- Köszönöm! – Szólalok meg, majd felnyalábolom a táskámat a mellettem lévő ülésről és már szálok is ki a taxiból. A telefonomat nyomkodom, miközben az emberek között suhanok el az utcán. Az ehavi csajos esténket már legalább egy hónapja tervezgetjük, persze a tervek azok mindig sokkal jobban és szebben hangzanak, mint maga a valóság. Ugyanis a valóság ez esetben az, hogy mindenki sorra mondta le az estét. Csak egyetlen egy lány maradt a csapatban, most őt próbálom elérni. Tárcsázom a számát, majd a fülemhez emelem a telefont. Kicseng egyszer, kétszer, háromszor, majd egy női hang szólal meg benne. - Szia Lis! - Lilly! - Hangját alig hallom, olyan mintha legalább ezer ember próbálna meg vele egyszerre beszélni. - Merre vagy? – Megállok egy pillanatra egy épület mellet, hogy körbe nézzek, hátha megláttom. - Oh, ne hara…dj, elfe…tettem. Ülj be nyu… né… . – A vonal elkezdett szaggatni. – Ne.. so… ott….. . – Utolsó szavait már nem is hallottam. - Lis, hahó, itt vagy még? - Egyik fülemhez oda szorítom egy ujjamat, hogy jobban halljam a vonal túl végén lévő lányt. - Lis?! – Bármilyen és bármennyi erőfeszítést is teszek, nem hallom a lányt, csak már azt a jellegzetes hangot, ahogy megszakították vonalat. Fogalmam sincs, hogy ezt Ő szakította-e meg vagy esetleg magától történt, mindenesetre elégé furának találom. Cserében mindegy is, remélhetőleg még ma befog futni, hanem akkor sem történik semmi, megiszok valamit, esetleg eszek egy hamburgert, aztán fogom magamat és haza megyek. A mai nap így is elég fárasztóra sikeredett. Határozott léptekkel folytatom az utamat, ami egy régi ismerős bár felé vezet, mondhatni, olyan törzshely féleség. Még bőven középiskola alatt sikerült megtalálnunk néhány barátnőmmel, a vicc az, hogy ezek közül a lányok közül, már csak én járok ide. Nem is csoda, hiszen Manhattanhez képest ez a hely, egy olcsó kis régimódi hely. Egy kis kincs. Tehát nem egy olyan bár, ahol azt várja az ember, hogy tini lányokkal legyen tele. Pont ezért szerettük, csendes volt és meghitt, itt senki sem zavart minket. Már rátalálni is nehézkes lehet, egy egyszerű, viszont New Yorkra mégis annyira jellemző vörös téglás lakóépület, alagsorában van. Semmi feltűnés. Ahogyan közeledek a jellegzetes zöld ajtó felé, egy ismerős arcot pillantok meg. Mintha, a szintén bejárathoz közelítő, férfit ma már láttam volna. Elkezdem visszapörgetni az emlékimet a mai napról, a fejemben. Elég korán felkeltem, levittem a kutyát sétálni, majd gyorsan beugrottam a munkahelyemre egy fontos papírért, majd egy lőtér felé vettem az irányt. Mostanában elég sok olyan helyzetbe keveredtem, ahol jól jött volna, ha nagyobb gyakorlatom van a fegyverhasználatban. Bár még mikor Dallasban éltünk, Apa megtanította a bátyámnak és nekem is, hogy hogyan használjuk a puskáját. De egyrészt az sok-sok évvel ezelőtt volt, másrészt az elmúlt hónapokig nem gondoltam volna, hogy valaha is kellhet majd ez a tudás. De hát az élet bebizonyította, hogy igen, nem véletlenül tanítottak meg erre. Úgy, hogy mindenképpen elakartam menni, hogy ezt a tudást felelevenítsem. És igen, most már határozottan emlékszem. Az éppen az ajtó felé orientálódó férfi is ott volt ma a lőpályán. Pont egymás mellé kaptunk helyet, így pár szót is sikerült váltanunk. - Üdv megint! – Mosolyogva közelítek felé, mintha csak egy régi ismerőst üdvözölnék.
Mai értelemben a munkamánia leírása: olyan függőségi állapot, amelyben a munka drogként funkcionál, az élet egyetlen értelmévé válik, ezáltal háttérbe szorítva a társas, szociális és családi kapcsolatokat. Ha ezt a függőséget megspékeljük még azzal, hogy eredményközpontúság és profitorientáltság jellemzi a mai társadalmat, akkor egyértelmű receptként funkcionált a sikert hajszoló emberek körében. Oliver Henderson Ethan Moore néven született harmincnégy évvel ezelőtt, akinek az édesapja kicsit sem akarta, hogy a fia a nyomdokaiba lépjen. Tudta, hogy a rendőri hivatás, az igazságszolgáltatás rabbá tette azokat az embereket, akik a törvény jó oldalán álltak, noha Ethan apja is tett olyat, amire sosem volt büszke, csakúgy, mint a fia. Ha tudta volna, hogy a saját halála lesz Ethan pályaválasztási katalizátora, otthagyta volna a rendőri hivatást, s igyekezett voln a fia lelkére hatni baromságokkal, mint hogy az élet szép, élvezni kell, családot alapítani, élni, békére lelni. Csakhogy Olivernek nem ilyen jellegű céljai voltak, s pont, hogy az elmúlt nyolc hónap rávilágított arra a tényre: kell változni, muszáj változtatni. Új szokásokat vett fel vagy hagyott el végül, formálta magát arra az emberre, akinek az éjjelei és a nappalai is egyetlen életre koncentrálódtak. Néhány alkalommal viszont érezte, hogy elég volt, hogy a színültig telecsordult vödröt ki kell üríteni és fel kell hagynia azzal, hogy csakis arra a bizonyos nyomozásra gondoljon, mert már most felfordult néha a gyomra attól, amit tenni fog, holott csak most csöppent bele abba a világba, amelyet fel kell forgatnia. Ezek a szünetek sszükségesek voltak, s ilyenkor ellopva az anyja kutyáját sétára indult. Előszedte a kártyapaklikat a szekrénye polcáról, felvette a futócipőjét vagy éppen pénzben fogadott teljesen ismeretlen emberekkel abban, hogy melyikük tudja eltenni a biliárdgolyókat először, minden egyes kör esetén a vesztesnek egy korsó sörrel kellett megünnepelnie a vereséget. A legtöbb rendőr soha nem használta még a fegyverét. A legtöbb rendőrre még sosem fogtak fegyvert és a legtöbb rendőr nem volt akkora balfasz, hogy bárkinek is a nyakára térdeljen és rendőri visszaéléssel életet oltson ki. A legtöbb rendőrrel Oliver képes volt egy húron pendülni és közös programon részt venni, így indultak neki Ramónnal a lőtérnek a mai nap, pár órával korábban, ahol szerencsére nem csak ők ketten fordultak meg, hogy egymás vérét szívják azok után, ha nem sikerült a célpontot úgy eltalálni, ahogy akarták volna. A bulinak Owen hívása vetett véget, pont akkor, amikor Oliver a mellette gyakorló nőnek magyarázott, de ha nem is dolgozott, a főnöke hívásának fogadását még az istenek se tudták volna megakadályozni. Csak ennyire fókuszált a munkára Henderson. Percekkel később biccentett az ismeretlen nő felé és jelezte Ramónnak is, hogy foglalkozzon a barnával, neki jelenése volt, ezért is lépett le idő előtt. Órákkal később Atlas vágta hátba üdvözlésképpen, elmesélve a teljes napját, olyan részletekbe is beavatva Olivert, amiről hallani sem akart. - Neked mindig Hawaiin kell lenned? - mutatott rá Atlas virágmintás softpimp ingére, ahogy becsukta az autó ajtaját, be is zárva azt egy csippanással, ahogy Atlas is kiszállt a kocsiból. - Bejön a nőknek - rántotta meg a vállait. - Hanyag elegancia, vagy mi a tököm. Még nem panaszkodtak rá - folytatta a magyarázatot, de Henderson már nem annyira Atlasra figyelt, mint kellett volna. A pillantása megállapodott az érkező nő göndör hajfürtjein, ezért is nyitott ajtót, amin Atlas besurrant anélkül, hogy észrevette volna, akár a Marson is landolhatott volna Oliver mellett. Henderson még hallotta, ahogy a partnere és egyben barátja még neki magyarázott már odabentről, amit csak fél füllel hallott, de nem igazán fogta fel a hallottakat. - Helló! Úgy látszik, ma kénytelen vagy beérni velem. Majd ha már nem akarsz látni, le is lőhetsz - ajánlotta fel nagylelkűen, noha esze ágában sem volt elpatkolni, plusz a nő kezébe sem adott volna még töltött fegyvert. A zsaru énje nem engedte volna, hogy civilek csak úgy lövöldözzenek. - Szeretek ajtónálló lenni, de ha csak nem szeretnénk a kőművességről beszélni, beljebb is meheünk - ha nem ellenkeztek vele, akkor kettejük után engedte, hogy az ajtó becsukódjon, amint beléptek a helyiségbe. Atlas a kezeiben egy-egy sörrel parkolt le a párosuk előtt, az egyik korsótól megszabadulva nézett végig a nőn. - Ethan nem említette, hogy ez egy olyan nap lenne! - vigyorgott rá a lányra Henderson legjobb cimborája, kezét nyújtva neki. - Atlas vagyok - mutatkozott be neki. - Ethan meg egy tulok - helyben vagyunk! - Milyen az az olyan nap? - elakadt ennél Oliver. - Randi! Dupla lenne, ha nekem is lenne valakim - pofátlan vigyor maradt Atlas képén, miközben egy pillanatra sem vette le a szemeit Lillyről. - Még csak a nevét sem tudom! - vallott színt egy sóhajtás kíséretében. Valóban, a fegyverek és a lőszerek burkában nem feltétlenül önéletrajzot ad át a másiknak az ember. - Ethan Moore a nevem - etikátlanul pakolta ki a kezét a kis bongyorka felé, úgy tartva a kezébe pakolt sört, mintha elixír lenne, amiből nem kért. - Kérsz sört? - emelte a lány felé. Vezetett. Nem fog inni.
Közelebb érve veszem csak észre, hogy a féri nincsen egyedül, ám ahogyan az ajtó nyílik, úgy lép be rajta a haverja miközben dől belőle a szó. Így a tekintetem először az ismerős arcra irányul, majd a távozó srác után nézek. - Lelőni? – A mosolyom egy zavart kacagásba csap át, miközben jobb szemöldököm fentebb csúszik. - Ilyen vérszomjasnak tűnők? – A kérdésem persze csak költői, amit a széles mosolyom jelezz a velem szemben állónak. Szavaira végig nézek az épület falán. - Hát igazából elég szép tanulmányok vannak New York építészetéről. – A mosolyom még mindig rendítetetlenül jelen van, ám közben elkezdek bentebb orientálódni az épületbe. A pub ugyan olyan mint 18 éves koromban, semmi sem változott. A falak nagyrésze világos barna, míg az asztalok körül lévő székek kárpitjai egészen világos zöld színűek. Ahogyan belépünk, egy párfokos kis lépcsőn vezet le az utunk, hogy helyet foglalhassunk. A bárpult egészen közel helyezkedik el ehhez a bizonyos lépcsőhöz, ezért oda vetek egy hellót, a már jól ismert pultosnak. Körülnézve a helyiségbe meg kell, hogy állapítsam, ahhoz képest, hogy péntek este van, egyáltalán nincsenek sokan. Ez talán annak köszönhető, hogy valóban nem túl népszerű a hely, de persze lehet, hogy még csak túl korán van. Az eddig lankadt mosolyom újra visszatért ahogyan a „tanítom” partnere újra köreinkbe került. Kicsit értetlenül állok az elhangzott mondat előtt. Milyen nap? - Lilly. – Mondom kurtán, és fogadom a kézfogást. Újra szóra nyitnám a szám, mire a fejemben megformált kérdést felteszi helyettem Ethan. Ahogy a két férfi incselkedik egymással egészen olyan érzésem van, mintha csak két gyerek vitáját látnám, egészen jól szórakozok az előttem lefolyó kis „vitán”. - Randi? – Mutatkozik az arcomon valami kis mű meglepődés. - Ha ezt megnyugtat, a barátod ezt az információt velem sem közölte. – A szemkontaktust elengedem Atlasnál, és Ethan szemébe nézek. Remélhetőleg érzi, hogy nem komolyan gondoltam ezeket a szavaimat, de azért biztos, ami biztos vetek felé egy újabb mosolyt. Valóban, jól mondja a férfi, még a nevét sem tudom. Annyira lefoglalt az, hogy úgy csináljak mindent ahogyan mondja, hogy eszembe sem jutott tőle megkérdezni, délután. - Lilly Dodd. – Nyújtom újra ki a kezemet, majd egy határozott mozdulattal rázom meg a kezét a mellettem álló férfinek. - Elfogadom, köszönöm! – Ethan keze után, a korsót ragadom meg, majd belekortyolok. Nem mondanám, hogy kifejezetten szeretem, de egynek elmegy. - Esetleg helyet foglalhatnánk, persze ha csak nem zavar a társaságom. Amúgy is csak az egyik barátnőmet várom. – Egy gyors kacsintást vettek Atlas felé, majd kíváncsian várom a fiú reakcióját. Aztán lassan elkezdek orientálódni afelé az asztal felé ahol mindig ülünk a lányokkal. Miután helyett foglaltam, újra intézek egy kérdést a két sráchoz, persze csak akkor, hogyha követnek. - Sokat jártok ide? Csak mert ha igen, akkor eddig elkerültük egymást, vagy nem ebben az ingbe voltál, mert erre biztosan emlékeznék. – Mutatok Atlas felé. Nem hazudok, biztosan emlékeznék rá, annyira nem illik bele ebbe a környezetbe, egyszerűen feltűnő, még akkor is ha a viselője átlagos kinézetű. Egyszer csak megcsippan a telefonom, majd a képernyőn az alábbi üzenet villan fel: „Most szállok ki a taxiból, fél perc és ott vagyok.”
A különböző szerepek eljátszásával már egészen jól felépíthette volna magában a skizoid vonásokat, de szerencsére nem szállt el és soha nem vált belőle meghasonult személy, mert tudta, hogy ki volt valójában és hogy milyen célok vezérelték. Lily kérdéseire csak egy hosszú, sokat sejtető mosollyal nevetett fel, mert a nők huszonkettes csapdái átitatták az életét. "Nem látsz valami furcsát rajtam?" vagy "Szerinted mi változott meg?" és "Nem nézek husisabbnak ebben a ruhában?" - ezekre a kérdésekre olyan kielégítő választ adni, ami a nőknek is tetszett, kihívás volt és egyben néha öngyilkosság is. A maga részéről tudta, hogy ügynöki munkájának és a kiképzésének köszönhetően bármikor kenterbe verte volna Lilyt a lőtéren, de soha nem volt akkora arca, hogy ezt nyílt hadüzenetként is bármikor bevállalja. Ezért is hagyta konkrét, kimondott válaszadás nélkül a kérdéseket, hogy bevethessék magukat az ojjektumba, de leginkább a melegbe, mielőtt a lelkén száradt volna a nő esetleges meghűlése. Oliver a legtöbb esetben kerülte ezeket a helyeket, mert minél többen látták az arcát ilyen körökben, annál nagyobb volt a későbbiekben a lebukás esélye. Ráadásul olyan ügyön kezdtek el dolgozni, ami egy egész hálózatot volt hivatott lebuktatni, s annak az első dominóját próbálta becserkészni, hogy eldöntse. Az interiőr a számára semmitmondó volt, mert inkább az embereket figyelte meg, látva, felismerve minden olyan motívumot, amire tanították. Mindig figyelt Oliver, s a törvény - jónak mondott - oldalán állt. A legtöbb esetben. Atlas vele ellentétben viszont szabadabb volt, kelekótyább és mindent megtett azért, hogy élje az életét, így nem mondott nemet sokszor sem nőkre, sem alkoholra. Kettejk közül Atlas volt az, akit előbb is lőttek volna le, mert mindezen tulajdonságok mellett még vakmerő is volt, ugyanakkor ő lett volna az első is, aki másokat megvédve golyót is bevállalt volna. Oliver a "te nagyon hülye" testvérként gondolt rá, még akkor is, ha voltak esetek és alkalmak, amikor a fogát szívta miatta, vagy eltakarított utána. Nála tökéletesebb tulkot soha nem kívánhatott volna magának. - Randi, bizony! - helyeselt Atlas, Ethan pedig sóhajtott. Fogalma sem volt, hogy mégis hova vezetne mindez, ha hagyná teljesen érvényesülni Atlast, ezért időben avatkozott közbe megint. - Atlas Craufurd - tolta be a kezét is a bemutatkozás kellős közepén, ami jelezte, őt sem kellene kihagyni a buliból. Megválva a sörtől Ethan megforgatta a szemeit, jelezve, hogy a tulok terve valóban össze fog így jönni, ha Lily sincs egyedül. Neki meg majd vissza kell fognia Atlast, mielőtt még a lányok ágyába belemászna felbátorodva a bevitt alkoholmennyiségnek köszönhetően. Gyűlölt gyertyatartónak lenni, de Atlast soha a büdös életben nem fogja lekorlátozni, ha összejönne neki egy kósza légyott. Mondjuk remélte, hogy védekezett legalább az a nyomorult, mielőtt még nem kívánt betegségeket adományozott bőszen minden nőnek, akivel dolga volt. - Nem zavar, és úgy nem is fogsz elveszni a tömegben - mert hát valljuk be, Lily nem tartozott a hegynnyi méretű emberek közé, ezért Atlas bólintásával egyetemben Oliver engedte, hogy a nő válassza ki az adott helyet, ahova leparkolkáj majd a seggüket egy időre. Oliver helyett Atlas csúszott be Lily mellé, így Olivernek megmaradt az asztal túlolda, amit most egyáltalán nem bánt. Hátával nekidőlt a box támlájának, hogy a kérdést követően a szemei a lány arcvonásait mérjék fel. - Igazából nem szoktunk nagyon eljárni ilyen helyekre. Kivételes esetnek vagy szemtanúja - mosolyodott el hosszan, jelezve, hogy nem viccel. - Ezt csak a magad nevében mondjad, Moore! - vigyorogta el magát Atlas, pofátlanul beleolvasva a Lilynek szánt üzenetbe. - Zsaruk vagyunk, aztán ha rossz helyen vagyunk rossz időben, azt annyira nem szeretik az emberek, tudod... főleg azok után, ami történt tavaly - toldotta meg a szavait, a térdelős sztorira gondolva. Még jó, hogy ott, annyiban maradt az egész történet és nem követelt még több halálos áldozatot az egész vagy nem lettek tömeges börtönre ítélések az ügyből. - Alapvetően jobb, ha kimaradunk az ilyesmikből - pakoltam az alkaromat az asztalra, ezzel közelebb hajolva Lilyhez is. Tényleg jobb volt, ha nem voltunk feltűnőek, de Atlas már az öltözékével elrontotta ezt az egészet. - Szóval mesélj?! Milyen a barátnőd? - in medias res kezdéssel érdeklődött Atlas. - Honnan ismered Ethant? - ráérősen kortyolta a maga alkoholját, Oliver pedig megrázta a fejét lemondóan. Új széljegyzet került fel a képzeletbeli noteszébe Atlasról: az esküvőjére se fogja meghívni, ha egyáltalán talál olyan nőt, akit elviselne és aki elviselné. Távolabb a projekttől nem is lehetett volna. Addig volt jó.
- Oh tényleg? – Hajolok egy kicsit közelebb a velem szemben álló férfihez. – És honnan veszed ezt? Számomra a randik valahogy nem így kezdődnek, általában jóval előbb az esemény előtt megállapodunk az aktuális partneremmel, hogy akkor bizony most randizunk. Az, hogy annak mi lesz a végkimenetele, meg, hogy hogyan folyik le, megint egy más kérdés. És lehet valóban igaza lesz Atlasnak, mindennek a végén, még sem fog ez annyira különbözni egy randevútól, legyen bármi is a vége. - Lilly Dodd. – Nyújtom Ethan partnerének is a kezem. Immáron a sörrel a kezemben haladok céltudatosan az emberek között, míg el nem érjük azt a boxot amit már-már a törzshelyemnek nevezhetek. Úgy foglalok helyet, hogy rálásak a bejárati ajtóra, hogy ha megérkezne Lisa, akkor akkor én is észrevegyem Őt és Ő is engem, vagyis minket. Mosolygással nyugtázom az újabb civakodást, mely a két barát között folyik le. Egészen olyan érzésem van, hogy valóban ők nem csak barátok, hanem testvérek is. Bár igaz a két társalgó partnerem nem igazán hasonlít egymásra, ettől függetlenül mért ne lehetne. Legalább az látszik, hogy elég jó viszonyt ápolnak. - Esetleg kéred, szeretnéd elolvasni? – Tolom a mobilomat a mellettem ülő elé, amint észre veszem, hogy a Listől kapott üzenetet olvassa. Nem szeretem mikor, valaki a magánszférámba mászik ilyen formán bele. Ami gondolom kiül az arcomra is, minden akaratom ellenére. Oh zsaruk, remek! Valahogy mindig sikerül ilyen helyzetbe keverednem, még szerencse, hogy nem egy üzleti partnere várok épp. Elég kínos lenne, ha kiderülne, hogy mivel is foglalkozok. Bár a ma estén erre vajnyi esélyt sem látok, remélem ez az este végéig így is marad. - Jól érzem, hogy ne firtassam tovább azt, hogy tavaly mi történt? – Bár ugyan ezt az információt Atlastól kaptam, a kérdésemet most Ethan felé szegezem. Nem szeretnék esetleges sebbekket felszakítani, ugyanúgy, ahogy azt sem szeretném, ha bármelyikük rosszul érezné magát és az jól érezhető, hogy Atlas beszédesebb, könnyebben elmesélné, annak ellenére is, ha estleg a társának ezzel kellemetlenséget okozna. Ezért is látom jobbnak a csendestárstól megkérdezni. - Szerintem jobb, ha nem én mesélem el, hanem majd Te méred fel a helyzetet…helyzeted. – Kacsintok a mellettem ülőre. Végül is mért ne, legalább a barátnőmnek legyen egy jó estélye. Egy rendőr jobb parti, mint bárki más, akit itt feltudna szedni, legalábbis nem foglya kirabolni míg Ő alszik, ez is haladás. - Hát…. – Kezdek bele a mondandómba, miközben a velem szemben ülő férfira nézek. - Igazából ma találkoztunk a lőpályán. Segített helyre igazítani a technikámat, amin még van mit csiszolnom. – Hiába az emlékek megkopnak, rengeteg idő telt el azóta, hogy utoljára bármilyen fegyvert is fogtam a kezemben. Bár a lényeg most sem az, hogy olimpiai bajnok lehessek, csak legyen egy biztos fogásom, ha esetleg arra kerülne sor, hogy meg kelljen magamat védenem. Akaratlanul is elnézek az ajtó irányában, ahogyan meghallom a kis csengőt, ami felette csüng, és milyen jól teszem. Egy fehérbőrű, barna, egyenes hajú lány jön le a lépcsőn. Virágos ruhát visel, ahhoz nagyon hasonlót, mint amilyen egyik beszélgető partnerem ingje, hajában aranyszínű hajpánt. Körül néz a teremben és amint sikerül szemkontaktust teremtenünk, elindul felénk. - Szia! – Állok fel és ölelem meg a most érkező nőt. Jól ismert eper illata kicsit átragad rám is, elnyomva ezzel a saját parfümöm illatát. - Szia! Sziasztok! – Néz körbe az asztalnál, majd kérdőn rám emeli tekintetét. - Ők itt Ethan és Atlas. – Mosolygok Lis felé. Ő meg én teljesen különbözőek vagyunk, ami most még feltűnőbb. Valahogy mindig bohókásabb volt nálam, sokkal vidámabbnak is tűnik, amit színes ruháival kihangsúlyoz. Velem ellentétben, én ugyanis mindig visszafogottabb színeket viselek. Lis szó nélkül ül le Ethan mellé, majd kezet nyújt Atlasnak. - Lisa Turner! Lilly nem is mondta, hogy ilyen jó képű társaságunk lesz. – Szemei mosolyognak, ahogyan mélyen a mellettem ülő férfi tekintetét fürkészi. Jól láthatóan bejön neki.
Mielőtt Atlas beleélte volna magát még jobban ebbe az egész hódítási projektjébe, Oliver karja meglendülve lökte meg a másik ügynök vállát, jelezve, hogy elég legyen a marhaságaiból és haladjanak, ha nem akarnak az ajtóban méltatlankodva elidőzni, mikor bent is lehetnének. Jobb mindenkinek, ha Craufurd baromságait csak félig hallották a körülötte lévők, de azért még a kis barna hallott nevén nyomatékosan elismételte, mintha telefonszámot kapott volna. A sör gazdát cserélt, így lehetőségük volt végre elhelyezkedni a boxban is, de persze nem mindegy, ki hol ült. Oliver megvárta, ahogy mindenki elfoglalta az általa kinézett helyét, így került szembe a többiekkel. Kényelmesen eltehénkedett félig-meddig a maga oldalán, rosszallással tüntetve ki Atlas kíváncsiságát, de a maga részéről hagyta, hogy elkövesse az első bakit ott a túloldalon. - Nem, bocs, csak megszokás, hogy mindenre kell figyelnünk - köhintett Atlas, vissza is tolva a telefont Lilly elé, és egyezményesen elnézett másik irányba, mert nem akarta amúgy megbántani a lányt, csak tényleg, ha már félig-meddig felvillant a képernyő, rálátott. Olyan volt, mint egy idős vénlány a buszon, aki elítél, mégis kíváncsian zoomol és mindenbe beleütné az orrát. Oliver a feltett kérdésre hosszan nézett Lillyre. - A George Floyd ügyre gondol, ami Minneapolisban történt. Nem is tavaly, hanem két és fél éve, gyorsan repül az idő. A rendőri túlkapások egyike volt, hogy az ottani zsaru rátérdelt az ember nyakára egy intézkedés kellős közepén. Az egy dolog, hogy mindez megtörtént, de a helyzetet súlyosbítja az, hogy mindez egy feketével történt. Tudod, a mai napig még mindig nehéz egyeseknek ugyanolyan emberként gondolkodni rasszok nélkül, ami két-három évszázada annyira élt bennünk, délen leginkább - a gyorstalpalója nem volt tulajdonképpen az, mert bízott abban, hogy nem csak ő emlékszik az amerikai történelem ezen részére. Mindig is nehezebb volt objektívnek maradni, ha nem fehérekről volt szó, hanem más rassz embere követett el kihágásokat. Ha nő volt. Ha bevándorló volt, ha bennfentes volt, ha a korrupt világ egyik embere volt, és a lista itt még folytatódhatott volna napestig. Az igazság az, hogy Olivernek néha borzasztóan sok volt mindez, mert mindennel visszaélhettek az emberek, ha az igazságszolgáltatás elé kerültek. Ha valaki gyilkolt, felmerült a beszámíthatóság kérdése és ebből Henderson nem kért. Mégis vállat vont. Mert nem az ő bűne volt mindez. Atlas, hogy terelje a téma komolyságát, vált a nőzés fortélyaira, amivel igazán Oliver nem akart ringbe szállni, hagyott mindenkit, hogy érvényesüljenek. Sőt, a pillantása többször a lányra vándorolt, hogy hogyan képes kezelni Craufurd baromságait, előre somolyogva a próbálkozásokon. A magyarázatra Atlas a társára vigyorgott bólintva. - Meghiszem azt, hogy segített. Biztos, hogy egyre jobb leszel majd a célzásban. Ha meg nem Ethan lesz ott, mindig tudnak a lőteres fazonok is segíteni. Leginkább azért, hogy ne őket lődd le, ha egy mód van rá - nevette el magát, ezzel együtt Henderson is elmosolyodott ismét. Atlas követte Lilly pillantását az ajtó irányába és amikor egyértelművé vált a helyzet, hogy ő bizony az a bizonyos barátnő, halkan elfüttyentette magát, Oliver felé dobva egy kósza én megmondtam vigyort. Mindkét férfi végignézte az üdvözlést, Oliver megemelkedve ültében fogott kezet Lisával, ahogy azt az illem diktálta, Atlas pedig szinte átesett az asztalon is, csak hogy egyik karjával kezet fogjon, a másikkal az új lány alkarját érintse meg. Oliver az asztal alatt rálépett Atlas jobb lábára, hogy nyughasson. - Atlas Craufurd - mutatkozott be, hogy egyértelműsítse a helyzetet. - Csak véletlenül bukkantunk fel és sikerült Lillyt lekötnünk, ameddig ide nem érsz. De jó, hogy itt vagy - vigyorgott, mint egy Colgate reklámos vad hód. - Kérsz valamit inni, Lisa? - vette át a szót Oliver, hogy lehűtse itt a kedélyeket kissé. - Ti honnan ismeritek egymást? Lassan körbeérünk - nyugodt mosoly jelezte az érdeklődését, Lillyre pillantva. Ha Lisa nem akart szomjas maradni, akkor Atlas már pakolta is a magasba a kezét, mintha úriasan kiszolgálnák, pedig messzebb nem is lehetett volna az igazságtól. - Mivel foglalkoztok? - toldott még egy kérdést a maga indirekt módján Atlas.
Egy rosszaló tekintettel nyugtázom a férfi bocsánat kérését, hogy belenézett a telefonomba. Igazából, valószínűleg túl hevesen reagáltam. Azonban borzasztó fontosnak tartom a magánélet védelmét. Az embernek néha vannak olyan szennyesei, amit nem szívesen tereget ki az ismerősei előtt, nem hogy egy idegen előtt. Nekem is van egy pár ilyenem, nem csak a munkával kapcsolatban, mert arra leginkább olyan eszközöket használok amik nem lekövethetők, hanem leginkább a családommal kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy igenis kötelességem védeni őket, és azt sem szeretném, ha kiderülne, így első találkozáskor bárki előtt, a testvérem állapota. Estem már így pofára, nem a legjobb érzés. Onnantól kezdve minden vita forrása ez volt, nem hiányzik még egyszer. Mély levegőt veszek ahogyan meghallom a nevet, hogy Atlas mire is gondolt pontosan. - Az egy nehéz ügy volt. És abban a helyzetben úgy gondolom, hogy valóban a rendőr hibázott, DE. – Nyomom meg az utolsó két hangot. - Túlságosan felkapta a média és az emberek elfelejtették, hogy végtére is egy bűnözőről beszéltünk. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy retorzió nélkül kellet volna hagyni az ügyet. Azonban úgy gondolom, hogy az amit az emberek műveltek utána, nem volt emberhez méltó viselkedés. A fosztogatás és a rongálás már nem a jogok érvényesítéséről szólt. Talán az előbb elhangzott vélemény nem túl népszerű, azonban teljes mértékben hiszek ebben. Azzal semmi baj nincsen, hogyha tűntetünk. Sőt, így adhatunk hangot a véleménynek. De ebben az esetben már nem a jogok voltak a fontosak. Már pedig ez vesszi el az ügy komolyságát, legalábbis gondolataim szerint. Fontosnak tartom az érzékenyítést, sőt még inkább azt, hogy mindenki részesüljön egyenlőbánásmódban, azonban azzal a viselkedéssel, amit akkor tanusítottak, még nagyobb ellenszenvet érhettek el. Teljesen mindegy milyen ügyről beszélünk, így nem lehet akaratot érvényesíteni. Gondolataimból Atlas szavai szakítanak ki. - Azért remélem annyira nem vagyok ügyetlen. – Széles mosoly ül ki az arcomra és Ethan tekintét keresem, hátha megerősítést nyerek tőle is. Valamit nagyon jól csinál a mellettem üllő férfi, egészen jól tudja vezetni a beszélgetés menetét. Amit csupáncsak Lisa érkezése volt képes megtörni. A lány széles mosollyal fogott kezet a velem szemben üllő férfivel, azonban mosolya mellé, csillogó szempár is társult, ahogyan a mellettem üllő férfi kezét foghatta meg. - Én is nagyon örülök. Tetszik az inged.– Amint teste megfelelő pozícióba került, tekintettét immáron rám emelte, és ajkaival a „Waoh” szócskát artikulálta, mire csupán csak egy szemforgatást és egy félmosolyt kapott. Lisa közüllünk a legrégebb óta szingli, elmondása szerint neki így most nagyon is jó és valóban sokkal kiegyensúlyozottabb. Azonban ennek minden hátránya is megfigyelhető rajta, sokkal könnyebben kiszedhető belőle egy igen pár bókkal és kedves pillantással. Ez persze nem azt jelenti, hogy bárkinek, bármikor oda adná magát, csupán csak ha működik a kémia, ő bizony ki is használja azt. Aztán lehet, hogy ő csinálja jól, kiélvezi amit kilehet. - Igen, egy pohár bor jól esne, köszönöm! – A mosolya továbbra is lankadatlan, azonban leginkább a vele szemben üllő Atlasra figyel, még akkor is mikor Ethan egy újabb kérdést tesz fel. Ezért Lisáról végül a szemben lévő férfire fordítom a tekintettemet és én válaszolok neki. - Még középiskolás korunkban találkoztunk. Együtt jártunk matekra. – Végre sikerült Lisnek egy másodpercig ide is koncentrálni, így gyorsan hozzáteszi: - Lillynek borzasztóan ment. Tizedikben például, két másik barátnőnkkel korrepetáltuk, hogy legalább egy hármast össze tudjon hozni. – Mondandója hallattán egy csöppet elpirulok, senki sem szereti ha a gyengeségeit hangsúlyozzák, de a mai napig hálás vagyok nekik. - Tagadhatnám, de így volt. – Nevetem el magam zavartan. Lisa látván Atlas erőlködését és tudván, hogy itt bizony a fiúnak senki sem fog ugrálni, hátra fordult a padon, hogy a csaposhoz szóljon. - Hé Dean! Tudnál nekem hozni egy pohár fehéret? – Szólalt meg kislányos hangon. - Hát persze, Lis neked bármikor. – A marcona arc kifejezésű kocsma tulaj azonnal megenyhült, ahogyan ismerős hangot hallott. - Köszönöm! – A barátnőm immáron újra visszacsatlakozott hozzánk és azonnal válaszolt is Atlasnak. - Lilly egy aukciós házban értékesítő, én pedig bankkár vagyok. És ti? -Láthatólag sikeresen kilépett a férfi bűvöletéből. - Na most értünk körbe. – Mosolyodom el, miközben Ethanre pillanatok, célozva az előző mondatára.
Kezdőlap
