Erőszakos képsorok következnek...

A terv készen állt, már csak a megvalósítás hiányzott. Sajnálom Calit, amiért ilyen hosszú ideig kellett raboskodnia, de pont azért nem hozhatok elhamarkodott döntéseket és vezényelhetek le félkész mentőakciókat, mert róla van szó. Az üzenet megérkezte óta körülbelül kettő hét, és plusz-mínusz két-három nap telhetett el. Rég volt ilyesmiben részem, és sajnos muszáj volt belátnom: kijöttem a gyakorlatból. Három napja mozgásba lendülhettem volna, de túlságosan paranoiás voltam, és folyamatosan ellenőriznem kellett magamat, a felszereléseimet, a napirendeket, mindent.
Ma éjjel újra felöltöm a régi szerepemet. Hosszú évek után újra ölni fogok. Menni fog vajon?
Kiváló rálátással rendelkező, jól fedett helyen foglaltam el a helyemet. Hasra feküdtem, és kitámasztottam magam előtt a hangtompított mesterlövészpuskámat. Miután élesítettem a lencséket, az eldobható telefonomért nyúltam. Nem az a célom, hogy minél csendesebben, minél tisztábban, minél kevesebb halottal mentsem ki Calit. Jól tudom, hogy az az Aidan már a múlté. Az izommemóriám biztos visszatérne pár megbízás után, de szeretném, ha a mai lenne a legutolsó. Rengeteg pénzembe, még több erőforrásomba, és annál több ismertségembe került, hogy ez a mai este minél gördülékenyebben menjen.
A hívásnaplóban lévő egyetlen számra rányomtam, majd miután leadtam a jelzést, lélegzetvisszafojtva figyeltem a történet kibontakozását. A robbanás híre, és a géppuskák távoli ropogása hamar eljutott a fogvatartók fülébe, és máris riadókészültségbe vágták magukat. Az eleve nem túl nagy csapat néhány tagja vállvetve indultak meg a hang irányába. Beültek a Jeepjükbe, és már el is hajtottak. Ahogy megröffent a motor, én is munkához láttam.
Az első lövésnél még figyeltem a légzésemet, a következő kettőnél már fellobbant az izommemória. Csak arra figyeltem, hogy a megfelelő embereket a megfelelő időben lőjem le. Öt emberrel később már a dzsungel fái között szaladtam az irányom felé. A ruházatom, a mozgásom szinte beleolvadt a környezetbe. Viszonylag könnyű út vezetett a házhoz, ahol fogvatartották a szöszit. A tetemekhez érve gyorsan elrejtettem őket a közvetlen szem elől, de a háznál már nem foglalkoztam ezzel. Az erkélyre felkapaszkodva másztam be az egyik szobába, és indultam meg a pince felé. Egy emberrel találkoztam az emeleten, akit gyorsan, hatékonyan, és mindenekelőtt csendesen szereltem le a késemmel.
Fura volt. Távolról végezni valakivel egy dolog. De látni, ahogy az arcodat nézve huny ki a szeme fénye, azt nem lehet semmihez sem fogni. Ahelyett, hogy megtorpantam volna, vagy ugyanolyan semlegességérzettel haladtam volna tovább, magamat is megrémisztve kaptam erőre. Nálam volt a hatalom, én voltam az élet és a halál ura. Félelmetes volt, mikor realizáltam ezt a gondolatomat. Gyorsan megpróbáltam kirázni a fejemből.
A földszinten egy figyelte az ablakokat, kettő pedig szunyókált – így mindhárommal végeztem. Nem kockáztathattam meg, hogy bárki közülük riadót fújjon. A következő úti cél pedig: a pince. Mély levegőt vettem, ahogy kinyitottam az ajtót. A lentiekről semmi infóm nincs, csupán az, hogy itt tartják fogva a túszaikat. De azon kívül… Lehetnek lent egyedül, de akár hárman is. Óvatosan kellett megközelítenem. Ilyenkor igazán jól jönnének a kémfilmekben használt hi-tech kütyük. Ehelyett kockázatot vállaltam.
Eltorzítva a hangomat, de tökéletesen utánozva az ő akcentusukat, spanyol nyelven szóltam le a pince felé. Tudtam, hogy ezt a nyelvet szokták használni. Az információszerzés mindig erősségem volt. - Hé, odalent! Elkellene egy kis segítség idefent! - álmos káromkodást hallottam csak vissza, majd halk mormogó belenyugvást, ami miatt halkan csettintenem kellett a nyelvemmel. Fenébe. Felébresztettem. A kérdés már csak az, hogy egyes, vagy többes számról van szó? Csendben füleltem, minden nyikordulásra, minden nyögésre gondosan odafigyelve. De semmi. - Mozdulás van már! Gyerünk! Minél hamarabb végzünk, annál hamarabb aludhatunk tovább! - ezzel úgy néz ki, máris nagyobb hatást értem el. Hallom, hogy feláll egy valami fa bútorból (székből?), még egy pedig valami matracról. Nem szólnak semmit, csak mormogva elindulnak felfelé. A picsába. - A konyhában vagyunk - gyorsan ki kellett valamit találnom. A konyha a pincétől jobbra van, így én balra bújok el, és várom az érkeztüket. Az egyik feljön, a másik viszont… édes jó Istenem, hol van a másik? Miért állt meg?
Lélegzetvisszafojtva fülelek minden rezdülésre, de nem moccanok. Halkan fújom ki a levegőt, mikor meghallom a fa lépcső további nyikordulását. Kiér a második is. Hagyok nekik pár lépésnyi előnyt, mielőtt odalépnék az egyikhez. Gyakorlott, gyors mozdulattal döfök felfelé a tarkóján át a koponyájába, és mielőtt földet érne a teste, már a másikon is halálos seb tátong.
Nyelek egyet, ahogy oldalra lépek, és végig tekintek a művemen. Hát ez vagyok én? Ez? Aki ilyen játszi könnyedséggel, mit sem érezve végez az emberekkel? Azt gondoltam, hogy nehezebb lesz újra embert ölni. Ehhez képest...
A kezemben lévő véres késre pillantok, majd leguggolva beletörlöm az egyik nadrágjába. Miközben a kés felületes tisztításával vagyok elfoglalva, egy hangos káromkodást hallok meg az oldalam felől. „Ez meg mi a faszom?” – vagy valami ilyesmi lehetett. Nem gondolkozva vetem rá magamat, és szúrom a késemet a combjába, majd a bordái közé. A kezemet próbálom a szájára tapasztani, hogy ne ordibáljon a fájdalomtól, de ezt én is csak reflexből csináltam, semmint valós eredményt vártam volna tőle. Így hát átmeneti megoldásként a lépcső felé tolom őt, és meglököm. Míg magához tér a földet érés után – ha magához tér -, addigra már rég lent leszek és befejezem, amit elkezdtem. De a nagydarab fickó, amint elvesztette az egyensúlyát, fogást talált a ruhámon, és magával rántott...
[...]
Zúgott a fülem, és forgott körülöttem a világ, ahogy pár pillanattal később, a kisebb agyrázkódásom után magamhoz tértem. A férfin landoltam, de azon nyomban legurultam róla a lendületnek köszönhetően. Szédelegve kerestem a késemet a földön, és beletelt pár pillanatba, mire rájöttem, hogy van az övemben még egy elrejtve. Térdre vetettem magamat a férfi fölött, és átszúrtam a torkán a kést, mielőtt oldalra fordultam volna a hátamra. Lehunytam a szemeimet, és a légzésemre odafigyelve próbáltam visszanyerni a valóság fölötti uralmamat. Lehúztam az arcomat takaró maszkot, és körülbelül egy fél percig szuszogtam ott.
Nem éreztem magamat a legnagyobb rendben, de ha nem szedem össze magam, itt maradok örökre. És ami a legborzasztóbb: valószínűleg Cali is. Könyökömre támaszkodva ültem fel, és húztam ki a férfi torkából a kést, töröltem bele a ruhájába, majd nyúltam bele a zsebeibe. Hála égnek legalább a kulcsokat nem kell a végtelenségig kutatnom. Ez volt a terv fakó, kérdéses része, hogy ha meg is találom a pincét, lesz-e vajon ezeknél az őröknél az ajtó nyitja, vagy sem.
Mint valami ketrecbe vetett vad, olyan érzete volt annak, ahogy a szoba másik felébe pillantottam. Egy aprócska lyukon világított csak be a hold-, illetve a táborfény. Arra pont elég volt, hogy meglássak egy zseblámpát, és kézbe vegyem. Bekapcsolom, hogy ne teljes sötétségben kelljen tapogatóznom. A ketrechez érve újra megfordult körülöttem a világ, és a rácsban megkapaszkodva húztam vissza magamat álló helyzetbe. - Jól vagyok, jól vagyok… - hogy ezzel kit akartam nyugtatni, azt magam sem tudom. Beledugom a kulcsot a zárba, elfordítom, aztán kinyitom az ajtót, és betántorgok a szöszihez.
- Cali… én vagyok az… Aidan - óvatosan közelítem meg őt, csupán a kezemet nyújtva felé. - Remélem elég volt a nyaralásból, és mehetünk haza… vagy legalábbis valahova, ami nem Buenos Aires - egy újabb lépés után ismét elfog a szédülés. Remek lenne most megpihenni, de nincs rá se lehetőségünk, se időnk. Bármelyik percben visszatérhetnek a Jeepesek. De talán… ha jól keverjük a lapjainkat, még kapóra is jöhet. Csak legyek addigra jobban. Egyáltalán akarok én eltérni a tervtől? - Sajnálom, hogy nem tudtam az apádnak tett ígéretemet betartani - lesütött szemmel nézem a földet, de aztán megrázom a fejemet, és újra a kezemet nyújtom feléje. Nem most van ideje a sajnálkozásnak. - Gyere, szöszke, menjünk - az általa már jól ismert nyugtató mosolyommal próbálok neki valamiféle reménysugarat adni. De vajon csak neki, vagy magamnak is?

Erőszakos képsorok következnek...

Képtelen vagyok felfogni, hogy pár hónap alatt hogyan változhatott meg minden, amit az elmúlt tíz évben felépítettem. Elég volt egy megkérdőjelezhető döntést hoznom, ami Calinak nem nyerte el a tetszését, és ezzel egy olyan lavinát indítottam el, ami alapjaiban véve fordította feje tetejére a világunkat. A mi kapcsolatunk, akkor még számomra érthetetlen módon, már nem volt olyan örömteli, boldog, mint régen, én pedig ahelyett, hogy tettem volna ennek orvoslásáért, inkább hagytam elfajulni. Cali elutazott, nekem pedig nem kötötte az orromra a desztinációt, vagy az okokat. Megcsappant bennem a bizalma, vagy csak megsértődött? Őszintén nem tudom. Ha elmondta volna, hogy merre utazik, akkor talán megvédhettem volna. Akkor talán nem kellett volna újra magamra öltenem a jéghideg gyilkos szerepét, és nem kellett volna Calit is felesleges szenvedésnek kitennem. Tudom, hogy nincs értelme ezeken rágódni. Annyi minden lehetett volna, hogy számon sem tudom tartani. A feltételes módot erre az estére el kell engednem, és csak a biztosat tartani szem előtt. Ha ehhez az kell, hogy rideggé, és kiegyensúlyozottá kell váljak, hát legyen. Ez az egyetlen módja annak, hogy kijussunk innen.
Korábban nem hagytam volna, hogy így meglepjenek, ebben biztos vagyok. Egy pillanatra néztem le a tettemre, és ez a két másodpercnyi gyengeség pont elég volt arra, hogy kishíján lebukjak. Szerencsére kellően gyorsan tudtam reagálni, de annyira azért mégsem, hogy minden gond nélkül tudjam leszerelni a férfit. Végigzúgunk a lépcsőn, forog velem a világ, és mikor megtorpanunk, még mindig nem érzem magamat stabil alapokon. Ettől függetlenül, már-már ösztönösen nyúlok a késemért, és fejezem be a megkezdett munkámat.
Ropognak a tagjaim, és szédülök a lépcsős incidens után, de szerencsére annyi létjogosultságom még van, hogy Calihoz eljussak, kinyissam az ajtaját, és megszólítsam.
- Nem csak hatásos, fájdalmas - bár azt valószínűleg hallotta. A jelenlegi egyetlen reményem, hogy kellően jól hangszigetelt a ház, illetve annak alagsora, és nem vontam nemkívánatos figyelmet magunkra.
- Azt mondja, melodráma! Örülök, hogy legalább a humorodat nem vesztetted el - halkan nevetek fel, és megpróbálom gyorsan összeszedni magamat. Kéz a kézben indulunk meg a föld szintje felé, mire Cali hirtelen megtorpan, ezzel késztetve engem is megállásra.
Hol őrá, hol a pince ablakára, hol a lépcső tetejére pillantok, de nem állítom le a feszültsége levezetésében. Inkább adja ki most magából, mert innentől csak nehezebb lesz minden. - Mit tett ez veled? - kérdezem kíváncsian, aggódó tekintettel, de nem várok el tőle kimerítő, novellába illő választ. Egyszerűen nincs rá időnk.
- Hm… - akármennyire is könnyűnek tűnik – az ijesztő az, hogy könnyűnek is érzem -, nem élveztem ezeknek az embereknek a meggyilkolását. Tudom, hogy nem tisztességesek, tudom, hogy gyilkosok, erőszaktevők mind – vagy legalábbis a zöme -, de ettől még nem élveztem. Régen sem. Nekem ez egy munka volt, amit teljesítenem kellett. Akkoriban hatalmas bónuszokat kaptam, hogyha a testőröknek nem esett bántódásuk, és csak a célszemélyt érte akár célzott gyilkosságnak, akár balesetnek beállított vég – most azonban nincs megkötve a kezem. Nem a pénzért teszem ezt, nem a megélhetésért, nem azért, mert jó vagyok benne, hanem mert szükségszerű. Ha nem jelentene nekem Cali ennyit, már rég a sorsára hagytam volna, semmint újra visszalépjek erre az útra.
Nem felelek semmit arra, hogy hányan vagyunk még rajtam kívül, a másikra már annál inkább. Bár érzem, ez sem lesz túlságosan kielégítő, vagy megnyugtató számára. - Volt tervem a bejutásra, és a kijutásra is, igen. De már tíz éve nyugdíjaztam magam - ráhagyom, hogy ezt úgy értse, ahogyan szeretné. Míg régen minden apró részletre odafigyeltem, minden egyes lépésemet megterveztem, és három vésztervem is volt, addig ez a mostaniról aligha mondható el. Most kellene a legjobb formámat hoznom, erre úgy érzem, most vagyok a legkevésbé felkészült. - De ne aggódj. Jól tudok improvizálni - nem mintha ezzel újat mondanék neki, ismer ő már, mint a rossz pénzt. Csak… nem ezt az oldalamat. Ezt az oldalamat soha nem akartam neki megmutatni. Erre most premier plánban láthatja. Elég volt egyszer egy nagyobb volumenű nézeteltérésünk, hogy külön szakadjunk, és máris megtörténjen a baj. Túlságosan elkényelmesedtem, és azt hittem, a múlt az a múlté, nem érhet már utol minket. Hatalmasat tévedtem. Legalábbis nagyon kevés esélyt látok rá, hogy véletlenszerűen pont rá esett az emberrablók választása.
Tisztában voltam a raktárnál lévő két őrrel, de nem terveztem velük semmit sem tenni. Ugyanazon az úton akartam bejönni, mint amin távozni fogunk, és nem tenni felesleges kitérőket. De valamilyen szinten igaza van, jobb biztosra menni. Nem hiányzik, hogy hátulról bárki is meglepjen minket.
- Azt gondolom, hogy ez egyszerre egy csodálatos, és egy borzalmas terv. Túl rizikós. Mert mi van, ha az egyik nem jön? Vagy szólnak még pár haverjuknak, hogy csatlakozzanak? - sóhajtok fel kedvtelenül, és szabad tenyeremmel a hajamba túrok. A behatoláshoz valahogy mindig is jobban értettem, mint az eltűnéshez. Úgy néz ki, ez az évek múlásával sem változott. Nincs kétségem afelől, hogy élve kijutunk innen, de odáig még hosszú út fog vezetni. - Hadd gondolkozzak egy kicsit - lehunyom a szemeimet, és nekidőlök a falnak amolyan támasztékként. Mély légzési gyakorlatokat végzek, próbálva visszanyerni az esés előtti állapotomat. Sajognak a tagjaim, de nem szenvedtem komoly feji traumát, ami mindenképpen pozitívum.
Az utolsó kifújásnál kinyitom a szemeimet, és a két alak felé szegezem. Előhúzom a pisztolyomat a gondosan és szorosan rögzített hevederéből, és kibiztosítom. Egy másik zsebből előhúzom a hangtompítót, rácsavarozom. - Mindig is utáltam a lőfegyvereket. De rengetegszer mentettek már meg a húzós helyzetekből - a műveleteim rövidebb ideig tartanak, mint a beszédem, minek a végén rápillantok Calira. - Egy perc és jövök. Ha bármi gond adódik, sikíts. Ha kialszik a lámpa, számolj el tízig, és indulj el te is. Bízz bennem. Nem lesz semmi baj, Cali. Vigyázok rád. Ha az életembe is kerül - a szavaim befejeztével pedig nyomok egy gyors csókot az ajkaira. Lehet nem a legjobb időpont rá, de remélhetőleg ezzel őt is nyugtatni fogom, nekem pedig egy újult erőt ad. Arcomra húzom a maszkot, és megindulok.
Kikémlelek az ajtón, és szemügyre veszek mindent, amit csak lehetséges. Kihúzom a bal combomhoz erősített rövid pengéjű, görbített késemet, a pisztolyomat a másik tenyeremben tartom. Úgy tizenöt, és tizennyolc méterre lehetnek tőlem. Megpillantom a fejük fölötti lámpát. Jól kell céloznom, és gyorsan kell cselekednem, most csak ez a fontos. Megfeszítem az izmaimat, és ugrásra készen állva célzom be a fényforrást. Amint meghúzom a ravaszt, kirontok. Míg azok egységesen nem tudják, hogy hova kapják a fejüket, addig a tőlem közelebb lévőnek a szemei közé eresztek közvetlen közelről egy újabb golyót , és nem törve meg a lendületemet haladok tovább, majd metszem el a másik torkát, teszem a pisztolyom végét a homlokára, és húzom meg végezetül a ravaszt. A másik még nem ért földet, így annak a ruhájába markolok bele, míg a velem szemben állót a vállamon támasztom meg. Először az egyiket ültetem le a falnak háttal, majd a másikat. Az időközben földre hullott késemet felveszem, az egyikbe beletörlöm, és elteszem. Szintúgy a pisztolyt.
Hallom a hátam mögötti lépteket, minek hatására lehúzom a maszkomat, és felé fordulok. - Esküszöm neked, Cali. Amint egy nyugodt, biztonságos helyre érünk innen, mondjuk egy hotelszobába, szerintem egy napig nem fogok kiszállni a kádból. Remélem partner leszel benne te is - szándékosan nem feltételes módban beszélek. Ki fogunk innen jutni. Ki kell innen jutnunk, nincs egyszerűen másik lehetőség. - Az öt csillagot is hétnek fogjuk érezni - mosolygok, majd lehunyt szemmel futtatom át magamban a következő lépéseinket. Halk nesz csapja meg a fülemet, minek hatására reflexszerűen helyezem Cali szájára a tenyeremet, és húzom a falhoz magam mellé.
Lélegzetvisszafojtva próbálok a halovány fényforrások irányába tekinteni, és egyaránt hallgatózni. Jól hallottam. Motorbúgás. És egyre közeledik. - Picsába. Azt hittem hosszabb ideig feltartják őket - suttogva szitkozódok egy sort, majd átkutatom a hullákat. Szerencsére megtalálom, amit keresek. - Ne ijedj meg - mondom ezt, ahogy Cali kezébe nyomok egy gránátot. - Felvázolom a tervet. Ahogy ezek visszaérnek, és megtalálják a hullákat, vagy hogy nincsenek a posztjukon, kész pokollá fog válni ez a hely. Ők arról az oldalról fognak bejönni, nekünk a másikon kell kimenni. Van arrafelé a dzsungelben egy gondosan elrejtett Jeep, és ott vár minket egy régi barátom. Amint megállnak az autóval, ahogy csak lehet, el kell terelnünk a figyelmüket. Mi fogjuk a poklot gerjeszteni, nem ők. A zűrzavarban pedig elmenekülünk - próbálom nyugodtan előadni magamat, de akaratlanul is hadarok. Nincsen túl sok időnk. - A gránáton van egy kis gyűrű, az a biztosítótű. Ha szólok, akkor bedugod az ujjadat, kihúzod, megcélzod a kocsit, és amilyen gyorsan csak tudod, eldobod. Ha túlmegy, nincs baj. Az a lényeg, hogy nekünk szabad út legyen biztosítva. Menni fog, szívem? - kérdezem tőle, és őszinte, határozott választ várok tőle. Ha kell, még egyszer megkérdezem tőle, menni fog-e.
- Ha elbírsz többel, annál jobb. Én viszek magammal kettőt, ha tudsz, hozzál te is annyit. Menjünk, tudok egy jó helyet - a kezeim közé veszek egy-egy robbanóeszközt, és ha Cali úgy gondolja, neki is odaadok még egyet. - Bírd ki még egy kicsit. Nem sokára vége a rémálomnak - szorítom meg gondoskodóan a karját, és egy nyugtató mosolyt villantok felé.
Calit a falnál tartom, tenyeremmel a tarkója mögött simítom az épületet, testemmel viszont előrébb vagyok egy fél lépéssel, hogy mégiscsak én vezessek. Megkerülve a házat, ahol Cali raboskodott, annak a sarkához lépünk. A fényeket ezen a részen szerencsére kiiktattam, így teljes mértékben rejtve vagyunk. Látom az autó közeledtét. Nyomok egy apró csókot a szöszi homlokára, és figyelem a járműt. Lassít, lassít. Rápillantok a nőre, magunk mögé, magunk köré, hogy megbizonyosodjak a biztonságunkról. - Készülj fel. Amint leáll a motor, dobás-dobás, és szaladunk - mély levegőt veszek, bent tartom, és amint kifújtam, hallom a motor lekapcsolását is. - Most!

Erőszakos képsorok következnek...

Cali fogságával kapcsolatban nem is maga az elrablás tudata volt a legnehezebb, amit le kellett küzdenem, hanem az, hogy ne rohanjak eszetlenül a megmentésére. Kevesebb megpróbáltatáson kellett volna átmennie szegényemnek, de mit ért volna mindez, ha közben úgy lőnek le minket, mint valami semmirekellő kutyákat? Ha őt nem is, engem biztosan. Azon kívül, hogy nem lett volna továbbá esélye a kijutásra (vagy legalábbis minimálisra csökkent volna), még annak a tudatával is együtt kellett volna élnie, hogy a védelmezője, a legfőbb bizalmasa, az élettársa már nincs többé. Nem tudtam volna kitenni ennek a fájdalomnak. Tisztában vagyok vele, hogy a keserűség, a megbántottság vezérelte el Amerikából, és bele a fogvatartói markába, de azt is tudom, hogy a történtek ellenére még mindig fontos vagyok neki - ahogy ő is nekem. Muszáj voltam legyőzni a kényszert, hogy terv nélkül szaladjak a vesztembe, de szerencsére sikerült. Többé-kevésbé... Csiszolhattam volna még a terven, és jobban felkészülhettem volna a beavatkozásra, de elfogyott a türelmem. Ki akartam juttatni őt ebből a borzalmas környezetből, hogy aztán közösen hazamenjünk. Bár… egyáltalán van olyan még, hogy haza? Írországba nem mehetünk, és az amerikai életünket sem lenne a legbölcsebb dolog veszélybe sodorni. Elbodolgulnak a farmon a többiek, ezt az egyet biztosra veszem. Más, mindentől és mindenkitől független helyet kell választanunk, ahol egy ideig meghúzhatjuk magunkat – vagy ha a szükség úgy hozza, akár véglegesen. Mikor épp nem a tervezőasztal fölött görnyedtem, próbáltam valami helyszínt keresni magunknak a továbbiakra, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy kimagasló eredményeket értem el.
- Sajnálom, Cali - fogalmam sincs, az ilyen helyzetekkel mit kellene kezdenem. Sosem voltam túl jó vigasztalásban, a legtöbbször csak egy sírásra alkalmas vállat tudtam felajánlani, illetve, hogy meghallgatom a másikat. De Cali esetében… nem tudom, hogy mi lenne a legjobb. Örülnék, ha beszélne róla, de nem tudom, hogy ez neki is jót tenne-e. Az eddigi, másoktól vett tapasztalatok alapján rövid távon ugyan nem, de később már határozottan.
Most viszont a terv összeállítása az elsődleges, nem az ő lelkiállapota. Bejutni általában mindig könnyebb, mint ki. Elég egyszer félrelépni, és a rossz embert felriasztani, az máris tucatjával fogja rám zúdítani a rosszabbnál rosszabb figurákat. Nincs a közvetlen utunkban a két férfi, de ha bármelyikre rájön a szapora, annak valószínűleg ebbe a házba fog vezetni az útja. Ez az, amit most nem kockáztathatok. Nem szabad elfelejtenem, hogy nem vagyok egyedül.
- Egyes részei igen, úgy a nagy összességben. Az ördög az apró részletekben rejlik - ha érdekli, mit értettem ez alatt, később rákérdezhet, de most túlságosan szorít az idő.
- Nemsokára kijutunk innen, és annyit ehetsz, amennyit csak szeretnél - addig azonban még rettentően hosszú út fog vezetni. Pörög bennem az adrenalin, érzem a figyelmemen, a pulzusomon, én azonban mégis csak arra vágyom, hogy vége legyen ennek az egésznek, és biztonságban, csendben, nyugalomban lehessünk. Régebben csak ezért éltem – az izgalomért. Nem szerettem elhúzni a feladataimat, de sosem bántam, ha a kelleténél hosszabb ideig kellet a helyszínen tartózkodnom. Régen a veszélyben éreztem otthon magam, ma a nyugalomban. Sok minden változott az elmúlt tíz év alatt. Nagyon sok minden.
- Majd ha kettesben leszünk, adok én neked egy vékony, fehér trikót. De szigorúan csak azt - vele együtt én is humorral próbálom oldani a feszültséget, és az elkövetkezendő veszélyes percek okozta szorongást. Olyasmire készülünk, amiről nem tudnám megmondani, mennyire jó ötlet. Ezzel egyrészt felfedjük magunkat, másrészről viszont megcsonkítjuk a számaikat, és a kialakult káoszban kapunk egy kis előnyt. Ha nem ritkínanánk a soraikat, lehet hogy csak fél óra múlva vennék észre a hullákat, de lehet két perc múlva – akkor viszont kritikus alacsony lenne az esélyünk a túlélésre. Bánja egy részem, hogy a múlt leleményességét magam mögött hagytam. A régi Aidan biztos talált volna jó megoldást. De én már nem a régi Aidan vagyok, ahogy az ábra is mutatja.
Elmosolyodom az apja szavainak hallatán. Igaza van. Hogy mertem olyat feltételezni, hogy majd meghátrál a rá rótt feladattól, legyen az akármennyire is veszélyes? Biztos vagyok benne, hogy a fogvatartói iránt érzett gyűlölete is csak tovább fűti a szöszit. Kétélű kard ez, amelynél muszáj figyelnem arra, nehogy a mi vérünk áztassa a nap végén.
A gránátok végighasítanak a levegőben, már-már túlságosan csendesen. Az idő, mintha lelassulna erre a pár másodpercre. A várakozással teli pillanatok, míg a kezemből az ellenség felé repül a robbanószer, adnak számomra egyfajta türelmetlen, mégis békés nyugalmat. Ahogy koppan az ülésen a gránát, hallom a fél másodperccel későbbi felocsúdást, majd hogy az emberi hang elhal, és csak a robbanás mély basszusa köszön vissza felénk. Becsapódik pár pillanattal később a második, a harmadik, és a… hol van a negyedik?
Gyors pillantást vetek Calira, készen állva, hogy kivegyem a kezéből, de mikor meglátom, hogy a biztosítótű a helyén van, felpillantok az arcára, vissza a robbanószerre, majd ráhagyom. Elég lesz három is, a negyedik még akár jól jöhet a későbbiekben. Viszont így is két pillanattal több időt töltünk el ezen a helyen, mint ahogy szerettem volna, ezért megfogom Cali kezét, és megindulunk, amilyen sebesen csak tudunk. Hamar elengedem, és csak vissza-vissza pillantok rá, mert így sokkal jobban tudunk haladni, mintha egymásba lennénk karolva.
Kijutunk a táborból, és azon nyomban a fák felé vesszük az irányt. Érzem távolodni a mögöttem lévő lihegést, amitől rémülten tekintek vissza. Ha meglőtték volna, azt csak hallottam volna! Lesokkolok, mikor meglátom egyik kezében a tűt, másikban a gránátot. Dobd már el, te lány!
Bevárom magam mellett, és hallom ugyan a figyelmeztetését, de nem törődök vele addig, míg a közelembe nem ér. Amint ő hasra vágja magát, pajzsolva a robbanás maradék erejétől vetem rá magam. Érzem, hogy kiszorul a levegő a tüdőmből, ahogy a csendet zaj váltja, majd ismét elcsendesedik.
Kissé zavarodottan, tanácsatlanul tekintek le, majd magunk köré. Ahogy meghallom a szöszi hangját, feljebb tornázom magamat, és a karja alá nyúlok. - Jól vagyok, ne aggódj. Gyere, Cali. Közel van már az a fürdő - mikor próbálnám felemelni, nem kerüli el a figyelmemet, hogy milyen makacsul tartja az egyik kezét az oldalánál. - Hát ez? - igen, megsérült, nagyokos, ezt egy ötödikes is felismerné. - Hadd nézzem csak! Te addig figyelj, nem-e jönnek utánunk - suttogok továbbra is, és ha engedi, elveszem a kezét a vérző testrészről. Felhúzom a felsőjét, majd miután rápillantottam, megkönnyebbülten sóhajtok fel. - Nincs semmi baj. Csak súrolt a lövedék. Ettől függetlenül később össze kell varrnom, ha már biztonságban leszünk. Addig viszont muszáj valami alternatívát alkalmazni - lehúzom a kabátom cipzárját, és az alatta, keresztben a mellkasomon felfüggesztett övtáskába nyúlok. Sokat tanakodtam, hogy elöl, vagy hátul legyen a nyitja, de a történtek fényében egyikkel sem jártam volna jobban. Míg a fogvatartók házában a hátamra zúgtam, addig most a hasam volt a szerencsés. Kiveszek belőle egy steril lapot, azzal nagyjából körbe törlöm a sebét, majd a fertőtlenítőért nyúlok. - Ez csípni fog - azt már valószínűleg mondanom sem kell, hogy próbáljon meg csendben kitartani.
A fertőtlenítéssel végezvén még egy steril lapot helyezek a sebére, és bekötöm a hasát. Gyorsan, alig egy perc alatt megvagyok az egész művelettel. Nem a legjobb munkám, de legalább stabilan tart. Miután meggyőződtem róla, hogy nem vérzik át a kötés, rögzítem. - Sajnos most ennyire tellett csak. Gyere, szöszi. Nincs már olyan messze a fuvarunk - gondosan körbenézek és elpakolok minden szennyezett vagy tiszta eszközt, hogy véletlenül se hagyjunk magunk mögött a kelleténél több nyomot. Felállok, és Calit is felsegítem magammal. Nyomok egy gyors csókot a homlokára, majd kézen fogom. Muszáj tájékozódnom, ezért egy pár másodpercig még kutatok-keresek a tekintetemmel, mielőtt egy adott irány felé határoznám el magam. - Erre - biccentek hátra, majd útnak indulunk kéz a kézben. - Tartalékold az energiádat. Majd később beszélünk, ha már kijutottunk a szargödörből - ráadásul minél kevesebb hangot adunk ki, annál kevésbé verjük fel a dzsungel nyugalmát.
Gyors léptekkel haladtunk, egyszer-egyszer élve csak a lehetséges nyomkövetők megtévesztésének lehetőségével. Helyette inkább a kocsi mihamarabbi elérése volt a cél. Cali kezét mindvégig fogva tartottam, és folyamatosan őt figyeltem, periodikusan meg-megkérdezve tőle, hogy jól van-e. Tudom, hogy kemény csaj ő, de most mégis olyasmiket kellett átélnie, amire épeszű ember nem tud felkészülni.
Mikor végre megpillantom a megbeszélt helyet, megállunk. Előveszem a zseblámpámat, és a kezem felé terelve a fényét vizsgálom meg, működik-e. Miután megbizonyosodtam a működőképessége felől, a hely felé irányítom. Egy rövid, egy hosszú, három rövid, egy hosszú. Kikapcsolom a fényt, és várom a választ.
Várom, de nem érkezik. Hátrapillantok Calira, a dzsungelre, majd ismét vissza a helyszín felé. Újra elismétlem a jelemet, még legalább kétszer, két-két perces időközönként. A hajamba túrok, és épp kész lennék ismét megpróbálni, míg fel nem sóhajtok a választ látva. Három rövid, két hosszú, egy rövid. - Mehetünk - engedem ki a levegőt megkönnyebbülten, majd gyengéden megszorítom Cali kezét, és megsimogatom a kézfejét.
A fény irányába érve megpillantom régi jó barátomat, és a mellette pihenő autót, amiről éppen most távolítja el az ágakat, leveleket. - Cali, ő itt Layne Lindsay, régi jó barátom. Layne, Cali - majd halkan összecsapok a tenyereimmel. - Miután az ismerkedésen túl vagyunk, végre elhúzhatunk innen a búsba? - intézem a kérdést a sofőr felé, majd miután megkaptuk a zöld jelzést, előre engedem a szöszit, és én is beülök mellé.
- Innen még legalább fél óra az út, de lehet van az háromnegyed is, mire százszázalékig biztonságos útra lépünk. Utána még körülbelül tíz perc, hogy elérjünk az átmeneti lakhelyünkig. Nem egy puccos hely, de legalább nem leszünk ott veszélyben- lassan, kisebb szenvedést követően beröffen a gépjármű motorja, és minden további késlekedés nélkül elindulunk.
- Hadd nézzem a kötést! - ha ő húzza fel a pólóját, azt megköszönöm neki, máskülönben én teszem meg ugyanezt a műveletet. Nem látom, hogy átvérzett volna, hozzáérve pedig nem érzek nedvességet, így megkönnyebbülten biccentek. - Minden rendben van. Azaz… minden rendben van? Nem szédülsz, nincs hányingered? A helyzethez mérten, persze - miközben kérdezek, közelebb ülök hozzá, és lehajtom az egyik ülést, hogy hozzáférhessek a csomagtérhez, és kihúzhassak onnan egy kisebb sporttáskát, amit, miután visszahajtottam az ülést, magunk mellé helyezek.
- Van itt ebben pár cucc, ha… úgy érzed, kibújnál ebből a göncből. Egy-két póló, mackónadrág, pulcsik, és minden, ami belefért. Kéred őket, vagy majd később? - érdeklődöm, és a döntésének megfelelően cselekszem.
- Most már beszélgethetünk, ha gondolod. Ahogy egyre távolabb jutunk a tábortól, úgy lesz az út is egyre nyugodtabb. De ha inkább pihenni szeretnél, azt is megértem. Kimerítő egy nap volt a mai - ahogy az imént, úgy most is ráhagyom a döntés lehetőségét.

Régen, a Dublinból való elköltözésünk előtt akaratlanul is sokszor tettem fel magamnak a kérdést: „Mi lett volna, ha?” Mondhatjuk úgy is, hogy ez egyfajta munkahelyi ártalom volt számomra. Abban az életben nem tehettem meg azt, hogy ne foglalkozzak lehetőségek százával, ezrével. Mindenre felkészültnek kellett lennem, hisz ez jelentette számomra az életet, vagy a halált. Az öcsém balesete volt az a katalizátor, ami miatt folyamatosan, szinte minden magányban töltött percemet felemésztette a lehetőségek latolgatása. Mi lett volna, ha máshol hatolunk be? Mi lett volna, ha más útvonalat választunk? Mi lett volna, ha megcseréljük a helyzetet, és ő figyel, én pedig végzem a munkámat? Mi lett volna, ha időben reagálok a hezitálására, és addig korrigálom, míg nem késő? A múlton nem változtathattam, viszont a válaszkeresés ezekre a kérdésekre tett azzá a nagyszerű bérgyilkossá, aki voltam egykoron - lehet nem kéne büszkének lennem rá, de az vagyok. Minden munka után számításba vettem egytől egyig az olyan apróságokat, amelyeken elúszhatott volna egyaránt a meló, vagy akár a saját életem is, és mindent egyfajta tapasztalatként raktároztam el a fejemben. Ez most sem volt, és nem is lesz másképpen.
Mi lett volna, ha Cali nem tud üzenetet küldeni – egyáltalán mit tett azért, hogy ez sikerüljön neki? Mi lett volna, ha várok még egy-két napot, hetet, és utána lendülök akcióba? Simulékonyabban ki tudtunk volna jutni, ha több tervezési időm lett volna? Na és mi lett volna akkor, hogyha Calit nem csak súrolja, hanem átfúrja egy, vagy akár több lövedék? Az ő vérét sosem tudtam volna lemosni a kezemről. Próbáltam egykoron tanítani őt. Hogyan védje meg magát, hogyan boldoguljon egy-egy szituációban, de a szavak azok csak szavak, amelyeket sokkal nehezebb élesben érvényesíteni. Neki valahogy mégis sikerült. Viszonylag jó egészségnek örvend a történtek ellenére is, ráadásul képes volt tiszta fejjel gondolkozni, nem pánikba esni, és lemondani minden lehetőségről, ami a szabadulását jelenthette. Ezért pedig nem tudok rá elég büszke lenni. Ugyanakkor… mi lett volna, ha kicsit többet tanítok neki? Makacsabbul, gyakrabban próbált volna megszökni, vagy inkább más, kifinomultabb, ravaszabb módszerekhez folyamodott volna ugyanezért a célért? És ha így tesz, akkor mi lett volna? Idő előtt eladják, esetleg végeznek vele? Vagy csak még jobban elzárják a sokadik szökési kísérlete után, ami számomra is ellehetetlenítette volna a kimentését? Jól érzékelhető szerintem, hogy miért nem teszem fel többé ezeket a kérdéseket a mindennapi életben. Már-már bele lehet őrülni a lehetőségek tárházába. Most viszont újra elő kell vennem a paranoiás énemet. Biztosra veszem, hogy számos álmatlan éjszakám lesz az elkövetkezendő időben.
Ahhoz viszont először biztonságba kell érnünk. Mit meg nem adnék végre egy puha ágyért, összebújva a szöszivel, békésen pihenve! A gránátok repülnek, a golyók záporoznak, és egy utolsó robbanást követően hirtelen csend támad a közelben, csupán a távoli, táborbeli zajokat, és a fülem enyhe zúgását hallom. Egy pillanatra pánikba esek, mikor látom Cali felsőjét átvérezve, de hamar nyugodalmat erőltetek magamra, amely akkor vált át síri békességbe, mikor meglátom a sérülését. Mármint annak komolyságát. Az ilyen sérülésbe nem illik belehalni, de még csak belebetegedni sem. A menedékházban alaposabban meg kell nézni a sebét, és pár napig szednie kell egy-két gyógyszert, de egyébként kutya baja sem lesz – feltéve, ha nem szed be még több sérülést addig. Most viszont muszáj egy gyors, elsődleges ellátást biztosítanom neki. Rövid fertőtlenítőszeres sebtisztítás, majd egy gyors kötözés. Ez a mostani kis szenvedés az ára annak, hogy később ne kelljen 40 fokos lázzal ágynak esnie.
- Ügyes voltál, ne aggódj. Nem voltál hangosabb, mint az erdő zaja. Ettől függetlenül sajnálom, de ez most a szükséges rossz körébe tartozott - túl sokszor láttam már az életem során olyan sebeket, amelyek nem voltak megfelelően leápolva, és hogy ez milyen károkat okozott számukra. Nem lenne semmi baja Calinak, mert jól ismerem ezeket a tüneteket, abban viszont már nem bízom annyira, hogy megfelelően el is tudnám látni. Az pedig, lássuk be, nem lenne túl bölcs dolog, ha meglátogatnánk valamelyik kórházat, és ki tudja meddig kellene ott tartózkodnunk. Utána néztem ennek a csapatnak, akik elrabolták Calit, de sajnos nem volt elég információm ahhoz, hogy tudhassam, milyen messze nyúlik el a kezük, és mennyi emberük van átlagos civilnek álcázva. Nem véletlen tehát, hogy olyan embereket választottam ehhez a mentőakcióhoz, akiknek az integritásában egy fikarcnyit sem kételkedem.
- Ne harcolj velem, Cali. Ha meg tudtam birkózni a tinédzser éned minden szeszélyével, akkor most is el foglak látni, akár tetszik neked, akár nem. Számomra a te biztonságod, a te egészséged a legfontosabb -  naivan hittem abban, hogy nem fognak visszaütni az apja egyes ténykedései. Engedtem, hogy messzire utazzon, mert úgy véltem, nem lehet semmi baja, ráadásul Amerikán belül számtalanszor el kellett már mennie napokra, vagy akár hetekre – és ez volt az én hibám. Utána kellett volna mennem, ahogy megtudtam, hogy hol van. De ki gondolta volna, hogy a több, mint egy évtizeddel ezelőtt történtek még így visszaköszönhetnek? Ennyi idő alatt bármilyen neheztelés elévülhet. Hacsak… egek, O’Hara, mit tettél te az utolsó éveidben, amiről még én sem tudok?
Váratlanul ér a kifakadása, egy pillanatra meg is állok a teendőimben, hogy rápillantsak, de aztán szótlanul térek vissza a vizsgálathoz. Nem veszem magamra, hisz tudom, hogy valószínűleg csak tombol benne az adrenalin, amit nem tud máshogy levezetni, csak szavakkal. Tisztában vagyok vele, hogy nem ellenem irányul a haragja. - Nincs miért haragudnom. Fel vagy dúlva. Ez teljesen érthető - felelem neki egy halvány mosollyal az arcomon.
A kérését hallva a kezébe nyomok egy flakon vizet, közben a szám is jártatom. - Na majd, ha megérkezünk a házhoz, ott teljes nyugodtságban megtisztulhatsz. Csak a sebedre légy fokozott óvatossággal, míg nincs rendesen ellátva. Édesem, bele fogsz fulladni abba a vízbe, óvatosabban igyad már! - szólok rá nevetve. Elhiszem, hogy milyen szomjas lehet, de ha ilyen zabolázatlanul önti magába a vizet, attól csak rosszabb lesz.
A rögös terepről kiérve nekem is ellazulnak végre a pattanásig feszült izmaim, és mélyet sóhajtva kényelmesedek el az ülésen. Lepillantok Calira, mikor érzékelem a közelségét. Rásimítok a karjára, és pár pillanatra lehunyom a szemeimet. Olyan jó lenne most felkelni, és realizálni, hogy mindez csak egy rossz álom volt, és minden olyan, mint régen. Mikor csak az apró, jelentéktelen vitáink verték fel a házunk nyugodalmát, de azon kívül semmi egyéb problémánk nem volt az életben. Most viszont egy új fejezet nyílt. Egy olyan fejezet, aminek attól tartok, még a bevezetésén sem vagyunk túl.
- Engedd csak ki, Cali. Tudom, milyen kemény csaj vagy, de azt is tudom, hogy milyen érzékeny. Sírj csak, ha jól esik - néha már az ilyen egyszerű dolgok, mint a sírás is képesek levenni a terhünk jelentős részét a vállunkról. Hát engedje szabadjára, ha ettől jobb lesz neki, én sosem fogom ezért őt kevesebbnek tartani. Épp ellenkezőleg. Sokkal erősebbnek tűnik valaki a szememben, ha hagyja, hogy néha, a megfelelő helyzetben eluralkodjanak rajta az érzelmei, mintsem hogy magában tartsa, és belerokkanjon.
Látva, ahogy szépen lassan ellazul, és elcsendesedik, hiábavalónak látok bármiféle választ adni a szavaira. Ehelyett csak közelebb ülök hozzá, átkarolom, és nyomok egy gyengéd csókot a feje búbjára. Kijutottunk. Ennyi most a lényeg. Tűnjék akármennyire is szürreálisnak, de kint vagyunk, itt már nem érhet minket baj – feltérképeztük az egész terepet, kialakítottuk a legbiztonságosabb útvonalat, és most villámsebességgel, mégis biztonságban tartunk a cél felé. Apró hiba-arány minden tervben van, ami kész dominót indíthat meg, ha nincs csírájában elfojtva - például nem egészen így terveztem a kimenekítést sem. A terv többi része azonban, miszerint a dzsungel sűrűjében eltűnünk, és randevúzunk Layne-nel, az sértetlen maradt. Így pedig nem maradt más, minthogy figyeljünk minden további váratlan eseményre, ami az utunkba kerülhet. Kijutottunk a tűzvonalból, de a veszély bármelyik sarkon lecsaphat.
A hosszú út alatt egy pillanatra sem lankad a figyelmem. Hol Calit, és a vitális paramétereit figyelem, hol az előttünk álló utat, és a környező területeket. Azt hittem, hogy egy végtelenségig fog tartani, mire elérkezünk a teljes biztonságot nyújtó menedékházunkig, ennek ellenére meglepően gyorsan eltelik az idő. Hálát adok mindennek és mindenkinek, akinek köze lehet ahhoz, hogy sértetlenül, mindenféle fennakadások nélkül tudjuk leállítani a motort az átmeneti lakhelyünk előtt.
Apró puszikkal, gyengéd noszogatásokkal, és szavakkal kezdem el ébresztgetni Calit, miután a férfi kiszállt az autóból, és előrement megnézni, minden rendben van-e. - Cali, szívem. Megérkeztünk - és ezen szavak szinonimáit használom egészen addig, míg meg nem ébred a szőkeség. Ha magához tér, és rám pillant, elmosolyodva szólalok meg ismét. - Most már fellélegezhetsz. Itt biztonságban vagyunk - nyomok egy törődő csókot a homlokára, majd a kis ház felé tekintek, ujjaimat Caliéba fűzöm. - Tudom, nem egy nagy szám, de… mit is mondok! Legalább nosztalgiázunk egy kicsit. Mint a régi szép időkben - kapaszkodjon csak a régi szép emlékekbe, ha ez segít neki feldolgoznia az elmúlt heteket. Kapaszkodjon bele, de ne annyira, hogy teljesen elvesszen benne. Nehéz időket tudhatunk magunk mögött, de most már minden rendben lesz. Elegyengetjük a sebeinket, és tovább állunk. Nem mehetünk vissza Amerikába, egyelőre még nem. De ezt nem most fogom megosztani vele.
- Menj csak előre, én addig kipakolom ezt az egy-két táskát hátulról - azzal a lendülettel pedig ki is szállok a járműből, és a csomagrész felé veszem az irányt. A hátamra, vállamra kapom azt a kevés cuccot, amit magunkkal hoztunk a kocsiba – teszem hozzá, feleslegesen, mert Cali végig aludta az egészet -, majd követem a szöszit. Ha nem ment volna magától, akkor pedig kézen fogva haladok be vele az ajtón.
Kinézetre nagyon hasonlít a régi, első házunkra, de körülbelül másfél-kétszer nagyobb, és valamivel modernebb is. - Ha kérdezni szeretted volna, ez Layne egyik nyaralója. Távol a civilizációtól, egy kellemes, nyugodt, csendes környezet, ahol csak az erdő hangjait lehet hallani. Na meg néha a generátorét. - a táskákat mindeközben lepakolom az előtérbe, és a derekára téve a tenyeremet noszogatom, hogy kövessen. A beszédem közben néha-néha megállok, ha elérünk egy-egy lakrészhez, szobához, majd onnan folytatom tovább a mondandómat.
- A következő pár napban, vagy igazából, amíg rendbe nem jössz, itt fogunk lakni, szóval nyugodtan helyezd magad kényelembe. Layne, meg még egy-két srác folyamatosan figyelni fogják az utakat, ösvényeket, ahonnan be lehet ide jutni. Ha bármi baj lenne, azt jelzik nekem. Ez puszta elővigyázatosság, amire lényegében semmi szükség nem lenne, de nem engedhetem meg magamnak, hogy ne legyek egy kicsit egészségesen paranoiás. Útközben Layne megemlítette, hogy tud itt egy dokit, aki majd ránéz a sebedre. Meglepő módon én is ismerem a fickót, egyszer-kétszer még engem is ő rakott össze, csak azt nem tudtam, hogy itt tölti a nyugdíjas éveit. Útközben fel is hívta, szóval egy olyan fél-háromnegyed órán belül meg fog érkezni. Addig leülhetünk, beszélgethetünk, vagy kicsit jobban felfedezheted a házat. Vagy ha szeretnéd lemosni magadról az elmúlt hetek mocskát, a fürdőt most már tudod, merre találod. Ha szeretnéd, hogy segítsek, szívesen megyek, de ha inkább kicsit magadban lennél, azt is megértem. Ez csak rajtad áll - a sok duma után végre elcsendesedek, és hagyom magamat levegőhöz, őt pedig szóhoz jutni.

A történtek ellenére továbbra is úgy érzem, hosszú út fog vezetni odáig, mire én teljesen, korlátok nélkül leszek képes beszélni az érzéseimről. Olyan rég magam mögött hagytam már az érzelmi nyitottságra hajlandó Aidant, hogy egészen mostanáig még csak feltételezni sem mertem volna, hogy valaha vissza fogom nyerni ezt a részemet. De ahogy a Calival való szétválásunk okának, Blannak sem tudtam mindent elmondani, úgy erre most sem leszek képes. Még nem. Arra viszont mindenképpen törekedni szeretnék, hogy az eddigiekhez képest jobban kifejezzem a törődésemet, a szeretetemet Cali iránt, és hogy megmutathassam neki, mennyire fontos is számomra. Még áll a mentális gátam, de érzem, az elmúlt hetek, hónapok olyan repedéseket szakítottak rajta, melyektől bármelyik pillanatban áttörhet. Azt mindketten tudjuk Calival, hogy mit jelentünk egymásnak, de… nem ugyanolyan ez a tudat, hogyha nincs néhanapján szóval is megerősítve. Ha másnak nem, a lelki nyugalmunknak mindenképpen adna egy apró, biztonságot jelentő löketet, mely azt mutatná, tényleg nem változott semmi, és még mindig ugyanannyira tűzbe tennénk a kezünket a másikért. Buenos Airesbe nem egy régen tett ígéret vezetett, hanem maga az a bizonyos személy, akivel már több, mint tíz éve egy ágyon, egy háztartáson, egy házon, egy farmon, egy életen osztozunk.
- Cali… - akad el a hangom, hirtelen azt sem tudva, hogy mit mondjak. Rövidesen összeszedem magam, és megrázom a fejemet, mielőtt válaszolnék. - Cali, egy pillanatra se merd azt hinni, hogy bármit is bánok az elmúlt tizenegy évből! Az apád fontos volt számomra, igen, és azt sem tagadom, hogy ha nem róla lett volna szó, akkor maximum a lelkiismeretem vitt volna magammal, nem egy ígéret és a lelkiismeret. Viszont sosem bántam meg, még a hisztis picsa korszakodban sem. Se azt, hogy új életet kezdtem, azt pedig végképp nem, hogy ezt veled tettem. Felépítettünk egy csodás egzisztenciát ott Baiting Hollowban, amitől eleinte ugyan tartózkodtál, de idővel ugyanannyira megszeretted, mint én. Segítettél az első közös házunk felépítésében, és ott voltál velem, támogattál a rossz, és a jó időkben is egyaránt - felsóhajtok, majd miután kértem-követeltem tőle egy gyors csókot, szólalok meg ismét. - Szóval, akinek hálásnak kell lennie, az én vagyok. És, hogy tudd, tényleg az is vagyok. Nélküled semmi sem lenne ugyanolyan - és e kijelentés mellett teljes vállszélességgel kiállok.
- Az vagy, Cali. Ezt sose felejtsd - taglalhatnám tovább a gondolataimat, de mivel látom, hogy már így is nehezére esik ébren maradni, és minden maradék erejére szüksége van hozzá, hogy elmondhasson még nekem pár mondatot, inkább ennyiben maradok. Az apja lánya, és az én mindenem. Mind O’Harának, mind nekem meg voltak és vannak a magunk keresztjei, hibái, de vannak dolgok, amiket ha akarnánk se tudnánk letagadni – mégpedig azt, hogy Cali miattunk (is) lett olyan érett nő mára, mint amilyen. Nem voltam ott a gyerekkorában, de ezt egy percig sem bánom. Az az apja ideje volt, az enyém sokkal később érkezett el. Átsegítettem a kritikus időszakán a magam félig hideg, félig meleg módján, miközben nem úgy kezeltem, mint egy hercegkisasszonyt, hanem mint egy egyenlő félt. Óvtam-védtem mindentől, melyekkel komolyabb kárt okozhatott volna magában, de nem fogtam túl szorosan a kezét. Ha hülyeséget akart csinálni, és emiatt tudtam, hogy meg fog sérülni, akkor hagytam, hadd csinálja csak. Elmondtam a véleményemet a dologgal kapcsolatban, óvva intettem a veszélyektől, amit ő, főleg a dacos tinédzserkorában nemes egyszerűséggel hagyott figyelmen kívül. Meg is lett az eredménye, mikor horzsolásokkal, és kisebb-nagyobb sebekkel tért haza, melyeket, természetesen, nekem kellett ellátnom.
Sajnáltam felébreszteni őt, hisz csak sejteni tudom, hogy hosszú ideje valószínűleg ez az első olyan alvása, mikor nem kell minden apró neszre felébrednie a biztonság hiánya miatt. Az út közben meg-megsimítottam a karját, és apró puszikat nyomtam a fejére, hogy ha meg is ébredne, rögtön vissza tudjon aludni. A házhoz érkezve viszont szükségem van rá, hogy egy kis időre magánál legyen, utána annyit aludhat, amennyit csak szeretne.
Kisegítem a kocsiból, és bemutatom neki az átmeneti szállásunkat. A rá adott szavaira csak halkan felnevetek. - Őszintén? Nekem abból a nebraskai kirándulásból a te személyes rodeód sokkal jobban megragadt, mint bármi más - visszafogástalan pimaszsággal mosolygok le rá, és simogatom meg hüvelykujjammal a kézfejét.
Mielőtt rátérnék a hosszas magyarázkodásra, adok pár rövid infómorzsát Calliope-nak, hogy ha maradt is még benne feszengés a hely biztonságával kapcsolatban, azt lehetőleg minél előbb eloszlathassam. Jelenleg nincs ennél biztonságosabb hely számunkra itt, Buenos Aires-ben.
- Hát… azért tudnék egy-két alternatívát mondani - az államra adott csókot én egy, a nyakára adott hátsó szándékok nélküli követ, mielőtt nekilátnék bemutatni neki az elkövetkezendő időszakban békét, nyugalmat, és otthont adó házunkat.
Látom rajta, hogy elkalandozik a szövegelésem közepette, de nem állok le. Örömmel mesélek tovább, és reményekkel telve gondolok arra, hogy valamiképpen vissza tudom hozni az előbbi gondtalannak tűnő Calit. A fürdés említése valószínűleg a töréspont, ami visszarántja a valóságba. Először csak lágyan elmosolyodom, ami hamar lekonyul, mikor magányt kér tőlem. Nem esik rosszul a visszautasítása, csupán a gondolat, hogy erőtlen vagyok ebben a helyzetben, és nem tudok neki segíteni, megtenni érte mindent, ami csak lehetséges. Ugyanakkor ha fél másodpercnél tovább gondolkodtam volna, és nem veszem elő az önsajnáló kártyát, akkor rájöhettem volna, hogy most pont ezzel tudok a legtöbbet segíteni neki. Hogy kissé magára hagyom, hadd kaphasson egyedül új erőre. Nem adtam neki túl sok időt a kimentése óta, hogy leragadjon a gondolataiban, erre viszont tökéletes lehetőséget kínál számára a fürdés.
- Persze, ez csak természetes - megértően, szememet lehunyva bólintok, majd nyomok egy csókot a homlokára. - Mindjárt idehozom a táskát, és abból válogathatsz, hogy mit szeretnél felvenni. Törölközőt találsz a fürdőben, ki vannak készítve a mosógép tetejére. A fürdő pediiig… itt van - vezetem el egészen az ajtóig, majd a táskát is behelyezem a fürdőszobába, mielőtt magára hagynám. Egy utolsó, gyors csókot nyomok az ajkaira, és már ott sem vagyok.
Mire Cali kijön a fürdőből, addigra én is végzek a magam teendőivel. Az akciófilmbe illő eseményeket szerencsére teljes testes ruhában végeztem, így azon kívül, hogy kissé megizzadtam, nem kellett sok mindent lemosnom magamról. Később még megejtek egy rendes zuhanyt is, most viszont csak annyira futja, hogy egy-két helyen egy szappanos ronggyal áttöröljem magam, és egy tiszta szerelést vegyek magamra. Eggyel kisebb méretű rövidujjú, eggyel nagyobb méretű mackónadrág, és ennyi. Felállok ültömből, mikor meghallom a fürdőajtó nyílását, és rápillantok Calira.
- Látom végeztél. Jól esett? - és most nem csak a fürdés felől érdeklődök, amiből a sokat sejtető hanghordozásom is árulkodik. Biztosra veszem, hogy az is egy kisebbek megváltással ért fel nála, de ahogy az én tekintetemet nem kerüli Cali kivörösödött szemei, és orra, úgy valószínűleg ezt ő is le tudja olvasni az arcomról. Gondoskodó, kedves mosolyt varázsolok az arcomra, ahogy közelebb lépdelek hozzá. Kyle-nak mondani sem kell, ő idejeközben magunkra hagy, hogy ismét kettesben maradhassunk a kis házban.
A kezemet nyújtom Cali felé, és ha nem húzódik el, akkor először az arcán simítok végig a tenyeremmel, majd a hajába túrok, és lehunyt szemekkel támasztom neki a homlokomat az övének. Két-három mély levegővétel eltelik, mire szó nélkül vonnám a karomba, és ölelném át szorosan. Eddig nem volt rá lehetőségünk a nagy hajszában, most viszont elmondhatatlan szükségem van arra, hogy… érezzem őt. Hogy ne csak Cali érezze magát biztonságban, hanem én is.
Képes lennék akár percekig is ebben a pozícióban maradni, igazából csak attól függ az elszakadásunk időpontja, hogy ki leli meg előbb az erőt magában, ő, vagy én. Ha az ölelésből ki is bújunk, nem távolodok el tőle. Ujjaim a tarkóján pihennek, hüvelykujjaimmal pedig az arcára simítok rá, a vonásait, a szemeit vizsgálva. Mindent el akarok neki mondani, minden olyan titokba beavatni, amire az apja szándékosan megkért, hogy ne tegyem. De… ennek nem most van itt az ideje. Most csak azt akarom, hogy lássa, mennyire megkönnyebbültem, és mennyire örülök neki, hogy újra láthatom, érinthetem, érezhetem őt. Csókkal kívánom megpecsételni az elmúlt percek meghittségét.
- Nem engedlek el többet, Cali, erről biztosíthatlak. Nem tudom, hogy bírnám ki nélküled - szólalok meg, miután ajkaink eltávolodtak egymástól, halkan adva tudtára az ígéretemet. - A doki nem sokára ideér, és ránéz a sebedre. Ha szeretnéd, akkor utána elmehetünk a hálóba, és ténylegesen kipihenheted magad. Ha egy valamit megígérhetek, az az, hogy az ágy sokkal kényelmesebb, mint amilyen a kocsi volt. Egy pihentető alvás pedig lehet rád férne. De rád bízom teljes mértékben, hogy mit szeretnél csinálni - ha nem akar lefeküdni, én azt is teljes mértékben megértem, és elfogadom.
A kezeim közé fogom Caliét, és adok mindkettőre egy-egy apró csókot. - Viszont szeretnék megbeszélni valamit, ami azóta nyomja a szívemet, hogy megtudtam az elrablásod hírét. Gyere, üljünk le - mindezek után arrébb araszolok, kéz a kézben a szöszivel, és aztán leülünk a kanapéra. Míg összeszedem a gondolataimat, lesütött szemekkel vizsgálom az összefonódó ujjainkat. Lágyan elmosolyodom, azonban mikor készen állok, és rápillantok, újra elkomolyodom. Ez nem olyasmi, amit el akarok tréfálni.
- Sajnálom a történteket, Cali. Tudom, hogy nem közvetlenül az én hibám, és nem kellene magamat hibáztatnom, de ettől függetlenül továbbra is úgy érzem, hogy közöm van hozzá. Ha jobban, vagy egyáltalán lekommunikálom veled az egész Blanche-os témát, valószínűleg te sem kerültél volna ilyen helyzetbe. Elvakított az újdonság varázsa, és ezért nem tudok eléggé elnézést kérni - pár pillanatra megállok, veszek egy mély levegőt, és határozottan folytatom. - Annak viszont már vége van. Teljesen és visszafordíthatatlanul. Ahogy meghallottam, hogy bajban vagy, rögtön rá kellett jönnöm, hogy mi… azaz ki az igazán fontos a számomra. Az pedig egyértelműen te vagy, Calliope O’Hara. Sajnálatos, hogy egy harmadik fél, és egy ilyen incidens kellett, hogy erre rájöjjek, de a múltat már nem tudom visszacsinálni, csupán a jelent befolyásolni, és a legjobbat remélni a jövőtől. Arra kérlek csak, hogy bocsáss meg nekem, és hogy valamiképp tovább tudjunk lépni ezen - nem akartam erről beszélni, de nem szeretném túl sokáig kerülgetni a forró kását. Arról viszont, ha tudnám sem avatnám be egyelőre, hogy amennyiben az elrablói céltudatosak voltak a személyét illetően - márpedig nagyon annak tűntek -, annak mi az oka. Erre két indokom is van: először is össze kell szednem a gondolataimat, és kitalálnom, miként adjam elő neki, másrészt pedig jó lenne nekem is tudnom, hogy mit tehetett az örege, amit még nekem sem kommunikált le. Hogy szándékosan, vagy csak nem volt rá lehetősége, az ismét egy jó kérdés, amire nekem kell megtalálnom a választ.

Nem vagyok egy irigy személy, de elmondani nem tudnám, hogy mennyire szívesen lennék olyan átlagos, mint a többség. Mikor az életük legnagyobb problémája az, hogy éppen kinek kellene kivinnie a szemetet, nem pedig az, hogy vajon sikerülni fog-e kimentenie épségben a másikat az argentin emberrablók karmai közül. Mikor békében, és teljes nyugodalomban utazhatnak el a Föld bármely pontjára, nem kell attól tartaniuk, hogy vajon hol fognak olyanok közelébe kerülni, akik az életükre akarnak törni. Úgy gondoltam, hogy Baiting Hollow erre tökéletes helyszín volt, és ha azt nézzük, a magunk ott töltött tíz éve valamilyen szinten hozta is ezt a mindennaposságot. De mégis… elég volt egy hiba, hogy elindítson egy olyan lavinát, amely fenekestül felfordította mindkettőnk életét. Talán, ha mindezeket lezárjuk, akkor még egyszer élhetünk Calival mi is hétköznapi életet. Akár még egyszer Baiting Hollowban is. Én viszont akármennyire is keresem a fényt az alagút végén, nem hogy elérni képtelen vagyok, de még a közelségét sem érzékelem. Nem tudom, hogy hónapok, vagy évek fognak kelleni, mire végre kimondhatom, hogy békében és biztonságban vagyunk, de azt tudom, hogy ehhez nagyon hosszú út fog még vezetni.
- Vigyázz csak, Calliope O’Hara, mert egyszer még a szavadon foglak! - biztosítom róla, még úgy is, hogy tudom, erre nem mostanság fog sor kerülni. Jelenleg ez a legkevésbé fontos dolog, amire most akármelyikünknek is szüksége van.
- Tu… - és az ajtó bezárul. Aprót sóhajtok, és lehunyt szemekkel fejezem be a megkezdett mondandómat. - Tudom, Cali… tudom - sok dolog van, amit ki nem állhatok, de a tehetetlenség érzése még ezek közül is kiemelkedő helyen van. Szüksége van neki erre a kis magányra, tisztában vagyok vele, de valahogy úgy érzem, hogy ez még ennek ellenére sem elég. Tennem kellene még valamit, bármit, akármit, amivel segíthetek rajta. Nem az egyik pillanatról a másikra fog testileg és lelkileg meggyógyulni, én viszont amennyire csak lehetséges, szeretném ezt a folyamatot felgyorsítani. Nem jó így látni őt. Egyszerűen beleőrülök, hogy ezt a Calit is meg kellett ismernem. Mit meg nem adnék azért, hogy minden olyan legyen, mint régen. Mikor egy-egy szabadnapunk, utazásunk másból sem állt, csak a folyamatos viccelődésekből, az állandó nevetésből, a felejthetetlen ágytornákról, és abból a mindent felülíró, mindenen túlmutatót biztonságérzetből, amit egymás mellett éreztünk. Mi lett volna, ha őt is elvesztem? Utálom ezt a kérdést feszegetni, de egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből, míg a saját magam tisztálkodásával vagyok elfoglalva, teljes révületbe esve. Mit kezdtem volna a tudattal, hogy Amy után az ő vére is az én lelkemen száradna? Rettegek ennek a kérdésnek a feszegetésétől, mert akármennyire is próbálnám letagadni, tudom a választ: olyan precíz, kegyetlen pusztítást hoztam minden ellenünk vétett fejére, nemtől-kortól-identitástól függetlenül, amelyre még nem fedezték fel a megfelelő szavakat.
Mikor fog vajon elmúlni ez az érzés? Mikor fogom végre elfelejteni ezt az egész incidenst, és mikor leszek képes túllépni rajta? Mikor fogom újra biztonságban érezni Calit? Önző dolog ezeket a kérdéseket magamra vonatkoztatva feltenni, de tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg Calliope-nak is ugyanezek a gondolatok járnak a fejében a zuhany alatt. Neki sokkal nagyobb traumát kell feldolgoznia, mint nekem, és épp ezért szeretnék mindenben a segítségére lenni, hogy közösen átvészelhessük ezt a kritikus időszakot.
És tudom, hogy bizonyos dolgokat már az elején át kell beszélnünk, le kell tisztáznunk. Nem dughatom homokba a fejemet, és sunnyoghatom el a történteket – egyrészt, mert én nem ilyen vagyok, másrészt mert a történtek elindításához szükséges első dominót én döntöttem le az önös érdekeim miatt. Nem akarom, hogy a kelleténél bármivel is tovább forrongjon bennünk az ide vezető út, és ezzel késleltethessük a felépülést.
Ahogy viszont meglátom a folyosó túlsó végében, csapzott hajjal, kisírt szemekkel, de mégis felüdülten… egyszerűen képtelen vagyok rögvest rázúdítani a gondolataimat. Meg kell érintenem, meg kell ölelnem, meg kell csókolnom. Éreznem kell, hogy tényleg itt van, tényleg ő az, és tudatni akarom vele, hogy mennyire hiányzott, mennyire örülök, hogy jól van, és hogy mennyire fontos a számomra.
De ahogy az érzelmes percek jöttek, úgy is illannak el rövidesen. Ó, milyen szívesen belemerültem volna ezekbe a pillanatokba akár egy örökkévalóságig is, csak ne kelljen rátérni erre az elkövetkezendő témára.
Beavatom – remélhetőleg – minden érzésembe, gondolatomba, és miután végzek, kíváncsian várom a feleletét. Ahogy meghallom a beleszerettél kifejezést a szájából, érzem, hogy kihagy egy ütemet a szívem. Úgy néz ki, hogy akármennyire is úgy gondoltam, hogy végre megbékéltem ezzel a szóval, és a vele járó jelentéssel, még mindig erőteljes hatással van rám. Értem, hogy mit akar mondani Cali, és legszívesebben én is ugyanezeket mondanám neki, de egyelőre még képtelen vagyok rá.
- Hogy kérdezhetsz ilyet, Cali? Hisz tudod jól, hogy te vagy a legfontosabb személy az életemben. Ez egy percre sem változott az elmúlt tíz év alatt - és itt a Blannal történtekre is gondolok, még ha a nevét nem is említem meg neki többször. Éreztem én a hangjából áradó keserűséget, mikor korábban sort kerítettem rá, nem akarom tovább forgatni ezt a kést. - Nem kell feladnom semmit, Cali, mert ez az életem, amit én választottam, és ami mellett a végtelenségig kiállok. Ha akartam volna, kitehettem volna a szűröd, amint tizennyolcat ütött az éveid száma, de nem véletlenül döntöttem a marasztalásod mellett. Felépítettünk egy közös életet, egy közös egzisztenciát, ami pont azért olyan erős, mert egyikünk fejéhez sem volt pisztolycső tartva, követelve a maradást, hanem önnön akaratunkból döntöttünk egymás mellett. Hisz tudjuk, hogy mi így vagyunk a legerősebbek, és így vagyunk a legnagyobb biztonságban. Az életemben az egyetlen dolog, ami jelent számomra valamit, az te vagy. Téged viszont sosem tudnálak feladni. Semmiért, és senkiért. Ezt azért jól jegyezd meg - komolyak a szavaim, és komoly az elhatározásom is, amit zárszóként még hozzáteszek. - Az egyetlen biztosíték arra, hogy nem fog jönni valaki, aki majd elvesz tőled; az az én szavam, és az ígéretem, hogy ez nem fog bekövetkezni. Nem fogom hagyni, hogy még egyszer felmerüljön a lehetősége annak, hogy elveszítelek. Szóval csatold be az öveidet, és párnázd ki magadat, mert biztosíthatlak, hogy hosszú, rögös, ugyanakkor rendkívül emlékezetes út vár rád. Azaz… ránk - mindezt pedig, ha Calinak sincs ellenére, egy csókkal szeretném megpecsételni.
A csókot az szakítja váratlanul félbe, hogy megszólal a mellettünk lévő kisasztalon található kézi adóvevő. Walkie-talkie… még én is sokat szoktam használni, de néha azért rácsodálkozom, hogy milyen észvesztően bugyuta neve van, és pont ezért próbálom minél jobban hanyagolni. Nem mintha a napi szókincsemben kiemelkedő helyet foglalna el. Na de ez nem is lényeges. - Guinness! Megjött Dr. Halál, beküldhetjük hozzátok? - míg beszélnek hozzám a vonal másik végéről, addig a kezembe veszem a készüléket, lenyomom a gombot, és rögtön válaszolok. - Küldjétek csak, essünk túl rajta - felelem kurtán, majd visszaállítom az asztalra, és Cali felé fordulok.
- Ne aggódj, a Dr. Halál nevet mi adtuk neki, valójában Williamson a vezetékneve. John Williamson. Az egyik legjobb orvos a szakmájában, ugyanakkor a szikéit más formában is több, mint hatékonyan tudja hasznosítani. De manapság már jobb szeret gyógyítani, mint ártani - remélem, hogy ez megnyugtatásul szolgált a számára, nem még nagyobb aggodalmakat keltett benne. A kezéért nyúlok. - Ez valószínűleg el fog tartani egy kis ideig, de ne aggódj, én itt leszek végig - megerősítésként még nyomok egy csókot is a kézfejére, mielőtt felállnék, hogy köszönthessem a doktor urat. Simára borotvált arc, rövid, de telt hajkorona, és modern frizura. Szinte rá sem ismertem először.
[…]
Legalább egy, de inkább másfél órát tölt el itt a doki. Ezalatt viszont mindent, és még többet is megtett értünk. Mindig is imádott beszélni – és tudott is miről -, ami néhány esetben mérhetetlenül idegesítő volt, jelenleg viszont üdítő és kellően figyelemelterelő. Kikérdezte Calit minden fontosabbról, a gyógyszerérzékenységről, alapbetegségekről, és csak ez után tért rá magára a sebre. Nem mondom, hogy szakmai szemmel kimondottan tetszett neki a gyorsan feldobott kötés, de a munkakörünket, és az akkori helyzetünket figyelembe véve még le is volt nyűgözve, aminek nem volt rest hangot adni. Jó tanárom volt, maradjunk annyiban. Megkapta Cali a helyi érzéstelenítőjét, és miután annak beállt a hatása, összevarrta a sebét. Nem hagyta, hogy fájjon neki, vagy hogy arra figyeljen, helyette inkább sztorizásba kezdett. Főleg arról volt szó, ahogy először találkoztunk. Még alig múltam tizenhárom, mikor egy nagyon csúnyán alakult megbízást követően betértem hozzá. Látva a vizsgálójához vezető úton, hogy a szobákban milyen fegyverek sorakoztak fel, nem kicsit rezeltem be tőle. Nagy, háta közepéig érő haja volt, erőteljes, mogorva tekintete, és akkora szakálla, hogy az egész száját belepte. Elég volt aztán csak megszólalnia, hogy olyan éteri nyugalom kerítsen a hatalmába, amely még arról is elvonta a figyelmemet, hogy épp lemetszettek az oldalamból egy 5x2 centiméteres bőrdarabot. A heg már nagyon halványan látszik, és ha az ember nem tudja, hogy volt ott valami, akkor valószínűleg észre sem veszi. Megmutattam időközben Calinak, miközben jót nevettem az emléken. Igen, volt még az én életemben is olyan személy, akitől kirázott a hideg – ez pedig a doki volt maga. Rövid ideig tartott a félelmem, mert a világ legkedvesebb emberét ismertem meg a személyében.
Még messze volt a sztori befejezése, mire ő már végzett is magával a kezeléssel, és az utómunkálatokkal. Tudni kell róla, hogy a hangja nem csak nyugtató, de valami eszméletlenül kiegyensúlyozott, és abszolút ráérős.
Amint végzett a történettel is, lerakott az asztalra pár gyógyszert, néhányat pedig Cali kezébe nyomott, hogy azokat mihamarabb szedje be. Pár nap múlva vissza fog jönni, ránéz a varratra, de ahogy ő mondta, szerencséje volt, mert jó helyen találták el, és gyorsan be fog gyógyulni a sebe.
- Na és hogy érzed magad, Cali? Jobb már azért valamivel? - kérdezem tőle, miután kikísértem Johnt, és visszasétáltam hozzá, majd helyet foglaltam mellette. - Csináljak valami gyors, de laktató ennivalót? Gondolom már kész farkaséhes vagy - én legalábbis biztos az lennék a helyében. Látszik rajta, hogy nem etették túl, bár azt meg nem tudnám mondani, hogy hány kilóval lehet vajon most kevesebb. Nekem viszont szánt szándékom mihamarabb talpra állítani, és hogyha ez egy kiadós, finom ebéddel kezdődik, hát legyen!

Szerintem most már teljes bizonyossággal elmondhatom, hogy nekünk Calival sosem volt mindennapi a kapcsolatunk. Se az életünk, ha már itt tartunk. Próbálhattuk mi a nekünk leosztott pakliból a lehető legtöbbet, és a lehető legjobbat kihozni, ha közben mi sem voltunk teljesen őszinték magunkkal. Rengeteg problémát elkerülhettünk volna az évek során, ha nem vagyunk mindketten ennyire makacsok, és magunknak valók. Ha kicsit beszéltünk volna az érzéseinkről, még ha ez azt is jelentette volna, hogy az átgondolási idő miatt pár napra, vagy hétre el kellett volna távolodnunk egymástól. Vagy már az is segített volna, ha én kissé engedékenyebb lettem volna, és lehetőséget hagytam volna beletekinteni a mélyen megbúvó érzéseimbe. Ha eleinte nehezen is, de előbb-utóbb muszáj lett volna elfogadnom, miket táplálok Cali iránt, és hogy mit is jelent ő számomra. Olyan erőteljes kapocs van köztünk, amit mások egy több évtizedes házasság alatt nemhogy megtartani, kiépíteni sem tudnak. Mi ezt mégsem éltük meg a teljes valójában. És nem tartom kizártnak, hogy ebben az is közrejátszott, hogy visszatartottam Cali apjáról egy-két információt. Nem akartam, hogy rossz emlékkel legyen az apjáról, az évek múlásával pedig azt nem akartam, hogy a hosszú ideig tartó hallgatásom miatt elmarjam magamtól. De valószínűleg épp ez volt az, ami miatt most itt tartunk. Ami miatt Calinak olyasmit kellett átélnie, amitől mind az apja, mind én próbáltam a lehető legtávolabb tartani. Nagyjából próbáltuk felkészíteni a legrosszabb eshetőségre, de sosem gondolta volna egyikünk sem, hogy egyszer tényleg szüksége lesz ezekre az ismeretekre. Ha rendbe jön a szöszi, biztosra veheti, hogy még több mindenre meg fogom tanítani. Viszont előtte még várni fog ránk egy hosszú, nehéz beszélgetés, aminek a fő témája a néhai apja lesz. Nem tudom, és már nem is akarom tovább titkolni. Tudnia kell az igazat, akármennyire is legyen az fájdalmas. Attól pedig már nem tartok, hogy elpártolna mellőlem – legalábbis úgy gondolom, meg fogja érteni az indokaimat.
Figyelem a szavait, és annyira közbe szólnék, annyira szívesen elmondanám neki, hogy ettől soha nem kellett volna tartania, mégsem teszem. Hagyom, hogy elmondja, mi nyomja a szívét, és csak akkor engedem szóhoz jutni magamat, mikor úgy érzem, befejezte. Vagy legalábbis egy kis szünetet tart. Felvont szemöldökkel, halkan felnevetve a kérdését hallva. - Nem, Cali, nem tudtam. Bár remélem, hogy csak ennyit láttál a nagy kukkolásod közepette - kicsit elviccelem, de ismerhet már annyira, hogy tudja, én így kezelem a kínos szituációkat. Próbálom kicsit oldani a hangulatot, miközben tudom, hogy mást nem láthatott, hisz a mi közös házunkba sosem vittem magammal senkit. Calin kívül senkit, még Blant sem. Az a miénk, és én ezt teljes mértékben tiszteletben tartottam, és tartom is.
- Jó, azért tegyük hozzá, mielőtt az FBI ránk töri az ajtót, hogy mikor tizennégy éves voltál, még nem különösebben gondolkodtam olyan piszkosságokon, mint amiket később csináltunk - ismét halkan felnevetek, de aztán lágy mosollyal az arcomon szólalok meg újra. - De egyébként igen, Cali, ez így van. Mindig is különleges helyet foglaltál el a szívemben, még akkor is, mikor csak pár napja, vagy hete róttuk együtt az utunkat. Azóta pedig, ahogy még jobban megismertelek, ezek az érzések csak tovább mélyültek - ahogy a kötődésem is iránta. Eleinte teljesen abban a gondolatban voltam, hogy amint lehetősége adódik rá, el fog hagyni engem, és a farmot, amiért egy percig sem hibáztattam volna. De ahogy teltek-múltak az évek, ahogy egyre több szép közös emléket szereztünk, egyre nehezebbé vált a gondolata annak, hogy egyszer el fog jönni az a pont, miután már nem fog mellettem ébredni, nem fogom érezni a párnámon a samponja illatát, a ruháimon a kedvenc öblítője, vagy éppen a tusfürdője illatát. Nem vagyok rá büszke, hogy ilyen érzéseket tápláltam egy bő tizenhat, éppen csak nem tizenhét éves lány iránt, aki ráadásul a legjobb barátom gyermeke volt, de nem tudtam tenni ellene, csupán jó mélyre elnyomni – mint ahogy annyi mindent. Nem akartam túl közel kerülni hozzá, nem akartam, hogy úgy gondolja, várok tőle valamiféle ellenszolgáltatást azért, amiért magamhoz fogadtam – és valószínűleg épp ezért is telt bele olyan sok időbe, mire valamelyikünk, pontosabban Cali, megtette az első lépést az irányomba. Onnan viszont már nem volt visszaút. Az addigi plátói kapcsolatunk máris sokkal szenvedélyesebbé vált, aminek megtartásáért szinte próbálkoznunk sem kell, olyan értelemszerűen jön. - De két dolgot még szeretnék leszögezni: egyrészt, hogy fogalmam sincs, kiről beszélsz, tényleg. Másrészt pedig nem voltam teljesen őszinte veled sem akkoriban, mert az igazság az, hogy az akkori frizurád tényleg nem tetszett, de csak azért, mert valami borzalmas színt választottál, ami nagyon elütött a komplexusodtól. De ha normálisabban, hozzád illően csináltad volna, valószínűleg egy szót sem szólok. Imádom én ezeket a szőke loknikat is, de nem tudom elképzelni, hogy neked bármilyen hajszín rosszul állna - úgy kezdek bele, mintha a világ legnagyobb titkaiba akarnám beavatni, amihez képest csak egy könnyed megjegyzést teszek neki, ezzel is próbálva a helyzet lehetséges kényelmetlenségét oldani.
A doki látogatása sokkal több emléket ébreszt bennem, mint amire számítottam. Egy történetet mesélt csak el, én nekem mégis száznyi-ezernyi további jutott eszembe. Minden kellemes, és kellemetlen egyaránt. Újra honvágyam támad a hazám iránt, még annak ellenére is, hogy tudom, oda nekünk most kimondottan veszélyes lenne visszatérnünk. Eljön még annak az ideje, hogy mi békésen, gondtalanul járhatjuk Dublin utcáit, de addig hosszú út fog vezetni. Úgy gondoltam, hogy az idő majd elsimítja O’Hara baklövéseit, és régi nehezteléseit, de mint ahogy az a helyzet is sejteti, ez közel sem ilyen egyszerű. Rendbe kell hoznom, amit ő elrontott, és ezt mihamarabb meg kell tennem, mielőtt tovább eszkalálódik, és már visszafordítani sem lehet. De mivel nem tudok minden részletet, így abban sem lehetek biztos, hogy egyáltalán most van-e még rá esély. Nagyon remélem, hogy igen.
- Na, ennek örülök! Ha követed az utasításait, akkor hidd el, tényleg pikkpakk jobban leszel - ehhez pedig kétségem sem fér. Az egyik legfontosabb utasítása az volt a dokinak, hogy pihenjen minél többet, hadd gyógyuljon a sebe. Ha Calinak sikerül ehhez tartania magát, és remélem sikerül, akkor egy-két hét múlva meg is ejthetjük azt a - szavait idézve - kiadós táncot, amire most még nem kapható.
- Rendben van, megnézem akkor, hogy miből tudunk gazdálkodni itt - aztán fel is állok a kanapéról, de még nem indulok meg a konyha felé. Főleg azért sem, mert újra beszélni kezd. A csípőmre teszem a kezemet, és elmosolyodom az emlékeken. Csak sejteni tudom, hogy melyik reggelre gondolhat, és ez mindenképpen egy kellemes, bizsergető érzést szabadít fel bennem. Az volt az a pont, mikor végérvényesen megváltozott minden közöttünk. Mikor, ha csak egy kicsit is, de végre megnyíltunk egymásnak. Nem szavakkal, hanem tettekkel. Azelőtt folyamatosan ment a beszélgetés, a viták, az első csókot követően viszont egyre és egyre rövidebb mondatokra voltunk kaphatóak, mígnem rövidesen a szavakat az örömteli, vágytól túlfűtött sóhajok vették át. Azt a napot valószínűleg sosem fogom elfelejteni, olyan különleges volt benne minden. - Hogyne emlékeznék rá. Onnantól kezdtünk el egyre jobban rátalálni egymásra - hangozzék ez akármennyire is felszínesen, ez az igazság. Azzal, hogy átadtuk magunkat egymásnak, és végre elengedtük magunkat, nem törődtünk a következményekkel, mindenképpen segített a mai, egymás iránti bizalmunk megszilárdításában. Hagytuk magunkat, hogy a másik meglásson minket az egyik leggyengébb, legsebezhetőbb pontunkon, és ez valahogy egyáltalán nem volt se rendellenes, se kínos, se szokatlan. Olyan természetes volt, mint ahogy reggel felkel a nap, és este lenyugszik.
Bólintok a kérdésére, és mikor látom, hogy kicsit meginog a felállásában, reflexesen nyúlnék oda, hogy segítsek neki. Értek én a szép szóból, az elutasítására pedig csak mosolyogva rázom meg a fejemet. - Mondták már, hogy makacs vagy, ugye? - hogy ne mondták volna! Én vagyok a legnagyobb szószólója! De pont ezt szeretem benne. Néha idegőrlő tud lenni ez a személyiségjegye, más esetekben viszont kifejezetten… khm, kellemes.
A konyhába érve kitöltök neki egy pohár vizet, a kezébe nyomom, és máris utánalátok kutatni, hogy mégis mit tudunk kihozni az itteni ellátmányból. - Hmm… az biztos, hogy zöldségekből nem lesz hiányunk. És van egy kis darált hús is, ahogy nézem. Jó lesz ez, jó lesz ez. Időközben kitalálom, hogy mi legyen, addig ezeket feldarabolhatod - egyelőre még fogalmam sincs, hogy mit, vagy hogyan fogok megcsinálni, csupán halvány képzeleteim vannak a látottakból. Lerakok elé pár paradicsomot, és paprikát, aztán míg ő azzal van elfoglalva, addig én a gombáért, és a hagymákért nyúlok, és kezdem el feldolgozni.
Épp leszedem az első hagymáról a héját, mikor Cali megszólal. Hallva a szakadozottságot a hangjában, tudom, hogy valami komolyról lesz szó, ezért miután pár pillanatig neki háttal, de ránézve figyeltem, rögtön megtörlöm a kezeimet, és teljes testemmel felé fordulok. Összevont szemöldökkel hallgatom, és nem telik sokba, míg közelebb sétálok hozzá, és le nem guggolok elé, hogy szemmagasságban legyek vele.
Valószínűleg az összes szín kiszalad belőlem azt hallva, amit Cali mond. Hirtelen azt sem tudom, hogy mit érzek, vagy hogy ezt hogyan engedjem ki magamból. Egyszerűen csak… lefagyok. Nem sokáig, csupán annyira, míg eljut az agyamig, és fel nem dolgozom a hallottakat. A guggolásból letérdelek, és akármennyire is kurva kényelmetlen a padló, így maradok, és így veszem a kezeim közé Cali jobbosát. Nyomok rá egy apró csókot, és megsimogatom a kézfejét, mielőtt felnéznék rá.
- Annyira sajnálom Cali, hogy… ennyi mindent át kellett élned. Nem tudom egyszerűen elmondani, hogy mennyire. Ha tudtam volna, nem úszta volna meg ennyivel az a rohadék. Legszívesebben addig kínoztam volna, míg fel nem verem az egész tábort, de még a messzi Buenos Aires lakóit is - ez a harag, ami bennem gyüledezik. A harag, amit részben próbálok kiadni magamból, de a javát inkább lenyelem, és elraktározom magamban. Majd ha eljön az ideje, ha eljön rá a lehetőség, akkor engedem csak szabadjára. Mert ennek a mostani kiruccanásunknak még közel sincs vége. Ha nem is itt fog folytatódni, addig nem fogok nyugodni, míg az utolsó emberig le nem számolok velük. - Ó, Cali… - aztán közelebb csúszok hozzá, és szorosan magamhoz ölelem őt. Nyomok egy apró puszit az arcára, de továbbra sem engedem el. - Ne hidd azt, hogy ezzel bármit is megbecstelenítettél köztünk. Ne is merj ilyesmire gondolni! - az utolsó szavakat már a szemébe nézve mondom. Az elkövetkezőket pedig egyenesen a tekintetén keresztül a lelkéhez szólva. - Tetted, amit tenned kellett, legyen ez akármennyire is fájdalmas. Te minden tőled telhetőt megtettél, hogy kijuttass egy üzenetet, és ha ezt nem teszed meg, akkor ki tudja, mi történt volna. Így viszont elérted azt, hogy eljusson hozzám a híred, és én a segítségedre tudtam sietni. Kimentettelek, és most már biztonságban vagyunk. Mindez nem történt volna meg, ha nem teszel meg valami olyasmit, ami ilyen… fájdalmas volt számodra. Számomra is, de más miatt. Egyszerűen csak rossz belegondolni, hogy mit élhettél át, miközben az az alak… de mindegy is. Te megtetted, amit tenned kellett, és ezt próbáld meg elfogadni. Ne ostorozd magad a történtekért! Te egy O’Hara vagy, Cali, és erről most tettél csak igazán nagy tanúbizonyosságot. Hogy akármennyire is nehéz döntés elé hárulsz, akármilyen áldozatokkal, szenvedéssel is jár valami, ha a fejedbe veszel valamit, akkor azt mindenképpen el tudod érni. A történtek miatt nem gyenge vagy, hanem épp ellenkezőleg. Egy ilyen döntést meghozni ugyanis csak elképzelni tudom, milyen nehéz lehetett számodra, te viszont végig is vitted. Ki tudja, mi lett volna, ha nem így teszel. Akkor most nem kizárt, hogy nem ülnénk itt, és beszélgetnénk - minden szavamat komolyan gondolom, és remélem érzi belőlük, hogy egy pillanatra sem neheztelek rá. Hogy is neheztelnék? Csak azt tette, ami a túlélését segítette.
- Örülök, hogy ezt elmondtad, Cali. Nem lett volna jó ötlet magadban tartogatni. És remélem a te válladról is leesett vele egy hatalmas súly, még ha nem is az összes.  Nehéz lesz még egy ideig, ebben szinte biztos vagyok, de tudd, hogy én mindenben támogatlak, és mindenben próbálok neked segíteni. Csak kérlek, szólj róla időben. Ne rágódj semmin, ne aggodalmaskodj azon, hogy vajon mit fogok gondolni, egyszerűen csak mondd el. Adj ki magadból mindent, ami mardos, hogy én is a társad lehessek ebben az időszakban. Mint ahogy az életünkben vagyunk azok. Hm? - a monológom befejeztére már lágyan elmosolyodom, és biztatóan nézek fel Calira, miután nyomok egy csókot a kézfejére, majd a homlokára.
- Ne aggódj. Tenni fogok, tenni fogunk érte, hogy mindegyik rohadék megfizessen az ellened elkövetettekért. De nem most, nem ma, és nem is egy hét múlva. De előbb-utóbb el fog jönni ennek is az ideje. Addig viszont ne hagyd, hogy felemésszenek a történtek. Erősebb vagy te annál. Ezt nem csak hiszem, hanem tudom - és teljes vállszélességgel kiállok eme gondolat mellett. - Azt meg mondanom sem kell, hogy adok neked időt… minden téren, hogy kilábalj ebből. Türelmesen, és megértően fogom kivárni, hogy nyugodt lelkiismerettel engedj be magad mellé a fürdőbe, legyen ez egy hét, egy hónap, vagy akár fél év múlva. Amennyi idő csak kell neked. Számomra az a legfontosabb, hogy minél teljesebben, minél erőteljesebben kaphassalak vissza - ezt pedig egy újabb kézfejére, majd az ajkára adott csókkal erősítek meg.

A nagy, ősi bölcsök mind azt mondják, hogy akkor kezdünk el csak valamit, vagy inkább valakit igazán értékelni, ha már elvesztettük. Ugyan Calit én nem vesztettem el, de ijesztően közel kerültem hozzá. Abban a pár napban, míg a tervet szőttük, majd próbáltuk véglegesíteni, annyi minden történhetett volna. Rossz embert kérdezünk információért, rossz családot kérünk segítségért, vagy akár az, idejekorán felfedezzük magunkat egy felderítés alkalmával. Az előbbi lövöldözésből kiindulva már azt sem tartom kizártnak, hogy a mi szimatoló orrunkat Cali egészsége, vagy legrosszabb esetben az élete bánta volna. Próbáltam mindvégig higgadt, és összeszedett maradni az elmúlt tizen-akárhány napban, de folyva-folyvást azon vettem észre magamat, hogy hol a kezem remeg, hol a lábam nem bír nyugton maradni. Felőrölt a tudat, hogy csak néhanapján sikerült elkapnunk egy-egy képet róla, de a közti időben semmit nem tudtunk az állapotáról, hogy jól van-e, él-e még. Ott és akkor elhatároztam, minden áldott nap többször is, hogy ha sikerül kijutnunk ebből a rémálomból, akkor nem engedem el többé Calliope O’Harát. Egyszer már hagytam, hogy útjára induljon a sértettségében, és ahelyett, hogy marasztaltam volna, hogy átbeszéltük volna, inkább ráhagytam. Nem, ezt többé nem engedhetem meg magamnak! Túlságosan nagy szükségem van rá. Lehet, hogy nincs tisztában vele, de ő az az erő, aki sakkban tudott tartani az elmúlt tíz év alatt. Ha ő nem lett volna velem, valószínűleg már rég visszaestem volna ebbe a bűnös életbe, amibe most újfent bele kellett kóstolnom a saját önzőségem, konokságom, és csőlátásom miatt. Mert mondhat akárki akármit, ez igen is az én hibám. Én indítottam el a dominót, ami utána sorban döntötte fel a következőt, a következőt, és így tovább… Elég volt egy hiba, hogy minden, amit addig felépítettünk, az felboruljon. Most pedig újra elő kell vennem a múltamat, és visszatérnem a régi módszereimhez. Az egyetlen reményem, hogy ne essek vissza a sötétségbe, az Cali. Ő az én fényem, aki a megváltást hozza az életembe. Ha ő nem húz vissza, akkor félő, hogy örökre el fogok veszni.
- Szerencsére ebből már kinőttél, szöszim - bár ahogy kimondom ezeket a szavakat, rögtön elgondolkodom. Tényleg kinőtt volna? Mert míg anno csak egy ártatlan csókot kapott el, és valamilyen szinten jogosan féltékenykedett, addig nemrég a Blannal történteknél csupán elég volt megemlítenem a puszta tényét, hogy ott fog dolgozni egy ideig, máris elszabadult a pokol. De nem, ezt inkább nem hozom fel. Amilyen szeszélyesek a nők, és amennyire egyszerű vagyok én, biztosra veszem, hogy sokkal több minden lapul itt rejtetten, ami az én fejemben még csak halvány felvetésként sem fordult meg, nekik nőknek viszont evidens.
- Egy költő veszett el benned, drágám - viccelődök ugyan, de a tekintetemből és a mosolyomból láthatja, hogy mindaz, amit mond nekem, az határozottan megmelengeti a szívemet.
- Fenegyerek! Na ezt a szót sem használták még rám! - őszintén, és jó kedélyűen felnevetek a rám aggatott jelzőt hallva. Nagyon örülök neki, hogy végre Caliba is kezd visszatérni a jókedv, és nem csak a borúság lengi körbe a levegőt.
- Ó, egy percig se aggódj, már azóta tésztás ételek járnak a fejemben, mióta megtaláltam ezt a spagettit az egyik szekrényben. De minél több a zöldség, annál egészségesebb! Bár szerintem te pont olyan éhségben lehetsz most, hogy minél egészségtelenebb, annál jobb, nem? - a beszédem közben hátrapillanton, hogy aztán továbbra is derűsen térhessek vissza a magam zöldségeinek feldolgozásához.
A jókedvet, a boldogságot, és a vidámságot viszont olyan orkán erejű széllel dönti le Cali vallomása, hogy abba szinte beleszédülök. Azaz nem csak szinte, konkrétan. A hallottak lesokkolnak, és olyan fájdalom kezd gyűlni a mellkasomban, amelyet már nagyon régen éreztem. Valamikor talán akkor, mikor tudatosult bennem, hogy Amy végzete az akármilyen kicsi vagy nagy mértékben is, de az én hibám volt. Az ártatlanokhoz mindig gyengéd szívvel viszonyultam. Mindenki hordoz magában rosszakat, és magával démonokat, de nem mindenki érdemli meg a halált, vagy a szenvedést. Ahogy az öcsém sem érdemelte. Ő nem ezt az életet akarta, mégis rá lett erőltetve, és ahogy a történtek is mutatják, nem volt hozzá való a mi szakmánk. Az én utam már régóta ki van kövezve a Pokolba vezető úton - olyan dolgokat tettem, amelyek belefértek a saját erkölcsi kódexembe, mégsem voltak helyesek. De Calvagh mit vétett? Amy mit vétett? Cali mit vétett? Az egyetlen vétkük, és ami közös bennük, az az, hogy megbíztak bennem. Cali fájdalma az enyém is, csupán másként élem meg. Fáj, hogy miattam kellett szenvednie, fáj, hogy nem tudtam időben a sietségére indulni, és fáj belegondolni, hogy mit hozhat még a sors, ha továbbra is az életem része marad. Ahhoz viszont túl gyenge vagyok, hogy elengedjem – és az igazat megvallva, nem is akarom. Erőssé akarok válni, olyan erőssé, hogy bármilyen akadályt le tudjak győzni! Az Ő érdekében. Mert szinte minden, amit teszek, az őérte van, az ő biztonságát, az ő jólétét, az ő boldogságát szolgálja. De nem tud nyugodni hagyni a gondolat… az ilyen elhatározásaimhoz miért kell mindig valami visszafordíthatatlannak történnie?
Amennyire csak tőlem telik, próbálok erőt önteni Caliba, de jelenleg úgy érzem, hogy kiszaladt alólam a világ, a lábaimból pedig az erő. Azt viszont tudom, hogy ez most nem az a pillanat, ahol megengedhetem magamnak a gyengeséget. Calinak most egy stabil, erőteljes bástyára van szüksége, aki átsegíti ezen az időszakon. Ennek a bástyának pedig nekem kell lennem. Tudnia kell, éreznie kell, hogy ugyanúgy mellette állok mindenben, mint az elmúlt tíz évben bármikor.
- Nem, nem csak egy O’Hara, és egy Guinness, hanem Calliope O’Hara és Aidan Guinness. Nem mindenki mondhatja el, hogy olyan erős kapocs fogja őket eggyé, mint amilyen a miénk - mikor réges-régen ezeket a szavakat használtam, akkor még közel sem erre asszociáltam, hanem amit ismertem, az apjára és az én kapcsolatomra. Az öreggel megállíthatatlan páros voltunk, és ha olyan megbízást kaptunk, amihez mindkettőnk kellett, akkor borítékolható volt a siker. Nyilván nem gondoltam azt, hogy Cali ugyanezzel a kiképzéssel és tapasztalattal rendelkezne, de mivel az apja vére csörgedezett az ereiben, és az ő neveltetésében részesült, ezért nagyon bíztam benne, hogy egy erőteljes nővé fog megérni, ha majd felnő. Akkor még elképzelni sem tudtam, hogy mennyire.
- Te pedig az egyetlen és utolsó nő, aki mellé be fogok menni - hosszú idő kellett, mire elértünk erre a pontra, de… én azt mondom, éppen ideje volt már. Nagyon hosszú ideig féltem az elköteleződéstől, az elmúlt egy hónapban pedig lényegében már a második nővel készülöm ezt megtenni. De míg Blannal, ahogy most már tisztán és objektíven látom, nem tudott volna működni, addig Calival fog. Ő az életemben mindig is egy olyan személy volt, és lesz is, aki prioritást élvez bárkivel szemben. Kell, hogy működjön köztünk, egész egyszerűen nincsen más alternatíva.
- Én is így érzek. Mit meg nem adnék érte, hogy végre ugyanabban a békességben élhessünk, mint amiben az elmúlt tíz évben! És lehet, hogy te nem akarsz bosszút, amit én tiszteletben is tartok, de ezt az ügyet akkor is le kell valahogy zárnunk... Nem úgy tűnt, mintha véletlenül esett volna rád a választásuk, és ennek utána kell járnom, és mihamarabb pontot tenni a végére. Még akkor is, ha ehhez olyan módszerekhez kell majd nyúlnom, amikhez nem gondoltam volna, hogy még valaha fogok - nem érzem úgy, hogy részleteznem kellene, ez alatt mit értek. Jól látta Cali, és sajnálatos módon első kézből tapasztalhatta meg, hogy milyen is az az Aidan, akit ő maximum csak szóbeszédből ismerhetett. - De nem várom el, hogy ebben részt vegyél, sőt, szeretném is, ha minél távolabb maradnál tőle! Tőled csak annyit várok el, vagy inkább kérek, drága szöszim, hogy ha azt látod rajtad, hogy túlságosan megszállottá válok, túlságosan kifordulok önmagamból, akkor idejében téríts észhez - ettől függetlenül a végsőkig törekedni fogok arra, hogy ne váljon rögeszmémmé ennek az ügynek mihamarabb a végére járni. Örömteli lenne, ha már egy hónap múlva visszatérhetnénk a megszokott életünkhöz, de én biztosra akarok menni, és tudom, hogy ha elsietem, akkor rengeteg minden fölött el fogok siklani.
- Nehogy már a befőtt tegye el a nagymamát! - nevetek fel a szavait hallva, de semmi ellenszenv nincs a hangomban, csupán jókedv. Még azok fényében is, amiket elmondott, próbálok pozitívan hozzáállni a dolgokhoz. Muszáj, mert ha nem így teszek, azzal egy olyan ördögi körforgásba terelem magamat, amiből fogalmam sincs, hogyan, vagy mikor tudnék kiszabadulni. Nem szabad, hogy felemésszenek a Calival történtek, mert az olyan oldalamat hozná elő, amire nem vagyok büszke.
- Olyan kérdéseket teszel fel nekem, Cali, amelyekre nagyon szívesen válaszolnék, de még én magam sem tudom - felsóhajtok, majd megállva a teendőimben, ismét felé fordulok. Tenyereimmel megtámaszkodom a pulton, és úgy nézek rá. - Nem akarok se hazudni, se olyat állítani, ami nem igaz. Egy biztos, hogy pár hónapig még nem fogjuk tudni viszont látni a szeretett otthonunkat. De én nem aggódok miatta egy percre sem, hisz tudjuk, hogy jó kezekben lesz a vezetése. Most viszont túlságosan veszélyes lenne, ha számunkra ismerős helyre mennénk, hisz ki a megmondója annak, hogy nem követ oda minket senki sem? A helyszín pedig… nem tudom. Minél semlegesebb, minél távolibb, annál jobb. Akár… akár felfoghatjuk egy kisebb nyaralási lehetőségnek is az elkövetkezőket. Sőt, tudod mit? Menjünk el Hawaiira! Vagy a Bahamákra! Csak pár hétre, míg lecsillapodnak a kedélyek. Mit mondasz? - amilyen borúsan kezdtem bele a válaszadásba, a végére pont ugyanennyire kapott el a gyermeki izgatottság. Éppen csak nem szaladok oda, úgy sétálok újra közelebb Calihoz, hogy ismét leguggoljak előtte, tenyereimet a térdére helyezzem, arcához pedig egy csókra hajoljak. - Ez lesz a mi nem-hivatalos nászutunk! - lágyan mosolyogva suttogom a szavakat az ajkaiba, mielőtt egy újabb csókot kérnék tőle.
- Vagy ahova szeretnél. Úgy is van annyi tartalékunk, amit egy élet alatt alig tudnánk elkölteni. Akkor már miért ne használnánk ki ezt a nem tervezett lehetőséget, hogy ténylegesen magunk mögött hagyjunk mindent, és csak egymáséi legyünk? Legalább egy kis időre legyen minden olyan, mint egykoron volt. Sőt! Még jobb is - olyan felspannolva érzem magamat, és úgy vigyorgok, hogy kész szíven szúrásként élném meg, ha Cali erre az egész ötletre egy hatalmas elutasítással tudna csak felelni. Nem-nem! Kell ez most nekünk, ezt pedig neki is be kell látnia!

- De, nagyon hiányzik. Szinte visszasírom - azért remélem az erőteljes szarkazmust kiérzi a szavaimból, és nem gondolja túl, majd veszi sértésnek. De mit is beszélek! Cali jobban ismer engem, mint én saját magamat! Akkor is tudja általában, hogy mi bújik meg a szavaim mögött, mikor még én sem vagyok benne biztos. Azért a hisztizős énjét remélem megtartja a múltban. Elég sok fejfájást megéltem már a tizenéves, éppen pubertáson áteső, tomboló hormonokkal teli szeszélyes leány által, nem hiányzik ezt feleleveníteni. Szerintem neki sem.
Felvont szemöldökkel, csípőre tett kézzel, és előbújni készülő vigyorral az arcomon hallgatom végig a drága bor és a rémes randevú történetét. Megrázom a fejemet, és elnevetem magam, mikor az emlékek végére ér, és csak eztán szólalok meg én is. - Cali, drágám. Te hány randevúmat próbáltad szabotálni? Mert van egy olyan érzésem, hogy több is volt még itt, amiről nem tudok - nem mintha egyébként bármit is elért volna vele. Ha menni akartam, vagy ha mennem kellett – igen, néha ilyen is volt, hangozzék akárhogy -, akkor én bizony elmentem, a Jóisten sem állíthatott meg. A Jóisten nem, de Calliope O’Hara igen, főleg ha olyan mutatványokkal hívta fel magára a figyelmet, mint az előbb említett. Tudtam, hogy magára hagyhatom a farmon, elvan ő az állatokkal is, és egy bizonyos idő után már háztartást is nyugodtan tudott vezetni – de az ilyen produkcióival még nálam is kiverte a biztosítékot. Nem véletlen voltak a szabályok, és nem véletlen akartam, hogy azokat szigorúan betartsa. Tudom, hogy a fiatal szervezet még könnyen gyógyul, hisz én magam is átélhettem elég sok viszontagságot a gyermek-, és tinédzserkorom alkalmával, de ez nem jelenti azt, hogy elébe is kell menni a bajnak. De ahogy teltek-múltak az évek, ahogy láttam Calin, hogy egyre inkább kezd felnőni, önállósodni, én is úgy engedtem egyre lazábbra a pórázt, és hagytam érvényesülni. Mindaddig azonban teljes mértékben az a cél vezérelt, hogy óvjam, és védjem őt. Hogy ez hogy sikerült? Nos… még él, nem? - Ó, szívem! Még jó, hogy fejmosást kaptál tőlem! Tudod jól, hogy a szeretetem irántad akkora, hogy ha hülye vagy, akkor én azt is megmondom! Na. Akkor és ott, tizenhárom évesen hülye voltál. Bár ezt akkor is elregéltem neked, ha az emlékeim nem csalnak - elevenítem fel újra az emléket, és ezzel együtt ahogy a kacagásom elhalkul, úgy zárom le a témát is.
A boldog, bolondos emlékképek, ahogy az már törvényszerű az esetünkben, ismét borússá válnak pillanatokon belül. Ugyanakkor vannak dolgok, amiket mindenképpen szeretnék neki, vele letisztázni. És olyanok is, amiket kérek tőle. Amikre szükségem van, ha túlságosan elmerülök ebben az egész hadjáratomban. - Nem kell lekötöznöd, csak szólj, hogy elég - felelem először komolyan, majd hogy a helyzet komorságát üdítsem, újra megszólalok. - Bár nyugodtan le is kötözhetsz, tudod, hogy azt is imádom - kacsintok rá játékosan, még annak ellenére is, hogy tudom, ez közel sem lesz elég arra, hogy túllendüljünk a témán. Beszélnünk kell erről, de nem akarom végérvényesen el-, vagy lerontani a kedvünket. Szép nap ez a mai, mert végre ismét együtt vagyunk, épségben és biztonságban. Azaz… többé-kevésbé épségben. Sok sebfoltozás vár még mindkettőnkre a történtek után.
- Én ezt értem, Cali, és igen, jogod van hozzá. De vannak dolgok, melyeknek nem akarlak téged kitenni, és nem is foglak. Láttad, mi történt a táborban. Egy dolog gránátokat eldobni, és hallani, illetve érezni a belsődben az utórengését, és egy másik szemtől szemben kioltani valakinek az életét - és tessék, újra itt van az a fene komorság! Felsóhajtok, mielőtt bármit is reagálhatna. - Ne beszéljünk erről inkább… egyelőre ne. Majd mindent a maga idejében - őszinte kérlelés van egyaránt a hangomban, és a szemeimben is. Nem tartózkodom teljesen a témától, ugyanakkor nem érzem úgy, hogy most bármelyikünk is kellően ép lenne lelkileg, hogy ezt tovább firtassuk. Visszatértem a régi módszereimhez, újra embert, embereket öltem. Szerintem ez még rajtam sem verődött le. De ami késik, az nem múlik.
- Fokhagyma, meg még egyéb zöldségek. Ennél egészségesebb már hova lehetne? A végén még kihagyom a húst, meg a tésztát, és vegánkodunk egy kicsit! - tudja, hogy mennyire irtózom attól a konyhától, és hogy ha van alternatíva, akkor az esetek 95%-ában azt fogom választani. 95, igen, mert egyébként vannak finom vegán ételek, amiket még én is szívesen megeszek, de életvitelszerűen képtelen lennék ezt az étrendet folytatni. Hogy ki-miért csinálja, azt pedig pláne hagyjuk. Vannak ép talajon álló, logikus észérvek, és azok, amiket csak alaptalanul próbálnak rásulykolni a másikra, a háttértudás pedig vagy hiányos, vagy féligazság, vagy egyenesen fals. Hol is tartottam?
- Szívem… még, hogy nem foglak a mosolyommal lekenyerezni? Sokszor a bugyid levarázsolásához is elég, ha csak így nézek rád - kacsintok rá játékosan. - Majd odateszem a hagymát is, most ez fontosabb - hát persze, majd pont a kaját fogom priorizálni Cali helyett. Ahogy aztán újra rám néz, egyre inkább kezd kimenni a lábamból az erő. Érzem, hogy egyre inkább elveszem, ahogy azok az őszinte, szeretetteljes, mégis megviselt vonások visszaköszönnek a tekintetéből. Vagy mindezeket már csak bebeszélem magamnak itt a fene nagy izgalmamban?
Nem mozdulok, addig maradok ott előtte guggolva, míg ennek többé-kevésbé a végére nem érünk. - Megérdemeljük hát! De most szerintem erre hatalmas szüksége van mindkettőnknek, hogy kicsit kimozduljunk, és tiszta fejjel vághassunk neki utána… mindennek. Én is visszavágyom a biztonságot nyújtó farmra, elhiheted Cali, tényleg visszavágyom. Ettől függetlenül továbbra is úgy érzem, hogy nekünk el kellene utaznunk valami távoli helyre, ahol csak mi leszünk, kettesben - mert oké, volt rá példa, hogy közösen mentünk ide-oda, de sosem úgy igazán… más országokba, más kontinensekre. És az nem is olyan volt, mint amilyennek ez ígérkezik. Akkor még elfojtott érzések voltak mindkettőnkben. Most? Most valami érezhetően megváltozott. Nem egészen tudom még, hogy micsoda, de azt igen, hogy a történtek új fejezetet nyitottak a mi közös életünkben. És én ezt szeretném megünnepelni vele, mégpedig úgy, hogy elviszem egy olyan helyre, ahová igazán vágyik a szíve. Nekem nincsenek ilyen igényeim, az enyém csakis oda vágyik, ahol Ő van.
Adok még neki egy gyors csókot, mielőtt felállnék, és az elhatározásom ellenére visszatérnék a főzéshez. Hátrapillantok, mikor meghallom Cali szisszenését, de ahelyett, hogy mozdulnék, csak megszólalok. - Segítsek? - kérdezem, és csak akkor mozdulok, hogyha úgy érzi, szüksége van rá. De mivel úgy látom, hogy nem, ezért nem fogom úgy kezelni, mint egy bajba jutott királykisasszonyt, hanem ahogyan azt ő szeretné. Elmosolyodom, és visszafordulok az előkészületekhez. Fejemet kissé oldalra tartva hallgatom a szavait, szemeimmel azonban továbbra is azon vagyok, hogy a zöldségeket vágjam, ne az ujjaimat.
- Japán zongorista? Te, te kis huncut! - mutogatok rá a késsel, vigyorogva lóbálva azt, ami csak utólag belegondolva keltett számomra is fura hatást. Megrázom a fejemet, és inkább leteszem a pultra, mielőtt megfordulnék, és behoznám a köztünk lévő távolságkülönbséget.
Egy újabb csókba vonom, megpecsételve ezáltal az úticélunkat. - Akkor legyen Japán. A részletekre pedig később visszatérünk, de inkább foglalkozzunk a kajával, te pedig azzal, hogy a lassan-lassan beütni kívánkozó gyógyszerektől nehogy még nagyobb kárt tegyél magadban - még egy apró, búcsúpuszit kap az orcájára, és az orra hegyére, mielőtt végre nekilátnék összedobni az ételünket. Időközben találom ki, hogy mi lesz a vége, de általában pont az ilyenek szoktak a legjobban sikerülni.
- Nézz körül, mert őszintén szólva, halvány lila dunsztom sincs - de ahogy hallom felzendülni a muzsika hangját, nem nehéz kitalálnom, hogy sikerült rálelnie. Az irányába pillantok, miközben a zöldségeket pirítom, majd mosolyogva fordítom a tekintetemet hol vissza az ételre, hol Calira. Nem kell nekünk mindig beszélnünk, néha arra van szükség, hogy kicsit kikapcsoljuk az agyunkat, és ne foglalkozzunk semmivel. Hogy megemésszük az elhangzottakat, és felkészüljünk testben-lélekben az elkövetkezőkre. Míg ez a kaja készül, addig Cali elringatja magát a zene ritmusára, én pedig csendben próbálom felvenni a számok tempóját, hogy velük dúdolva készíthessem el a világ legjobb ételét. Legalábbis Cali számára ez most mindenképpen annak fog érződni azok után, amiket kapott – vagy pont hogy nem kapott az elmúlt hetekben. Látszik rajta, hogy jócskán le van soványodva a versenysúlyához képest, és nekem szánt szándékom ezt visszahozni rá. Nem azért, mert így ne nézne ki jól, hanem mert tudom, hogy lesoványodva mennyivel kevesebb erő van az emberben, mintha normális arányokkal rendelkezne. Tudom, nekem is voltak ilyen időszakaim. Mondjuk attól nem kell tartanom, hogy tölcsérrel kell majd legyömöszölnöm a torkán a kaját, mert ha van egyvalami, amit Cali szeret, az az evés. Vagy legalábbis az én főztömre eddig még nem volt sok panasza, és mindig hamar elfogytak az adagok.
Csendben, de mégsem feszengve, hanem békében, nyugalomban telt el a következő körülbelül fél óra. Láttam Calin, hogy egyre jobban kezdenek beütni a gyógyszerek, ezért megkértem, hogy inkább a székben ropja tovább, és inkább szóljon, hogyha már túlságosan elfáradt. A konyhát belengő illatok azonban ébren tartották, és ahelyett, hogy megült volna a fenekén, inkább odajött hozzám, és ott próbált szorgoskodni-fontoskodni körülöttem. Legalább így egy kicsit mindennek olyan érzete volt, mint régen.
Közösen megebédeltünk, elkezdtük a Japán utunkat tervezni, és miután befejeztük, egy gyors mosogatást követően az úticélunk a pihe-puha ágy volt. Én még előtte kértem egy helyzetjelentést a srácoktól, és közöltem velük, hogyha bármi van, és nem tudnak elérni, akkor nyugodtan jöjjenek be, de inkább a walkie-n jelezzenek. Mivel semmi probléma nem volt, és még annak halvány nyomát sem lehetett érezni, nyugodtan mentem Cali után. Kibújtam minden felesleges ruhadarabból, és ha neki esetleg segítségre volt szüksége, akkor abban is álltam szolgálatára. Nem kellett sok, hogy a fejem párnára esése után elnyomjon az álom. Annyira emlékszem még, hogy miközben szorosan, de óvatosan, a sebére ügyelve odabújtam, és átöleltem Calit, még egy-két apró, gondoskodó csókot követően odasúgtam neki. - Remélem ezentúl mindig így fogunk elaludni…