A bejelentés csak részben volt hirtelen ötlet. Belátom, hogy nem beszéltük meg előre, nem figyelmeztettem, de jobbnak láttam nem előre stresszelni valamin, ami talán a várakozásokhoz mérten esetleg nem úgy alakul, ahogyan arra számítottam. Tovább lassan amúgy se lehet húzni a dolgot, mert elértünk oda, hogy előbb-utóbb látszódni fog és nem csak mondjuk sima felfúvódásról van szó, ha a karcsú alakját vesszük alapul. Arról nem is beszélve, hogy amennyit Lola körül forgok és elhurcolom magammal minden családi eseményre – annyira sok azért nem volt még, de a jövőre is gondolni kell –, előbb-utóbb kérdés lesz mennyire is komolyak a szándékaim vele. Az igazság az, hogy fogalmam sincs, még most sem. A születendő gyerek felől nincsenek kétségeim, de az továbbra is egyértelmű, hogy ez a nő kicsit sem hasonlít arra a típusra, amit elképzeltem volna akár én, akár a szüleim mellém, amikor eljön az ideje a családalapításnak. Nos.. korábban jött, mint vártam vagy akartam volna, de most már ezzel a helyzettel kell kezdeni valamit. Akár tetszik, akár nem… A szüleim természetesen egyetlen jottányival sem fogadták másként a hírt, mint, ahogyan azzal számoltam. Az anyám teljesen kiakadt és a világ legnagyobb tragédiájának fogta fel a dolgot, az apám pedig szinte azonnal a csekkfüzetéért nyúlt, hogy ilyen módon rendezze el a dolgot. Nem lepett meg egyikőjük sem, az viszont váratlanul ért, hogy amíg anyám foglalt le, addig az apám Lolát vette célba és kicsit sem finomkodott a megfogalmazással, amikor haszonlesőnek és pénzhajhásznak nevezte, majd pedig súlyos dollár ezreket ajánlott neki, ha megoldja a kis problémát azzal, ha belemegy abba a születendő gyerekem anyja, hogy a "gondot" megszünteti. Nem tudtam róla, nem előttem zajlott a társalgás.. Pontosabban sejtettem, hogy esetleg megtörténik, de nem voltam ott megvédeni vagy kiállni mellette és csak utólag tudtam meg az apám egy elejtett megjegyzéséből, hogy mit kellett kiállnia a nőnek, aki az utódomat hordja a szíve alatt. Akit nem akartunk, nem terveztünk, de most már itt van és mivel Lola egyetlen pillanatig sem gondolkozott máson, minthogy megtartja, nem sok választásom maradt nekem sem. Az sosem lett volna opció, hogy hátat fordítsak neki – ennél azért több felelősségtudat szorult belém –, így természetes volt és most is az, hogy vállalom és mellette állok. Arra azonban nem számítottam, hogy a szüleim elkottyantják, nem én vagyok az első idióta, akit be akart palizni valami kis fruska és ne gondoljam, hogy a húgommal csak mi lennénk az apánk gyerekei, ha nem tudja Horatio Riddle pontosan, hogy mit kell(ett) tennie egy ilyen helyzetben. Tulajdonképpen a képembe mondták, hogy apánk félrejárt és lett volna más testvérünk is, ha… A ha pedig nyitva marad, mert nagyjából ezen a ponton lesz elegem és nem vagyok hajlandó tovább hallgatni a támadásokat semmilyen szinten sem. A partneremet karon ragadva vonulok ki a kúria vastag és tekintélyt parancsoló falai közül, hogy ilyen módon vessek véget a horrortörténetbe forduló vacsorának, amit talán jobban is meg lehetett volna tervezni. A kocsiba ülve, csendesen és morcosan tekintek az előttünk elterülő utakra és több perc telik el, mire egyáltalán hajlandó vagyok megszólalni. A feszültségem szinte tapintható és nagyon kicsi helyre koncentrálódik az autó fém és műanyag borítású részei közé. - Kerestem neked egy nagyobb lakást, az enyémhez sokkal közelebb. Kedden megnézheted és három hét múlva költözhető. – Nem kérdezek rá arra, hogy akarja-e vagy egyáltalán mit szól hozzá. Tudom, hogy kellene, azt is, hogy finomabban is felvezethettem volna a számára, de annak függvényében, ami történt, most nem megy sem a körítés, sem pedig az illúzió megteremtése, hogy van választása, mert jobban tetszik a gondolat, hogy automatikusan elfogadja a helyet. Ha megszületik a gyerek, amúgy is szüksége lesz a nagyobb helyre és az sem árt, ha nem kell órákat vezetnem forgalomtól függően a lakásáig, amikor én is kellek majd. ..mert fogok, ez nem vitás. Nem csak anyagilag, hanem minden szintén részt akarok venni a gyerek életében, ezt pedig már többször is világossá tettem a számára.
Könnyűnek nem nevezném. Talán kellemesnek sem. Inkább hívnám bonyodalmakkal teli káosznak, és ez még meg sem közelítette annak a valóságát, melyet az a bizonyos vallomás hozott magával. Mindketten tisztában voltunk azzal, hogy semmi jót nem ígérhet nekünk, mikor végül kiterítjük a lapjainkat, ez viszont valami egészen más volt. Valami, amire nem lehetett kellőképpen felkészülni. És van egy olyan sejtésem, hogy egyikünknek sem sikerült igazán. A gondolataim valahol elkalandozóban, a szívem pedig egy nem átlagosként is mért sebességgel dübörög a mellkasom fogságában. Izgulok. Félek és valahol mélyen belül aggódok. Annyi kérdés került csapdába gondolataim képletes ketrece közé, és az utóbbi időben ezek a megválaszolatlan rejtélyek számottevő növekedésbe kezdtek. Kételkednék abban a férfiben, pontosabban a szavaiban, aki pár hónapja életem szerves részét képezi? Elég erősek vagyunk mindehhez? Végignézek a minket körülvevő arcokon, az őszinte, boldogságtól mentes reakciókon és elszorul a torkom. Egy szót sem tudnék mondani jelen pillanatban, mégis úgy kapaszkodok kettőnk bizalmatlan ígéretébe, mint egy mentőkötélbe a süllyedés előtt. Lassan épülünk, nem rohamos lépésekben haladunk, hiszen azt már megtettük jóval az elején. Nem tartozunk egymáshoz, mégis támaszai vagyunk a másiknak. Valahol ragaszkodom hozzá, és érzek valamit, amit nem tudok megmagyarázni, de nem is igazán akarom. Ugyan szavakban sosem hoztam tudtára, mégis szükségem van a jelenlétére a megannyi veszekedésünk dacára is. Túlságosan erős érzés ez ahhoz, hogy csak úgy félresöpörjem az útból, mellesleg próbálkozunk megismerni egymást, és azok a ritka, de értékes nyugodt pillanatok ellensúlyozzák az összezördüléseket. Ezért sem meglepő, hogy képes vagyok kettőnk még törékeny kapocsára gondolni, amikor a rideg véleményekkel találjuk szembe magunkat, mert fejlődtünk. Nem eleget, de nem is keveset ahhoz, hogy ne ez legyen most az egyetlen támaszom. A korábban említett opciók terítékre kerülnek, és nem érzek meglepődést egyikkel kapcsolatban sem. Megoldások, megoldások hátán, mégis szemtől szemben válok tanújává, ahogyan mind közül arra esik a választás, mely ellen minden porcikámmal tiltakozok. Élesen beszívom a levegőt, és bár megcáfolnám a felém intézett sértéseket, mégsem teszem. Túl mérges, túl büszke és valahol rettentően kimerült vagyok ahhoz, hogy szavakban is kifejezzem nemtetszésemet. Ennek ellenére a helyzetet megkívánó legudvariasabb módot választva utasítom el a nagylelkű és egyáltalán nem kellemes ajánlatot. Dönthettem volna úgy az elején, hogy lemondok a kicsiről. Nem úgy történt minden, ahogyan gyermeteg fejjel azt elképzeltem, de nem válok az általam látott példa pontos másává csak mert néhány ember szűk látóköre csak ezt az egy végkimenetelt ismeri. A könnyebb út. A megoldás, ami talán más ember száját betapasztja, de az enyémet biztos nem. Én nem mondok le az állítólagos problémáról, bármennyire is nehezek legyenek a vele járó következmények. Már nem félek, mert vágyom rá, hogy megismerjem Őt. Ebben pedig nem hagyom, hogy bárki is megakadályozzon. Visszatartani nem kívánt sértésekkel és megannyi feltépett sebbel később hagyjuk csak el az épületet, de a kellemetlen, fojtogató érzés a kocsiban sem múlik. Olyannyira zakatolnak a gondolataim, mint még sohasem, és émelygek. Az elhangzott szavak újra meg újra játszódnak a fejemben, és némiképp undorodok a világtól. Egy életről van szó, nem holmi vagyontárgyról, amitől az ember könnyedén megszabadul egy idő után, még ha érzelmek is fűzik hozzá. Útközben a mellettünk elhaladó tájat figyelem, ami összemosódik, mégis valahogy nyugtatóvá válik számomra ezekben a nyomasztó percekben. Az ölembe fektetett táskám pántját babrálom, ha nem éppen ujjaim járnak idegesen térdemen. Annyira leköt mégis ezeknek a tevékenységnek a kettőse, hogy sikerül alig észrevehetően összerezzennem, amikor Solomon töri meg a közöttünk lévő csendet. Nem fordulok felé, sokkal jobban leköt az út amin haladunk, mégis kimondott szavai arra késztetnek, hogy társaságom irányába fordítsam tekintetemet. - Pompás. - sóhajtok egyet feljebb helyezkedve az ülésemen. - És mindezt csak így? Semmi figyelmeztetés, semmi közös megbeszélés nélkül? - teszem fel kérdéseimet, miközben ujjaim könnyedén siklanak végig tincseimen nyugtalanságom jeleként. - Most már így működünk? Nagy volumenű terveket dobunk a másikhoz ez van és kész alapon? - érdeklődök tovább ha már ez a nap ilyen fantasztikus alakult, akkor miért ne tetőzzük tovább?
Előbb csak oldalra sandítok, amikor pompásnak titulálja a hallottakat. Sejtettem, hogy nem fog repdesni az örömtől ahogyan azt egyébként kellene neki, de arra sem, hogy szarkazmussal átitatva fogadja majd a dolgot, amire szinte azonnal rá is dob még, ha esetleg nem lett volna elég már maga a megjegyzés is. Lassan fújtatok egyet és jobbommal a kormányt olyan 2-3 óra környékén markolom meg (ha egy órának tekintjük a kereket, természetesen akkor), kifejezetten görcsösen, a másik kezem azonban félig az ölemben van, így azzal csak 7-8 magasságában, vagy éppen, hogy alacsonyságában támasztok rá. - Nem, beszéljük csak meg.. Akarod, hogy a közelben legyek? Vagy azt, hogy átugorjak, ha az éjszaka közepén történik valami vagy szükségetek van akármire? ..vagy várj, ne is szaladjunk ennyire bele a sűrűjébe, a nap bármely szakaszát is megemlíthetem. Szóval kell az, hogy ne kelljen órákat várnod, amikor szükséged van rám is? Mert akkor nem tudom mi a baj azzal, ha közelebb lakunk egymáshoz. – Felőlem aztán tökölhetünk a dolgon, csak éppen nem nagyon látom értelmét, hogy miért is tesszük. Így logikus és ésszerű, ezt diktálja a józan ész, akkor meg minek rágódni rajta?! Nők.. csak ők képesek ügyet csinálni abból is, amiből abszolút nem kellene. - A lakás jó környéken van, fizetem az egészet, úgyhogy anyagilag sem terhel meg, van portaszolgálat, nagyobb biztonságban lennétek te is meg a gyerek is. Kizárólag jól járnál vele, de legyen, mélázzunk rajta egy darabig, vajon jó lenne-e vagy sem. – húzom el a számat és bár érzékelem, hogy ezzel nem is kicsit lövök túl a célon, mégsem állok le időben. Később majd elnézést kell kérnem, tisztában vagyok ezzel, most azonban nem tudom megvárni, amíg hosszasan taglalva végig vesszük mennyi lenne az előnye és mennyire nem lenne hátránya az egész ötletnek. Fáradt vagyok, a szüleim kicsit sem segítenek vagy állnak mellettünk és azon túl, hogy alapból nem egy ideális felállásban leledzünk, még csináljunk magunknak több gondot.. Ez valahogy most nem annyira fekszik. - Hajlandó vagy legalább megnézni? – Azt érzékelem, hogy nem tetszik neki a dolog vagy a felvezetés, már magam sem tudnám megmondani, de örülnék neki, ha nem makacskodás miatt hagyná ki a lehetőséget, hanem mondjuk tényleg elmenne és a saját szemével is látná plusz mondjuk hallaná, hogy mennyivel jobb és több előnnyel jár, mint a mostani lakása. Rásandítok megint, a szemem pedig leveszem az útról erre az időre, hogy lássam a reakcióját meg egyáltalán kikövetkeztessem, hogy mégis mi jár a fejében, mennyire van az ötlet ellen vagy mellett. Bár utóbbit valahogy nem igazán várom, azért valahol él bennem a remény, hogy talán mégis hajlandó lesz elfogadni és belemenni mondjuk akkor nem értem mire fel ez az egész, de azt hiszem a lényeg az, hogy végül a legjobb legyen a gyereknek. Mert azt beláthatja, hogy alapvetően ez az egyetlen dolog, ami motivál.
Elmondhatatlan düh tombol most bennem, amit minden percben egyre rosszabbul élek meg. Ezért sem vágyom társalgásra, hiszen mit mondhatnék, ami ne rontana amúgy is a helyzeten? Egy-két fa alakját sikerül kivennem az elsodródó rengetegben, és ez leköti annyira a figyelmemet, hogy ne zakatoljon minduntalan az elhangzottak körül. Azonban mihelyst a tekintetem leveszem a tájról, más sem jár az eszemben. Kényszeres melléktevékenységeket végzek, a kezeim pedig hol a térdem felületén követnek egy ismeretlen ritmust, hol pedig barna tincseim között találnak megnyugvást. A fejemet az ülés támlájának hajtom, és a legfeltűnésmentesebb módon mélyen magamba szívom a levegőt, hogy a torkomat szorító érzés enyhülését érjem el ezzel. Mindez viszont sikertelen próbálkozásnak bizonyul, mert bár pár másodpercig kellemesen érint a kizökkenő felüdülés, utána újra a harag rabjává válok. Ezen pedig Solomon szavai sem segítenek igazán. Valahol megértem a szándékait vagy hogy részéről ez egy kedves gesztus volt rosszkor, rossz körülmények között tálalva. Én tényleg megértem, mégsem tudok megálljt parancsolni a józan gondolkodásomat befolyásoló ködnek. Nem a legkedvesebb módon reagálok, de a helyzetünk fényében csak ennyire futja tőlem. Minden egyéb kellemesnek nem nevezhető érzelemre képes vagyok jelen pillanatban, kivéve arra, ami a nyugodtság kategóriáját jelképezi. - Persze, hogy szeretném. Ha eddig nem ez jött le, akkor nagyobb bajba vagyunk, mint hittem. - jegyzem meg karjaimat összefűzve melleim előtt, melyet egy apró sóhaj is kísér. - A probléma azzal van, ahogyan előadtad az egészet. Nehezedre esett volna esetleg megkérdezni előtte? - fordulok felé egy pillanatra. - Vagy úgy gondoltad úgyis belemegyek, hiszen nincs sok választásom?! Mert ez esetben bocsáss meg, én még leragadtam abban az időben, amikor a másik véleménye is számított valamit. - a fejemet ingatom hitetlenkedésemet kifejezve az egész szituációval kapcsolatban, ezzel még inkább szítva az amúgy is hevesen tomboló haragomat. Csinálhatjuk így is. Dönthetünk a másik helyett akár tetsszen a másiknak, akár nem, aztán éljünk vele együtt, mert bár a logikus észérvek a felvázolt lehetőség mellett szólnak, a büszkeség valahol ennél sokkal erősebb. Újabb mély levegővétellel ajándékozom meg magamat, miközben kétségbeesetten keresem a nyugodt pillanatok egyetlen szikráját is, melynek nyomuk sincs. Egyre nyomasztóbbá válik az utazás, és a minket körülvevő tér is szűkösebbé válik minden egyes perc elteltével. Helyezkedni kezdek, fejemet pedig az ablaknak hajtom, ami egy ponton hűsítően hat. Felrobbanni készülő állapotomban talán jót is tesz egy kis hideg, ha már a fagyos hangulat, ami közöttünk van, nem igazán válik be. Behunyom a szemeimet egy pillanatra és azzal próbálkozok, hogy valami kevésbé idegtépő emlék felé tereljem a gondolataimat, ami még azelőtt semmivé válik, mielőtt hasztalan próbálkozás lett volna belőle. Újabb élesen beszívott levegő a szavainak hatására, és már a hűsítő ablaküveg sem segít. - Helyben vagyunk. - szólalok meg kezdetlegesen, ezzel viszont nem sokat árulok el, így mielőtt végképp elvesznék, tovább folytatom. - Úgy tűnik tisztáznunk kell valamit, mert ma már második alkalommal merült fel ez a probléma: nem vagyok megvásárolható. Nem szüntetek meg egy problémaként felcímkézett gyereket csillagászati árakért, csak azért, mert a másiknak így kényelmes. - akadok ki a korábbi beszélgetés hatására. - Könnyen lehet, hogy nem ez jön le, de van önbecsülésem, és szívem is. Nem tartok egy életet pusztán csak kellemetlenségnek, majd dobom el magamtól a jó hírem érdekében. - folytatom tovább, ha már ennyire belelendültem. - Hihetetlen. Ugye rémlik még, hogy ketten vagyunk ebben az egészben? Nem egyszer, és nem kétszer megbeszéltük már ezt. Közösen döntünk a minket érintő dolgokban, és nem magánakciókat folytatunk, majd zúdítjuk rá a másikra. - hajtom neki ismét fejemet az ülés támlájának. - Nem vagyok hajlandó megnézni. Csak hogy a kérdésedre is válaszoljak. - határozom el magamat talán túlságosan is makacsul ragaszkodva a bennem tomboló intenzív érzéshez.
A feszültség bennem is dolgozik és persze a harag is, bár annak nem a mellettem ülő a kiváltója, inkább csak a jelenlegi elszenvedője. Legalábbis addig a pontig, amíg végül már csak azért is makacskodni kezd a józan észérvekkel teljesen szembemenve. Fáradt és ideges vagyok ehhez a felesleges vitához és körökhöz, amiket egyáltalán nem kellene lejárnunk, ha hajlandó lenne a büszkeségét félretenni és kicsit belátóbb módon gondolkozni. Az már persze más kérdés, hogy ezt a lépést én is kihagyom.. Az pedig nagyon hamar válik egyértelművé, hogy elvileg ugyanazon a nevezőn vagyunk, de csak nem áll le, tovább túrázunk valamin, amin baromira nem kellene. Mi több, képes tetézni is, ezzel pedig csak egyre feljebb tornázza az amúgy sem éppen alacsony vérnyomásomat. Nem fogok kiabálni vele vagy más módon elveszíteni a higgadtságom, az indulataimat egyre nagyobb adagokban nyelem vissza és egyelőre leginkább csak az egyre jobban összefeszülő állkapcsom az, ami tolmácsolja mennyire nem tetszik, amit csinál vagy éppen mennyire kezd táncolni az idegeimen. - Jaj hagyjuk már ezt az ég szerelmére.. – A fogaim között szűröm a szavakat és most eszemben sincs rápillantani, inkább az utat figyelem magunk előtt mereven. - Nem azt mondtam, hogy márpedig beköltözöl, csak azt, hogy mikortól költözhető az a nyavalyás lakás. Miért olyan fenemódon bántó az neked, hogy gondoskodni akarok rólad, meg a gyerekünkről, heh?! – Csak sandítva nézek rá, azt is csupán pár másodperc erejéig vezetés közben és alig láthatóan megcsóválom a fejem. Hihetetlen, hogy akkora problémát jelent az, szeretném, ha neki és a gyereknek is jó lenne. - Elképesztő vagy.. – Fújtatok egyet, szinte inkább csak magam elé morogva a szavakat, jelenleg épp nem feltétlen pozitív kicsengéssel és lekanyarodok a lakásához vezető útra, noha még koránt sem vagyunk a környék közelében sem. - A fenébe is, Lola! Eddig nem tűnt fel, hogy eszembe sem jutott ilyet kérni tőled?! Nem vagyok itt melletted és teszem ki a lelkem is azért, hogy jobban és kényelmesebben legyél, legyetek?! – Most már nem érdekel mennyi feszültség szalad át a hangomba, noha továbbra sem emelem fel azt. Egyszerűen megdöbbent, hogy a fejemhez vág valamit, amit a legelején sem pedzegettem neki vagy nem jobban és tovább annál, amikor egyértelműen kijelentette, hogy meg akarja tartani ezt a babát. Bassza meg, nem mentem neki azzal, hogy márpedig szabaduljon meg tőle... - Feltűnt, hogy van önbecsülésed, ne aggódj, tökéletesen tisztában vagyok vele. – Visszafojtott ingerültséggel morzsolom a szavakat az orrom alatt. Az, pontosan az a fene nagy önbecsülése, amire annyira büszke és ami miatt minden egyes szarért meg kell harcolnunk, hogy elfogadja. A francba is, ha egyszer telik rá és felajánlom, miért nem lehet csak simán elfogadni?! Miért annyira nehéz ez?! Arra azonban nincs időm, hogy a kérdéseket végiggondoljam, nemhogy a számomra a lehetetlennel egyenlő módon akár kis részét is megleljem a válaszoknak, mert szinte levegővétel nélkül folytatja, amire egy döbbent és egyszerre dühös pillantással fordulok felé. Megint csak nem hosszasan, mert az utat sem árt figyelni. - Te mondtad ki; ketten vagyunk ebben az egészben, akkor miért nem számít, hogy én mit szeretnék? Miért mindig oda lyukadunk ki, ha adni akarok valamit, akkor az ellenkezés az első? Tényleg ennyire derogál, hogy mondjuk.. nem is tudom, például esetleg egyszer szó nélkül csak simán elfogadd, mindenféle ellenvetés nélkül, amit a gyereked apja felajánl? – Az eszem megáll ettől a nőtől. Ketten vagyunk ebben, nem én dörgölöm az orra alá és valahogy érdekes módon ez csak akkor számít, ha valamit Ő nem akar vagy akar, akkor viszont érdekes módon már nem annyira hangoztatott dolog, ha arról van szó, amit én szeretnék. - Nagyszerű! – Vágom rá szinte azonnal, azt is indulatból, de megint csak a fogaim között szűrve és a balommal a kormányra ütök egy kisebbet. Nem mondhatni, hogy túlzottabban látványos lenne, inkább csak magamnak némi indulatlevezetés, miközben továbbra is az utat figyelem magunk előtt. Nem vagyok hajlandó megszólalni, most nem, mert tartok attól, hogy valami olyasmi mondanék, amit tényleg nagyon megbánnék vagy semmiképpen sem tudnék visszaszívni, esetleg jóvá tenni. Biztosabb a némaságba burkolózni és összeszorítani az állkapcsomat, hogy az szinte már fáj, de őszintén szólva leszarom a dolgot, most nagyon is. Indulatos fújtatással préselem ki a levegőt a mellkasomból az egyik piros lámpánál megállva és többször, szinte alig láthatóan rázom meg a fejem.
Valahol azt kívánom, bárcsak félretudnám tenni az elhangzottakat. Lenyelni a haragomat, és vele együtt a sértéseket is, amiket a fejemhez vágtak. Tudom milyen személy vagyok. Ismerem az elveimet, az érzéseimet még ha olykor összezavarnak is, de tisztában vagyok velük. Ahogyan azt is hol vannak a határaim, és ennél tovább nem is kívánok menni. Megbántódtam az engem illető jelzők miatt? Teljes mértékben! Ugyan az emberek szeretik a legrosszabbat feltételezni, és a külvilágnak mutatott kép is a vádakat igazolja, mégsem érzem, hogy képes lennék elfogadni ezt. Eszem ágában sem volt kihasználni a mellettem ülő férfit, mert nem erre neveltek és én sem tudnék önmagammal szembenézni, ha erre vetemednék. Mégis akkor hogyan bizonyítsam be az ellenkezőjét olyan személyeknek, akik makacsul kitartanak a saját elképzelésük mellett? Minden szavamban kételkednének mihelyst megmagyaráznám, hogy a fiukra nem a pénze miatt van szükségem, hanem saját maga miatt. Sokkal inkább a támaszt, egy biztos pontot jelképezi, amit a puszta jelenlétével biztosítani tud számomra. Ezek a dolgok megfizethetetlenek, mégis többet érnek bármilyen árral felcímkézett társuknál. Jelenleg minden annyira törékeny, és bizonytalan, és sokat jelent, hogy tudom számíthatok rá. Mégis képtelen vagyok tisztán gondolkozni, ahogyan előhozakodik a lakás ötletével, melynek elfogadása csak megerősítené mindazt, amit már így is hisznek rólam. Ezt pedig egyetlen porcikám sem kívánja megengedni. - Nem a gondoskodással van a baj Solomon. A probléma mint már említettem a kérdezés nélküli önkényes cselekedeteiddel kezdődik. - kezdek bele kissé oldalasan helyezkedve az ülésen, és most tekintetemmel őt fürkészem. - Ilyen terveid vannak? Legyen! Kérdezz meg róla, keressünk együtt vagy bármi. Ez viszont nem játszik, hogy miután te eldöntötted magadban az egészet, csak utána közlöd velem mindezt. - folytatom tovább véleményemet kifejtve az egész helyzetünkről. - Nem hagyhatsz ki, csak mert megengedheted magadnak. A kicsi sem csak úgy megteremt a semmiből. Mindkettőnk sara, hogy létezik. - harapom be alsó ajkamat, miközben ismét visszatérek a térdemen tett ritmusos mozdulatokhoz. - Szeretnéd ha helyetted döntenék? Mert felőlem így is csinálhatjuk. Nem kérdezünk semmit, nem beszéljük át, csak kijelentünk, aztán beletörődünk. - érdeklődök tőle kissé sem jó hangulatban. A haragom jelen pillanatban sokkal összetettebb annál, minthogy kizárólag csak felé irányuljon, mégis az összes sértettségem egyszerre bukik ki belőlem, ami eddig a felszín alatt lapult meg. Egy mélyebbről jövő gondolat emlékeztet arra, hogy az általa felvázolt lehetőségek a kicsi érdekében történnének, de hiába a logika meg az egész épeszű gondolat, sokkal inkább zavar, hogy meg sem említette a terveit. - Te nem tetted. Más viszont igen. - zárkózok el ismét a saját védőburkomban, és karjaimat újra összefűzöm melleim előtt. A sértettségem valahogy most felülkerekedett rajtam, aminek csökkentésében beszélgetésünk menete sem igazán segít. Szavainak hatására kifújom az eddig bent tartott levegőt, és csak ezután válaszolok. - Basszus Sol, egy lakásról beszélünk. Egy lakásról, ami egyáltalán nem olcsó mulatság. Bármilyen egyéb kisebb dolog miatt nem nyúználak ilyen szinten, de ez egyáltalán nem az. - masszírozom meg kicsit a homlokomat, mert a kicsattanó jókedvem mellé még a fejfájásom is becsatlakozott. - Az előbb vágták a fejemhez szó szerint, hogy csak azért csináltattam fel magamat veled, mert biztos a pénzedre fáj a fogam. Ezek után szerinted majd megjegyzéseket mellőzve bólintok rá egy lakásra? Igazán bölcs dolog lenne tőlem még inkább adni a lovat a vádaskodások alá. - grimaszolok egyet szavaim reakciójaként. Ugyan előtte sem lettem volna képes csak úgy belemenni, ezek után viszont főleg nem tenném. - Bele tudsz gondolni mennyire kellemetlenül érint bármit is csak így elfogadni? Számít, amit szeretnél, de neked is meg kell értened, hogy nem fogom engedni az ilyen egyéni akciókat, főleg ha mindez nagyban befolyásolja az életünket. - kissé nyugodtabbá válik a hangom, az érzéseim ellenére is, és most az úton közlekedő autókat figyelem meg a váltani nem akaró piros lámpát, ami úgy tűnik örökké egy helyben akar tartani minket. - Engedned kell, hogy segítsek, ahogyan azt is, hogy én is dönthessek egy nagyobb tervvel kapcsolatban, mert csak így tudunk működni együtt. - teszem hozzá egy pillanatra felé fordulva, végül fejemet az ajtó ablakának hajtom. Túl hosszú volt ez nap, és túlságosan zavaros ahhoz, hogy ne várjam a végét.
- A francba már! Tudod, mit?! Legyen. Rohadt önkényes dolog, hogy kerestem egy közelebb lévő, nagyobb lakást, levéve ezzel az utána járkálással járó feszültséget és gondokat a válladról és csak meg kellene nézned, hogy tetszik-e.. – Oldalra nézek megint, szúrós, haragos tekintettel mustrálva meg a vonásait. Csak tudnám, érteném, hogy miért vagyok azzal szar alak – aminek most érzem magam, hála a szavainak –, amiért törődöm vele és jót akarok a gyerekünknek és neki is?! Egyszerűen nem tudom miért kell ennek ekkora feneket keríteni, mit kell problémázni, hogy nem rögtön az elején szóltam neki, hanem egyszerűen csak a készet kellene megnéznie, amire egyébként egyáltalán nem is hajlandó már csak azért sem. Azt pedig már végképp nem fogom fel, hogy jön ide vagy miért az, hogy a gyereket ketten hoztuk össze. Tudom, tisztában vagyok vele én is, ott voltam, amikor történt. Pontosan ezért és emiatt próbálok megfeszülve helyesen cselekedni és kiállni érte és a meg nem született gyerekünkért. Nem tűnik fel neki, hogy erről szól minden, amit teszek?! ..és egyáltalán nem azt tartom szem előtt, hogy mégis mi a tökömmel baszhatnék ki vele. A rohadt életbe, ez meg se fordult a fejemben. - Értsd már meg, hogy nem döntöttem helyetted! Ez egy szaros lehetőség, amit a józan ész diktál, mert előbb-utóbb rohadtul számítani fog, hogy nem a szomszédodban lakom.. Mit nem lehet ezen megérteni?! Mit fogsz csinálni, ha hajnal kettőkor üt be a szar? – Nem emelem fel a hangomat továbbra sem, viszont az indulat, a feszültség szikrái mind ott vannak benne. Dühös vagyok és most már haragszom is, mert csak ugyanazokat a köröket rójuk, de úgy érzem, egyszerűen nem hallja meg, amit mondok neki. ..vagy nem akarja meghallani. - Nézd, sajnálom, hogy nem volt örömteli a bejelentés és elmaradt a gratuláció, de ezt tudtad előre. Nem titkoltam el előled, nem ringattalak tévképzetekbe. Már akkor, abban a rohadt percben elmondtam, hogy senki nem fogja jól fogadni a családomból, hogy igenis rosszallni fogják, belekötnek és mindent megtesznek majd azért, hogy megszabadulj tőle, amikor közölted velem; terhes vagy. Tudtad. Az ég szerelmére, tudtad, hogy fognak reagálni. Mégis mit vártál, mire számítottál? – Nekem sem tetszik, én sem vagyok boldog tőle, de ezt, pont ezt előre felvázoltam előtte. Meg sem kíséreltem olyan ígéretekkel kecsegtetni, amik nem fognak valóra válni. - Ez az életem, Lola. Ők a családom, olyanok, amilyenek és kész. ..és a benned lévő gyerek, a fiam vagy lányom, aki a nevemet fogja viselni, ugyanúgy az ő családja is ez lesz. Ők. Nagyon sajnálom, hogy nem olyanok, amilyet elképzeltél vagy szerettél volna, de te sem vagy olyan, amilyet ők elképzeltek a leendő unokájuk anyjának. Mégis, én itt vagyok, összevesztem velük, elhoztalak onnan és veled jöttem, melletted állok. Hidd el nekem sem gyaloggalopp az egész helyzet. ..egy kicsit sem az. – Ezen a ponton adom ki a haragom egy részét. Tudom, hogy bántja és rosszul esik neki, azt is, hogy később majd bocsánatot kell kérjek mindenért, ami most elhangzott közöttünk, de nagyon úgy fest, hogy valahogyan engem is hibáztat azért, mert a szüleim pénzzel akarták megoldani a helyzetet. Csakhogy ebben a történetben én pont, hogy a mellettem ülővel vagyok egy csónakban és eszem ágában sincs elhagyni ezt a csónakot, basszus. - Nem tök mindegy miről beszélünk, ha egyszer telik rá?! – Fújtatok egyet, hogy némi higgadtságot csempésszek a hangomba és ne szaladjak túl azon a határon, amin koránt sem biztos, hogy már nem sikerült mégis túl haladnom, akaratomon kívül. - Nézd, nekem ez a lakás nem drága mulatság.. – Idézem az ő szavait vissza részben. - ..telik rá és nem akarom, hogy a kicsi vagy te hiányt szenvedjetek bármiben. Ha megtehetem, miért nem hagyod, hogy megtegyem? Miért kellene szűkölködnötök bármiben is, ha egyszer nem szükséges?! – Az indulat helyét némi értetlenség veszi át, mert az én szempontomból ez nem akkora kiadás, ami földhöz vágna valójában. Megértem, hogy más anyagi helyzetben nőtt fel és él most is, de a dolgok megváltoztak abban a pillanatban, hogy pozitív lett az a rohadt terhességi teszt a felelőtlen éjszakánk után. Amin jó lenne, ha végre minden értelemben túllépnénk. Abba pedig ez is beletartozik. - Megjegyzéseket akkor is kapsz, ha semmit nem fogadsz el.. – Forgatom meg a szemeimet, mert ebből a szempontból nem nagyon számít, hogy mit utasít vissza és mit nem. A helyzet nem attól lesz jobb vagy rosszabb, ha elfogadja azt, amit nem kért, de önszántamból ajánlok neki. - Nem úgy érzem, mintha számítana.. – Húzom el a számat és csak az orrom alatt morgom a megjegyzésemet. Eddig csak a saját nézőpontját vette figyelembe, már amennyire érzékeltem és így nagyon nehéz bármiben is bárhová jutnunk, ha meg sem próbálja elfogadni azt, amit teszek vagy mondok. A továbbiakban azonban nem áll szándékomban megszólalni, hogy elejét vegyem annak, még ennél is jobban belelovaljuk magunkat valamibe, amibe érzésem szerint nem kellene. Elvégre mindketten a gyerek javát akarjuk, akkor meg miért kell ez az egész?! Oldalra fordítom a fejem, hogy lássam és bár nem érzem annak a késztetését, hogy engedjek neki, mert egyszerűen nem értem őt, ezt a vitát nem akarom tovább folytatni. ..mert parttalan és nem jutunk egyről a kettőre. A lámpa még mindig piros, a szemem sarkából látom és figyelek is, de a tekintetem még mindig rajta tartom, amikor valahonnan dudaszó hasítja ketté az éjszaka megszokott közlekedési zajainak moraját. A következő pillanatban pedig már csak a rándulást érzem, a biztonsági övnek feszülést, valaminek neki is ütődöm, a jármű pedig keresztbe fordulva szánkázik velünk együtt. Az ablak betörésének hangját hallom és érzékelem is egyszerre, ahogy a szilánkok ezrei repülnek felénk hihetetlenül gyorsan. Ösztönösen szorítom össze a szemeimet és kapom fel a kormányról a kezeimet, hogy valamennyire védjem magam. Nem tudatos egyetlen mozdulat sem, a hangos zajos és éles fények pedig hamarosan teljesen megszűnnek, amikor a világ elsötétül.
A másik jármű eleje beleépül az autó elejébe, nagyobb részben a motortérbe, amit az anyósülés felől kapott telibe. Alig pár perc múlva szirénák vijjogása tölti be az éjszakai utakat a környéken…
Ezután a nap után mondhatni üdítőnek találok még egy összezördülést vele is. Nem mintha nagy részben nem én kezdeményeztem volna ezt az egészet, majd folytattam volna tovább, amikor már rég félre lehetett volna tenni a témát. Pontosan itt van a gond, mert hiába álltak az utamba opciók mellyel jegelhetnénk a veszekedést, jobbnak találtam azt tovább feszíteni. És a legrosszabb? Minden észérv ellenére is úgy érzem, hogy nem bántam meg azt, hogy kiadtam magamból mindezt. Jobb később, mint soha, és én ezt az amúgy is feszültséggel telt pillanatot választottam színvallásra. A mi kapcsolatunk, - vagy nevezzük akárhogy, - úgy is ilyen mértékben épül fel. Egyszer jobb, egyszer rosszabb napokat élünk meg. Ez most a kevésbé kellemes szakasz. A táskám babrálásával töltöm el az időmet, vagy minden egyéb mással, ami talán nyugtatásképp hat rám ezekben a percekben. Mostanra már azt sem tudom kire haragszom leginkább: a szüleire, rá vagy saját magamra. Mert hát bele kell számítanom az olykor elviselhetetlen személyiségemet is, ami úgy tűnik most éledezik leginkább. Minden jó szándéka ellenére is olyan szinten kiforgattam a szavait, ahogyan azt csak lehetőségeimtől tellett. - Amint látod, velem nem minden ilyen egyszerű... - sóhajtok egyet, de a gondolataim tovább gyötörnek, mellettük pedig rettentően fáradt vagyok. És nem csak úgy fizikailag, hanem mindenhogy. Valahol abban reménykedek, hogy a másnap egy sokkal átgondoltabb napot ígér, és én is tisztábban látom majd át az elhangzottakat. Egyben viszont biztos vagyok, mégpedig abban, hogy ez ma egyáltalán nem fog menni. Amíg át nem értékelek mindent, le nem játszom a saját magammal vívott csatáimat, addig esély sincs a lenyugvásra és addig körbe meg körbe kergetem ugyanazt a témát, minden oldalról darabokra szedve azt. Behunyom a szemeimet, veszek egy mélyebb levegőt, és kizárom a fejfájásomat. Tudom, hogy felidegesítettem és minden egyes szavam csak a türelmét teszi próbára. Azonban tudnia kellett mennyire szokatlan és nem hétköznapi ez számomra és bármennyire is próbálom a pozitívabb oldalát látni, valahogy mégis falba ütközök. - Teljesen igazad van. - egyezem bele, mert valahol tudnom kell leállni. Ez a perc pedig most érkezett el, amikor a jó szándékát annak is kell tekintenem, és nem valami egészen másnak. - Pontosan azt kaptam, amit vártam, de azért valahol mégis bántó. Bocs, ha nem dobom egyből a sarokba a sértettségemet. - kissé szórakozottan cseng a hangom ezek után, holott az érzéseim inkább hitetlenkedést sugallnak. Tény, hogy felkészített rá. Ahogyan az is, hogy mindezt felfogtam, de mikor élesben megy az egész, nem parancsolhatsz az érzéseidnek. Valami nem ilyen egyszerű, és sosem lesz az. Nem esett jól, bár az már más téma, hogy nem rajta kellene levernem ezt, hiszen lényegében nem is ő a középpontja a haragomnak. Csendben hallgatom őt végig és ezt leginkább azért teszem, hogy inkább átgondoltan adjam tudtára a véleményemet, és ne az összezavart érzéseim szóljanak belőlem. Kezdetlegesen bólintok egyet ezzel is jelezve, hogy megértettem mondandójának lényegét. - Sajnálom, túlreagáltam. Nem boldogít a rólam alkotott vélemény, de nem is lep meg. Sok volt ez így..és lehetne, hogy hagyjuk ezt a témát? Kérlek. - fordulok felé valahol már nyugodtabban hozzáállva a dolgokhoz, de ez nem azt jelenti, hogy úgy is érzem magamat. Annyi minden zajlik bennem egyszerre, és minden túlságosan képlékeny ahhoz, hogy teljességgel megbízzak benne. Az egyetlen, ami úgy tűnik biztos pontnak számít az a jelenléte, amiben ideje lenne hinnem. Ujjaimat eközben továbbra is barna tincseim közé fúrom, csak most mindkét kezemet segítségül hívom ehhez. Apróbb, némiképp nyugtatóbb lélegzetvételeket veszek alig feltűnést keltve velük, de a figyelmem csakis a társaságomé. - Sol, ez most tényleg nem segít. - beszélek kissé halkabban, és a fejemet ingatom szavaim megerősítéseként. - Értékelem, amit teszel értünk, tényleg, de úgy tűnik lesznek dolgok melyekkel kapcsolatban sosem leszünk közös nevezőn. Ha nem változtathatunk rajta, minek ezen tovább rágódni? - engedek meg magamnak egy egyszerű mosolyt fejemet az ülés támláján pihentetve, és most az egyszer az este folyamán tekintetem az övét keresi, hogy ezzel is biztosítsam benne a vita befejezését, ami az én részemet illeti. Ugyan még mindig nem merem teljes mértékben kiadni magamat neki, vagy a tudtára hozni hogy nem csak a véleménye, hanem ő maga is sokat számít, ennek ellenére tudatában vagyok ezen érzéseimnek. Újra csendbe burkolózunk, mint utazásunk legelején, a gondolataim viszont nem a történteken, hanem a kicsi körül forognak. Mindkettőnk érdeke, hogy az élete teljes, és boldog legyen. Egyetlen részem sem kívánja, hogy olyan családban cseperedjen fel, amely az állandó feszült légkörről híres. Ő a legfontosabb. Az elsődleges, akinek az érdekeit kell néznünk történjen bármi. Ugyan nem volt tervben, mégis az elmúlt idő alatt olyan űrt töltött ki bennem, aminek a létezését nem is sejtettem. Aggályaim ellenére is boldoggá tett. Megérintem gömbölyödő pocakomat és most elfojtok egy mosolyt. Félre kell tennem a félelmeimet arról, hogy magamra hagy. Már éppen megtörném az eddig kellemesnek ható csendet, de a belénk rohanó autó megakadályoz ebben. Fel sem fogom a történteket, mégis egy gondolat vezérli minden egyes kevésbé tudatos mozdulatomat, amellyel a kicsit biztonságban tudhatom...
•• Pár órával később. ••
Fura és egyáltalán nem kellemes szag üti meg az orromat, mégsem tudnám beazonosítani mitől származhat. Arra viszont éppen elég, hogy beizzítsa többi érzékszervemet is, melyek további kellemetlenségeket hoznak magukkal. Sajgó, ólomsúlyúnak érzett végtagokat, szédülést és a fejfájást, amit a gépek csipogó hangja sem enyhít igazán. Aprókat pislogok, igyekszem szemeimet hozzászoktatni a környezetem fényforrásaihoz, és felidézni a történteket a fejemet érő kellemetlen impulzusok ellenére is. Rémlik ahogyan az autóban ülünk, a veszekedés, utána viszont az események felgyorsulnak és csak kiabálást érzékelek. Szakaszosan, de összeállnak végül a történtek, melyeknek valóságalapját a kórház falai is megerősítik. Balesetünk volt. A többesszám pánikszerű érzéssel fog el, a szemeim pedig ennek hatására egyből kinyílnak és a környezetet kémlelik. A kezem a hasamra siklik, mert a másikat az őt körülölelő gipsz miatt csak keveset tudom mozgatni. Próbálok feljebb helyezkedni, de csak gondolatban érzékelem ezt a változást. A szobában tartózkodó nővér viszont egyből mellettem terem, habár eddig észre sem vettem a jelenlétét. - A baba...Sol.. - rémülten buknak ki belőlem a szavak, de a nővér nem enged az ágyamnál tovább merészkedni. - Muszáj fekve maradnia. - veszi át az irányítást, én pedig minden sikertelen menekülési szándékom ellenére is engedelmeskedik neki, még ha az ösztöneim mást is súgnak. - Hol van? Miért nem mond semmit? - követelőzök tovább könnyeimmel küszködve, mert a tudatlanság, ami jelenleg csapdába tart teljesen megőrjít.
Kezdőlap
