Eljött a bál napja. Annyira ideges voltam, hogy éreztem a torkom összeszorul. Amber annyiszor cseréltette le velem a ruhát, hogy nem bírtam megjegyezni éppen melyik a kedvence. De végül a fekete ruhánál maradtam. A szemceruza olyan könnyedén siklott a kontúr helyén, hogy féltem, hogy remegő kezeim elrontják az összképet. De sokadik próbálkozásra, sikerült elérnem, hogy szép legyen a kivitelezés. Izgultam a gyomrom csak úgy ugrált és nem bírtam már szinte levegőt venni. De aztán megjelent Amber, hogy lecsekkolja az utolsó simításokat és a ruha cipzárját segített felhúzni. Még cipő nélkül fordulok fel, hogy végig hallgassam az ítéletet.
- Gyönyörű vagy! – mosolyodik el é körbe forgat, hogy minden porcikámat végig mérje. – A hegek, itt kilátszanak. – igazítja meg a ruhám hátulját, mire persze csak elmosolyodom, de hagyom, hogy kiélvezze az öltöztető nő szerepét. Én már megszoktam, hogy a hátamat mi borítja, fürdőzni és tengerpartra úgy sem megyek. Meg ebben a ruhában leginkább a melleim vonzzák a tekintetet.
- Ugyan, mindenki elölről fog bámulni!- nevetek fel, mire édesen elmosolyodik és egy újabb adag rúzst helyez az ajkaimra.
- Mondd már meg ki lesz a kísérőd! – mormog nekem, én persze azonnal elmosolyodom és megvonom a vállam. Úgy beszéltük meg Jakel, hogy ott találkozunk, úgy lesz a legkényelmesebb.
- Nem mondok semmit, amúgy is álarcban leszünk, nem mindegy? – kérdezem kedvesen, de azonnal rosszalló pillantást kapok. Tudom, mire gondol, az utolsó döntésem az életembe kerülhetett volna, sőt olyan mély gödörbe kerültem, hogy még most is kapaszkodom. Még ha épp egy kékszemű idegen mellet. De annyira jól érzem magma vele.
- Jake kell neked! Egy orvos, és hidd el, neki is kelleni fogsz. Ti egymásnak vagytok teremtve! – adja a kezembe a maszkot és a táskámat. Célozva arra, hogy jó lenne összekapnom magam. Persze az előző szavai nem hagynak nyugton és a gyomromba felélénkülnek a pillangók és egyre idegesebb leszek. Mintha újból tini lennék, és a bálkirállyal készülnék randira menni. A kocsiban csendben nézem a száguldó házakat és fákat, ahogy a néma város felpezsdül az éjszakára felvillanyozódva.
A kocsi búgása abba marad és kiszállok Amber belé karol és az álarcért nyúl, hogy feltegye a helyére.
Amint a helyére kerül, a fekete csipke mintha egy kis önbizalomlöketet kapnék.
- Hol találkoztok? – kérdezi, miközben a lépcsőkhöz érünk, az emberek rengetegen vannak, a zene ellepi az egész termet, én pedig fájó szívvel pislantok a zongora felé. Amber tiszteletből sosem hív meg zongoristát, azt mondta, míg nem tudok újra játszani, addig csak hegedűsök vannak.
- Nem beszéltük meg. Arról volt szó, hogy varázslatos lesz. – mosolyodom el, akár egy kislány. Nem tudom miért, de annyira fura érzés kap hatalmába. Olyan, amit régen éreztem.
- Istenem! Te belezúgtál valakibe! Meena. – vigyorog rám én meg hevesen rázom a fejem. Hiszen nem is ismerem, kétszer találkoztunk, vagy háromszor, és abból egy nem volt valami kedves fogadtatás.
- Nem, dehogy. – legyintek, mintha előttem telepedne valami rossz érzés, amit elakarok tüntetni. Bár leginkább azt várom, hogy a lépcsőn leérve elrabolják tőlem és egyedül maradjak, míg összeszedem magam.
- Oké, most már megyek, mert nézd meg az asztalt! Hol vannak a pezsgőt felszolgáló emberek? Rendet kell, tegyek!- végszóra eltűnik mellőlem és széles mosollyal könyvelem el, hogy ténylegesen egy hiperaktív, aki mindent megtesz, hogy plattul menjen minden.
Aztán a lépcsőtől nem messze megállok és egy gyümölcslevet elvéve kortyolok bele, hiszen hirtelen egyedül érzem magam ebben a csodás terembe, ami hemzseg emberektől. Olyanoktól, akik örömmel táncoltak arra a zenére, amit én közvetítettem. Most pedig egy idegen lettem a saját közegembe.  

Amber az egyik mumusom, de imádom a hibbant nőszemélyt, csak ne lenne az a kitalált álomképe, hogy minden adandó alkalommal, ha találkozunk…összehozna valakivel. Most már egy ideje kitartóan egy ember a célszemélye, és az nem más, mint Meena Asher. Két éve nem találkoztam vele, az a délután nyilván mély nyomot hagyott bennem, de nem futnék olyan szekér után, ami nem vesz fel, és ráadásul akkor már menyasszony volt. Az eltelt hetekben érezhetően csökkent a közöttünk húzódó ellentét a betegségét illetően, mert lejjebb adott a rosszkedvből is, így meglepett, hogy nem csúszott meg a kezeim közül, és igent mondott a meghívásomra. Az utolsó percekben is számítottam még valami sms-re, vagy hívásra, hogy ez túl sok neki, de néma maradt a telefonom, és örömmel töltött el. Még nem sikerült kiigazodnom Meenán, a véleményem szerint némileg magába gubózott, és mindenben a rosszat látja, de nem adnám a tudtára, nehogy sértődés legyen a vége. A betegség, vagy egy baleset mindenkit megváltoztat, de ő olyan, aki még ennek többszörösét olvasztotta magába, és a zenével tette egyenlővé a boldogságát. Lehetne süket, vagy éppen vak is, de ezen a remegésen kemény munkával lehet segíteni, ha elég kitartó, de ahhoz akarnia kell…ő nem akarja eléggé. Szeretném, ha ma este mosolyogna, és nem a lelke darabkáit emelné, mert jobban áll neki, ha nem dúl-fúl, vagy aggódik mindenen. Az elvárások nélküli együttlét mindkét felet feltölti, és bízom abban, hogy ennek a jegyében fog eltelni a bál is. A tükör előtt igazítom meg a fekete öltönyömet, mert nálam is ritkaságszámba megy, hogy ennyire kicsípjem magam, de nem utolsó szempont az sem, hogy mennyire jól áll. Az ingemet gombolom be, és a hátam mögött álló öcsémet lesem.
- Ne mondj semmit, mert ez nem a gimis szalagavató, és nem is lesz az. Én ilyesmiken túlvagyok már, de az is igaz, hogy Mia óta nem maradtam úgy kettesben csajjal, mint Meenával leszek… - vagyis akadtak kalandok, de egyik sem maradandó. A csajokkal amolyan hadilábon állok, mert a kapcsolat nálam titkok feltárásával jár, és a családomba való befogadással, meg a múltam felfedésével, és arra nem állok készen. Sokak szerint sznob vagyok, én inkább zárkózottnak mondanám. A bunkóságom abból fakad, hogy istennel tesznek egy szintre, holott nem támaszok fel halottakat, mindenesetre a szó szoros értelmében nem. Egy mezei orvos vagyok, na jó…egy fokkal jobb, de nem a legjobb. Idegesen simítom le két oldalt az izzadt tenyeremmel a végeredmény előtt a felsőruházatomat.
- Ó, mennem kellene.  – pillantok az órára, és kapkodva ülök le, hogy felvegyem a lakkcipőm, hogy buliba menjek egyet ropni, ahogyan a nagypapám mondta évekkel ezelőtt. Egy másik élet is lehetett volna, ahol a szüleim még éltek.


A bejárat előtt tesznek ki, mert az öcsém nem hozhatott el, így maradt Norton, aki éppen beugrott értem az ügyelete után. Rábeszéltük a kórház vezetőségét, hogy vegyék fel az eljárása után, mert hiány volt nefrológusból. Jamie-vel is beszéltem telefonon, de nagyon elfoglalt a pöcsöm ahhoz, hogy ne csak a kis barnájáról beszéljen, mert ha egymás között vagyunk, akkor tuti csak a pszichológusa a téma, és néha már kezd az agyamra menni vele, de nem bántom. Idegesen megyek fel a lépcsőn, és teszem az arcom elé a fekete maszkot, és hátul a tarkómon kötöm meg, mint egy rablópandúr. A belépőmet átnyújtom az ottani alkalmazottnak, és sietve megyek előre, de túl nagy a tömeg. Nem is kell sok, hogy kiszúrjam a páromat, és a háta mögé lépjek.
- Csak nem vár valakit kisasszony? – érintem meg a vállát, és magam felé irányítom.
- Szia… - suttogom, és az ajándékomat elővéve egy fekete orchideás karszalagot kötök a kezére.
- Így nem foglak ma este szem elől téveszteni. – toldom mellé, és átpillantok a válla felett.
- Amber még nem bújt ki a bugyijából, hogy tudja ki a kísérőd? – kérdezek rá.

Sosem voltam jó ezekben a bálos dolgokban. Mármint voltam első bálozó, meg mindig megkellet jelennem Roy mellet, mint egy kirakatbaba, akit oda rángatott, ahova akart. De most, így, hogy Jake mellet fogok díszelegni, egy kicsit rémisztő. De már annyiszor nemet mondtam és érzem, hogy ő tényleg meg akarja próbálni és minden nehézséget átívelt és most is annyira akarta, hogy eljöjjek vele a bálba, hogy nem voltam benne biztos, hogy nekem most annyira nemet kellene mondanom. Sőt, legbelül akartam valami programot vele, amit nem szakítanak meg. Persze Amber már rosszul volt, mikor közöltem vele, hogy van párom a bálra. Viszont élvezem, hogy ennyire lassan haladunk. Még ha az ismeretségünk már elindult pár évvel ezelőtt. Idegesen kortyolok a poharamba, míg őt várom. Bármennyire is akarok valamit mondani, nem megy. Kinek mondjak? Mit? Régen csak ültem a zongora előtt és játszottam, gyönyörködtem abban, hogy az emberek ismerkednek táncoltak arra a zenére, amit én biztosítottam nekik. Már épp kezdett volna körül ölelni a rosszkedv, mikor egy finom, bár kicsit hideg kéz érinti a vállamat és a nyomásra reagálva fordulok felé. Nagyot nyelve mosolyodom el a maszk alatt és végig pillantok a férfin, aki fölém magasodva úgy néz rám, mint aki még eddig sosem látott volna.
- De, egy férfit már annyiszor kikosaraztam. Ha nem haragszik, akkor várnám tovább. Kitudja, hogy mennyire lenne lelkes, ha más társaságában talál rám. – vigyorodom el szélesen és figyelem a mozdulatait, és biztos kezében szinte elveszik az én cseppet sem biztos kezem.
- Szia. – köszönök vissza, ahogy a virágot nézve megforgatom, hogy jobban szemügyre vegyem.
- Imádom az orchideát. – lelkesedek fel. – Miért tévesztenél szemelől? – ráncolom a homlokomat, mert én azért remélem, hogy nem fogják elrabolni és követem a tekintetét. Megköszörülöm a torkom és elnevetem magam.
- Már kikészített, nem volt mindegy, milyen ruhában jövök, sem a cipő, a sminket pedig csak is ő tehette fel. Körülbelül reggel hét óta ott volt nálam. Tudod te mit zúdítottál a nyakamba? – dorgálom meg játékosan és egy pincér megjelenik mellettünk, hogy felkínáljon egy-egy pohár pezsgőt. Én leemelek egy poharat, mert ma direkt nem vettem be a gyógyszereket, szeretném, ha mondjuk, megihatnék pár poharat, nem akarok lerészegedni, csak hiányzik az alkohol érzése, mellesleg ad egy kis löketet, hogy ne meneküljek mindig a férfi elől.
- Nagyon jól nézel ki. – elismerősen hümmentek és belé karolva invitálom beljebb, hogy ne legyünk már ennyire a szélén. Persze azonnal az első emberbe botlunk és Amber már messziről lelesi a kísérőmet.
- Menekülj! – nevetek fel, ahogy meglátom a lány arcát és már épp oda ért volna hozzánk, mikor valaki leszólította.
- Gyere. – megragadva a kezét húzom át a tömegen és az erkélyre kimenekülve kell egy kis hűvös levegő.
- Még nem készültem fel a keresztkérdésekre. Amikre nem tudnék őszintén válaszolni. – nem engedem el a kezét csak pillanatokkal később és a nyüzsgő városra pillantok.
- Annyi minden történt két év alatt, Jake, te vagy az első, aki elrángat ide és úgy érzem Amber zsongása számomra most sok lenne. Úgy szeretnék táncolni, nevetni. De annyira .. mániákusan akar mellém valakit. – sóhajtok fal és felé fordulok.
- Nem szoktam ilyet kérni és megértem, ha nemet mondasz. De megköszönném. – kezdek, bele miközben az ujjaimat tördelem és közelebb lépek hozzá.
- Kérlek, mondd azt, hogy a barátnőd vagyok. Hogy leszálljon rólam! – könyörögve nézek rá, de nincs is több idő, mert úgy ront ki Amber az ajtón, mintha tűz lenne oda bent.

Ideges vagyok, mert ennek az estének jelentősége van, és bármennyire is tagadnám végre kettesben leszek Meenával, vagyis remélem, hogy nem jön közbe semmi, és nem menekül el a kezeim közül, mert akkor az már határozottan nemet jelent, és túl fogom élni, ha nem akar semmit. Jó kérdés, hogy mi ez a vibrálás közöttünk, mert mint orvos, az tuti, hogy nem jövünk ki jól, de egészen kellemes, ha magánemberként hoz össze minket a sors. Szeretem a kihívásokat, de benne több mindent látok, és egyelőre nem jutottam dűlőre, hogy melyik énje az igazi. Szeret zongorázni, a szívén viseli a hátrányos helyzetű fiatalok sorsát, de mi van e mögött? Ma este ki fog derülni, és már szedem is a lábaimat, hogy felérjek a lépcsőn. Nem szeretem a rivaldafényt, a kutatási időszakomban is névtelenül adományoztam, és örülök neki, hogy Amber megtartotta a jótékonyság ama szokását, hogy álarcot ígért a rendezvény mellé. Nem akarok idegent játszani, de most jó lenne, ha nem a híres neurológust látnák bennem, hanem egy férfit, aki szórakozni jött el, és nem életeket menteni. Mostanában kezdek visszatalálni magamhoz, de a háborús emlékek a felszínre törtek amiatt, hogy Dorian élete, és most már Hannah, meg Nora, illetve az unokahúgom élete is a tét. Mit tehetnék nagytestvérként, ha nem szervezkednék előre? Ma ledobom a terheket, és élvezem egy gyönyörű nő társaságát. A hallban meg is pillantom, olyan elveszett a lépcsőn, hogy kénytelen vagyok mosolyogva megérinteni a vállát, és magamra vonni a figyelmét. Ez hamarosan meg is történik, és egy kisebb élcelődös párbeszéd fut le közöttünk.
- Szerintem nem haragudna meg, de ha bosszúálló típus, akkor már dobbantok is, nehogy káoszt mímeljek a paradicsomban. – kacsintok rá, ugyan a szememet takarja a maszk, de a mozdulatot mégis láthatja. Tényleg egészen más, ha nem a hétköznapi felszerelésben jelenik meg az ember, és most ez megadja az este alaphangulatát is. A fekete orchidea különleges, és csak nagyon ritkán kapható, de nem én lennék Jake Lester, ha nem tudnám beszerezni. Finoman odahúzom a csuklóját, és rákötöm a szalagot, hogy érezze már így is több ez, mint egy szimpla találkozó.
- Akkor nem lőttem mellé, és ki tudja, hogy merre sodor a tömeg. Jobb, ha van egy ismertetőjegyed annyi maszk és álarc között. – suttogom, hogy eloszlassam a kételyeit.
- Amber szeret irányítani. Nem is lenne ma este semmi, ha nem ő lenne az alapítvány igazgatója. Az egyetemen is kedveltem a kitartása miatt, de valóban olyan, mint egy búgócsiga, aki túlpörög, és nem lehet lelőni. – mosolyodom el, és körülnézek, hátha a közelben van az emlegetett szamár. Nem utasítom el a felém kínált pezsgőt sem, így szépen elemelek egy poharat én is, és belekortyolok. Nem a legjobb minőség, de megteszi.
- Na…bókolnom nekem kell. – nevetek fel, és átfogom a karommal az övét, hogy kicsit arrébb menjünk, és ne kerülgessen mindenki bennünket, de alig öt méterre feltűnik a szőkeség.
- Mégis hova? – tanácstalanul mérem végig a partneremet, mert az egyik kezemben az ital, a másikkal őt tartom, de megoldja és az egyik erkély felé terel ki. A hűvös levegő mellett, innen kellemesen hallani a zenét, nem olyan fülsüketítő, és beszélgetni is lehet.
- Ambernek mindig lesz olyan kérdése, amire nem tudsz válaszolni, ez az első, amit meg kell jegyezni vele kapcsolatban. – teszem mellé, és lepillantok rá.
- Két év rengeteg idő. – ismerem be, mert az én életem is a feje tetejére állt, de mikor színt vall, akkor elkomolyodom.
- Meena… - mondanám, de nincs kedvem félbeszakítani őt, ha végre megnyílik egy kicsit, és nem pokróc módjára iszkol el a közelemből.
- Senkinek… - kár lenne válaszolnom, mert betalál a kedves közös ismerősünk, és azonnal a nyakamba borul.
- Úgy tudtam Jake…te kis hamis. Meena, miért nem szóltál? – átölel mindkettőnket, de nem tudom úgy fogadni, ahogyan megérdemelné, de két puszi még így is jár mellé.
- Helló neked is, és örülünk neked, de állj le picit. – mosolyodom el, aztán hol rám, hol a mellettem állóra tekint.
- Lassan haladunk, és nem a világra tartozik, rendben? Nem kellenek a posztok sem. Még korai Amber, és szeretnénk kiélvezni egymás társaságát. – jelentőségteljesen nézek rá, hogy vegye a lapot, és végre leesik neki.
- Oké…már nem is zavarok, de a sorsolásra be kell jönnötök. – kacsint egyet, és megszorítja Meena kezét, majd lelécel. Amennyiben kettesben maradunk, akkor az erkély széléhez lépek, és megvárom, hogy csatlakozzon mellém.
- Tudni kell kezelni őt, de látod menni fog ez. Igyunk inkább a mai estére, és arra, hogy mennyire szép vagy. – érintem a poharam szélét az övének, és elveszek a zöldes árnyalatú szembogaraiban.

Nem voltam az az izgulós ember, aki attól frászt kapott, ha megjelent valaki a tömege és érdeklődött utána. De sajnos sok rossz dolog történt, amitől az önbecsülésem valahol a béka feneke alatt van. Ezért is féltem, hogy igent mondjak Jake meghívására, egy olyan eseményre, ami azért mindkettőnkhöz közel áll. Talán túl régen voltam emberek között, hogy tudjam mi is a helyzet. Mert persze Amber annyira akarja, hogy együtt legyünk, de még is van mindkettőnkben egy húzó erő. Egyikünk sem ép lelkileg. De meg is értem. Én ne érteném meg?
- Annyira sajnos még nem ismerem. De biztos nem tetszene neki. – bólogatok és elpirulva hajtom le a fejem, végül követem a mozdulatait és csillogószemekkel nézem, ahogy megkapom a virágcsokrot.
- Nem szívesen sodródnék el. – vallom be és felsóhajtok és megforgatva a csuklómat nézem meg a virágot, ami annyira elnyerte a tetszésemet. Különleges és lemerem fogadni, hogy pár követ megkellet mozgatni, hogy meg kaparítsa a virágot. De látszik rajta, hogy nem az a típus, aki könnyen feladja, vagy épp letesz a terveiről. Talán azért is vagyunk ma itt. Mert mindketten sérültek vagyunk és valami elindult köztünk. Olyan nehéz újra bízni az emberekbe. Egyik fájdalom ért a másik után. Most pedig a jó.. Furcsa érzés.
- Nekem mondod? Az se mindegy, hogy milyen melltartó van a ruha alatt és a bugyi sem volt ám tök mindegy. – felháborodottan nézek fel a kék szemekbe, mire rájövök, hogy miket mondok és teljesen elvörösödve inkább a poharamat meghúzva próbálok rájönni, hogy mi a francért kellet elárulnom a fő veszekedésünk okát.
Most már mindegy, már tudja, hogy sok figyelmet áldoztunk a ruha alatti részekre is. Azt hiszem a kényelmetlen dolgokon átestünk akkor, mikor melltartóra vetkőztetett az orvosi szobába és rohamot kaptam a kezei között.
Ahogy a hűvös idő játszik a bőrömön elakarom hadarni azt mind, amit érzek, amitől félek és azt, amit tőle szeretnék. Viszont a válasza nem volt kecsegtető. Talán ezért is ugrott görcsbe a gyomrom és éreztem úgy, hogy vége, most fog faképnél hagyni. Viszont több beszédre nem futotta, mert megjelent a hurrikán és persze azonnal komplikált. Hátrább léptem, hogy tudják üdvözölni egymást én pedig lágyan, elmosolyodom, ahogy összerakja a maga kis elméében a képeket, és hagyom, hogy Jake elmondja a verzióját így csak a poharam szorongatásával vagyok elfoglalva és nem merek fel nézni. Kivéve egy szót meghallva nézek rá.
Egy halovány mosoly megjelenik a számon és Amber amilyen gyorsan jött úgy tűnt is el.
- Te aztán tudod kezelni! – lépek utána és felé fordulok, hogy jobban lássam őt. Aztán a poharak összekoccanása elvonja a figyelmemet.
-Ma estére. Bókolni nem kell– bólintok nevetve, hogy felidézem szavait, majd ajkaimhoz emelem a poharat, hogy belekortyoljak és úgy figyelem a rezzenéseit, már amennyit látok a maszk takarása ellenébe és leteszem a kezembe lévőt.
- Hogy van Samira? Annyira hiányzik a kislány. – sok időt nem töltöttünk együtt, de nagyon a szívembe lopta magát. Lehet nekem is kéne egy ilyen kutya, aki megvéd. Hiszen a betörés óta nem alszok valami jól és ez meglátszik az idegeimen.
- Tudod te mi ez a sorsolás dolog? – jut szembe Amber utolsó szavai, mert engem elfelejtett beavatni ebbe a kis apróságba és el lököm magam az erkélytől, hogy lépjek pár lépést, mert érzem, hogy a bőröm kezd kihűlni és libabőrös lettem. Hűvös van, és ami elől menekültünk már ránk lelt, úgy hogy kár vissza is mehetnénk. Egy pillantást vetek a benti fényekre és elmosolyodom.
- Gyere táncolni. Megfagyok, és bent meleg van. – nyújtom a kezem felé, most újra átakarom élni, hogy milyen ismerkedni, hogy milyen érzés szabadnak lenni. Milyen érzés vele lenni.

A lépcső állva látom, hogy Meena megint bizonytalan, és ha nem jöttem volna időben, akkor talán lelép, és nem látom viszont. A rendelőben váltott kis szócsatánk nem lendített semmit rajtunk, de tudnia kellett, hogy nem célom megbántani, de másképpen gondolkodom, mint orvos, és másképpen viselkedem civilben. A betegeimmel biztosan nem jönnék el egy hasonló bálra, mert tiltaná a törvény, és nem hinném, hogy jót tenne, ha érzelmeket kavarnék a munkámba. Még nem fordult elő, és nem is most szeretném elkezdeni, ezért bízom benne, hogy ez többet nem gördít elénk akadályokat.
- Hát akkor ne mérgesítsük fel. – igazítom rá a csuklójára a virágot, és fürkészően figyelem őt, de a maszk elrejt, mégis olyanná tesz, mint amilyen vagyok.
- Én se szeretném, de ezt nem kell halál komolyan venned. – egy halovány mosoly kíséretében jegyzem meg, hogy nem célom szem elől veszíteni, de megeshet, hogy kimegy mosdóba, vagy éppen én teszem ezt, és akkor eltévedünk, de azért bízom benne, hogy nem olyan, mint egy riadt őzike, aki sírva fakad, ha nem találja meg az erdőben az anyukáját. A közös ismerős a téma, ki más lenne, és tudom, hogy Amber elviselhetetlen tud lenni, ha belelendül, de ezen most én is hangosan felnevetek.
- Szóval akkor vegyem úgy, hogy a ruhád összhangban van az alatta lévő ruházattal? – fel is emelkedik az egyik szemöldököm, és tetszik, hogy zavarba hozza a téma. Nem véletlen, hogy óvatos vagyok vele, mert akkor nem igazán volt önmaga a kórházban, és kiderült, hogy az öcsém is ismeri, na meg az apja, és a vőlegénye története sem volt túl biztató. Rájár a rúd, és nem akarok én lenni az a személy, aki megnehezíti a hétköznapjait. Ki kell szakadnunk a megszokott körből, és élvezni ezt az estét. A pezsgőspohárral együtt megyünk ki az erkélyre, ahol hűvös van, de én élvezem még ezt is. Nem tagadom, hogy vonzódom a havas tájakhoz, meg a hideghez is, mert eddig ahol igazán jól éreztem magam, és leélném az életem hátralevő részét, az nem New York, hanem Alaszka lenne. Az érzelmei ecsetelése nem nyúlik sokra, még véleményezni se tudom a kérését, mert nem gondoltam volna, hogy éppen ő lenne az, aki hazudna Ambernek, csak nehogy továbbfaggassa. Megértem a hozzáállását, de már jó lenne, ha most beleugranánk egy hasonló füllentésbe, mint az együttlét? A mai estét szántam valami újraismerkedős fázisnak, és ha itt minden klappol, akkor még tovább is mehetünk, de ne szaladjunk előre. Kedvelem Meenát, évek óta először olyan nő, akiben nem a beteget láttam, és amiért, hogy hozzám jött…nos kicsit megkuszálta a szálakat, és ellent is mondott, ami nem tetszett. A végeredmény az lenne, hogy az igazi Jake-et mutassam meg neki, és ő is nekem az ő oldalát, amilyen, ha nincsen reflektorfény, és nincs más a közelében, aki elnyomná. Amber nem hazudtolja meg a viselkedését, és máris ezer kérdéssel bombáz, de én tudom kezelni őt, és hamar rövidre zárom a témát, ha nem muszáj, akkor ne kérdezze már mindenki útfélen meg, hogy hol tartunk. Ez kettőnkre tartozik, és nem a nagyvilágra.
- Igen, már egy ideje ismerem. – a mosolyom most elhalványul, mert kékjeim csillognak, és Meena arcát figyelem még akkor is, mikor összekoccannak a poharaink.
- A bók sose baj, szokj hozzá. – kortyolok bele a gyöngyöző italba, és most egy kis időre elhallgatunk, és a közeli szökőkutat szúrom ki.
- El se tudom szedni Hannah mellől. Nagyon szereti Jason kislányát, és szerintem lassan el kellene azon is gondolkodnom, hogy pároztassam-e, de ahhoz meg megfelelő alany kell. – valóban megtalálta vele a közös hangot.
- Neked nincs kutyád? – kérdezek vissza, hátha valami információ elkerülte a lyukas agyamat a múltkori találkozó óta.
- A férfiak licitálhatnak a hölgyekre, és aki a legtöbbet ajánlja fel annak el kell mennie egy programra a kiszemelt hölgyeménnyel. – avatom be, de meglep a felkérése a táncra.
- Ezt nekem kellett volna. – kacsintok rá, és bevezetem a terembe. A zsúfoltság enyhe kifejezés lenne erre, de még útközben lerakom a poharamat, és a táncparkett szélén az egyik kezem a csípőjére helyezem, a másikkal a kezét fogom meg.
- Hogy mennek a klasszikus táncok? Tanultál táncolni az iskolában? – felfelé görbül az ajkam, és az első lépés után egy fél kanyarulatot teszünk, de mindvégig az én kezemben van az irányítás.

Jake közelsége kicsit bezavar, mert nem vagyok hozzá szokva, hogy maga a létemet tartják vonzónak, más menekülne már a ténytől, hogy apám nem más, mint Hank Asher. De ha az nem lenne, elég akkor ott van az, hogy állandó rohamok gyötörnek, és szanaszét vagyok szabdalva, hogy az álmaimat összetörték. Jake ismert az előtt is, hogy ilyenné váltam volna. De a legnagyobb szíven ütést talán az okozza, hogy ismerik egymást azzal a férfival, aki mellettem volt életem egyik mély pontján. Felóhajtok és persze egyik hülyeségből a másikba kergetem magam és nagyon is zavarba tudok jönni, ahogy rá jövök, hogy fecsegésem megint túlzottan sikerült és lehajtva a fejem bólintok.
- Aha. – nevetek fel végül, mert most már teljesen mindegy, hogy mit mondok, ahogy elnézem az arcát tetszett neki, nekem kevésbé, de most nem számít már, nem igaz? Kicsit elkezdtem fázni, de úgy tűnik, hogy ő megszabadult a hűvösséget érzi receptoraitól és jól érzi magát ide kint. Összébb húzom magamon a blézert és a koccintásunk hangja elnyomja a sóhajt, amit megengedek magamnak és szélesen elmosolyodom, mert már régen bókoltak nekem és jól esett a szívemnek.
- Hozzá lehet egyáltalán szokni? – kérdezem meglepetten és mosolyom most már levakarhatatlanná válik és beharapom ajkaimat, mert jól érzem magam, a kezdeti nehézségeket leszámítva jól alakulnak a dolgok. Kíváncsian nézek rá. Mert tényleg valamilyen szinten azért érdekel, mi van a kutyájával, hiszen úgy tűnik vele hamarabb megtaláltam az összhangot, mint a többiekkel együtt véve.
- Szerintem azért ne kapkodj, mármint oké, hogy egy kislányra vigyáz, de még fiatal nem? – érdeklődésem ténylegesen aktív szóval nem csak azért, hogy puhatolózzak, tényleg érdekel, mi van velük. Majd egy újabb korty után nézek fel rá.
- Nincs háziállatom, volt egy macskám, de Roy kitette a házból, mert mindig közénk feküdt és állandóan kitúrta az ágyból. De lehet, hogy azt már jelnek kellet volna vennem. – nevetek fel, azt mondják az állatok nagyon jó emberismerők, de én akkor csak annak vettem, hogy Roy ellenséges volt vele, sosem szerette Őt.
- Hogy mi van? – néztem megriadtan és a táskámba lévő számot kerestem, amit a kezembe adott és mérgesen pillantottam a tömeg felé. Azt hittem az asztal számát kaptam meg, nem pedig az eladói számomat, amiért áruba bocsájt, mint valami drága kelmét és dühömet most ne is tudnám lefesteni, hogy mit érzek. Mert feltudnék robbanni.
- Néha elfeledkezem, hogy mi az illem. – vigyorgok és megvonom a vállamat. – Plusz, néha jó kézben tartani az irányítást. Mellesleg azt mondtad ne meneküljek. Hát hogy bizonyítsam, hogy nem teszem? – érdeklődőm és belé karolva sétálok befelé és az asztalra teszem a poharat. Mire észbe kapok már közelsége szédít meg és kezemet a vállára helyezve látom, hogy a remegés még egy pillanatra sem múlik, de erős tartása közelebb enged maghoz és elmosolyodom.
- Babyt senki nem ültetheti a sarokba. – vigyorogva idézem a klasszikus filmet és bólintok a kérdésére, hiszen konzervatív nevelésbe beletartozik, hogy minden táncot ismernünk kell.
- Kissé megkapott, de azt hiszem még az alapok belém ívódnak. – bólintok, majd hagyom, hogy átvegye az irányítást és lágyan lépve a ritmusra táncba fogunk és szemeit rabul ejtve nem engedem, hogy másra nézzen. Apró mosoly jelenik meg a számon, majd a tánc végeztével újabb zene csendül fel és hirtelen megjelenik egy férfi és kezét a vállamra simítja.
- Bocsánat, felkérhetem? – néz Jakere én pedig lassan lépek hátra, mert nem szeretem, ha hozzám érnek. De végül átlépek felé, hogy megadjam neki. Kezei végig kúsznak a hátamon és erősebben szorít a csípőmre.
- Hello Meena. Mind közül megismerem a nyakékedet. Van egy kis elszámolni valónk. – mormolja a fülembe és meghűl bennem a vér. Roy.
- Engedj el. – morranok fel halkan és próbálom elhúzni a kezem, de csak a tömeg felé húz, hogy nehogy meglássam Ambert vagy Jaket.
- Miattad kerültem börtönbe.- sziszegi és szorítása csak fokozódik.
- Eressz! – nem akarom, hogy más észre vegyen minket, de a virágot letépi a csuklómról és végül kirángat az erkélyre és magunkra maradunk.