Mióta elhagytam a rendelőt sok ezer gondolat cikázott a fejembe. Leginkább az, hogy egy seggfej volt. Nem hiszi el, hogy én tényleg gyógyulni akarok. Elegem van a szánakozó pillantásokból. Kollégáim úgy tesznek, mintha valami roncs lennék. A rendőrök, ha megpillantanak, bólintanak. Mintha apám mindennapos része lenne az életemnek. Pedig nem az. Arra sem méltó, hogy egyáltalán válaszoljon a levelemre. Nem hiszem el, hogy az emberek ennyire önzőek.
Kellet a friss levegő és tekintve, hogy szombat van, imádom a friss levegőt, kávézni a parkban, nézni a sétáló embereket, akik boldogok az életük miatt. Ami nekem már csak álom marad. Senki nem akar olyan emberrel együtt élni, aki arra se képes, hogy megigyon egy pohár vizet anélkül, hogy ne borítsa le magát.
A cipzárt feljebb húzom a kabátomon és hagyom, hogy a szél játszadozzon a hajammal. Nagyon szeles nap van, de a nap hála istennek hétágra süt. Szóval elviselhető az idő. A kutyák a téren olyan vidáman rohangálnak, hogy mosolyt csal az arcomra. Mindig is szerettem volna egy kutyát, de mivel még magamat sem tudom ellátni, valószínűleg nem lenne jó még tovább nehezíteni az életemet.
A szavai még mindig az agyamba égtek, a villámokat szóró szemek pedig éjszakánkét kísértenek.
A kávé ott gőzölög a kezembe és koncentrálva próbálom úgy inni, hogy kevesebb része menjen kárba. Na persze ilyenkor csörög a telefonon, előhúzva látom, hogy ki hív. Nem sokára adománygyűjtő bál lesz az alapítványnál és megígértem, hogy elmegyek. Már sok éve minden decemberbe megrendezzük, hogy azok a fiatalok, akik rossz körülmények között élnek, legyen egy menedékük. Nem veszem fel a telefont, csak a hátsó zsebembe mélyesztem.
Az utamat tovább folytatom mikor is nagy nehezen találok egy szabad padot, ahol nem szerelmesek bújnak össze. Leülve csak a tájat pásztázom, próbálom kizárni az embereket és arra koncentrálni, hogy mitévő legyek ezek után. Mert nem adom fel, a gyógyulás mindennél fontosabb. Ajánlottak másik orvost, hiszen nem tudtam magamba tartani, hogy jártam. Már épp előhalásztam volna a névjegyet, mikor egy hatalmas kutya a nyakamba ugrik, és szanaszét nyalogat. Mi a franc? Megrémülve próbálok felállni, de persze ez nem sikerül kivitelezni, így csak visszaülök a padra, és próbálom a kutya fejét eltolni, hiszen a kabátom sáros és az arcom nyálas lett.
- Engedj! Menj innen. – nevetek fel, mert bármennyire is bosszantó, attól még szeretem a kutyákat. Fogalmam sincs mi ütött a kutyába, hogy így kiszemelt magának. De aztán csak okosan leült elém és szinte könyörgött a szemével, hogy simogassam meg. Enyhén csapzottan adtam be a derekamat és a gyönyörű kutyát simogattam.
- Hogy te milyen csodás vagy. Hol a gazdád? – kérdezem úgy, mintha bármi féle választ ki tudnék csikarni a kutyából. Aztán a bilétáját fordítom magam felé, hogy megtudjam mi is a neve ennek a csodás bundás állatnak.
- Samira. Örvendek. Meena vagyok. – ismételten a kutya buksiját simogatom, aki lelkesen fordul felém. Aztán elszalad. Rövid barátságunk volt, de ez a pár perc elég volt, hogy a mennyekbe érezzem magam. A kávé a nadrágomra folyt, ahogy a kutya letámadt. Mikor a kukához érek, hogy az üres pohártól megváljak ismételten ér egy támadás és bundás barátom visszatér a bűncselekmény helyszínére és nevetve tessékelem le magamról.
- Pajkos kutya vagy, Samira, hol a gazdád? – dorgálom meg a kutyát, mikor felnézek, egy kisebb szívroham fut át rajtam. Jake és egy babakocsi egy másik kutyával. Samira gyorsan elpártol tőlem és a férfi lábaihoz siet. Csodás, az Ő kutyája, és úgy tűnik gyereke is van. Kifújom a levegőt.
- Üdv. dr Lester. – hangomban egy csepp keserűség hallható, többet nem engedek meg magamnak. Nem tudhatja meg, hogy milyen lelki sebeket okozott nekem azon a délután.  

Az élet ment volna a maga kerékvágásában, de Meena kizökkentett belőle, mikor felkeresett, és az elmondása alapján gyógyulni akart, mert nem hittem el. Hogyan is tehettem volna, ha ennyire félvállról veszi, és egy roham után kisétál a rendelőmből?! Sokkal durvábban is bánhattam volna vele, de ha valóban komolyan gondolta volna, akkor nem vágja a pofákat, és veszi a fáradtságot, hogy közreműködő legyen. Nagyot sóhajtok, ma szabadnapos vagyok, és én vigyázok Hannah-ra. Jason éppen felfedező úton van, hogy kiderítse a szülőanyja helyét. Nem mondom, hogy nem kutakodtunk, és kaptunk is egy címet, de közöltem a drága öcsémmel, ha már felcsinált valakit, aki mellesleg tudta, hogy éppen hol tartózkodik, akkor ugyan vegye már fel vele a kapcsolatot, és tisztázza ezt a „félreértést”. Az első éjszakáink gyötrelmesen teltek, mert nem ismertük a pelenka, a tápszer, és a társai fogalmát. Mellekkel egyikünk sem rendelkezik, nem vagyok tejcsárda sem, és egy nőt, aki épen szoptatni is tudna…olyan, mint a fehér holló. A két Lester okosan kitalálta a nap felosztást, mert nem mertünk szólni, én ugye csak akkor vigyáztam rá huzamosabb ideig, ha ráértem, mert a kórház elszólított. Nagyon fáradt vagyok, és karikás a szemeim is, mikor a kék szemek rám villannak.
- Ne nézz így rám. Az apád nem egy Sherlock, és ha engem kérdezel, akkor nem fog az anyád nyomára bukkanni, de bármi megtörténhet. November van, de a jó időre való tekintettel elmegyünk a parkba, hátha elalszol, és nem lesz vinnyogás a nap hátralevő részében. – nagyot ásítok a kávéval a kezemben, de Samira, és Dózer már ugranak is a kislányhoz. Én nem értem ezt a két dögöt, hogyan lettek bekötve, de úgy védik őt, mintha a saját kölykük lenne…mondjuk nem utolsók a gyerekfelvigyázásban. A minap is miattuk hallgatott el a kicsi Manó…már nem tudom, hogyan becézzem. Nem akarom mindig a Hannah-t mondani, mert az olyan fura, és nem is tőlünk kapta, de állítólag félig Lester. Samira óvatosan lefekszik a babahordozó mellé, én meg feladom a harcot.
- Nem akartam, hogy ti is gyertek, de ha nincs más választásom, ám oké. – adom meg magam, erre két hangos vakkantás a felelet.


Ha valaki azt mondja nekem, hogy könnyű sétálni két kutyával, meg egy gyerekkel, akkor felborítom a székkel együtt, de hát elvállaltam, és Jason-né nagyobb feladata van. A kocsival a park mellett álltam meg, és a babakocsira akasztva a babahordót most az ősz végét tanulmányozva haladunk. Nem mertem mindkét kutyát egyszer elengedni, így most Samira van soron, aztán, ha kifutotta magát, akkor visszatérhetünk Dózer elengedésére. Pár hónappal ezelőtt még olyan kicsik voltak, most meg rájuk sem lehet ismerni. A babakocsit tolom, és éppen a gumival szórakozom, mikor észreveszem, hogy a nőstény dögöm eltűnt a láthatárról.
- Samira….lábhoz. – adom ki a vezényszót, de semmi reakció. A szelektív hallás remekül megy a két ebnek, de most nincs kedvem a fogót játszani, ezért Hannah-val együtt indulok meg, és füttyentek még egyet, amikor meglátom egy nő közelében. Igencsak megkönnyebbülök, és már ki is fejezném a hálámat felé, de ekkor még a mosoly is az arcomra fagy.
- Meena… - én közvetlenebb hangnemet ütök meg, de ő távolságtartó. Még jó, hogy ő sértődött meg, ahelyett, hogy tanult volna a helyzetből.
- Samira… - morranok rá, mire odasiet, és megáll a babakocsi mellett. Én a lányt figyelem, aztán megszólalok.
- Délutáni szieszta? – kérdezek rá, de Hannah sírni kezd, és a cumi is leesik.
- A nyavalya egye meg. – hajolok le, és a kerekek között kezdek el matatni a síró csemete mellett.

Hogy is szokták mondani? A baj csősztől jön. Igen, igen. Most is egy laza délutánt akartam eltölteni, hogy összeszedjem a gondolataimat, de úgy tűnik, hogy semmiképp nem jön össze. Hiszen kellemes társaságom akadt, egy gyönyörű Husky jelenlétében, aki sziklaszilárdan ragaszkodik hozzám. Elmosolyodom, mert azt hiszem az évek során nem volt ilyen stabil kapcsolatom, mint a jelenlegi kis ebbel. Örömmel folytattam volna a játékot vele, de ápolt és okos volt, szóval valakinek nagyon is hiányzott a kutya. Viszont a meglepetés az volt, hogy mikor megkerestem volna a gazdit, ő talált meg engem. Megköszörülve a torkomat a kutyára nézek és felsóhajtok. Persze, mert kinek a kutyája lenne. Morgolódom magamban. Hiszen van elég problémám még Jaket is ide fújta a szél, még hozza egy kölyökkel. Nekem ez már túl sok volt és most az egyetlen támaszom is elpártolt tőlem, hiszen Samira visszaszaladt a gazdája lábához.
- Mondhatni. Minden délután kijövök. – kezeimet zsebre dugom, viszont a baba ezt a pillanatot várta, hogy hangos sírásba kezdjen. Egy pillanatig figyelem, hogy mennyire esetlen és kezdőnek mondható. Lépek egyet felé, de a másik kutya bizalmatlanul talpra ugrik. Megtorpanva mérem végig, biztosan nem olyan pajkos és játékos, vagy épp barátságosnak nevezném, mint Samira.
- A jobb hátsó keréknél van. – mutatok a helyzetembe maradva, majd körül nézek és meglátok egy csapot nem messze tőlem. De a kutya miatt nem merek közeledni, felsóhajtva visszadugom a kezemet a helyére és a fejemmel biccentek a kút felé. Hogy ott megtudja mosni mielőtt sárosan a kölyöknek adja.
De persze a baba tovább sír, az én szívem pedig beleremeg, ahogy hallom a kétségbeeső sírást. Leguggolok és Samira felé nézek. Mély levegőt veszek, ahogy azokba a gyönyörű okos szemeibe veszek.
- Samira, csak segíteni akarok, nem fogom bántani. Jó? – kérdezem a kutyát, de persze ezzel mindenki figyelmét felhívom, végül a kutya a másik mellé sétál és a fülét megnyalva megkapom a jelet. Kicsit még azért tartva indulok a babakocsi felé, de magamba már nyugtáztam, hogy Jake ezért volt morcos, hogy ezért nem vállalt el. Most már kicsit égőnek tartom az utolsó mondatomat, amit neki szántam. De a baba teljesen másképp néz ki, mint vártam. Hiszen már nem volt újszülött, sőt volt már két hónapos. Ahhoz képest, ahogy Jake viselkedik, nem tűnik túl rutinosnak. Pedig ilyenkor már alakul valami szülői mivolt.
- A cumi, nem kell neki. Csak a pelus van tele. – mosolygok a picire és a kezem enyhe remegésével végig simítok az arcán. Gyönyörű kislány és valami hihetetlen nagy kék szemei vannak. Mikor megjelenik a másik oldalról egy idős hölgy, aki szemérmetlenül kukkant bele a kocsiba. Majd széles mosolyt küld Jake felé.
- Szép családja van fiatalember. – mondja és eltűnik a nép között, mikor még csak nyitni akarnám a számat, hogy közöm sincs se a gyerekhez, sem az apjához. De már hiába is mondanék bármit is.
- Hoztál pelenkát meg tápszert? – kérdezem az elveszett szemekbe, amik egyáltalán nem arról tanúskodnak, hogy pihent volna az elmúlt pár napban. Felsóhajtok és megfogom Jake könyökét, hogy visszahozzam közénk, mert bárhol volt lélekben a baba magától nem hagyja abba a sírást.
- Jake, hoztál pelenkát és tápszert? – kérdezem meg újra és figyelem, hogy a lélek visszaszáll a szemekbe, vagy még kicsit győzködnöm kell, hogy rám figyeljen. Mint minden friss apuka ő is kimerült volt és nem volt képben jelenleg, de azt hiszem ez megbocsájtható volt, Samira a lábaimhoz kucorodott és az orrát a cipőmre helyezve mosolyodom el. Azt hiszem két nyűgös lányka is van jelenleg, akivel meg kell birkóznia.
- Leginkább az a baj, hogy nem tudja magát kialudni. Látod? Ásítozik. Mikor aludt egy huzamba legalább három órát? – Nincs gyerekem, de emlékszem, hogy Zíva mennyit szenvedett mikor a prücsök megszületett. Még jó, hogy akkor ott voltam mellette és figyeltem mindenre. Így most ha nem is sokat, de tudok segíteni Jakenek.

Én mindent megtettem, hogy normálisan elhozzam a kutyákat, és a gyereket is sétálni, de a kettő egyszerre nem megy. A nőknek igen, de mi ketten vagyunk férfiak, és az öcsém, se én nem lettünk betanítva arra, hogyan neveljünk fel egy kislányt. Nem az enyém, és le is vehetném róla a kezemet, de jelenleg az öcsém is veszélyben van, ami ráadásul félig az én hibám is. Szeretném, ha nem veszne el, ha nem tűnne el a semmiben, mert akkor egyedül maradok egy három hónapos sírócsomaggal, és azzal nem tudok mit kezdeni, még akkor sem, ha az unokahúgomról van szó. Hannah gyönyörű, de nem értünk hozzá, és kézi útmutatót nem mellékeltek, amikor letették a küszöbünkre. Az életben követünk el sok hibát, de ez a kis apróság nem tehet róla, hogy megszületett. Az anyja kilétét még homály fedi, de azon ügyködünk, hogy megtaláljuk. Ma szabadnapos vagyok, minden álmom, hogy két óránál többet aludjak, de előbb másik három élőlény szükségleteit kell kielégítenem. Samira nem bír magával, tény és való, hogy ő az idősebb, és a szebb is, de Dózer meg nem tűri el, ha valamiben elmarad a testvérétől. A babakocsi mellett toltam egy ideig őket, de a póráz sem ér el mindenhova, és a kocsit meg a park mellett hagytam. Az idő szép, és bízom benne, hogy van annyira okos az ebem, hogyha szólítom, majd visszajön. A kis szerkezetet tolom, élvezem a napsütést, de egy idő után már zavar, hogy bárhonnan szólok, Samira nem hallgat a vezényszavakra. Az egyik pad felé közeledünk, mikor feltűnik, hogy valakivel éppen barátságot köt, és majdnem elmosolyodnék, de amint felismerem a nő arcvonásait, meglepődöm. A magázódás helyett személy szerint letegezem, és a délutáni programja felől érdeklődöm, de amilyen béna vagyok, pont most tör rá Hannah-ra a sírás, és kiejti a cumit a szájából. Az egyik kerék mellé guggolok le, de nem látom sehol, azonban a két eb nem engedi Meenát a baba közelébe. Okosak, nem mintha a lány ellen szólna, csak ki lettek képezve, és beléjük van kódolva, hogy ki az, akit meg kell védeniük. Már éppen feladnám, mikor megérkezik a riposzt a költői kérdésemre.
- Köszi…- nyögöm ki, de a sírás nem marad abba, és Hannah természetesen nyűgös hangulatban van. Nem véletlenül hoztam ki a friss levegőre, nehogy a benzin fogyjon megint, mert nincs kedvem a New York túrához. Nem is figyelek rá, hogy mi történik, mert szentküldetésemnek vélem, hogy megtaláljam azt a nyamvadt cumit. Sikerül is, és akkor veszem fel, mikor egy öreg néni pillant rám az ezerwattos mosolyával, és gratulál a mimhez?!
- Öhm… - vakarom meg a tarkómat, és kérdőn nézek Meenára, meg a műveletre, amit tesz.
- Odaengedtek? – törik fel belőlem az első kérdés, és megrázom a fejemet, ha már nem lehet számítani a két kutyámra sem. Az első érdeklődés nem talál rám, inkább megtisztítanám a csodafegyvert, de megint jön a szájmozgása, és odahúz a babakocsi mellé.
- Ja…nem. Nem lakom messze, és sétálni hoztam el. Meena nincs nálam pelenka, meg minek? A parkban etessem meg? – vonom meg a vállamat tanácstalanul, és már elveszítem a fonalat.
- Nem tudom, tegnap az öcsém vigyázott rá, ma reggel jöttem haza az ügyeletből, és azóta velem van. Nem aludtam….ma talán reggel aludt egy keveset. – végül előveszek egy fertőtlenítő papírt, és áttörlöm a cumit, aztán behajolok a babakocsihoz, és a krokodilkönnyekkel küszködő hercegnő szájába igyekszem a cumit benyomni.
- Hannah…nem bántanak. Ugye nem kell? – már feladtam, miután kiderült a dolog, de előveszem a mobilomat.
- Ne érts félre. – rázom meg a kobakomat és Justin Bieber legújabb számára azonnal csend lesz.
- Ez a tartalékunk. – mondom a lányra felnézve.
- Nem az enyém, az öcsémé. – nyögöm ki. Rohadt fáradt vagyok.

Volt valami furcsa őt így látnom. Nem csak arra gondolok, hogy fáradt, hanem úgy az egészre, az apa szerep annyira még se áll tőle távol, ha épp olyan gondossággal figyeli a kislány minden mozdulatát, hogy mosolyt csal az arcomra. Bár meg kell vallanom, hogy a férfi, aki köpenyt húz és életeket ment, szabadidejében a kutyákat és a lányát sétáltatja a parkban nagyon édes tőle. Még ha egy seggfej is az illető. A kutyák bizalmatlanokká vállnak mikor csak lépnék a kocsi felé. Az ebek jól neveltek és úgy vigyáznak a csöppségre, hogy most már biztosan levakarhatatlan mosoly keletkezik az arcomon. Bár nem kis erőfeszítésembe kerül, hogy megnyerjem a csatát Samirával szembe, aki már régen nem az a pajkos kutya, aki akkor volt, mikor a nyakamba ugrált. Bár a kávé melegítette a combomat, immáron kezdett fagyos rémálommá válni a nadrágomnál. Viszont mindenek az alapja a bizalom, a kutyák megérzik a jó és rossz embereket. Úgy tűnik, hogy a lányka ebet sikerült megnyernem, de a másik kutya még mindig bizalmatlanul figyeli a mozdulataimat. Nem is csodálom, hiszen számára idegen vagyok, aki most csak azért jött, hogy a gazdáját tapogassam, vagy a babát nézegessem. A cumi végül meglett és Jake fáradt szemei nem arról árulkodtak, hogy mennyire kipihent lenne. Felsóhajtok, mert úgy tűnik, szélmalomharcot vívok azért, hogy rám figyeljen. Úgy tűnik elveszett az apa szerepben és mintha szétcsúszott volna egy kissé.
Aztán a dolgok persze felgyorsulnak, én pedig megrökönyödve nézem a babát, olyan világító kék szemekkel sír, hogy szinte ijesztő a hasonlóság a gyerek és a férfi között. Egy pillanatra azért megrémülök. De aztán próbálok túllendülni rajta. Fránya a gyenge szívemnek.
- Samira nagy barátom lett. – pillantok a kutyusra, aki egyre közelebb oldalazik hozzám és szinte könyörög a nézésével, hogy simogassam meg a buksiját és féltékenyen pillant a gazdájára, hogy lefoglalja a figyelmemet. A kutyák igen csak érző lények. Talán jobban tudnak szeretni, mint mi.
- Ha rá tör az éhség, akkor mindenhol kell időt engedned arra, hogy megetesd. Lehet, hogy te kibírod, hogy ne egyél, de ő így fejlődik. Amúgy meg nem tocsoghat a pelenkába, míg haza érsz vele, még ha itt is laksz. – megvonom a vállam, mert látszik, hogy mennyire gyakorlatlan apuka. Viszont azt hiszem nem az én tisztem kioktatni őt. Hogy kell gyereket nevelni? Egyszerű, ki kell elégíteni minden igényüket és akkor nem lesz sírás. Mint a mostani esetben.
Elnevetem magam, mert úgy tűnik, hogy egyre jobban kezd szétesni a nagy és erős orvos, akit megismertem és olyan mellékes információkat ad a tudtomra, hogy van egy testvére. Nem említette még sosem. Talán tényleg a fáradtságtól lesz ilyen információ gazdag a beszélgetésünk.
- Figyelj, neked egy kávéra van szükséged. Menj, vegyél egy kávét. Én addig vigyázok a kislányra. – nézem, ahogy harcol a cumival, hogy visszaadja a kislánynak, és az ellenkezve elhúzza a fejét. De amint elmondom, hogy mi a baj forrása meglepetésemre a telefonját kutatja és még furcsább vonásaim kerekednek, mikor a zene megszólal a készülékből és nevetésbe török ki.
- Istenem, igazi kiscsaj. Komolyan, Justin? – nézek a férfira, de végül beválik, és a könnyek elapadnak a kislány pedig hatalmasat ásítva mocorog a kocsiba, keresve a tökéletes pózt, majd a pillái lassan lehunyódnak. Tényleg bevált
- Nagyon cseles. – bólintok, és a szemeibe veszek, amik annyira csábítóan pillantanak rám, hogy egy pillanatra még Samira is felkapja a fejét és megbökdösi a lábamat az orrával. Majd még több meglepetés tárul elém. Ejnye doktor, hát ennyire beszélgetős kedvünkben vagyunk?
- Nem is mondtad, hogy van testvéred. – mormolom halkan, hogy a kislány el tudjon aludni, de közben nem veszem le a szemeimet az övéről.
- Figyelj, ha kimerülsz nem lesz jobb. Aludnod kéne neked is. A kislány is kimerült és nem fog hatni az, hogy bekapcsolsz neki valami zenét. Szerinted ülj be a kocsiba, menj haza egy forró zuhany után feküdj le, aludnod kell, borzalmasan festesz. – felsóhajtok, mert bármennyire szeretném élvezni a társaságát, nem úgy tűnik, mintha ő jelenleg bármit is élvezne a körülöttünk történtekből. Azon kívül persze, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. Samira tovább mozgolódik körülöttem. A telefonom megcsörren és a kijelzőre pillantva a zsebembe mélyesztem. Nem akarom felvenni. Most nem.

Az ágy az egyedüli dolog, amire vágytam jelenleg, de felborult a kis életem, és már nem az számított, hogy én mikor aludjak, hanem a lurkó, aki körül már szinte egy külön napirendet állítottunk fel, de még akadtak hézagok, amiket ki kellett töltenünk, hogy jól működjön a rendszer. Megértem, hogy Dorian kiakadt, én sem különösebben rajongtam volna a hírért, hogy apuka lettem, de valahogyan egy tiszta kapocs kezdte fűzni a kislányhoz, ami talán egy hosszabb távú probléma megoldása lesz. Az édesanyjára akartunk elsődlegesen rábukkanni, hogy minél előbb kiderüljenek a fogantatás körülményei is, de abban már szinte biztos voltam, hogy az öcsém nem volt képben a szex alatt. Eszembe is jutott azonnal a legutóbbi kis csajos beszélgetésünk, ahol arról diskuráltunk, hogy ki mikor veszítette el a szüzességét. Bravúros utazás, a legkisebb Lester már le is körözött egy gyerekkel, én meg itt állok két kutyával, meg a munkámmal. Kevesebb is lehetne, a fronton megtanultam, hogy értékelni kell minden egyes napot, így most jól esik, hogy nálam vannak, nem a tervek szerint alakult a jövőnk, de a család újraegyesült, és ez többet ér, mint bármennyi pénz a földön.
Fáradtan üzérkedem a kislánnyal a parkban, a két kutyából az egyik eltűnt, mert szabadságvágya túlmutatott a pórázon, én meg úgy voltam vele, hogy előbb vagy utóbb, de meg kell kerülnie. Az egyik padnál akadok rá Samirára, és egy olyan nő társaságában, aki már többszörösen a múltamat képezi, de az égvilágon semmi közöm nem volt hozzá, mégis vonz. A betegsége most már nyílt titok, nem is tagadhatná le előttem, de nem tetszett, ahogyan az önsajnálatba burkolózott, és eljátszotta, hogy meg akar gyógyulni. A kezdeti feszültséget végül Hannah sírása töri meg, aki a cumi nélkül aligha tud létezni, és ennek hangot is ad. Eszeveszett módon keresem a kerekek között, de aztán Meena útbaigazítása segít a megtalálásában, azonban itt még nem ér véget a kalandunk. Egy öreg hölgy beszólása végképp kihúzza a lábam alól a talajt, így kell némi idő, hogy a mellettem időző nőre bírjak koncentrálni, aki odahúz a babakocsi mellé.
- Ez szokatlan tőle…ne vedd sértésnek, de tényleg nagyon kevés embert fogad a bizalmába. – fejezem ki a véleményét, és a kis törpével harcolok, hogy a cumi megtisztítása után a szájába kerüljön a csoda, de mit érek én, ha őnagysága nem akar ott maradni, és lehet Meenának igaza van? Pelenka nincs nálam, se tápszer…talán a legutóbbi bevásárlásból maradt egy, de reménykedem benne, hogy nem nagy dolga van, mert akkor a kocsiban se tudom elintézni, és haza kell vinnem, aminek újabb pár órás koncert lesz a vége.
- Pedig tocsogni fog a pelenkában, ha nincs nálam, de azelőtt evett, hogy eljöttünk. – sóhajtok lemondóan, mert nincs a génjeimbe ivódva ez az apaszerep, nem is az enyém, és ezt jól mutatja a hadakozása is.
- Igen, arra határozottan szükségem van, de itt nem fogok venni. – zárom le ennyivel a témát, nem vagyok bizalmatlan a lánnyal szemben, de ez a park óriási, és nincs erőm arra, hogy még a két kutyára is figyeljek. Végül bevetem az utolsó mentsvárat, és beállítom neki Justint. Meena csak halkan felnevet, én ez nekem is mosolyt csal az arcomra. A cumit a szájába teszem, és siker koronázza a másfél órás procedúrámat.
- Igen, ez eddig bevált. – Dózer feláll, és beleszagol a babakocsiba, aztán jelzi, hogy tőle mehetünk. Én nem vitatkozom, de innom kell egy feketét, ha a délután még az én terepem.
- Sosem akartam róla, de változik a helyzet. Bonyolult a mi kapcsolatunk. – vonom meg a vállamat, és Samirára is ráteszem most már a póráz végét.
- Nem mész sehova, elég volt a futásból. Minek van akkor otthon kenel? – bökök az orrára, de tuti megsértődött rám.
- Rosszabbat is kibírtam már, például, amikor harminc órákat dolgozom, így ez is menni fog, csak egy jó kávé kell, de ahogyan elnézem a tiéd is kihűlt. Nem lenne jobb egy melegebb helyen? Kocsival pár percre van egy kávéház…előtte hazadobom a kutyákat, de a kicsit viszem magunkkal, ha megfelel. – érdeklődve tekintek a lányra.

Mély fájdalom tombolt a lelkembe, ahogy Jake elutasított. Bár tudtam, hogy benne van a pakliba, szavai mellbe vágtak. Azt hiszi, nem akarok gyógyulni? De. Rohadtul akarok, de a gyerekek jövője is érdekel, és nála jobban nem tudhatná senki, hogy mennyire nagy szenvedélyem a rossz sorsú gyerekek. Ő már nem az a férfi, akit megismertem évekkel korábban. Én pedig nem az a nő, akit ő ismert. Lehet, hogy az akkori Meena és Jake lettek volna a tökéletes pár, mert mint minden nő persze én is eljátszottam a gondolattal. De a mostani énem leginkább megfojtaná egy kanál vízben.
Szerencsére ezeket a gondolatok egy nyálas puszi és vizes tappancsok követték. Mély levegőt vettem, mert a forró kávé, a combomon igen csak égetett. De ezt a pajkos ebet nem érdekelte. Már épp felfedező útra keltem volna, hogy megtaláljam a gondosan tartott kutya gazdáját, mikor is megjelent az, aki már azt hittem csak álmaimban látok legközelebb. Furcsa volt őt ismét civilben és fáradtan látni, de volt benne valami bájos, ahogy fogta a kocsit és már csak a fáradt ásítás hiányzott, hogy hős apukaként próbálja a gyerekét elaltatni.
Bár közben kiderült a kölyök csak az unokahúga, attól még bennem egy kisebb fajta szívroham szaladt át. Bár úgy tűnik, nekünk a kommunikáció igen csak darabosan megy, elkönyvelem, hogy a morcos orvos most hatalmas fába vágta a fejszéjét. Azért nem épp könnyű hobbi egy gyereket elaltatni, vagy vigyázni rá. Főleg ha két ilyen csodás kutyát is kell mellette tartani.
- Nyugi, nem veszem sértésnek. – megvonom a vállam. Biztos igaza lehet, de én nem tettem semmi rosszat, hiszen ő jött hozzám, nem én támadtam le. Mellesleg érezheti, hogy leginkább megölni van kedvem a gazdáját. Bár azért h tovább bunkósodik lehet lekeverek neki egyet. Viszont nagy az esélye, hogy a másik kutya harapná el a torkomat, nem pedig a haverom.
- Akkor nem éhes, tehát vagy a pelus lesz neki a bibi, vagy az, hogy fáradt. – megvonom a vállam. Emlékszem a prücsökkel mennyi gondom volt, mire elaludt. De úgy tűnik, hogy Jakenek vannak tapasztalatai, mert az első köri fejfájást könnyű szerel leszereli és Justin csodákra képes. Mindig olvastam, hogy nagyon oda vannak érte a tinik, de nem hittem volna, hogy még a babákat is megnyeri magának. Felsóhajtok, hogy ennyire dacolni akar velem és megjátszani a macsót. Persze elhiszem, hogy most olyan élethelyzetbe kerül, amit megkell szoknia, de istenre esküszöm, hogy nem tudom miért kell ezt csinálni. Nem vagyok mániákus gyerekrabló, nem akarom őt elvinni. Most még képtelen lennék arra, hogy egy gyereket neveljek.
- Rendben. – bólintok a makacsságra és már készülnék menni, de úgy tűnik, hogy meggondolta magát és megtorpanva nézek rá.
- Van egy tesód, van két kutyád, van egy unokahúgod. Most pedig elhívsz kávézni? – oldalra döntöm a fejem, ahogy a sértett kutyára pillantok. Nagyon aranyos volt, ahogy megindult volna, de a póráz gátolta a haladását.
- Látod Samira? A férfik szeretnek irányítani. – utoljára megsimogatom a kutyát.
- Persze, menjetek csak, én sem lakom messze, megadom a telefonszámomat és elküldöd sms-ben hova is menjek. – nyújtom át a nem stabil kezemmel a névjegykártyát és utoljára belekukkantok a babakocsiba.
- Dr. Lester, ne csússzon ki minden a kezéből, mert báni fogja. – intek utoljára egy mosoly kíséretében, bár a lábaim nem visznek semerre. Mert úgy érzem, hogy sosem lesz nekünk jó hely sem pedig jó idő. Valaki még nagyon hálás lesz azért, hogy elengedtem őt évekkel ezelőtt és ma is megtörténhet.

Fáradt voltam, és kicsit kedvetlen, hiszen mostanában egyre nagyobb nyomás nehezedett rám, miután szóba került, hogy én leszek a fejlesztési igazgató a kórházban. Az osztályomon rengeteg beteg fordult meg, nem mindenkin tudtam segíteni, de igyekeztem, és plusz műszakokat magamhoz ragadva túlóráztam. Dorian eközben otthon vállalta fel a „női szerepeket”, és vigyázott a kutyákra, a kislányát gondozta, amiből én is kivettem a részemet. Most is én pesztrálom a kis Hannaht, ami nem baj, de már iszonyúan lehúz, hogy nem alszik el, és a nyájas Bieber gyerekkel kelünk és fekszünk. Unalmas élet lenne, még nem érzem át ennek a felelősségét, de valószínűleg ugyanígy cselekedtem volna, ha valaki a küszöbömön hagyjam az én gyerekemet. Jason nem rossz gyerek, de megvan a múltja, és akadnak olyan hibák is, melyek egy életre szólnak. Meenával összefutva kicsit felkavarodom érzelmileg, és ez csak ritkán fordul elő velem. Nem mondanám, hogy annyira törekednék a női szívek meghódítására, de két éve volt egy délutánunk, ami jól sikerült, azonban a legutóbbi találkozóval bebizonyította, hogy akit én akkor megismertem, az már nem létezik. Mindenki a saját sorsa kovácsa, és én nem fogok még lelki fröccsöt is tartani, ha nem hajlandó belátni, hogy egy szülői értekezlet megtartása mennyire felelőtlen egy roham után. Pont egy orvos előtt akarja tisztára mosni magát? Most mégsem kekeckedem, még örülök is, hogy nem sértegetjük egymást. A babakocsival, és a cumival együtt ajánlom fel, hogy menjünk el kávézni, de előtte hazadobnám az ebeket, mert velük elmenni bárhova is kész öngyilkosság. Körülményes vagyok, de megvan rá az okom, hogy az legyek. Kérdőn pillantok rá, hogy belemegy-e, de ismét két ellenkező csatornán kommunikálunk.
- Igen, ezt tettem. – mosolyodom el halványan, és a babakocsiba kapaszkodva irányítom kifelé Samirát, és Dózert is. Nem vagyok mindig a keménykezű gyógyító, és magán berkeken belül kedvelem őt, vagyis én még ebben bízom, hogy nem halt el minden két évvel ezelőttről, ami kialakult közöttünk.
- Samira is szeret irányítani, így ez nem állja meg a helyét. – nevetek fel halkan, és megindulok a kijelölt ösvényen, de megtorpanok, amikor félreértelmezi a meghívásomat. El kellene vennem a névjegykártyát, de nem teszem, és miért is tenném?
- Félreértettél Meena. Nem szeretek felesleges köröket tenni. Hazadobom a kutyákat, van éppen elég hely a kocsimban, nem kértem, hogy menj haza. – szalad fel az egyik szemöldököm.
- Nem szoktam engedni, hogy bármi is kicsússzon a kezemből. – most farkasszemet nézünk, ez a kettőnk közötti semleges hangnem olyan frusztráló, de nem fogom jobb belátásra bírni, mert úgy gondolom az már nem az én feladatom.
- Az öcsém nemsokára amúgy is hazaér, így utána majd…nem ez a lényeg. Ez egy visszautasíthatatlan ajánlat. – toldom meg egy magabiztosabb célzással, aztán a park széle felé tekintek.
- Nem fogok akadékoskodni, ha nem akar jönni. – annyira kellemetlen, hogy megint tegeződés helyett magázom, de ha nem kívánja a szorosabb ismeretségre utaló megnevezést, akkor nem fogom erőltetni.
- Vigyázzon jobban, mert jönnek az ünnepek, és ilyenkor nemcsak az olyan kutyák szaladgálnak errefelé, mint az enyémek. Ők jól neveltek. – a sírás már régen abbamaradt, most jól elvan a babakocsiban a kis tünemény, én is bekukkantok.
- Jön, vagy nem? – megpróbálom még egyszer, és ha úgy ítélkezik, hogy nem, akkor a kis csapatommal együtt hagyom el a parkot.

Milyen az életem? Fenekestül kifordult és hiába akarok bármit tenni, nem tudni úgy felállítani, ahogy szeretném. Bár néha úgy érzem, hogy minden kicsúszik a lábaim alól, kellenek az olyan nyugodt pillanatok, mint most. Mikor csak kijövök a parkba, nézem, ahogy a természet próbál utat törni a betondzsungelba és harcol a maradék napsugarakért, amik az idő múlásával halványodnak. Jön a ködös, goromba december. Az előszelei simogatják az arcom és persze meg is járom azzal a bizonyos álmodozással, hiszen mire körül nézek, egy kutya birtokba vesz s könyörög azért, hogy kicsit szeretgessem meg. Nagyon szeretem az állatokat, még is úgy érzem, saját magam nem tudnám fenntartani őket. Sok gondoskodásra nem lenne időm és azért, hogy unatkozzon és várjon minden este, hogy fáradtan még elmenjek sétálni vele, biztos, hogy nem lenne energiám.
De persze minden összekuszálódik, hiszen pontosan annak az embernek a kutyája talált meg, akit jelenleg nem tudtam hova tenni. Felsóhajtok és persze az akadályokat próbáljuk együtt átvészelni, de nem egyszerű egy gyerekkel és két kutyával.
-Jól van, menjünk. – bólintok, majd elmosolyodva a duzzogó kutyust figyelem és végül a gazdája jeges szemeibe veszek. Miért ennyire erős akaratú és miért nem tudok nemet mondani neki? Persze ezt nem fogom hangosan is kimondani, csak ballagok mellette és végül a könyökénél állítom meg.
- Tudom, hogy nehéz velem és azt is, hogy borzalmasan indult az újra találkozásunk. – sóhajtok fel és a kislányra nézek, aki csendben alszik, a kutyák pedig már mennének, mert unják, hogy mindig megállunk és ajkaimba harapok.
- Vihetem én Samirát? – kérdezem, végül mert úgy tűnik, hogy elügyeskedik, de egyszerűbb lesz vinni egy gyereket és egy kutyát. Amint megkapom a választ, akkor tovább sétálhatunk és szavaira elmosolyodom.
- Ne magázódjunk, jó? Mármint, tudom doktor vagy, én mag tanárnő, de most csak Jake és Meena. Mint két éve. – játszadozom a kabátom szélével, mint egy kislány és ekkor jövök rá, hogy én tiszta sár vagyok és kávé. De ha most megint azzal jövök, hogy el kell mennem valószínűleg sosem, fogom őt látni.
- Szóval meg akarod várni, hogy az öcséd haza érjen? – kíváncsian pillantok rá, majd a babakocsiba mélyen alvó csöppségre. Ha nem akar kutyát és a tesó is haza érkezik, akkor.. Akkor kettesben maradunk. Mikor utoljára ketten voltunk annyira meg volt az összhang. Hogy akkor már képes lettem volna megtenni, amit soha nem. Megrázom a fejem a gondolataimra, és a parkolónál megállok, hogy melyik is az ő kocsija. Mert hát a kutyákat is be kéne rakni, meg a picúrnak is jót fog tenni, ha kicsit melegebb helyen lesz. Én is csak összébb húzom a kabátomat és mikor Jake megindul én is utána megyek, hogy a kocsihoz érve közeledjünk a tervünk céljához.
Viszont a gyomrom olyan erősen kezd el remegni, hogy rá kell döbbennem, félek vele kettesben maradni. A sértettségem elillan és most ugyan azt a férfit látom, akivel elmentünk lovagolni. A kocsi mellett állva immáron nem csak a kezeim remegnek. De mindezt titkolom. A telefonom ismét megszólal, de most már fel kell vennem.
- Pillanat. – mondom a férfinak, és ellépve a járműtől felveszem a telefont. Amber olyan sebességgel mesél, és mire kiböki, hogy mit akar, felszalad a szemöldököm és közelebb lépek a férfihoz, majd megérintem a vállát, hogy figyeljen rám.
- Amber, várj. Szóval randit akarsz nekem szervezni? A jótékonysági bálon akarod rávenni Jaket, hogy idézzük fel a múltat? Te normális vagy? Egyáltalán tud róla valamit? - Kérdezem, de a szám már nevetésre áll megingatom a fejem, ahogy a kék szemekbe veszek.
- Figyelj, nem megyek bele. Felnőtt nő vagyok, most pedig ha megbocsájtasz elköteleztem magam, egy kávézás mellett. – le sem veszem a szemem a férfiról és kinyomva a telefonomat kitör belőlem a nevetés.
- Látod, Amber nem változik. – már akkor tudtam, mikor a zongoránál felpillantottam és megláttam őket, hogy Amber már akkor arra kampányolt, hogy szakítsak Royal és sikerüljön a Jakes történet.
-  Szerintem téged is fel fog hívni. – megvonom a vállam és figyelem hol tart a pakolással.

Kicsit rossz érzéssel tölt el, hogy tudunk normálisan beszélgetni, és én még mindig ragaszkodnék ahhoz a kávéhoz, ha már felajánlottam, és Hannah sem sír. A kérdésem talán már zaklatóba megy át, ahogyan magam mellett érvelek, és egy kicsit szánalmas is, de már unom, hogy mindenkivel rosszban legyek. Az életem zűrös, az öcsém felforgatott mindent, de örülök, hogy velem lakik, és ezeket a hónapokat nem cseréltem volna el semmiért, mert szeretem őt, és a kislányt is, akire most már úgy tekintek, mintha a sajátom lenne. Végül elindulunk, és beleegyezik Meena is abba, hogy ne menjen haza előtte, ami nekem könnyebbség, mert már nem tudok öt felé szakadni, ez is pont elég a két nagyra termett kutya miatt.
- Mindenkivel megesik, hogy rossz napja van, ha ez alapján ítélném meg az embereket, akkor már saját magammal sem beszélgetnék. – mosolyogva jegyzem meg, és megpróbálok ügyeskedni, de Samira nem bír a vérével, és menne előre. El kellett volna vinnem őket Alaszkába, egy szánhúzó verseny sosem árt, de nincs annyi szabadságom, hogy ennek a kedvtelésemnek éljek.
- Samirát? – tekintek rá, aztán a megnevezett ebre. Nem tagadom, hogy nagyon is közel állnak a szívemhez, főleg a kislány, de átengedem a pórázt.
- Ha húzna, akkor szóljál azonnal. – véletlen vagy sem, de visszaváltok a tegeződésre anélkül, hogy megint megkérdeztem volna, hogy akarja-e, de ő sem tudja néha eldönteni, hogy melyik lenne a jobb, de szóba is kerül, ekkor meg egy hatalmas kő esik le a szívemről.
- Nekem is könnyebbséget okoz, ha nem kell itt használnom a vezetékneved, elég a kórházban, hogy a szúrós doktorbácsit kell játszanom, máshol nem igazán mennék ebbe bele. – még egy ideig elnézegetem, ahogyan a kutyámat vezetni, de aggodalomra semmi ok, és Samira is megtanult viselkedni az elmúlt hetekben. Nem tudnám megmondani, hogy az anyai ösztön ébredt-e fel benne, vagy egyszerűen megérezte, hogy Hannah fontos nekünk, de azóta nem igazán mozdul el mellőle, és ezért hálás vagyok neki…és azért is, mert elűzi a rémálmaimat.
- Úgy gondoltam, hogy leteszem a kutyákat a kertben, de az is lehet, hogy jobb lenne már otthon elfogyasztani azt a kávét, ha téged nem zavar, hogy rendetlenség van, és mindenhol gyerekholmik vannak szétpakolva. Pár napja egy konyhai mérlegen mértük le a kisasszonyt, mert mást nem találtunk otthon, kész rémálom. – forgatom meg a szemeimet, de most már csak mosolygok az estén, mikor letették a küszöbünkre az unokahúgomat. A park széléhez közeledve már ki is szúrom a kocsimat, az a mázlim, hogy hatalmas a belső tere, és a hátsó rész lenyitható, de most az egyik kutya a csomagtartóba fog feküdni, a másik meg a kislány lábához. A BMW terepjáró előtt fékezek le, és a padkára állítom a babakocsit, mert az is egy mutatvány lesz, hogy szétszereljem, mikor megszólal Meena telefonja, és egy ismerős hangot hallok meg a vonal túl végéről. A felét nem értem, de a nevem is elhangzik, mikor lehajolok, hogy a babahordozót lecsatoljam, és beültessem hátra az alvó hercegnőt. Ezzel hamar végzek, és végre a szemébe nézhetek Meenának is.
- Amber…jól hallottam, hogy idén is megrendezi a jótékonysági bált? Mindig is értett hozzá, majd felveszem. – kacsintok rá, és mutatom Samirának, hogy másszon be hátra, a csomagteret felnyitva meg füttyentek Dózernak, aki már nem túl kényelmesen, de még elfér benne.
- Nyugodtan ülj be az anyósülésre. – biccentek az ajtó felé, de még indulás előtt ellenőrzöm Hannaht, és beülök a volán mögé.
- Mindig is szerettem a nagy autókat, de ez is kezd szűkös lenni. – becsatolom magam, és ha elkészült, akkor kitolatok.
- A belvárosban lakom, de egy nyugisabb helyen, arra nem jár ennyi autó. – a manhattani forgalom vérkeringésébe jutva bekapcsolom halkan a rádiót, és oldalra sandítok.
- Nincs kedved elnézni velem a bálba? – fut ki a számon, mert én is elmentem volna, de így már nem fog azzal terhelni Amber, hogy nincs partnerem.

Volt valami fura abban, hogy ennyire ragaszkodtunk egymáshoz. Mert már nem tudtam volna másképp megnevezni azt, ahogy ketten egészségtelenül próbálkoztunk közelebb kerülni a másikhoz. Mert az biztos, hogy a beteg doktor énünket sajnos nem tudjuk összeegyeztetni. Viszont örülök, hogy magánemberként nem akar a pokolba kívánni és próbálja elnyomni magába a keserédes elválásunkat.
- Tényleg? Pedig nem rossz társaság vagy, csak épp fáradt. – megvonom a vállam és előhozakodom, hogy örömmel segítenék abban, hogy az egyik kutyát vinném én. Bár a hangján süt, hogy Samirát nem szívesen adná át, de én már vele összehaverkodtam. De végül is sikerül megkaparítanom azt a bizonyos aranyat érő pórázt.
- Ugye nem akarsz végig húzni a parkon? – pillantok le a kutyusra, aki igen csak jól nevelten indul meg az én tempómnak megfelelően és olyan jó érzés volt, hogy kezemben tarthattam őt, még ha csak jelképesen is. Felsóhajtva fordulok felé.
- Amúgy, hogy értetted, hogy vannak itt másik kutyák is? – felé fordulva igyekszem a kutyát úgy sétáltatni, ahogy azt elvárja az eb is. Viszont én nem vagyok olyan rutinos gazdi, de kezdek ráérezni, és Samira is csak könnyít a helyzetemen és azért néha bele lesek a babakocsiba, ahol az alvó kislány pihen.
- Miért? Asher nem is olyan rossz. Még könnyen kilehet mondani. Tudod, már harminckét éve hordozom eléggé hozzá szoktam, főleg az iskolába. Mikor rohannak utánam és kiabálnak, hogy „Ms. Asher várjon”. – nevetek fel és páran végig pillantanak rajtunk, de idegen és irigyszemeket fel sem fogom, csak próbálom élvezni azt, hogy ismét tudunk, emberségesen beszélgetünk.
Mikor vázolja az elképzeléseit ismét valami furcsa érzés kap hatalmába, amit persze a kutya is megérez, és az orrával megbökdösi a kezemet, ezzel elérve, hogy megsimogassam a buksiját és mosolyogva nézem azokat a gyönyörű szemeit.
- Szóval a lakásodra hívsz? – felemelve az egyik szemöldökömet néztem fel rá. Mert hát ez kicsit másképp hangzik ez a kávé dolog. De most már nincs menekvés.
- Konyhai mérlegen? – felnevetek, ahogy elképzelem, ahogy szegény kislány a mérlegen fekszik és két férfi fölötte állva próbálják kiokoskodni, hogy mennyi kiló is a lányka.
A kocsihoz hamar oda értünk és persze a telefonom azt a pillanatot választotta, hogy megzavarjon minket és hagytam, hogy Jake közben összepakoljon és már annyiszor leráztam Ambert, hogy nem volt pofám még egyszer kinyomni a telefont. Ezért felvéve azonnal a lényegre tér és persze Jake neve is elhangzik, ezért úgy döntöttem, hogy ha már szóba került és itt áll mellettem, joga van hallgatni a beszélgetést. Ajkaimba harapok, ahogy a szemeimbe néz és lesütve azokat a kutyáról leveszem a pórázt közben, hogy be tudjon szállni a kocsiba. Mikor leteszem, a telefont elnevetem magam.
- Igen csak ügyesen tud pénzt szerezni és ehhez meg vannak az eszközei. – értek egyet a férfival, végül pedig beszállok a kocsiba, mielőtt ismételten menekülőre fognám, és vagy épp veszekedésbe torkollana az egész.
- Miért? Én csak most vagyok potyautas, utána elfértek. – nézek rá kíváncsian, hiszen ez a kocsi pontosan megfelel minden kritériumnak és nem értettem az észjárását. De végül inkább ezt is ráhagytam. Mert ő érzi, hogy milyen kocsi lenne megfelelő. Samirára hátra tekintve olyan védelmezően feküdt a gyerekülés alatt, hogy el kellet mosolyodnom és az övbe kapaszkodva rejtettem el kezeim remegését.
- Én is, csak a másik irányba. – mutatok a hátunk mögé, amerre az én lakásom van. Bólintok a szavaira és figyelem a közlekedő autókat, amik egy hullámként mozog a városi morajban. A zene jó érzéssel tölt el, és kezdem kiengedni magam, mikor egy furcsa kérdésre terelődik a téma.
- Hát. – megköszörülöm a torkom és felé fordulok.
- Én, szóval nem igen mozdulok ki. Mármint, két éve elmaradt a balesetem miatt, tavaly egy műtétem miatt nem mentem el. Nem tudom, hogy mennyire lenne jó ötlet. – kezdek bele, de látom a szemében, hogy ő ezt mind ki fogásnak fogja értelmezni.
- Jó, elmegyek veled, mert nem élhetek egy kis gubóban. – mosolyodom el. – Ezt egy olyan embertől hallottam, akiről el se hinnéd. –forgatom meg a szemeimet, mert Jason mindig a legjobbkor szokott eszembe jutni.
- De csak, ha nem mondod el Ambernek, hogy én leszek a párod! – nevetem el magam. – Tudod kíváncsi vagyok, hogy mit fog kitalálni.

Nekem fura volt ez a találkozás, hiszen a legutóbb nem a legjobb hangnemben váltunk el, de a sors valahogy mindig összehoz bennünket, és ezt talán vehetném is égi jelnek, de annyira fáradt vagyok, hogy már összegondolok mindent, és Meena hangja ránt vissza a valóságba, és a kijelentésére egy mosollyal felelek.
- Ezt örömmel hallom, mert akkor nem vagyok még reménytelen eset. A fáradtság igaz, de ha aludnék két órát, szerintem rám se ismernél. – ragadom meg a két pórázt, de valahogyan ma nincs összhangban a két kutyám, és majdnem felborítják a babakocsit is, mikor a mellettem sétáló lány kérdésére megállok. Samira a szívem csücske. Nélküle nem is tudom, hogy hol tartanék, ezért különösen ragaszkodom hozzá, végül vonakodva, de átengedem a pórázt, és kellemesen csalódva veszem észre, hogy a szemem láttára bontakozik ki egy új barátság.
- Hidd el, hogy ez szokatlan nála. Legutóbb majdnem leszedte a postást a kerékpárról, mert kekeckedett a kerítés előtt. Nem mindennapiak, de melletted nyugodt. Nemcsak a gyerekekhez, hanem a négylábúakhoz is értesz? – kérdezek rá, és lassan elérünk a park széléhez. Eleinte még jó volt az idő, de most már kezd hűvös lenni, és nem ártana az a nyamvadt kávé is. Jason nem tudom, hogy mikor fog hazaérni a kutatásból, mert eltarthat egy ideig, hogy körbeszimatoljon, és ne bukjon le.
- Múltkor összeakadtunk egy nagyobb termetűvel, és hát nem éppen jól neveltek. Egyesek pofátlanok, és hergelik a másikat. – mesélem el neki röviden a történetet, és oldalra pillantok, hogy rendben zajlik-e a sétáltatás, de a kisebb bukkanókon átívelően ez is megoldódik. Egy piros pont Meenának.
- A Lester például elég ritka. Egy kevés ideid dolgoztam Alaszkában is, és ott nem tudták kimondani a nevemet. Nem túl bonyolult, minden voltam, csak éppen Lester nem. – avatom be a múltamba, és most esik le, hogy mennyivel másabb, ha nem a rendelő falain belül vagyunk. Meena sem olyan merev, és nekem is jót tesz, ha nem kell idegeskednem, vagy a felelősségteljes fehér köpenyest játszanom.
- Igen, oda hívlak. Nem harapok. – engedem előre, és szóba kerül Hannah is, meg az első találkozásunk az etetésével.
- Jobb ötletem nem támadt. – tolom a kocsihoz a babakocsit, és leemelem a bébihordozóval együtt az alvó csöppséget. Meenának időközben kapása van, én a háttérben pakolok, az ebeket is elrendezem, de fél füllel hallom, hogy Amber az. A hívás után beülünk, és el is indulunk, mikor kiderül, hogy meg lesz tartva a jótékonysági bál.
- Megint elutasítasz? – szalad ráncba a homlokom, de veszi az adást, és utána igent mond, erre már én is vigyorgok.
- Gubóban? Hát ez jól hangzik. – nevetek fel, és a következő kijelentésére pillantok rá.
- Én ugyan nem mondok neki semmit, mert a végén már össze is adna bennünket. Nem állja meg, hogy ne játsszon kerítőnőt. – forgatom meg a szemeimet, és le kell fékeznem egy piros lámpa előtt.
- Idén kíváncsi leszek, hogy milyen témájú lesz, de van amikor álarcos bált szerveznek. Egyszer ki is hagytam, de az jó móka lenne. Senki nem ismer senkit, megvan a varázsa. – taposok a gázba, és hátul felmorran Samira, de csak a visszapillantóból tudok ránézni.
- Nem kell a morgás kisasszony. Mindjárt hazaérünk. – legyintek egyet figyelmeztetően, és bekanyarodok a soron következő utcában. A harmadik ház előtti felhajtóra parkolok le, és csatolom ki az övemet.
- Itt lenne a nagy Lester lak. Kiszedem Hannah-t. – mondom, aztán kiszállva már megyek is az ajtóhoz, és amint behajolok a kék szempár mered rám.
- Jó reggelt hercegnő. – fogadom egy mosollyal, és a kis pocakjába bökök.
- Megyünk…eszünk, és pelenkát cserélünk. – lágyul el a hangom, és kicsatolva veszem őt a karomba.