Dorian keresése kiveszi minden erőmet. Küzdök, hogy a felszínen maradhassak. Elbuktam, mint testvér, és azt hiszem ezt az érzést nehéz lenne felülmúlni. A kutatómunkával jól haladunk, de meghalok, ha nem vezekelhetek másképpen. A Harvard a második otthonom, és valóban szeretek a betegeim körében lenni, mert másképpen nem jutok előre abban, hogy megtaláljam a gyógyulásuk útját, de a sclerosis multiplex komplett állapot, és olyan előrehaladott, hogy nehéz lenne kijelenteni…a jövőben valaha lesz gyógyszer rá, ami megállíthatná a folyamatot. A mai napon elhagytam Bostont, kellett egy kis levegőváltozás, emiatt elrepültem New Yorkba. Már nem számolom a kilométereket, a katonaságnál eltöltött évek alatt számtalan helyen jártam, megismertem Oroszország zord arcát, így ha lehet most a lelkem épülésére koncentrálnék. Az egyetem alatt összeismerkedtem jó néhány szaktársammal, de ezek közül is Amber Wayborn emelkedett ki. Már akkor is egy erős, és határozott aktivista volt, aki a szívén viselte a megrontott, vagy éppen elhagyott fiatalok sorsát. Alig múlt el tizennyolc éves máris két mentorált „édesanyjának” számított. Tisztelet övezte a nevét, sokan a mai napig úgy tekintenek rá, mint Teréz anyára. Az elmúlt években létrehozta az Emberpalánta alapítványt, és befogadta azokat a fiatalkorúakat, akiknek nem volt hova menniük, vagy éppen súlyos függőségtől szenvedtek. Az öcsém eltűnése a drogkartellek világához kapcsolódott, idevezettek a nyomok is, hát mi mást tehettem volna? Ott segítettem, ahol tudtam, és ahol szükség volt rám. A pénzbeli adomány nagyszerű, de én elítéltem az olyanokat, akik csak egy csekk erejéig villogtatták meg a segítő oldalukat, hogy aztán este elégedetten bújhassak be a baldachinos ágyuk melegébe. A fiatalságom nekem is erről szólt, de megtanultam értékelni a tetteket, a beléjük fektetett energiát. Nem mutogattam a diplomámat úton-útfélen, pedig rengetegen fordultak hozzám, nap, mint nap, mégis megmaradtam az anonim segítők körében, hacsak nem személyesen tettem látogatást, mert akkor nem rejthettem el a valódi énemet. Amberrel soha nem szakadt meg a kapcsolatom, bevallom a katonaság alatt ritkábban írtam neki, de megtettem, hogy megtarthassam az emberségemet. A fiatal, és bohókás lányból nagyszerű vezető lett, és azt hiszem, ha már kijártam az USA legjobb iskoláját, akkor ebben a tekintetben jobban megérte. A Kennedy reptéren landolunk perceken belül, és tudom, hogy a harcias amazon az egyik kapu előtt fog várni rám. Ez már nálunk hagyomány volt, tudta, hogyha szükségem van a szabadulásra, akkor mellettem állt, és meginvitált. Kitekintek az ablakon, és elkap az a fura érzés, hogy New York valaha az otthonom lesz. Nem különösebben szerettem a nagyvárosokat, de itt annyi nemzetség között, beláttam, hogy mindenki megtalálhatja a saját kis szigetét, ha nagyon akarja.
***
- Jake…végre, már itt tobzódom egy órája. Azt írták ki, hogy késtek, de nem baj, mert hoztam neked egy kávét, és mellé a kedvenc fánkodat. – ölel át Amber, és egy csókot nyom az arcomra. - Nem tudom, hogy mi miatt késtünk, mert Bostonban időben szálltunk fel. Hadd nézzelek meg. Te aztán egy percet sem öregedtél az utolsó találkozásunk óta. Valld be, hogy betaláltad Rogerst, és kértél tőle időpontot, hogy átoperáljon. – heccelem egy kicsit. Kinek ez, kinek az lett a végzete, de azt nem tagadom, hogy Harold Rogers a világ egyik legjobb plasztikai sebésze lett. Ha új személyazonosságra lenne szükségem, akkor vele csináltatnám meg az arcomat, mert tudom, hogy többet nem ismernének rám, se a rokonaim, se a barátaim. Mondjuk ez egész vicces, mert a szüleim halottak, a testvérem meg elveszett. - Nagyon humoros vagy Lester. A kilók így is felszaladtak rám, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megőrizzem a fiatalságomat. A mai napon egy különleges embert akarok neked bemutatni. – kissé felszalad a szemöldököm erre a kijelentésre, és inkább elveszem tőle a kávét, hogy belekóstoljak a papírpohárba. - Ki lenne az, Napsugár? – ölelem át az egyik karommal, és a kocsija felé vesszük az irányt. - Egy régi, újdonsült ismerősöm. Nagyon tehetséges, és csupa jóság. Jake, hidd el ritka az ilyen, de majd te is meglátod, hogy miről beszélek, nem akarom lelőni a poént. Egyébként, meg egyél, hosszú út vár ránk. – legyint, és beszáll a volán mögé, engem meg kétségek között hagy. Nem váratom meg, bepakolom hátra a cuccomat, és beülök mellé. A kis szeánszunk nem is indulhatna jobban, mert beállítja az egyik country állomást, és belecsapunk a lecsóba. Az úton nem mond több információt, így nem faggatom őt, inkább átadom magam a kikapcsolódásnak, és elbeszélgetünk a régi idők emlékeiről. Sokan azt hitték, hogy egy párt alkottunk, ami igen csak vicces, mert soha nem feküdtünk le egymással. Barátok lettünk, és nálam ez felér egy csodával. A nőkkel szélsőségesen bántam Mia lelépése óta, nem szerettem, ha valaki bizalmasan közelített felém. Az egy szem öcsémet, és a szívemet bíztam rá, és mindkettővel felsült. Minek akkor nekem kapcsolat? Szerintem egy őrültek házában fogom leélni a maradék életemet, de nem baj, mert így legalább tudom, hogy már senki sem fog megbántani. Az Emberpalánta központ kapuja lassan nyílik ki, de én már most izgatott vagyok. - Jeremyvel mi a helyzet, hogy alakultak a dolgok vele? – érdeklődöm a mellettem ülőtől, aki somolyogva pillant rám, aztán egy örömteli mosollyal ajándékoz meg. - Jeremy most már az egyik önkéntesünk Jake, és ez neked köszönhető. Nem tudom, hogy miről beszélgettél vele legutóbb, de nem esett vissza. Nálunk maradt, és én ezért örökké hálás leszek neked. Na, gyere… - sürget, én meg kiveszem a hátsó ülésről a sporttáskámat, hogy a vállamra ejtsem. Az előtérbe lépve elkap az a különös érzés, hogy jó helyen járok, de ami még inkább meglep az a közelből szóló lágy muzsika. - Mi ez? – éled fel a kíváncsiságom, de Amber nem mond semmit, csak mutatja az utat előre. Két lépést teszünk, és elérünk a zene forrásához. - Kicsoda ő? – veszem le a napszemüvegemet, és a zongora mellett ülő lányra siklik a tekintetem. - Ő itt Meena. Egy újonc, aki a szabadidejében besegít az alapítványnál. Hát nem nagyszerű Jake? – bólogatva dőlök neki az ajtófélfának, és innen hallgatom végig. Eszméletlen, és egyszerre lélekölő is. A dalával felébreszti az alvó oroszlánt, de nem tudom levenni róla a tekintetemet.
My life is a chaos with brother love, blondie angels and dogs.
★ foglalkozás ★ :
Idegsebész
★ play by ★ :
Jesse Lee Soffer
★ hozzászólások száma ★ :
408
★ :
Re: Meena X Jake - First sight
Hétf. 15 Május - 11:56
Jake & Meena
Mióta beléptem az egyesülethez, hogy segítsek a zűrös kölyköknek, úgy érzem az életem révbe ért. Mármint, van egy tökéletes munkám, amivel azt csinálom, amihez a legjobban értek, egésznap a zongora előtt beszélek a legnagyobb szenvedélyemről. Aztán ott van a vőlegényem is, Roy a legfantasztikusabb férfi, még ha sokat is kell dolgoznia, mint ügyvéd. A hosszú túlórák a naphosszat tartó tárgyalások. Néha hiányzik, de tudom, hogy csak a jövőnkért dolgozik. Aztán pedig most itt van ez a csodás hely, ahol a gyerekek menedéket keresnek. Ahol segíthetek nekik. A lány nem volt több, tizenhatnál és ott ült az ablakpárkányon és figyelte, ahogy az ujjaim játékosan csúszkálnak a billentyűkön és néha feltűnt egy mosoly az arcán. Nehéz elmagyarázni az ember mit érez, mikor ránéz egy ilyen meggyötört, már annyi mindent túlélt gyerekre. A szívem is belesajdul, mikor belegondolok, hogy milyen élete van. Amikor a kotta végére érek, felsóhajtva simítok végig a zongorán és felé fordulok. - Mondd, mit éreztél, mikor a zongora hozzád akart szólni? – kérdezem olyan önfeledten, amennyire csak erőm engedte. Hiszen nem akartam erőltetni, de a lány nem szólt semmit. Tudom, hogy még sok alkalom kell, hogy megbízzanak bennem és megnyíljanak. Csak egy bólintással elfogadom, hogy nem akar megnyílni. - Megmutatod a kedvenc zenéd? – érdeklődöm, hiszen a zene annyi mindent el tud mondani, még ha mások csak hülyeségnek tartják. Már kezdtem volna tovább gondolkodni, mikor elővette a zenelejátszóját és lassan elindul felém, megtorpanva néz rám. Én pedig aprót bólintva arrébb csúszok, hogy üljön le mellém. Már értem, hogy miért ült az alaknál, a lány több napja nem mosakodhatott. Nem szóltam, csak mosolyogva elvettem tőle a fülhallgató egyik felét és a fülemhez rakva vártam. Meglepetésemre egy örök klasszikus zene dörömbölt a fülembe és széles mosollyal néztem rá. - Meena vagyok. – mutatkoztam be, hiszen nem vagyok benne biztos, hogy figyelt-e rám az elején. - Claire. – motyogta és a zongorát bámulta. Tudom, mindenkire más hatással van ez a böhöm nagy szinte már rémisztő darab. - Claire, örvendek, képzeld el, van különbség a zongora és az a csoda jó zenelejátszó között. – kezdek bele, miközben ujjaim megkeresik a megfelelő billentyűket. – Tehát, míg az- azt játssza, amit ráteszel, és épp most kedvelsz. De a zongora, mindent, ami a szívedben van. Ő el tudja játszani az előbb szólt slágert, de az nem tudja eljátszani a zongorát. – mosolyodom el lelkesen és elkezdem játszani a AC/DC örök klasszikusát a Highway to hell-t. - Bevallom énekelni csak a zuhany alatt, tudok, de hidd el, ami a szívedben van, azt el tudod játszani. – a billentyűk olyan készségesen mozogtak az ujjai alatt, hogy még a hideg is kirázott. De élveztem és Claire végre elmosolyodott. Végül pedig az utolsó billentyűt lenyomva ránéztem. - Nem hiszek neked. – mondta élénken meglepett, hogy ennyire közvetlen lett. Pedig csak a kedvenc számát játszottam el a zongorán. - Oké, mondj egy olyan számot, amit szerinted nem lehet eljátszani. – vigyorogva fordultam felé és láttam, hogy elgondolkodik rajta és a lejátszási listáját pörgeti. - Biztosan nem ismered, de legyen. Lady Gaga Pokerface című dalát. Biztos nem lehet, ezzel eljátszani. - böki meg az egyik billentyűt, ami készségesen felszól és megrezzen egy pillanatra én pedig lehunytam a szemem. Nem szóltam semmi, felpróbáltam magamban idézni, hogy is szól a sláger, szinte éreztem a lányból áradó feszültséget, de végül is sikerült és az ujjaim elkezdték a ritmust ütni a zongorán, aki a legtisztább hangon adta elő, a művet, és magamba dúdolva lehunyt szemmel koncentráltam és dúdoltam a szöveget, ami annyira fülbemászó volt. Bár minden féle zenét meghallgatok, nem csak a zongora műveket, a fiataloknál sok pontot megért. Éreztem, hogy a lány elkezd ernyedni, ahogy a feszültség elszáll a testéből és a végére érve egy mély sóhajjal lezártam a művet. - Tehát, mit mondasz? – kérdeztem, de nem tudott mit válaszolni csak a könnyeket törölte le. - Jövőhéten is beülhetek? – kérdezte, miközben a kezét próbálta takarni. Csak egy pillanatnyi időm volt, de a lány keze csupa seb volt, vagdosta magát. Olyan érzés kapott hatalmába, hogy haza sem akartam engedni. - Claire örömmel látlak, mikor itt vagyok. – bólintottam és láttam egy aprócska mozdulatot. – Jövőhéten megtanítalak egy számra, ha nem leszek itt, de a zenére szűkséged van, akkor csak leülsz és játszol. – bólintva megfogtam a kezét és letöröltem a könnyeit. - Köszönöm, Meena. – ölelt meg szorosan és én is őt, ekkor tűnt fel, hogy nézőközönségünk is van. - Amber! – szólalok meg és Claire lehajtott fejjel kilép közöttük, lehajtva a zongora fedelét lépek oda hozzájuk. - Nem láttalak, vagyis nem is hallottalak titeket, nem haragudjatok. De Claire végre megszólalt, két hete dolgozom, eddig még a nevét sem tudtam. – magyarázkodom, és széles mosollyal fordulok a fickó felé. - Üdv, Meena vagyok. – mutatkozom be és meglátom azokat a jég kék szemeket, amitől kiráz a hideg. De próbálok nem tudomást szerezni arról, hogy még meg sem szólalt, de van valami a levegőben, amitől furcsán érzem magam. - Bocsánat a kupiért, de még nem volt időm berendezkedni. – invitálom beljebb őket, a kicsiny világomba, és próbálok valami ülőhelyet csinálni. - Segíthetek valamit? – kerülöm a tekintetét, valamiért nem leszek nyugodt, ha ránézek. - Nem hittem volna, hogy ekkora sikere lesz a zongorának.– vallom be Amberre nézve és pár kottát suvasztok a táskámba, hogy lekössem magam. Zavarban vagyok? NE már, nem vagyok tini lány, amúgy is vőlegényem van. Végül ráveszem magam arra, hogy ránézzek, de talán ez volt a vesztem. Magával ragadt és nem eresztett. br>
Amber az egyik olyan személy az életemben, akinek egy percig sem kételkednék a munkásságában. Nem egy alkalommal vettem már részt az előadásain, a tréning napokon, melyeket szervezett. Jól áll neki a vezető szerep, de még inkább a segíteni akarás. Nem véletlen, hogy azon kevesek egyike, akiknek beszéltem az öcsém eltűnéséről. Nem szívesen nyílok meg, ez olyan felület, ami támadást biztosíthat, és nem szeretek gyengének mutatkozni. A munkámból kifolyólag se engedhetem meg magamnak, hogy rossz híresztelések keringjenek rólam, viszont Jasonért a világ másik végére is elutaznék, ha kapnék róla információt. Egy ideje kacérkodom a gondolattal, hogy felbéreljek egy magánnyomozót, de még nem vitt rá a lélek. A kutatómunka, és Boston leköti minden figyelmemet, így még jobban elzárhatom a bűntudatomat, amiért ezreken segítettem, és csak egyetlen személyen nem tudtam.
A központba lépve azonnal elkap egy ismerős érzés, hogy hazaérkeztem. A repülés sem akadály, ha ide kell jönnöm, mert tudom, hogy mindig jól érzem magam, és ennek köszönhetően egy rövid időre a rémálmok is megszűnnek. Nem nagydolog, de nekem sokat jelent, hogy nem kell átélnem újra azokat a borzadályokat, amiket Oroszországban éltem át. Életről és halálról döntök nap, mint nap, de ez nem okoz akkora stresszfaktort, mint a fronton lévő döntéshozó folyamat. Ki felett törjek pálcát, kinek mondjam azt, hogy nincs tovább? Greg még nagyon fiatal volt, tele élettel, és reménnyel, mégis odaveszett. A parancsnokunk is az utolsókig küzdött. Még emlékszem, ahogyan a másik férfi esett rám, és nem lélegzett többé. Be kellett fognom a számat, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet, különben én is odavesztem volna. Éjjelente visszatér az a zöld szempár, hogy kísértsen, de ma este nem engedem, hogy el is vigyen magával a sötétbe. A pánikrohamok nem kirívó esetek, de nagy ívben kerülöm a gyógyszerek adagolását. A függőséggel már nem tudnék megbirkózni. A barátom oldalán lépem át a kaput, és indulok meg az egyik terem felé, de az onnan hallható muzsika a zsigereim legmélyéig hatol. Nem csoda, ha rá is kérdezek, hogy kicsoda az, aki erre képes, de Amber csak mosolyogva mutat az ajtó felé, hogy kövessem. A sporttáskám ott lóg a vállamon, és sután állok meg a küszöbön, aztán úgy döntök, hogy nem akarom megzavarni a kibontakozó jelenetet. A nevét már meg is tudom…Meena. Magamban ízlelem, olyan fura, mintha görög, vagy más néphez tartozó lenne, de a háttal ülő nőszemély barna hajfürjei nem árulkodnak ilyen felmenőkről. A bőre kissé hamvasabb, és sötétebb, mint egy hullának…haha Jake, ez aztán jó a hasonlat. A kislánnyal az oldalán egy számomra nem igazán kedvelt popzene hangzik fel, de ha ez valakit boldoggá tesz, akkor nem állok az útjába. Nem jellemző rám, hogy kiborulnék ok nélkül. A kórház más terep, ott biztonságos berkeken belül mozgok, és előfordul, hogy leüvöltöm egy-egy gyakornok fejét, de csakis a lelki épülésüket szolgálja ez a fajta viselkedés. - Mostanában zenével próbálunk a fiatalokra hatni. Egyeseknél, mint Claire megtörhető a jég. – súgja a fülembe Amber, mikor véget ér a dallam, és a tinédzser el is rohan. Én csak egy fél pillanatra fordítom felé az arcomat, aztán jobban megnézem az éppen hozzánk csatlakozó nőt. A szivárványhártyái különleges színben pompáznak, a zöld és a barna között valahol. Nem sok időt hagy arra, hogy megnézhessem, mert elfordul. Egyértelműen zavarban van, és pótcselekvésként pakolásba kezd, holott nem állt szándékomban leülni. - Semmi gond. – fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt, és előremozdulok, hogy illendően üdvözölhessem. - Én se hittem volna, de látod…egyszerűen csodát teszel. Jake most érkezett a Harvardról..az egyik legkiválóbb kutatóorvos az államokban. Nem sokszor teszi tiszteletét erre, ugye…jöhetnél többször is. – megrovóan tekint rám a barátom, én meg nem bírom ki, hogy ne fakadjak mosolyra. - Ne essünk túlzásokba, jövök, amikor tudok. Örvendek Meena, Jake Lester vagyok. – nyúlok a keze után, és egy aprócska, nem túl feltűnő csókot lehelek rá. - Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a zongorajátékát. Mióta szenvedélye a zene? – egyenesedem ki, és most nem hagyok lehetőséget neki arra, hogy másfele nézzen. A lelkéig gázolok a kéklő lélektükreimmel, hogy érezze, nem az a férfi vagyok, aki hagyja megfutamodni az áldozatát. Apropó, nem vadászaton vagyok, de feléledt a kíváncsiságom a kisasszony irányába. - Meena, megkérhetlek, hogy vezesd körbe Jake-et a központban? Nekem el kell ugranom az irodába, mert egy fontos hívást várok. – pillant ránk Amber, és tudom, hogy a hívás még várhatna, de nagyon tapintatosan tudja érzékeltetni, hogy mikor érzi magát felesleges harmadiknak, és akkor idő előtt lécel le. - Örömmel venném, ha a mentorom lenne ezen a napon. – egy fél mosollyal támasztom alá a szavaim hitelességét. Rajta áll, hogy hova kalauzol el.
My life is a chaos with brother love, blondie angels and dogs.
★ foglalkozás ★ :
Idegsebész
★ play by ★ :
Jesse Lee Soffer
★ hozzászólások száma ★ :
408
★ :
Re: Meena X Jake - First sight
Csüt. 25 Május - 12:13
Jake & Meena
Amber az az ember az éltemben, aki még nekem is próbál segíteni. Tudja jól, hogy nem tudom feldolgozni apám hidegségét. Mióta Roynak annyi túlórája van, azóta én is próbálom tovább foglalkoztatni magam és a zenével segíteni az itt megfordulókat. Nem mindenkit köt le a zene, de Claire más, látom rajta, hogy leginkább ő csak benne él, és nem Ő választotta ezt az életet és még van remény, hogy ne zülljön el teljesen. Én pedig szándékosan csalogatom magamhoz közel. Eddig csak csendben, pár szót váltva segített berendezkedni. A kottákat mindig is nagyfigyelemmel pakolta és láttam, hogy volt, amit jobban szemügyre vett. Ahogy próbált olvasni bennük. Ekkor döntöttem el, hogy a szőke hajú lányt fogom megmenteni, a többiekkel is foglalkozom, de az Ő dolgai jobban érdekelnek. Láttam pár tűnyomott a karján, viszont a szemeiben az élni akarás, és a szabadulási vágya csillog. Nehéz az ilyen embereknek, mert látszik, rajta mennyire megviseli őket, amiket nap, mint nap látnak otthon. Az anyja prostituált, az apja pedig drogkereskedő. Apró fények gyúlnak a szemében, mikor megát. de persze a baráti köréből is ki kellene rángatni, újakat keresni. De tudom milyen nehéz elszakadni a régi megszokott világunktól. A zongora olyan kegyelmességgel játszotta a megadott ritmust, és közben Claire világa fényben úszott, a szemeiben csillogás látszódott, ahogy vágyott arra, hogy ő is olyan szabad legyen, mint a hangok, amik elhagyják a hangszert és száll az éterben utat törve mindenen. Nem sokáig tartott a foglalkozás, mert tudtam jól, hogy nem sokáig élvezik a szabadságot. Megijednek a könnyen jött érzéstől, félnek, hogy elszállnak. Mindig az a fránya félelem. Mikor a szemeim előtt megjelenik Amber és egy férfi azonnal összetörik a szabadság és ismét csak egy félelemben, kalitkában élő lány van előttem, aki szinte úgy robban ki a szobából és ismét a sötétségbe menekül. Ahol biztonságban érzi magát. Mekkorát téved. Széles mosollyal üdvözlöm őket és valami furcsa érzés kap hatalmába. De nem értem az egészet viszont Amber ismét átveszi az irányítást én pedig csak csendben figyelem a gyermeki vívódást a két személy között. Mintha örökké barátok lettek volna. - Csoda mindig ott van, csak meg kell találni a megfelelő eszközt, amivel előcsalogatod. – helyeselek, majd a férfira pontosítok, ahogy meghallom a nevét és a kézcsók leheletnyit, megingat. Viszont észben kell tartanom, hogy vőlegényem van. Ő pedig pontosan úgy néz ki, mint aki gyűjti a trófeákat. Reméltem elég lesz annyi, hogy bemutatkozunk és váltunk pár illendő szót, de a terveimet áthúzza Amber és szinte semmi perc alatt egyedül maradok a sötét lovaggal. - Gondolom orvosként, nehéz szabadidőt nyerni ilyen dolgokra. - mondom immáron már csak Amber hátának és kicsit csalódottan fújom ki a levegőt. Mindig ezt csinálja, rühelli Royt és ezt nem is rejti véka alá, ezért még amúgy is meg fog fizetni. Megköszörülve a torkomat, próbálok visszaemlékezni, hogy mit is kérdezhetett. - Kiskoromban jött a szenvedély, édesanyám halála elől menekültem, aztán pedig a zongora volt a legnagyobb hangszer, ami mögött elvesztem és a billentyűk olyan készségen adták a hangokat. Ott úgy érzem, hogy saját világomba vagyok. Megnyugtat. Felzaklat. – válaszolok a kérdésre és hát választásom nem igen maradt, így inkább befejezem a pakolást, és a telefonomat a hátsózsebembe dugva kerülöm meg az asztalt. - Örvendek Jake, úgy tűnik, hogy akkor én lettem ma a mentora. – mosolyodom el, miközben érzem, hogy a lelkemben kutakodik, próbálva elrejteni azt, amit oly’ annyira fel akar kutatni. Nem. Nem leszek egy név az orvosi jegyzetei között. Én jól meg vagyok Royal, még ha nem is tetszik senkinek sem. - Szóval, akkor ez a zeneterem, ide csak páran járnak. Még friss és nehéz kezelni a zenét, ami felszabadít. Nekik ez még sok. Félelmetes, a szabadság érzés. – mondom, miközben mutatom, hogy mehetünk is tovább. - Bevallom még én is csak új vagyok, szóval lehet, hogy ez ilyen közös felfedezés lesz. – nevetem el magam, ahogy a folyosóra lépve körül nézek, hogy most akkor merre induljunk tovább. Aztán végül jobbra fordulunk és az aulába kikötve pár gyerek köszönve el lép mellettünk én pedig lelkesen viszonozom a gesztust. - A táskát letehettük volna a terembe, hogy ne kelljen cipekedni. – jut eszembe és a telefonom rezgése megszakítva nézem meg az üzenetet. Ebéd lefújva, Roy nem tud elszabadulni. Kicsit szomorkásan teszem le a telefont, nem válaszolva neki. - Szóval akkor visszamegyünk, letesszük a táskát. – zökkenek vissza az ismeretlenhez és elindulok a terem felé, amikor ismét találkozunk Claire-rel, elfordítja a fejt és hang nélkül elsétál mellettünk. Még sok, és nehéz út áll előttünk. - Oda leteheti. – mutatok a zongora mellet álló fotelra és kifelé bámulva meglátom az egyik tanítványomat, aki feldúltan közeledik felém. - Meena, nem jöhetek tovább ide. – hadarja és a keze után kapva nézek rá. – Mi történt?- kérdezek rá, de csak megrázza a fejét és elmegy kihúzva a kezét. Üresen pislogva láttam, hogy fogja az oldalát. Megverték. Ilyenkor olyan, mintha én kapnám a legnagyobb pofont a világtól. Fel sem tűnik, hogy nem vagyok egyedül, egészen addig, míg a kellemes férfias illat nem csap meg és összerezzenve pislogok fel rá. - Bocsánat, szóval a kantinba akartam kísérni. Ahol a gyerekek ingyen jutnak ételhez, ahol leginkább önkéntesek dolgoznak. Mint az egész épületben. - magyarázom, hogy ismét elindulhassunk az utunkra. Miközben nem tudom kiverni a fejemből a sántikáló diákot. Mikor beérünk a hely tele volt, a kopott falak, szinte ököl nagyságban omladozik a fal és még is a kellemes légkör csapott meg minket. - Itt kapunk az éttermekből megmaradt ételmaradékokat, a közeli boltokból is vannak adományok, amiket ingyen adunk nekik. Ők bizalommal fordulnak felénk, hogy talán megneveljük az utcán tengőket. Vannak itt drogosok, családon belüli erőszak áldozatai. – pillantok végig a tömegen, akik elszeparálódva ülnek, kik beszélgetnek és vannak olyanok, akik csak csendben falatoznak. Érezni lehet a szeretet hiányt, az éhséget és a nyomort. De itt mind csak gyerekek, akiknek kellenek a felnőttek. - A nevelők sokrétűek, vannak tanárok, rendőrök, tűzoltók. Pszichológusok, traumás doktorok, szociális munkások. Amikre sajnos mindig szűkség van. Az emberek nem beszélnek erről a helyről, nincsenek nagy támogatóink. De így, kis családként könnyebb is a munka. A gyerekeknek biztonságot kell nyújtanunk, nem pedig rivaldafényt. – fordulok felé és megérintve a könyökét húzom el oldalra, hogy kiengedjük a távozókat és a lépcső felé veszem az irányt. - Az emelten vannak hálószobák és a tanári pihenők. – indulok meg a lépcsőn kikerülve a gyerekeket. Akik frissen tusolva mosott ruhákkal távoznak. - Itt tudunk pár szobát biztosítani olyanoknak, akik nem bírják tovább az utcán vagy a családban. Sajnos nem sok helyünk van, de ott is túljelentkezés van. Nem mindenkit fogadnak be a szállók. – magyarázva nyitok be egy éppen üresen maradt szobába. – Mint látszik nem a legmodernebb, de van ágy, fürdő és biztonságot nyújtó falak. Meleg étellel együtt. – nézem a sivár szobát, amit bemutatok. Majd pár pillanattal később elmosolyodom, nem láthatják rajtunk, hogy mennyire felzaklat minket. - Meddig marad New York csodás városában? – indulok visszafelé. Hiszen itt már nincs mit megmutatnom neki. br>
Ambernek megvannak a saját eszközei ahhoz, hogy összehozzon két embert, mégsem díjazom, ha most ez a célja. Semmi kifogásom a hölgyemény ellen, de segíteni jöttem, nem pedig a világot megváltani. Jason nélkül félig élek csak, és nehezen emésztem meg az oroszországi fronton történteket is, de úgy tűnik ez nincs hatással a barátomra, mert se perc alatt hagy kettesben a zenetanárral. A bemutatkozás udvariasra sikeredik, nem akarom levenni a lábáról, de egykoron a szüleim erre tanítottak, és ha már a fél fiatalságomat átlázadtam, akkor ideje lehiggadni. - Orvosként nehéz bármire is időt szakítani, de most nem a kórház berkein belül tevékenykedem, hanem kutatok az egyetemen. Más jellegű, mint a valódi életmentés, de nekem tökéletes. – rövidítem le a válaszom, nem célom elregélni a múltamat, mert nem tartozik senkire, és együttérzésre sem törekszem. Megkaptam, hogy szúrós vagyok, és néha bunkó, de megvannak a magam problémái, nem óhajtom még szélesíteni ezt a sznob munkatársaim körével is. - Az édesanyja remek ember lehetett, ebben biztos vagyok. Őszinte részvétem, de a hangszer, és a zene nyugtató, sőt gyógyító hatású. – felelek rá, és megfigyelem, ahogyan az asztalon matat. A körbevezetés nem lenne szükséges, tudom, hogy mi merre van, de nem fogom felvilágosítani róla mégsem kellene. Az eltelt hónapokban akadtak átalakítások is, és szegény lány azt hiszi nekem ez egyszeri alkalom, hogy ellátogattam ide. Mikor jön vajon rá, hogy az egyik legnagyobb támogatója vagyok a központnak? - Úgy tűnik, de jobban szeretem a körbevezetőt. A mentor ennél sokkal többet jelent. A lelkemet kellene megmentenie ahhoz kedves Meena, ha valóban a mentorom kíván lenni, de ugye erre semmi szükség? – mosolyodom el halványan, és a hátam mögött kulcsolom össze a kezeimet, miközben a zeneterem meglétének okára derül fény. - Zenével gyógyít? Félelmetes érzés, de ugye ez csak annak az, aki ki mer lépni a sötétből. Maga szerint hány fiatal jelentkezik önként dalolva? – nyomom meg az utolsó szavakat, hogy érezze, nem feltétlenül értek vele egyet. A tinik nagy hányada elveszik, elhanyagoltnak érzi magát, mert nem kap elég figyelmet odahaza, vagy éppen az otthoni körülményektől menekül el. - Ismertem nem is egy olyan itteni vendéget, aki végül a sötétséget választotta, és öngyilkos lett. Nem mindenkin lehet segíteni, csak azon, aki valóban akarja is a változást. – fejezem be, és a nyomába eredek, ha elhagyjuk a kis rezidenciáját. Odakint nagyobb a hangzavar, de cseppet sem jelent gondot, mert így is tökéletesen hallom a mellettem haladó ifjú nő mondandóját. A táskámmal együtt sétálok mellette, amíg meg nem szólal a telefonja. Diszkréten fordulok el, és a falra ragasztott plakátokat nézem. Az egyik meg is ragadja a figyelmemet, de hamar véget ér a kommunikáció közte, és a vélhető ismerőse között. - Elbírom, nem szoktam panaszkodni. – válaszolok a feltételezésére, és követem, de útközben megint a hallgatag, kissé mufurc lánnyal akadunk össze. Rámosolygok, és lepakolok az egyik sarokba, de a telefonomat, és a csipogómat kiveszem, ha valaki mégis el akarna érni. Szabadnapom van, de ez nem jelenti azt, hogy nem kereshet a kutatásvezető helyettes, vagy bárki, aki a laborban dolgozik. A kísérleti alanyok állapota percről percre változik. A saját kis világomban létezek, miközben társaságunk akad egy másik fiatal személyében, aki nem lehet több tizenhatnál. Egyből Jason jut eszembe, és érdeklődve lesem a kialakuló jelenetet, de veszélyt nem jelent a lányra, így nem is avatkozom közbe. A párbeszéd lényegre törő, látom az elkeseredettséget a szemében, így mögé lépek, és a vállára helyezem a kezemet. - Nem lesz baja. Meg tanulják kezelni a helyzetet, és ha lesz egy kis ideje, úgyis visszajön. – szorítok rá bátorítóan, aztán elengedem, és teszek egy lépést hátra, hogy teret biztosítsak neki. Nem akarom halálra rémiszteni, vagy mi a fene. - Folytatjuk a felfedező körutat? – pillantok rá, és ha elindul, akkor nem vagyok rest a nyomába szegődni. A kantin a következő állomás, ami nem meglepő, mert onnan jön a legnagyobb zsivaj. Ebédidő van, a gyerekek valószínű most ültek le az asztalokhoz, és Meena ezt alá is támasztja a szavaival. - Ennyien segítenek be? Több a semminél, bár ennyi éhes szájat etetni nem könnyű. – jegyzem meg, és az egyik asztal felé tekintek, ahol két tetovált srác összesúgva trécsel valamiről, kívülállóként azt mondanám valami rosszban sántikálnak. - A civilek száma magas, erről Amber is beszámolt az idevezető úton, de nem hittem volna, hogy kevés a támogató. Érdekes, én más eredményeket láttam. Mióta is áll Amber alkalmazásában? – kérdezek vissza, hogy tisztában legyek a részletekkel, de hamar elhagyjuk az ebédlőt, sőt még a könyökömet is megragadja, hogy elhúzzon a tömeg elől. - Köszönöm, nézzük meg akkor a pihenőket. Mekkora lehetőségük van az itt lakóknak arra, hogy internethez jussanak? Hallottam egy másik helyről, ahol visszaéltek vele, csak ezért érdekelt volna. – caplatok felfelé, de úgy siet, mintha túl akarna lenni a találkozónkon, meg a körbevezetésen is. Az egyik közeli szobába invitál be, de csak annyi időre, hogy bekukkantsak a fürdőbe. - Nem olyan rossz, ennél sokkal kisebb lakásban laktam az öcsémmel együtt a gimis évek alatt. – toldom meg a válaszomat, és kettesével véve a lépcsőfokokat érem utol. - Csakis a mai napom töltött itt, holnap már munkába kell állnom ismét. Úgy érzem ez volt a gyorsított változat, Meena álljon meg… - kapom el az alkarjánál fogva, és visszahúzom, mielőtt belemenne egy másik srácba. - Az lenne a legjobb, ha elmennénk ebédelni, ha nincs délutáni órája, elrabolnám egy rövid időre. – mélyedek el a különleges íriszek fogságában. - A közelben van egy lovarda, és egy remek pajtavendéglő. – unszolom tovább, de a kezét még mindig nem engedem el, mert bízom benne, hogy nem utasítja vissza az ajánlatomat.
My life is a chaos with brother love, blondie angels and dogs.
★ foglalkozás ★ :
Idegsebész
★ play by ★ :
Jesse Lee Soffer
★ hozzászólások száma ★ :
408
★ :
Re: Meena X Jake - First sight
Kedd 6 Jún. - 20:24
Jake & Meena
A mai napom elég vegyes érzelmekkel telt, hiszen reggel volt egy elég vehemens vitánk a vőlegényemmel, amit próbáltam nem kimutatni a nap további folyamán. De azt hiszem a magánéleti problémáim túl jó hatással vannak a karrieremre. Végül is sikerült áttörnöm egy bizonyos jeget. Claire megszólalt, és lehet, ez apróságnak hangzik, de nekem világrengető előrehaladást eredményez. Nehéz ezeken a hánytatott sorsú gyerekeken segíteni. Főleg mikor már teljesen lemondanak magukról és a jóról, inkább a sötétbe burkolóznak és eltaszítanak mindent, ami egy kis reményt is nyújthat nekik. Kiskorom óta segíteni vágyom, és önzetlenül képes voltam már akkor befogadni kóbor macskákat és sérült állatokat. Apám akkoriban meg volt győződve, hogy állatorvos vagyok. De ugye jött a zongora és eme vágyam átalakult. - És nem hiányzik az életmentés? Nem mondom, hogy unalmas lehet kutatni, de az életek mentse még is csak érdekesebb. Hiszen annyi mindennel találkozik az ember. Az idő, az pedig relatív. Mindenkinek arra van ideje, amire akar. Ha orvos az ember, akkor is lehet családja és barátai, hobbija. A többi csak kifogás. – bár nem illik más munkájába beleszólni még is úgy érzem, hogy néha ebbe akar beletemetkezni. Mintha menekülne. De nem az én posztom ezt kielemezni. Én itt csak az vagyok, aki körbe vezeti és elmond pár információt. A többibe úgy is Ambernek van több belelátása. Bár szavaim egyáltalán nem támadóak voltak, inkább csak sejtelmesek, még is rosszul érintett, hogy ennyire belemélyedtem abba a témába, amihez egyáltalán semmi közöm. Megemberelve magam szólalok meg végül. - Bocsánat, nem akartam az életében vájkálni. –túrok a hajamba és megbánva minden előző szavamat próbálok valami mást felhozni, de úgy tűnik, hogy nekünk ez nem megy és csak rossz emlékek kúsznak felfelé. Anyámat megemlítve úgy érzem, a lelkem apró millió darabra törik és beszippant a mélység. Bár minden szava jó indulatból hatott én még is csak a fájdalomra tudok emlékezni, milyen volt, mikor összecsuklottam a hír hallatán és én is ugyan így bevackoltam magam a saját világomba. Nagyon hiányzik anyám, aki elmondja nekem, hogy mit és hogy kéne tennem, hogy sikeres kapcsolatom legyen. Mert szeretem a férfit, aki mellett állok, de apróságokon is annyira tudunk veszekedni. Nincs mellettem, hogy tanácsot adjon. Hogy segítsen. Olyan, mintha meghalt volna az a részem, ami a jó feleség és jó anya részem lenne. Mert nincs, aki megtanítsa a fortélyokat. - Köszönöm szépen, az volt. A legcsodálatosabb. – értek végül egyet, hogy ne kelljen továbbra is az emlékek hadával viaskodnom. Bármennyire is volt anyám különleges, még is úgy érzem, hogy elárult, mikor kilépett az életemből. Még ha nem is ő okozta azt a borzalmas balesetet. Ajkaim megrándulnak, ahogy a nevemet ejti ki, mintha most kóstolna bele a különlegesbe, amit most sodort az élet a lábai elé. Én pedig kíváncsian hallgattam végig minden szavát és elmosolyodva pillantok rá. - Azt hiszem ahhoz, hogy a lelkét kelljen megmentenem, túlságosan is elkéstünk. A szemek elárulják, hogy a pokol bugyraiban vájkál, én pedig kevés lennék ahhoz a harchoz, ami odabent tombol. – érintem meg a mellkasát, megmutatva, hogy mire is gondolok. Majd egyszerűen eltávolodom. Mert olyan érzésem volt, mintha villámcsapott volna belém, mikor kezem a mellkasára simult. Egy pillanatra le is hunyva a szememet fújom ki a levegőt, ami a tüdőmbe rekedt. - Így van, kedves Jake. Csak annak lehet segíteni, akiben még maradt remény és vágy, hogy segítséget kérjen. Nem vagyok pszichológus, nem tudom jobbá tenni a gyerekek életét. De mikor itt vannak, és a zongora mellett ülnek. Biztonságban vannak. Nem félnek, csak hallgatják a zenét és megnyugodnak. Lehet, hogy nevetségesnek és vagy inkább szélmalomharcnak hiszi. De nem egy diákom ment el, hogy jobb életet éljen és jelentkezett be rehabilitációra. Vagy segített a rendőröknek, hogy enyhítse a tetteinek súlyát. Mint mondtam, akin lehet, segítek. De ahhoz a másik félnek is akarnia kell. – kicsit úgy érzem, hogy a munkámat degradálta le, de hát azt hiszem, ebben az egyben olyan szenvedélyes tudok lenni, mint semmi másba. Rossz ember munkáját akarja kritizálni. Én sem teszem. Ezzel elérte azt, hogy minél hamarabb meg akarjak tőle szabadulni. Akartam hinni, még is volt valami furcsa érzés, amitől kitört a frász. Valami olyasmi, mint mikor az elektronok kisülnek. De lehet, ezt csak már bemagyarázom magamnak. Talán ezért is próbáltam minél hamarabb lezárni a túrát. Ami nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Már az elején úgy éreztem, hogy elvesztem. Hiszen egyszer csak megjelent az egyik diákom és közölte, hogy nem jön többé. Pont előre. Mikor megjegyzése beleéget az elmémben és az óta is marja a lelkemet. Bár érintése egy cseppet jólesett. Még is éreztem valami savanyúságot a hangjában. - Nem akarom, hogy megszokják. – suttogom a fiú hátát bámulva továbbra is. Sajnáltam, hogy ennyire rosszkörülmények között élnek a fiatalok, akik előtt ott az élet. Még is menekülniük kell a sötétségbe. Pedig mindegyikben egy kis zseni veszett el. Az út további részében próbáltam nem a fiúra gondolni és körbevezetni a férfit, aki néha lemaradva követet. Majd megköszörültem a torkom, hogy válaszoljak a szavaira. - Igen, sajnos lehetnénk többen is, de nem adjuk fel a harcot. Nem sokára lesz egy adománygyűjtő bál. Ott próbálunk majd szerencsét. – bólogatok. Mert amúgy semmi kedvem nem lesz fellépni ennyi ember előtt, akiket nem is érdekel, hogy mi a sorsa ennek a létesítménynek. Csak az alkohol és a drága ruhák miatt jelennek meg. Na meg persze az újságírók miatt, hogy legyen valami pozitív cikk róluk, hogy mennyi pénzt ajánlanak fel. Egy pillanatra megtorpanok és elgondolkodom a hallottakról és megfordulva felé teszem a csípőmre a kezeimet és hitetlenkedve megrázom a fejem. - Ez valami vicc? Számoljak be mindenről, vezessem körbe, miközben mindent az ég adta világon tud? Majd megkérdezi, mióta dolgozom itt? Mi köze van hozzá? Nem valami névtelen fruska vagyok, aki nem tudja mi a dolga. – szinte már hitetlenkedve indulok el és ezzel rövidre vágom a túránkat. Amber biztosan csak szórakozik velem, hogy ilyeneket tesz. Azt hiszem lesz miről beszélnem vele. Kezdve azzal, hogy kellemetlen helyzetbe hozott. - Van lehetőség, viszont korlátokhoz van kötve. Legalább három olyan foglalkozáson kell részt venniük, hogy megadjuk a wifi jelszót. Mert még a végén csak azért jönnének, hogy ingyen nethez jussanak és a bandákon belül könnyebben kommunikáljanak. Aminek persze így is megvan a veszélye. – jegyzem meg immáron már hűvösebben, hiszen nem szeretem, ha szórakoznak velem, és ha már Amber amúgy is felvilágosította nem értem nekem miért kell továbbra is a kérdéseire válaszolnom. - Örülök, hogy elnyerte a tetszését. – egy röpke mosolyt megengedve magamnak hagyom is magára. Vagyis igyekszem a lépcsőn lefelé, mert úgy érzem, hogy becsaptak és játszanak velem. A lábaim sebesen hagyják el a lépcsőket fokról, fokra. De egy erős kéz megállít és szinte magához rántva nézek a jeges tekintetben. - Igen, hiszen, mint kiderült jobban ismeri a helyet, mint jómagam. Mellesleg nem szeretném feltartani, egy nap kevés, hogy megismerjük New York más pontjait. – bár megtehetném, nem húzom el a karomat, mert amennyire nem akarom, a bensőm még is akarja, hogy megfogják. Hogy a háborgó lelkem békére leljen. - Ugyan már, Amber ötlete volt? Tudom, hogy utálja Royt, de ez már szinte átlátszó. – forgatom meg a szemeimet és elgondolkodom, hogy vajon még is mi a fenéért, akarna velem ebédelni, ha nem azért, mert Amber kicsit megcirógatta, hogy maradjunk kettesben. z már teljes mértékben szánalmas. - Nagyon jól hangzik, de nem kell ezt csinálni köszönöm. Élvezze a nagy almát. – legyintek, és lassan húzom, ki a kezemet miközben a tenyerünk egybe simul és a szemeibe nézve elmosolyodom, majd gyorsan zsebre dugom a mancsaimat. Már indulnék is tovább, mikor egy gyerek elszalad mellettem elsodorva sikeresen földre zuhanva koppan a fejem a kőpadlón és a levegő is megreked a tüdőmbe az ijedségtől. A kezeimet már csak a zuhanás után tudom kiszabadítani a zsebemből és rögtön a fejemhez kapva próbálom a fájdalmamat csökkenteni. - A fenébe!- nyögök fel fájdalmasan, mikor minden porcikámat átjárja a fájdalom és a srác még meg sem állt, csak rohant tovább. Fantasztikus. br>
Amber élelmes, és remekül tudja manipulálni a helyzeteket is, és lásd most megint olyasmibe sodort bele mindkettőnket Meenával együtt, ami nem biztos, hogy szerencsés, de ha már így itt hagyott bennünket a zeneteremben, akkor kihasználom a lehetőségeket, és más szemszögéből kísérem végig az alapítvány központját. Nem találkoztam még az előttem álló hölgyeménnyel, ami azt jelenti, hogy csak pár hónapja állhat szolgálatban, vagy éppen munkaállományban, bár az állandó munkatársak névsora az agyamba égett, és ő nem szerepelt rajta. A munkám kerül terítékre, és a kutatómunka, amin kicsit elmosolyodom. - Az életmentésnek sok formája van. Csak az lehet hős, aki a műtőben tevékenykedik, és az már nem is számít orvosnak, aki a laborban éri el ugyanazokat az eredményeket? Katonaorvos voltam elég sokáig, így tudom, hogy mit jelent a közvetlen életveszély. Ez kényelmesebb, és nem ártok vele senkinek. Szerintem ugyanolyan fontos, de nem vagyunk egyformák. – vonom meg a vállamat, és körülnézek a teremben, amikor ismét érdekellentét áll fel közöttünk. - Valóban? Mindenki arra szakít időt, amire akar? Egy sebész életébe nem fér bele olyan könnyedén a család. Az állandó ügyelet, a kevés otthon töltött idő. Az én esetemben nagyon kevés nő vállalná be, ha mégis visszatérnék a kórházi élethez. Neurológus vagyok a végzettségemet tekintve, de most nem operálok, hanem fejlesztem a tudásomat. A legtöbbünk a szakmán belül választ társat, mert a hozzánk hasonlóak megértik, hogy mit jelent feláldozni a szabadidőt. El tudná képzelni, hogy alig lássa a férjét, vagy megértené, hogy nem a család, hanem a beteg az első? Nálunk ez így működik. – hajtom le a fejemet, sokan így vélekednek, nem új keletű az én felfogásom, de nem kell, hogy mindenki megértse. Mia sem tette meg, és mielőtt hazaértem volna már más férfi ágyában kereste a vigaszt. A hűség nem erény, ha nem bírják értékelni. - Nem vájkált benne, mások sokkal provokatívabb kérdésekkel bombáztak már. Nem kell aggódnia. – hárítom a bocsánatkérését, mert ideje lenne elindulni a körbevezetésre, ami nekem újdonsággal nem szolgál, de meghagyom Meenát abban a hitben, hogy „szűz” vagyok még a terepen. Az édesanyja kerül szóba, és a veszteség, amit meg tudok érteni. A szüleimet tizenévesen vesztettem el, pedig az anyukámat nagyon szerettem. - Akkor egyetértünk vele abban, hogy nem mindenki megmenthető, aki nem akarja, de egy esélyt mindenkinek adhatunk, hogy éljen vele. – bólogatok, nem hagytam figyelmen kívül a kissé sérült lelki világú lányt, aki Meenával gyakorolt a belépésünk pillanatában. - Hatással van a fiatalokra, ez egy adottság, amivel élnie kell, de vigyázzon vele. A szavaknak erejük van. – fejezem be, és folytatom vele a felfedezést, miközben el is felejtjük, hogy nálam maradt a táska, ezért vissza kell térnünk a kiinduló pontra, de ez sem gátol meg abban, hogy élvezzem az ifjú zenetanárnő társaságát. A stílusa csipkelődő, és ha nem értek vele valamiben egyet, akkor hamar felkapja a vizet, de ettől függetlenül türelmes, és segítő szándékú. A szembejövő diák, és a kijelentése engem nem lep meg, de úgy látszik, hogy a kísérőmet megviseli. Óvatosan érintem meg a karját, és adom a tudtára, hogy ez nem kiugró eset, mégsem hozhatok gyógyírt neki. Mindent ennyire a szívére vesz, vagy túl közel engedni a tanítványait? - Senki nem akar megszokni. Sokszor nem választás kérdése. – sóhajtok én is, mert átérzem a helyzetet, de nem lehet megmenteni az összes embert a világon. Fizikai képtelenség lenne, még nekem is, pedig én orvos vagyok. - Adománygyűjtő bál? Erről nem is hallottam. – lepődök meg, mert valóban nem számolt be róla Amber. Vajon el tudok majd jönni, vagy megint elhalasztom, és csak egy borítékkal járulok hozzá a szebb jövő építéshez? - Meena félreért. Nem kértem számon, csak… - hát ezt jól elcseszted Jake, lehet nem kellene mindenki előtt okoskodnod, és akkor nem történnének hasonló szituációk. - Az internet veszélyes, a saját családomon belül is van olyan… - nem beszélhetek Jasonról, nem tartozik senkire, hogy van egy eltűnt öcsém, aki valószínűleg bajban van, de még nem találtam rá. A lépcsőn szalad lefelé, én alig bírom tartani, aztán felmerül egy ismeretlen név is. - Most komolyan kiről beszél? Nem ismerek semmilyen Royt, és csak kedves akartam lenni. Az időm véges a Nagy Almában, de arra gondoltam, hogy megosztanám magával.. – én már tényleg nem tudom, hogy mi baja lehet, de úgy trappol, hogy lehetetlenség utolérni. Végül mégis sikerrel járok, és a kezénél fogva fordítom magam felé. - Nem szerettem volna megbántani. Nem célom a nőket ócsárolni, és valóban ismerem a helyet, de ez azért van, mert a nagyobb támogatók körét erősítem, még akkor is, ha a nevem nem szerepel a nyílt nyilvántartásban. – sóhajtok egyet, és megvakarom a tarkómat, amikor az ebédlőből egy nagyobb csapat ront ki, és elsodorják a társaságomban lévő lányt is. Nem jó a reflexióidőm, és beüti a fejét, de még annyi ereje marad, hogy tompítsa az esést a két karjával. Azonnal lehajolok, és stabilan tartva mélyedek bele a barnás zöld íriszekbe. - Ne mozduljon, amíg nem ellenőriztem, hogy nem esett nagyobb baja. Meg fogom nyomkodni a fejét, rendben? Ha fáj, akkor csak szóljon. – fél térdre ereszkedem, és az egyik tenyeremmel óvatosan tapogatom végig, de egy puklin kívül nem észlelek súlyosabbat. - Nem szédül, nincs kettős látás? – kérdezek rá a legalapvetőbb dolgokra, és ha már biztosra mentem, akkor felültetem, de ott vagyok támasztéknak. - Nézzen rám, és kövesse az ujjamat, rendben? – húzom el előtte, és a pupillái mozgását figyelem. - Agyrázkódásra nincsenek jelek, de jobb lenne, ha kerülné a hirtelen felállást, meg az ugrálást a nap további részében. Adja a kacsóját. – állítom fel, de ügyelek rá, ha mégis visszaesne, akkor ott legyek, de ilyesmi nem történik szerencsére. - Most már akkor átmehetünk ebédelni a pajtába? – merülök el a különös színű szempárban, és ha pozitív visszajelzést kapok, akkor átvéve az irányítást fogom meg a kezét, és vezetem ki az épületből. - A friss levegő jót fog tenni. – tárom ki előtte, és az egyik kikövezett ösvényre lépve haladunk az úti célunk felé. - Kivel beszélt telefonon? – érdeklődök őszinte kíváncsisággal a hangomban, mert olyan hirtelen tette le, hogy bizonyosan nem volt kellemes a beszélgetőpartner.
My life is a chaos with brother love, blondie angels and dogs.
★ foglalkozás ★ :
Idegsebész
★ play by ★ :
Jesse Lee Soffer
★ hozzászólások száma ★ :
408
★ :
Re: Meena X Jake - First sight
Hétf. 19 Jún. - 8:55
Jake & Meena
Furcsa érzések kavarognak bennem, mikor Jake marad velem, mert valami azt súgja, hogy nem olyan ember, akivel kettesben kéne maradni. Persze a hűség nálam mindennél fontosabb s tisztában vagyok azzal, hogy vőlegényem van. De a bensőm remeg, mikor megszólal és ez nem sejtett valami sok jót. A beszélgetésünk egésze hamar konfliktusba vált át. Hiszen ő másképp látja és én is. Elmosolyodom a szavain, hiszen ha nem is orvossal élek együtt, de tudom jól, hogy milyen mikor alig látod a párod. - Mindenképp fontos, hogy mondjuk, megtaláljunk olyan gyógyszereket, amikkel az emberek betegségeivel küzdünk. De nekem inkább úgy tűnik, hogy Ön a tettek embere. Nem tudom elképzelni egy laborban. Inkább a valóéletben. – próbálom menteni a menthetőt, mert úgy tűnik, hogy nagyon is elbeszéltünk egymás mellett. Bármennyire nem kötekedni akartam. Viszont úgy tűnik, hogy nem lesz zökkenőmentes az ismeretségünk. - Tényleg? – pislogok rá, hiszen úgy tűnik, hogy egészen komoly szakmában dolgozik és még is feladta azért, hogy laboráns legyen. Ami, mint említettem szép dolog, mg is egy kihívásokkal teli munkát oda dobni azért, hogy kutassunk szinte elképzelhetetlen. Vagyis inkább számomra. - Igen, hiszen nincs is nemesebb a hivatásnál. Vannak szerintem mások is azzal, mint én. Hogy ha szerelem tiszta, akkor nem érdekli, hogy este egyedül alszik el, hiszen ha megbízik a másikban, akkor miért lenne ez fontos? Az én munkám is majdnem ilyen. Sokat dolgozom, kevés idővel. Csak kell egy megfelelő társ. – zárom le a mondatomat. Bár a szakmán belüli társválasztáshoz nekem sok közöm nincs, nem tudnám elképzelni, hogy a férjem is mondjuk, azzal foglalkozzon. Bár a zene szép hivatás, de nem tudnék hozzá menni egy zenészhez. Vagy egy önkénteshez. Talán ezért is Roy volt a legjobb választásom. Azt hiszem. Bár az elmúlt hetekben kezdtünk elhidegülni egymástól, még is úgy érzem ez csak a pánik, hogy megnősül. Valószínűleg fél. Én is félek. - Én próbálok kevésbé provokatív kérdéseket feltenni, hiszen közöm semmi hozzá. – elmosolyodom. Amúgy sem az az ember lennék, aki ilyeneket kérdez, előbb süllyednék el szégyenembe, mint sem kiejtsek egy ilyen kérdést a számom. Vagy csak célozzak rá. Mindennek meg van a hátára. Talán ezért is van az, hogy egyesek szégyellősnek neveznek. De nincs, mit tagadni az vagyok. - Így van. Tisztában vagyok vele, de ha már a halovány remény meg van. Miért venném el tőlük? – kérdezem, hiszen érdekel az is, hogyan gondolja el az egészet. Bár elég ledegradálta a munkámat. Még is kíváncsian várom, hogy miként gondolkozik, mi lehet a véleménye ezen felül a munkámról. Mert úgy tűnik, hogy a többiek munkáját felsőbb rendűnek gondolja az enyémtől. Nem veszem sértésnek, már megkaptam, hogy ez nem munka, ez csak szenvedély. Kellene keresnem valami értelmes munkát. Viszont nekem a gyerekek többet jelentenek ócska szenvedélynél. Próbálom megmutatni a főbb dolgokat Jakenek, hogy mi merre található, hogy mit kell figyelni. De úgy tűnik nem épp elégedett a válaszaimmal. Ami persze már az elején gyanús lesz, de próbálom nem belelátni minden féle badarságot a válaszaiban. Aztán egyszer csak kibújik a macska a zsákból. Útunk egyre mozgalmasabb lesz, ahogy a gyerekek zsivajába csatlakozunk. Szeretem látni, hogy minden féle gyermek megjelenik közöttünk és tisztelettudóan köszönnek. Bólintva jelzem, hogy nagyon ügyesen csinálják. Mindig is oda figyeltem, hogy a gyerekek, mindenféle neveltetésbe részt vegyenek. Főleg azokkal, akik belépnek a menedék falai közé, itt mindenki segíteni akar. - Vigyázok. Nem kell félteni. – mosolyodom el. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire fontos, hogy miket mondnak a kisdiákoknak, akik szomjaznak a jóra. Akiknek minden fontos, még az is, hogy milyen hangsúllyal mondjuk azt a bizonyos mondatot. Az épület falai közé lépve a magánéletet ott kell hagyni a küszöbön. Még ha nehéz is. Mint most is, hiszen Roy más sorozatban a negyedik ebédünket mondja le, valami tárgyalási előkészítés miatt. Ilyenkor nem mutathatom, hogy mennyire rosszul esik, hogy valószínűleg csak egy szendvicset kapok be a közeli kisboltban vásárolva. - Most hétvégén lesz, pontosabban szombaton. Az emberek ilyenkor megmutathatják, mennyire érdeklik, hogy a fiataloknak milyen helyük van. Van-e menedék azoknak, akiknek van még reményük. Lesz egy előadásom nekem is. – úgy csúszik ki az információ a számom, mintha szeretném, hogy tudja én is ott leszek. Bár értelmes választ nem tudok adni magamnak, hogy ezt miért kellett hozzá tennem. Viszont már késő és inkább folytatom az utunkat. - Csak érdeklődik, értem én. Csak, mint említette a szavaknak nagy erejük van. – zárom le csendesen a beszélgetésünk ezen részét. Hiszen nem akarok én veszekedni vele. Még csak most ismertem meg, de már levontam a következtetést, hogy igen csak úgy tűnik, mindent a maga kezében akar tartani. Én is így vagyok ezzel. Még ha néha nem is lehet elhinni. - Minden családban van ilyen. Nincs kivétel. Nem válogat, hogy te gazdag vagy, vagy szegény. – amint feltűnik, hogy nem akar erről tovább beszélni, inkább nem is erőltetem a témát. Viszont már kezdek mérges lenni, amikor ebédelni hív. Ennyire azért ne nézzen már madárnak Amber, kitudja, hogy mik voltak a célok. Amúgy is, milyen telefont várt volna? Nagyon dühítő, hogy ennyire ellenzi a férjhez menetelemet. -A vőlegényem, akiről úgy tűnik, hogy Amber mindenképp le akar beszélni és minden szálat megmozgat. Miért maradtunk ketten? – kérdezem úgy, mintha nem hinnék neki, de a marasztalása meglep, és felé fordulva nézek azokba a kék szemekben, amik most igazságról árulkodnak. - Örülök, hogy megismerhettem Mr. Lester. Vagyis, Dr. – sértve és megbántva éreztem magam, ezért is próbáltam olyan könnyen menekülni, de a gyerekek kevésbé figyeltek és az én figyelmem is lankadt annyit, hogy sikeresen hátra vágódjak. A legrosszabb, hogy ezt mind Jake szeme láttára tettem. Mire előhalásztam a kezeimet a zsebemből, már a férfi ott térdelt és a hajamba fúrta az ujjait. Lehunytam a szemem, mert a fájdalom, ami átjárt egy pillanatra megszűnt. Aztán élesen ismét támadott, mikor felnyalábolt a földről. - Minden oké. – válaszolok, de úgy tűnik, hogy nem hagy választást és követem az utasításokat. De mire észbe kapok, már kifelé tessékel. Én pedig túlságosan imbolygok, ahhoz, hogy ellenkezzem és követem, nem mintha lenne ellenkezni valóm, ahogy a kezemet fogja. Amint a friss levegőre érünk a fejem tisztul, és egy pillanatra megállok. - Csak egy perc. – szólalok meg halkan, ahogy fejemet a vállára hajtva veszek egy mély levegőt és próbálom a szédülést elkergetni. A világ csak úgy forog körülöttem és olyan, mintha magába akarna szippantani. De még is, a férfias illat, ami árad belőle, erőszakosan tart magamnál és mire úgy érzem, hogy a lábaim biztosan megtartanak, eltávolodom tőle és beletúrva a barnás loboncomba elmosolyodok. - Azt hiszem jól fog esni valami harapni való. – a gyomrom üres és lehetséges, hogy nem csak az esés miatt szédelgek. Néha elfelejtem, hogy magamról is kellene gondoskodnom, nem csak a körülöttem lévőkről. - A vőlegényemmel, ismét lemondta az ebédet. Úgy tűnik, hogy tudom, milyen mikor az ember olyannal van kapcsolatban, akinek a munkája fontosabb a családnál. – jegyzem meg szűkszavúan, hiszen a társalgásunk elején pontosan erre célzott. A járdán haladva többen mosolyognak és köszönnek, én pedig hálás vagyok, hogy ennyi embert ismerek, voltak közöttük, akik j útra tértek és voltak, akik még csak ismerkednek ezzel az érzéssel. Én pedig nem akarok gátat szabni nekik. - Szóval most merre? – érdeklődöm, amikor az utca végén lévő kereszteződéshez jutunk. Még sosem hallottam arról a helyről, ahova vinni akar. kíváncsian várom, hogy milyen lesz. Szeretek új helyeket kipróbálni. br>
Amber taktikája még nem világos, hogy miért éppen ezt a hölgyet választotta mellém kísérőnek, de hamar kiderül, hogy a véleményünk sok ponton nem egyezik. Nem kicsit tér el, hanem nagyon, de mit érne az élet, ha mindenki ugyanolyan lenne? Elmosolyodom néha, mert nem értik a munkámhoz való hozzáállásomat. Nyilván ehhez több információval kellene rendelkeznie, mint az, hogy katonaorvos voltam, és a bajtársaim halála annyira megviselt, hogy szinte menekültem a kórházi berkekből. Az ösztöndíj elnyerése szinte abban a pillanatban érkezett, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, és gondolkodás nélkül csaptam le a lehetőségre. Szeretem a kutatást, úgy érzem ezzel is több leszek, és a betegeket ennyire közelről figyelni…más körülmények között nem is lehetne, de itt minden adott. A támogatással nincs gond, a diplomám mellé pedig jól fog mutatni, ha elérek valamit, de az igazi célom mégis a javulás elősegítése. Nincs biztos gyógyír a sclerosis multiplexre, olyan könnyedén támadja meg az emberi szervezetet, hogy jóformán csak későn veszik észre, a már kialakult kórképet. A betegek egy része jól boldogul vele, és a gyógyszerekkel lelassítható a folyamat, de ezeregy ok áll a háttérben, amire figyelni kell. Túlságosan elkalandozok, és néha beszúrok egy-egy hümmögést, miután túljutottunk a szóváltásunkon. Az intézet nekem nem újdonság, elvégre hetente beszélek skypeon Amberrel, és még néhány emberrel, de Meena ezen úgy megsértődik, hogy követni sincs időm. A szélvész is lassabb nála, vagy egy tornádó. A szobákon kívül még a kantint látom, de a csípős nyelve jobban forog, mint a sajátom, és mire felocsúdom, máris egyedül akar hagyni. Ki az a Roy, és mit akarnék tőle az ebédmeghíváson kívül? Nem értem a nőket, mindenbe többet látnak bele, mint kellene, és roppant idegesítő, hogy túlkomplikálnak. A gyerekek ebédszünete a hangok alapján véget ért, és a csalfa nőszemély már robog is lefelé a lépcsőn, de valaki fellöki, és a tarkóján koppan. Nem tétlenkedem, kibújik belőlem az orvos, és ellenőrzöm az életfunkcióit. A púp nem olyan nagy, és a pupillái is jól reagálnak, nem aggódom, de nem ártana, ha lassítana a napi rutinján. A kezemet nyújtom, és fel is segítem, hogy ne a tömeg közepén maradjon. Észre se veszem jóformán, hogy siettetem, de akkor már feltűnik, amikor kilépünk a kétszárnyú ajtón, és nem bírja tartani a tempót. Megállok vele együtt, óvatosan tartom a felkarját, és a zöldes árnyalatú, de barna pöttyöket tartalmazó íriszek találkozását várom. - Annyi időt kap, amennyit akar. Nem akartam odabent maradni, ahol akkora a tömeg. – suttogom, de aztán a vállamnak dönti a fejét, és automatikusan ölelem át a derekát. A kívülállóknak félreérthető lehet a helyzet, de nekem nem az…inkább kellemes. Mia óta senkit nem öleltem át, nem is gondoltam arra, hogy szükségem lenne a közelségükre. Messziről kerültem a vészes nemet, mert akadtak olyan jelöltek is, akik nem értettek a szép szóból. Az erőszakosság ott lappangott mélyen belül, de el szerettem volna zárni örökre. Az éjszakai rémálmok, és a szorongások elégnek bizonyultak…nem kívántam még közönséget is mellé. Az egyik karommal fogom át, a felsője alá csúszik az egyik ujjam, és megérzem a bársonyos bőrének a tapintását. Meenának kellemes orgona, és jázmin illata van. Elkerülhetetlen, hogy felszökjön az orromba az illata, mégis ettől nyugodtabb leszek. Ismerős a dolog, de aztán bocsánatot kér, és eltávolodik, én meg ösztönösen engedem el. - Én is így gondolom, hogy jól fog esni, meg egy pohár víz mellé. – mosolyodom el, és ha készen áll rá, akkor lassú tempóban, de elindulunk a közeli ösvényen. Egyszer jártam talán a pajtában, de az is lehet, hogy ezen alkalmak már kettőre rúgnak, de nem csalódtam a kiszolgálásban. Mélyen hallgatok, amikor a vőlegénye kerül szóba, mert meglep a válaszával. - Milyen munkakörben dolgozik a vőlegénye? Ha orvos lett volna, akkor már biztos említi. – egy csibészes fél mosollyal igazítom meg a pénztárcámat a hátsó zsebemben, és a kissé köves útszakaszon nagyot lépek, mert egy fa gyökerei is kiállnak az avaros terület alól. Az ösvény kettéágazik hamarosan, és rám terelődik a kérdés, hogy merre is tovább. - Jobbra, aztán egy tisztásra fogunk érni, higgye el a látvány megéri…főleg New York után. Szeretem a nagyvárosokat én is egy hasonló nagyban születtem. A napsütötte Los Angeles az otthonom. Egy kicsit másabb, mint a Nagy Alma, de a zsúfoltságban versenyt futhatnának. – pillantok előre, ahol a fák takarásában már látszik az a hely, amiről beszéltem. Az útból el is igazítok egy tölgyágat, és az elénk táruló épületegyüttesre mutatok. - Nézzen oda…az ott a lovarda, és mellette nyitottak egy fogadót. Napközben a betévedő vendégek is ehetnek. Nem is értem, hogy még nem hallott róla. A környéken ez az egyik legjobb rehabilitációs program. A beteg gyerekeket szokták idehozni lovagolni. A tulajdonost nem ismerem személyesen, de elég sokat olvastam róluk, és remek eredményeket értek el a gerincsérültekkel, és a Down-kóros gyermekekkel. – fejezem be, és egy kis emelkedős dobocska aljához érünk. - Van kedve megnézni a lovakat? Ott van kettő is. – nem messze tőlünk egy elkerített füves platzon legelésznek a négylábú állatok. - Amber szerintem emiatt is tervezte pontosan erre a környékre a központot. Az erdő, és a kilátás valamilyen különös nyugalommal szállja meg az erre járókat. Régebben sokat kirándultam, de mostanság alig van időm. Még egy aranyhal is éhen veszne mellettem. – nevetek fel halkan, és a hátam mögött összekulcsolva a kezeimet…nem kell két perc el is érünk a kerítés elejéhez. - Lovagolt már Meena? – mutatok egyik barna kancára a közelben, aki fel is nyerít. - Remek érzékük van ezeknek az állatoknak, és kiszagolják a bajt. Ne nézzen így rám, nem viccelek. – fújom ki a levegőt, és kicsit megvakarom a tarkómat. Melegem van, ezért kibújok a pulcsimból, és a kerítés egyik lécére terítve, ott támaszkodom meg, és a szabadon mászkáló lovakat figyelem. - Ha éhes, akkor szóljon, és megyünk is be. – pillantok oldalra, és megvárom, hogy nyilatkozzon, mert ha még mindig szédül, akkor nem tenném ki több erőfeszítésnek.
My life is a chaos with brother love, blondie angels and dogs.
★ foglalkozás ★ :
Idegsebész
★ play by ★ :
Jesse Lee Soffer
★ hozzászólások száma ★ :
408
★ :
Re: Meena X Jake - First sight
Kedd 4 Júl. - 17:15
Jake & Meena
Sikeres ember vagyok, mindenben. A munkám az álmom, nem is kívánhatnék jobbat, a vőlegényem pedig egy kincs. Persze, minden tündérmesében vannak árnyoldalak, hogy ne hidd el, hogy te vagy a hercegnő. Pontosan ezért is segítek olyan fiataloknak, akiknek más nem tud, vagy elzárkóznak előlük. Apámmal való kapcsolatom már szinte szánalmas, hogy minden héten felhívom, és könyörgök neki a telefonba, hogy találkozzunk. Pedig tisztában vagyok vele, hogy mennyire veszett ügy az egész. A tökéletesnek hívott vőlegény is egyre többet dolgozik és tudom, hogy csupán az esküvő miatt próbál több pénzt keresni, de még is várom minden este, hogy hazaérjen, hogy átöleljen, megvacsorázzunk és lefeküdjünk. Ne csak valamikor az éjszaka közepén észlelem a jelenlétét. Mire felkelek ő már sehol. Tudom, hogy Jake is erről mesélt, hogy nehéz ilyen kapcsolatban élni, de még is. Valamiért nem tudok lépni, vagy, mint a legtöbb nő hisztizni, hogy vágyok egy kis együtttöltött időre. Egyszerűen csak hallgatok és bizakodom abban, hogy majd az esküvő után jobb lesz a helyzet. Aztán pedig itt van az idegen, akivel úgy marakodunk, mintha kiskorunk óta ismernénk egymást. Próbálok hamar eltűnni, mert kezd sántítani a dolog. Tudom jól, hogy mennyien nem bírják Roy-t bár számomra az egész egy hatalmas kérdőjel, hiszen intelligens, normális, elviseli a gyerekes mivoltomat. Mellesleg pedig szeret. De úgy tűnik, hogy a többieknél nem üti meg a mércét és mindig sikerül zavarba hozni és más férfiakkal egyedül hagyni, hogy mindenképp legalább egy icipicit megingjon a hitem. Nem mondom, hogy most bármit éreznék ebből a dologból. De akkor is tudom jól, hogy mi történik körülöttem és nem tetszik. Az meg még jobban nem nyerte el a tetszésemet, hogy fellöktek és muszáj volt hátra vágódnom a szeme láttára. De hát mindennek eljön az ideje és megtörténteken nem lehet változtatni. Így sodródtam az árral, mire észbe kaptam már kint voltunk az utcán és olyan szituációban találtam magam, ami kellemesen bizserget, viszont nem épp etikus, ha azt nézem, hogy másik férfihoz bújva állok, miközben a vőlegényem keményen dolgozik, hogy a legjobb esküvőnk legyen. - Minden rendben azt hiszem, csak minden olyan gyorsan történt. – magyarázom miközben az utcán lévőket nézem. Remélem senki olyan nem látta ezt a jelenetet, aki esetleg leadhatná Roy-nak. Magamnak sem akarom bevallani, de jól esett az érintése. Mintha aprón megrázott volna az áram, hogy térjek magamhoz és nézzek azokba a veszedelmes kék szemekbe. Amik elől eddig annyira menekültem, de még is, mintha mágnesként akarták volna, hogy akkor is nézzek oda. Ezért is próbáltam olyan gyorsan megtalálni a helyet, amiről beszélt, hogy fel sem tűnt, hogy lassan a nyüzsgő város zajai a hátunk mögé kerül. - Ügyvéd, válóperes. Nem rétek ezekhez, de mindig vannak kuncsaftjai, akik kiakarják zsákmányolni az exüket. – válaszolok a kérdésre és persze, hogy azért van hogy elkerüljük azt a kínos csendet, amit az ölelkezésünk miatt került volna sor. De tetszik, hogy nem adja fel és nem akarja csendben eltölteni az utunkat. Ahogy a szmog helyet a kellemes friss levegő kúszik, az orromba elmosolyodom és immáron máris jobb kedvel, vágok neki az utunk maradékába. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki ismét szabadon lehet és felvillanyozott a hely, ahol annyi minden fogadott. - Ez valami isteni. – lelkesen indulok tovább, szinte el is felejtem, hogy mekkorát koppant a fejem nemrégiben a betonon. Legszívesebben hátra hagyva őt rohannék, hogy még jobban része legyek ennek a csodának, viszont visszafogva magam lassítok, hogy ne legyen akkora távolság kettőnk között. - Persze, imádom őket! – szinte már úgy beszélek, mint egy kislány, aki most lát először ilyen gyönyörű dolgokat. Végig hallgatva Jake minden szavát elsápadok, olyan dolgokat csinálnak itt, amik figyelemre méltóak és én ebből semmit nem tudok, elképedve figyelem a környezetet. Nem csoda, hogy ilyen szép eredményeket érnek el. A környezet is megfelel annak, hogy az ember kicsit pihenjen. Vagy gyógyuljon. Minden tökéletes arra, amik elhangzanak, én is valami hasonló helyszínt tudnék elképzelni arra, hogy ilyen fantasztikus dolgokat csináljak. - Nem is tudtam ezekről, pedig valami csodálatos. – halkulok el, mert tényleg meglep a dolog. Pedig lemertem volna fogadni, hogy már nem tud nekem meglepetést okozni, de minden szavával azt teszi. - Igen, szeretném. – bólintok és felveszem a lépést, hogy kövessem őt az állatokhoz, akik békésen állnak a karámban és meg sem rezzennek az emberi jelenléttől. A lovak a legjobbak, hiszen nem bántanak, megérzik a jót és a rosszat. Segítenek a gyógyulásban. - Hát eljött az ideje, hogy kiránduljon velem egyet. Szóval most már elmondhatja, hogy megérte az idejét feláldozni. – mosolyodom el, ahogy oda érünk a kerítéshez és csak bámulok a nyugodtságot, amit árasztanak. Csodás és hihetetlen, amit most érzek. - Mi lenne, ha nem megázódnánk? – fordulok felé abban a pillanatban, mikor leveszi a pulcsit és belátást nyerek, a felcsúszott pólója alá, amitől egy pillanatra elgyengülnek a lábaim. Koncentrálnom kell. Azonnal visszafordítom a tekintetemet a lovakra. - Igen, kiskoromban magániskolába jártam. - Minden hétfőn, szerdán és pénteken lovagló órák voltak. Kedvenc időtöltésem volt a zongora mellett. - Most nem. Így jó. – bólintok a szavaira és mellé lépdelve dőlök az oszlopra és úgy nézem az állatokat, mint egy kisgyerek. Újra átélem, hogy milyen volt, mikor kicsi voltam, egyedül és vártam, hogy ismét az állatokhoz mehessünk. Mikor ők hatalmasak voltak, én meg kicsi és olyan volt, mintha szabad lennék a környezetemet kizárva. - Ahhoz képest, hogy nem vagy helybeli olyan helyet mutattál nekem, amiről nem tudtam és ezt már bűnnek érzem. – széles mosollyal fordulok a férfi felé. - Süt rólad, hogy annyi mindenben részt vennél, még is a munkádba temetkezel. Pedig a szemek, a gesztusok a szavak. Mind elárulják, hogy éhezel arra, hogy ilyen helyeken legyél. – szólalok meg, miután végre magamhoz tértem abból a sokkból, ahogy az íriszeiben veszem el. Hogy lehet, hogy valakinek ennyire beszédes, még is titokzatos szemei vannak? Mintha saját magának hazudna. - El is felejtettem megköszönni, hogy megvizsgáltál. Biztonságban éreztem magam, hogy van mellettem egy orvos. – mosolyodom el szélesen és ekkor tűnik fel, hogy az egyik paripa megjelenik mellettem és megbök az orrával. Elszakadva Jake-től fordulok felé és megsimogatva érzem a boldogságot, ami körbe jár már attól, hogy megérinthetem az állatot. - Gyere, nézd milyen barátságos és selymes. – vakargatom meg a füle tövét, miközben intek a fejemmel, hogy nyugodtan közelebb jöhet, nem fogja megharapni sem a ló, sem pedig én. Ahhoz túlságosan is el vagyok foglalva az állattal, aki szinte már követeli, hogy vele foglalkozzak és ne a férfival. - Mi lenne, ha ebéd után kilovagolnánk? – csillannak fel a szemeim, bár a szavaimat a férfinak intézem, mindenki másnak úgy tűnik, hogy a lónak beszélek. - Mit szólsz? – kérdezem vigyorogva immáron a férfi felé fordulva és a ló persze ezt az alkalmat választja, hogy meglökjön egy picit ezzel elérve, hogy bele essek a karjaiba. Ezzel olyan közel kerülve hozzá, hogy a lélegzetem is elakad. br>
Meena rosszulléte egy kicsit megakasztotta a körbevezetésemet, de sebaj, mert jobban jártunk mindketten, hogy kijöttünk az épületből, a probléma csak az, hogy ne koppant volna akkorát a feje. Megpróbáltam professzionálisan ellátni a körülményekhez képest, de én is kijöttem egy kicsit a gyakorlatból, nagyon jól mutatta az is, hogy idő előtt állítottam fel, mondván a friss levegő majd segít. Ebben nem is kételkedtem, csak a reakcióidő volt túl korai, mert maradhatott volna egy kicsit tovább fekvő állapotban. Mindenesetre igyekeztem orvosolni a hibámat, és átkarolva tartottam, amíg szükségesnek vélte a közelségemet, de amint megemlítette, hogy már jobban van, akkor magamtól engedtem el, és egy kis távolságot is csempésztem közénk. Az illata is felkavart már, nem kellett volna ezt még tetézni egy kisebb szívrohammal. Mia óta nem csajoztam, ha a szó klasszikus értelméről csevegünk, mert a randizás se jöhetett szóba. A magányos farkas szerepe jutott nekem, amellett a társaságomban időző hölgy el volt jegyezve. Miből derült ez ki? Már akkor tudtam, vagyis sejtettem, hogy van valakije, amikor nagy hévvel tette le a telefont, de a Royos elszólás már pont elegendőnek bizonyult, így nem „hallgattam” az összezavaró tényezőkre, és az etikai szabályoknak megfelelő távolságban invitáltam meg egy sétára a közeli ösvényen. Nem először jártam már erre, és a lovarda egy külön világnak számított, ha belevesszük az éttermet is…akkor nyert ügye volt nálam. A remek sültek, és a házi limonádé, melynek nem volt párja mindent vittek. Mosolyogva pillantok előre, miközben beszélgetünk, és a jobb kanyar után a helyes ösvényre térünk rá. - A legrosszabbak egyike, de ebből bőven meg lehet élni. Az emberek hajlamosak a tündérmesékben hinni, az olyan cápák pedig ennek a történetnek a végében, mint a válóperes ügyvédek. Így már megértem, hogy nem volt ideje az ebédre. – horgasztom le a fejemet, és többet nem mondok, mert nem akarok udvariatlannak látszani. Az orvosokról is akad jó néhány sztereotípia, akkor éppenséggel az ügyvédekről ne akadna? Badarság, nem szeretem őket, de muszáj jóban lenni velük, ha az ember nem akar rossz dolgokba keveredni. A közelünkben lévő faágat el is húzom, hogy rácsodálkozhasson az előttünk elterülő tájra. A reakciója nem okoz csalódást, mert szívből fakad, és nem játssza meg magát, ami már most üdítő. - Szerintem is. – nem kerüli el a tekintetemet, hogy lassít a lépésein, én meg csak elfojtok egy mosolyt, mert annyira tetszik, hogy kibújna belőle a gyermek. Mesélek neki egy kicsit az itteni tevékenységekről, meg a lovakról is. - Tényleg figyelemreméltó a munkásságuk, és ha egy másik életben léteznék, akkor lehet ezzel foglalkoznék. – még megérdeklődöm, hogy csatlakozna-e hozzám a négylábúak szemrevételezésére, de természetesen pozitív válasszal jutalmaz, és fel is mászunk a kisebb dombocskán, hogy a lovak közelébe jussunk. Megtámaszkodom a kerítésen, és szemügyre veszem az első kettőt. Meena sem tétlenkedik, és mellém áll, az alkarjait letámasztva, és együtt élvezve a kilátást. - Remek ötletnek tartom, mert kezdem úgy érezni, hogy belefásulok ebbe a sok magázódásba. – pillantok rá…hogy is mondjam, de kezd kialakulni az a furcsa vibrálás, ami egy nő, és egy férfi között csak akkor jön létre, ha valami csodálatos veszi kezdetét. Nem hiszek a sorsban, sem a nyálas szövegekben, de valami azt súgja, hogy nekünk itt és most találkoznunk kellett. - Magániskola? Ejha…az sem lehetett könnyű. Én államiba jártam, de az öcsém mellett már ez is csodaszámba ment. Én neveltem fel úgymond. – hallgatok el, mert elterelődik a szó, és nem is bánom. - Nem vagyok helybeli, de ismerhetem a környéket. – kacsintok rá, és kibújok a pulcsimból, hiszen végre kisütött egy kicsit a napocska jobban. - Erre a következtetésre jutottál? Valóban el tudnám képzelni, hogy hasonló helyen éljem le az életemet, de ez most nem megengedett. A lényeg, hogy természet közelben legyek. Bevallom...nem szeretem a nagyvárosokat. Irtózom a sok embertől, és kell az a privátszféra, ahol otthonosan mozoghatok. - mesélem el neki a vágyaimat. - Nem kell hálálkodnod. – hárítom el az ilyenfajta megjegyzéseket, de egy barna szépség zavar meg bennünket, és Meenát veszi célba. Megmagyarázhatatlan, ahogyan végigtekintek rajta. Hány nő képes annyival elcsavarni egy pasi fejét, hogy kontaktba lép egy állattal? Nagy szenvedélyem az állatok megmentése…egyszer szeretnék majd kutyákat is, ha eljön az ideje…sőt mostanában egyre többször merül fel bennem az ötlet. - Nem akarom megzavarni az idillt. – utasítom el a felkérését, de a kérdése amúgy váratlanul ér. - Kilovagolni egy fejsérülés után…nem kellene, hogy leess a lóról, de ha annyira szeretnél egy hasonló programot, akkor a lovas hintó még szóba jöhet. – mérlegelek, mert nem szívesen engedném fel, bármi történhet, ha megiramodik az állat, vagy megijed. - Menjünk enni….isteni erre a gulyás, ha így nevezik. – simítom a hátára a kezemet, és lekísérem a dombról egészen a vendéglőnek az ajtajáig. Nagyon menő ez az elhúzhatós megoldás, és kapok is az alkalmon, hogy kinyissam előtte. - Ne ijedj meg. – suttogom a fülébe, amikor hatalmas szalmabálák tűnnek fel, és az ezekből kialakított ülőalkalmatosságok, na meg a jellegzetes lószag. - Eredeti. – vigyorogva mutatok az egyik közel eső helyre, és oda ülünk le. Az asztalt egy nagy faláda helyettesíti, és az étlapok is egy fatáblára vannak rávésve. - Nem hétköznapi… - helyezem a pulcsimat magam mellé, és elveszek a választékban. - A házi limonádéval nem fogsz mellé lőni. – hajolok át, hogy az itallap aljára bökjek neki. - A citrusos hűsítő. – teszem még mellé, mielőtt odaérne hozzánk a cowgirl.
My life is a chaos with brother love, blondie angels and dogs.
★ foglalkozás ★ :
Idegsebész
★ play by ★ :
Jesse Lee Soffer
★ hozzászólások száma ★ :
408
★ :
Re: Meena X Jake - First sight
Szer. 12 Júl. - 16:43
Jake & Meena
Minden mesés volt, Jake kellemes társaságnak bizonyult, még ha persze éreztem a benne lévő kötelességet, hogy Amber ki legyen elégítve, hogy nem üldöztem el. Vagy esetleg nem téptem fel az iroda ajtaját és fojtottam volna meg egy pohár vízbe. Pedig erős volt bennem a késztetés. Viszont örültem, hogy a friss levegő a kettőnk közti zűrt megoldotta, úgy tűnik csak bezárva éreztem magam. De, amint kiértünk és teret nyertem kettőnk között minden rendben jött. Úgy éreztem magam, mint ha kifújta volna belőlem a feszültséget a szél. Olyan szép helyre vezetett, hogy nem voltak szavak arra, ami bennem tombolt. A kislány ki akart törni és szaladni, a lovakat simogatni és ismét szabadnak érezni magam. Túl régen éreztem ezt az érzést, hogy van egyáltalán bennem olyan érzés. Az apámmal való kínkeserves próbálkozás, hogy legalább üljünk le ebédelni, kudarcba fulladt. Roy állandóa dolgozik és ezzel egy időben én is kezdtem befelé fordulni. Bár Amber szinte minden követ megmozgatott, hogy keressen egy hozzám passzoló férfit, már szinte betegesnek nevezném. Talán ezért is éreztem ennyire, hogy egyedül maradtam Jake-el és volt valami, amitől szinte azonnal menekültem volna, de van egy belső kis zúg, ami üvölti a fejembe, hogy kerüljek közelebb. De nem akarok. Nem lehet. - Pontosan, és nem is baj, hogy ennyit dolgozik, mert tegye, én is elfoglalt vagyok. Pedig senki nem hiszi el. Viszont, a tárgyalóteremben lévő személyiségét nem vetkőzi le. – megvonom a vállam. Mert tényleg nem akarom untatni, hogy mennyire megváltozott a vőlegényem, mintha nem a régi lenne. Én nem ezt a Royt ismertem meg, bármennyire is harcolok érte. Úgy tűnik, hogy ő már eltemette magában. Ahogy egyre sikeresebb lett, úgy lett egyre erőszakosabb. Bár nem emelt kezet rám, mert azért tisztában van vele, hogy nem lenne jó ötlet, de azért pár heves vita, azért megesik a kapcsolatunkban. De aztán jön a bocsánatkérés, a virágok. Én pedig mindig megbocsájtok. - Nem vagyunk mi öregek, és az iskolán kívül úgy tűnik, mindenben egyetértünk. – vigyorgok rá, mert tényleg csak odabent voltak problémák. Amik nem is voltak azok, csak csipkelelődések és valószínűleg én reagáltam túl, de ez velem jár. Annyira csak nem ijeszthettem meg, mert elhozott ebbe a gyönyörű helyre. Amiért azt hiszem, nem lehetek elég hálás. A napok már összefolynak és kellet egy kicsit kiszabadulni a mókuskerékből és visszarázódni a szabadba. - Ha anyukád meghal, apád pedig a legjobbakat akar, ez a megoldás. Szerinte. De megúsztam, csak párszor voltam büntetésbe. – vigyorodom el cinkosan, hiszen attól még én is lehettem rossz gyerek, még ha nem is nézik ki. Elég undok voltam az elején, mert utáltam a világot, anyukámat elvesztve apukám szinte odavetett az éhes farkasoknak. De megnyugodtam, csak kellet pár hónap, hogy rájöjjek, ők nem azért vannak, hogy tönkre tegyenek hanem segíteni akarnak. Ennek a hatására kezdtem el az iskolában önkénteskedni. De persze ezt nem fogja kiszedni belőlem. - Szerintem sikerült, ha mellette meglett az orvosid. – bár úgy tűnik, nem akar tovább beszélni a testvéréről nem is erőltetem. Nekem is nehezemre esik apámról beszélni. Mert tudom, hogy él, és tisztában vagyok vele, hogy figyeli minden lépésemet, de nem áll elém és ez nagyobb fájdalom, mint az, hogy anya meghalt. Ennyire defektes lennék? - Mindent elárulnak a szemek, Dr. Lester. – mosolyodom el. Mert akarjon, bármit eltitkolni látom a kihívást, a félelmet és a vágyakozást a szemeiben. Ismerős érzések. De még mennyire. A lovak közelsége annyira megnyugtat, hogy elfelejtek minden fájdalmat, ami a szívemben tombol. Mintha elfelejteném, ki vagyok, csak egy lány, aki most éli második gyerekkorát és ki akar szakadni a mindennapok nyomása alól és fel sem tűnik, hogy Jake csak néz. Mikor az állat megunja, hogy simogatom, szinte már sértve elsétál, én pedig kacagva nézem a ló kecses mozdulatait. Majd hagyom, hogy Jake vezessen. - Ugyan már, kutya bajom, amúgy is a legjobb kezekben vagyok. Kitudja, hogy látlak-e még valaha. – fordulok, felé miközben szedem a lábaimat, mert már kezdem érezni az ebéd hiányát. Bár tisztában vagyok vele, hogy nem fogom valószínűleg látni soha többé, még is annyira szeretném, ha ez a pillanat örökre megmaradna. Bár egy enyhe lelkifurdalás is előmotoszkál a lelkemben, mert miért vágynék az ő társaságára, ha ott van a vőlegényem? Még is hosszú hónapok óta az első olyan alkalom, mikor nem aggódom, önmagam lehetek, és úgy tűnik, hogy semennyire nem is zavarja őt. Hagyom, hogy a keze a hátamra simuljon és a hideg is kiráz tőle, amitől egy pillanatra elgyengülve pillantok azokba a kék íriszekbe és elmosolyodom. Majd szélesedik az a bizonyos reflex az arcomon, ahogy meglátom a hangulatos vendéglőt és belépve elönt megannyi érzelem és lassan közelítve hallgatom a mély és a lelkembe hatoló szavakat. - Ez valami hihetetlen és nem hiszem el, hogy én erről nem is tudtam. – más lány kiakadna, hogy ennyire múltbéli dolgokon kell enni, de én még lelkesebb lettem s helyet foglalva ölembe vettem az étlapot, ami csodásan volt kifaragva és közben figyeltem a hangokra. - Akkor a kezedbe adom az irányítást, rendelj nekem valamit. Nem vagyok vegán és nem vetem meg, ha valami zsíros. – megrázom a fejem és visszateszem a helyére az étlapot. A lány erre a mondatomra lép oda és csillogó szemekkel nézi a partneremet, amitől el kell, hogy fojtsak egy nevetést, mert úgy tűnik, hogy nem csak nekem tetszik a látvány, amit sugároz. Aztán, mintha ott sem lennék, csak őt nézi, én pedig megforgatom a szememet, majd végig tekintek a ruháján. Korhű és amúgy is ide illő, de mondjuk számomra egy kicsikét rövidebb a nadrág, hiszen kilátszik, belőle a fenek, amit férfi szemmel biztosan jól vesznek, de nekem már szinte ízléstelen, de a kockás ing nagyon elnyerte a tetszésemet. - Tehát, akkor rendelünk valamit? – érdeklődöm a velem szembe lévőtől, mert vagy éhen halok, vagy én fogok rendelni, mert úgy tűnik a leányzó pontosan jól lakott a látványtól is. Ami nekem még mindig el kell fojtanom a nevetést. Mert szánalmasnak tartom, ha valaki már ennyire kétségbe esve keresi a férjjelöltet, hogy a melleit is képes idegeneknek az arcába tolni. Viszont elrettenti a jegygyűrű látványa. - Oh, ne zavartasd magad, nem a vőlegényem. – legyintek egyet. Mert én itt csak fölösleges harmadik keréknek tartottam magam. - Megbocsátasz? – kérdezem, miközben már felállva indulok a mosdók felé, hogy felfrissítsem magam és magukra hagyjam őket, hogy lebeszéljék, amit le kell. A mosdóba gyorsan kezet mosva a lovak tapogatása után végig nézek magamon. Csodásan kipirult vagyok és a hajamat is szétfújta a szél, gyorsan próbálok valamit kezdeni magammal, mert úgy tűnik, hogy mit se érek ezek a nők mellett. Legalább este Roy ne lásson így, szeretném, ha végre úgy nézne rám, mint a pincér csaj Jake-re. Bár a szemeim előtt akkor is az van, hogy az tetszene a legjobban, ha Jake nézne így rám. Még is mi a fene történik velem? br>
Meena kellemes társaság, és ha eleinte akadtak is félreértések közöttünk, azok idekint elsimultak maguktól, és már nem éreztem az ellenségeskedést sem, pedig bent azt hittem, hogy képes lenne egy karót is átdöfni a szívemen, amikor úgy lecsörtetett a lépcsőn. A friss levegő, és az állatok csodákra képesek, főleg az olyan esetekben, ahol mindkét félnek van valamilyen különös vonzalma a négylábúak felé. A lovaglás ugyan nem állt közel hozzám, de nem is viselkedtem ellenségesen, azonban meglepett az a nyugodtság, ami belőlük áradt az emberek felé. A mellettem álló lány hamar feltalálja magát, és kapcsolatot teremt az egyik jószággal, aki merészen közeledik felé, és még az orrával is megböködi. Mosolyognom kell, mert végre nemcsak a munka éltet, és kikapcsolódhatok a magam módján. Bevallom töredelmesen, hogy hasonló célok vezettek, amikor igent mondtam a találkozóra. Amber hívása a legjobbkor jött, mert egy kezemen se tudtam volna már megszámolni az álmatlan éjszakák számát, és a kutatás is egy helyben ácsorgott. A megoldáshoz nem kerültünk közelebb, de a kitalált módszerem legalább némi javulást biztosíthat a betegek számára, és meghosszabbíthatja az életüket is, vagy éppenséggel növelheti az életminőséget, ami nem utolsó szempont egy sclerosis multiplexes betegnél. A kijelentésére muszáj válaszolnom, mert valóban helytálló az észrevétele. - Az iskola, pontosabban az alapítvány más terület. Amber az egyik legjobb ember, akit valaha ismertem. Szaktársak voltunk az orvosin, és rengeteg időt töltöttem a társaságában. A barátom lett, emiatt nem is kérdés, hogy támogassam az elképzeléseiben. Az én feladatom más vizekre evez, de a segítségnyújtás ott van mindenkiben, aki ellátogat ide, vagy éppen megír egy csekket. – vonom meg a két vállamat, ahogyan előrehajolok, és a barna lovat szemlélem. Nem is olyan régen patkolhatták meg, mert az illata egyedi. - Ó, sajnálom az édesanyádat. – suttogom, és most jobban szemügyre veszem az arcvonásait. A büntetésre feljebb szöknek az ajkaim. - Ne tudd meg, hogy hányszor voltam büntetésben. Nem mindig voltam ennyire nyugodt…régebben rám se ismertél volna. A legrosszabb esetek..egy alkalommal az apámnak kellett kihoznia a börtönből, mert füveztem. Ez sem most történt már… - pillantok előre, és elbambulok, mert a szüleim halála eléggé megviselt. Nem beszélek róla, még fáj, holott nem is mostanság történt az a csúnya baleset. Az apám vétsége még inkább arra sarkall, hogy kerüljem az alkoholt. Részegen vezetni…és két ember életével játszani, nem az én terepem. Meghaltak, és már nem hozza vissza semmi őket. - Ez jó…de nemcsak orvos vagyok. – oldalra sandítok, és megmosolyogtatom az elképedését. - Mondjuk úgy, hogy túlvállaltam magam, mert egyszerre lettem orvos, és katona is. Kevesen tudják, és szinte elképzelhetetlen, de megcsináltam. Hónapig szolgáltam Oroszországban. – horgasztom le a fejemet, és elveszek a zöld fű látványában. Erről még Amber se tud, mert nem igazán avattam be. Az orvosi befejezése, és a szakosodás az idegsebészetre már egy egészen más történet. - Az én szemeim is? – nem bírom ki, hogy ne kontrázzak rá, mert bizony vágyom a szabadságra, de letettem az esküt, és onnan már nincs visszaút. A rossz tetteket jókra kell váltani, és meg kell találnom az öcsémet is, mielőtt az út végére érnék, és el kellene számolnom az életem rezdüléseivel. A lovaglás ötletét korainak tartom, de Meena máris védekezik, és azt kell, hogy mondjam, de tetszik ez a karakánsága. - Most is itt vagyunk, pedig el se akartál velem jönni ebédelni. Hidd el, lesz még alkalom. – kacsintok rá, de most már jobbnak látom, ha bemegyünk, és eszünk valamit, mert kilyukad a gyomrom, és este indulok csak vissza Bostonba. A pajtás megoldás nagyon tetszik, egyszer, vagy kétszer már jártam itt, de még mindig lenyűgöz a látvány, és úgy tűnik nemcsak engem. - Bizony..nem semmi. – leülünk az egyik közelebbi szalmabálás helyre, és a laminált étlapot is a kezünkbe vesszük, de mint a jó vendéglátó, akinek már volt szerencséje itt lenni, beajánlom neki a gulyást, meg a limonádét, sőt rábökök az étlapon is, hogy ne tévessze szem elől a választék ezen részét. - Ejha…akkor nem vagy az a tipikus modell alkat, mármint ne érts félre, de nem kedvelem azokat a nőket, akik megjátsszák magukat, és éhesen távoznak, mert nem mertek a férfiak előtt enni. Egy nőnek legyen jó étvágya. – helyeslően bólintok, és nemsokára fel is tűnik a pincérnőnk egy igen hagyományos felszerelésben. - Ez nem kérdés. – térek vissza a jelenbe, és most én pillantok fel a copfos kisasszonyra. - Két gulyás lesz, házikenyérrel, meg két fél literes limonádéval. – teszem még mellé, de úgy szuggerál a nő, hogy menten kiesnek a szemei. Leettem volna magam a repülőn? Le is nézek a pólómra, de semmi baja, és nem is pecsétes. - Tessék? – totál elveszítem a fonalat, amikor a vőlegény kerül szóba, és Meena már menekül is a mosdóba, én meg csak utána kiáltok, hogy semmi gond. - Én..sajnálom. – jön zavarba a lány, és az ingét igazgatja. - Nem történt semmi, de kérhetnénk a rendelést? – fürkészem őt, mire leesik neki, hogy mi is lenne a dolga, és újabb bocsánatkérés után lép csak le. Némi idő kell, hogy visszajöjjön Meena, én addig küldök egy sms-t Ambernek, hogy ne keressen minket, mert eljöttünk ebédelni ide. Választ ugyan nem kapok, de nem is számít, mert visszaér a partnerem az asztalunkhoz. - Azt hittem már belefulladtál. Mi volt ez az előbb a vőlegény szöveggel? – értetlenül pislantok rá, és megvárom, hogy elmondja, aztán meg is világosodom. - Ó, én meg ő….? Az nem…én már idejét se tudom, mikor randiztam utoljára. – vakarom meg a tarkómat, de folytatni már nem tudom, mert megérkezik a kajánk két kis kondénerben, aztán egy tányéron középre helyezve vár a harapnivaló, meg a hűsítő itóka. - Köszönjük. – nézek rá a lányra, de több időt nem szánok rá, miközben véletlenül Meena kézfejére simítom a tenyeremet. - Ó, bocsánat…vegyél te előbb. – engedem át neki a kezdeményezést, addig megkeverem a sajátomat, és ha vett a kenyérből, akkor magamnak is szedek, és letöröm a sarkát. - Egyszer elhatároztam, hogy sütni fogok magamtól is, de borzalmas vagyok a konyhában. – harapok bele, de észreveszem, hogy Meena szájának a sarkán ott maradt egy kis szósz. - Na, nézzenek oda… - teszem le az evőeszközöket, és engedélykérés nélkül hajolok át, hogy az ujjbegyemmel letöröljem a paradicsomos alapot. A tekintetünk összeakad, és kicsit hosszabban időzöm az ajkai találkozásánál. - Így már tökéletes. – köszörülöm meg a torkomat, és elhúzom a kezemet, aztán csendben eszegetek tovább. Mi volt ez? Megőrültél Jake?!
My life is a chaos with brother love, blondie angels and dogs.
★ foglalkozás ★ :
Idegsebész
★ play by ★ :
Jesse Lee Soffer
★ hozzászólások száma ★ :
408
★ :
Re: Meena X Jake - First sight
Szer. 19 Júl. - 13:35
Jake & Meena
Furcsa volt, mert ez inkább hasonlított egy randevúhoz, mint sem egy kellemes beszélgetéshez. Régen éreztem azt, hogy milyen egy randin részt venni. Az ember olyan gyorsan elfelejti azt, hogy mennyire jó ismét útra kelni, hogy másokkal ismerkedjen. Vagy azt, hogy a fáradt este után egyszerűen kedveskedjen a párjának és felidézzék a múltat és elmenjenek egy randira. Nem mondom, hogy olyan rossz a kapcsolatom, de túlságosan is egymáshoz szoktunk, semmi új vagy különleges nincs benne. Haza megyünk, ledobjuk magunkat a kanapéra, bekapcsoljuk a tv-t és aztán mehetünk is aludni. Mint az öregházasok, akik nem a fiatal éveikben járnak. Így belegondolva ellaposodott az egész Roy és köztem. Bármennyire is akarom az egészet, már nem ugyan az. De ezt miért most érzem? Mert jött egy személy és kirángatott a komfort zónámból és olyan helyre hozott, amit nem ismerek, és újra boldog lehetek. - Mindig érdekelt, hogy miért is foglalkozol ilyenekkel. Mert, ahogy kivettem a szavaidból van elég elfoglaltságod. – kérdőn nézek rá, mert értem, hogy van ilyen lehetőség meg minden, de még arra sincs ideje, hogy elmenjen kirándulni, pedig a szemében csak úgy tombol a vágy, hogy új helyekre menjen. Vicces és egyben sajnálatos dolog. De mindenki a saját sorsa kovácsa. - Köszönöm. – bólintok, bár a fájdalom még erősen kínozza a bensőmet, még is úgy érzem, hogy abban a balesetben nem csak anyámat, hanem az apámat is elvesztettem. De nem beszélek róla, nem akarom elrontani azokat a pillanatokat, amiket végre megélhet anélkül, hogy valami szörnyűség legyen körülötte. Élvezze ő is a természetet és a lovakat, ne csak a rosszra koncentráljunk. Minden mozdulata belém ivódott és figyeltem rá, hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe. De úgy tűnik, hogy már csak a megjelenésünk is ezt csiszolja. Az éhség már kínzott és ezért bementünk a legszebb étteremben, amibe valaha jártam. Nem kell luxus, meg méregdrága evőeszközök, szeretem a régi korhű dolgokat és az egész pajtaérzés magával ragadott. Ahogy a ló illata és a széna kellemes tapintása a bőrömhöz ért, néha durván megsebezve a combomat, nem bosszúságra adott okot. Csak mosolyogtam. - Akkor ezek szerint te is olyan csodásan jó gyerek voltál, mint én. – nevetésben török ki a régi emlékek között való kutatásban. Mindig is szerettem hallgatni, hogy kivel mi történt. Főleg azt, hogy nem csak én hoztam ostoba döntéseket. Mert mondjon bárki bármit, nem minden a nevelés, ki kell tapasztalni a rosszat és nem szabad mindentől félteni a gyerekeket. Abból van a legnagyobb tanulság. Persze nem azt mondom, hogy hagynám, hogy a gyerekem a tűzzel játsszon, de nem irányíthatjuk őket. Attól csak jobban megvadulnak. - Tehát multifunkcionális vagy. Ha bajba keveredek, megkereslek. – elgondolkodva nézek rá, majd elnevetem magam. Soha nem kerültem bajba, főleg nem olyannal, hogy nekem szükségem lett volna, mondjuk egy katonára. De érdekesen hangzott minden szava. A kíváncsiságom fellángolt, de még se tudtam feltenni őket, mert nem akartam zavarba hozni. Pedig igen csak lehetett volna. Sőt éreztem, egyfajta bizalmat, hiszen olyat mondott el, amit ezek szerint nem reklámoz és kevesen tudnak. Ezzel megnőtt a szememben a tisztelete. - A szemeid beszédesek. – bólintok, és persze nem akarok elmerülni bennük, viszont szeretném mg nézni. Annyira magával ragadóak és mindent ki tudnék belőle szedni, még is szeretném, ha a titkok megmaradnának. Rövid az idő, és nem akarom, hogy tolakodónak vegyen. - Nem épp, talán ez a baj velem, hogy mindenki azt hiszi, éheztetem magam, de nem. Imádok enni, ami itt-ott meglátszik. – vigyorodom el, nem fogok kétségbe esni, ha a mutató kicsit feljebb kúszik a mérlegen. Mert nem mindig van időm enni és akkor szinte le is szaladnak a kilók, amitől a lányok annyira félnek. Aztán pillanatok alatt minden felgyorsul és már a mosdóban vagyok. Felülkerekedik bennem a félelem, hogy miért viselkedem így. Hogy a legnagyobb vágyam, hogy ne érjen véget ez a pillanat. Szánalmas volt, hogy ennyire kapaszkodom belé, hiszen nem is ismerem. A gyűrűre pillantok, majd a tükörbe nézem magam. Mennyire szánalmas lettem. Megmosva az arcomat gyorsan rendbe szedem magam és elindulok az asztalunk felé. - Csak azt hitte mi együtt vagyunk. – válaszolok a kérdésre kicsit talán nagyobb hévvel, mint kellet volna és a nevetés, ami kitört belőlem talán az volt, hogy mennyire tűnhetett a létezésünk ennyire romantikusnak. Ha Roy-al jelenek meg valahol azt hiszik, a húga vagyok. Erre itt egy idegen és ezek szerint vele inkább tűnök egy párnak, mint sem a párommal. - Úgy tűnik most. Körülöttünk mindenki azt hiszi. – megrázom a fejem nevetve és felpillantok a szemébe. - Nem hiszem, hogy kijöttél volna a gyakorlatból. De ami itt történik, az itt is marad. Én nem fogok szabályt szabni neked, mit tehetsz meg. – belülről rágcsálva a számat próbáltam nem elpirulni vagy bármi olyan dolgot tenni, ami arra utalhatna, hogy mennyire zavarba jöttem. Pedig igen csak kellemetlenül jött ki a mondatom. Ahogy a keze a kezemhez ért mintha áramütés járta volna át a testem és elmosolyodva legyintek, hogy semmi sem történt, csak veszek egy szelet kenyeret és bekapom az első kanálra valót, majd elégedett sóhajjal nyelem le a számba lévő falatot. - Ez isteni! – nyöszörgök, mint egy kislány. - Biztosan nem. Nem nehéz ám. – nevetek fel, ahogy elképzeltem a konyhába, mint egy igazi doktor és pontosan mindent kimér, ahogy a receptben van. Aztán mire feleszmélhettem volna, ajkaimhoz érinti a kezét és elvesztem a szemeiben. A szívem felgyorsul és elakad a lélegzetem. Miért kell ilyeneknek történni? - Köszönöm. – suttogom, és oda kapok, ahol a keze volt. Csendben folytattam az ebédet, nem akartam továbbá zavarba esni vagy szimplán bajba keveredni. Az adag úgy tűnik, hogy kifogott rajtam és a felét meghagyva megtöröltem a számat és belekortyoltam a hűsítőbe. - Köszönöm ez nagyon finom volt. Igazad volt, nagyon jó ez a hely. – mosolyodom el szélesen és próbálok átlendülni a feszültségen, ami kettőnk között van. Mert mindenki érzi idebent, hogy van valami a levegőben. - Mikor indul a géped vissza? – érdeklődöm, miközben a szalvétával játszadozom. Nem akarom, hogy elmenjen, és ezzel óriásira nőtt bennem a félelem, hogy miért érzek ilyeneket. Ha haza megyek úgy is ott várni fog a vőlegényem. Lehet, hogy ma lenne az első olyan esténk, amikor nem veszekednénk. Talán lehetne a hangulat olyan is, mint itt és most. - Szeretném megnézni az istállót, vagy csak sétálni. – a hajamba túrva a csuklómon őrizgetett gumival copfba fogva nézek ki az ablakon. Nem akarok a szemeibe nézni. - De persze nem szeretném, ha lekésnéd az indulást. Szóval vissza is mehetünk a cuccaidért. – nyelek egy nagyot, mert mindent ellenkező képpen szeretnék. Miért érzem hűtlenségnek? Nem történt semmi. br>
Meena érdekes személyiség, az egyik pillanatban még felkapja a vizet, a következőben meg aranyosan mosolyog rád, és nem tudod, hogy melyik áll közelebb hozzá. Az idegenekkel szemben tartózkodó, de ha már rájött arra, hogy semmilyen hátsó szándékod sincsen, akkor kedves lesz, és feloldja a maga köré épült falakat. Egy kicsit magamra emlékeztet ez a viselkedés, mert tudom, hogy akikkel csak munkakapcsolatom van, akkor annak fényében kommunikálok is, nem beszélek magánjellegű dolgokról, és nem is erőltetem a normális, udvarias formákat sem. A nőkkel még nehezebben beszélgetem, Amber ez alól kivétel, mert nem mozgat meg, mint az ellenkező neműek többsége, de Meena még kérdéses. Külsőre dekoratív, nem hangsúlyozza ki az előnyeit, de attól még ott vannak, ha az ember tüzetesebben megnézi magának. Szeret segíteni másokon, közel érzi magához az állatokat, és nem rendez jelenetet, ha sérelem éri…jó a lépcsős történetet nem venném ide, mert mindenkinek vannak rossz pillanatai, és rosszul indítottuk az ismerkedést is, de azóta felengedett, és már nincsenek tüskék, és egyéb fegyverek sem a kezében. Az érdeklődése, és a megfigyelése kiváló, és ha nem is akartam teljesen megnyílni, egy héjat már lefejtett rólam, és ezt kevesen mondhatják el magukról. A pajtában lévő étteremben aztán még intimebb lesz a közöttünk lévő viszony, és a gyerekkora is kitérünk, amin jót nevetek, mert valóban nem tartoztam a jók közé. - Az nem kifejezés, és hidd el van itt még más történet is, de nem untatlak vele. – legyintek egyet, és megtámaszkodom a faládán, és egy újabb témába csöppenünk bele. A katonaság, és az orvoslás egyvelege nagyon ritka, hiszen egyszerre elvégezni a kettőt a lehetetlen kategóriába esik, de nekem sikerült, és büszke vagyok rá, hogy megtettem. Az álmom valóra vált, még akkor is, ha ezzel óriási áldozatokat hoztam, és a mai napig nem találom az öcsémet. - Valami olyasmi vagyok, de elboldogulok a ház körüli munkákban is, csak főznöm ne kelljen, mert abban pocsék vagyok. A memóriám kitűnő, de nem arra használom, hogy recepteket jegyezzek meg, vagy, hogy milyen hőfokon kell sütni egy húst. Magamra ismerve gumikesztyűt húznék, és orvosi eszközökkel látnék neki. Szakmai ártalom. – vigyorok tovább, és már el is felejtettem, hogy milyen célból érkeztem a városba. - A szemeim beszédesek? Ezt se mondták még. Utaltak arra, hogy szépek, meg ilyen árnyalatban a kék páratlan…na meg a legújabb kutatások szerint a kékszeműek hazudnak a legjobban. Szerintem ezt jól vésd az eszedbe. – adok neki egy kis útravalót is, poénnak szánom, de illik a képbe. A rendelésünk leadásával éppen végzünk, és örülök neki, hogy nem a kertet falja fel, hanem a húsból is kér. - Ez figyelemreméltó. Nem vagy átlagos, és ez már most tetszik. – csak biccentek arra, hogy a mosdóba megy, mert több történés is leköti a figyelmemet, mint a béna pincérnő, akinek ezek szerint bejövök, csak lassú a felfogásom. A sms Ambernek, meg egy kis elmélkedés arról, hogy miért éppen ma, és miért éppen most találkoztunk, de hamar elmúlnak az életről alkotott kérdéseim, és visszatér a partnerem. A félreértés is tisztázódik a másik lánnyal kapcsolatban, és nem bírom ki, hogy ne nevessek fel. - Úgy tűnik a délelőtti civódásunk után már egy pár lettünk, holnap már az esküvői harangok fognak szólni? – mosolyogva emelem fel az evőeszközöket, mert időközben a meleg gulyás is terítékre kerül, szóval a hasunk korgása is abbamarad, és a kellemes környezet mellé dukál a tökéletes társaság is. - Hidd el, hogy kijöttem a gyakorlatból, ami a randizást illeti. Amúgy sem szoktam a szokványos értelemben vett Casanova lenni, de akkor most vegyem úgy, hogy te leszel a tesztalany, ha élesben menne, ne égjek be? – érdeklődök a zöldes árnyalatú szempárba mélyedve, de nem kerüli el a figyelmemet a pirosba szökő arcszín, meg a kétes értelmű célzás. Vőlegénye van, és ez nálam szent szabály, nem csábítok el olyan nőt, aki a házassága előtt áll. Nekem is rosszul esett, hogy arra jöttem haza a küldetésemből, hogy Mia mással hentereg, és simán a lakásunk asztalán hagyta a jegygyűrűjét. Elbambulok, és éppen egy szelet kenyeret vennék el, de a kezem hozzáér az övéhez, és kisülök, de a legjobb értelemben. Képszakadás következik be, és felülírja az előbbi gondolatmenetemet. Nem tulajdonítunk nagy jelentőséget neki, és az evésre koncentrálva a pillanatnyi zavar is feloldódik. Bekanalazok én is egy adagot, de egyet kell vele értenem. - Nagyon finom, és minden friss. – mutatok a táblára, ami a helyi hozzávalókat hirdeti. Az ebéd további részében nem sokat beszélgetünk, de talán jobb is, mert többször tévednek a szemeim, az ajkaira, ha már kisegítettem abban is, hogy ne egye le a felsőjét. Nem kellett volna odakapnom, sőt nem kellene szuggerálnom őt. Az étkezés befejeztével megköszöni a meghívásomat, én meg csak bólintok, és intek az előbbi pincérlányunknak, hogy hozza a számlát. - Igazán nincs mit. – egy kis időre a fizetéssel vagyok elfoglalva, a bankkártyámat le is húzzák a terminálról, és amikor felállok a helyemről, de ő ülve marad és a gépem indulásáról kérdez, döbbenek rá, hogy még ma vissza kell térnem Bostonba. - Ó, igen..az este nyolckor indul, de addig még van egy kis időm. – nyugtatom meg, de talán azért kérdezett rá, mert feltartom a munkájában? Nem mindenki szabadnapos, ahogyan én. - Vissza kellene menned dolgozni? Ha igen, akkor nem tartalak fel. – csúsztatom a farmeromba a pénztárcámat, és a pulcsimért nyúlok. A felkéréssel élni is fogok, miután kihúztam magam. - Nézzük meg a lovakat. Nem látnám, hogy szédülsz, így beválthatjuk az előbbi ötleted, és kilovagolhatunk. – ajánlom fel, és mivel biztos vagyok benne, hogy nem kapok nemleges választ, ezért magabiztosan kísérem ki magam előtt, és térek át az istállóba. Az egyik lovász éppen akkor zárja be a karámot. - Szia…ha van rá lehetőség, akkor szeretnénk kilovagolni. – mutatok az állatok fel, és a srác szinte abban a minutumban el is indul előttünk az egyik kisebb szertár felé. - Persze, itt van váltóruha, ha szeretnének kimenni. Villám és Zena éppen szabadok. – meg is köszönöm neki, és átválogatva a megfelelő felszerelést egy kis időre különválnak az útjaink, és mindenki megy, hogy átöltözzön. A lovaglónadrág pont elég, a felsőmet megtartom, meg még a cipőmet csizmára cserélem. Nem tökölve lépek ki, és pont akkor akadok össze Meenával. - Jól áll neked ez a szerkó. Már csak az ostor hiányzik a kezedből. – ugratom egy kicsit, és a lovászunkkal együtt hagyjuk el az istállót, hogy felnyergeljük a lovainkat.
My life is a chaos with brother love, blondie angels and dogs.
★ foglalkozás ★ :
Idegsebész
★ play by ★ :
Jesse Lee Soffer
★ hozzászólások száma ★ :
408
★ :
Re: Meena X Jake - First sight
Szer. 26 Júl. - 13:56
Jake & Meena
Vicces volt és olyan érzelmeket keltett fel bennem, amikről eddig nem is tudtam, hogy léteznek. Persze nem azt mondom, hogy szerelembe estem. Mert az enyhén túlzás lenne. Egyszerűen jól érezzük egymást és semmi nem kötelező, amit eddig azt hitted, hogy az. Olyan könnyen váltogatjuk a témát, mintha ezer éves jó barátok lennénk. Ez tetszett benne a legjobban, hogy nem csak magáról, vagy a munkájáról mesél. Hanem minden érdekli, és nem akar vájkálni az én magánéletemben. - Szerintem azért egy könnyed, egyszerű vacsit azért össze tudnál ütni. Nem kell mesterszakácsnak lenned ahhoz, hogy kellemes meglepetést okozz a hölgyeknek. – nevetek fel, mert tényleg elképzeltem, hogy valami orvosi kütyüvel áll neki hagymát szeletelni, vagy zöldséget pucolni. Teljes mértékben jó kedvre derített a látvány és nekem most erre volt szükségem. Hogy valaki elvonja a figyelmemet az esküvői előkészületekről. Mert bármennyire is vágyom rá, hogy férjhez menjek és családot alapítsak, úgy tűnik, Roy ugyan azzal a szenvedéllyel próbál kihátrálni belőle és ez nagyon fájt legbelül és kezdtem lelkesedést veszteni. Mintha nem is lennék önmagam. Talán Amber azért is akarja ennyire, hogy másokkal ismerkedjek. - Minek fényezni az egódat? Már így is kívülről fújod, hogy miket mondanak a lányok. Vagy már azt is tudod, hogy mit gondolnak? Rád néznek, és bumm, már tudod, hogy azt kapod, meg amelyiket akarod? – kíváncsiskodtam nevetés közben. Mert látszott, hogy ténylegesen tudja, hogy mit akar. Nem először történik meg az, ami nem olyan régen lejátszódott az asztalunknál. Én azért kíváncsi lennék, hogy mennyi lánynak van tényleges bátorsága megszólítani őt? Mert azért lássuk be, kell kurázsi, hogy neki ess egy ilyen történésnek. Bár amilyen kétségbe esettek a lányok a mai világban, nem tudom, hogy tényleg kell bátorság, vagy egyszerűen teszik, amit tenniük kell? - Sokan mondták. Talán a neveltetés hogy ne a külsőm legyen az első, hanem az eszem. – megvonom a vállam és folytattam a szalvétával való játszadozásomat. Mert most már kezdtem zavarba jönni. Minden azért volt, mert nem akartam bunkó lenni és elfogadtak az ebéd felkérését. Most viszont megzavarodtam. Annyira természetes volt minden mozdulat és szó. A mosolyok, ahogy rám néz. Összezavarodtam és féltem, de közben a lelkem mardosása olyan intenzív volt, hogy vágytam a további fájdalomra, amit okozott a lelkemben és a testemben. - És akkor hétvégén esetleg már nászút? Mindenképp Hawaiira akarok menni, kevés ruha, meleg, tengerpart. Abból nem fogok engedni. – nevetek fel és körül nézek. Mindenki a saját dolgával foglalkozik, senki nem figyel vagy bámul másokat és ez jó érzéssel töltött el. - Az érdekes lesz, mert én se most voltam randin, szóval magasra teszem a lécet. – nevetek fel ismételten, annyira ösztönösen jön minden, hogy az már hihetetlen az agyam figyelmeztet, szinte üvölt, hogy hátráljak, mert ebből semmi jó nem fog kisülni. De nincs menekvés, nem megy. Csak belemegyek a játékba és hagyom, hogy a szívem vigyen tovább. Szinte már olyan sokáig akartam és vágytam rá, hogy valaki csak egy kicsit is vonzódjon hozzám, hogy most eljött az idő. De még sem az az ember ül velem szemben, akinek kéne. A kékszemű idegen teljes mértékben elvette az eszem és kezdem feladni az egészet. Szavaira csak biccentek, mert nincs mit hozzá fűzni vagy ragozni, hogy valami istenien finom az étel. Megköszörülve a torkom folytatom az evést, hogy üres gyomrom megnyugodjon, hiszen már háborgott, hogy ma még nem is foglalkoztam vele, csak minden mással. Az éhség megszűnésével én is kezdtem magam jobban érezni és a maradék feszültség is elszállt a csontjaimból. De hamar rá kell jönnöm, hogy nem sokáig fogom ezt élvezni, hiszen az idő szalad és ő el fog tűnni az életemből, pár órán belül. HA maradt mg óránk arra, hogy lezárjuk ezt a csodás napot. - Nem, csak érdeklődöm. A szívemre venném, ha lekésnéd. – pillantok fel elkomolyodva és követve én is felállok. De a válasza meglep és a percnyi fájdalom, amit már a hiánya gondolata is okozott, hamar elillan, mert olyan választ kapok, amire nem is gondoltam. Nem is mertem volna. Kislányos lelkesedésem visszatérve gyorsan mentem is az istállók felé. Úgy követtem, mint egy gyerek azt, aki eddig védelmezte. Kicsit féltem, hogy a lovász fiú válasza nemleges lesz. De úgy tűnik, hogy itt mindenki kedves és jó ember. Lelkesen sétáltam a fiúk után és elvonulva átöltözni, felvettem mindent, amit találtam. A zsebembe találva egy hajgumit összekötve a hajamat léptem ki, pontosan akkor, mikor Jake is kilépett, elpirulva köszöntem meg a bókot. - Te sem panaszkodhatsz. – elismerően tekintettem rá. Majd a lovakhoz sétálva megsimogattam a jószágot. A fiú felsegített a lóra és a nyeregben ülve a régi érzés fellángol és megvártam, míg Jake is felszáll. - Lovagoltál már valaha? – kérdezve vezettem oda a lovat mellé. Úgy festett, mint a szőke hercegek, akikről álmodozol kislány korod óta és ezzel még nagyobbá varázsolódott a mosolyom és lassan hagytam, hogy kivezessenek minket a rétre. Majd a fiú közölte, hogy harminc perc múlva térjünk vissza, mert csoportot várnak és a lovak pihenjenek egyet, hogy ismét szolgálatba álljanak. - Köszönjük. Itt leszünk. – mosolygok rá, aki csak válaszképp biccent és jó szórakozást kívánva egyedül hagy minket. - Doktor, akkor indulhatunk? – fordulok felé, majd a kantárba kapaszkodva megadom az utasítást a lónak, aki lassan kocogásba kezd és nevetve élvezem a lóval való egyszerre való mozgást és elindulok a nagy semmibe, ami elénk tárult. A természet szinte csalogatott és én pedig örömmel hagytam a csábításnak és belevetettem magam a lovaglásba. - Minden rendben? – kicsit lassítva várom be a férfit és a lovat megpaskolva figyelem a mozdulatait. Nem tudom mennyire tapasztalt lovas, esetleg ült-e valaha lovon. br>
Meena olyan társaság, amire már évek óta nem volt alkalmam. Kellően rejtélyes, nem tolakodó, van humorérzéke, és még az állatokat is szereti. A közös vonások megvannak bennünk, a csevegések közepette átfedések történnek, és rádöbbennek, hogy már az idejét se tudom, hogy mikor engedtem el magam ennyire. Kedvelem, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy még a jövőben is látni szeretném. A környezet nem is érdekel, jól látszik, hogy nem vettem észre a rám mászó pincérnőt sem, mert más egészen lefoglalt. A meleg tekintet, a szája szegletébe megbúvó mosoly. A lelkem is könnyedebbé válik, hogy mindenfajta rossz érzés nélkül oszthatom meg vele a múlt árnyait, nem időzünk hosszan a szakaszoknál, de egy és mást megtudunk a másikról. Az anyukája meghalt, ahogyan az én szüleim is, és nem vagyok hülye, hogy észrevegyem az apukája, és a vőlegénye is elhanyagolja őt. Mi történhetett, hogy zátonyra futott egy jól működő kapcsolat? Feléled bennem a kíváncsiság, de nem vagyok tolakodó, inkább élvezem a pillanatot, a jó ételeket, és a történeteket, melyekkel elkápráztatjuk egymást. Az ebéd hamar lecsúszik, a házias ízeknek sohasem tudtam ellenállni, és a baklövésemet is elmesélem, hogy mennyire nem vagyok otthon a konyhában. Az elképzelésén vele együtt nevetek fel, mert képtelenség, hogy normális körülmények között nyúljak egy zöldségért, vagy egy húsért. - Erre nem tennék fogadásokat a helyedben. – játékosan ingatom a fejemet, és megiszom a maradék limonádét is. A randizási szokások kerülnek előtérbe, meg a kiesett formám. - Nem vagyok gondolatolvasó, mint az a pasi..melyik is az a film, ahol beüti a fejét, és utána már minden nő nyitott könyv számára? Aj, nem vagyok jó az ilyesmiben, de azért annak a közelébe se érek. – legyintek, mert nem gondolnám, hogy akkora Casanova lennék, meg amúgy sem töltöm az időmet ismerkedéssel. A mai eset kivétel ez alól, és ezt is Ambernek köszönhetjük. - Az ésszel jobban lehet hódítani. A szépség egyszer megkopik úgyis. – mondom én, aki minden nőn előbb a melleit, aztán a fenekét nézi meg, de Mia sem azért vett le a lábamról, mert jól nézett ki, hanem mert majdnem elcsaptam, és olyan kis ártatlan volt. Természetesen sugárzott belőle valamilyen kislányos báj, és ez a gyengém. Az erős nők mellett kiheréltnek érezném magam, nem az én világom, ahol mások mentenek meg. A férfi legyen az irányító, még ha ezzel a feministák egész raját szabadítanám magamra. - Tarthatjuk ott az esküvőt, ha nem bánod, és maradunk két hétig. – kacsintok rá, veszi a lapot, aztán egy kis félreértés keletkezik közöttünk, mert azt hiszem, hogy már le akar koptatni, holott erről szó sincs, és megegyezünk abban, hogy kilátogatunk az istállóba. Az egyik lovász fiú éppen a segítségünkre van, és a rendelkezésünkre bocsájt két lovat. Életemben eddig kétszer ültem lovon, nem vagyok nagy szakértője a sportnak, de csak nem olyan nehéz, mint amilyennek látszik. Az öltözködéssel nem bíbelődöm sokat, és szinte egyszerre lépünk ki Meenával egy időben. A bókom nem hamis alapokra épül, valóban jól áll neki. - Nem is panaszkodtam, de ez a nadrág borzalmasan tapadós. – húzom meg a lábszáramnál, de visszacsattan, és fel is jajdulok. Időközben előkészítik a két jószágot, én meg ismerkedem a nyereggel, meg a többi finomsággal. Meena hamarabb kerül fel, mint én, szóval van ideje végignézni a bénázásomat, és az első alkalommal való majdnem átborulásomat, de sikerül egyenesbe hozni a testemet, és megragadom a kantárt. - Öhm…talán kétszer. Nem leszek az oktatód. – bizonytalanul ülöm meg a hátast, és lepillantok a földre. - Elég magasan vagyunk. – nem gond, csak ne lóduljon neki, mert akkor bíz, hogy önszántamból fogok fejest vetni az első bokorba. - Harminc perc az elegendő lesz. – bólintok a kérésre, és óvatosan húzom ki magam, aztán a mellettem ülő lányt lesem a másik lovon. - Mehetünk, semmi akadálya. – paskolom meg az oldalát az állatnak, és nekiiramodunk, de láthatólag Meena sokkal tapasztaltabb, mint én, így nem esik nehezére kiszámolni a ló ügetési idejét, meg a ritmusát, de nekem még gyakorolnom kell, meg hozzászokni az új társamhoz. - Még szokom, de minden rendben lesz. – érem utol őt, és elhagyjuk a domboldalt, aminek hála én is megkönnyebbülök. Más sima terepen ügetni, meg más, ha közben arra is ügyelned kell, hogy a szintkülönbség ki legyen egyenlítve. - Most már elhiszem, hogy jó lovas vagy. Nekem félelmetes ez a magasság, meg a bizalmi kérdés az állat felé. Nem tagadom, hogy nagyon szépek, de otthon nem tartanék egyet sem. – többször kell megrántanom a kantárt, de egyelőre nagyobb probléma nem következett be. - A környék meseszép, és mutogatnék is, de biztosabb, ha fogom őt. – mosolyodom el, és most megfigyelem a testtartását is. Mennyivel másabb, ha magabiztos, mintha bizonytalanul tapogatózik. Ez az ő terepe. Elbambulok, és nem veszem észre a velem szembe jövő faágat. Úgy homlokon csap, hogy a kantár helyett a lábammal rúgok bele a lovamba, és ennek hála meg is kezdődik a hajsza. - Nee…ezt nem… - kiáltok fel, mert a könnyed séta helyett már suhanunk, és elmosódik a táj előttem. - MEENA… - kiáltok fel, de nem merek hátranézni, nehogy leessek a hátasról.
Kezdőlap
• 878• 
