Ahogy Nicole a szavamba vág, váratlanul ér az ellenségesség a hangjában, de ha tudnék hogyan reagálni erre, sincs esélyem, mert a pincér épp akkor érkezik a rendelésünkkel. Azt hiszem, ezzel mindketten nyerünk egy kis időt, és igyekszem összeszedni a gondolataimat, de a nő már első perctől megnehezíti a dolgomat, pedig nem is ismer. Vajon mindig mindenkivel ennyire elutasító? Vagy csak rossz napját fogtam ki? De lehet, hogy csak én nem vagyok túl szimpatikus neki. Végül is meg tudom érteni, a semmiből bukkantam fel késő este a munkahelyén, és talán szükségtelenül titokzatosnak tűntem, de hát ilyen információkat csak nem boríthattam rá ott a sötét utcán.
A pincér tovább áll, Nicolenak pedig esélye adódik finomítani a korábbi kijelentésén, amire végül a tekintetemben megértéssel bólintok. Engem is sokként ért ez az egész. Abba a képbe, ami bennem élt apámról, az, ahogyan én őt ismertem, egyszerűen nem fér bele, hogy csak úgy magára hagyta egy gyerekét. Vagy hogy faképnél hagyott egy nőt, akit teherbe ejtett. Elképzelhető, hogy akkor már együtt volt anyámmal, és megcsalta, de végül mégis anyámat választotta. Vagy lehet, hogy egészen más volt a forgatókönyv. Annyira bosszantó és egyben fájdalmas, hogy apám már nincs köztünk, hogy megkérdezhessem őt erről, hogy választ kaphassak a milliónyi kérdésemre. Ez annyira igazságtalan. Nem tudom, képes leszek-e ezt valaha helyre tenni magamban. Eligazodni a saját, ezzel kapcsolatos érzéseimen, felépíteni egy új, reálisabb képet magamban apámról anélkül, hogy úgy érezném, örökre elveszítettem valamit, ami a szerves részem volt.

Viszont most nem is emiatt vagyok itt. Csak azt mondom, megértem, hogy Nicoleból haragot vált ki, ha apánkra gondol, ha rá emlékeztetik. Az én összekuszálódott érzéseim is időnként haragba csapnak át, ha túl sokat töröm a fejem a múlton. Tehát még ha kettőnk indokai eléggé különböznek is, meg tudom érteni a nővéremet. Legalábbis azon vagyok, ezért inkább nem is felelek semmit arra, hogy apánknak nem volt „másik családja”. Nem akarom firtatni. Érezhető, hogy ez érzékeny téma a számára. Ám egyik pillanatról a másikra annyira tárgyilagosra vált a kérdéseivel, illetve a hangsúlyával, az arckifejezésével egyaránt, hogy hirtelen azt sem tudom, mit mondjak. Mintha a tény, hogy a húga vagyok, semmit nem jelentene neki, meg sem rezzen, csak elengedi a füle mellett az információt. Talán már eddig is tudta... tudott rólam, és egyszerűen csak nem érdekli. Mély levegőt veszek.

- Nem tudom... Nem készültem kérdésekkel, nem újságíró vagyok – vonok vállat némi értetlenséggel az arcomon. - Csupán... Az az igazság, hogy évek óta nincs senki másom a fiamon kívül, és miután rájöttem, hogy van egy nővérem, úgy éreztem, esélyt kell kapnom arra, hogy megismerhessem. De ennél tovább nem igazán terveztem – ingatom a fejemet, miközben közelebb húzom a csészémet, aztán egy kisebb szünet után folytatom. - Te tudtál rólam? - Nem fogom arról kérdezni, hogy próbálta-e megtalálni valaha apánkat, felvenni vele a kapcsolatot, esetleg fordítva nem történt-e meg a dolog. Most csak azt szeretném tudni, hogy rólam volt-e bármiféle tudomása? Mert nekem továbbra is úgy tűnik, hogy nem érte váratlanul a hírem.

Nem volt semmiféle elképzelésem Nicole-lal kapcsolatban, mielőtt megszólítottam volna, sem elvárásaim felé, és igyekszem nem ebből a pár percből levonni a magam következtetéseit, de egyelőre meglehetősen határozott, távolságtartó és kimért nőnek tűnik. Persze nyilván az adott helyzet miatt mindez érthető is, és az elmúlt egy-két évben egyébként is bőven volt már lehetőségem megtapasztalni, hogy a New York-iak egész más természettel rendelkeznek, mint mi, déliek. Mármint bizonyos tekintetben ő is az, de velem ellentétben nem ott nevelkedett. Részben még mindig szoknom kell, hogy itt nem annyira közvetlenek az emberek, hogy sokszor egyszerűen átnéznek egymáson az utcán, hogy valóban mindenki csak rohan, és nincs idejük egymásra. Ugyanakkor az elmúlt hónapok és az ártatlan bebörtönzésem megtanítottak arra is, hogy nekem sem kellene ennyire barátságosnak és nyitottnak lennem. Kevésbé kellene bíznom még azokban is, akiket ismerek, nemhogy idegenekben. Mindenesetre alkalmazkodom a nővérem - igen, még most is nagyon furcsa így neveznem, de igyekszem kicsit szoktatni magam a gondolathoz - hangulatához, kimértségéhez, és a továbbiakban én sem mondok neki többet, amíg meg nem érkezünk a kávézóba, és helyet nem foglalunk. A kávé választékkal nem sokat foglalkozom, a gondolataim egyébként is egészen máshol járnak, úgyhogy csak egy lattét kérek, és amint lehet, Nicolenak szentelem minden figyelmem. Átadom neki a képet, amit apám régi könyvében találtam, és a tekintetét fürkészem, amíg azt szemügyre veszi. Természetesen számítok némi reakcióra, kíváncsi is vagyok, hogyan reagál, felismeri-e magát rajta, vagy apánkat...? Ám az, amit a fotó megpillantása kivált belőle, ahogyan hátra dőlve jól láthatóan mély levegőt vesz és a hangjából kiérződő feszültség - főleg az eddigi meglehetősen visszafogott, hideg viselkedése fényében - egészen meglep. Valamiért eddig eszembe sem jutott, hogy csupán apánk képmásának megpillantása ennyire felkavarhatja. Pedig a lényeget még nem is hallotta. Kissé hátra is hőkölök attól, amilyen határozottan válaszokat követel, hátra dőlök én is ültömben, és éppen csak egy pillanatig habozom. Aztán mély levegőt veszek magam is, és a továbbiakban próbálnám óvatosabban megválogatni a szavaimat, ám... valójában amit mondani akarok, amit mondanom kell, azt aligha lehet szépen és kíméletesen közölni. Ez a helyzet is olyan, mint a dolog a ragtapasszal: úgy a legkíméletesebb, ha csak letépjük.

- A kép apámé volt. Apánké. Nem egész két hónapja akadtam rá, és... Addig fogalmam sem volt róla, hogy előttünk volt egy másik családja is... - Ha akarnám, sem tudnám folytatni, mert ebben a pillanatban félbeszakítanak bennünket a kiérkező kávéinkkal. Igazából hálás vagyok a néhány pillanatnyi szünetért. Ez az egész szituáció valahogy sokkal kínosabb, mint képzeltem. - Nem akarok tőled semmit... legfeljebb megismerni téged... ha nyitott lennél rá... - válaszolom meg végül az utóbbi kérdését is kicsit bizonytalanul, miután újra kettesben maradunk az asztalunknál.

Határozott céllal, mégis kuszán kavargó gondolatokkal közelítem meg Nicole-t az étterem előtt, közvetlenül zárás után. Kicsit tartok tőle, hogy a kései óra miatt megijesztem a felbukkanásommal, de nem igazán adott nekem más opciót, más megfelelő alkalmat ehhez a találkozáshoz, hacsak nem akarom a munkája közben zavarni, de azt nem tenném. Az minden bizonnyal ennél is rosszabbul jönne ki. Arcomra egészen halovány, futó mosoly kerül, mikor közli, hogy nem könnyű megijeszteni. Még nem ismerjük egymást, de valamiért ezt mégis elhiszem neki. Erős, magabiztos nőnek tűnik. És láthatóan nem túl közvetlen. Egyértelmű távolságtartással, bizalmatlansággal kezeli a közeledésemet, de ez érthető. Egyetlen udvarias, mégis elutasító, határozott mondattal le is rázna, és nyilván, ha csupán egy rajongó lennék, akinek szerintem most ő is hisz engem, akkor ennyivel minden bizonnyal meg is szabadulhatna tőlem. De nem azért vártam rá itt a sötétben, hogy az aláírását kérjem a Forbes magazin címlapjára, vagy hogy készítsünk egy gyors közös fotót az instagramra. A helyzet sajnos ennél jóval komolyabb, és erre hamarosan – persze csak ha megkapom tőle az ehhez szükséges pár perc figyelmet - ő maga is rájöhet majd. Tulajdonképpen már a nyelvem hegyén van, hogy a testvére vagyok, amit majdnem itt helyben meg is osztok vele, mielőtt valóban hátat fordíthatna, és ennyiben maradna ez a beszélgetés. De ezt kegyetlen lépésnek érezném, és szerencsére nem is kell megtennem, hisz miután egy futó pillantást vet a kezemben tartott dossziéra, úgy tűnik - nem szívesen - de meggondolja magát, és velem tart. Vajon már sejt valamit? Tudja, mit készülök elmondani? Nem, azt kétlem.

- Rendben, ígérem, néhány percig rabolom csak az idődet - bólintok, ahogy megindulunk a választott caffe bar felé. - Kivéve, persze, ha időközben meggondolnád magad... - teszem hozzá halkabban, mert nem akarok rámenősnek tűnni, olyannak, aki rá akaszkodik, de nem hiszem, hogy olyan sietős lesz a dolga, miután megosztottam vele az igazat.

- Családi ügyről van szó. - Felelek egyszerűen a kérdésére. Ennél többet tényleg nem szeretnék elárulni, amíg nem ülünk le valahová. Ahogy korábban is megállapítottam, erős nőnek tűnik, de ki tudja, hogyan hat majd rá a hír. Nem szeretném, ha a járdáról kellene összeszednem őt.

Miután megérkezünk a kiszemelt helyre, és helyet foglalunk, futólag eltűnődöm, hogy kávét rendeljek, vagy inkább valami erősebbet. Elég csábító az utóbbi lehetőség, de végül mégis csak egy lattét kérek. Aztán, amint a pincér tovább áll, kinyitom a korábban a kezemben szorongatott, időközben az asztalra helyezett mappát, és kiveszem a dokumentumok tetején hagyott fotót.  

- Ismerős ez a kép? - tolom azt közelebb Nicole-hoz. Vajon felismeri saját magát rajta? Vagy apánkat, aki úgy tartja őt a karjában, mintha ő jelentené számára az egész világot? A nővérem arcát fürkészem, és közben szinte lélegezni is elfelejtek, míg a reakciójára várok.  - Láttad korábban valaha? Vagy esetleg tudod, kik vannak rajta? - szólalok meg újra néhány pillanattal később.

Ebben a hónapban már harmadszor vacsorázom az étteremben, ahol Nicole dolgozik. Ami csak azért probléma, mert nem éppen az én pénztárcámnak való a hely. Bár mióta Grayson Connor személyi asszisztense és titkárnője lettem, nagyrészt rendeződtek az anyagi gondjaim, hála annak, hogy igen nagyvonalúan megfizeti a munkámat. Persze ennél jóval többet köszönhetek neki. Sokkal, de sokkal többet. Hiszen kihozott a börtönből, bebizonyította az ártatlanságomat, pro bono, aztán munkát adott, és segített új lakást is találni. De az elmúlt év után így sem ártana kicsit többet spórolnom, ami minimum azzal kezdődne, hogy nem étkezem hetente egyszer a város talán legdrágább éttermében. Helyet is csak úgy sikerült kapnom, hogy New York egyik legkeresettebb ügyvédjének munkatársa vagyok, és az ő nevét használtam. Amit remélem, nem bánna, hisz ez is a munkám része, hogy időpontokat foglalok a nevében a legjobb helyekre, és volt rá példa, hogy én is vele tartottam ezekre a helyekre... bár az East 57-be nélküle jöttem el most már többször is. Magam sem tudom, miért... Mármint az étel tényleg fantasztikus, és minden remek, de nem ezért vagyok itt. Nicolehoz szeretnék közelebb lenni, távolról megfigyelni, megismerni, bár tudom, hogy ez így igazából teljesen értelmetlen, sőt, valószínűleg őrültségnek hangzik. Vagy egyenesen ijesztőnek, mintha egy fura kukkoló lennék, pedig távol álljon tőlem az ilyesmi. De azt hiszem, leginkább csak bátorságot gyűjtök, és közben próbálom kitalálni, mit is mondhatnék neki. Pontosabban, hogy hogyan mondjam el, hogy testvérek vagyunk. Hiszen számomra is hihetetlen, még mindig. Nem is tudtam felfogni, elhinni először. Már mindketten felnőtt nők vagyunk, mindketten egyre közelebb a negyvenhez, leéltünk egy fél életet anélkül, hogy egyáltalán hallottunk volna egymásról. A szüleink már nem élnek, senki, akit számonkérhetnénk, miért tartottak bennünket távol egymástól. Nincs senki, aki megmagyarázhatná ezt az egészet. Csak egy régi fénykép néhány rövid sorral, egy dátummal és egy névvel a hátulján, illetve a város nevével... illetve egy kisebb dosszié. Az előbbi egy olyan könyvből pottyant ki, ami igazából már nagyon sok éve a tulajdonomban volt. Talán emiatt is tűnt annyira képtelenségnek... Meg egy kicsit a körülmények miatt...

Miután megnyertük a pert, és hivatalosan is újra szabad és ártatlan voltam, Mr. Connor szinte azonnal felajánlotta a segítségét, hogy elköltözhessünk arról a környékről, ahová a kényszer és a lopási vádak miatt befagyasztott bankszámlám vitt. Szerintem első perctől utálta Brooklyn-nak azt a részét, igazából nem is nagyon próbálta leplezni, amikor beállított hozzánk. Nem tudtam hibáztatni érte. A papírvékony falakon átszűrődő zajok, és úgy összességében az épület meg a szomszédok, tényleg nem voltak túl bizalomgerjesztőek, sem az apró, zsúfolt lakás, amiben hárman nyomorogtunk a fiammal és a sógorommal - aki azért volt velünk, hogy minden lehetséges módon támogasson a per alatt, de azóta visszatért Texasba. Szóval az ügyvéd úr szinte semmi idő alatt talált nekünk egy tökéletes lakást, ami csak egy újabb pont a listán, hogy mi mindenért lehetek neki hálás, és bár örültem, hogy a dolgok végre újra jó irányt vettek, de még mindig így is a feje tetején állt minden az életünkben, amikor a költözés során rábukkantam arra a fotóra. Az az elkapott pillanat, ahogy apa nézett az aprócska, alig pár éves, vörös hajú Nicolera, annyira sokat mondó volt. Szeretettel, csodálattal, épp úgy, ahogy egykor rám... vagy mint mikor először tartotta a karjában Taylort. Ez már magában is egyértelmű, ugyanakkor furcsa és felkavaró volt. A szívem mélyén már akkor is tudtam, hogy miről van szó, de nem álltam rá készen, hogy elhiggyem, elfogadjam. Az megváltoztatott volna mindent, amit a szüleimről tudtam, amit velük kapcsolatban éreztem... Úgyhogy pár napig megpróbáltam ezt az egészet félretenni, megfeledkezni róla, nem foglalkozni vele. De ez persze sosem ilyen egyszerű, nem így működik, és ezért egyre zavartabb, összeszedetlenebb lettem, a munkában is, ami természetesen rövid időn belül szemet szúrt Connornak is, és rákérdezett. Már nem is tudom, hogy melyikünk ötlete volt a magánnyomozó, de ajánlott egy nevet, Matt Russot, akiről már tudtam, hogy ő maga is együtt szokott dolgozni vele, ha egy-egy ügye úgy kívánja. A pasas tényleg profi. Pár nap leforgása alatt összedobott nekem egy kisebb dossziét, amiben benne van minden feketén-fehéren. Nem dughattam tovább homokba a fejemet. Azt azonban még mindig nem tudom, hogyan közöljem majd mindazt, amit megtudtam, a továbbra is mit sem sejtő nővéremmel.  

Még akkor sem tudom, mivel kezdjem, mit mondhatnék először, amikor megközelítem őt zárás után az étterem előtt. Csak abban vagyok biztos, hogy lépnem kell végre. Túl sok időt vesztegettünk, túl régóta van mélyen eltemetve ez a titok, ideje felszínre kerülnie. Nem tudom, ő hogyan fogadja majd, de nekem nem maradt más rokonom a fiamon kívül, és szeretném megismerni a testvéremet. Még azelőtt észrevesz, hogy megszólíthatnám, ez pedig egy pillanatra majdnem kibillent a magabiztos elhatározásomból. Talán mégsem itt, mégsem most, nem így kellene... De akkor mégis hol és mikor? Hiszen szinte egész nap itt van. Minden nap. Most már mindegy is. Ennél csak furább lenne, ha most sarkon fordulok.

- Igen. Vagyis nem. Nem egészen... Öhm, bocsánat, remélem, nem ijesztettelek meg. A nevem Lacey, és... egy fontos dolgot kellene neked elmondanom – kezdek bele még mindig kissé bizonytalanul, miközben közelebb lépek. Aztán a tekintetét fürkészem a lámpafényben. Vajon mond neki bármit is a déli akcentusom? - Tudnánk esetleg beszélni valahol? Valahol, ahol le is tudnánk ülni? Például... van egy egész kellemes caffee bar a közelben, ha jól emlékszem. - Pillantok el abba az irányba, amerre a helyet sejtem. Még mindig csupán közel két éve élek New Yorkban, nem tájékozódom olyan jól, mint kéne. Közben előveszem a táskámból a mappát, amit Russotól kaptam, benne a fotóval, készen rá, hogy megmutassam Nicolenak, ha hajlandóságot mutat.