fejünket vesztettük volna. Jók voltunk, csapatként pedig megállíthatatlanok, de a számok akkor is ellenünk dolgoztak. Megígértette velem, hogy vigyázzak a lányára, de az indokát nem mondta el. Miért nem mondta el? Miért nem hajtottam addig a kérdéseimmel, míg kénytelen lett volna válaszolni? Láttam rajta már akkor is, hogy titkol valamit, de inkább félresöpörtem azt, és nem foglalkoztam vele. Talán ha egy kicsit nagyobb nyomást fejtettem volna ki rá, akkor meg tudtuk volna oldani a kényes ügyleteit. Közösen. Nem tudtam elfogulatlanul, és tisztán gondolkodni ebben az időszakban, de utána illő lett volna visszatérnünk rá. Az évek múlásával egyre kevésbé éreztem szükségét a biztonsági intézkedéseink fenntartásának, erre a lehető legváratlanabb pillanatban egy hatalmas pofonnal válaszol az élet. A titkai felgöngyöléséhez jó úton haladok, de még rengeteg munka van hátra, ehhez kétség sem fér. Sok emberrel kell még beszélnem, és sok mindennek kell utánanéznem. Rejtegetett valamit, de nem tudom, hogy micsodát. Olyan nagymértékű lenne, aminél az egyetlen megoldás a menthető mentése, vagy olyan jelentéktelen volt, aminél még ő sem számított rá, hogy ez ilyen komollyá fog alakulni?
Tudnék válaszolni a kérdéseire, reagálni a problémáira, de mégsem érzem feltétlen szükségét, hogy így tegyek. Nem akarok vele veszekedni, mert amíg nem tudja a múltamat, mely ilyenné tett, addig a szavai teljesen jogosak, és csak homályos féligazságokat tudnék neki adni. A történtek után megérdemli, hogy láthassa a teljes képet. Talán még segít is neki, ha rájön, nincs egyedül a nehézségeiben. Talán még rám is pozitív hatással lesz. Túl régóta, már-már egy emberöltőnek tűnő ideje hordozom a bukásaim által rám nehezedő keresztet. Sikerült nem gondolnom rá, és olyan mélyen elnyomni a tudatalattimban, hogy úgy gondoljam, már nincsen rám hatással, de… ahogy elkezdek mesélni, rögtön egy hatalmas súllyal lesz könnyebb a vállam. Rájövök, hogy próbálhatom akármilyen mélyre űzni a múlt fájdalmait, azok mindig ott lesznek, és ha nem fogadom el őket, akkor belülről fognak szétmarcangolni. Szépen, lassan növekszik, mint egy rákos sejt, és ha nem kapom el időben, akkor véget vet nekem. A monológom közben, akármennyire is nehezemre esik beszélni minderről, felvetődik bennem, hogy talán mégiscsak ez lesz a gyógyír rá. De akármilyen egyszerű megoldásnak is tűnik, hogy kibeszéljem, valahogy mégis ez az egyik legnehezebb, amit életemben csináltam. Küldjenek be egy raktárházba 50 emberrel, akivel végeznem kell, és egyesével le fogom szedni mindet, még egy karcolás sem fog esni rajtam, de ez… ez most más.
Calinak az a képessége, hogy ilyen nagy képzelőerővel rendelkezik, és hogy már-már ösztönösen képes átérezni a másik fájdalmát, keserűségét, boldogságát, most egyben lehet áldás és átok számára. Látom rajta, hogy őt is hasonló minőségben viselik meg az elhangzottak, mint engem. Egymás után iszunk a whiskyből, és egymás után nyeljük a gombócokat, amiket ez a történet ébreszt bennünk. Mi sem mutatja jobban, hogy mennyire szükségünk van egymásra, mint az, hogy ennyire egymásra vagyunk hangolódva. Ami nekem fáj, az neki is. Ami nekem boldogságot okoz, az neki is. És ez így van fordítva.
Eszem ágában sincs elhúzódni tőle, mikor a közeledésre adja a fejét. A feszültségem abban a pillanatban kezd csak enyhülni, amint hozzám ér, és beférkőzik az aurámba. Ekkor jövök csak rá, hogy mennyire megviselt a történetmesélésem. Nem reagálok a szavaira, mert nem tudok mit. Nem, nem olyan, mint Amy. Ugyanakkor mégis. Egy olyan nő az életemben, akit bármi áron képes lennék megvédeni. A Poklok poklát is megjárom, csak őt tudjam biztonságban. Egyszer már elbuktam. Még egyszer nem bukhatok el.
- Te aztán tudod, hogyan kell zárni egy gondolatmenetet – nevetek fel kedvesen, nyomva egy apró csókot a homlokára, majd ha nem húzódik el, akkor az ajkaira is. Érzem még az ajkain a whisky utolsó cseppjeit, és érzem, hogy milyen erőteljesen dolgozik bennem is az említett ital. Kezemet az arcára simítom a csók idejére, és ha utána tudom, akkor a kezeiért nyúlok. Ne térdeljen itt előttem, hanem hadd tudjam minél közelebb magamhoz. Ha nem ódzkodik tőle, akkor az ölembe húzom, karomat a derekán kulcsolva át. Enyhén fölém magasodik ebben a helyzetben, hát pipiskedve odahajolok még egy gyors csókra, mielőtt a mellkasának dönteném a fejemet. Lágyan cirógatom, ahogy lehunyt szemekkel hallgatom a szívverését.
Miután kellően sikerült rendezni a saját izgatottságomat is, elhúzom a fejemet annyira, hogy rápillanthassak. - Lehet túl sok alkohol van bennem, és nem gondoltam át teljesen, amit most mondani fogok, de… talán van két lehetőség, hogy… kicsit olyan legyen minden, mint régebben volt. Oszaka, mint a helyzet is mutatja, nem tud neked békességet, megnyugvást hozni, se azt a boldogságot, amire számítottam – miért állítsak mást, mint ami nyíltan ott van a szemem előtt? Eleget hazudtam már magamnak, és túl sokszor próbáltam bemesélni magamnak, hogy jól van ez így. Cali szavai keménynek hathatnak, mégsem mondhatom azt, hogy nincs bennük igazság, vagy ne tudnék vele szimpatizálni. A rövid, tékozló élettel viszont nem értek egyet. Azzal nem is fogok, meséljen be nekem akármit. Elég halált láttam már, hogy ne a saját véremben fuldokolva akarjam a sajátomat. Az övét meg aztán végképp nem.
- Nara prefektúrában van egy kis falu, Aszuka. Nincs olyan messze tőlünk, autóval egy óra alatt megjárnánk. Ha a nagyváros ennyire nem tetszik neked, akkor talán az egy jobb hely lenne. Csendes, békés faluról van szó, ahogy olvasgattam róla. A közelben pedig van egy farmház, ami lényegében vendégházként funkcionál. Eltűnnék a nagy forgatagból, és ott végre csak mi lehetnénk, kettesben, távol mindentől és mindenkitől - homlokomat ismét a mellkasának támasztom, lehunyt szemekkel hagyva neki gondolkodási időt. Mielőtt azonban bármit is felelhetne, muszáj felvetnem neki a második lehetőséget is.
- Van itt még valami, ami eszembe jutott. Ha annyira Baiting Hollow a vágyad, akkor… visszamehetünk oda is. Viszont nem lesz minden olyan, mint egykoron. Egyszerűen nem engedhetem meg, hogy olyan legyen minden, amíg vissza nem áll a rend, és teljes biztonságban tudhatom magunkat. És nem is tudnánk most azonnal visszamenni, mert idő kellene ahhoz, hogy bebiztosíthassam a területet. Van egy-két magaslesünk, de azzal nem látunk be minden négyzetcentiméterét a teleknek, és a közeli helyeknek. Megkérhetjük a munkásokat, vagy bérelhetünk független vállalkozókat, hogy építsenek fel még párat, és… míg vissza nem tér minden a régi kerékvágásba, addig embereket állítanánk oda. Hasonló lenne, mint Buenos Airesben. Emlékszel még rá szerintem, hogy ott sem szólalt meg a walkie, csak a napi egyszeri műszakváltásnál egy gyors helyzetjelentés tekintetében. Ezzel neked nem kell foglalkoznod, kezelem én. Nem lesz ez sokkal több, vagy másabb, mint mikor behajtjuk a jószágokat a nap végén, és leellenőrzünk mindent, mielőtt nyugovóra térnénk - valószínűleg kiérzi a szavaimból, és az egész felvázolt tervből, hogy ezt közelről sem légből kapva találtam ki. Gondolkoztam rajta, de addig nem akartam neki felvetni, míg nem éreztem feltétlen szükségét. Most viszont kiterítem neki a lapjaimat, nincs több titkolózás. Simogatásom továbbra sem áll le a derekánál. - Pusztán átmeneti lenne ez az egész plusz kényelmetlenség, de legalább hazatérhetnénk. Mit szólsz hozzá? - félve teszem fel a kérdést, mégis a legjobbakat remélve.

Magamnak sem akartam beismerni, de a tetteim egyértelmű bizonyosságot tesznek arról, hogy nem csak Cali hiányolja az otthonunkat. Egy kész egzisztenciát építettünk fel oda, és mikor végre jöhetne a mi kapcsolatunk „boldogan-éltek” fázisa, akkor is valami nehézségbe kell ütköznünk. Véletlenül sem önszántunkból, hanem a váratlan fordulatok, és a nem várt események tömkelegének következményeitől. Azt ugyan fájdalmas beismernem, mégis muszáj, hogy kellett valami hasonló volumenű katalizátor az életünkbe, ami által az én szemem is végre felnyílt annak tekintetében, hogy mit is érzek Cali iránt. Utálom és legszívesebben ostoroznám magamat amiért ekkora barikádot húztam magam köré, és amelyet az évek alatt nemcsak befoltoztam, de meg is erősítettem, mert ennek köszönhető mindaz a trauma, amit Calinak el kellett szenvednie. Tudom, hogy ő sosem hibáztatna azért, ami vele történt, én viszont nem tudok ilyen engedékeny lenni magammal. Ha nem is én voltam a direkt elkövetője az őt ért szörnyűségeknek, de a tetteim voltak azok, amik elindították ezeket az eseményeket. Sokszor mondta a szöszi, hogy túlságosan kritikus vagyok magammal, és ha ezeket a gondolatok megosztanám vele, akkor nem kizárt, hogy az észhez térítésem céljából még pofon is vágna. De kit akarok álltatni? Pont ezt szeretem benne. Ezt a tüzet, ezt az energiát, ezt az erőt. Épp ez az oka annak, amiért ilyen erős a lelkiismeretfurdalásom. Visszakaptam Calit, de valahogy úgy éreztem eddig, hogy mégsem. Most talán megtörténi látszik a jég, és ismét csak ostorozni tudom magamat, hogy mindehhez mi kellett? Csak valami löket, valami fogódzkodó, ami ad neki valami elemi nyugalmat, biztonságérzetet. Baiting Hollow pedig mindig is ilyen volt mind a számára, mind a számomra. Ez volt az a hely, ahol ha valami rossz is történt az állatokkal, a terméssel, viszonylag könnyen orvosolhattuk őket, és még valamilyen szinten élveztük is, hogy a békés, nyugodalmas napjainkat megborítja valami. De ahogy este beléptünk a házunk ajtaján, a napközbeni idegeskedésünk javát magunk mögött hagytuk, és végre foglalkozhattunk egymással. Rengetegszer voltunk fáradtak, sőt, borzasztóan kimerültek, egymásra mégis mindig időt szakítottunk. Még ha ez csak annyiban is merült ki, hogy vettünk egy közös fürdőt, ahol csendesen, lehunyt szemekkel hallgattuk a másikat, ahogy az aznapi rádióslágert dúdolgatta magában. Hiányzik Baiting Hollow, és hiányoznak ezek az emlékek. Olyan bolond vagyok, hogy ezt kishíján eldobtam magamtól.
- Sajnálom, Cali, hogy így érzel, de nem tudom azt mondani, hogy nem értelek meg. És őszintén remélem, hogyha mindennek vége lesz, akkor egyszer úgy térhetünk vissza Oszakába, hogy mindketten teljes egészünkben itt lehetünk – mert az egy bolond hazugság lenne, ha azt mondanám, ez akármelyikünkre is igaz jelen állapotunkban. Mindketten egy másik helyzetről, egy másik helyről álmodozunk, Oszaka pedig csak arra jó, hogy ezeket néha elfeledtesse velünk. Az se a városnak köszönhető, sokkal inkább a közös élményeinknek.
Ezen tisztában vagyok, hogy változtatni kell így vagy úgy. Felvetek hát neki két lehetőséget, mindkettőn gondolkoztam a szabad perceimben. Tisztában vagyok vele, hogy ebből az egyikre felesleges a kelleténél több szót pazarolni, így nem kezdek bele Nara tartomány múltjának regélésébe, helyette szóba hozom az otthonunkat. És mindazt, ami nehézséggel fog járni, ha úgy döntünk, visszatérünk. Szeretném, ha tudná Cali, hogy visszamehetünk, de egy ideig ott sem lesz minden olyan, mint régen. De talán az otthonos környezet segíthet majd neki a gyógyulásában.
Elmosolyodom a várt reakción, a röpke monológja végén pedig egyenesen fel is nevetek. - Kalapban, nyakkendőben, farmeringben, és borostával szalmaszálat rágcsálva… Cali, muszáj megkérdeznem. Az alsóneműket szándékosan hagytad ki? – rántom meg a szemöldökömet, ahogy pajkosan rávigyorgok.
Gondolkodás nélkül viszonzom a közeledését, és szorosan magamhoz ölelem. A szavait hallom ugyan, de a csókja jelenleg annyira élettel teli, hogy teljesen eltereli a figyelmemet. Amint kapok tőle egy fél pillanat lélegzetvételnyi szünetet, az agyamba is visszatér a vérkeringésem egy része, és csak ekkor realizálom az elhangzott kérlelését.
- Hazamegyünk, Cali, hazamegyünk, de… tudom, hogy nem csak így értetted. Én nekem viszont muszáj megkérdeznem, hogy biztosan ezt akarod? Mármint… biztosan készen állsz rá? – hajolok el tőle pár pillanat erejéig, gyengéden simítva végig az arcán. Szeretetteljes, mégis óvatos, aggódó tekintet köszön vissza, ha a szemeimbe pillant. Érezheti az ölelésemből, a testbeszédemből, hogy jelenleg másra sem vágyok, csupán arra, hogy újra az egymáséi legyünk, úgy mint egykoron, mielőtt mindez a sok nehézség az életünkbe férkőzött volna. Sőt… Nem is akarom, hogy olyan legyen minden, mint régen. Azt szeretném, ha végre teljes mértékben, béklyók nélkül adhatnánk át magunkat az érzelmeinknek, hogy ne csak testileg, lelkileg is egymásra hangolódjunk. Úgy, ahogy eddig arra még sosem került sor a közösen eltelt éveink során. Ha volt is olyan alkalom, hogy egyikünk barikádja gyengébb volt, és a nehéz pillanatában könnyebben engedett az érzéseinek, a másik viszont vak volt, esetleg szándékosan nem állt szándékában ezt észrevenni, most úgy tegyük meg, hogy mindketten százszázalékosan jelen vagyunk.
– Tudod mit? Gyere! – mosolyodom el, majd nyomok egy csókot az ajkaira, és ha enged felállni, akkor kézen fogva indulok meg vele a fürdő irányába. Ott nyitva hagyom egyelőre az ajtót, és a tükörhöz sétálok. Lehet pakolni (pakoltunk is) az üvegtől jobbra és balra lévő polcokra, illetve az üveg mögötti kinyitható rekeszeket is kihasználtuk, a polc tetejére azonban vajmi kevés dolog került. És ami ott van, az is inkább a széléhez közelebb, hogy Cali, még ha pipiskedve is, de elérhesse őket, ne kelljen széket hoznia magával. Nem tudom, hogy túl magasra szerelték a polcot, vagy maga a polc ilyen magas, de figyelembe véve a japánok átlagmagasságát, ez még számomra is meglepő volt. Bár tegyük hozzá, hogy most egy olyan helyen szállunk meg, ahol többnyire turisták, és külföldiek vannak. Nem tartom kizártnak, hogy célzott a másfajta méretezés. De nem is ez a lényeg.
A lényeg annyi, hogy én Calival ellentétben kényelmesen elérem a polc tetejét, és apró nyújtózkodás után egészen a falig elérek. Ott pedig kézbe veszek valamit, és amint ez megtörtént, mosolyogva nyújtom oda a szöszinek.
– Ne tudd meg, hogy milyen nehéz volt beszerezni ezt a kis flakont. Már megvan egy-két napja, de addig nem akartam előhozakodni vele, míg nem érzem rajtad azt, amit… nos, most – tudom, hogy mennyire oda van a levendulaolajos fürdőkért, amiket szoktam neki csinálni és amit még Buenos Airesben is megemlített egyszer-kétszer egyfajta menekülő gondolatként a sok negatív élmény és emlék előtörekvése esetén. Ott viszont érthetően nem ez volt az elsődleges számunkra, azóta pedig mindig éreztem egy kis visszakozást tőle. Most… most talán ez megtörni látszik.
- Nem kell elsietnünk semmit. Kezdjük először egy közös fürdéssel, aztán ha továbbra is úgy érzed, hogy teljes egészében itt vagy, akkor… a háló nincs olyan messze – ezt már úgy mondom neki, hogy közelebb lépek hozzá, tenyereimet megpihentetem a derekán, és amennyire csak lehet, közel húzódok hozzá. – Bár nem tudok garanciát vállalni arra, hogy ott a kádban nem fog idő előtt eljárni a kezem. Kit álltatok, mindketten tudjuk, hogy el fog járni – mosolyodom el játékosan, és egy csókra hajolok hozzá. Ugyanezzel a mosollyal az arcomon hajolok el aztán tőle és veszem teszem le az üvegcsét a mosdókagylóra.
- Mit szólsz hozzá? Engedhetem a vizet? – mindezt úgy kérdezem, hogy a másik kezem is visszatér a helyére, csak most már nem a ruhája anyagát érintem, hanem az alá beférkőzve a bőrét. Amíg nem kapok tőle pozitív megerősítést, addig óvatos vagyok, és nem kapkodok el semmit. Ettől függetlenül nagyon lassan megmozdítom a kezeimet az oldalán, vele együtt tűrve a felsőjét.