Mondjuk úgy, hogy elég heves a vérmérsékletem, így aztán a döntéseim többségét sem szoktam átgondolni, hanem egészen egyszerűen a szívem és az ösztöneim kerekednek a józan ész fölé. Most sem volt ez másként, amint Alice megejtette az ártatlannak szánt telefonhívását, máris teljesen begőzöltem. Egyelőre az még számomra is érthetetlen volt, hogy milyen okból vettem ezt ennyire a szívemre, de ez már részletkérdés. Máskor is fordultak már meg nők Aidan körül, bár oda még soha senkit nem költöztetett a közös otthonunkba. Talán ez volt az, amitől a mostani eset annyira különbözött, én pedig ilyen szinten felhúztam magam rajta.
Ígéretemhez híven foglaltam is jegyet az első New Yorkba tartó járatra, még ha rá is kellett egy kicsit fizetnem. Egyáltalán nem érdekelt, ez volt most a legkevesebb. A lehető leghamarabb szerettem volna magam mögött hagyni a Nyugati-partot, meg sem állva Long Islandig. Pedig az eredeti terv szerint leghamarabb is csak a jövő héten érkeztem volna vissza, és akkor sem a farmra vezetett volna az első utam, még ha idővel ki is látogatok oda. Nem, helyette a lakásomba mentem volna pihenni, kikapcsolódni kicsit, és túllenni az út fáradalmain. Most meg, mint valami teljesen elvetemült, féltékeny feleség, rohantam oda, ahol igazán otthon éreztem magam. Ahhoz, aki ugyan nem volt a párom, se az apám, mégis az egyetlen állandó férfit jelentette az életemben. Micsoda elcseszett egy kapcsolat ez?! Mostanában sokszor feltettem magamnak a kérdést, de mindig ugyanarra jutottam, mégpedig arra, hogy ez számomra teljesen megfelelő így. Volt legalábbis, amíg bele nem rondított valami jött-ment nőcske.
Másfél órával az Alice-szel folytatott nem túl hosszú, ám annál kiábrándítóbb beszélgetést követően már egy gépen ültem. Ez volt a legkorábbi, amire tudtam helyet foglalni, és az sem érdekelt különösebben, hogy csak első osztályra sikerült. Sőt, azzal sem foglalkoztam, hogy L.A.-ben számítottak volna a megjelenésemre. Majd lemondom, ők szidnak engem, és ráfogjuk arra, hogy szeszélyes művész vagyok, aki úgy jár-kel a világban, mintha semmi nem érdekelné. Talán kicsit le fogja húzni a renomém, de a magánéletem hirtelen fontosabbá vált. Meg kellett tudnom, hogy mi a fene ez, és nem telefonon szándékoztam erre fényt deríteni. Ott könnyebb hazudni, mint a szemembe nézve vetíteni. Különben is, kíváncsi voltam erre az új akárkire…
Szerencsére a landolás után gyorsan sikerült magamhoz venni az egyik bőröndömet, a többit pedig kértem, hogy vitessék a lakásomra. Én inkább egy taxiba szálltam, és mit sem törődve a borsos tarifával, kivitettem magam Baiting Hollowig. Egész úton olyan ideges voltam, hogy tördeltem az ujjaimat az ölemben, pedig ez egyáltalán nem jellemző rám. Én nem szoktam izgulni, most mégis a torkomban dobogott a szívem, minden túlzás nélkül. Szinte kedvem lett volna levezetni a dühömet a szerencsétlen sofőrön, pedig meg sem érdemelte. Sőt, elég gyorsan repesztett az úton, a téli időjárás ellenére is. Már csak az kéne, hogy még ki is csússzunk az egyik kanyarban. Nem vágytam közelebbi ismeretségre egyik fával sem.
Azt azért elég gyorsan sikerült leszűrnöm, hogy a ház ura bizony nem tartózkodik a birtokon, de szinte kétségem sem volt afelől, hogy a közeljövőben ő is be fog futni. Nem bántam, még jobb is így, mert addig legalább megnéztem az állatokat, tettem egy látogatást az istállóban is, meg Alicetől megtudakoltam, hogy hol van Aidan. Valami dolga akadt, de nekem ennyi is elég volt ahhoz, hogy tudjam, nem kell rá olyan sokat várnom. Ilyenkor rendszerint csak ment, meg jött, hiszen nem azt mondta a leányzó, hogy a városba ment be.
Miután megtettem a körutam, kibontakoztam a nagy házban a kabátomból, lerúgtam a csizmát is, a bőröndömet pedig felvittem az itteni szobámba. Elgondolkoztam ugyan, hogy készítek némi vacsorát, mire Aidan megjön, de a fenébe is, rohadtul nem érdemelte meg! Így aztán jobb híján, egy pohár bor társaságában ültem be a nappaliban, a kandallóban ropogó tűz mellé. Természetesen az egyik legdrágább palackot nyitottam ki, mondjuk úgy, hogy kicsinyes bosszúból.

Cali & Aidan

Hosszú nap volt ez a mai. A legtöbb állat kifordult magából, a gépek sorra robbantak le, valahogy nem akart semmi sem összejönni. Szerencsére minden megoldódott a nap végére, de konkrét haladást csak olyan helyeken értünk el, ahol ezektől függetlenül is tudnak dolgozni a munkások. Viszont úgy voltunk vele, hogyha már két gép bekrepált, a többit is ellenőrizzük le a biztonság kedvéért. Az állatokkal a lányokat bíztam meg, most minden szexizmust mellőzvén. Nem tagadom, egy-két női munkásom még nálam is jobban ért ezekhez a gépekhez, de ők most szabadságon vannak, így maximum csak telefonos segítséget tudtunk tőlük kérni. A távgyógyítás az orvoslásban is elég gyenge, mezőgazdasági gépeknél pedig egyenesen nevetséges. De ahogy mondtam, a nap végére sikerült elrendezni mind az állatokat, mind a gépeket és még egy kis munkát is tudtunk végezni. Nem sokat, de legalább az alapokat letettük a holnapi naphoz.
Nekem viszont jelenésem volt a farmon kívül. Ez így túlzás… volt egy kis elintéznivalóm, amit szerettem volna még ma letudni, mert holnap aligha lesz időm ingázni. Egy-két kulcsot el kellett kérnem az egyik szomszédos farmtól, mert az égiek ilyen téren is összeesküdtek ellenünk és egyszerűbb volt utazni fél órát oda-vissza, mint 4-et keresgélni egy ekkora területen.
Gyorsan szóltam egy-két embernek, hogy dolgom van és ma már ne számítsanak rám, majd útnak is indultam. Nem akartam hajnalok hajnalán visszaérni, ezért mindent beledobtam az autómba, majd hajtottam is az öreg farmjára. A tervezett menetidő természetesen meghosszabbodott, mert még kaptam pár élettanácsot, amit akár elhiszi rólam bárki, akár nem, meg szoktam fogadni. A farmélet már nem annyira idegen tőlem, de még mindig van hova fejlődnöm, ehhez kétség sem fér. Az öreg MacMillan meg már gyerekkora óta ezzel foglalkozik, tehát egy olyan jó 65 éve. Hálás vagyok neki, hisz Ő volt az első ember, aki felajánlotta a segítségét, mikor még anno 10 éve letettük az alapokat. Annyit segített nekem, hogy nem tudok elégszer köszönetet mondani neki, és igen, mind a mai napig hozzá fordulok a kérdéses döntéseimben. Nem mindenben értünk egyet, sokszor épp az ellenkezőjét csinálom annak, amit ő mond, ami hol beválik, hol nem. Kedvelem, na, és élvezem a társaságát, erre akartam igazából kilyukadni.
Így tehát a megszokott fél óra oda, fél óra vissza helyett az indulásomhoz képest közel két órával – pontosabban 1 óra 47 perc, véletlennek köszönhetően pont egészkor indultam el a farmról - értem vissza a placcra. Leparkoltam a járgányt a ház mellé, majd kisvártatva beléptem a ház ajtaján. A legnagyobb meglepetés ekkor fogadott, hisz nyitva volt az ajtó. Nem gondoltam betörésre, akkor már rég jelzett volna a riasztó, ezért mosolyogva caplattam bentebb a nappali felé, miután levettem a cipőmet, kabátomat, illetve a pulcsimat is. Így már csak az alatta lévő atléta maradt rajtam, de szerencsére bent már nincs olyan csípős idő, mint kint.
- Cali, szépségem. Mi szél hozott vissza ilyen hamar? Nem csak jövő héten érkeztél volna? - kérdezem mosolyogva, jókedvűen üdvözölve őt. Elsétálok a nappali mellett lévő konyhába, hogy gyorsan megmossam a kezem és csak utána, megtörölve a kacsóimat lépek vissza hozzá. Lepillantok a borra, és a palackra, aztán megállok a kandalló tüze mellett és kicsit felmelegítem magamat a belőle áradó hővel. Hűvös van kint, valószínűleg vihar lesz így estére, és emiatt fordultak ki ma az állatok önmagukból. Nem mintha bánnám, szeretem az esőt alapvetően. Csak ítéletidő ne legyen, azért az már rendesen túlzás lenne a mai nap után.
- Mit ünneplünk? - érdeklődöm tőle, miközben kézbe veszem a boros üveget és belekortyolok, majd mindezek után helyet foglalok mellette a kanapén. Korán jött vissza ugyan, de abszolút nem bánom. Mindig öröm őt látni.

Ha van valami, amit utálok, akkor azok a hazugságok, a sumákolás, és a várakozás. Most ebből több is megvolt, legalábbis az én olvasatomban ez az egész helyzet sumákolásnak minősült. Nem mondanám azért, hogy tűkön ülve vártam, de azt sem, hogy túl sok türelmem lett volna. Így is úgy rohantam haza, mint aki eszét vesztette. Micsoda ostobaság, hiszen valójában semmi okom nem lett volna rá, épp csak a rám törő féltékenység, amit továbbra sem tudtam hová tenni, hiszen nem volt hozzá jogom. Legalábbis, ha szigorúan vesszük, akkor semmi közöm nem volt Aidan nőügyeihez, ahogyan neki sem volt az én szerelmi életemhez, vagy éppen a kalandjaimhoz. Inkább az utóbbi volt rám jellemző, mert hosszútávon elég nehezen maradtam meg bárki mellett. Egyetlen komolyabb kapcsolatot sem tudtam volna felmutatni, ami ennyi idősen valószínűleg nem normális, de az életem sem volt éppen annak nevezhető. Kezdettől fogva nem, még ha úgy is tettünk, mintha átlagos lennék, és a világ is, amibe beleszülettem eredetileg.
Mivel a fa kellemes ropogása, és a halkan berakott zene háttérzaja nem nyomta el a kinti hangokat, ezért pontosan tudtam, hogy Aidan mikor érkezett meg az autóval, és állította le annak motorját. Futólag pillantottam csak az órámra, aztán szándékosan elnyúltam a kanapén, úgy kortyolgattam a boromat. A nőnek egyébként nyomát sem láttam, természetesen az első dolgom volt alaposan körülnézni a házban. Vagy vele volt valamerre, vagy az egész csak egy tévedés volt. Talán az utóbbi, akkor viszont biztos volt, hogy roppant ostobának fogom érezni magam, mivel egy munkát hagytam veszni emiatt. Vagy legalábbis elhalasztottam, mert reméltem még mindig, hogy nem veszítettem el teljesen a megbízást. Biztosan mérgesek most rám, de talán majd, ha engedek egy kicsit a munkadíjból, akkor megenyhülnek. Más megoldás nincs, valamit valamiért elven működtem, és számomra ez a hazautazás volt a fontosabb, nem az éppen csak kibontakozó hírnevem.
- Szia! – próbáltam nem olyan hidegen és kimérten üdvözölni, mint ahogyan első blikkre szerettem volna. A második verzió természetesen a tomboló düh lett volna, de azt is visszafogtam, így maradt helyette egy futó kis mosoly, és egy pillantás, amit felé vetettem, mikor belépett a helyiségbe. – De igen, a dolgok azonban másképp alakultak. – vontam meg könnyedén a vállaimat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Végül is, tényleg nem mindig minden úgy alakul, ahogy eltervezzük, úgyhogy annyira még nem is füllentettem nagyot.
- Kicsit mintha… - az állam körül köröztem a kezeimmel, hogy a kissé megnőtt borostáját – már-már szakállát – imitáljam. Kutatóan pislogtam rá, de nem úgy tűnt, mintha bármi miatt is kellemetlenül érezné magát, sőt, remekül szórakozott. Csak akkor vontam össze ismét rosszallóan a szemöldökeimet, amikor beleivott az üvegbe. – Hé! Miért nem hozol egy poharat magadnak? – ingattam a fejemet, mint valami házsártos vénasszony. Mivel láttam a mozdulataiból a szándékot, hogy le akar telepedni mellém, kicsit kénytelen voltam fentebb csúszni, olyan félig ülő helyzetbe.
- Miért, nem elég indok az, hogy hazajöttem? – ártatlanul pislogtam a boros poharam pereme felett. – Merre jártál? – érdeklődtem kíváncsian, mert nem tudták megmondani, csak annyit, hogy dolga volt. Gondolom más orrára sem kötötte, hogy milyen célból megy el itthonról, végül is, ő a főnök vagy mi fene.

Cali & Aidan

Őszintén meglep, hogy itt látom, de az abszolút legjobb értelemben. Egy ilyen stresszes, fárasztó nap után jól fog esni, hogy végre nem a jéghideg ágyon hajthatom álomra a fejemet, hanem a meleg testéhez bújva. Ugyanakkor teljesen értetlenül állok a helyzethez, mert későbbre számítottam rá és nem tudom ennek mi lehet az oka.
- Ó… Akarsz róla beszélni? - kérdezem tőle érdeklődően. Mindig is érdekelt, milyen volt az adott napja, az elmúlt hetei, mikor külön voltunk. Lehet, hogy a kapcsolatunk nagy részét a testiség képezi, de az érzelmi kötődés sokkal mélyebbre és régebbre nyúlik vissza. Eleinte nem gondoltam volna, hogy ilyen közel fogunk kerülni egymáshoz. Úgy voltam vele, hogy 18 éves koráig kihúzza mellettem, leszek addig én úgymond a gyámja, aztán pedig elszakad tőlem. Én teljesítettem az ígéretem, őt pedig nem kötötte hozzám semmi sem. A farm, persze, az igen, de nyugodtan kihátrálhatott volna belőle, nem lett volna jogom felhozni ellene semmit. Viszont ő itt maradt velem, segített az életemet rendbe rakni és ezért nem tudok neki elég hálás lenni. Próbálom ezt neki minél többször kimutatni, és csak merem remélni, hogy érzi is.
A mutogatása hatására akaratlanul is rásimítok az arcomra. Hallom az ujjaim nyomán sercegni az arcszőrzetem és máris leesik, mire gondol. - Ja hogy ez. Igen, kicsit elengedtem magam, sajnálom. Bár nekem amúgy bejön, az az igazság - felelem vállat vonva. - De ha neked nem tetszik, akkor csak szólj és már megyek is a borotváért - teszem még hozzá. Ismerhet már annyira, hogy tudja, komolyan beszélek. Ha ő azt mondja, hogy a szakállnak mennie kell, akkor csapot-papot magam mögött hagyva már el is andalgok a fürdő felé. Nem sok ember véleményére adok, de a Caliéra legalább ötszörösen.
- Mi van veled, talán finnyás lettél? - „öregkorodra” – raknám még hozzá incselkedve, de nem kísértem a sorsomat vele. Még ki kell találnom, hogy milyen lelki hangulatban van, mielőtt szívni kezdeném a vérét. - De jól van, csak hogy lásd, mennyire örülök, hogy itthon vagy, behódolok neked - hát fel is állok ültömből, hogy aztán egy perccel később egy saját pohárral térjek vissza, amibe öntök is a vörös nedűből.
- Ha tudtam volna, hogy hazajössz, akkor ezt… - mutatok rá a borosüvegre -…még hűtőbe is raktam volna előtte, hogy megfelelő hőmérsékletű legyen, megfőztem volna a kedvencedet, tűzveszéllyel nem törődve kidíszítettem volna gyertyákkal a házat, és még valami szexi ruhában is vártalak volna haza. Vagy pont, hogy anélkül - viccelődök ugyan, de komolyan mondom. Nem hiszem, hogy kételkedne a szavaimban, hisz tényleg volt már ilyenre példa régebben. Na nem mintha ez exkluzívan egyoldali lett volna, azért azt is tegyük hozzá.
- Fú, hát el sem hiszed, milyen őrültek háza volt ma… Az állatok nem bírtak magukkal, a gépek meg sorra fulladtak le. Ezt még tetőzzük azzal, hogy a javításhoz nem találtuk meg a megfelelő szerszámokat és konkrétan álltunk volna egész nap, ha nem jön az a bódító ötletem, hogy elszaladjak – kocsival, de érted – a szomszédos farmra, elkérni egy-két dolgot. Egyszerűbb volt egy órát utazni, mint bejárni az egész farmot és felkutatni minden négyzetmétert. Na mindegy is. A nap teltével a lányok megnyugtatták az állatokat, mi ketten megjavítottuk a gépeket, aztán még kicsit dolgoztunk. De rendesen le voltunk maradva a mai melóval, szóval nem akartam holnapra hagyni az ingázást, hát szóltam Alice-nek meg Timothy-nak, hogy mára én végeztem, ne számítsanak rám, és hogy van egy kis dolgom. Kocsiba szálltam, aztán vittem is vissza a cuccokat az öreg MacMillannek. Vén kujon, szokás szerint most is kérdezősködött felőled, hogy mikor leszel végre szabad egy randira, de én leráztam róla, hogy ne próbálkozzon, te már az enyém vagy, és nem engedlek! - nevetgélek jókedvűen, miközben újabb és újabb kortyokat engedek le a torkomon a borból. Nyilván MacMillan sem gondolja komolyan, de ezt nem kell bemutatnom Calinak sem, hisz mindig csapja neki a szelet, de csak szórakozásból.
- Hiányoztál már, Cali. Örülök, hogy újra itt vagy - komolyodom végül el és még egy apró puszit is nyomok az arcára, még ha alapvetően ehhez elég kényelmetlen pozícióba kell vágnom magam. De aztán visszaülök a helyemre, iszok egy korty bort, és a lábait az ölembe veszem. Ha van rajta zokni, akkor előtte leszedem róla és úgy kezdem el masszírozni.
- Na de mesélj te is magadról valamit. Mi történt veled az elmúlt pár hétben, amiről nem tudok? Nem nagyon tudtunk beszélni, és már unom a saját hangomat hallani, a tiedet viszont egyenesen imádom - kérdezem tőle, miközben tovább nyomkodom a lábát. Masszőr azért nem vagyok, de általában nem szokott ellenkezni ez ellen, remélhetőleg most is jól esik neki.

- Nincs miről beszélni, el lett csúsztatva a fotózás időpontja. – vontam meg a vállaimat, terelve egyből a témát. Most mondjam azt, hogy azért jöttem haza, mert beköltöztetett valami ismeretlen nőcskét? Habár egyelőre továbbra sem láttam ennek semmi jelét, ez nem zárta ki azt, hogy tényleg így történt. Vagy még nem történt meg a dolog, csak már szólt az alkalmazottaknak – köztük Alicenek is -, hogy ez fog történni a közeljövőben. Akkor már jobb, ha én is itt vagyok kezdettől fogva, nem? Úgyis szerettem mindig mindent saját magam felügyelni, az a biztos.
- Hm… - dünnyögtem az orrom alatt, ahogy nézegettem kicsit a szakállas arcát, mint aki próbál éppen hozzászokni a látványhoz. – Igazából még nem döntöttem el. – jelentettem ki végül, mert tényleg nem tudtam volna megmondani, hogy tetszik-e, vagy sem. Egyelőre tehát arra voksoltam, hogy maradhat a megnövekedett szőrzet, talán még jobb is lesz így. Amíg nem szúrja nagyon az arcom, addig nem fog zavarni, jutottam erre végső konklúzióként. – De azért remélem, hogy olyan favágós, hosszú szakállt nem tervezel növeszteni. – kötöttem ki gyorsan, mert az már az igénytelenség netovábbja lett volna a szememben. – Vagy mint valami fiatal Mikulás. – fintorogtam is mellé, ahogy magam elé képzeltem a képet. Szerencsére jó képzelőerőm volt, így nem okozott gondot.
- Nem vagyok finnyás, de azért egy ilyen bort az üvegből inni? – megráztam a fejemet. – Ez nem egy üveg sör, Aidan, és középiskolások sem vagyunk már, akik egy parkban ülve bevedelik a legolcsóbb szart. – volt olyan idő, az én akkori életszakaszomban még odaát éltünk a Smaragd-szigeten. Sokszor hiányzik, bár értékeltem az Amerika adta lehetőségeket is. – Bár neked az már elég régen volt, talán nosztalgiázni támadt kedved? – cukkoltam egy kicsit a kora miatt, mivel nekem alig tíz éve volt ez a korszak, neki azonban már sokkal régebben, akárhogy nézzük is. Ajkaim szegletében meg is jelent egy kötekedő mosolykezdemény.
- Drágám, te akkor is behódolnál nekem, ha nem most jöttem volna haza, hanem itt tespednék hetek óta. – közben olyan mozdulattal nyújtóztam ki, mint egy nagyra nőtt macska. Épp csak nyávogni nem kezdtem mellé. – Olyan latex-félében? – összeszűkültek a szemeim, ahogy méregettem. Tudtam én, hogy csak félig mondta viccből, mert kinéztem belőle, hogy valóban megtenné ezt értem. Ahogyan én is érte nagyon sok mindent. Azt azért nem mondom, hogy mindent, de majdnem. Nem tudtam volna hirtelen olyat mondani, ami ne fért volna bele. – És mit főztél volna? Csak mert éhes vagyok… - a hasam még nem kezdett ugyan korogni, de már éreztem, hogy tudnék enni pár falatot. Főleg, hogy az alkohol is kezdte megtenni a hatását, már a mi az étvágygerjesztést illeti. Nem ettem ma túl sokat.
- Valóban? – billentettem oldalra a fejem, mielőtt kortyoltam volna egyet a poharam tartalmából. – És milyen jogon tartasz te rám igényt? Talán szorítok helyet a táncrendemben MacMillan bácsinak. – vigyorodtam el szélesen. Kedveltem az öreget, mindig rendes és közvetlen volt velünk, értett a fiatalokhoz. Ugyan nem találkoztam vele túl sokat, de mindig tette a szépet, úgyhogy azt gyanítottam, fiatal korában nagy nőcsábász lehetett. Volt is elvétve a nappalijában egy-két régi fénykép, amin rendszerint egy helyes fiatalember volt látható. Valószínűleg ő volt az, és kísértetiesen hasonlított a fiára, aki viszont tényleg nagyon helyes volt, még ha inkább Aidanhez is állt korban közelebb. Ez sosem okozott gondot.
- Mennyire? – komolyan kérdeztem, mert talán tényleg örült, de mégis ott volt ez az ügy, ami annyira zavart továbbra is. Alig bírtam ki, hogy ne szegezzem neki a kérdést egyből, de még kicsit altatni akartam a gyanakvását, és nem csak úgy lerohanni vele. – Csak a szokásos munka volt, meg a hajtás. Alaszkában voltam, szánhúzást fotóztam, mert valami gazdag megrendelő naptárt akar kiadatni. Semmi extra igazából, nem nagy kihívás, de szép volt a táj. Jó képeket csináltam az északi fényről, majd valamire jók lesznek. – sokszor ugyanis inkább divatfotókat csináltam, modellekről. Mikor mit hoz ki a lépés ugye…
- És itthon történt még valami említésre méltó? – érdeklődtem, miközben félig lehunytam a szemeimet a talpmasszázs jótékony hatásának hála. – Mondjuk, hogy új nőcskéket költöztetsz be az otthonunkba… vagy azért nyomkodod ilyen serényen a lábam, hogy lekenyerezz? – oké, eddig bírtam. Húzni akartam még, de egyszerűen nem tudtam tovább tartani a számat, és kibukott belőlem a kérdés. Még az ellazulásom is abbamaradt, helyette komoly tekintettel néztem a vonásait.

Cali & Aidan

- Á, dehogy. Ennél maximum egy-két centivel hosszabbat még bepróbálnék, de többet biztos nem - amúgy is jobb szeretem az ápolt frizurát és ápolt arcbőrt. Rég volt már, hogy ennyire hagytam elszabadulni az arcszőrzetem. Borostás, na az voltam, de így is próbáltam minél többször, legfeljebb 3-4 naponta megválni az addig felgyülemlett mennyiségtől. Most ez nem kicsit maradt el.
- Hé! Azért annyira nem vagyok öreg! - háborodok fel játékosan. Nem vagyok érzékeny a koromra, hisz úgysem tudok vele mit csinálni. Na meg míg egy húsz éves fizikumával rendelkezem, addig szerintem Calinak sem lehet hozzá egyetlen rossz szava sem.
- Hát ez csak természetes - vigyorgok tovább. Kár lenne tagadni, tényleg nem kell sokat munkálkodnia, hogy megjöjjön hozzá a kedvem és csak vele foglalkozzak. A behódolás az azért túlzás, de csak költőien. - Hogy mit? Egy jó kis nápolyi pizzát. De ha gondolod, összedobok neked egy kis carbonarát, az úgy is egész gyorsan megvan. Nehogy itt lefogyj nekem, szeretem, ha van mit fognom - na meg ahogy mondani szokták, csontokkal a kutya játszik.
- Én kérek elnézést! Tán inkább mást sajátítsak ki magamnak, ha már téged ezek szerint nem szabad? - húzom fel a szemöldököm, ahogy kérdőn pillantok oldalra. Mintha ez a másik oldalról nem így lenne. Ha egymás közelében vagyunk, akkor az esetek... nos, mindig a másik társaságát választjuk, nem fogja egyikünk sem másnál keresni az élvezeteket. Vagy ha Cali mégis, akkor le vagyok nyűgözve, hogy ilyen jól titkolja.
- Ennyireee - és még gyerek módjára, ameddig csak lehet, széttárom a karjaimat. - Ó… Na jó, ezt még szorozd meg hárommal. Vagy nem is, néggyel! - bolondozok tovább, mielőtt visszaereszteném az ölembe a kezeimet.
Vállat vonok a kérdésére, igazából elmondtam nagyjából mindent, amit lehetett. Aztán csak kibújik a szög a zsákból és magamban egy hosszas „áááááááááá”-t elnyomok. Hogy innen fúj a szél. Imádom, mikor féltékenykedik, és most is valószínűleg inkább ez hozta haza, semmint a fotózás elcsúsztatása. Akárhogy is, felvont szemöldökkel pillantok rá, mert látszólag valamit nagyon félrepletykáltak neki. Alice vagy Emma lehet az, aki elmondta, a srácokkal aligha van ilyen jó viszonyban. Jóban van velük, de nem szoktak egymás közt ilyen infókat cserélgetni. Vagy hát ki tudja, ennyire nem vagyok azért hozzá nőve. - Dehogy is. Azért nyomkodom, mert tudom, hogy te szereted fogadni, én szeretem adni. Nincs titkolnivalóm, tényleg ideköltözött valaki - tartok egy-két lélegzetvételnyi szünetet. Szándékosan, teszem hozzá. Mondani szokták, hogy ne húzogassuk az oroszlán bajszát – hát én most épp azt teszem kellően serényen. - Mármint ide, de nem a házunkba. A munkásokkal lakik. Eszem ágában sincs a házunkba hozni senkit. Tudod, hogy ez tabu mindenkinek, aki a farmon dolgozik. Ez itt a mi kis helyünk, és ezt aki nem tudja tiszteletben tartani, az mehet a dolgára - bár aligha hittem volna, hogy ezt le kell szögeznem neki. Úgy gondoltam, ez teljesen egyértelmű, hogy ide semmiképp sem költöztetnék plusz főt. Ha meg igen, akkor arról Calit kérdezném meg először és az ő szava döntene. A lábával végezve fentebb húzom a nadrágját – már ha tudom -, és a bokáján, vádliján folytatom a masszázst, miközben tovább beszélek.
- Blanche a neve egyébként. Fogorvos, azt hiszem. Míg te Alaszkában voltál, addig én kiruccantam Vegasba, gondoltam szerencsét próbálok, aztán vagy nyerek, vagy nem. Nyertem, aztán reggelre hűlt helye volt az összes nyereményemnek. Megkerestem a doktornőt, aztán a magam meggyőző módján felajánlottam egy olyan lehetőséget, hogy kárpótlásul dolgozzon itt a farmon pár hónapot. De nem áll szándékomban tutujgatni, mondtam neki, hogy menjen oda valakihez, hogy tud-e valamit segíteni, aztán vágjon munkához. Úgy voltam vele, hogy egy plusz kézpár bármikor jól jöhet a farmon. Az meg csak plusz, hogy ingyen dolgozik - vonok ismét vállat. - Melyik leányzónak hiányoztál már ennyire, hogy így félrebeszélt, csak hogy csapot-papot magad mögött hagyva hazautazz? Nem fogom megdorgálni, csak kíváncsi vagyok. Még meg is köszönöm neki, mert már alig vártam, hogy hazajöjj - ahogy mondtam, nincs mit titkolnom. Pont ezért mondtam el neki szinte mindent, ami csak kifért a csövön. Cali az utolsó utáni ember, aki előtt bármit is rejtegetnék. Meg sem próbálom, mert úgy is kiszedi belőlem, van ám olyan meggyőzőképessége.

- Elég elmenem egy kis időre, és máris az igénytelenségbe taszítalak vele? – kérdeztem tettetett komolysággal. Természetesen sejtettem én, hogy ennyire nem viselte meg a dolog. Annál is inkább, mivel máris talált valami, vagy inkább valaki mást szórakoztatása gyanánt. Még mindig nem voltam különösebben oda ezért a gondolatért, de ha túl sokat pörögnék rajta, akkor csak felhergelném magam még inkább, és azon nyomban nekiesnék dühömben. Nem lett volna szép, egy sértett nőnél nincs keményebb dió.
- Hát, azért elég öregecske kezdesz lenni… - cukkoltam kicsit, elmélázóan lötykölve a poharamban lévő bort. Azért végül mégis mosolyogva sandítottam fel, mielőtt kortyoltam volna egyet. – Hm, az jól hangzik. Legyen inkább a carbonara. – döntöttem, miután sikerült megbeszélnem magammal, hogy mit szeretnék enni a leginkább. Ha már így szóba hozta, úgyis egészen megéheztem, csak eddig nem tűnt fel.
- Ezt már amúgy is megtetted, ha jól értesültem. – vontam fel a fél szemöldököm kérdőn, amikor a kisajátítás került szóba. Nehezményeztem is, hogy ilyen könnyű volt lecserélni, pedig határozottan szerettem azt gondolni, hogy engem elég nehéz lenne pótolni. Ha másnak nem is, de neki legalább mindenképpen feladná a leckét. – Inkább elosztom öttel, és akkor talán elhiszem. – oké, talán egy kicsit hűvösebbre sikerült a reakcióm, mint szerettem volna, de nem tehetek róla, az a bizonyos zöld szemű szörny alaposa befészkelte magát a gondolataimba, és nem is nagyon akart ereszteni.
- Ha nincs titkolni valód, akkor mégis miért mástól kellett ezt megtudnom?! – egy kicsit fentebb ültem, úgy pislogtam rá komolyan. Nagyon is érdekeltek a részletek, és igazából tényleg az bosszantott, hogy nem tőle értesültem minderről. Vagy legalábbis ezzel nyugtattam magam, mert nem tudtam teljesen eldönteni, hogy mi szülte bennem valójában ezt a rossz érzést. Egyszerűen csak becsapva éreztem magam, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy sértse az a fene nagy önérzetem. Én már csak ilyen vagyok.
- Ez mind szépen és jól hangzik, de eddig azért ilyesmikbe is beavattál, most meg semmi. Legközelebb lehet, hogy már tényleg ide fogsz valakit beköltöztetni. – kicsit még rátettem egy lapáttal a sértettségre, de én abszolút jogosnak éreztem az egészet. Még úgy is, hogy tényleg nem az én szobámba rakott be valakit, akit nem is ismerek még hírből se. – Tudod mit? Ezek után azt mondom, hogy meg is érdemelted. Egyáltalán nem szimpatizálok vele, de ettől függetlenül, ha meg tudott lopni, akkor tud valamit. – attól meg abszolút eltekintettem, hogy vele töltötte az éjszakát. Szabad ember, azt tesz, amit csak akar.
- Azért feleségül még nem vetted, igaz? – el is húztam félig a lábaimat a keze alól, mert úgy éreztem, ez egy komolyabb beszélgetés, és csak elterelné a figyelmem azzal, ha ellazulok. – Azért legközelebb ne így szerezz ingyen munkaerőt. Nem is értem, hogy fordult meg egyáltalán ez az egész a fejedben. Nem irgalmas szamaritánusnak ismerlek, akárhogy nézem is… - ráztam meg a fejemet lemondóan. – Mi a francot láttál benne, amitől más, mint a többiek? Mert valamit biztos, ha nem a pénzed akartad kicsikarni tőle, hanem még ilyen engedményeket teszel. – és ezt komolyan is gondoltam. Nem nagyon tudtam hová tenni ezt az egészet így hirtelenjében.
- Az most teljesen lényegtelen. Az számít, hogy nem tőled tudtam meg, pedig nem mondhatod, hogy ez egy hétköznapi sztori. – hogy duzzogtam volna, akár egy gyerek? Igen, minden bizonnyal így látná a legtöbb ember. – De, ha már nem voltam itt, ő is tökéletesen megfelelt szórakozásra, igaz? – ezzel sürgősen le kellett állnom, mert határozottan nem volt rám jellemző. – Megyek, inkább hozzálátok a vacsorához. Remélem enni azért nem hívtad meg… - nem bírtam csak úgy elengedni a témát továbbra sem. – Majd megnézem magamnak a te földet túró fogorvosod. – ma már nem, de holnap reggel mindenképpen a munkások felé fog vezetni az utam, és nyilván egyből ki is fogom szúrni. Mindenkit ismertem a farmon, aki itt dolgozott.

Cali & Aidan

- Nem vettem rá a fáradtságot, mert tudtam, hogy még úgysem fogsz hazajönni. Ha tudtam volna, akkor nem ilyen fizimiskával fogadlak. Neked akarok tetszeni, nem másnak - ez az igazság. Az egyetlen ember, akinek a véleményére adok a külsőm tekintetében, az Cali. Próbálhatja vitatni, de be kell látnia, hogy ilyen téren igazam van. Az pedig, hogy most pár napig nem került borotva a kezembe annak is volt köszönhető, hogy kísérletezni akartam, hogy vajon hogy állna nekem, ha megnöveszteném a szakállam. Persze, a lustaság is beletartozott, de nem exkluzívan.
- Te is közelebb vagy már a harminchoz, mint a húszhoz, szöszi - cukkolom vissza. Nem mintha annyira érdekelne a kora. Az az igazság, hogy neki még jól is áll az évek múlása, sokkal érettebbé válik tőle. És itt most nem csak a külsőségekre gondolok.
- Rendben, carbonara. Mindjárt neki is látok akkor - de előtte még szeretném kicsit ellazítani. Furán viselkedik ma, és nem igazán értem a mögöttes indokot.
A szavaira nem igazán tudok válaszolni, csak ülök ott teljesen megdöbbenten. Mit tettem már, ami miatt ennyire kiboríthattam? De aztán kisvártatva rá is térünk a mai fő témánkra: Blanche. Így már minden világossá válik.
- Mert olyan gyorsan történt minden, hogy még én sem tudtam teljesen felfogni - gyenge kifogás, de van benne igazság. Az ajánlatom az szinte egyik pillanatról a másikra érkezett, és nem igazán tudtam róla Calival kommunikálni. Ugyanakkor tovább hallgatva a szavait… van benne igazság, amit mond. Amennyire ez az én farmom, úgy az övé is, joga van beleszólni az ilyen kérdésekbe. Ugyanakkor pont emiatt van nekem is jogom, hogy tőle függetlenül döntsek. De tény, hogy ezt általában kisebb ügyletekben szoktam kihasználni, nem ilyenben. Ezért is mondom, hogy igazat adok neki, ami ezt a részét illeti. A féltékenykedése többi részlete már más kérdés.
- Ne hülyéskedj már. Ez a ház a miénk. Ide maximum a húgomat költöztetném, de arról is értesíténelek róla, hiszed vagy sem - de aligha hiszem, hogy pont ő szorulna rá. Mármint a testvérem. - Nem fogok magyarázkodni, Cali. Ez teljes mértékben az én saram, és ezért is akartam egyedül intézni - továbbra sem teljesen értem a felháborodását. Most az a baj, hogy a kérdezte nélkül hoztam ide egy ingyen munkaerőt, vagy hogy nem farok van a lába között? Áh… hülye kérdés, nyilvánvalóan az utóbbi böki a csőrét.
- Ha nem úgy ismersz engem, Cali, akkor úgy néz ki, az elmúlt tíz év felesleges volt - sóhajtok egyet, majd hátradőlök a kanapén. - Bőven megvannak a keresztjeim, amikről egytől egyig tudsz te magad is. És azt is tudod, hogy itt, Amerikában új életre vágytam. Ha pedig tudok valakin segíteni, akkor biztosra veheted, hogy fogok is. Na. Ő olyan volt. Az most teljesen lényegtelen, hogy épp farok van a lába között, vagy vagina - azért mégiscsak megcáfolom magam, és magyarázkodásba kezdek. - Tudod, hogy ha nem vagy itt, néha eljárok Vegasba, és azt is tudod, hogy nem a meggazdagodás vezérel, mert bőven van félretett pénzem. És azt is tudod, hogy a pluszt elsősorban rád költöm, másodsorban a farmra, harmadsorban pedig eladományozom. Mondhatsz akármilyen szar alaknak, tudom, hogy az vagyok, ugyanakkor azt nem állíthatod, hogy nem próbálkozok jobbá válni. És ha ez nem tűnt fel, mióta velem vagy… arra már tényleg nem tudom, mit mondjak - és igen, ezzel elevenembe tapintott, nem is próbálom véka alá rejteni. Még egy kis időre el is felejtem, hogy amúgy miről beszélgettünk. De nem kell sokat várnom, hamar visszakanyarodunk hozzá.
Egyébként teljesen jogos az, amit sérelemként felhoz. Amit már féltékenykedően odaszúr, azok már nem annyira. - Dehogy hívtam meg! - nézek rá rosszallóan. Ennyire a falnak beszélek, hogy a ház neki is ugyanolyan tabu, mint a többi munkásnak?
Figyelem, ahogy elmegy a konyha felé, én pedig ismét nekivetem a fejem a kanapé háttámlájának, és sóhajtok egy hatalmasat. Érdekes új oldalát figyelhettem most meg, és pont ezért sem tudom annyira kezelni. Pár pillanatig nem követem, de aztán felállok, és utána indulok. Derekára simítva állok meg mellette a konyhapultnál. - Sajnálom, Cali. Igazad van, szólnom kellett volna, tényleg nem tudom, hogy mit gondoltam. Ebbe a farmba ugyannyira van neked is beleszólásod, mint nekem. Sajnálom - szavaimat követően a kezéért nyúlok, hogy megfoghassam azt.
- Nem láttam még ezt az oldalad, Cali, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen keményen fog érinteni. Annyira, hogy a munkát is lefújod miatta, csak hogy hazajöjj és jól rendbe tegyél - kezdek bele, majd egy sóhajtással folytatom. - Attól féltél, hogy lecseréltelek, vagy hogy le foglak cserélni, vagy mi? Az ilyen hogy fordulhat meg a fejedben? Ha akarnálak sem tudnálak, de miért akarnálak? Mikor itt vagy, szerinted miért vagyok minden szabadidőmben veled? Ha meg dolgod van a városon kívül, akkor szerinted miért megyek el Vegasba, vagy vissza Queensbe egy kicsit kikapcsolódni, bulizni, átmulatni az éjszakákat? Mert azzal legalább telik az idő, míg újra vissza nem jössz, és lefoglalom valamivel a gondolataimat - próbálhatja a hibákat keresni bennem, de azt nem vitathatja, hogy mikor ő itt van, akkor mindig az ő társaságát keresem, és nem csak esténként, hanem napközben is próbálom többször meglepni ilyen-olyan apróságokkal.
- Ezért is örülök annak, hogy hazajöttél, mert lássuk be… téged aligha lehet pótolni - mosolyodom el, és ha nem húzódik el, akkor nyomok egy csókot az arcára. - Még egyszer mondom: sajnálom - teszem hozzá mélyen a szemeibe nézve. Ahhoz már túl jól ismer, hogy tudja, mikor kamuzok és mikor beszélek teljes szívemből. Jelenleg egyértelműen az utóbbiról van szó.
- Tudod mit? Miért nem mész el, és zuhanyzol le? Vagy a másik fürdőben beülsz egy jó kád meleg vízbe? Míg te elmész, addig én megcsinálom a hazaváró vacsorádat - jobb ötletem nincs, tekintve, hogy sejtésem szerint én vagyok a legutolsó ember, akinek most a társaságára vágyik, pláne nem a zuhany alatt. Sajnálom, hogy így van, de elfogadom, hisz mi mást tehetnék?

- Ezzel kapcsolatban azért vannak még kétségeim… - vetettem oda, igyekezve nem mutatni túlzottan a sértettségemet. Azt hiszem, hogy annyira azért nem ment most jól az előadás, de ettől függetlenül még próbáltam uralkodni magamon. Helyette inkább elmélyülten figyeltem a poharamban lötykölt bort, ahogy a mozdulataim nyomán újra és újra táncot lejtett az üvegfelületen. – Szerintem arra sem emlékeztél pontosan, hogy mikor leszek várható. Csak úgy nagyjából. – az mondjuk ő mellette szólt volna, hogy sokszor én magam sem tudtam pontosan az utazásaimat. Attól függött, hogy halad az adott munka éppen.
- Csak nekem jól áll, neked meg nem. – vontam meg a vállaimat, aztán kortyoltam egyet, mielőtt elnevettem volna magam. Nem akartam komolytalanná válni, mikor igazából pont egy nagyon is hangsúlyos dolgot akartam megbeszélni. Akármennyire szerettem volna, egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne kötekedjek, vagy éppen hagyjam szó nélkül az egészet. Ha nem lettem volna ennyire sértett, akkor valószínűleg magasról teszek az egészre, de így már más volt az egész.
- Nos, jól van. Akkor fordítsuk meg a helyzetet, és képzeld magad a helyembe. Neked elegendő lenne egy olyan semmitmondó, elcsépelt válasz, hogy minden olyan gyorsan történt?! – emelkedtek meg hitetetlenkedve a szemöldökeim, legalább a homlokom közepéig. – Erősen kétlem, Mr. Guinness! Ennél azért jobban ismerlek… - kicsit túlzásba vittem volna? Még az is lehet, de én tényleg mélységesen sértve éreztem magam, és minden férfinak azt tanácsolnám, hogy ilyenkor jól bújjon el, mert ha egy nő meg van sértődve, annak biztos, hogy nem lesz jó vége. Soha. Én meg aztán pláne olyan szeszélyes tudtam lenni, akár a tajtékzó tenger.
- Örülök, hogy ezzel mind a ketten tisztában vagyunk! – már ami azt illette, hogy mi és kinek a sara. Leraktam nagy sebtében a poharamat a dohányzóasztalra, és összefontam a két karomat dacosan a mellkasom előtt. Talán úgy festettem, mint egy durcás kislány, de annak is éreztem magam jelen pillanatban. Mintha elvették volna a legféltettebb játékom, és már nem csak én döntöttem volna a sorsa felől. Nem szerettem, ha valamit nem én irányítottam, de az vesse rám az első követ, aki annyira jól viselte volna ezt a helyemben. Az ember természetéből fakadóan utálja, ha irányítják. Még az is, aki azt hiszi, hogy jobb, ha megmondják neki, mit tegyen.
- Az ember általában nem próbál meg azon segíteni, aki meglopta. – általában én is szeretek segíteni, és nem vagyok rossz szándékú másokkal szemben, de ez azért még rám sem volt jellemző. Ha valaki meglopna, azt igencsak a szívemre venném, nem pedig még munkát ajánlanék neki, meg ki tudja még, hogy mit kapott ez a nő, amíg nem voltam itt. – Szóval attól, hogy irgalmas szamaritánus vagy, még nem kell átesni a ló túloldalára, én csak ennyit mondok. Mit gondolsz, mennyire néz téged könnyen megvezethetőnek ezek után?! – őszinte volt a kérdésem teljesen. – Ki tudja, hogy innen mit fog elvinni, ha tényleg pénzre van szüksége… - ettől persze igazából nem tartottam, mert egyrészt itt biztonságban volt mindenünk, másrészt abban a másodpercben eltörném a kezét. Teljesen mindegy, hogy Aidan kis kegyeltje, vagy sem. Pedig nem vagyok én annyira agresszív típus, de maradjunk annyiban, hogy nem kellett félteni. Végtére is, az apám lánya volnék…
- Csak nem akarom, hogy nagyon elpuhulj itt nekem a végén, és mindenféle jött-ment bepalizzon kedvére. – sóhajtottam végül lemondóan, és inkább nem tettem szóvá, hogy nincs szükségem rá, hogy rám költse a pénzét. Azzal valószínűleg nagyon megbántottam volna, hiszen tudtam, hogy szívesen adja. Csak éppen én gondoltam már másként, nem úgy, mint öt évvel ezelőtt. Vagy esetleg a legtöbb nő tenné a helyemben.
- Már nem tudom, mire számítsak… - közöltem még mindig a meghívásra visszautalva, amikor megéreztem a kezét a derekamon. – Rendben. – azért annyira még most sem éreztem elégtételnek, hiába ismerte be a hibáját. Egy kicsit mindenesetre mégis jobb volt, bármilyen felszínesen hangzik is. – Azért ne tulajdoníts magadnak túl nagy jelentőséget! – figyelmeztettem, de most már nem húztam el a kezemet. – Azzal azért én is tisztában vagyok, hogy engem elég nehéz lenne pótolni, de sosem lehet tudni, hogy mikor teszel rá mégis egy kísérletet. – cukkoltam egy kicsit szórakozottan. Igazából magam sem tudtam volna megmondani, hogy mi a valódi válasz a kérdésére.
- Azért ennyire nem vagy te elveszett nélkülem, bármennyire szeretnéd is úgy beállítani a helyzetet… - pillantottam fel rá komolyan. Ez szépen és jól hangzott, de nem volt rám utalva egyáltalán. És biztosra vettem, hogy ezzel az új nővel sem csak mosolyogtak egymásra, aztán reggel eltűnt a pénzzel együtt. – Köszönöm, én is így gondoltam! – csak félig mondtam komolyan, félig már kis híján elő is bújt egy kósza mosoly. – Jól van már, na! Nem kell azért ennyiszer bocsánatot kérni… - forgattam a szemeimet. Azt sem akartam azért, hogy meghunyászkodjon. Vitázni jobban élveztem, hogy őszinte legyek.
- Jó. Megyek és engedek egy kád vizet, aztán amíg megtelik, segítek. Ha ezzel a tempóval számolok, sosem lesz kész. – végül elhúztam a kezemet, és beletúrtam futólag a kósza tincsekbe. – Amíg elkezdem feltölteni a kádat, addig légy szíves tölts nekem egy pohárral. – kértem kissé kimérten, aztán már ott sem voltam. Azért a fürdőben szusszantam egy nagyot magányomban, miután rátámaszkodtam a kád szélére. Oké, hát ezen a körön is túl vagyunk, már csak vissza kellett rázódnom a rendes kerékvágásba.
- Na, meddig jutottál? – kérdeztem sürgetően, miután visszatértem a konyhába, magára hagyva a zubogó csapot.

Cali & Aidan

- Cali, édesem. Az esetek többségében még te sem tudod, hogy mikor fogsz hazatalálni - felelem neki lágyan elmosolyodva. - De tekintve, hogy tudtommal most sikerült befejezned az egyik melódat, és indultál volna a következőre, így legkorábban is csak egy másfél hét múlva láttalak volna. Egy hét, ha gyorsan és hatékonyan sikerül együtt működnöd a megbízóddal - de ez is teljesen képlékeny. Mikor elutazott, közölte velem, hogy körülbelül mennyi ideig lesz távol, én pedig ehhez próbálok igazodni, mikor itt a napokkal meg hetekkel dobálózok.
- Ehhez kétség sem fér. Ha választhatnék kettőnk közül, én is téged választanálak inkább - nevetek fel, még annak ellenére is, hogy komolyan gondolom. Lássuk be, ő azért bőven egy kilences, én meg a jobb napjaimon vagyok egy maximum nyolcas.
Valamilyen szinten jól esik a féltékenykedése, de lássuk be, nem áll neki jól. Jobb szeretem a magabiztos, határozott Calit, aki teljes mértékben tisztában van azzal, hogy miként viszonyulok hozzá, vagy hogy mit vált ki belőlem már a puszta jelenléte is. De úgy néz ki, ezzel a műveletemmel most rendesen kihúztam nála a gyufát, még ha abszolút nem is ez volt vele a célom. Bár… volt olyanom? - Igazad van - miért tagadjam? Próbálhatok itt magyarázkodni, kifogásokat keresni, de lássuk be, ebben a témában ő neki kell igazat adnom. Fordított helyzetben lehet én is hasonlóan reagáltam volna, még ha nem is ennyire vérmesen. Sőt, mivel engem eleve nehéz kihozni a sodromból, ezért merem azt állítani, hogy én nyugodtabban álltam volna a téma elé. De hát mit mondjak, tudom milyen vérmes tud lenni Cali, és pont ezt szeretem benne. Kicsit őrült, kicsit agresszív, de a szíve a helyén van. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a felvázolt helyzet, hogy a hír hallatán már szaladt is hazafele, ahelyett, hogy a munkájával foglalkozott volna.
Rosszul esnek a szavai, de nem azért, mert ne lenne igaza, hanem pont azért, mert ráébreszt, hogy nem tudok kivetnivalót találni abban, amit mond. Felsóhajtok, és próbálok valami értelmes választ adni, de aligha vagyok megelégedve a fejemben megfogalmazottokkal. - Nézzen annak, vagy ne. Nem fogja megtenni, bízz bennem. Diszkréten azért a tudtára adtam, hogy lehet veszélytelennek tűnök, de csak azért, mert annak is akarok tűnni. Bár aligha hiszem, hogy ezt magyaráznom kellene - sóhajtok fel, majd bólintok egyet. - De egyébként teljesen igazad van. Viszont sajnálom, de már döntöttem. Tudod, hogy nem szeretem megszegni az ígéreteimet. Adok neki egy esélyt, ő pedig vagy él vele, vagy nem, de ennyi. Nem fogom tutujgatni, Cali, nehogy azt hidd. És mielőtt azt hinnéd, hogy a távollétedben majd jól elütöm az időt és lefekszem vele: nem, nem fogok. Ha már ígéreteknél tartunk, neked is teszek egyet, mégpedig ezt - nem tartom kizártnak, hogy ha legközelebb kettesben leszünk Blanche-al, akkor meg fog fordulni a fejemben és talán közel is kerülünk a tettlegességig, de… igen, tartom magam ahhoz, hogy Calinak ismernie kellene már - tudom, hogy vannak velem gondok, de ha valamire a szavamat adom, akkor ahhoz százhúsz százalékosan próbálom tartani magam. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy már rég felnőtt nővé vált, sok mindent megtanítottunk neki az apjával – csak mindketten a magunk idejében -, de még mindig ugyanúgy védelmezem, mintha az első napot töltenénk együtt.
- Aranyos vagy, drágám, de ez nekem is egy ébresztővel ért fel. Elkényelmesedtem, és figyelmen kívül hagytam az ösztöneimet, meg is történt belőle a baj - felelem őszintén, mégis egy nagy sóhajjal zárom.
- Rám. Rám mindig számíthattál eddig is, nem? - kérdezem mosolyogva. Örülök, hogy láthatóan enyhült már kicsit az irányomba és nem húzódik el az érintésemtől. Óvatosan közeledek felé, mert félek, hogy egy rossz lépés is elég ahhoz, hogy a tenyerembe állítsa a séfkést. Na jó, ilyesmit azért nem csinálna, de lehet hozzám vágna egy tányért. Vagy hármat.
- Én? Kísérletet arra, hogy lecseréljelek? Cali, édesem… Bőven tanítottam már neked annyit, hogy legyen mitől félnem, ha felbőszítelek - nevetek fel, bár komolyan gondolom a szavaimat.
- Elvagyok magamban, nem erről van szó. De sokkal jobban szeretem, ha itt vagy velem. Nyugodtabban alszom, ha tudom, a betolakodón először rajtam kell átverekednie magát - újabb nevetés, és nyomok még egy csókot az arcára.
- Igaz… Az ilyen vitákat jobb egy kis békülős szexszel levezetni, semmint esdekeléssel, mi? - cukkolom őt kicsit, most, hogy úgy érzem, kezd visszatérni a jó hangulata. Vagy ha az még nem feltétlenül, de már nem füstölög annyira, mint negyed órával ezelőtt.
- Értettem, főnökasszony! - még játékosan szalutáltam is. Ő jobbra, én egyenesen indulok meg a pohara megtöltésének céljából. Visszaérve leteszem a konyhapultra, és előkészítek mindent, ami csak kellhet a carbonarához. Egy adagnyi tokaszalonna, három tojás, látszatra elegendő tészta, parmezán, és só-bors. Na meg persze az edények, tálak, kések. Mindezzel megvagyok egy fél perc alatt, aztán fel is teszem főni a sós vizet, és a szalonnáért nyúlok, hogy elkezdjem közepesen nagy kockákra felvágni. Épphogy beleteszem a serpenyőbe, mire megérkezik Cali.
- Egész sokáig. Felvernél nekem két tojást, meg egy sárgáját? Addig lereszelem a sajtot - kérdezem tőle, majd eloldalgok mellette és közelebb rakom hozzá a poharat. Ha teszi, amire kértem, akkor addig én lereszelek egy jó nagy adag parmezánt az egyik tálba, közben egyszer-egyszer megkavarva kicsit a szalonnát.
- Olyan boldog vagyok, hogy itt vagy - szalad ki a számon, őszinte mosollyal az arcomon, ahogy rápillantok, miközben a tojásokat dolgozza össze. Mire a sajtot lereszeltem, a víz is felfőtt, és beleteszem a spagettit. Pontosabban spaghettini, ami valamivel vékonyabb. Hamarabb megfő, és őszintén, én jobban is szeretem. Azt hiszem, Cali is.
Odaadom a kezébe a borsszórót, hogy fűszerezze meg a tojást, ahogy szeretné, én közben megint kavarok párat a szalonnán. Amint végez a tojásokkal, beleöntöm a sajt egy részét, és tőle függően keverem össze vagy én, vagy ő. Kezet mosok végül, majd elzárom a tüzet a serpenyő alatt. Cali jobboldali csípőjére teszem a tenyerem, és magam felé kezdem húzni, hogy szembe forduljon velem. Megtámaszkodok a pulton, kezeim az ő két oldalán pihennek meg és kicsit előrébb dőlök, hogy egy magasságba kerüljünk. - Egy csókot azért kaphatok? - kérdezem ártatlanul, mégis mosolyogva, és a válaszát/tettét követően szólalok csak meg ismét.
- Na de menj, ne csináljunk uszodát a fürdőből - biccentek a helyiség irányába. Ha kaptam tőle az előbb egy csókot, akkor az ajkaira adok egy puszit, máskülönben pedig csak az arcára. - Utána szeretnél enni, vagy hozzam a kis tálcádat, és vigyem utánad a kádba? - mert igen, ilyenünk is van. Mondom, Cali mellettem szinte el van kényeztetve, pedig tudom, hogy abszolút nem szorul rá. De én örülök, ha így foglalkozhatok vele, ezért eltűri – meg azért valószínűleg neki sem esik olyan rosszul. Elállok az útjából, bár a kezemmel azért még végigsimítok a derekán, és játkosan a fenekén, majd mosolyogva térek vissza a vacsora utolsó simításaihoz.
Átteszem a még forró szalonnába az al dentére főtt tésztát, összekeverem, majd hozzáöntöm a tojásos keveréket, és azt is jól elegyítem. Amint kész, kiszedem az adagokat egy-egy tányérra, megszórom még egy kevéske borssal és annál több parmezánnal, majd Cali korábbi válaszától függően végzem a továbbiakat. Ha csak elzárja a csapot, és kijön enni, akkor az asztalra terítek meg, ha a kádat választja, akkor a tálcára teszem és úgy indulok meg a fürdőszoba felé.

- Az most lényegtelen! – sepertem el egyből a megjegyzését, noha igaza volt. Sokszor tényleg nem tudtam előre, hogy mikor érkezem, csak egy körülbelüli becsült időt. Általában azt mondtam, aztán vagy úgy alakult a munka, ahogy terveztem, vagy nagyon másképp, és akkor csúsztam. Most pont a másik végletre volt példa, de ehhez nem a munkának kellett megváltoznia, hanem az én hozzáállásomnak. Elég volt egy telefonhívás hozzá, azért ez elég aggasztó felismerés, hogy mindent képes voltam magam mögött hagyni.
- Köszönöm, ez igazán megnyugtató. Legalább tisztáztuk, hogy nem a szőke hercegek az ideáljaid… - viccnek szántam félig-meddig, még ha nem is nagyon mosolyodtam el. Ki akartam tartani az elhatározásom mellett, miszerint nem fogok annyira könnyen megbékélni, mint ahogyan ő azt megszokhatta. Ez most más eset volt, és nem hunyhattam csak úgy szemet, különben a végén mindennapossá fog válni, hogy idehoz mindenféle jött-ment idegent. Oké, ettől igazából nem féltem, és én is éreztem, hogy erős túlzás ezt feltételeznem, de a sértettség elég erős volt ahhoz, hogy a fülembe suttogjon folyamatosan.
- Nekem valóban nem kell magyarázkodnod, én nagyon jól tudom, hogy ki vagy valójában. – szögeztem le gyorsan. – Talán az egyetlen vagyok körülötted, akire ez igaz… - és ez jól is volt így, mert rajta kívül rólam sem tudta senki, hogy honnan jövök igazából. – Ennek ellenére neki valószínűleg halványlilája sincs, és megpróbálhat túljárni újra az eszeden, mert azt hiheti, hogy ezek csak üres, nagyzoló szavak. Tudod, mint amikor egy férfi meg akar félemlíteni egy nőt. – vannak ilyenek, bár rám szerencsére az ilyesmi nem nagyon szokott hatással lenni. Lehet, hogy ez a nő is magasról tett erre az egészre. Veszélyes, vagy nem, ha pénzre van szükség, az elég nagy úr, és az ember ostobaságokra is képes ragadtatni magát.
- Nézd, Aidan… - sóhajtottam végül fáradtan. – Azt csinálsz, amit akarsz. Felnőtt ember vagy, nem mondhatom meg, hogy mit csinálj… csak ne itt csináld, a mi helyünkön. – kötöttem ki, elcsigázottan túrva bele a hajamba. Most éreztem csak meg igazán az út fáradalmait, ahogy kezdtem valamelyest lenyugodni. Meg persze azt is, hogy megéheztem. A stressz határozottan nem tesz nekem jót, még szerencse, hogy nem sűrűn van bennne részem, mivel alapvetően igyekeztem könnyen és lazán venni az életet.
- Igen, mindig. – ismertem be, mert tényleg ott állt mellettem, amikor szükségem volt rá. – Még jó, hogy nem az utolsó centjeiddel rövidített meg. – most már tényleg kíváncsi voltam erre a nőre, aki annyira képes volt elaltatni a gyanakvását, hogy végül meg is tudta lopni. Különös. – Ez igaz, nem kell féltened. – komolyan néztem rá, mintha azt latolgatnám, hogyan büntessem meg ténylegesen. Esetemben mondjuk valószínűleg a lelki terror, és az érzelmeire hatás sokkal hatásosabb volt, mintha tettlegességig fajult volna a sértettségem tudtára adása.
- Azt sejtem, hogy jobban élveznéd, és tudod pontosan ezért ezúttal erre nem fog sor kerülni! – legalábbis határozottan így gondoltam, de hogy meddig tart majd ki az elhatározásom, az már csak rajta múlt, meg a kitartó próbálkozásán. Jó, meg talán azon is, hogy hány pohár bort fogok még meginni éhgyomorra, mielőtt vacsorához jutok. Éppen ezen gondolkoztam, miközben visszasétáltam a csap megeresztését követően a konyhába.
- Persze. Nem gondoltam mondjuk, hogy ezek után még meg is kell dolgoznom a vacsorámért, de hogyne! – természetesen szívesen segítettem, úgyhogy gyakorlott mozdulatokkal már törtem is a tojásokat egy tál szélén. – Úgyis utálok sajtot reszelni… - és ez igaz is volt. Mielőtt felvertem volna a tojást, még kortyoltam néhányat, csak azután láttam neki a műveletnek. – Pedig határozottan az volt az érzésem, hogy megzavartam a nyugalmad… - nem feltételeztem, hogy tényleg bánná, hogy megjöttem, de cukkolni jól esett, rátenni még kicsit a sértettségemre, ami lassacskán azért oszladozott, de még mindig nem voltam hajlandó teljesen elengedni.
Némán vettem át a borsszórót, és aztán könnyed mozdulatokkal a sajtot is belekevertem a tojásos elegybe. Még jó, hogy szerettem főzni, máskülönben elég nagy bajban lennék. Sok nőnek ennyi is feladja a leckét, én szerencsére nem tartoztam közéjük. Már éppen azon voltam, hogy ismét megszerezzem a poharam, amikor megéreztem a csípőmre simuló meleg ujjakat. Nem, semmi esetre sem voltam hajlandó teret engedni a bennem éledező reakciónak.
- Továbbra sem vagyok biztos benne, hogy megérdemled. Még nem is kaptam vacsorát… - néztem mélyen a szemeibe, szavaim némiképp elhalkultak. – Jó! – szusszantam egyet, és azzal a lendülettel ki is bújtam a keze alatt. – Mindjárt jövök, szeretném normálisan az asztalnál megenni, frissen! Kár lenne érte… - szóltam még hátra sebtében a vállam felett. A víz nem fog ennyi idő alatt kihűlni, főleg, ha még az ajtót is rázárom a helyiségre, és bent marad a meleg.
- Ha elég finom lesz – bár ez csak azért lehet, mert nekem is részem van benne -, talán hagyom, hogy megmosd a hátam! – szegtem fel dacosan az államat, immár inkább rájátszva, nem pedig komolyan. – Észre sem vettem, hogy így megéheztem… - tettem szóvá, ahogy leültem a székre, és megéreztem a Carbonara illatát. – Te nem kérsz még egy kis bort? – kérdeztem az első falat rágása közben, Aidan előtt nem éreztem úgy, hogy oda kellene figyelnem a jól neveltségre.

Cali & Aidan

Lényegtelen? Ha annyira lényegtelen lett volna, akkor nem hozza fel érvként ellenem. De mivel tudja, hogy igazam van, ezért a női sztereotípiákhoz hűen inkább felháborodik rajta és próbálja irrelevánssá tenni. Nagyon remélem, hogy nem mostanság fog megjönni a Mikulás (vagy már itt is van?) – bár igaz, elég sok mindent megmagyarázna a jelenlegi stílusával kapcsolatban.
- Tudom, Cali, ez normál esetben igaz lenne. De hidd el, nem lesz semmi baj - meg egyébként is, mit tudna ellopni innen? Az egyik traktort? Az egyik lovat? Nincsenek itt olyan nagy értékek.
- Rendben van. Bárhol, csak ne itt - nyugtázom a szavait megértően.
Felvont szemöldökkel pillantok le rá, mikor határozottan kijelenti, hogy az este folyamán nem lesz szex. Ch… pont ő mond ilyeneket, mikor ő szokott az esetek 70%-ában rám mászni? Engem sem kell félteni, de azért ami igaz, az igaz. - Na jó! Akkor ne kerüljön! - játszom meg a sértettet, miközben csak jót szórakozok magamon. Ha nem lesz este semmi, akkor nem lesz. Őszintén szólva én már akkor is kielégülten fogok lefeküdni, ha nem tesz ki este a kanapéra.
- A nyugalmam határozottan megzavartad, de szerintem én is a tiédet. Ezért vagyunk mi ilyen jó páros - nevetek fel jóízűen.
- Kegyetlen vagy! - felelem neki, miután visszautasítja a csók utáni kérelmemet. Na jó, lehet mégsem fogok olyan kielégülten lefeküdni, ha még egy csókot sem kapok tőle. Ugyanakkor nem tartom kizártnak, hogy csak játssza a nehezen megkaphatót és szándékosan élcelődik velem. Élvezi, bár mi tagadás, részben én is. Hát még azt, ahogy eltávolodva tőlem kicsit szemre tudom vételezni. Több, mint tíz éve élünk már egy háztartásban, de még mindig ugyanúgy tudok ránézni, mint az első együttlétünk után, mikor kiment megmosakodni. Azelőtt csak a védelmezettemnek tekintettem, de akkor és ott valami határozottan megváltozott.
- Ó, édesem… csak a hátad? - biggyesztem le az ajkaimat szomorúan. - Csapjuk még hozzá a kanapén történt masszázst is! Mindezek után sem érdemlem meg, hogy elölről is kisegítselek? - próbálok alkudozni, látva hogy egyre jobban kezd felengedni. Kíváncsi vagyok, hogy vajon holnap milyen bánásmódban fogok részesülni, tehát hogy a mostani enyhülése csak a bornak köszönhető, vagy tényleg elhiszi a szavaimat, miszerint nem akartam semmi rosszat a tetteimmel?
- Ja, szabad innom nekem is belőle? Édes vagy - mosolyodom el, mintha eddig egy kortyot sem ittam volna a borból. De most, hogy mondja, felállok és idehozom magamnak a poharamat, és öntök az üvegből. Kipillantok az ablakon. - Cudar egy idő van odakint… - sóhajtok fel, látva-hallva, mennyire szakad az eső és milyen erősen fúj a szél. Alig fejezem be a mondandómat, máris egy fülsiketítően hangos mennydörgés csapja meg a dobhártyámat. - Holnap bőven lesz dolgunk, úgy érzem - újabb sóhajtás, majd visszatérek a vacsorámhoz.
- Na és meddig tervezel itthon maradni? Azt ne mondd, hogy máris vissza akarsz menni, mert menten tökönszúrom magam ezzel a villával - nevetek fel, majd az említett evőeszközt újabb adag étellel a számhoz emelem, és lekísérem egy pohár borral. Eszek még egy pár falatot, majd az újabb mennydörgés pillanatában a fejemben is bevillan valami.
- Ó, jut eszembe! - szólalok fel, ahogy leteszem a villát, majd megtörlöm az egyik szalvétával a számat. Odasétálok a pulthoz és kihúzok egy, majd még egy fiókot, és végül harmadjára megtalálom, amit kerestem. Miközben keresgélek, be is avatom a gondolataimba. - A minap járt itt Jess Walters. Jó volt látni, bár sajnálta, hogy te nem tudtál jelen lenni - Jess volt az, akitől még jó tíz éve megvettük a földet. Azaz ennek egy részét, mert azóta többször is bővítkeztünk már a szomszédos telkek felvásárlásával. Egész jó kapcsolatot ápolunk vele, néhanapján eljön minket meglátogatni, beszélgetünk pár sort, majd ajándékként jól megpakoljuk az autója csomagtartóját mindenféle földi jósággal. - A lánya, Emma… vagy nem, bocsánat, Esmé… Esmé, igen. Na szóval, Esmé férjhez fog menni körülbelül két hónap múlva, és szeretné, ha mi is ott lennénk - ekkor már visszaérek az asztalhoz és leülök, a meghívót pedig Cali elé teszem. A poharamért nyúlok és iszok egy kortyot két szó között.
- Azt mondtam neki, hogy megbeszéljük még, bár őszintén: én szívesen mennék. És annak külön örülnék, ha te is velem tartanál - mosolygok rá, majd hagyom neki, hogy a carbonara után ezt is kicsit megeméssze. Addig én is befejezem azt a visszamaradt három falatomat.

- Remélem is, mert úgy látszik, hogy elég kitennem a lábam egy rövid időre, és máris minden a feje tetejére áll körülötted. Ezzel pedig az is együtt jár, hogy körülöttem is, és azt nagyon nem szeretem. Főleg nem azt, ha valami idegen grasszál itt. – oké, tudom, túl kellett volna lépnem ezen. De ha egyszerűen nem tudtam csak úgy elmenni mellette szó nélkül, mit tehetnék? Tényleg benne volt a pakliban, hogy ha egyszer lopásra vetemedett, akkor bármikor előfordulhatott ismét. Semmi nem garantálta, hogy ne így lenne.
Nem tudtam eldönteni, hogy csak cukkol a sértettséggel, vagy valóban a szívére vette, amit mondtam. Igazából talán lényegtelen is, mert ki akartam tartani az elhatározásom mellett. Persze azt nem tudhattam előre, hogy működni fog-e, de ha rajtam múlna, akkor bizony oda fogok figyelni, hogy kitartsak. Nem akartam segget csinálni a számból még véletlenül sem.
- Folyton megzavarod a nyugalmam. Fejfájást okozol az ilyen ostobaságaiddal, pedig nem jellemző rád a naivitás, vagy a könnyen megvezethetőség. – adtam hangot a véleményemnek. Továbbra sem voltam odáig azért, hogy így lankadt a figyelme. Úgy látszik, az elmúlt évek nyugalma rányoma a bélyeget az ítélőképességére, az enyémre azonban nem. A női szempillák rebegtetése, meg két formás comb egyáltalán nem voltak rám hatással, míg Aidan esetében erősen kérdésesnek ítéltem ezt a dolgot.
- Nem, én csak olyan vagyok veled, amiről úgy gondolom, hogy megérdemled. Ha csókra vágysz, majd Blanche – kicsit kényeskedő, eltúlzott hanglejtéssel ejtettem ki a nevét – biztosan ad neked. – egy sértett nő a végletekig képes szerintem kitartani, pláne akkor, ha Calliope O’Connornak hívják. Akkor sok jóra nem lehet számítani, amíg ki nem leszek engesztelve alaposan. Az pedig kérdéses volt, hogy mit kellett ehhez tenni, és mennyi ideig akartam húzni az időt. Még magam sem tudtam előre, ezt szeretném leszögezni azért, de kicsit mindenképpen szerettem volna büntetni Aidant.
- Igen, csak a hátam. – kötöttem ki szigorúan egyelőre. – Hogy micsoda?! – akaratlanul is kiszökött egy röpke kis nevetés az ajkaim között. – Most viccelsz? Örülj, hogy a hátamat megengedem, a masszázst meg vegyük úgy, hogy alapszolgáltatás volt. A minimum! – löktem hátra teátrálisan a vállam felett a hajamat. – Szerinted egy kis talpmasszázs, és egálban vagyunk? Ugyan már, ennyire nem vagyok könnyen megvesztegethető, ezt tudhatnád te is… - úgy néztem rá, mintha tényleg meglepne, hogy ez nem egyértelmű és magától értetődő számára.
- Ne kötekedj! – szóltam rá figyelmeztetően, mielőtt kortyoltam volna a boromból. Úgy figyeltem, ahogyan az ablakhoz sétált, közben szórakozottan lötyögtettem az italt a pohárban. – Mikor jöttem, még nem volt ennyire vészes. – állapítottam meg, miután dörrent egy hatalmasat az ég. Az eső is elég hangosan verte az ablakot, bár az ilyesmi engem sosem zavart. Sőt, még jobban aludtam így, mint normál időjárás közepette. – Miért, épp hazajöttem, és máris be akarsz fogni? – kérdeztem tettetett meglepettséggel. Valójában kérdés sem volt, hogy fogok-e segíteni, hiszen kezdettől fogva én is magaménak éreztem mind a farmot, mind a körülötte lévő teendőket. A látszat ellenére közel sem voltam az a fajta, akinek büdös a munka, vagy leesik az ujjáról a gyűrű, ha egy kicsit dolgoznia kell a ház körül.
- Akkor hajrá! Nem terveztem túl sokáig maradni, nem akarom bukni az egész melót. Talán egy-két napot tudok maradni, aztán távozom. Hagyom a gerlepárt… - szúrtam oda ismét, egyszerűen képtelen voltam lakatot tenni a számra ezzel kapcsolatban. Kicsit szíven ütött, na! – Igen…? – érdeklődve néztem, hogy ott hagyott az asztalnál, de nem hagytam félbe az evést, újabb falatot tüntettem el a tányéromból. – Régen láttam már. – már fel sem tudtam idézni igazából, hogy mikor találkoztam vele utoljára. – Megint telepakoltad a kocsiját, mi? – sosem sajnáltam tőle egyébként, kedves gesztusnak tartottam Aidan részéről.
- Aha… - dünnyögtem a homlokomat ráncolva, miközben átvettem a meghívót. – Te jó ég, az a lány fiatalabb, mint én! – eszméltem fel, aztán megráztam a fejem. – Érdekes… - közben szórakozottan ittam egy kortyot, és vakon beemeltem az utolsó falatot is a számba. – Lehet róla szó. – bólintottam némi hezitálást követően. – Azt hiszem, hogy még nincs semmi programom akkorra. Beírom a naptáramba, és akkor már biztos, hogy ez fix. Ha mégsem, ahhoz nagyon jó munkának kell befutnia. – kötöttem ki azért előre, de nem tartottam valószínűnek, hogy erre sor kerülne.
- Nos, köszönöm a vacsorát! – toltam hátra a székem, hogy fel tudjak állni. – Most pedig elvonulok fürödni, majd később talán utánam jöhetsz. Egy újabb pohár borral, természetesen! – gyorsan felhajtottam az utolsó kortyot, hogy üresen csendüljön a talpa az asztal lapjához, aztán szórakozottan kilibegtem a helyiségből, megközelítve a telített káddal várakozó fürdőt.

Cali & Aidan

Nem értem, hogy miért kell ezen a témán ennyit lovagolnia. Értettem, felfogtam, hogy ezt nem így kellett volna csinálnom, ugyanakkor már nem tudunk mit tenni vele. Túl kell lépni rajta, és el kell fogadni. Most én hibáztam, máskor meg ő, még ha amúgy ez utóbbiakat nehezére esik beismernie. Nem mintha túlságosan zavarna, egyszerűen túllépek rajta, és inkább a probléma megoldásával foglalkozom, semmint az ujjal mutogatással. Jelenleg is lehetne így csinálni, de Cali látszólag nem akarja elengedni a témáját. Most ez miben különbözik? Ezzel talán megsértettem az önbecsülését? Nem értem én a nőket, mégis azokkal vagyok körülvéve – kész cirkusz az életem.
- Rendben van, Cali, felfogtam. De ami történt, az megtörtént - se nem tartom magam könnyen megvezethetőnek, se naivnak. Blanche nem a pénzem miatt döntött úgy azon a vegasi éjszakán, hogy velem tölti az idejét, hanem miattam. Tudom, hogy csak egy kis kikapcsolódásra várt, és pont kapóra jöttem én, aki szintén ugyanezt kereste. Az, hogy keverte a kellemeset a számára hasznossal… na az már más tészta. De nem volt manipuláció a történetben, egész egyszerűen csak inkább választottam az ágy kényelmét, minthogy kicsit jobban odafigyeltem volna.
- Ideje lenne már befejezned, Cali. Ha vele akarnám tölteni az időmet, akkor most ott lennék, nem itt - mondom most már kicsit türelmetlenül. Tényleg nem tudom felfogni, hogy miért nem lehet végre elengedni ezt a témát és örülni egymásnak, ha már ennyi ideje nem láttuk a másikat, és valószínűleg az elkövetkezendő hetekben sem lesz sok lehetőségünk rá? Nem hinném, hogy olyan sokáig maradna, van neki saját végzettsége, saját munkája is a farmon kívül, itt pedig képes vagyok egyedül is mindent kézben tartani, természetesen a munkásokkal karöltve. Kicsit túlnőtt már a farm ahhoz, hogy az összes munkát egyedül el tudja végezni egy nap alatt – nem véletlen hát, hogy ennyi alkalmazottunk van.
- Szó sincs itt megvesztegetésről. Én inkább alkudozásnak mondanám - mosolyodom el lágyan. Továbbra is tartom magam hozzá, hogy kicsit túlreagálja a dolgokat, és már csak azért is rájátszik az egészre, hogy ezzel még inkább az én agyamat húzza. Nem ez lenne az első alkalom, lássuk be – és valószínűleg nem is az utolsó.
- Lehet pont azért van ilyen idő, mert hazajöttél. A feszültséged az időjárásra is hatással van. Miket meg nem tudok rólad - nevetek fel röviden. Nem is jöhetett volna jobb időben ez a vihar, tekintve hogy ez az este is mennyire ezt a hangulatot sugározza. - Hát ez a minimum. Ha már itthon vagy, akkor a nyakadba is vállalhatsz valamit - viccelődök ugyan, de van benne igazság. Amennyiben pihennie kellene, megérteném és nem zaklatnám, de most nem a kimerítő városi munkája miatt tért haza, hanem mert féltékenységi rohama adódott. Ettől függetlenül kényszeríteni nem tudom, nem is akarom, de a plusz segítség mindig jól jön.
- Elmondom még egyszer, Cali: fejezd be. Nem áll jól a féltékenykedés - szólok vissza neki. Ha ő sem tudja elengedni, én sem fogom. De arra mérget vehet, hogy biztos nem fogok a kanapén aludni, mert az ő lelkét sérti ez a kis malőr – amit amúgy szerintem már legalább háromszor lezártunk, de ő újra megnyitja a témát.
- Á, most csak félig. Sietnie kellett - meg nem is igazán volt mit. Ha ő jön, akkor általában hosszabb időre marad – pár órára -, és nem kapkod, most viszont gondolom az esküvői előkészületekből ő is bőségesen kiveszi a részét. De hát ez is az anyák dolgai közé tartozik, nem? Hogy minél szebbé varázsolják a lányuk különleges napját.
- És akkor én mit mondjak? Nekem a lányom lehetne - nevetek fel, még ha nem is teljesen igaz. Vagy legalábbis akkor már 16 éves koromban meg kellett volna születnie, akkoriban meg nem épp a családalapítás volt a legfőbb problémám. Nem mintha most, 20 évvel később az lenne.
- Jól van akkor. Én mindenesetre örülnék, ha együtt tudnánk menni. Olyan rég voltunk már bárhol is csak mi ketten - amit leginkább a kettőnk zűrös menetrendjének köszönhetünk. Ugyan nekem a farm az elsődleges munkám, de ez se csak annyiról szól, hogy egész nap itt lógok, néha nekem is el kell mennem akár a városba, akár másik államba. Caliról nem is beszélve, akinek inkább ez a mellékese, és a fotózás a fő. Emiatt nem panaszkodom, de azért sajnálom, hogy már nem töltünk annyi időt együtt, mint hajdanán.
- Értettem, főnökasszony - most ha olyan dacosan játszanék, mint ő, akkor kihagynám ezt a lehetőséget, hogy fordított helyzetben most én húzzam az ő agyát. Lássuk be, akármennyire is annak ellenkezőjeként viselkedik, tudom, hogy szeretné, ha utána mennék. Lesz itt elég borúság az eső miatt, hogy még ezt az olajat is ráöntsem a már amúgy is tomboló tűzre.
Megvárom, míg elmegy, aztán összeszedem a tányérokat, edényeket, és elmosogatom azokat. Körülbelül 5 perc alatt végzek mindennel, rendbe teszem a konyhát és az étkezőt, aztán kiöntve az utolsó kortyokat a borból, megindulok a fürdő felé.
Belépek az ajtón, aztán közelebb is sétálok hozzá. Ráülök a kád szélére és átnyújtom neki a poharat. - Szóval… Engedsz végül mást is, vagy marad csak a hátad? - kérdezem tőle mosolyogva, és inkább kíváncsian, semmint rámenősen. Ha az esténk így végződik ma, akkor így végződik, én nem fogok emiatt vergődni. Nyilván jobban örülnék másnak, de értek én a szép szóból is, még ha Cali hazajövetele óta abból sem jutott túl sok.

Az már egyszer biztos, hogy megtörtént, hiszen máskülönben nem rohantam volna haza úgy, mint akinek elment a maradék józan esze is. Ezt persze elég nehezemre esett volna beismerni, így nem is tettem, ha nem muszáj. Egyszerűbb volt hárítani rá, és felhánytorgatni az ostobaságot, amit művelt a távollétemben. Végül inkább csak biccentettem egyet, mert abban igaza volt, hogy a múlton nem sokat lehetett már változtatni.
- Honnan tudhatnám, hogy nem oda készültél volna éppen, ha nem találsz itt? – vontam fel kérdőn a szemöldököm. Talán maga sem tervezte, de megtörtént volna, úgyhogy igazából jelenleg abszolút lényegtelen volt, hogy hol van. Még csak az kellett volna, hogy azok után, hogy itt talált, mégis átmenne. Az már valóban mindennek a teteje lenne, és valószínűleg hosszú hetekig nem hallana felőlem egy ilyen húzás után.
- Aha… alkudozás, mi?! – forgattam a szemeimet alig láthatóan. – Ha ez így lenne, igazán megkönnyítené a munkámat. Sőt, talán már egy villám is beléd csapott volna, amikor megérkeztél, de látod, még egyben vagy… - természetesen viccnek szántam. Ha ilyen képesség birtokában lennék, akkor sem ártottam volna neki semmi esetre sem. Szándékosan legalábbis biztos nem, a többi meg ki tudja. Nem az én hibám lenne ugyebár, de amúgy is túl fontos volt nekem ahhoz, hogy fájdalmat akarjak neki okozni ténylegesen. Az enyhe lelki terror még belefért a mércém szerint, de a fizikai ártás már nem.
- Jól van, majd meglátjuk, hogy mennyire érdemled ki, meg milyen hangulatom lesz. – egyébként számomra abszolút nyilvánvaló volt, hogy a látszólagos vonakodásom ellenére úgyis segíteni fogok a farm körüli munkákban holnap, mert én már csak ilyen vagyok. A vihar is biztosan fog olyasfajta károkat okozni, hogy a helyrehozatal során jól jöjjön még plusz két kéz. Nekem meg nem volt büdös a munka, bármennyire adtam is most elő, vagy látszottam lusta, szőke némbernek.
Kedvem lett volna egyébként visszaszólni valamit, mikor úgy fedd meg, akár egy gyereket, de végül nem tettem. Ha tovább ragoznám a dolgot, akkor tényleg nem lenne soha vége, bár az igencsak sértette az önérzetemet, hogy most azt hihette, neki lett igaza, az ő vágya teljesült, és hallgatok rá, már ami a téma befejezését illeti. Pedig nem, én magam döntöttem így, nem a szigorú hangnem befolyásolt, amit próbált bevetni. Ez már régen sem működött nálam, ő már csak tudhatja.
- Tudom, ettől olyan mókás az egész! – imádtam a korával heccelni, és most főleg jól jött ki, hogy ő maga tette szóvá, hogy az ara akár a lánya is lehetne. Nem tudtam magam elképzelni egyébként ebben a szerepben, de furcsa is lett volna, ha ő vezet oltárhoz. Sőt, egyenesen bizarr, így gyorsan el is hessegettem a gondolatot. Az meg aztán már pláne mindennek a teteje lenne, ha nem, mint apám helyett apám vezetne, hanem mint… oké, Cali, elég volt!
- Bármikor megoldható lenne, ha szólsz, hogy szeretnél velem kikapcsolódni, de nem emlékszem, hogy a közelmúltban ezt megtetted volna akár egyszer is! – vontam meg a vállaimat, ezzel jelezve, hogy én aztán mosom kezeimet. Oké, az is tény, hogy mostanában kicsit túlvállaltam magam, már ami a munkát illeti, de ha egy üzlet beindul, akkor jobb esetben megállíthatatlan lesz az a bizonyos szekér. Most kellett megalapozni a karrierem úgy isten igazából, és én nem is hagytam ki egyetlen lehetőséget sem erre.
Miután vázoltam az általam elképzelt játékszabályokat az este további részét illetően, valóban el is húzódtam a fürdőszobába. Komótosan megszabadultam a ruháimtól, majd a kellemesen melegre hűlt vízbe merültem, a habok közé. Kicsit megigazgattam a fejem tetején összefogott hajamat, aztán egész belesüppedtem a kádba, amíg be nem jött utánam Aidan is.
- Köszönöm! – vettem át a poharat, egy egészen kicsit fentebb ülve. – Még nem döntöttem el. – vallottam be őszintén, kíváncsian fixírozva az alakját. – De beülhetsz mögém ide, aztán meglátjuk! – és, hogy szavaim komolyságát megerősítsem, kicsit a kád közepe felé húzódtam, hogy valóban odaférjen, ha szeretne beülni ő is. – Rajtad áll igazából, és most szépen inkább a borral tömítem be a szám, mielőtt azt mondanám, amit szeretnék. – természetesen megint egy epés megjegyzést szerettem volna tenni Blanche kapcsán, de voltam annyira bölcs, hogy most tényleg hagyjam még egy kicsit a témát.
- Mik a terveid a hét további részére? – érdeklődtem, mert még nem tudtam biztosan, hogy meddig maradjak itthon.