New York is made up of millions
of different people,

and they all come here looking for something

• a városhatár átlépése •
üdvözlünk •
new yorkban
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
• szavak sokasága •
csicseregj csak •
kedvedre

• Ismerõs idegenek •
éppen jelenlévõ •
lakosaink
• népszámlálás •
csoportjaink •
képviselõi
Csoport neve
Bûnüldözés
7
13
Diákok
33
24
Egészségügy
14
8
Hivatal
6
9
Média
15
20
Munkások
25
15
Oktatás
7
6
Törvényszegõk
8
19
Üzlet
14
21
Összesen
129
135

Aidan&Cali -Osaka,Japán
TémanyitásRe: Aidan&Cali -Osaka,Japán
Aidan&Cali -Osaka,Japán EmptyCsüt. Jan. 26, 2023 3:28 pm


Cali & Aidan

- Biztosan ezt akarod, Aidan? Tudod, hogy ha ezt véghezvisszük, onnan már nem lesz visszaút.
- Hogy akarom-e? Tudod, mi történt. Tudtad, mit jelentett számomra Amy. Láttad a holttestét, és ott voltál a temetésénél is. Mondd meg, ha a te családtagoddal történt volna hasonló, te nem akarnál elégtételt venni? Lehet, hogy nem fog megnyugvást hozni, de legalább a Föld eggyel kevesebb rohadékot fog a hátán hordozni. Nekem ez már kellő igazságszolgáltatás!
- Csak itt nem egyetlen emberről van szó, hanem kvázi egy egész szakaszról.
- Aki neki dolgozik, az legalább ugyanannyira megérdemli a halált, mint ő maga. De miért beszélünk egyáltalán erről? Tisztában vagyok vele, hogy nem tartasz hülyének, aki észvesztve akar belerohanni a vesztébe, szóval miről van szó? Sőt, ne is erre válaszolj, hanem a korábbi kérdésemre! Megismétlem magam: ha veled történt volna meg ugyanez, te nem tennél meg mindent azért, hogy végezz az elkövetővel?
- Nem megállítani akarlak, Aidan, csak tudom milyen, mikor az indulatok vezérelnek. Tudom, hogy mihamarabb szeretnéd lezárni, de mi ketten kevesek vagyunk ehhez.
- Akkor mit tanácsolsz, mit tegyek?
- Adj pár napot, hogy összekaparjunk még néhány embert! Nagyobb számmal, és a meglepetés erejével talán még a fogunkkal a szánkban, fejünkkel a nyakunkon fogunk tudni hazatérni.
- És ha azt mondom, hogy nem akarok addig várni?
- Akkor is veled megyek.
- Csak így?
- Csak így.
- Fura vagy. Jogosan érzem, hogy ennek a beleegyezésnek van valami ára is?
- Jogosan. Sokszor segítettelek már ki, Aidan, és mindig szívesen tettem. A barátomnak, sőt, a családom tagjának tartalak, ezt tudod jól. Sosem kértem ellenszolgáltatásként semmit, és lehet most sem lesz rá szükségem, de… arra viszont igen, hogy megígérj nekem valamit.
- Mégpedig?
- Ha hirtelen végem lenne, akár ismert, akár ismeretlen körülményekről van szó, akkor meg kell ígérned, hogy vigyázol Calira! Távol akarom tartani ettől az élettől, ahogy te is próbálod minden erőddel a húgodat. Legalább, míg felnő, addig vedd a szárnyaid alá, és légy a védelmezője! Ha én már nem leszek, tudnom kell, hogy legalább a lányomnak nem esik baja, és te vagy az egyetlen ember, akire ezt a feladatot rá merem bízni.
- Honnan jön ez az eg…?
- Ne kérdezősködj, mert nem látok a jövőbe, és fogalmam sincs, hogy ez mikor, vagy miért következne be! De tudod, hogy milyen a mi munkánk. Bármikor utolérhet egy évekkel korábban meghozott rossz döntés. Vagy egy hiba.
- Nálam ezt aligha tudja jobban bárki.
- Szóval megígéred?
- Megígérem. Viszont…
- Nem tetszik ez nekem.
- Ne aggódj már annyit! Ha tartani akarom magamat az ígéretemhez, akkor jó lenne, ha túl is élnélek téged, te vén Ördög. Várunk pár napot, megkeressük a megfelelő időpontot, és csak akkor csapunk le. Addig körbekérdezek még egy-két embernél. Nagyobb számmal, és a meglepetés erejével amúgy is jobb esélyünk van, nemde?
- Lám-lám! Még a végén kiderül, hogy kész vagy hallgatni a szép szóra, és nem is vagy annyira keményfejű?
- A lélegzeted azért ne tartsd vissza!

[…]

Sokszor visszajátszom ezt a párbeszédet a fejemben. Vajon mi történt volna, ha nem engedek, és csak mi ketten vágunk bele ebbe az egészbe O’Harával? Nem kizárt, hogy mindketten a fejünket vesztettük volna. Jók voltunk, csapatként pedig megállíthatatlanok, de a számok akkor is ellenünk dolgoztak. Megígértette velem, hogy vigyázzak a lányára, de az indokát nem mondta el. Miért nem mondta el? Miért nem hajtottam addig a kérdéseimmel, míg kénytelen lett volna válaszolni? Láttam rajta már akkor is, hogy titkol valamit, de inkább félresöpörtem azt, és nem foglalkoztam vele. Talán ha egy kicsit nagyobb nyomást fejtettem volna ki rá, akkor meg tudtuk volna oldani a kényes ügyleteit. Közösen. Nem tudtam elfogulatlanul, és tisztán gondolkodni ebben az időszakban, de utána illő lett volna visszatérnünk rá. Az évek múlásával egyre kevésbé éreztem szükségét a biztonsági intézkedéseink fenntartásának, erre a lehető legváratlanabb pillanatban egy hatalmas pofonnal válaszol az élet. A titkai felgöngyöléséhez jó úton haladok, de még rengeteg munka van hátra, ehhez kétség sem fér. Sok emberrel kell még beszélnem, és sok mindennek kell utánanéznem. Rejtegetett valamit, de nem tudom, hogy micsodát. Olyan nagymértékű lenne, aminél az egyetlen megoldás a menthető mentése, vagy olyan jelentéktelen volt, aminél még ő sem számított rá, hogy ez ilyen komollyá fog alakulni?
Tudnék válaszolni a kérdéseire, reagálni a problémáira, de mégsem érzem feltétlen szükségét, hogy így tegyek. Nem akarok vele veszekedni, mert amíg nem tudja a múltamat, mely ilyenné tett, addig a szavai teljesen jogosak, és csak homályos féligazságokat tudnék neki adni. A történtek után megérdemli, hogy láthassa a teljes képet. Talán még segít is neki, ha rájön, nincs egyedül a nehézségeiben. Talán még rám is pozitív hatással lesz. Túl régóta, már-már egy emberöltőnek tűnő ideje hordozom a bukásaim által rám nehezedő keresztet. Sikerült nem gondolnom rá, és olyan mélyen elnyomni a tudatalattimban, hogy úgy gondoljam, már nincsen rám hatással, de… ahogy elkezdek mesélni, rögtön egy hatalmas súllyal lesz könnyebb a vállam. Rájövök, hogy próbálhatom akármilyen mélyre űzni a múlt fájdalmait, azok mindig ott lesznek, és ha nem fogadom el őket, akkor belülről fognak szétmarcangolni. Szépen, lassan növekszik, mint egy rákos sejt, és ha nem kapom el időben, akkor véget vet nekem. A monológom közben, akármennyire is nehezemre esik beszélni minderről, felvetődik bennem, hogy talán mégiscsak ez lesz a gyógyír rá. De akármilyen egyszerű megoldásnak is tűnik, hogy kibeszéljem, valahogy mégis ez az egyik legnehezebb, amit életemben csináltam. Küldjenek be egy raktárházba 50 emberrel, akivel végeznem kell, és egyesével le fogom szedni mindet, még egy karcolás sem fog esni rajtam, de ez… ez most más.
Calinak az a képessége, hogy ilyen nagy képzelőerővel rendelkezik, és hogy már-már ösztönösen képes átérezni a másik fájdalmát, keserűségét, boldogságát, most egyben lehet áldás és átok számára. Látom rajta, hogy őt is hasonló minőségben viselik meg az elhangzottak, mint engem. Egymás után iszunk a whiskyből, és egymás után nyeljük a gombócokat, amiket ez a történet ébreszt bennünk. Mi sem mutatja jobban, hogy mennyire szükségünk van egymásra, mint az, hogy ennyire egymásra vagyunk hangolódva. Ami nekem fáj, az neki is. Ami nekem boldogságot okoz, az neki is. És ez így van fordítva.
Eszem ágában sincs elhúzódni tőle, mikor a közeledésre adja a fejét. A feszültségem abban a pillanatban kezd csak enyhülni, amint hozzám ér, és beférkőzik az aurámba. Ekkor jövök csak rá, hogy mennyire megviselt a történetmesélésem. Nem reagálok a szavaira, mert nem tudok mit. Nem, nem olyan, mint Amy. Ugyanakkor mégis. Egy olyan nő az életemben, akit bármi áron képes lennék megvédeni. A Poklok poklát is megjárom, csak őt tudjam biztonságban. Egyszer már elbuktam. Még egyszer nem bukhatok el.
- Te aztán tudod, hogyan kell zárni egy gondolatmenetet – nevetek fel kedvesen, nyomva egy apró csókot a homlokára, majd ha nem húzódik el, akkor az ajkaira is. Érzem még az ajkain a whisky utolsó cseppjeit, és érzem, hogy milyen erőteljesen dolgozik bennem is az említett ital. Kezemet az arcára simítom a csók idejére, és ha utána tudom, akkor a kezeiért nyúlok. Ne térdeljen itt előttem, hanem hadd tudjam minél közelebb magamhoz. Ha nem ódzkodik tőle, akkor az ölembe húzom, karomat a derekán kulcsolva át. Enyhén fölém magasodik ebben a helyzetben, hát pipiskedve odahajolok még egy gyors csókra, mielőtt a mellkasának dönteném a fejemet. Lágyan cirógatom, ahogy lehunyt szemekkel hallgatom a szívverését.
Miután kellően sikerült rendezni a saját izgatottságomat is, elhúzom a fejemet annyira, hogy rápillanthassak. - Lehet túl sok alkohol van bennem, és nem gondoltam át teljesen, amit most mondani fogok, de… talán van két lehetőség, hogy… kicsit olyan legyen minden, mint régebben volt. Oszaka, mint a helyzet is mutatja, nem tud neked békességet, megnyugvást hozni, se azt a boldogságot, amire számítottam – miért állítsak mást, mint ami nyíltan ott van a szemem előtt? Eleget hazudtam már magamnak, és túl sokszor próbáltam bemesélni magamnak, hogy jól van ez így. Cali szavai keménynek hathatnak, mégsem mondhatom azt, hogy nincs bennük igazság, vagy ne tudnék vele szimpatizálni. A rövid, tékozló élettel viszont nem értek egyet. Azzal nem is fogok, meséljen be nekem akármit. Elég halált láttam már, hogy ne a saját véremben fuldokolva akarjam a sajátomat. Az övét meg aztán végképp nem.
- Nara prefektúrában van egy kis falu, Aszuka. Nincs olyan messze tőlünk, autóval egy óra alatt megjárnánk. Ha a nagyváros ennyire nem tetszik neked, akkor talán az egy jobb hely lenne. Csendes, békés faluról van szó, ahogy olvasgattam róla. A közelben pedig van egy farmház, ami lényegében vendégházként funkcionál. Eltűnnék a nagy forgatagból, és ott végre csak mi lehetnénk, kettesben, távol mindentől és mindenkitől - homlokomat ismét a mellkasának támasztom, lehunyt szemekkel hagyva neki gondolkodási időt. Mielőtt azonban bármit is felelhetne, muszáj felvetnem neki a második lehetőséget is.
- Van itt még valami, ami eszembe jutott. Ha annyira Baiting Hollow a vágyad, akkor… visszamehetünk oda is. Viszont nem lesz minden olyan, mint egykoron. Egyszerűen nem engedhetem meg, hogy olyan legyen minden, amíg vissza nem áll a rend, és teljes biztonságban tudhatom magunkat. És nem is tudnánk most azonnal visszamenni, mert idő kellene ahhoz, hogy bebiztosíthassam a területet. Van egy-két magaslesünk, de azzal nem látunk be minden négyzetcentiméterét a teleknek, és a közeli helyeknek. Megkérhetjük a munkásokat, vagy bérelhetünk független vállalkozókat, hogy építsenek fel még párat, és… míg vissza nem tér minden a régi kerékvágásba, addig embereket állítanánk oda. Hasonló lenne, mint Buenos Airesben. Emlékszel még rá szerintem, hogy ott sem szólalt meg a walkie, csak a napi egyszeri műszakváltásnál egy gyors helyzetjelentés tekintetében. Ezzel neked nem kell foglalkoznod, kezelem én. Nem lesz ez sokkal több, vagy másabb, mint mikor behajtjuk a jószágokat a nap végén, és leellenőrzünk mindent, mielőtt nyugovóra térnénk - valószínűleg kiérzi a szavaimból, és az egész felvázolt tervből, hogy ezt közelről sem légből kapva találtam ki. Gondolkoztam rajta, de addig nem akartam neki felvetni, míg nem éreztem feltétlen szükségét. Most viszont kiterítem neki a lapjaimat, nincs több titkolózás. Simogatásom továbbra sem áll le a derekánál. - Pusztán átmeneti lenne ez az egész plusz kényelmetlenség, de legalább hazatérhetnénk. Mit szólsz hozzá? - félve teszem fel a kérdést, mégis a legjobbakat remélve.



◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆

Big changes seem impossible at first
And inevitable afterwards

Calliope O'Hara imádja a posztod

mind álarcot viselünk
Aidan Guinness
Munkás
ranggal rendelkezem
★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán WWEP
★ kor ★ :
38
★ családi állapot ★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán 5ybIc6Q
★ lakhely ★ :
Mindenfelé
★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán Tumblr_mlu0jr32Ye1qa2ovmo1_500
★ foglalkozás ★ :
Farmer on the run
★ play by ★ :
Alexander Skarsgard
★ hozzászólások száma ★ :
96
★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán Tumblr_pllr7wj0xz1wk8hhbo2_500
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásRe: Aidan&Cali -Osaka,Japán
Aidan&Cali -Osaka,Japán EmptyKedd Jan. 24, 2023 10:34 pm

Aidan & Cali






Egy nappal korábban, reggel

Kihasználtam, hogy dolga volt. Kihasználtam, hogy azt mondta délnél hamarabb ne számítsak rá, hogy visszajön. Kihasználtam, hogy bízott bennem.Azt mondta ne nyissak ajtót senkinek, hogy van még valami halféleség a hűtőben, amit lassan a hátam közepére sem kívántam. Azt is mondta, hogy biztos találok valami elfoglaltásgot magamnak. Van kábeltévé, van internet, bár ez utóbbit nem szerette ha használom, jóllehet már évekkel korábban megszüntettem mindenféle közösségi felületen való megjelenésemet. Ha bárhol meg is fordultam, többnyire álnéven tettem.Voltak barátok, akikkel nem csak telefonon akartam tartani a kapcsolatot, és alapvetően is….a fenébe! Szükségem volt az emberi kapcsolatokra. Mióta az eszemet tudom állandóan úgy éltünk, hogy folyton a hátunk mögé kellett nézni, előre ki kellett számítani szinte mindent.Az okát pedig soha nem árulta el. Majd mindent meg tudok időben, ha úgy érzi készen állok, hogy a múlt azon szeletét is megismerjem, amely mindezidáig homályos volt előttem.Aidan úgy hiszem egyszerre igyekezett engem védeni attól, hogy az apám által maga mögött hagyott múlt visszaüssön rám,és egyszerre akart valami mást is mélyen eltemetni, amire talán nem érzett még lelkileg felkészültnek, hogy elmondja. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem megnyílik nekem. Amikor olyan volt, mintha a lelke egy szelete hirtelen megnyílt volna, és abban a nyugalmas pillanatban, többnyire a gyors, heves és szenvedélyes szeretkezéseket követő szobacsendben, egymás karjába feküdve szavakba akarta volna önteni, amit mindig is meg akart velem osztani. Csak talán nem tudta hol kezdje. Hol volt az én helyem az ő életében? Miért voltam annyira fontos? Miért volt számára fontos, hogy az apámnak tett ígéretét betartsa, és egy neveletlen, lázadó kislányt próbáljon a helyes útra terelgetni, és megóvni attól a billogtól, amelyet a neve jelentett számára? Mindig is tudni akartam, de valahogy ezek a vallomások elhamvadtak egy mély sóhajban, a hajamba adott lágy csókban az ujjainak dédelgető simogatásában, amint a vállamon futott át ezerszer egymás után, cirógató gyengédséggel.
Alice sem beszélt sosem. Azt mondta a bátyja terhe, amelyet ő nem vehet át, még úgy sem, hogy beszél róla. Aidan mintha nem lenne képes feloldozni magát számtalan bűn alól, melyeket letehetetlenül hurcol.És nem akarja, hogy bárki segítsen. Mintha félne, és talán fél is attól, hogy ezek a bűnök oly súlyosak, hogy még az is összeroppan alatta akinek beszél majd róla.Biztosat sosem tudtam, csak éreztem. Örökké, mióta csak egymás mellett éltünk, és mióta csak próbált távol tartani magától, míg végül be nem látta, hogy harcolni lehetetlenség olyan ellen, amely valahogy túlnyúlik földrészeken, éveken, megtett ígéreteken, érzéseken, melyek szépen lassan, észrevétlen alakultak át. Az ember végsősoron sok dologgal harcolhat, csak éppen azzal nem, amely a gondolatai közé férkőzik, hogy már aludni is képtelen, lázas álmaiból pedig az ébreszti, hogy a másik hiánya olyan erőteljes, hogy még levegőt venni is majdhogynem vétek venni nélküle.
Kihasználtam, hogy nem figyelt most rám egy időre. Hogy éppen miattam nem figyelt, mert továbbra is a biztonságunk megőrzése volt a számára fontos, én pedig olyasmit tettem, amelyet nem bántam meg ugyan, sokkal inkább azt, hogy úgy csináltam, hogy nem mondtam el neki előre mire készülök. Pedig legutóbb is ez ilyenből volt a baj….ha nem vagyok olyan csökönyös, ostoba barom, akkor valószínű nem a dzsungel mélyéről kellett volna összevakarnia, és gyakorlatilag számtalan emberélet árán menekíteni meg. Mai napig képtelen vagyok feldolgozni mindazt, amit magunk mögött hagytunk. Mai napig hallom annak az éjszakának minden vészterhes hangját. Hallom, ahogy a gránátok robbannak. Hallom a kiabálást, hallom, ahogy a torkomban dobog a szívem, és érzem, hogy egy pillanatra a halál karcos, csontos ujja végigkaristolja az arcom.
Fél óra volt nagyjából mire eljutottam a nyilvános fülkéig. Már korábban kinéztem magamnak, amikor elmentünk mellette egy hajnali séta alkalmával. Busszal meg lehetett közelíteni, majd még tíz perc további gyaloglás, két hosszú, lejtős utcán át.Elővigyázatos voltam, de egyszerűen fel kellett hívnom Alice-t, beszélnem kellett vele. Tudni akartam, hogy mi van a szüleim sírjával. Hogy néha visz ki oda valaki virágot, hogy néha gondozzák. Alice ebben is óvatos volt. Mindig más, megbízott ember volt akit küldött, és mindig készpénzzel fizetett.Tudta, hogy ez az egyik gyenge pont, amelyen keresztül megfoghatának. Buenos Aires óta pedig még inkább elővigyázatosak voltunk. Mikor az ember azt hiszi, hogy több évtized távlatából már semmi olyasmi nem érheti, amely a múlthoz köti, amely okot ad egy be nem teljesített, de örökké dédelgetett bosszú bevégzéséhez, akkor támad. A sötétből, a semmiből és kíméletlenül szétszedi az agyat, a lelket, a sebeket, miket be nem forrasztott az idő soha, de kevésbé fájt, ha nem gondolt rá az ember állandóan.
Hosszan csengett a túloldal, mire végül felvette. Tudta, hogy én vagyok. Aidan biztosan nem hívná. Azon a vonalon teljesen biztosan nem.Túl rövid idő telt még el.
- Cali? Megőrültél?
- Ne haragudj, Alice! Beszélnem kellett veled.Anya születésnapja jön és….
- Ismered a szabályt, Cali. Gondoskodom róluk, megoldom. Ezért feleslegesen hívtál. Aggasztóbb azonban az, hogy valakik pár napja összetörték a márványlapot.Nem kis meló lehetett, és elhiheted, hogy nem kis zajjal is járt. Mégsem hallott senki semmit. Ez egy dolgot jelent….
- Tudom.És sajnálom….én csak….
- A bátyám tudja, hogy hívtál?
- Nem.
- Ugye nem kell mondanom, hogy kurva nagy gáz lesz,ha megtudja? Zárjuk rövidre. Minden oké?
- Igen. Holnap hajnalban indulunk tovább.
- Oké. És Cali….
- Igen?
- Legközelebb csak akkor hívj ha Aidan azt mondja biztonságos. Minden mást kézben tartok.
Fél szavakból értettük egymást, ahogy nem volt szükség arra, hogy órákig beszélgessünk. Noha elvileg biztonságos a vonal, nem kockáztattunk. Még három percet sem nagyon tartott a társalgás, amikor bontottuk a vonalat. Én pedig tudtam, hogy óriási hibát követtem el.Alice mindent kézben tartott odaát.Igaza volt….Aidan nem lesz boldog ha megtudja. És még finoman fogalmaztam.

Most

Az álmok azért vannak, hogy az agy képes legyen feldolgozni azt a számtalan ingert, amely napközben éri.Vagy talán azért, hogy újra és újra átéljünk valamit, amitől képtelenek vagyunk szabadulni. Úgy éreztem én is, hogy a gondolataim, a testemet is rabul ejtve állandóan visszavittek a dzsungel mélyére. Hallom az éjszaka temérdek hangját, az őrök fülzsibbasztó horkolását, a krákogást és köpést a törött beton lépcsőre. Hallom ahogy egymáshoz szólnak, cigit lejmolnak őrségben. Meghúznak valami olcsó lőrés üveget, loccsan az alján a keserű, hányás szagú lötty. Nem tudok szabadulni a gondolattól, ahogy annak a férfinak az izzadsága végigfolyik a nyakamon, és a leheletének pocsolyahal szaga szinte nekifeszül a halántékomnak. A saras mancsa lófarokba rántja a hajam, és azt akarja, hogy csendes legyek….nagyon csendes. Nem nehéz. Hiszen belül amúgy is halott vagyok. Csak a testem engedelmeskedik. Bármit megtennék azért, hogy a reményt életben tartsam.A remény pedig érkezik, de akkor még azt hiszem nem tudom mekkora árat fizetek azért ismételten, hogy életben vagyok.
Osaka egy menedék. Egy csendes, minden szempontból tökéletes menedék, ahol senki nem keresne bennünket. Sosem merült fel egyszer sem, hogy talán eljövünk ide, soha nem beszéltünk róla.Talán normális esetben még tetszene is egy kis időt itt tölteni, most azonban a kényszer hozott.És még inkább a kényszer tart itt, amelyet egyre nehezebben viselek.De igyekszem….ó igen, nagyon igyekszem, mégsem rajtam múlik azt hiszem.Mintha ott lenne mögöttem a múlt ismételten. A múlt amitől sosem tudtam igazán megszabadulni, amelynek nem ismertem minden részletét, akkor mégis hogyan fogadjam el, és éljek vele? Újra és újra megszokni, elfogadni és betartani a játékszabályokat amiket Aidan hozott, úgy, hogy igazából azt sem tudom mi az ami elől menekülünk azóta, hogy az Államokba jöttünk?Baiting Hollow volt az egyik és legfontosabb kapaszkodó, a legstabilabb pont az életemben, és most azt sincs. Csak ez a hely, ez a lakás, ez a pár utca, újabb város, újabb ismeretlen arcok, amelyeket már csak elmosódva látok. Nem akarok senkit megjegyezni magamnak. Nem akarok semmihez sem kötődni, hiszen ez átmeneti. Mennyire nevetséges, hogy amikor New York-ba érkeztünk akkor is pontosan ezzel vigasztaltam magam. Hogy pár hét és hazamegyünk. Haza Írországba.
- Nem, nem elég, hogy te teszed meg kettőnk helyett!- csattanok fel talán csak félig jogos, emelt hangerővel. Hiszen mi van akkor amikor nem lehet velem? Amikor csupán egy percem van dönteni adott helyzetben? Akkor nem számíthatok rá.Vagy akkor, amikor nincs ott. Amikor napokra eltűnik.
- Számtalan alkalommal nem voltál ott, Aidan. Nem voltál ott amikor döntést kellett hoznom, és szembe kellett mennem a szabályokkal, mert ha követem őket, akkor lehet ma már nem itt beszélgetnénk. Nem tagadom, igen, nem tagadom, hogy számtalan ostoba döntést hoztam, és valószínű még hozni is fogok életem során. De tudod….engem sosem kérdeztél meg, hogy ez így jó nekem? A hosszú élet, ezzel az állandó paranoiával, vagy élvezem amíg lehet, és ha rövid lesz, akkor rövid lesz. Rám vetítetted ki a félelmeidet, és az apám félelmeit. A döntést vetted el tőlem….érted? A döntést, a saját félelmeid miatt.- emelem meg a kezem és ökölbe szorított kézfejemmel néhányszor a mellkasomat ütögetem meg gyengéden, mintegy hangsúlyozva az egot….magamat, aki megfosztottak a saját döntés jogától.
- Már megint a te szabályaid!- nem vagyok ezúttal ingerült, inkább lemondó, és kissé keserű. Szeretem őt. Mindennél jobban, és érteni akarom. Érteni, hogy mi van a döntései mögött. Azokat a dolgokat amelyeket nem osztott meg velem. Hiszen közöm van hozzá.Ideje azt hiszem, hogy azokat az akadályokat, amelyeket elém állított végre félreseperje. Ideje, hogy olyan közel engedjen magához, amennyire csak lehet. Ideje, hogy a félelmeit ne egyedül cipelje tovább. Ideje, hogy a döntés súlyát végre engedje, hogy én is átérezzem.
Leveszem a kabátom, és egyetlen hang nélkül bólintok, amikor végül ha nehezen is, de érezhetően megadja magát. Talán belátta, hogy innen már nem lehet tovább lépni a teljes igazság ismerete nélkül. Ahogy most ott áll előttem, ebben a hajnali derengésben, úgy érzem egy része még mindig az árnyékok között marad. Mintha most először látnám őt úgy, hogy talán nem is ismertem őt sosem. Ő volt a védelmezőm, a mentorom, az aki ott volt mellettem amikor beteg voltam, aki segített amikor elestem, aki vigasztalt, aki együtt nevetett velem, aki minden őrültségben benne volt, aki szeretett….aki először mutatta meg milyen amikor a testemmel szeretek…a férfi, aki egyszerre volt ott az életemben,és egyszerre hiányzott belőle. Nem ismeretem. Sosem ismertem úgy igazán, és itt az ideje, hogy ez változzon.
A kávét felém nyújtja, meg a telefont is. A fejem rázom a készülékre. A kabátot ledobom a pultra, mellé a telefont is, és csak a kávéval indulok befelé. Úgy érzem jelenleg, hogy egy falat nem lenne képes legurulni a torkomon.A kávéból azonban egy nagyobbat kortyolok.Mikor újra megjelenik, csak megvonom a vállam, és a távolban hagyott telefon felé biccentek.
- Nem vagyok éhes. Pohár nem kell.-bár ezzel nem azt akartam neki mondani, hogy nem lesz szükségem italra nekem is, hiszen még csak elképzelésem sincs arról mit készül nekem elmondani. Soha, egyetlen szóval sem tett említést a családjáról, bár tudtam, hogy volt. Feleség? Gyerek? Még erről sem volt semmiféle információm….csak annyit tudtam, hogy apa valamiért bízott benne és kedvelte.Ahogy azt is, hogy a ködbe vesző múlandó egykor összekötötte öket. Ám egyikük sem mesélt a barátságáról. Az mintha mindig is létezett volna. Mióta csak az eszemet tudtam, Aidan szinte állandó vendég volt nálunk. Apa csak annyit mondott mindig: “Neki már mi vagyunk a család.”
Az üveg után nyúlok, mielőtt még a poharába töltene, és egész egyszerűen a nyakára markolva alapos kortyot küldök le a torkomon. Kell, hogy a szesz végigégessen, és a forróság egészen a szívemig érjen.Aztán…..
Csak figyelem őt, amint beszélni kezd. Kiszáradó torokkal, és néha még a levegő is csupán lopva jut el a tüdőmbe. Félek, bármiféle apró nesz megzavarhatja abban a történetben amely előttem bontakozik ki. Egy családról, melyben az árulás, és a bosszú olyan erősen és olyan kegyetlenül jelen volt, amelyben vértől izzottak a fejfákra vésett nevek. Olyan sok áldozat, majdhogynem egyetlen ember büszke, rátarti és velejéig romlott erkölcse miatt, ki még a saját véreit is képes volt beáldozni mindazért ami számára fontos volt. Pedig mindez nem számít. Mondják, hogy csak azt viszed majd magaddal a túlvilágra, ami benned lakozik….minden mást magad mögött hagysz.
Nyelem a gombócokat, melyek újra és újra a torkomba feszülnek be, egy-egy mondat után összeállva.A könnyeimet a néha elragadott, és meghúzott üveg tartalmával ízesítem.Egy férfi képe rajzolódik ki a néha megakadva, néha csupán csak a szavakat kereső történetből. Egy férfi, akit valóban sosem ismertem. Akit feláldoztak, aki áldozatot hozott, és aki mégis mindent elveszített számtalan olyan döntést miatt, amelyben még lehetősége sem volt választani.A bosszúja szíven üt. Az a fajta keserűség, amely azon a vérgőzös éjszakán vezette, amelyben úgy hitte talán megnyugvást hoz majd számára, hogy már nem élnek kik miatt elvesztett mindenkit aki fontos számára….pedig sokkal nagyobb terhet vett a vállára. Annak a terhét, hogy valaki hiánya örökké ott marad,és senki nem lesz képes kárpótolni. Mert vannak emberek, szerettek, szerelmek, kiknek emléke olyan erős, hogy felidézni időnként évtizedekbe telik, és el nem múló fájdalommal hasít át rajtunk.
Kattan valami legbelül. Aidan elém terített múltja, mindaz, amin át kellett mennie hirtelen új értelmet ad mindannak amelyeken keresztül mentünk. És megértem miért nem beszélt erről amikor még éppen csak kamaszodtam. Miért nem mesélt, amikor egyetemistaként hazatérve éppen arról beszéltem neki, mennyire jól megy minden. Mert ahogyan én azt akartam, hogy ne lássa meg, mennyire nyomasztó, hogy mindeközben folyamatosan abban élek, azokban a szabályokban amit ő hozott, ő is azt szerette volna, hogy boldog legyek. Hogy ne kelljen azzal foglalkozni honnan jöttünk, hanem előre tartsunk. Mindketten. És talán most értem meg, hogy miért menekült el időnként. Hogy miért volt szüksége az őrült rohanásokra, a kaszinókra, az idegen nők ölelésére, arra, hogy kicsit elfelejtsen mindent, amire még valahol talán én is emlékeztettem.
Közelebb húzódom, és letérdelek elé. Súlyomat a sarkaimra engedem.Kezeimmel a kezei után nyúlok. Tekintetemben ködös fátyolosság, könnyeim vörössége külön ösvényt mart orcám bőrére, le egészen a szám szegletéig.Rásimítom tenyerének bölcsőjét a pohárra, és úgy fürkészem a pillantását.
- Nem fogsz elveszíteni. Én más vagyok, mint Amy….hiszen….engem a legjobbak neveltek.- rándul a szám, mintha valamiféle mosoly lenne, de nem vidám, sokkal inkább valamiféle keserédes él van benne.
- Ha valaki, akkor én megtanultam milyen az életösztön.Ezért vagyok még itt. Ezért éltem túl a szüleim halálát, ezért maradtam életben a dzsungelben. Mindennek ára van, és mindent meg kell fizetni. De Aidan….ezek a szabályok….néha….egész egyszerűen csak magad mögött kell hagyni őket. Én nem tudok, és nem is akarok így élni. Rövid lesz és tékozló?- vonom meg a vállam, és az ajkaim lebiggyednek.
- Legyen. De nem akarok úgy meghalni, hogy azon gondolkodom, mikor is éltem igazán?Ára van annak, hogy újra szabadok legyünk. Segíts, mutasd meg, tanítsd meg mit tegyek és megteszem. Vessünk végre véget ennek. Tegyünk pontot a végére. Haza akarok menni….haza, Baiting Hollowba.- közelebb kúszom, és a fejemet az ölébe hajtom, úgy duruzsolok még tovább.
- Újra ott akarok állni a gangon, nézni a naplementét. Érezni a tenger felől feltámadó szelet, hallani ahogy Robert megint azzal a rémes kentucky-i akcentusával káromkodik. És végre lefesteni a kopott, világoskék zsalukat.- felemelem a fejem, onnan az öléből, és a tekintetébe veszejtem el a sajátomat
- ….és szeretkezni akarok veled a bálák mögött, a karácsonyfa alatt…..a pince lejáróban…szabad akarok lenni, Aidan.
Csendesen ejtem ki a szavakat, beharapva az alsó ajkam és le sem véve róla a pillantásom.









◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆











The fairy tales are over


Wake up!









Aidan Guinness imádja a posztod

mind álarcot viselünk
Calliope O'Hara
Mûvészet
ranggal rendelkezem
★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán Tumblr_inline_pcrrlaNdnv1v4f33c_400
★ kor ★ :
27
★ elõtörténet ★ :
♫ :
★ családi állapot ★ :
★ lakhely ★ :
Baiting Hollow
★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán XQwhzKG
★ foglalkozás ★ :
fotóművész
★ play by ★ :
Lily James
★ szükségem van rád ★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán Bf53d5965cf32c153afcf637c828c350
Annyira kellesz,
hogy téged kereslek, nem a szerelmet.
★ hozzászólások száma ★ :
27
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásRe: Aidan&Cali -Osaka,Japán
Aidan&Cali -Osaka,Japán EmptyHétf. Jan. 16, 2023 8:36 am


Cali & Aidan

- Mondták már neked, hogy nem szép kifigurázni másokat? - vonom fel a szemöldököm, tettetett sértődöttséggel, még annak ellenére is, hogy tudom, van abban valami, amit mond. Le kellene szoknom ezekről.
Képtelen vagyok bírni magammal, pedig tisztában vagyok vele, hogy most valószínűleg az ilyesfajta közeledés az, ami a legkevésbé hiányzik neki. Szomorúvá tesz, hogy a kapcsolatunk a felszínen mennyire rendben van, milyen jókat tudunk viccelődni, az mégis kiveszett belőle, ami talán a leginkább összekovácsolt minket. Az érzékiség, a szenvedélyesség. Azok a pillanatok, mikor nem gondolkozunk, nincsenek gondjaink, és szinte mindent reflexesen, ösztönösen teszünk a magunk, de legfőképpen a másik jólléte érdekében. Lehet, hogy ettől felszínesnek tűnök, de nem tudok mit kezdeni az érzéseimmel. Ez is hozzátartozott ahhoz a Calihoz, akiért annyira odáig voltam. Visszakaptam őt, mégsem érzem azt, hogy egy teljes embert látok magam előtt. Nem mintha ezért őt hibáztatnám, vagy nem érteném meg, de néha annyira szívesen átugranék minden viszontagságot, hogy újra békében, nyugalomban ott lehessünk Baiting Hollow földjén.
Más esetben már felültettem volna a pultra, és mit sem törődve a kávéval, vagy az éhségével, másfajta étvágyunk kielégítésén kezdtem volna el dolgozni, most azonban… Most elhúzódok, és nem erőlködök. Mint ahogy az elmúlt időszakban sem nyaggattam, nem most fogom elkezdeni. Elmondtam Calinak még Buenos Airesben, hogy amint készen áll, akkor őneki kell megtennie az ehhez szükséges első lépéseket. Addig pedig nem tudok mit tenni, csak várni.
Most az egyszer azonban hálát adok annak, hogy nem lett az egyből kettő – vagy kettőnkből egy? -, mert akkor lehet nem került volna tudomásomra az az infó, hogy Cali megszegte az egyik, védelmünkben hozott szabályomat. Nem buta lány, tisztában vagyok vele, de a mostani helyzet súlyosabb annál, mint bármiféle elővigyázatosság, amit az első közös éveinkben kellett megtennünk. Ha elém állt volna időben ezzel, akkor ki tudtunk volna találni valamit közösen, de a hallgatását egyszerűen nem tudom hova tenni. A magánakcióival általában nincs gondom, sőt, bizonyos esetekben kifejezetten szeretem, de nem akkor, mikor ilyen súlyosak a tétek.
Nem szívesen támadom le, de ezt a cselekedetét most nem tudom se értékelni, se elfogultan állni hozzá. Sokszor a pofámhoz lett már vágva, hogy túlontúl irányító típus vagyok, amivel részben egyetértek, részben nem. Igen, szeretem, ha nem csúsznak ki a dolgok a kezeim közül, ugyanakkor hazudik, aki azt mondja, hogy nem tudok engedni a másiknak, vagy csak egyszerűen sodródni az árral. Ha nem élet-halál kérdésről lenne szó, akkor az utóbbi jellemezne engem, de most? Elcsépelten hangzik, de egy időben pont az élet, és a halál fölött kellett minden nap döntenem, így talán van rá egyfajta rálátásom. Tudom, hogy akár egy-két apró baklövés is milyen folyamatokat tud elindítani, ha egy célszemély megtalálásáról van szó. Nem fogok hazudni, bőséggel van olyan, hogy semmit nem tudunk kezdeni az ilyen figyelmetlenségekkel, de van, hogy ez az apró morzsa olyan folyamatokat indíthat el, minek köszönhetően kellő kutatás után szépen-lassan a kirakós összes darabja összeáll. Amint ez bekövetkezik, vége. Ha a kutatott személy nem tud erről a baklövéséről, teljesen váratlanul fogja érni, mikor elkapják. Én pedig mindig is jobb szerettem a vadász lenni, semmint a préda. Minden tapasztalatomat be kell vetnem annak érdekében, hogy el tudjam rejteni magunkat, illetve hogy ráleljek ezekre. Cali nem tudja, ez mennyi tervezést, gondolkodást igényel, és hogy milyen sok fejfájással jár nekem, de… nem is akarom, hogy megtudja. Így viszont milyen alapon várom el tőle, hogy megértse a helyzet súlyát?
- De Cali, nem is kell mindig mindenre odafigyelned. Elég, ha az esetek túlnyomó részében én teszem ezt meg mindkettőnk helyett. Azt viszont nem tagadhatjuk le, hogy milyen családba születtünk, és hogy ez milyen következményekkel járhat. Óvatosnak kell lennünk, ha kimozdulunk a biztonságot jelentő zónánkból. Én személy szerint inkább választok egy hosszabb, de figyelmesebb életet, semmint egy rövidet, de tékozlót - lehet, hogy harsánynak, vagy keménynek hangzanak a szavaim, de ez az igazság. Nem gyermek már Cali, hogy mindent szépíteni kelljen neki. Addig viszont, míg ki nem derül, hogy az apja miben mesterkedett és kinek tett keresztbe, ami ezt eredményezte… addig a korábbi figyelmünket legalább meg kell hatványoznunk.
Hallgatom a gondolatait. Elér hozzám minden szava, de érzem, hogy egyre jobban összeszorul a gyomrom. Nem gondoltam volna, hogy ide fogunk kilyukadni, viszont úgy fest, most nem fogok tudni kibújni alóla. Ez már teljességgel elkerülhetetlen, és… talán jobb is lesz, ha megtudja. - És fogsz is élni. De ezt az egészet akkor is le kell zárnunk, és ha lehetőségünk van rá, akkor szeretném az én ütememben, az én szabályaim szerint megtenni ezt. Csak így lehetünk biztosak abban, hogy ténylegesen vége lesz ennek, és nem kell többé a hátunk mögé nézni - figyelemmel kísérem, ahogy közelebb jön hozzám, a kezemért nyúl, majd az arcára simítja azt. Elmosolyodom, és lágyan, szeretetteljesen cirógatni kezdem hüvelykujjammal a bőrét. Nem vágok bele a monológjába, hagyom, hogy a gondolatai végére érjen, és miután már nincs több mondanivalója, csak akkor nyitom szóra a számat.
- Igazad van, Cali. Részben igazad van. A paranoiámnak, és az elővigyázatosságomnak okai vannak, de hogy is várhatnám el tőled, hogy megértsd, ha nem ismered a hátterét az egésznek? - ezzel együtt óvatosan elveszem tenyeremet az arcáról, és egy halvány mosolyt ejtek meg az irányába, mielőtt a kávé felé fordulnék. Lenyomom a dugattyút, aztán a megfelelően előkészített, ízesített poharakba öntöm ki a tartalmát fele-fele arányban. Az enyémet a pulton hagyom, Caliét viszont átnyújtom neki. Azzal együtt a telefonomat is.
- Jobban járunk, ha megnézzük, kik szállítanak ki hajnalok hajnalán, mert ez úgy érzem, el fog tartani egy darabig. Ülj le, válassz valamit kettőnknek. Úgyis ismersz már, mint a rossz pénzt, hogy mit szeretek. Addig keresek valami nasit, mégse haljunk éhen, míg kihozzák - pár perccel később, kezemben két zacskóval térek vissza. Na meg egy üvegpohárral, illetve a hozzá tartozó whiskyvel. - Van burgonya-, illetve rákszirom. Ha kérsz a whiskyből, akkor szólj, hozok még egy poharat. Nekem viszont most szükségem lesz rá - miután mindent leteszek az asztalra, helyet foglalok. - Sikerült választani valamit? - kérdezek rá.
Amint mindennel végeztünk, az ételünk is megrendelésre került, csak akkor szólalok meg. - Nem is tudom, hol kezdjek neki… - sóhajtok fel, ahogy kiöntöm magamnak az első adag whiskyt. Nem áll szándékomban lerészegedni, de úgy érzem, hogy ha valamikor, hát most szükségem van az alkohol enyhe feszültség-, és szorongásoldó hatására. Főleg, ha a történet végéig elérünk. Legurítom a pohár tartalmát, mielőtt újat öntenék. Szemeimet Calira emelem.
- Ami azt illeti, nem csak én, és a húgom voltunk testvérek. Volt még egy öcsém, Calvagh. Pár évvel volt fiatalabb nálam, de őt is ugyanarra a sorsra szánták, mint engem, hogy egy képzett gyilkos váljon belőle. Az első megbízására akkor került sor, mikor korábban az enyémre. Hazudok, mert én még nála is korábban kezdtem két évvel, de akkor úgy mondom, hogy mikor a sorstársai is megkapták a sajátjukat. A felügyeletem mellett, de egyedül kellett végrehajtania a feladatát. A távolról figyeltem, felügyeltem, és ha szükség lett volna rám, akkor közbe lépek. Mondanom sem kell, szükség lett volna rám, én azonba túlságosan bíztam az öcsémben, hogy időben észbe kapjon, és… meg is történt a baj. Leblokkolt, mikor egy nő köszönt vissza az egyik őr képében, és mire akármit is reagálhattunk volna, már Cal gyomrában volt a nő kése, pillanatokon belül pedig az enyém az ő mellkasában. Az öcsémen már nem tudtam segíteni, és akármennyire is eltelt már több évtized, még mindig látom a szemeim előtt az arcát, ahogy a segítséget várja tőlem, hogy megmentsem, hogy hazamehessen. A kérő, könyörgő hangját, amint felém próbál nyúlni, de az összes erő kifut belőle. Ő volt az első szerettem, aki a szemem láttára halt meg. De nem az utolsó - sóhajtok fel, és belekortyolok az italomba. Kis gondolkodási-pihenési időt adok mindkettőnknek. Calinak, hogy az elhangzottakat feldolgozhassa, magamnak pedig, hogy a gondolataimat összeszedhessem.
- Én ruháztam át rá a feladatot, mert tudtam, hogy mire képes, viszont amint leengedtem a védelmemet a nyugodtságomban, rögtön megtörtént a baj. Az egész családom szégyenkezve nézett rám ezt követően, alig beszéltek velem. Amint a gyásznak vége szakadt, édesanyám megenyhült, és úgy tűnt, apám is. De csak tűnt... - megvakarom a borostás államat, hol Calira, hol a pohár tartalmára fókuszálva a tekintetemet, körbe-körbepörgetve a folyadékot az üveg alján. - Teljesen beleöltem magamat ebbe az életbe. Fejlesztettem a képességeimet, tudásomat, és bekerültem a nagyok ligájába. Rengeteg megbízást, rengeteg tiszteletet, elismerést tudhattam magaménak, és még több pénzt. Pár évre rá azonban megismerkedtem valakivel. Amynek hívták. Tudta, hogy ki vagyok, tudta, hogy mi vagyok, ő azonban mégis elfogadott annak, aki voltam. Beleszerettem, és a megismerkedésünket követő 6. hónapban letettem a lantomat, és magam mögött akartam hagyni ezt az életet. Neki semmi köze nem volt ehhez az egészhez, csupán annyi, hogy egy gyilkosba szeretett bele. Mégis meglátott bennem valamit, amit a mai napig nem értek teljesen. A kilépés zökkenőmentes volt, segítettek rendezni a soraimat, elsimítani minden szálat, és még örültek is nekem, hogy végre találtam valamit, ami miatt megéri élnem - újabb korty, újabb töltés.
- Apámmal sosem volt olyan a viszonyunk, mint azelőtt. Érezhető volt, hogy megromlott a kapcsolatunk, de nem tudtam, hogy ennyire. Ezért mikor meghívott engem, és Amyt vacsorázni, egy lehetőségnek fogtam fel, hogy a kapcsolatunkat rendbehozhassuk. Igen ám, neki viszont más tervei voltak. Minden rendben ment egészen addig, míg szóba nem került az évekkel azelőtt meghalt öcsém. Mire felfoghattam volna a szavait, miszerint: „nagyon örülök ennek a találkozásnak. Így legalább esélyt kaptam rá, hogy visszaadhassam azt a fájdalmat, amit te okoztál nekem” – már késő volt. Nem reagáltam időben, engem lefogott két 160 kilós izomtömeg, amiből már én sem tudtam szabadulni. Egymással szemben letérdeltettek minket, apámnak pedig kés villant a kezében. Mondott valamit, de én csak arra emlékszem, ahogy üvöltök, ordibálok, küzdök, és igyekszem meggyőzni arról, hogy hagyja békén Amyt, aki szegény értetlenül, könnyekbe lábadt szemekkel nézett rám, várva, hogy megvédjem őt. Mihaszna volt a kérlelésem, mert… - a hangom, légzésem is megremeg, amint erre a pontra érek. Szabad kezem ujjaival megtörlöm a szemeimet, és próbálom legyűrni a torkom belsejébe nőtt gombócot. Nyelek egyet, mielőtt ráemelném a szemeimet Calira. -… mert ő mit sem törődve mindezekkel szépen-lassan, hogy minél hosszabb ideig szenvedjen, vágta el a torkát Amynek. Fültől fülig, ahogy az meg van írva a nagy könyvben - lehúzom a pohár maradék tartalmát, ami aztán kicsit erőteljesebben koppan az asztal lapján.
- A verőemberei próbáltak elrendezni, de az adrenalin sok mindenre képes ilyen helyzetekben. Nem emlékszem, hogy mi történt, csak arra, hogy Amy testével a vállamon ég mögöttem az épület. Jelezni akartam apámnak, hogy eljövök érte, nem számít, hány emberét küldi rám. A menyasszonyomat eltemettem, és négy barátommal felvértezve nekiestünk apáméknak. Végeztünk mind a harminchét emberével, és ővele is. Ezzel mindnyájan híressé, és hírhedtté váltunk. Vérdíj került a fejünkre, de mindhiába, nem tudtak még csak hozzánk sem érni ezek a törtetők. Innentől kezdve összefolyik minden. Robotpilóta módon működtem, néha-néha feleszmélve csak ebből a kegyetlen rémálomból, amibe csöppentem. Ha nincs az apád, valószínűleg el is veszek. Miután az anyám meghalt, idejét éreztem magam mögött hagyni Írországot. A véletlenek egybeeséseként édesapád is ekkortájt távozott közülünk. Kaptam egy új lehetőséget, hogy a múltam lezárhassam, és egy új fejezetet nyithassak az életemben. Egy új fejezetet, és remélhetőleg egy új embert is. Ennek az új embernek a formálásában pedig nem más segített, Cali, mint te - még mindig a pohár üvegén pihennek az ujjaim, ahogy a monológom végét többnyire a nőn tartva regélem el.
- Így már talán világosabb számodra, hogy miért akarlak annyira megóvni. Nem tudnám elviselni, hogyha még valakit el kellene veszítenem, akit legalább annyira szeretek, mint téged vagy Amyt. Tudom, hogyha ez megtörténne, akkor mi válna belőlem. Tehát… igen. Féltem mindkettőnket, csak más-más okból - amint végzek az utolsó szavammal, újabb adagot öntök az italból, de bele még nem kortyolok. Helyette várom Cali reakcióját az elhangzottakra.



◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆

Big changes seem impossible at first
And inevitable afterwards

Calliope O'Hara imádja a posztod

mind álarcot viselünk
Aidan Guinness
Munkás
ranggal rendelkezem
★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán WWEP
★ kor ★ :
38
★ családi állapot ★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán 5ybIc6Q
★ lakhely ★ :
Mindenfelé
★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán Tumblr_mlu0jr32Ye1qa2ovmo1_500
★ foglalkozás ★ :
Farmer on the run
★ play by ★ :
Alexander Skarsgard
★ hozzászólások száma ★ :
96
★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán Tumblr_pllr7wj0xz1wk8hhbo2_500
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásRe: Aidan&Cali -Osaka,Japán
Aidan&Cali -Osaka,Japán EmptyPént. Jan. 13, 2023 8:23 pm

Aidan & Cali





Emlékszem, amikor egy éjjel nem tudtam aludni.Apró gyerek voltam, éppen csak az első tavasz volt azután, hogy beköltöztünk az új otthonunkba. A korábbi életünkből nagyon kevés dolog maradt meg bennem. Anya pedig igyekezett kevés holmit megőrizni a múltból, azt akarta, hogy nekem soha ne jusson eszembe az ami akkor volt, csak a szép és jó dolgok maradjanak meg az emlékezetemben.Néhány baba, pár apró kis holmi, kopott karácsonyfadíszek, a diótörő egy aranyszálon, amit akkor vásárolt, amikor velem volt várandós.
Akkor éjjel vihar volt. Hatalmas esőcseppek kopogtatták végig a járdát, mint egy öregember görbebotja, és tócsákba olvadtak össze. A levelek táncolva pergették le a vizet, a kanálisok nem győzték elnyelni a minduntalan zubogó, fortyogó vízhömpölyeget.
A ház oldalában, apám apró kis műhelyében egy szál villanykörte hintázott a nyitott ajtóból beszökő esős szélben. A fény imbolyogva járta körbe a plafont, és megállapodott apám szigorú,markáns vonásain, olajtól kissé maszatos, egy félig kiürült üveget szorongató ujjain. Az asztalon lévő művét figyelte, amelyen már közel két hete dolgozott, de még mindig elégedetlen volt a végeredménnyel. Hol csiszolt még rajta egy keveset, hol lefaragott, de valahogy mégsem volt számára az igazi.Egy katicabogaras flanel pizsamában, a hónom alatt a Little Pink Girl nevű újság legújabb számával csoszogtam át a ház oldalához simulva, kissé menekülve az eső elől apám műhelyébe. Hajamon mégis megtapadt pár gyémántcseppecske, a szőke fürtökön olyan volt mint valami hajdísz amit a természet fűzött a fürtjeimbe, majd elolvadva folyt végig az arcomon a halántékomon. A szél az arcomba permetezte az esőt annyi idő alatt is, amíg a műhelybe átértem.Apa nem fordult meg, csak egyszerűen megszólalt, éppen akkor amikor az ajtóhoz értem.
- Nem tudsz meglepni kisasszony, már akkor hallottam a csoszogásod, amikor még csak felvetted a szürke nyuszis mamuszodat.- tényleg az volt rajtam, de vajon honnan tudta?Összerezzentem, hiszen nem is fordult hátra, mégis pontosan tudta, hogy én vagyok ott, és azt is, hogy a hónom alatt ott van az az újság, aminek legújabb számát anya tegnap vásárolta meg Mrs Flannery újságosbódéjában az óvoda mellett.És leginkább azért voltam tőle elvarázsolva, mert a közepén egy kivehetős lapon tündérmatricák voltak. A szivárvány minden színében pompáztak a szárnyaik, és olyan gyönyörű ruháik voltak. Ha nagy leszek, én is akarok ilyen szép, pörgős ruhákat.
Szó nélkül léptem beljebb, jobban mondva csoszogtam. Mert ezekben a nagy mamuszokban nem igazán lehetett rendesen lépni. Apa műhelyasztalán ott volt az a fakeret, amelyet az egyetlen, régi életünkből megmaradt családi fotónak készített. Azt mondta, hogy ennek különleges helye lesz, hogy mindig emlékeztessen bennünket arra honnan indultunk, és arra, hogy nem szabad hátranézni, csak előre tartani, történjék bármi is az életben.Díszes és míves rózsafaragványokat vésett bele, és apró mintázatokat is a virágok közé, mégis úgy érezte, hogy valami még hiányzik. Valami, amitől ez a keret nem csupán a fotónkat őrzi majd, hanem a lelkünk egy szeletét is.Hogy ezek vagyunk mi, az erős elszánt O’Hara família, aki sosem esik el végleg, hanem talpra áll, és nem csupán tovább lép, hanem egyenesen szárnyal.
- Én csak nem tudok aludni. Olyan erősen kopog az eső az ablakpárkányomon. És a nagy juharfa ágát mindig nekicsapja a szél az ablaküvegemnek.- magyaráztam, miközben beljebb léptem az ajtón, de nem csuktam be, hiszen apa kitámasztotta, valószínű azért, hogy a finom, tavaszi esőillat átjárja a helyet. Apa valami különös oknál fogva mindig szerette ezt az időt, kivált éjjel. Ma már, felnőtt fejjel, azt hiszem pontosan tudom miért. Van valami szomorú, mégis megnyugtató benne.Mintha képes lenne elmosni a gondokat, a nyomasztó jelent, mintha a friss illat egyszerre nem csak a helyiséget, de az ember lelkét is át tudná járni, egészen beburkolná, akár egy megnyugtató, meleg ölelés.
Apa mosolyogva ültetett fel az asztalra, pontosan a kép mellé, és amíg egy óriási adag habos kakaót készített a csorba szélű türkiz alapon pettyes bögrébe, én unalmamba kiszedtem a tündérmatricákat és egyesével ráragaszgattam a fakeretre.Apa közben arról beszélt, hogy mindennek oka van az életben. Annak is ha valaki nem tud éjjel aludni, mert számtalan dolog motoszkál a kobakjában. Annak is ha máshogy akarja folytatni az életét, ha elköltözik, ha új otthona lesz, ha kitalálja milyen hivatást szeretne magának választani.Minden apró döntésünknek oka van, és ha ezekkel a döntésekkel majd jól kufárkodunk, akkor pontosan azon az úton haladunk, amely a boldogság felé visz bennünket.Nem tudom hol tértem le én az útról. Nem tudom mikor kufárkodtam rosszul a döntéseimmel, és nem tudom, hogy vajon még mindig a jó úton haladok, vagy már régen letértem róla? De azt tudom, hogy minden amit tettem, minden döntésem Aidan felé tartott. Mert nem volt az sem véletlen, hogy az életem megkerülhetetlen része lett. A legfontosabb része.
Az kép, abban a fakeretben, a rózsafaragványokkal, a kissé kopott tündérmatricákkal az egyetlen, amit a házból magammal hoztam, meg egy diótörő karácsonyfadísz.Nehezen engedtem el a múltamat, bár azt hiszem soha nem sikerült igazán. A szívem egy része még mindig ott volt Dublinban, az olyan éjjeleken, amikor nem tudtam aludni, és apám után osontam a műhelyébe, ott ültem az asztalon, harangozva apró lábaimmal, és én akkor úgy éreztem pontosan jó helyen vagyok. A legjobb helyen.
Most ugyanezt érzem Aidan közelében. Talán fel sem fogom igazán milyen nagy szükségem van arra, hogy velem legyen. Mikor lettem nélküle ennyire elveszett? Azt hiszem ott a dzsungelben valami végérvényesen eltört bennem, és mintha több ezernyi évet, életet zuhantam volna, és még mindig nem érkeztem meg. Mintha még mindig tartana ez a végzetes és kiszámíthatatlan irányba tartó esés.Ezért vannak a rémálmok, és ezért nem sikerült még tökéletesen feldolgozni mindazt ami ott történt velem. Hálás vagyok minden percért, amelyben a türelméről biztosít, amikor egyszerűen csak leül velem szembe, kezébe fogja a két kezemet és bátorítón megszorítja. Tekintete az enyémet keresi, és elég csak belenéznem, hogy hinni tudjak abban: nem lesz semmi baj.
- Nem ígérek semmit! Hahh! Micsoda diplomatikus válasz. Mindig is utáltam amikor kitérő válaszokat adtál.- forgatom meg a szemeimet, aztán a hangom, elvékonyodik a következő mondatoknál, kissé mesterkélt és mímelős, mintha kifigurázni akarnám azokat a helyzeteket, amikor valóban ilyet csinált.
- Majd még visszatérünk rá, Cali! Nem ígérek semmit, de azt biztosan, Cali. Most dolgom van, majd ha végeztem beszélünk róla, Cali! Rééééééémes vagy!- nevetem el végül magam, és indulok inkább öltözni, elengedve őt is, hogy a kávét el tudja készíteni.Mindig is édesszájú voltam, amit gyakran szóvá is tett, és én éppen ilyen gyakran engedtem el a fülem mellett a feddéseket.
Még színpadiasan meg is pördülök az új szerelésemben, amikor visszatérek, és egy széles nagy mosollyal fogadom az apró megjegyzést tőle.Vállam vonom meg kissé szégyenlősen, ami újfent csak egy színjáték része, és egy lassú, lágy mégis évődő mosolyt varázsol az arcomra pusztán annak a gondolata, hogy képes vagyok ilyen hatással lenni rá. Egykor bármit megadtam volna azért, ha csak egyszer is megjegyzi, vagy jelét adja annak, hogy tetszik neki a látvány, amit igyekeztem miatta tökéletesíteni. A hajam, vagy éppen a lágy, természetesnek ható sminkem, a ruháim….mindegyikkel annyira fel akartam magamra hívni a figyelmét, de sokáig hasztalan. Én úgy hittem. Aztán meg azt gondoltam, hogy csupán tévedés minden együttlét. Hogy szeret engem, de sosem fogok kilépni annak a kislánynak, fiatal nőnek a sztereotíp jelmezéből, akit csupán az unokahúgaként kezelt.Egy ideig önző voltam, csak magamnak akartam, és üvöltöttem legbelül, ahogyan mosolyogva, bólogatva tudomásul vettem, hogy hetekig nem látom majd, mert elutazik. Ha üzleti útra ment, mindig tudtam, de ha magán jellegű volt, akkor legtöbbször csendesen készült össze, szinte alig beszélt velem azon a napon. Ma már tudom, hogy egész egyszerűen nem akart nagyobb fájdalmat okozni, mint amennyit már okozott azzal, hogy tökéletesen tisztában voltam vele, hogy hova is megy. Eleinte gyerekként még örültem, hogy enyém lesz a ház napokra. Később pokoli módon üres lett minden, még később pedig csak zokogtam hosszú órákon át, miközben a bekötőúton a homok még mindig füstben hömpölygött az autója nyomán. Baiting Hollow ilyenkor nem volt más, mint abban a régi versikében, amit még kisiskolásként tanultam.

“Itt élünk, ebben a házban,
Néha valamelyikünk szólni is elfelejt.
Még is ha te itt nem vagy
Csak négy fal és egy tető lesz
Mi minden régi sérelmet elrejt
Csak legyél itt újra már
Így lesznek a falak és a tető újra otthon.”


Elém lép. Kérdőn, mégis boldog ragyogással a szemeimben tekintek fel rá. A férfi, akit imádattal ölelek körül, aki bármi is történik mindig velem lesz, és nem csupán azért mert ezt egykor ígéretként az apámnak megesküdte. Hanem most már magam miatt.
Megfeszül a nyakam,amint megérzem az ujjait a tarkómon, és egy egész másodpercre az erő is majdnem kifut a lábaimból.Fürtjeim alatt simogató gyengédséggel, mégis vággyal átitatott ujjbegyek indulnak lassú, apró simogatásra. Akarni akarom. Szeretném akarni, de….még mindig érzem, még mindig úgy érzem nem töröltem le magamról a dzsungel szennyét. Még mindig ott van a leheletemben, még mindig a bőrömön, amit már hónapok óta sikálok, időnként bosszantóan sokáig, de egész egyszerűen nem tudom levakarni.Túl kellene lépni rajta, de nem tudom hogyan, így egyelőre csak terelem a gondolataimat.Igyekszem könnyed lenni, de csak pár perc erejéig sikerül, mert a sötét köd mindig a felszínre furakszik.
Ajkainak finoman követelése, a csókjának hossza elandalít.Beleszusszan a számba, halk morranással felelek, majd a kezem a karjába kapaszkodik. Kapnék utána megint amikor elenged, de csak ajkaim pereméről nyalom le az itt hagyott csókpáráját. Összehúzom a szemeimet csíkká, és ösztönös vigyorba fut a szám, amikor megpöcköli az orrom.Végül leülök, hogy megvárjam a kávét, és ezt a pillanatot találom a legmegfelelőbbnek arra, hogy színt valljak valamiről, ami meggondolatlan lépés volt. Nem tudom megmagyarázni miért tettem. Főleg mert ezzel nem csupán magunkat sodortam veszélybe, hanem a húgát is.Még csak levegőt is alig merek venni, amikor látom, hogy megtámaszkodik a pulton. A hatalmas sóhaj nem sok jót ígér. Igen….tudom….tudom….újabb sóhaj. Esztelennek tart és felelőtlennek. Igaza van. De….egész egyszerűen képtelen voltam.Hosszú ideig csak nézem őt a kérdéseit követően, amelyekre választ vár, és amelyek után csak őt figyelem. A vonásait vizslatom. Alsó ajkam beharapva, egy ideig rágcsálom, majd eleresztem fogaim rabigájából. Megrázom a fejem, lehajtva azt, a hajamból pár tincs az arcomba hull. Felemelve a kezem kisimítom őket. Zavarodottan seprem félre, majd összefűzöm a két kezem ujjait és a pultra teszem.
- Fülkéből telefonáltam. Nem volt körülöttem zaj, csak az ami bármelyik nagyvárosban hallható. Autók tülkölése, emberi beszéd összefüggő moraja.Nem mondtam neki, hogy merre vagyunk, csak azt hazudtam, hogy másnap hajnalban indulunk tovább.Emlékszel, hogy a hajnal sokszor milyen kód volt közöttünk? Ha apával azt beszéltük, hogy hajnalban megyünk horgászni, az azt jelentette, hogy nem mozdulunk sehova.- tudom, hogy tudja, hiszen apa számtalan ilyen apróságot elejtett az évek során. És az első időkben Aidan és én a szokottnál is óvatosabbak voltunk. Baiting Hollow sokáig nem volt a béke szigete a számunkra.Megtanultam mellette óvatosnak lenni. És lehet, hogy ostobaságot követtem el, de akkor is igyekeztem minden apró részletre figyelni.
- Nem vagyok már gyerek az istenit! Tudom, hogy hibáztam, tudom, hogy ostoba voltam, nem kell még jobban felhívni rá a figyelmem. Végülis elmondtam. Igen….későn de akkor is elmondtam. De Aidan! Gyerekkorom óta az óvatosságra nevelt az apám, mióta az eszemet tudom, mióta csak fel tudom fogni azt, hogy mi történik körülöttem állandóan menekülök. Nézd meg!- mutatok ki oldalra, mintha az egész helyzet nem lenne amúgy ideális a számunkra, holott tökéletes helyen élünk, tökéletes körülmények között, egy alapvetően gyönyörű nagyvárosban….de ez akkor sem az otthonunk.Ez nem Dublin, ez nem Baiting Hollow.
- Nézd meg miről szól az életem! A szüleim halála után menekültem. Utána is szinte állandóan a hátam mögé kellett néznem.A barátaimat minden esetben leellenőriztetted. Szerinted ez normális gyerekkor? Az egyetemi évek alatt is folyamatosan készen kellett lennem. Milyen lehet egy tizennyolc éves lányak, hogy egy állandóan útrakész táska van az ágya alatt, pár fontos holmival, és egy kilencmiliméteressel a rejtett zsebben, és cseretárral?Bárhova utaztam, bárhova mentem mindig figyeltem. Egyszer mégis elkövettem egy szarvas hibát és komoly árat fizettem. Nem tudok mindig mindenre figyelni….ez nem….ez így nem élet. Ez így nem az.- rázom meg a fejem, és most én vagyok aki egy nagyot szusszant.
- Igen, meghoztál néhány fontos szabályt, és én próbálok alkalmazkodni. De mögötted már ott egy hosszú, tartalmas és nehéz élet. De én még élni szeretnék és nem bezárva lenni, szabályokkal lebilincselve a múltamhoz.- felállok a pulttól és odamegyek hozzá. Befurakszom úgy, hogy szembe kerüljek vele, és a hátam a pultnak feszüljön. A jobb keze után nyúlok és az arcomra simítom, lehunyt szemmel belehajtom az orcám a tenyerének ívébe.Kinyíló pilláim kétségbeesetten kapaszkodnak a lélektükreibe.
- Néha….néha úgy érzem ezekkel a szabályokkal nem engem, hanem magadat akarod védeni. -mindig is éreztem, hogy időnként túlzásba esik, de az okát soha nem árulta el.Én meg nem faggattam. Éreztem, hogy ez olyasmi, amit vagy elmond majd nekem egyszer, vagy örökre magába zárja.
- Sajnálom, őszintén. De anya születésnapja….vannak dolgok, amiket nem lehet elengedni a múltból bármennyire is szeretnéd.És vannak dolgok, amelyekhez akkor is ragaszkodni fogsz, ha az életed múlik rajta. Mert egész egyszerűen ha nem teszed, az nem te lennél.Így éreztem én is.És ne aggódj! A húgod és én is tudtuk mit csinálunk.- mindezeken túl engem aggaszt az összetört márvány….üzenet volt, vagy egész egyszerűen egy kicsinyes bosszú?
Összerezzenek, amikor az Aidan által bekapcsolt időzítő zörögni kezd a telefonon, de nem mozdulok. Még mindig a kézfején pihentettem a sajátomat, rásimítva az arcomra.









◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆











The fairy tales are over


Wake up!









Aidan Guinness imádja a posztod

mind álarcot viselünk
Calliope O'Hara
Mûvészet
ranggal rendelkezem
★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán Tumblr_inline_pcrrlaNdnv1v4f33c_400
★ kor ★ :
27
★ elõtörténet ★ :
♫ :
★ családi állapot ★ :
★ lakhely ★ :
Baiting Hollow
★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán XQwhzKG
★ foglalkozás ★ :
fotóművész
★ play by ★ :
Lily James
★ szükségem van rád ★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán Bf53d5965cf32c153afcf637c828c350
Annyira kellesz,
hogy téged kereslek, nem a szerelmet.
★ hozzászólások száma ★ :
27
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásRe: Aidan&Cali -Osaka,Japán
Aidan&Cali -Osaka,Japán EmptySzer. Dec. 21, 2022 5:30 pm


Cali & Aidan

Emlékszem, mi járt át akkor, mikor tudatosítottam magamban a Cali iránti érzéseimet. Egy ahhoz hasonló melegség, mint amit azelőtt akkor éreztem utoljára, mikor arra a bizonyos barnahajú fogorvosra gondoltam, aki valamilyen szinten katalizálta az eseményeket. Gyerekes lenne haragudnom rá, hisz miről tehet ő? Nem voltak hátsó szándékai, nem voltak furfangos tervei, hogy szétválasszon engem Calitól, ezek egyszerűen csak… megtörténtek. Hagytam magam elragadtatni, és ha Calit nem rabolják el, őt pedig nem kell ott hagynom, akkor ki tudja, hogy hol tartana a vele való kapcsolatom. Lehet már szigorú monogámiában élnénk, lehet, hogy ugyanaz lenne a felállás, mint régen, csak már mélyebb érzésekkel a háttérben. Akármennyire is rossznak érzem, amiért újra és újra eszembe jut Blanche, képtelen vagyok letagadni azt a hatást, amit sikerült elérnie nálam. Olyan változásokat hozott az életembe, az életszemléletembe, melyek nélküle lehet soha nem következnek be. Ha ő nincs, és minden megy tovább Calival a régi életvitelünk szerint, akkor félő, hogy előbb-utóbb magától is olyan szintre romlott volna a kapcsolatunk, ahonnan nehéz lett volna visszatérnünk. Túl régóta tartogatja magában az érzéseit, és csak csodálni tudom ezt az erőt, ami benne lakozik. Ennyi ideig tűrni, ennyi ideig elviselni azokat a híres-neves Vegasban töltött hétvégéket, mégsem szólni egy szót sem érte… hihetetlen. Én csak azt szerettem volna, hogy boldog legyen valaki olyannal, aki meg tudja adni neki mindazt, amit én nem. Mily’ vak voltam, hogy nem vettem észre, számára én vagyok az, akinek még az irányába tett legminimálisabb erőfeszítése is a világot jelenti számára. Sosem hittem el, hogy egyes szerelmek ilyen töretlenek maradhatnak ilyen hosszú ideig, még annak ellenére is, hogy tudja az a bizonyos fél, a másik nem viszonozza ugyanúgy az érzéseit. Azt hittem, hogy csak filmekben létezik ilyen, tipikus romkomokban. De nem. Itt az élő példa előttem, ennek a szőke angyalnak a képében. Aki minden hülyeségem, minden akaratomon kívüli bántásom ellenére is ugyanúgy szeret, ugyanúgy kötődik hozzám, mintha csak tegnap tudatosultak volna benne az érzései.
Azonban nem a melegség volt az egyedüli érzés, ami ekkor hatalmába kerített. A következő mi más lehetett volna, mint a félelem. A félelem, ami azelőtt tíz évig elnyomott minden ilyen és ehhez hasonló érzésemet, és a félelem, hogy már akár ki is veszett ez belőlem. A sztoicizmust próbálta belém nevelni az apám, hisz a mi munkakörünkben az egyenlő volt a sikerrel – vagy legalább jó út volt hozzá. Az édesanyám azonban megtanította nekem különválasztani a munkát, és a magánéletet, minek köszönhetően utóbbiban már-már túlságosan kifejező voltam. Nem féltem a barátaimnak, szeretteimnek kimutatni az érzéseimet, mi több, előszeretettel vettem vissza az ironikus vagy szarkasztikus énemből. Tudatni szerettem volna velük, hogy mennyire fontosak számomra, mennyire örülök, hogy vannak nekem, és hogy mennyi mindent megtennék értük. De ez nemhogy már sok-sok évvel ezelőtti történet, de egy sok-sok évvel ezelőtti ember is. Féltem, hogy vajon megvan-e még bennem ez a fiatal Aidan. Féltem, hogy vajon képes leszek-e kimutatni Calinak szavakkal, vagy tettekkel, hogy mennyire a részemmé vált, és hogy nélküle mennyire félembernek érzem magam. Ő ugyanis ennyi szenvedés, ennyi várakozás után a legjobbat érdemli. Még annál is jobbat.
- Most őszintén Cali, inkább sírjak? Mellesleg tudom, hogy szereted a nevetésem - még mindig kuncogok, bár már csak aprón, halkan, ahogyan újra átjár az a mélységekig hatoló melegség, amit a közelében érzek. Én már kész lennék tovaállni, és a ruhák felé venni az irányt, ő azonban újra és újra visszahúz magához. Panaszkodni nem fogok, ellenkezni meg aztán végképp nem, így szeretetteljesen viszonzom minden egyes csókját, amivel megillet engem.
- Matatós dongó! - horkanok fel erőteljesen, hogy aztán Cali egy újabb fél percre elveszthessen engem a nevetésem miatt. - Mitarashi dango lesz az, életem! - a kacagásom szerencsére alábbhagy, a fültől-fülig érő mosolyom azonban továbbra is letörölhetetlenül virít az arcomon.
Ez a nő számomra mindig is egy gyenge pontnak számított. A belsője volt az, amit először megismertem, és amit elkezdtem megkedvelni, de aztán ahogy elkezdett felcseperedni, és kész nővé érni, képtelen voltam nem figyelmen kívül hagyni a küllemét. Minden testrésze pont olyan, ahogyan szeretem. Hogy ez mennyire köszönhető annak a ténynek, hogy odáig meg vissza vagyok az egész csajért, az már más tészta. Az viszont biztos, hogy elég egy mozdulat, elég egy ruhadarabot eltávolítania, és rögtön beindul a fantáziám – ezt pedig Cali előszeretettel használta ki egykoron, mielőtt… mielőtt. Tudom, hogy a jelen állapotában nem a legfairebb dolog ilyesmikre még csak gondolni sem, de ezt próbálom azzal kompenzálni, hogy ha lehetséges, akkor nem erőltetek rá semmit. Ha fordított helyzetben lennénk, ő is megtenné értem ugyanezt.
Ettől függetlenül örülök, hogy ha szépen lassan is, de kezd egyre inkább felengedni. Érzem és hallom, hogy a vággyal átitatott csókjaim melletti óvatos érintéseim miket váltanak ki belőle, ahogyan arra is felfigyelek, amint egyszer megakad a kazetta, majd elkezd szakadozni. Amikor ez megtörténik, se a viszonzott csókok, se a viszonzott pillantások, se az érintések nem olyan természetesek, és ösztönösek, mint voltak egykoron, hanem érződik mögöttük egyfajta… visszakozás? Nem tudom, mi lehet rá a jó szó. Biztos vagyok benne, hogy látja rajtam ezt a felismerést, és ez is csak egy plusz súlyként nehezedik a vállaira a már amúgy is elég tetemes stresszfaktor-egyvelegben.
- Nem ígérek semmit! - kacsintok rá játékosan, mosolyogva, hangomból kihallható élcelődéssel. Ahogy kiérek a konyhába, már neki is állok előkészíteni mindkettőnk kávéját. Az enyémet cukor nélkül, az övét pedig kettő, nem (!), négy cukorral ízesítve.
- Aha, szóval nem elég, hogy el kell vigyelek hajnalok hajnalán kajálni, még a málhás szamarat is játszanom kell? Szép vagy, Calliope O’Hara, mondhatom, szép vagy! - tettetett felháborodással szólok, majd sóhajtok fel, ahogy a kávéval kapcsolatos megjegyzését meghallom. - Nehogy már a befőtt tegye el a nagyit! - nevetek fel, ahogy felé fordulok. A játékosan rovó tekintetem azonnal másba fordul át, ahogy tetőtől talpig végigtekintek rajta.
- Huh. Hát még mennyire szép… - utalok vissza az előbbi megjegyzésemre. Aztán mindent magam mögött hagyva, a kávéval sem foglalkozva lépek hozzá közelebb, simítom tenyeremet a nyakán keresztül a tarkójába, mélyen beletúrva a hajába, és húzom magamhoz egy hosszas, szeretetteljes csókra. - Cali, ne kísértsd a sorsod! - szólok rá, ahogy kétszer megpöcögtetem mutatóujjammal az orra hegyét. Értheti ezt a kávékészítésre vonatkozóan, illetve… kell egyáltalán magyaráznom? Elég csak rám néznie, hogy láthassa, mit vált ki belőlem már a puszta jelenléte is. Hát még a feszülős gatya.
- Na de ez a kávé nem csinálja meg magát! Rád meg még visszatérünk, csak érjünk haza! - mutatok rá nevetgélve, mielőtt visszafordulnék a konyhapult felé. Miután a kávét a megfelelő állagra és darabosságra őröltem, beleöntöm a french pressbe, aztán ráöntöm a meleg, de éppen nem forró vizet. Összekeverem, majd ráteszem a tetejét, és beállítok egy négyperces időzítőt a telefonon,.
Hallva Cali szavait, megtámaszkodom a pulton, fejemet lehajtom, és ahogy azt már tőlem megszokhatta, mikor valami nem tetszik, sóhajtok egy nagyot, és enyhén megrázom a fejemet. Szólni mégsem szólok. Végig akarom hallgatni, mi vezette erre a megfontolatlanságra.
Rövid ideig, de le kell ülepednie bennem az elhangzottaknak. Beletúrok a hajamba, hátrasimítom azt az arcomból, és kiegyenesedek. Még van vissza két perc az időzítőből. Cali felé fordulok, kiszáradt ajkaimat benedvesítem, és megszólalok. - Nem kellene kérdeznem, tudom, de muszáj, mert nem lehetek elég biztos. Remélem eldobható telefont használtál, vagy fülkét. Olyan helyen, ahol a háttérből sem vehető ki, merre vagyunk. És persze nem mondtad, vagy utaltál rá egy szóval sem a húgomnak, hogy merre vagyunk. Ha ezekre mindre igennel tudsz válaszolni, akkor nem haragszom. Ha bármelyikre nemmel, akkor nem reggelizni megyünk, hanem pakolni - valószínűleg erőteljesen és talán kicsit mogorván is hangzanak a szavaim, de nem titkolt célom tudatosítani benne, hogy itt mennyi minden forog kockán. Lehet én vagyok túlságosan paranoiás, de eddig is ez tartott életben. Lehunyom a szemeimet, ahogy megszólal a telefon. Kikapcsolom, lenyomom a dugattyút, és már el is készülök a kávéval, amit mindkettőnknek kiöntök a megfelelő poharakba.
- Értsd meg, Cali, hogy nem véletlenül hoztam meg egy-két szabályt, nem először csinálom ezt! Az pedig, hogy rólad van szó, még inkább megnöveli bennem a nyugtalanságot. Főleg akkor, ha erről előtte nem konzultálsz velem… - újra a pulton támaszkodom, kezemmel a szememet törlöm fáradtságomban. Kérdőn pillantok aztán Calira.
- Miért nem szóltál erről nekem előtte? Ennyire nem bízol bennem, vagy mi? A szükség néha rendet bont, és mivel tudom, hogy a családod az számodra mindig is mennyire fontos volt, ki tudtunk volna találni valamit közösen. Valami még ennél is biztonságosabb módot. Ráadásul még utána is egy napig elhallgatod ezt előlem. Jézusom, Cali… - újra felsóhajtok, lemondóan temetve arcomat a kezembe. - Belegondoltál, hogy ez alatt az egy nap alatt mennyi minden megtörténhetett volna? Elég egy apró baklövés bármelyikünk részéről, és kész, vége a dalnak - nem a harag tört most belőlem felszínre, hanem a nyugtalanság. A gondolat, hogy akármennyire is próbáltam elmagyarázni Calinak a helyzet súlyosságát, lehet hogy mégsem értette meg teljesen. Kérlek, Cali, kérlek! Kérlek, ne csinálj több butaságot, mert nem állok készen arra, hogy téged is elveszítselek! Miért nem érted meg, hogy mindent érted teszek?!



◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆

Big changes seem impossible at first
And inevitable afterwards

Calliope O'Hara imádja a posztod

mind álarcot viselünk
Aidan Guinness
Munkás
ranggal rendelkezem
★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán WWEP
★ kor ★ :
38
★ családi állapot ★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán 5ybIc6Q
★ lakhely ★ :
Mindenfelé
★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán Tumblr_mlu0jr32Ye1qa2ovmo1_500
★ foglalkozás ★ :
Farmer on the run
★ play by ★ :
Alexander Skarsgard
★ hozzászólások száma ★ :
96
★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán Tumblr_pllr7wj0xz1wk8hhbo2_500
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásRe: Aidan&Cali -Osaka,Japán
Aidan&Cali -Osaka,Japán EmptySzer. Okt. 26, 2022 11:28 pm

Aidan & Cali






2014. december - 2 nappal a karácsonyi szünet előtt
Két utcával távolabb az egyetemi campus központjától.


Akkora pelyhekben hullott a hó, mint egy mesekönyv csodás illusztrációja.A lassan kihúnyó fények között szürke árnyékokban úszott el a reggeli derengés. Korán volt még. Épp csak elmúlt fél öt, én mégis már órák óta ébren voltam. Hátamról félig lecsúszott az ezüstfényes szatén takaró, szabaddá téve a jobb vállamat. Mögöttem az ágyban surrant az anyag, amint valaki mozgolódni kezdett, halk torok hangon, játékosan morgolódott. Hallottam amint egy tenyér simít végig a lepedőn és méltatlankodva, kuncogva adja a tudtomra, hogy a hiányom az ágyból felébresztette.
- Azt hittem voltam olyan jó az előző éjjel, hogy legalább közösen ébredjünk. Ennyire feledhető vagyok, esetleg más aggasztja a csinos buksidat?
Épp csak hátrafordultam a csupasz vállam felett és mosolyogva ráztam meg a fejem. Nem volt feledhető, sőt ami azt illeti igazán emlékezetes és csodás éjszakát töltöttünk együtt. A fiú, akivel ázsiai vizuális kultúra órákra jártam. Akivel valahogy állandóan összeakadt a tekintetünk. Akinek gyönyörű, mogyoróbarna szemei voltak a kontúrja pedig borostyán arany színben pompázott. Mandulavágású szemek, amelyekből egyértelműen látszott, hogy ázsiai felmenőkkel rendelkezik, mint később megtudtam, a nagyszülei a háború alatt meghurcolt amerikai japánok voltak. Kellemes, közepes tartományban zengő baritonját el tudtam volna hallgatni, amint valamiféle mesét olvas egy tűztáncoltató kandalló mellett.Bornar. Különleges, általam soha nem hallott neve volt, és hozzám hasonlóan éppen abban az évben volt újonc a Columbian.Nem volt közös témánk, tulajdonképpen nem is lehetett volna különbözőbb az érdeklődési körünk, mégis ösztönösen rákattantunk a másikra. Legalábbis ami a testiséget illeti, és ettől több akkor nem is kellett.Most sem igazán szükséges. Kedveltem őt, sőt igazán kedveltem, és nekem ennyi bőven elég volt. Szerelmes soha nem leszek. Sem belé, sem másba. Ebbe biztos voltam, és ahogy múlt az idő és ahogy közeledett a karácsony, meg a szünet, egyre biztosabb voltam abba, hogy soha senki mellett nem akarok olyan nagyon lenni, csak Aidan mellett.
A farmra vágytam, szinte visszafelé számoltam nem csupán a napokat, de az órákat is.Ls tudtam, hogy megérkezve majd éppen olyan határozottan kellemetlen modorú, talpig bunkó leszek, amilyen az őszi szünetben is voltam. Mintha tekertünk volna az idő kerekén egy fél fordulatot, visszarepítve az elviselhetetlenül szeszélyes kamaszéveimbe. Pedig egész egyszerűen csak azt akartam számára kifejezni, hogy pokolian fáj, amiért megpróbált lebeszélni magáról.Megpróbálta velem megértetni, hogy az életet élveznem kell, meg kell ismernem másokat, együtt kell lennem másokkal, szeretnem kell őket, kicsit hagyni meghempergőzni a lelkem, a szívem az érzéseim az élet kavarta porban, hogy igazán tudjam milyen szeretni. Nem őt. Őt nem szabad. Nekem, nekünk nem.Elmagyarázta, hogy az együttlétünk gyönyörű volt, hogy ő is akarta, ó mindennél jobban akarta, de ez nem az aminek én gondolom. Nem érdekelt amit mondott. Lepergett rólam. Nem fogok mást szeretni, csak őt, és ezt nem szabályozhatja nekem, sem ő sem senki más. Lehet, hogy gyerek vagyok még, egyensúlyozva bizonytalanul a felnőtt lét sziklaszirtjén, de nem kell félteni: megtanultam repülni a szárnyaimmal.
- Miért vagy mindig olyan messze gondolatban? Miért nem tudsz itt maradni velem? Valami másra gondolsz, igaz?- nem feleltem, csak némán bólintottam.
- Szereted?- újabb bólintás.
- Ő is téged?- nem feleltem, csak visszafordultam az ablak felé, és megint az aláhulló, dundi hópihéket néztem, amint a háztetők szellőzőinek forró párájában szétolvadnak. Pontosan úgy, ahogyan az én érzéseim olvadnak el Baiting Hollow nagykapuja mögött az egyetlen férfi hálószobájának ajtajában akit egyszerre gyűlölök az elutasítása miatt, és akihez legszívesebben már holnap hazafutnék. Menni akarok. Vissza a farmra, az otthonomba, ahol már semmi sem lesz ezen a karácsonyon ugyanolyan mint régen, de olyan sem, amilyen egy évvel ezelőtt volt.

A Jelenben…

A rémálmok váratlanul érkeznek. Néha úgy fekszem le aludni, hogy minden rendben van, és a lakás zaja, a külvilág nyugalmas, egyhangú moraja nyugtatóan hat rám. Aidan ebben is, mint annyi minden másban tökéleteset választott. Osaka, leginkább éjjel olyan mint vékony medrű, világ vége felé futó folyó, mely a zöld lankák között csendes patakká szelidül.Virágok borulnak bele oltandó szomjukat, fűzfaágak engedik dús lombjukat a vízmosta mederbe.Itt valahogy lelassul minden, miközben a város éppen úgy vibrál mint egy óriási neonreklám a Time Square épületeinek homlokzatán. Vibrál a világ, de közben mégis megvan benne az a béke, amit az ember önmaga köré teremt. Itt nem csodálkoznak semmin….vagy csak azon csodálkoznak, ha valaki mégis csodálkozik.
A saját ordításom úgy hat rám, mint ahogy egy vízből kiemelkedő fuldokló utolsó segélykiáltása. Már csak a végét hallom, de azt erőteljesen, nekem feszülő, heves szívdobogással. A torkomat kaparja gombócban a rettegés, olyan valóságosnak éltem meg. Kell egy kis idő, meg némi fény, hogy a valóságba meg tudjak ismét kapaszkodni. Aidan a fejét az ölembe fekteti, kezemmel szinte magától értetődő, gyengéd törődéssel futok végig kócos, álompárás tincsein.Karja a derekamat fonja át, lehelete forrón feszül a bőrömre a hasamon. Önkéntelenül összerezzenek.
- Tudoooooom, csak….- vonok vállat,ajkam sírásra görbül, inkább csak még mindig a felfokozott érzések hatására.A szokatlan időnek köszönhetően nem csupán én ébredtem fel, de a bennem tomboló éhség is. Tegnap este valahogy nem volt étvágyam, pedig Aidan figyelmeztetett, hogy a kiszedett mennyiség egy kismadárnak sem lenne elég, én valahogy képtelen voltam többet magamba szuszakolni.A hal egészséges, és bevallom régen ettem ennyi tengeri herkentyűt korábban, mint azóta, hogy itt vagyunk. Vérbeli húsevő vagyok, és ezen szokásomról soha, senki kedvéért nem vagyok hajlandó lemondani. De a hal legtöbbször utoljára szerepelt az étlapomon. Az itteni ételeknek a neve semmit nem árult el arról, hogy pontosan mi van benne, sok esetben szembesültem azzal, hogy amit rendeltem az leginkább úgy néz ki mint egy műalkotás halakból és egyéb, számomra ismeretlen összetevőkből, semmint étel lenne.
- Gonosz vagy! Kinevetsz!- jegyzem meg, miközben érzem, hogy még mindig nevetgél akkor is, amikor a homlokát a vállamnak támasztja.A nyakába kapaszkodom, amikor csókra hajol, és nem engedem el olyan könnyen a szekrényhez. Még legalább kétszer húzom vissza újabb és újabb apró, de számomra jóleső csókra, mikor végül duzzogást mímelve, de mögötte mosolyogva engedem, hogy felöltözzön.
- Onigiri…..olyan mint egy japán porcelánbaba márka. Sosem fogom ezeket a számomra roppant idegen neveket rendesen kiejteni. Én abból a matatós dongóból tudnék most befalni legalább három nyársat. Alaposan nyakon öntve azzal a mézes, savanykás öntettel. Csak könyörgöm, halat ne! Lassan kopoltyút növesztek, és én leszek Ficánka.- magyarázom, miközben térdelő helyzetbe tornázom magam, és a két kezem összefűzve az ölembe engedem, a súlyom pedig a sarkamra engedem. A matatós dongó alatt pedig nem mást értek, mint a Mitarashi Dango nevű ételt, mi az egyik kedvencem közé tartozott. Nem volt benne hal.
Aidan rám néz, a tekintetéből kiolvasom a szelíd szemrehányást, mely szerint ha már én voltam aki mindkettőnket felébresztett ilyen hajnali órán, jó lenne ha én is elkezdenék készülődni.Némán emelem meg a kezeimet magam mellett a megadás egyezményes jeleként, és végül én is szedelőzködni kezdek. Ahogy látom ő sem vitte túlzásba, elvégre hajnalban a városban még hűvös van, nem beszélve arról, hogy nem színházba készülődünk, csak egy olyan helyet találni, ahol már ilyenkor is lehet enni.Belebújok a farmeromba, miközben másik kezemmel nyúlok a pólóm után magyarázva, hogy hova lenne érdemes elmenni.
- A Konohana-dori környékén van az a sok kis étterem. Ahol pár napja ettünk ebből a matatós dongóból nagyon finomat. Onigiri is biztosan van. Egyébként….aaaahhhh…- megérzem ahogy mögém lépve hátulról átölel, és a karját a derekam köré fonja. Arca forrósága rásimul a fejbőrömre. Imádom érezni az arcát, az állandó, rövid borostájának sercenését hallani, imádom amikor belefúrva a fejét, mélyet szippant a hajamból.Engedem a fejem hátrahanyatlani. Csókja a vállgödrömet éri, és szinte beleremeg az utolsó kis sejtem is.
- Tökéletes. És tökéletesen éhes.- viccelem el a dolgot, ami inkább azért szalad most a számra, mert tudom mit kellene, vagy mit akarnék most tenni. Normál esetben most megfordulnék, és tenyerem a pulóvere alá vezetném. Megsimogatnám a hasfalát, ujjaim huncut kis vándorként kelnének útra, a derekát cirógató puha ujjbegyeim párnái követelnék maguknak, hogy hagyjuk a fenébe az egész onigirit, meg japán konyhát és bújjunk vissza az ágyba….űzzük el az álmatlanságot, vesszünk el egymásban. Az előjátékunk mindig efféle évődés, efféle apró kis momentum. Egy kósza, semmiből születő érintés, amelynek talán eredetileg nem is ez lett volna a célja, de ezt váltotta ki.De normál esetben most nem itt lennénk, bújkálva a múlt elől, megoldást keresve a jövőre. Normál esetben nem okozna gondot, hogy mit kezdjek azzal az érzéssel, hogy legszívesebben ezt tenném, és azzal, hogy valami mégis meggátol benne. Ahogy meggátol már jó ideje. Azóta, hogy kiszabadultam. Még mindig itt van rajtam a billog, a dzsungelben eltöltött idő, vétkes, bűnös pecsétje, amit Aidan szerint csak én képzelek magamra, de én tudom, hogy itt van.A gondolat, a tudat, hogy ezt érzem pedig gátat szab minden másnak.Mosoly van az arcomon amikor félig visszafordulok felé, noha ennek a mosolynak van egy egészen enyhe, mégis jelenlévő lágy szomorúsága.Végül egész testemmel megfordulok, amikor ellép tőlem, és összecsapja a két tenyerét.
- Ne sajnálod ki belőle a cukrot. Négy cukorral édesem. Nem kettővel. Néggyel.A cukor élénkít.Mondjuk nagy hátsót is lehet növeszteni tőle, de kérlek, mondd, hogy hatalmas kufferral is imádni fogsz majd!- szólok utána, miközben belebújok a kheki szín felsőbe, meg a ballon kabátomat is magamhoz veszem. Kell majd, elvégre hajnalban meglehetősen hűvös van még. Ilyen eszementség is csak nekem juthat eszembe, hogy keressünk kaját.
- Hazafelé jó lenne beugrani valami szupermarketbe. Két napja totál üres a hűtő. Minden elfogyott. Tej is már kevés van, és nem lenne rossz beszerezni valami iható ásványvizet. Ez a tisztított hálózati víz…..hát nem tudom. - magyarázom, miközben utána indulok a konyhába, ahol a kávé elkészítésével foglalatoskodik. A konyhasziget pultja mellett álló magas bárszékre tornázom fel magam, és várok. Kivételesen hagyom, hogy egyedül boldoguljon a konyhában.
- Segíthetnék a kávé készítésében, de pofátlan módon kihasználom, hogy jelen pillanatban tökéletes kiszolgálást kapok. Öhm….kicsit durvábbra őröld át a kávét a géppel, úgy finomabb lesz a kávé.- teszem hozzá, de akadéskoskodva, noha látva azt ahogy rám néz, mindjárt vissza is szívom, és védekező állásba váltok.
- Oké….oké, értettem! Asszony örül, hogy kap kávét, asszony nem szól bele!- halkan kuncogom el magam, majd megköszörülöm a torkom, és láthatóan akarok valamit mondani, de nem tudom hogyan kezdjek bele.
- Figyelj édes….én….- mintha láthatatlan kenyérmorzsát gyűjtögetnék, zavarodottan csipkedem a semmit a pulton. Csak néha, laposan pislogva nézek fel rá.
- Tegnap felhívtam a húgodat….tudoooooom mondtad, hogy ha lehet ne…mármint ne keressünk még közvetlen kontaktot senkivel!- szinte azonnal védekezem is az ostobaságom miatt, de talán megérti miért tettem.
- Jön anya születésnapja….és egyszerűen….csak meg akartam kérni, hogy vigyen pár szál virágot a nyughelyükre….csak ennyit akartam….a húgod szerint valakik megrongálták úgy két napja a síremléket. Gyakorlatilag rommá zúzták a márványlapot.Azt hiszem vagy figyelmeztetni akartak bennünket, vagy egyszerűen ilyen kicsinyes módon próbálnak bosszút állni. Nem tudom.Mindenesetre ha egyszer a nyomukra akadunk….áh….szavak nincsenek rá mi mindent tennék velük. És tenni is fogok!- jelentem ki ellentmondást nem tűrően. Tudom, hogy azt szeretné, ha kimaradnék ebből az egészből, de nem lehet. Ez egyszerűen jár nekem.Felpillantok rá, úgy várom a reakcióját, mint a kisgyerek, aki tudja, hogy rosszat csinált, de legalább beismerte.







◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆











The fairy tales are over


Wake up!









Aidan Guinness imádja a posztod

mind álarcot viselünk
Calliope O'Hara
Mûvészet
ranggal rendelkezem
★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán Tumblr_inline_pcrrlaNdnv1v4f33c_400
★ kor ★ :
27
★ elõtörténet ★ :
♫ :
★ családi állapot ★ :
★ lakhely ★ :
Baiting Hollow
★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán XQwhzKG
★ foglalkozás ★ :
fotóművész
★ play by ★ :
Lily James
★ szükségem van rád ★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán Bf53d5965cf32c153afcf637c828c350
Annyira kellesz,
hogy téged kereslek, nem a szerelmet.
★ hozzászólások száma ★ :
27
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásRe: Aidan&Cali -Osaka,Japán
Aidan&Cali -Osaka,Japán EmptyCsüt. Okt. 20, 2022 9:42 am


Cali & Aidan

Tudom, hogy Cali is látja, és tudom, hogy nem így kellene viselkednem, mégsem tudom megállásra késztetni magamat. Azt gondoltam, hogy nem lesz könnyű ennyi minimális információból elindulni, de miután pár napig teljes rádiócsendben meghúztuk magunkat Buenos Airesben, elkezdtem utánakérdezgetni a dolgoknak. Általánosságban, és célirányosan is. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy az öreg O’Hara barátomnak még előlem is voltak titkai, melyeket valami sajátos oknál fogva nem gondolt bölcs dolognak megosztani velem. Közeli bizalmasom volt, a másiknak szinte minden titkáról tudtunk még a nem túl jelentős, de érezhetően meglévő korkülönbségünk ellenére is, és épp ezért érzem ennek felgöngyölítését afféle személyes… küldetésnek? Nem tartom fairnek, hogy egy ilyen abszolút nem elhanyagolható ügyletet még csak felszínesen sem említett meg nekem, közben pedig azt kérte tőlem, hogy vigyázzak a lányára, ha bármi történne velem. A lelkemre kötötte, hogyha nem maradna Calinak senki, akkor én legyek számára az a támasz, aki védelmezi minden meglévő erejével. Egy apa, egy testvér, egy barát, egy szerető összevont felelősségével ruházott fel, én pedig nem kérdeztem semmit, csak biztosítottam róla, hogy megteszem, hisz ilyen sokat jelentett nekem ez az ember. Cali csak felületesen ismeri az apjával való barátságunkat, és nagyon sok minden van, amiről nem tud, de most új fejezet nyílt az életünkben, és előbb-utóbb be fogom engedni mindenbe, amit eddig elzártam, vagy próbáltam elzárni magamban. Ugyanakkor azt is észben kell tartanom az öreggel kapcsolatban, hogy lehet el akarta mondani nekem, csak már túl késő volt. Amíg nem tudok minden részletet, addig nem fogom teljes mértékben elítélni sem – azt viszont erősen kétlem, hogy erre az apróságra valaha is fény fog derülni a kutatásom alatt. Ezt csak O’Hara tudná megválaszolni, őt pedig aligha tudom megkérdezni erről.
Miután a kereséssel sikerült útnak indulnom, és újabbnál újabb kérdésekre választ kapnom, úgy vesztem bele egyre mélyebben a részletekbe. Igyekszem ezt lehetőleg akkor csinálni, mikor Cali már az igazak álmát alussza – vagy inkább úgy tesz, és közben hallgatózik -, aminek köszönhetően néha úgy szaladnak el az éjszakák fölöttem, hogy észre sem veszem, már a reggeli napfény sugarai simogatják az arcomat. A kettesben töltött közös időnket igyekszem a lehető legmaximálisabban kiélvezni, és olyasmit adni ennek a csodás szőke nőszemélynek, amit megérdemel ennyi év várakozás, és szótlanság után – ugyanakkor folyva-folyvást azon veszem észre magam, hogy ha beáll egy kis csend, egy pillanatnyi békeség, akkor máris az elrablóin forognak a fogaskerekeim. A szomorú ebben az, hogy van egy olyan megérzésem, Cali is hasonló cipőben jár. Én pedig ahelyett, hogy bármit is tennék ellene, és próbálnám akármicsodával is elterelni a figyelmét, inkább hagyom, hadd sodródjunk bele ebbe a párperces csendes kínba. Nem mutatjuk ki a gondjainkat, és próbálunk mindketten a pozitív irányba tekinteni, de mégsem tehetünk minden ébren töltött percünkben úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
A helyzetet azonban még mindig én kezelem jobban, úgy érzem. Nyilván nem én éltem azokat a traumákat, és megpróbáltatásokat, amiket Calinak kellett, de ugyanannyira személyes ügyemnek érzem, mint amennyire ő. Nem elég, hogy nem tudtam betartani az apjának tett ígéretemet – és számomra a szavam az szent -, még a hozzám legközelebb álló személynek is olyanokat kellett átélnie, amiktől minden erőmmel óvni próbáltam. Ha nem is ő húzta meg konkrétan a ravaszt, de sok emberéletet követeltek a menekülésünk során elhajított gránátok. Katonák voltak, ráadásul semmirekellő, embertelen zsoldosok, de emberek. Talán enyhítő tényező, talán nem is gondol rá annyira, mint én azt hiszem, de akkor is vér szárad most már az ő kezéhez is. Szerencsére azt még nem kellett megtapasztalnia, milyen profilból látni, ahogy kihuny a fény az ember szeméből. És merem remélni, hogy erre sosem fog sor kerülni. Óvni fogom tőle, ahogy csak erőmből telik.
Kicsit enyhült a hozzám fűződő viszonya, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden rendben van. Érzem, hogy próbálkozik, és értékelem is, ugyanakkor tudom, hogy milyen volt régen, ha mi ketten úgy döntöttünk a hálószobában, hogy szavak nélkül szeretnénk kommunikálni. Próbáltam kideríteni ennek az okát, de tudom, túlságosan óvatos vagyok, és valószínűleg ezért nem tudunk egyről a kettőre lépni. El fog ennek is jönni az ideje, addig viszont muszáj leszek időt adni neki. Szeretem őt, és szeretném, ha a maga ütemében felépülne, ugyanakkor… önzőnek fogok hangzani, de hiányzik a régi Cali. Az a folyton mosolygós, szeretettől túlbuzgó, heves, vad, szenvedélyes nőszemély, akihez mindig visszahúzott valami láthatatlan, megfoghatatlan erő. És itt nem csak a szexről van szó, hanem mindenről, ami a hétköznapi együttélést jelenti. Ő az egyetlen biztos pont az életemben már nagyon régóta, manapság azonban mégis gyakorta úgy érzem, mintha csak egy halovány mása lenne a régi önmagának. Vannak pillanatok, mikor minden olyan, mint régen, ugyanakkor szinte tapinthatóan érződik, hogy ebben van ugyan színtiszta őszinteség, de azért tettetés is. Én igyekszem mindent megtenni azért, hogy segítsek a feloldódásában, ezért sem szoktam a kényes ügyleteket azokban az időkben végezni, mikor vele vagyok. De még így is bűntudatom van. Mi van, ha felébred egy rémálmából, én pedig nem vagyok ott mellette? Még ha nem is kelek fel miatta, legalább tudná, hogy ott van mellette egy biztos pont, aki bármitől megvédi. Az elmúlt időszakban ezt többnyire megúsztam, és minden alkalommal ott voltam mellette, mikor sor került erre. Nemrég azonban volt egy alkalom, mikor épp az ügyeimet végeztem, Cali pedig rémülten jelent meg a szoba ajtajában, és úgy bújt, úgy szorított magához, mint a kiszabadítása napján. Akkor és ott döntöttem el, hogy nem fogom többé ilyen kínszenvedésnek és bizonytalanságnak kitenni őt. Nem. Szüksége van rám, nekem pedig arra a Calira, akiért annyira odáig meg vissza vagyok.
A csendes békességből hirtelen ébredek meg, pattannak ki a szemeim, szalad fel a pulzusom, és pillantok rá Calira. A meglepettségem hamar megértésbe fonódik, és oldalamra fordulva, fejemet megtámasztva figyelem a szöszit, ahogy próbálja kicsit összeszedni magát. Nekem kérdezni, neki mondania sem kell, az apró mimikákból és tekintetekből tökéletesen meg tudjuk érteni egymást. Hunyorogva fordítom el a fejemet, mikor felkapcsolja a lámpát, és óvatosan próbálom meg hozzászokatni a szememet a fényhez. Közelebb csúszok ülő pozíciójához, fejemet az ölébe fektetem, és úgy pillantok fel rá, egyik karommal amennyire a helyzet engedi, a derekát simogatom, apró puszit nyomva a hasára. Nem szólok semmit, csupán csendben biztosítom a jelenlétemről, és hogy nem kell félnie, most már biztonságban van. - Tudom, Cali, nekem is nagyon hiányzik. De ne félj, nem utoljára léptél Baiting Hollow földjeire - ahogy én hallottam számtalanszor az ő honvágyát, úgy ő is hallhatta tőlem az ehhez hasonló nyugtató szavakat. Tudom, hogy megérti, miért nem mehetünk vissza, és tudom, hogy el is fogadja – ugyanakkor azt is tudom, hogy mennyire keserédes belegondolni, milyen életünk volt akkor, és milyen van most.
Halkan felnevetek, ahogy meghallom a hasa megzendülését. Nyomok egy apró puszit a kézfejére, majd ülő helyzetbe tornázom magam, és az arcára is adok egyet, amit követően a karommal átölelem, homlokomat pedig a vállának támasztom. Nem maradok sokáig így, csupán pár pillanatnyi plusz pihenésre van szükségem, mielőtt ki kellene kelni ebből az ágyból így hajnalok hajnalán. Felsóhajtok, megcsókolom a vállát, majd az ajkait, és elmosolyodom. Kicsit kókadtan ugyan, de boldogan. - Na gyerünk, szedelőzködj össze, megyünk, keresünk valami kaját! Egy kis onigiri még nekem is jól esne most - szavaim befejeztével egy újabb csókra hajolok Calihoz, majd felállok az ágyból, és a ruhásszekrény felé veszem az irányt. Felveszek egy nadrágot, egy atlétát, rá egy kapucnis pulóvert, és pillanatokon belül el is készülök.
Látom, hogy ő még szinte fel sem fogta, amit kértem tőle, így kisebb lemaradással, de ő is követ engem az öltözésben. Odasétálok hozzá, mielőtt a nadrágot követően magára vehetné a felsőjét is, és teljes testemmel hozzásimulok, egyik karomat keresztben átvezetve a hasán, másikat a derekán át az ellenoldali felkarjáig. Hajába temetem az arcomat, és mélyen beszívom az illatát.
- Drágám… se ezt a látványt, se ezt az illatot nem fogom tudni megunni. Annyira tökéletes vagy - eddig is mondtam neki szépeket, de tény és való, miután kicsit rendbetettem az érzéseimet vele kapcsolatban, azóta néha menthetetlenül nyálas tudok lenni. Apró puszit nyomok a vállgödrébe. - Legszívesebben nem is mennék sehova - bár ezt valószínűleg ő is tudja. Mielőtt bármit reagálhatna, elé állok, és nyomok egy gyors puszit az ajkaira, aztán mosolyogva csapom össze a tenyereimet, majd tárom szét a karjaimat. - De az asszonynak enni kell. Az éhes nők pedig sosem számítanak jó ómennek, szóval gyerünk-gyerünk! Csinálok addig egy kis tejeskávét. Ma úgy néz ki, korábban kezdjük a napot - és ha nem ellenkezik, vagy próbál meg tartóztatni, akkor a terveim szerint járok el, és míg ő kicsit rendbe szedi magát, addig én kimegyek a konyhába, hátha egy kis koffein segíteni fog a fáradtságunkon. Szerencsére viszonylag korán lefeküdtünk, szóval nem két óra alvással vágunk neki Oszaka utcáinak, de azért mégiscsak hajnal 2 óra 25 perc van.



◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆

Big changes seem impossible at first
And inevitable afterwards

Calliope O'Hara imádja a posztod

mind álarcot viselünk
Aidan Guinness
Munkás
ranggal rendelkezem
★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán WWEP
★ kor ★ :
38
★ családi állapot ★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán 5ybIc6Q
★ lakhely ★ :
Mindenfelé
★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán Tumblr_mlu0jr32Ye1qa2ovmo1_500
★ foglalkozás ★ :
Farmer on the run
★ play by ★ :
Alexander Skarsgard
★ hozzászólások száma ★ :
96
★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán Tumblr_pllr7wj0xz1wk8hhbo2_500
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásAidan&Cali -Osaka,Japán
Aidan&Cali -Osaka,Japán EmptyHétf. Okt. 10, 2022 9:14 pm

Aidan & Cali






Ha álmodsz, akkor az idő folyékonnyá válik, szinte nem is érzékeled, pusztán azt, hogy létezel benne. Mélysége van, töménysége, ugyanakkor súlytalan és végtelen. Odakint borúsan borult a világra az éjszaka, a csillagok megbújtak a tömören összezáró felhők felett, vaksin pislogtak át a szurokszín égbolton. Alant, Osaka vibráló színei, tengernyi mesterséges neonfénye ontotta magából az életet, mely úgy tűnt, New York-hoz hasonlóan soha nem alszik.Autók dudáltak, emberek léptei koppantak az esőtől lassan száradó betonon.Apró bódék kínálták még ilyen későn is ehető különlegességeiket éppen úgy az álmatlanságban szenvedő turistáknak, mint a helyieknek.Bábeli zűrzavarban olvadtak össze a szavak: halkan, suttogva, vagy rikoltva, dallamosan, esetleg részeg énekben. Éppúgy európai mint amerikai vagy éppen más ázsiai náció tagjainak ajkairól.Ez a világ, ez a kultúra mindig is valami különös ismeretlenséggel hatott rám. Sosem tudta igazán annyira felkelteni a kíváncsiságom, hogy hosszabb ideig tanulmányozzam, ugyanakkor mindig képes volt elbűvölni az egyediségével, vagy éppen azzal, hogy kicsit sem illett valahogy ebbe a világba. Volt egy csoporttársam az egyetemen, aki megszállott rajongója volt a japán kultúrának, éppen úgy mint maguknak az embereknek, az ételeiknek, vagy éppen a hagyományaiknak. Ő mindig úgy mondta, hogy Japán akkor keletkezett, mikor Isten elmélázott egy időre, és csak hasznos, ugyanakkor kicsit talán sehova nem illő gondolatai születtek.Talán volt benne igazság. Mindenesetre én magam nem sokat tudtam róla, és jelen pillanatban, Buenos Aires után úgy éreztem ez lesz az egyik legbiztonságosabb hely a számunkra.Itt soha nem keresnének, már csak azért sem, mert ha valaki kicsit utánakutakodik a múltamnak, vagy éppen Aidan múltjának, nem találhat benne semmi utalást arra, hogy valaha szándékunkban állt volna elutazni ide akár rövidebb, akár hosszabb időre. Úgy tűnt, hogy egy ideig ez lesz az a hely, ahol meghúzhatjuk magunkat, ameddig elül körülöttünk az a vihar, amelyet a dél-amerikai akciónk hagyott maga után.
Minden az én ostobaságomnak volt köszönhető. Felnőtt emberként sem vagyok képes fajsúlyos döntéseket meghozni, nem vagyok képes szembenézni a múltammal, feldolgozni és elengedni a szüleim halála után keletkezett haragot és indulatot. Úgy éreztem, hogy van egy láthatatlan kötelék Aidan és közöttem, amelybe eszeveszetten kapaszkodtam éveken át, és amelyet úgy éreztem az egyik oldalon én csomózok veszettül és egyre acélosabbra, a másik oldalon Aidan szabdalja darabjaira, hátha egy napon majd elszakad. El akart engedi. Azt akarta, hogy a világban végre saját magam is megtapasztaljam azt amin ő már túl volt. Az egyetlen volt számomra ő, de nem akart az maradni. Azt mondta kell, hogy legyen viszonyítási alapom….vagy valami hasonló sületlenséget, de én úgy éreztem inkább csak el akar taszítani. Sok voltam neki, hittem azt éveken át, miközben a saját életem alaposan felforgattam.Nem kerestem másnál a boldogságot, sokkal inkább csak elvettem. Időlegesen. Vagy elloptam, anélkül, hogy bármit is ígértem volna. Futottam előle, akár egy sértett kiskamasz, holott már régen felnőttem, és boldog voltam ha csak egy időre is, de újra olyan volt közöttünk minden mint régen. Pedig sosem mondta, hogy ettől több lehet….ugyanakkor képtelenek voltunk nem visszatérni a másikhoz. Bár a testünk sokszor máshol járt, bár a gyönyört sokszor máshol kerestük, de a szívünk mindig is ott dobogott Baiting Hollow ismerős, barna zsalus házacskájában. Az otthonunkban, amit együtt építettünk. Amely a miénk volt. Mondják, hogy az ember tulajdonképpen egész életében futhat valami elől, de az összes út egy irányba visz, míg végül visszajutunk az origóhoz, oda ahova valójában tartozunk.Csak közben számtalan sebet szerzünk amelyet sem érzelem, sem bűnbánat, sem semmi nem fog soha begyógyítani. Az ott marad, hogy emlékeztessen bennünket a tévedéseinkre és a hibáinkra.
Közel egy hónap telt el Buenos Aires óta, és az otthonunk hiánya lassan erősebb volt mindennél. Egykor el kellett hagynom a szülőföldemet, ma is már csak haloványan emlékszem a Dublinban eltöltött évekre. Noha megfordultam Európában már nem egy alkalommal, a Smaragd kontinenst elkerültem. Aidan azt mondta jobb az elővigyázatosság, és noha sok más esetben már csak azért is ellentmondtam neki, ebben tudtam, hogy nincs értelme. Igaza van. Pedig szerettem volna. A jóég a megmondhatója hányszor vágytam arra, hogy egy napon majd újra ott lehetek. A régen ismerős, mára már elfeledett utcákon, talán még fel tudom idézni a régi időket, talán titokban a szüleim sirját is meglátogathatom. Anya imádta a szegfűt….ártatlanság illata van. Tavaszi ártatlanság, mondta mindig. Vinnék neki egy csokorral. De nem lehet. Ez az érzés a mai napig pokoli szorongató a számomra.És most Baiting Hollowt is magunk mögött kellett hagynunk. Aidan azt mondta csak egy időre. Csak addig amíg elül ez az egész, csak addig amíg utánajár pár dolognak. Nem akar belekeverni, mondta mindig, pedig én már nyakig benne voltam. Jogom van a bosszúhoz, igenis tudnia kell, hogy jogom van. Ő azonban féltett. És azon az estén, amikor megmenekültünk, ott abban a párás, esőerdő harsányzöld illatú légkörében értettem meg, hogy mennyire félt engem. Hogy mindaz ami éveken át ott volt közöttünk elnyomva, milyen fájdalmakat okozott benne. A félelem tartotta távol tőlem, és ez a félelem most mégis erősebbé kovácsolt bennünket mint valaha. Ó mennyire vártam, hogy rádöbbenjen, hogy megértse, ez az út egykor közös volt, és tévelyeghetünk még az életben akár ezerféle módon, táncolhatunk át mások karjába, hihetünk a boldogság ostoba illúziójában mással, de akkor is összetartozunk. A múltunk kovácsolt össze.A jövőnk pedig sziklaszilárdan egyben tart.
A rabság alatt azonban bennem összetört valami, amit azóta sem vagyok képes újra eggyé olvasztani.Rémálmok gyötörnek. Érzem annak a helynek a hányás és több napos vizelettől terhes bűzét, az ajtó mellé dobált rothadó ételmaradék keveredett a lépcsőre pakolt üvegek alján hagyott keserű alkoholbűzzel. A rikoltó madár hangja az éjszakában, amint rémülten csapott fel az óriási pálmalevelek közül, és a szélben messze szállt az őrök fanyar, néha krákogó köpettel kevert nevetésével. Képtelen voltam ettől szabadulni, és gyakran arra eszméltem, hogy miközben veszettül kapaszkodom az ágy rácsába, azt képzelem, hogy az apró ablakon lévő rácsok azok, amelyek a szabadulásom hivatottak meggátolni.Újra és újra visszakerültem arra a helyre, ahonnan Aidan és még számtalan másik férfi kiszabadított, kik közül néhányan nem élték túl. Az ő haláluk miatt érzett pokoli lelkiismeret furdalás is még időnként arcul csap, kivált ha a fürdő magányában próbálom a bőrömről még ennyi idő múltán is lesikálni, azoknak az argentín vagy chilei fickóknak a spanyol mocskát. Még mindig olyan mintha billogként tapadna rám a múlt ennyi idő után is. Pedig Osaka nyugalmat hozott, és rengeteg időt arra, hogy túllépjek az egészen. A jóég a megmondhatója mi mindent meg nem tettem ott csak azért, hogy túléljem az egészet. Tulajdonképpen saját magammal hasonultam meg, és árultam el mindent, csak azért, hogy tisztálkodni tudjak, tiszta ruhát kapjak, vagy jobb ételt, esetleg el tudjam lopni a telefont, amivel végül elértem a húgán keresztül Aidant is. A túlélés a legerősebb és egyben legmegalázóbb ösztönünk: olyan dolgokra vesz rá, amelyért később gyűlölni vagyunk képesek magunkat.
Hetek óta most először álmodtam azt, hogy Baiting Hollowban vagyunk megint. Augusztus van, a rekkenő hőségben a levegő szinte vibrálva csiklandozza meg az aratás előtti búzatáblát. A lágy fuvallatban rezegnek az eperfák levelei a messzeségben, és hallani, amint Tony megint krákogva veszekszik a csordától elkóborolt tehenekkel. Illatos a mező, a ház előtt pedig ezerféle színben pompáznak a sarkantyú virágok, violák, félős estikék, vagy a bólogató fejű huncut lila százszorszépek.Lassú vihar kel a látóhatár felett, valahol Long Island körül gomolyfelhők gyülekeznek. Könnyű, világoskék neglizsében mosolygom a tornácon, és karom integetésre emelem, amikor megpillantom a távolban Aidant közeledni a karamell színű lován….a felhők azonban hamar odaérnek, a vihar úgy csap le a vidékre, hogy egy pislogásnyi időt sem hagy. Kézként nyúl ki a felleg, ragadja meg a torkom és ránt magával, fel az égbe a semmibe, a szürke porfelhőbe. Én pedig bármennyire is kiabálni akarnék, nem tudok…
- NEEEEEEEEEEE!- üvöltve szakad végül ki belőlem, miközben még mindig a torkomban érzem az álombeli vihar porát, fuldokolva, köhögve és zihálva ülök fel az ágyon.Kapkodom a levegőt, kezemmel pedig magam mellé nyúlok. Megérzem Aidan testét, végül megragadom a karját.Kutatón engem fürkész.Néma tekintetében a kérdés: megint rossz álom? Bólintok, kissé talán a kelleténél jobban elszégyellem magam.Oldalra nyúlok, hogy az éjjeli szekrényen felkattintsam a lámpát. Aranykékes fény borul rá a szobára, szinte csak sziruetjében mutatva meg a tárgyakat.Egy pohár víz pihen a szekrénykén, hát érte nyúlok és kortyolok belőle néhányat, közben igyekszem újra szabályosan venni a levegőt.
- Sajnálom….azt hittem….egy ideje már nem jött elő.Hiányzik a farm.A régi életünk.- tudja, hiszen annyiszor mondtam már neki, hogy lassan megfulladok ebben az alapvetően gyönyörű, számomra mégis olyan idegen városban. Pedig talán ideje lenne feloldódni, ahogy Aidan is javasolta már nem egy alkalommal. Vacsorázni menni, táncolni újra…megérezni megint az élet megannyi apró, jelentőségteljes örömét. De az ég szerelmére, még megcsókolnom is néha olyan bűntudatot okoz, hogy abba belepusztulok. Még mindig érzem magamon annak a kényszer szülte légyottnak az emlékét.Nem erőszak volt…klasszikus értelemben, csak a lelkem gyalázta meg jobban.
Vagy talán elővenni a gépet….a fotók gyógyítanak. Azokon keresztül talán újra meglátnám milyen is az élet. Hogy jó is lehet megint.
Megkordul a gyomorom, és hirtelen odakapom a kezem, tenyerem simítom rá.
- Azt hiszem éhes vagyok…így….- oldalra fordulva emelem meg annyira a telefont, hogy lássam hány óra van.
-....negyed három magasságában. Ne haragudj, hogy felébresztettelek, sajnálom.Mint egy bélpoklos….szégyengyalázat.- korholom magam, próbálva kapaszkodni ebbe a minimális humorba, amely mindig mindenen átsegíti az embert. Ez egyfajta öngyógyító reflex. Nálam legalábbis.








◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆











The fairy tales are over


Wake up!









Aidan Guinness imádja a posztod

mind álarcot viselünk
Calliope O'Hara
Mûvészet
ranggal rendelkezem
★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán Tumblr_inline_pcrrlaNdnv1v4f33c_400
★ kor ★ :
27
★ elõtörténet ★ :
♫ :
★ családi állapot ★ :
★ lakhely ★ :
Baiting Hollow
★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán XQwhzKG
★ foglalkozás ★ :
fotóművész
★ play by ★ :
Lily James
★ szükségem van rád ★ :
Aidan&Cali -Osaka,Japán Bf53d5965cf32c153afcf637c828c350
Annyira kellesz,
hogy téged kereslek, nem a szerelmet.
★ hozzászólások száma ★ :
27
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásRe: Aidan&Cali -Osaka,Japán
Aidan&Cali -Osaka,Japán Empty
mind álarcot viselünk
ranggal rendelkezem
 
Aidan&Cali -Osaka,Japán
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Buenos Aires - Cali & Aidan
» Baiting Hollow - Aidan & Cali
» Cali --
» Blake & Cali
» Marco & Cali

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Valahol máshol :: A világban-
Ugrás: