Az elmúlt néhány nap közel sem volt könnyed a számomra. A legjobb barátommal még mindig enyhén szólva is fura a viszony közöttünk; a húgom kórházban kötött ki és kiderült, hogy ikreket vár, ráadásul pont Noahtól; egy nagyon fontos ügyfele pedig a cégnek szerződést bontott velünk miután elveszítettem az ügyüket, mert képtelen voltam arra koncentrálni, ami a dolgom lett volna azután, hogy megtudtam, gyerekem lesz. Az apám azon túl, hogy elkezdte előre a temetésem szervezni – miután eltökélt szándéka volt megfojtani és még csak hibáztatni sem tudom érte, azt sem értem miért nem hajított ki páros lábbal illetve de tudom, mert a fia vagyok – még kilátásba helyezte azt is, hogy kitagad az örökségemből, ha tendenciát csinálok az egyetlen esetből, amikor csúfosan elvéreztem a bíróságon, még ha csak képletesen is (a gyerekről pedig semmit sem tud még pedig akkor lesz csak igazán ne mulass). A lényeg, hogy mostanában több, mint keményen rám jár a rúd, de kifogásokat keresni nem akarok, csakis én tehetek arról, hogy mostanában a minimum alatt sikerült teljesítenem. ..mert mindent elcsesztem úgy, ahogy van. Kezdve az életemmel. Ebben pedig – habár volt partnerem –, csakis magamat tehetem felelőssé. Arról nem is beszélve, ahogy viselkedtem vele a legutóbb. Nem tudom, hogy mennyire kellett volna nyersen és őszintén előadnom azt, ami rá és rám is vár vagy jobb lett volna-e, ha inkább finomítom a képet, bízva abban, hogy úgy majd emészthetőbb lesz számára?!? A lényeg, hogy csúnyán eltoltam és ez kicsit sem volt szép tőlem. Nem csak azért, mert Lola az ég tudja, hogy mit gondol vagy érez most velem kapcsolatban – a fenébe is, hiszen nem is ismerjük egymást! –, hanem, mert eléggé lebőgtem magam előtt is. Nagyon határozott elképzeléseim vannak arról, hogy miféle nőt akarok a majdani gyerekeim anyjának, de arról is, hogy mit várok el magamtól, ha majd egyszer tovább adom a nevemet. ..és úgy tűnik az második elképzelés magasan ütötte fontossági sorrendben az elsőt, magyarán; bullshit, amit eddig akartam, most már a gyerek a fontos és ezt nem kéne elfelejteni. Nem, nem Lola személye ellen vannak kifogásaim – az ég szerelmére, kevés annyira izgató és érdekes nőt ismerek, mint Ő –, de tény, hogy szinte nincs is olyasmi, amiben közös nevezőn lennénk, ha a babáról van szó és ez pedig annak köszönhető, ahonnan jövünk, amilyen neveltetést kaptunk. Annyi pedig egészen bizonyos, hogy az életünket kicsit sem könnyíti meg az, akik vagyunk.. Abban sem vagyok teljesen és egészen biztos, hogy a megfelelő helyen járok-e. Csak egyszer voltam itt, akkor is csupán pár percre és bár meg mernék esküdni, hogy ez az a lakás, az ajtó elé érve kegyetlenül elbizonytalanodok. Annyira, hogy beletelik vagy tíz percbe, mire hajlandó vagyok kopogásra adni a fejemet. Azaz inkább a kezemet. Addig várok, amíg ajtót nem nyit és, ha kell, akkor újra és újra elkövetem ugyanazt az automatikus mozdulatot, amíg hajlandó nem lesz ezt megtenni – vagy, ha nincs itthon, akkor haza nem ér –, mert végre komolyan elhatároztam magamat és nem akarok megfutamodni. Azt pedig most kell bejelentenem, amire jutottam, mert, ha nem teszem meg, akkor később már nem biztos, hogy megfogom. Ennyire ismerem már magamat. Amikor ajtót nyit, köszönni is elfelejtek. Nem azért, mert nem számít, vagy bunkó fasz lennék, hanem, mert egy életre szóló döntést készülök hangosan kinyilvánítani, ami nekem is ijesztő. Bassza meg, rohadtul az. - Vállalom. – Nyögöm első körben, mint valami idióta, de már veszem is a levegőt a következő mondathoz; - A nevemre akarom venni és részt venni az életében, úgyhogy vállalom őt. – A határozottságomban nincs hiba, már ami a hangomat illeti, de ettől még nem tudom elrejteni a képemre kiülő frászt. Mit tagadjam?! Tényleg nem tölt el komfortos érzéssel a döntés, de a lényeg, hogy meghoztam, nem?!!
Nem vagyok egy egyszerű eset. Olykor elviselhetetlen, néha összezavarodott, de többnyire szétesett. A hangulatomtól függ éppen milyen nőszeméllyé válok aznap, de sokszor ez is becsapós. Szóval ahogyan a külvilág számára, úgy saját magamnak is rejtély vagyok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az életemben minden a helyén van. Kicsit olyan érzés a bőrömben lenni, mint amikor kiteríted az asztalra egy rég nem látott kirakós darabjait, és mielőtt a teljes képet megkapnád, rájössz, hogy jó pár hiányzik belőle. Azok nélkül viszont sosem lesz egész, amit a legjobb esetben is szerettünk volna kapni végeredményként. Sokat gondolkoztam, amikor nem éppen elfoglaltam magamat minden egyéb mással, ami leginkább a főzést-sütést foglalta magába vagy azt, hogy folytattam tovább a munkámat. Ha nem a saját konyhámat fordítottam ki teljesen önmagából, akkor hát az étterem konyhájával tettem ugyanezt. Nem mondom, hogy legutolsó beszélgetésünk óta apával fényesebb lett volna a kapcsolatom, de rájött, hogyha eltilt a kajától, - pontosabban a főzéstől, - akkor olyan kis szörnyet szabadít a világra, amivel senki sem tud majd megbirkózni, ha elhatalmasodik rajtam. Ezért engedélyt kaptam, hogy ott legyek, és részt vegyek az étterem életében. Ez pedig megnyugvást jelentett számomra abból a szempontból, hogy elterelte a gondolataimat, egészen addig, amíg nem éreztem úgy, hogy legszívesebben menekülnék az ételnek még a gondolatától is. Márpedig mostanában ez elég sokszor megtörtént, ez pedig őszintén zavart, mert így semmivel sem tudom elfoglalni magamat, és marad a gondolkozás és a tipródás aközött, hogy mit tettem helyesen, és még mit nem fogok.
A legnagyobb gondolataim közé tartozik a baba gondolata, és Solomon. Legutóbb egy hárpia voltam vele,és olyanokat mondtam neki, amit másnap már nem úgy gondoltam. Aztán órákkal később mégis. Majd megint nem. Ez pedig így váltakozott addig, amíg az üres terek képezték a mindennapjaimat, és nem valami másnak életmentő dolog. Minden egyes kellemetlensége ellenére a véleményem a kicsivel kapcsolatban azóta sem változott, és ki is tartok mellette. Családunk egyik ismerősének nagy mániája, hogy minden egyes elért sikerét, - vagy elbukott üzletét, - megünnepli. Szóval, ha aznap színben összeillő szerelést vesz fel, azt is megünnepli. Lássuk be, így belegondolva nem valami épelméjű alak, de szeretnivaló, és rengetegszer segített már nekünk, például azzal, hogy minket kér fel az ételek biztosításával a különböző rendezvényein. Most valami tetőtéri bulit akar magának, és egész menüsort kaptam, plusz még egy különlegességet is: egy tortát. A terhes felesége - vicces, - számára lesz, amelynek az a lényege, hogy kaptam egy borítékot, benne a baba nemével, nekem pedig az egyetlen amit teljesítenem kell, hogy a megfelelő színnel látom el a torta belsejét. Egyikük sem tudja csak én, ez pedig különös izgatottsággal tölt el. Annak viszont külön örülök, hogy addig nem is látom őket, mert szokásomhoz híven biztosan kikotyognék minden apró kis információt a kicsi nemével kapcsolatban, és odalenne a meglepetés. Egy egyszerű világoskékes árnyalatú kötényt viselek, melyet szinte fehérre fest néhol a liszt, rajta valami szöveggel, hogy: Az egyetlen, amit a beszédnél is jobban szeretek, az az evés. Milyen jellemző, és egyben elgondolkoztató, hiszen ajándékba kaptam. Valóban ennyit beszélnék? Lehet el kellene beszélgetném Rosieval erről, de nem hinném, hogy végighallgatna. Valamiért mindig két percen belül otthagy, pedig még lenne mit mondanom. Oké, ez a kötény tökéletes számomra mégis. Egy éppen a háttérben szóló zenét dúdolva folytatom tovább a torta előállítását, amikor kopogásra leszek figyelmes. Eleinte azt hiszem, hogy megint egy esernyővel vagy egy seprűvel próbálnak elhallgattatni, de ez az ajtó felől érkezett, így tovább dúdolgatva kerülöm ki a pultot, és fordítom el a zárat, de akivel szembe találom magamat, belém fojtja minden további dúdolási szándékomat, továbbá a beszélőkémet is zárva tartja. Annyira nem kapok szikrát a kimondott szavaitól, hogy még a köszönést is hanyagolom, csak a felgyorsult szívverésemre koncentrálok, meg arra, hogy szótlanul és minden előjel nélkül magamhoz öleljem őt. Nem tudom, hogy mi késztet erre. A szavai, a bűntudat, amelyet a fejéhez vágott dolgok okoztak bennem, vagy egyszerűen az, hogy megjelent itt, de nem is sokat gondolkozok ezen, miután egy kis idő múlva elengedem. - Komolyan... mármint komolyan gondolod? - pillantok fel a szemeibe, de ekkor veszem észre, hogy teljesen összeliszteztem. - Ó te jó ég, annyira sajnálom. - a fejemet csóválom, mielőtt nekiállnék segíteni neki eltüntetni róla ezt a kis balesetet, amit okoztam. - Nem volt szándékos. - teszem még hozzá, majd megállok egy pillanatra, amikor felfogom, hogy mit csinálok éppen. - Gyere be, kérlek. - invitálom be őt, de szerencsére a nagy része a lisztnek már eltűnt róla, így visszarázódhatok az eredeti témánkba, ami még mindig túlságosan nagy meglepetést okozott ahhoz, hogy azt feltételezzem, rosszul hallottam. - Szóval biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd? - kérdezek rá még egyszer, miközben őt fürkészem.
Azt még most sem tudom kijelenti, hogy örülök a helyzetnek vagy magának a ténynek, hogy gyerekem fog születni, mert nem. Nem terveztem, nem akarom, a hátam közepére sem kívánom valójában. Azonban most jön az a bizonyos deami állítólag egy olyan szó, hogy minden, ami előtte szerepel, sosem számít valójában ő már létezik és nem tudok hátat fordítani ennek a ténynek. Képtelen volnék reggelente a tükörbe nézni, ha nem vállalnám a felelősséget, ha nem állnék ki elé és mellé és nem akarok öregkoromra meglepetés látogatást egy dühös felnőttől, aki jogosan kérné számon; miért nem akartam őt?! Nem tett azért semmit, hogy legyen, erről csakis én és az anyja tehetünk, és ezzel be is zárul a hibáztathatók köre. Mikor kinyitja az ajtót, annyira természetesnek és nem tudom jobban megfogalmazni, minthogy igazinak tűnik. Se méregdrága ruha, csak egy lisztes kötény a viselt öltözéke felett, se öt perce megcsinált frizura vagy smink. Összességében egészen melengetőnek találnám a látványt, ha éppen nem lennék halálosan megrémülve attól, amit kiejtek. Határozottabban és komolyabban, semmint, azt gondoltam volna, hogy képes leszek rá, hiába tudom, hogy a szándékaim eldöntöttek. Megdöbbenek, amikor megölel. Annyira, hogy előbb csak széttárom a kezeimet és értetlenséggel a képemen szemlélem a feje búbját, mígnem a jobb kezem a hátára teszem puhán. Nyelek egyet – nem valami könnyű megtennem, szó szerint fáj a gigám, ahogy fel-le kell mozdulnia – és a tekintetét viszonozva bólintok egyet röviden. - Komolyan. – Száraz a torkom, sokkal jobban, mint kellene vagy indokolt lenne. Az ajkaimat szabályosan meg kell nedvesítsem a nyelvemmel, de sokkal jobb eztán sem lesz. Nem ellenkezem tettel, csak szavakkal, mikor meg kíván szabadítani a rám kent liszttől. - Nem kell, hagyd, semmi gond. – Erre abszolút nincs szükség, ezért igyekszem elejét venni a megkezdett próbálkozásnak, bízva abban, hogy hamarosan inkább abba fogja hagyni. - Kösz. – Megkönnyebbülve fogadom el a beinvitálást és megkerülve őt lépek be a lakásába. Azt már most, ennyiből is meg tudom állapítani, hogy nem túlzott, amikor színes kavalkádnak írta le a lakását. Tényleg az. A legutóbb nem jártam bent, csak az ajtóig kísértem, így a belső enteriőrrel nem vagyok ismerős. Az én ízlésemnek túl sok, túl színes, túlságosan átláthatatlan, de nem kétlem, hogy van, akinek ez jelenti az otthonosat és a kényelmeset. Atyaég mennyi mindent kell még egymásról megtanuljunk, amihez nem kis elfogadásra lesz szükség.. - Öhm, igen, biztos vagyok benne. – Fordulok felé és közben zsebre csúsztatom a mancsaimat. - Nem zavarok amúgy? – Fogalmam sincs, hogy magának készít valamit vagy sem vagy egészen más okból kifolyólag találtam rá.. hát úgy, ahogy és nem szeretnék alkalmatlankodni, ha esetleg arról van szó. Szívesen visszajövök egy másik, jobb időpontban vagy nálam is megejthetnénk a következő találkozót. Amennyiben biztosít arról, hogy nem a lehető legrosszabbkor sikerült beesnem hozzá, úgy folytatom, amiért ide állítottam. - Szóval azért jöttem, hogy elmondjam benne vagyok. Még nem tudom, hogyan fogjuk megoldani, mert gondoltam, ezt ketten kell kitaláljuk, de alapvetően igen, számíthatsz rám. Ettől függetlenül persze áll az, amit korábban mondtam a családomról. Nem lesz se egyszerű, se könnyű és igen, tudnak eléggé félelmetesek is lenni, de kiállok érted meg.. – A tekintetem a hasára vándorol és megrándul az arcizmom. - ..érte is. – Csöppet sem lesz majd egyszerű vagy szép menet, amibe belefogunk, de akarom én is, ha ő is. - Viszont fogalmam sincs hol kezdjük. – vándorolnak vissza kékjeim a tekintetére. - Legutóbb, mikor azt javasoltam, hogy ismerjük meg egymást, miután magamról beszéltem, te elrohantál, pedig még szinte bele sem kezdtem. – Húzom el a számat. Nem jó érzés, hogy a világból is kiszaladna attól, amit rólam, rólunk hallott és így teljesen meg vagyok lőve abban a tekintetben, hogy mi legyen a következő lépés.
Van egy sejtésem, hogy a hirtelen érzelemkitörésemre, mármint az ölelésre nem igazán számított, de a részemről ez egy olyan természetes reakció, amelyet úgy tűnik, nem tudok kontrollálni, hogyha valami örömhír ér. Márpedig bárhogyan is nézzük, örülök egyrészről annak, hogy eljött, másrészről pedig a szavainak. Ezt pedig így volt a legkönnyebb kifejezni számomra, ha már szavakban nem igazán tudtam semmilyen összefüggőt alkotni. Elengedve őt azonban érdekes látvány fogad, tekintve a lisztes kötényemre, melynek nagy része most az ő ingén landolt. Ugyan próbálom menteni a menthetőt, mégis csak több-kevesebb sikerrel jön össze, így inkább hagyom, és arra koncentrálok, ami fontosabb, mint ez a magánakció, mellyel megint csak kínos szituba hoztam magamat. Ez az, Lola! Észbe kapva lépek el, hogy beengedjem a már neki is többször említett színes káoszomba, majd csak ezután csukom be az ajtót.
A legutolsó találkozásunk nem alakult túl fényesen, és valószínű ez is egy plusz, amiért egy ölelés túlzás volt a részemről, mégis az ilyet egyszerűen nem tudom megmagyarázni. Csak jön, és kész. Elmosolyodok, ahogyan megerősíti a szavait, ugyanakkor rengeteg érzés kavarog bennem. Megbarátkoztam azóta az aggodalmaimmal? Szó sincs róla, de belátom, hogy igazságtalan voltam vele szemben. Még egyszer nem szeretném elkövetni ugyanezt a hibát. A kérdésére eleinte csak a fejemet rázom kezdeti reakcióként. - Nem..egyáltalán nem zavarsz. Egy tortát próbáltam összeállítani, de kissé túlbonyolítottam fejben az egészet, szóval egy kis pihenő nem fog ártani. - válaszolok hátrapillantva a konyharészlegre, majd utána vissza rá - Nem ülsz le? - manőverezek most úgy, hogy a kanapéhoz lépve eligazítsak pár párnát az elférés érdekében. - Egyik nagy hibám, hogy szeretem a párnákat. Kicsi, nagy, teljesen mindegy, csak kényelmes legyen. Egészen jó érzés elmerülni közöttük. - osztom meg vele mellékesen ezt az apró információmorzsát magamról, majd megtámaszkodok a kanapé szélében. - Hozhatok valamit inni? - kérdezek rá, amikor végre befejezem a felesleges csevegést, mert bár ezt nem teszem szóvá, minden egyes dologról képes vagyok hosszasan beszélni, hogyha egyszer engedik. Jó tanács: nem szabad engedni. Figyelmesen hallgatom, amit próbál megosztani velem, és eszem ágában sincs közbevágni. Eltelt egy kis idő, mióta nem találkoztunk, és bár a helyzetünk az óta sem lett könnyebb, úgy tűnik a véleménye megváltozott a továbbiakkal kapcsolatban. Jól esnek a szavai, el sem tudom mondani mennyire, és emiatt mintha nem érezném annyira fojtogatónak a dolgok nehézségét. - Köszönöm, ez igazán sokat jelent nekem. – halványan elmosolyodok, és egy kósza tincset helyezek a fülem mögé. Tényleg így gondolom. Kétlem, hogy könnyű döntés volt ez számára, és valószínű annyira meg van rémülve mindettől, ami a jövőnket képezi, akárcsak én. Leszegem a fejemet szavainak hatására, mert az emlékek a nem túl kedves reakciómról most intenzíven köszöntenek vissza. Apró fintort vágok, majd csak ezután szólalok meg. - Tudom…és őszintén sajnálom, ahogyan viselkedtem. – kezdek bele, miközben felveszem vele a szemkontaktust. - Akkor, abban a pillanatban ez tűnt a helyes reakciónak a részemről, és makacsul ragaszkodtam hozzá. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ez is volt a megfelelő. Igen, tényleg félelmetes volt minden, amit akkor elmondtál a családodról, de adnom kell egy esélyt nekik. Ahogyan neked is. Ésszerűtlen döntés lett volna a részemről csak a félelmeim miatt kizárni a kicsi életéből, és ezt most már én is látom. – folytatom tovább egy apró sóhajjal egybekötve. - Figyelj, mint ahogyan azt te is mondtad már ketten vagyunk ebben. Ahogyan én is számíthatok rád, úgy te is rám. Tudom, hogy mennyire félelmetes ez az egész a maga bonyodalmaival, és kérdéseivel együtt, de ezekkel nem egyedül kell megbirkóznod, mert én is itt vagyok. Meg fogjuk találni a megoldást, hogy jól csináljuk minden nehézség ellenére. – teszek egy lépést közelebb hozzá, és ahogyan múltkor ő is megtette a megnyugtatásom érdekében, most én is megfogom a kezét ezzel is megerősítve a szavaimat, majd csak ezután nézek fel a szemeibe. - Ami pedig az ismerkedést illeti, próbáljuk meg újra. Kezdhetnénk az alapoknál, például mesélhetnél magadról egy kicsit. A hobbijaidról, amiket szívesen csinálsz. Ígérem, most nem fogok elmenekülni. – egy biztató mosollyal reagálok a szavaim mellé, de most így is gondolom. Nem feltétlenül kell a világból kiszaladni, csak mert valami nem hétköznapi, vagy a tapasztaltakhoz képest természetes, és ezt már én is tudom. Minden új dolog megértéséhez idő kell, és hogyha megtagadom magamtól, ugyanabba a hibába beleesek, ezt pedig nem engedhetem.
- Milyen alkalomra? – Valahogy alapvetően az ugrik be; van oka annak, hogy tortát készít – tehát sikerült jól beletromfolnom valamibe az érkezésemmel – és nem az, hogy csakúgy mondjuk magának gyártaná. Bár azt kivételesen már tudom róla, hogy édességet igencsak kedveli, így talán nem is volna annyira meglepő, ha azzal hozakodna elő; valójában magának gyártja a nyalánkságot. Bólintok egyet azzal kapcsolatban, hogy nem zavarok. Rákérdeztem, nem jelezte, hogy menjek inkább maradás helyett, ezért belekezdek abba, amiért jöttem, miután az ülés lehetőségét az innivalóval együtt egyelőre csak egy néma üstök ingatással utasítom vissza. Nem tudnék nyugodtan ülni – álldogálni valahogy könnyebb és jobb is –, miközben a tudtára hozom azt, amiért tulajdonképpen most a nappalija közepén vagyok. Újabb főbólintást prezentálok, a köszönetnyilvánítását hallva, noha ezt egyáltalán nem tartom szükségszerűnek a részéről. Nem ezért csinálom az egészet. - Nem kell, ne tedd. – Szusszanok egyet és közelebb lépek hozzá. - Azt nem állítom, hogy teljesen meg tudom érteni, de azzal tisztában vagyok, hogy nem mindenki számára természetes az, ahogyan a családom és én is élek, meg, ahogyan a világot látjuk és a dolgokat kezeljük, ez pedig sokkolóan hathatott, amitől teljesen elfogadható az, ami történt. Arról nem is beszélve, hogy mindketten eléggé.. hát kiakadtunk attól, hogy ..tudod, a gyerektől. – Húzom el a számat és megvakarászom a tarkómat, inkább csak pótcselekvés gyanánt, aztán visszasüllyesztem a kezemet a nadrágom zsebébe. Újabb bólogatásokat viszek végbe – komolyan kezdek attól tartani, hogy ma este már ez lesz a tendencia nálam –, egyetértésem, elfogadásom jeleként. - Kösz. ..azt hiszem. – Nem ez a gyerek volt életem vágya, de tény, hogy jobb érzés; már nem akar mindenáron kizárni a döntéseiből. Innen már azt gondolom, hogy fogunk tudni mit kezdeni a helyzettel meg egymással vagy legalább van min elindulni. - Értem Lola és ez kedves is, tényleg.. – Végignyomorgatom az állam beszéd közben. Igyekszem úgy fogalmazni, hogy az ne legyen bántó, de koránt sem vagyok biztos benne, hogy valóban sikerül is (majd). Mindenesetre a szándék bennem van. - ..de van olyan része ennek az egésznek – egy jó nagy része –, amivel egyedül kell megbirkózzak. Nem miattad. A családom az én terhem mindennel együtt, ami még ezután fog jönni és nem a tiéd. Nem kell neked lenyelni a dolgaikat. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem próbálnak majd megkeresni vagy nem lesznek ellenségesek veled, de nem akarom, hogy bármit is magadra vegyél majd abból, amivel bepróbálkoznak. Ők az én felelősségem, az én dolgom és sajnálom, amivel bepróbálkoznak majd. – Amit lehet, meg fogom tenni annak érdekében, hogy az előttem álló nőt ne piszkálják, de félek nem fogok tudni teljes mértékben védőhálóként funkcionálni és igen, van ami miatt majd bocsánatot kell kérjek a nevükben, eléggé sokszor. Az érintésre a tekintetem a kezére vándorol, amivel most az enyémet fogja meg. Csak akkor emelem rá vissza kékjeimet, amikor ismét megszólal. Oldalra rándulnak az ajkaim, mert könnyűnek hangzik ugyan a kérdés, de igazából nem az. - Most már elfogadnék valamit inni. – Valójában nem vagyok szomjas, de ahogy elveszem a kezem az övéből, ez tűnik alkalmas kifogásnak. Nagyon nem könnyen tudok belemenni ezen témába konkrét(abb) kérdések nélkül. Leülök a kanapéra, miután néhány díszpárnát gondosan arrébb helyezek. - Nem nagyon tudom, hogy hol kellene kezdenem igazából.. Szeretek futni például. Minden évben teljesítem a maratont, nagyjából ez a hobbim a munkám mellett a leginkább. Viszont a jog nem csak a munkám, hanem a hobbim is, ezért gyakran a szabadidőmet is azzal töltöm, amivel a munkaóráimat. – Nyugodtan nevezhet munkamániásnak, mert tényleg az is vagyok. Sosem tagadtam vagy szégyelltem. - Van egy húgom, aki valójában az ikertestvérem is. – Az idősebb én vagyok, szóval tényleg a húgom, de igazából alig tizenöt perc különbséggel születtünk. - Szívesen hordok öltönyt, korán kelek és eléggé későn fekszek le aludni. Tudatos és viszonylag következetes vagyok, a szokásaimon pedig nem mondhatni, hogy szívesen változtatok. Nagyon kevés időt töltök otthon. Szeretem a rendet, a rendezettséget. Elégedett vagyok az életemmel. Élvezem a formális társasági rendezvényeket és szeretek sznob lenni, ahogy legalábbis mások nevezik azt az életformát, amit követek. ..ez eddig elég rosszul hangzik, igaz?! – Emelem rá az íriszeimet azzal a szándékkal, hogy megkapaszkodjak a tekintetében. Nem mondom, hogy ez mind rendben van, amit eddig megosztottam vele, de ez a helyzet és nem kívánok rajta különösebben szépíteni vagy változtatni a későbbiekben, mert nem hiszem, hogy kellene. - Most te jössz. Mit kell tudnom rólad? Hobbik vagy, amiket szívesen csinálsz? – Adom vissza a kérdéseket neki, de néhány másodperc múlva eszembe jut még valami; - Elmondtad már valakinek..? – Kékjeim a hasára tévednek újra, mintegy befejezéseként a kérdésnek, mégis mire is utaltam.
Egy kósza pillanatban hagyom magamat elidőzni az előttem álló férfi látványában. Hihetetlen, de olyan, mintha csak tegnap találkoztunk volna először, és bonyolódtunk volna könnyed beszélgetésbe a szuperhősökről, és a maguk gyengéiről meg az ezt követő dolgokról. Annyira távolinak tűnik ez az emlék annak fényében, amit most mindketten intenzíven átélünk. Meglep, hogy itt látom a legutóbbi beszélgetésünk után, ezért nem is igazán találom egy kis ideig önmagamat, és a megfelelő viselkedés felé vezető irányt sem. Próbálom menteni a menthetőt a lisztes baleset után, majd egy kis rendet teremteni abban a káoszban, ami nekem a megnyugvást jelenti. Az még kérdéses, hogy ez mennyire jön össze. - Nos..bevallom őszintén, a megnevezése ennek az egésznek még nekem is zavaros. - kezdek bele, és egy pillanatra megállok az elkezdett tevékenységemben, hogy úgy egy az egyben a pillanatban legyek, és ne valahol ezer más helyen. - Apa egyik ismerőse szokásához híven valamit megint ünnepel. Elmondása szerint szeretne egy kis meglepetéssel szolgálni a terhes feleségének, így a torta volt a kérés. Biztos hallottál már arról, mikor csak akkor tudják meg a baba nemét, hogyha felvágják a tortát. Itt is ez a helyzet. Kaptam egy borítékot, benne ezzel a lényeges információval, nekem pedig valami egyedit kell alkotnom, mégis egyszerűt. - válaszolok a kérdésére egy mosollyal pecsételve le mondandómat. - Bár még mindig kérdéses hogyan illik össze a tetőtéri buli ezzel a leleplező eseménnyel, de nem mondom, hogy nem láttam már érdekesebbet ennél. - teszem hozzá. Néha elég fura kérések is érkeznek be akár személyesen, akár az étterem irányából. Szóval mondjuk azt, hogy Peter még csak a kisebbik rossz, bárhogyan is nézzük. Még mindig számtalan kérdés, és keresendő válasz maradt bennem, de már nem állok az útjába az alkalmazkodásnak, ahogyan azt eddig tettem.
Makacsul tudok ragaszkodni a véleményemhez, de néha, ha többet akarok előre haladni, mint hátra, muszáj engednem szeszélyes személyiségemből, és belátni, hogy azokon a dolgokon kívül is van élet, amiket én tapasztaltam életem során. - Az nem kifejezés. - jegyzem meg kezdetlegesen a szavai után, a szemkontaktust azonban ezután sem szakítom meg vele. - Figyelj, az én családom sem egy élményutazás. Bizonyos szinten kissé zavarosak, nagyszájúak és hangosak. Imádják húzni az agyamat, valószínű némelyiket ez élteti, ettől függetlenül imádom őket. Lássuk be, sok választásunk nincs azzal kapcsolatban, milyen család részesei leszünk. - egy játékos fintorral reagálok, végül tovább folytatom. - Mindketten más életet élünk, más dolgokat tapasztalunk, amivel nincs is semmi probléma. Teljesen nyitott vagyok mindenre. - teszem hozzá gyorsan, egyszerű megerősítésként. Ironikus a dolog, hiszen ha a lábaim pont az ellenkezőjét alkalmazták volna az első találkozásunkkor, most nem lennénk ebbe a helyzetbe. Szükségét érzem, hogy megfogjam a kezét kimondott szavaim közben, amivel nem áll szándékomban tolakodónak lenni, csupán megnyugtatásképpen, és nem is igazán szeretném megszakítani ezt a kontaktust, amíg Őt hallgatom. A fejemet ingatom tiltakozásomat kifejezve, majd egy apró sóhaj után szólalok meg végül. - Megértem, és nem kell sajnálnod. Mindenkinek megvan a maga véleménye a dologról. Mellesleg, pincérnőként dolgozok...naponta akad egy-két kéretlen megjegyzés. Mondjuk úgy, szélesítettem a tűrőképességemet. - próbálom oldani egy kicsit a feszültséget. - Ennek ellenére örülök, hogy számíthatok rád. - jegyzem meg elmosolyodva, és most először hagyom, hogy elkalandozzon a tekintetem máshová. Kezeinek elengedése után sietek a konyhába, és nyitom ki a hűtőt hátha a hideg levegő észhez térít. Le kellene szoknom erről a közvetlen viselkedésről, mert a végén még azt hiszi, hogy valami dilis nőszemély vagyok, akinek az a legnagyobb öröme, hogy akaratlanul is embereket fogdoshat. Ez nem feltétlenül így van, de maradjunk annyiban, hogy a családom szeret ölelkezni, és az érzelmeit érintéssel kifejezni. Sosem mondtam, hogy valahol nem tévedtünk el a normális viselkedés felé vezető úton. - Mit kérsz? Van itt ásványvíz, jeges tea meg valami piros gyümölcsökből álló üdítő is. - emelem ki a dobozt, hogy végigfussam a tartalmát. A választása után töltöm meg itallal az egyik poharat, és csak ezután sétálok át a nappaliba, hogy átnyújtsam neki az innivalót. A kanapén elhelyezkedve hallgatom a kérdésemre adott válaszát, és nem is szakítom félbe a mondandóját, egészen addig, amíg vissza nem kérdez. Ekkor viszont a fejemet ingatom kezdeti reakcióként. - Nem, egyáltalán nem hangzik rosszul. Tetszik, hogy ennyire a munkád szerelmese vagy, és hogy elégedett vagy az életeddel. Kell az, hogy élvezd is amit csinálsz, és ne csak elviseld. - osztom meg vele a véleményemet. - Milyen érzés egyébként, mikor megnyersz egy ügyet? – kíváncsiskodok szokásomhoz híven, de a válasza tényleg érdekel. - Egy ikerhúg? - kérdezek vissza. - Mindig is szerettem volna egy ikertestvért, bár lehet a környezetemnek jobb, hogy csak egyet kell elviselniük belőlem. - nevetek fel halkan. - És mindezek mellé még szuperhős is vagy? Nem semmi. - játékosan biccentem oldalra a fejemet, és el is mosolyodok mellé, amíg megfogalmazódik bennem, hogy én valójában milyen személy is vagyok. - Nézzük csak..azt már tudod, hogy mi a munkám. Ami kikapcsol az a főzés, az egyre felhalmozódó bugyuta sorozatok nézése, és a könyvek. Egyébként kedvelem a kirándulós napokat, az éttermi munkámat, azt amikor úgy táncolhatok, mintha senki sem látna. Imádom az esőt, és hajnalban kiülni az erkélyre kávézni. Az utóbbi sokszor nem jön össze, mert aludni is szeretek. - hajtom le mosolyogva egy pillanatra a fejemet, majd utána ismét felnézek rá. - Amúgy kissé szétszórt, és mondhatni pörgős személyiség vagyok. Nálam a futás csak az edzőteremben történik meg a futópadon, egy gyors zenével karöltve. Olyankor megsemmisíthetetlen vagyok. Ja, és nagyon sokat tudok beszélni, ha olyan témába csöppenek. - vallom be egy ártatlan pillantással megajándékozva őt, miközben kérdésének hatására én is lepillantok a hasamra. - Igen. A legjobb barátom, és apa már tudnak róla. Elég érdekes beszélgetések voltak. - jegyzem meg egy párnát magamhoz húzva, és így fürkészem őt tovább.
Valamivel feljebb másznak a jelenleg önálló életet élő szemöldökeim a képemen, amikor elmeséli, hogy pontosan miért is készíti a tortát. A történetet hallva pedig valahogy beugrik; bízom benne, amikor majd nálunk lesz aktuális a kérdés, fiú vagy lány lesz, akkor nem akar majd bulit ennek, meg színes tortákat meg a tököm tudja miket, csak simán elmondja. Basszus bár így lenne.. - Értem. – Bólintok végül, hogy felfogtam a dolgot, de valójában nagyon tovább nyúzni nem akarom a témát. Leginkább azért nem, mert előbb vagy utóbb nálunk is esedékes is és bár valóban megígértem neki, hogy kiállok mellette, a gyerek mellett és értük is, azért még mindig nem annyira egyszerű számomra ez az egész dolog. Megint bólintok. Tudom, hogy ijesztő meg kiakasztó, meg sokkoló lehetett, amit eddig megtudott rólam és a családomról. Nem is akarom megcáfolni és bár tisztában vagyok a tényekkel, valahogy mégis kényelmetlenül érzem magam az egész szituációban. Nem tudom, talán leginkább azért, mert oda tartozom én is. Azok közé, akiket a legfinomabb megfogalmazás szerint sem tart elfogadhatónak. - ..de arra van lehetőségünk, hogy eldöntsük; mennyire akarjuk őket az életünkben később. ..és én akarom az enyéimet. Vagyis nem neheztelek rájuk azért, hogy azok, akik, mert én is pontosan olyan vagyok, mint ők. – A családomban nem én vagyok az, aki letért a neki kikövezett útról és a legkevésbé az a személy, aki szeretne megszabadulni a felelősségtől, amit a szülei köveztek ki neki. Mi több, még akarom, vágyom is arra az életre, amit nekem szántak, ennyire nem bánom azt, ahová születtem és aki vagyok, leszek. Igazából nem vagyok biztos abban, hogy mindig ennyire nyitott és pozitív lesz azzal kapcsolatban, ami jönni fog, de nem akarom kikezdeni a hozzáállását vagy a gondolkodásmódját. Igazából még irigylem is érte valahol, mert számára még ott a remény, hogy nem lesz annyira rossz a helyzetünk, mint amilyennek én látom most. A jókedve és pozitívsága pedig van annyira magával ragadó, hogy szívesebben merülnék el abban, semmint a realitás rideg valóságában. Nincs ellenemre, hogy megfogja a kezem, de viszonozni nem igazán tudom, nem úgy, ahogy kellene. - Hát ez az.. – Az, hogy pincérnőként dolgozik, ha fel is készítette szerinte a váratlan és kellemetlen helyzetekre, valójában gondot jelent. Nem jegyzem még meg, csupán elhúzom a számat és nem azért, mert lenézném azokat, akik ezzel keresik a kenyerüket, csupán tudom, hogy mit kell majd kérjek tőle a későbbiekben, amikhez nyilván nem fűlik majd a foga és ez más most elég szarul érint és veszi ki magát. Annyira kedves és őszinte nő és nagyon nem érdemli meg azt, ami az elkövetkezendő hónapokban történni fog vele.. - Ásványvizet, köszönöm. – A gyümölcslevekért nem mondhatni, hogy nagyon rajonganék. Vízpárti vagyok, ha szomjoltásról van szó. Amint a kezembe adja a poharat az áttetsző folyadékkal, egy halk köszönettel kísérve veszem át tőle, de csak akkor kortyolok bele, amikor a szó az övé lesz, végül pedig leteszem a dohányzóasztalra. - Hm.. leginkább olyan, mint amikor a helyére billen valami. Nem mondhatnám, hogy hatalmas öröm vagy megelégedettség, inkább hasonlítanám ahhoz, mint mikor meglesz egy kirakós utolsó darabja. Amikor a dolgok a megfelelő mederbe kerülnek. Azt hiszem nagyjából ehhez hasonló. – Sosem kértek még, hogy pontosan leírjam milyen is, amikor egy adott ügyben az ügyfelem javára dönt a bíró a munkám nyomán. Talán nem a legjobban sikerül kifejeznem magamat, de ennél világosabban vagy érthetőbben érzésem szerint nem menne elmagyarázni, mit is jelent pontosan, amikor a bíró az ügyfelem javára dönt. A húgom kapcsán megint csak bólintok egyet röviden. - Igen. Aimeenek hívják. Ő is babát vár, ikreket ráadásul, szóval inkább babákat és a legjobb barátomtól. – Nem igazán tudnám megmondani, hogy ezt meg mégis minek osztottam meg vele, de visszaszívni már nem tudom. Komolyan úgy érzem, a húgommal, ha akarnánk se tudnánk egymást letagadni. Egyikünk se akarta vagy tervezte, de most mégis mind a ketten szülők leszünk. A szuperhős megjegyzésre, csak egy kényszeredett mosoly kerül a képemre. Jól esik, aranyos valahol, hogy felemlegeti, de a sok minden egyéb miatt mégsem tudok neki annyira őszintén örülni, mint kellene. - Úgy valahogy. Tudod, a pihenés nem a munka része. – Féloldalas, apró vigyorba mozdulnak az ajkaim. Igazi megváltás lenne, ha most inkább szuperhős lennék, semmint az, aki valójában vagyok. Figyelmesen követem nyomon, hogy mi az, ami őt érdekli. Félbeszakítani nem akarom, ezért csendben maradok, amíg a szó az övé. - Azt hiszem ezeknek egy részét már tapasztaltam. – Kedves, apró, de őszinte mosolyt engedek meg felé. A szétszórtsága és pörgőssége nem idegen a számomra. Azt viszont nem tudtam, hogy ő is szeret futni például. Mielőtt azonban lehetőségem lenne ehhez bármilyen kommentárt fűzni, kicsit összevonja a szemöldökeimet a képemen, amit az utolsó kérdéseimre adott válaszul. - Gondolom mindketten ki akarnak herélni.. – Értelemszerűen nem őt, hanem engem és cseppet sem lepődnék meg rajta, ha tényleg ez lenne a felállás, főleg, hogy én is ezt akartam tenni a legjobb barátommal, amikor megtudtam, hogy felcsinálta a húgomat. - Hogy fogadták? – Azért mégis úgy illik, hogy rákérdezzek. Úgy meg pláne, hogy én még nem igazán emlegettem a dolgot a legjobb barátomat leszámítva senkinek.
Félszeg mosoly ölt ívet arcom mentén szűkszavú válasza kapcsán, véleményemet azonban szavakban már nem formálom meg. Érdekes dolog másnak elmagyarázni életed egy jelentős szeletét, munkád tartalmát vagy bármi egyebet, amit ő valójában nem tapasztalt. Ugyanez a szitu most velünk is, csak életünk más területén. Teljesen más család, szokás részesei vagyunk, és ki tudja hogy akad-e egyetlen olyan pont mindkettőnk életében, ami akár nevezhető közös nevezőnek is. Olyan, mintha két világ összetalálkozott volna, és a nulláról indulva próbálnának építkezni valami jobb reményében. Ennek egy sarkalatos pontját fejtem ki neki, miszerint mi sem vagyunk annyira elviselhetőek, hogyha valakit nem ez az életmód vesz mindennap kerül. Nem mondom, hogy nem félek már vagy tartok attól, ami ránk vár, de túl sokat gondolkoztam ahhoz, hogy rájöjjek egy esélyt adni az ismeretlennek sokkal célszerűbb, mint minden módon elutasítani azt. Apró, de számomra lényeges sóhaj hagyja el ajkaimat szavainak hatására, végül én is megtalálom a hangomat. - Soha nem is kérnélek az ellenkezőjére. - tiltakozóan csóválom a fejemet a félreértések elkerülése érdekében. Nem várom el tőle, hogy eldobjon mindent vagy egyik napról a másikra forduljon ki teljesen önmagából, csak azért mert egy olyan akadályba ütköztünk, amivel kapcsolatban közös véleményre kell jutnunk.
Tisztában vagyok vele, hogy milyen fontos a család, egy biztos pont az életünkben, akire számíthatunk, ha úgy jönnek össze a dolgok, így a legnagyobb önzőség lenne tőlem, ha azt akarnám, hogy távolodjon el mindettől csakis a megválaszolatlan kérdéseim miatt. Őszintén, meg sem fordult ez a fejemben. Idő kell, hogy megemésszem a hallottakat, vagy egy kicsit belelássak a függöny mögé, amely jelentősen elválaszt minket, de nem fogok elzárkózni tőle. Látom rajta, hogy a munkám és a velejárók felemlegetése nem éppen életem lelkesítő monológjának számítottak, amit részben meg is tudok érteni. Nem egy olyan munka ez, amire azt mondhatná az ember, hogy: Hű basszus, ez életem melója.' meg hasonló dolgok, de az étterem egy családi vállalkozás, apa a szívét-lelkét beletette, hogy fenntartsa, és olyan helyet biztosítson az embereknek, akik betévednek, amely nem a minősíthetetlen kategóriába sorolható. Ért a munkájához, kitűnő szakács, nem mellesleg egy imádnivaló ember, akire az életemet is rábíznám. Nem hozza fel sokszor, de néha megemlíti, hogy egyszer mindez az enyém lesz. Ő csak egy megálló a célállomás felé vezető úton, ami én leszek, én pedig mindezért nem tudok neki eléggé hálás lenni. - Nem igazán nyugtattalak meg, igaz? - apró fintorral egybekötve teszem fel kérdésemet, és most túlságosan is leköt az, hogy kötényem szélét babráljam a kezemmel. - Őszintén fogalmam sincsen, mire számíthatunk ezek után, de azt tudom, hogy nem szándékozom megfutamodni az egész elől. Kitartok a döntésem mellett, ez pedig elég erőt ad ahhoz, hogy végigcsináljam, bármi is legyen. Te is tartasz ettől az egésztől, én is, és valószínű soha nem lesz olyan pillanat, amikor biztosra mondhatjuk, hogy felkészültünk arra, ami ránk vár, de amíg mi tudjuk, hogy mit akarunk, addig azt hiszem, rendben leszünk. Nem lesz könnyű, kellemes meg még annyira sem, de ha nem próbáljuk..próbálom meg, akkor rettentően bánni fogom. Valószínű édeskevés most minden más mellett ez a tudat, de tényleg számíthatsz rám. - gondolkozok el egy pillanatra. Igazán tetszik, hogy mesél egy kicsit magáról, és ezáltal többet megtudhatok arról a férfiről, aki egyelőre még túlságosan is ismeretlen számomra. Nem egy szokványos módon alakultak a dolgaink, de valahol el kell indulnunk a körülmények ellenére is. Nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el, ahogyan a munkájáról beszél vagy azokról a dolgokról, amik igazán érdeklik. Lehet, hogy ő ezt nem érzékeli, - vagy csak az én képzeletem tréfál meg, - de a szemei mintha különösen felcsillannának minden olyan dologtól, ami igazán a szenvedélye, és ez lenyűgöz. Leginkább ezért is kérem meg, hogy ossza meg velem milyen érzés neki a nyerés. - Fantasztikus lehet. - jegyzem meg elmosolyodva, mert bár én sosem tapasztaltam olyan keretek között ezt az érzést, mint ő, de el tudom képzelni milyen is lehet valójában. Ami azonban meglepetésként ér, az a húga állapota. - Gratulálok? - kissé kérdő hangsúllyal, és enyhén elhúzva fejezem ki magamat, mert nem tudhatom, hogy velünk ellentétesen ők tervezték az egészet, avagy sem. - Egyébként személyiségben mennyire hasonlítotok? – érdeklődök tőle kíváncsiságomat tovább táplálva ezzel, és részben abban reménykedve, hogy semmi butaságot nem kérdeztem. Jól esik, hogy mosolyogni látom Őt, viszont ezt nem jegyzem meg neki. Már az első találkozásunkkor is tetszett a mosolya, de ez inkább marad a saját kis titkom. Talán pont ezért hoztam fel a szuperhősös témát, hogy újra láthassam ezt a gesztust, és úgy érzem, a küldetésem részben sikeres volt. - Sajnálom, hogy te sem maradhattál ki ebből. - kissé játékos vállvonással jegyzem meg neki ezt, azonban a komolyságom visszatér a külső reagálásokkal kapcsolatos kérdésére. - Nem örültek. Mondjuk úgy, hogy apa szabályosan kinevetett, miután elmondtam neki az egészet. Komolyan régen láttam már őt ilyen jól szórakozni, de aztán már nem volt annyira vicces neki a dolog. Maradjunk annyiban, nem feltétlenül akart velem szóba állni, és még az étteremtől is eltiltott. Van még mit megbeszélnünk, az biztos. - válaszolok a kérdésére. - És te? Említetted már valakinek? - érdeklődök most én tőle ezzel kapcsolatban. Vajon lesz olyan, aki őszintén örülni fog?
Nem, nem kért. Még. Az viszont letagadhatatlan tény, hogy legutóbb inkább elmenekült, amikor a családomról meséltem, ebből pedig nem nehéz arra következtetni, hogy nem feltétlen gondol róluk bármi jót. Nem hibáztatom ezért, de igen nehéz az egészhez innentől fogva hozzáállnom másként, mint félelemmel, mert a családomat szeretem, az életemre pedig büszke vagyok és nem akarom beáldozni egyiket sem a jövőben, semmiért. Ezt pedig szeretném, ha megértené. Nem ellene van, de létezik, ez a helyzet ugyanis. - Tudom. – Szusszanok végül. Tény, ami tény, eddig nem kérte és szeretném, ha tudná, hogy ez semmikor sem lesz átgondolandó téma az életemben; a családomtól nem fogok elfordulni és ebbe nem csak a szüleim vagy a húgom számít bele, hanem most már a gyerekem is, így pedig a velem szemben lévő nő is, aki kihordja. A munkája valóban nem lelkesít, de nem is nézem le, erről szó sincsen. Abban viszont teljesen igaza van; nem mondhatni, hogy nagyon megnyugtatna, viszont pár szó esett már róla korábban is, a megismerkedésünkkor, így pedig földhöz sem vág a téma. - Figyelj Lola.. – Nagyobb levegőt veszek és igyekszem nem kiakasztani sem őt, sem pedig magamat. Amit elmond, az mind nagyon szép és jó, de ezzel együtt sajnos ott van, ha megtudja, mivel is jár pontosan az, hogy a gyerekemet várja, tartok attól, hogy a nagy szavak eltűnnek majd.. - ..ezt iszonyatosan értékelem, tényleg. – Szusszanok egyet és megfogom a kezeit, arra azonban csak valamikor a mondat közepén szánom el magam, hogy a szemeibe is nézzek. - ..de akarom, hogy tudd: tényleg nem sok jóra számíthatunk majd. – Ráemelem a kékjeimet, szándékosan a tekintete után kutakodva. A családom nem fogja örömmel vagy szívesen fogadni és bármennyire is nem tenném majd ki ennek, tudom, hogy akkor is meg fog történni, ki kell majd állnia eléjük. Az pedig szó szerint csak szívás lesz és akkor még finoman fogalmaztam. (…) A hivatásom tényleg az életem. Mindig is az volt, már akkor is, amikor még pelenkát hordtam és gőzöm se volt az égvilágon semmiről sem. Ezt álmodta meg nekem az apám, ebbe nőttem bele és amióta van saját eszem is, azóta én is ugyanakkora szívvel és lelkesedéssel akarom is, mint az öregem a fogantatásom pillanatában. (Rendben, akkor éppen nyilván nem erre gondolt elsődlegesen, de ott volt a háttérben ez is.) Azt hiszem csak halványan tudja leírni a fantasztikus szó, hogy milyen is lehet valójában amit érzek és amiről beszélek neki a téma kapcsán, de belátom, hogy jobban magam se tudnám megfogalmazni, éppen ezért, csak egy apró főbólintással nyugtázom a szavait és nem is nagyon szeretném tovább fűzni a gondolatmenetet. - Nekem ugyan ne. – A gratuláció nem engem érint és nem is nagyon örülök annak, hogy így alakult a dolog a húgom és a legjobb barátom között, de most már aligha lehetne bármit is tenni, ráadásul én csak részben vagyok érintett és nem úgy, ahogyan ők. Már, ami az ő ügyüket érinti. - Nem sokban és nagyon is, aminek most így nincs túlzottabban értelme, én is tudom. Aimee.. neki volt bátorsága vagy egyáltalán késztetése, hogy szembe szálljon az apánkkal, amikor a jövőnkről volt szó, de ezzel együtt ő sem tagadhatja le, honnan jött. ..Azt hiszem alapvetően ez túl nagy téma ahhoz, hogy pár szóban össze tudjam foglalni. – Nem az a helyzet, hogy nem szívesen beszélek a húgomról, de tényleg igaz az, hogy a kettőnk összehasonlítása nem könnyű vagy röviden bemutatható. Néha abszolút nem is emlékeztetünk egymásra, máskor pedig olyanok vagyunk, mint két tökéletes tojás. Nem tudom, valahogy nem igazán számoltam azzal, hogy az ő családja sem fogja könnyen fogadni ezt az egész gyerek ügyet és ezzel csak akkor szembesülök igazán, amikor az apja reakcióját festi le. Basszus, szó szerint rohadt nagy szarban vagyunk.. - Az mit jelent, hogy eltiltott az étteremtől? – Ráncolom összébb a szemöldökeimet, mert nekem ez nem teljesen világos, ami miatt rögtön a legrosszabbat tudom feltételezni. - Tudom, hogy más esetben nem lenne se jogom, se illő rákérdeznem erre, de figyelembe véve a körülményeket; anyagilag, hogy állsz? Fenn tudod tartani a lakást és magadat? – A világ egyik legdrágább városának az egyik legdrágább környékén vagyunk, így pedig azt hiszem, hogy helyénvaló a kérdés. Segíteni akarok neki és mivel azzal állítottam be, hogy vállalom a felelősséget, abba az is beletartozik, hogy anyagi biztonságban tudom – vagy abba helyezem – a nőt, aki kihordja a gyerekemet. - Csak Noahnak, a legjobb haveromnak, de más még nem tudja. – Nem éppen a legkönnyebb téma és bár Aimeenek is szerettem volna elmondani, egyelőre nem tartunk ott egymással, hogy megvalljam neki is. - Volna még valami, amit meg kell kérdezzek. – Lassan hozakodok elő a témával, mert kényes és, mert őszintén tudnom kell, hogy ilyen téren mi a helyzet. Fújtatok egyet a kérdés előtt hangtalanul, aztán belefogok, lévén más választásom nem nagyon akad. - Van bárki az életedben a családtagjaidon kívül, aki érzelmi kötődést jelent a számodra? Udvarló, ex.. akárki? – Azt már tisztázta, hogy a gyerek az enyém, de hetekkel ezelőtt hoztuk össze és azóta sok minden történhetett, nekem pedig tudnom kell, hogy pontosan mivel is számoljak majd.
A kezdeti reakció fontos, és én határozottan nem abba a kategóriába tartoztam, aki jól reagálta le a szavait. Bánom, hogy így tettem? Teljes mértékben. Esélyt sem adtam, hogy megértsem az egészet, mert minden egyéb más, ami megfordult a fejemben, elhomályosította az ítélőképességemet. Azóta viszont volt elég időm ostorozni magamat emiatt, átgondolni a dolgokat, és rájönni a tetteim helytelenségére. Egyszerre tényleg sok volt, ugyanakkor tudom jól, hogy én kérdeztem rá, ő csak megadta a választ, amire szükségem volt. Soha nem volt részem abban az életben, amelyben neki, ahogyan fordítva sem. Egyikünk sem tudja igazán elképzelni milyen lehet a másiknak, mert még lehetőségünk sem volt jobban megismerni egymást. Annyira gyorsan történt minden, és mire észbe kaptunk, már azzal kellett szembenéznünk, hogy szülők leszünk. Megrémített a gondolat, mert én sem voltam felkészülve arra, hogy anya legyek. Nem mondom, hogy egy részem nem játszott el a gondolattal, hogy majd a távoli jövőben egyszer majd én is anyává váljak, de annyi érvet felsorakoztattam, hogy szinte már nem is gondoltam erre. Félretettem a gondolatot, hiszen a szeszélyességemet tekintve úgyis mindig lett volna olyan, aki valamilyen úton-módon nem felel meg az elképzeléseimnek, holott ezek is csak kifogások voltak. Egy részem tudta, hogy mindez azért történik, mert attól féltem, - és még most is félek, - hogy megismétlődik a múlt, és én sem vagyok különb, mint az a nő, aki még esélyt sem adott a felnevelésemre. Bárcsak azt mondhatnám, hogy az állandó nyugtatásom azzal kapcsolatban, hogy én teljesen más vagyok eloszlatja minden egyes kételyemet, de akkor saját magamnak hazudnék. Tudom, hogy nem nyugtattam meg, és abban is biztos vagyok, hogy ez egy jó ideig nem is fog igazán menni.
Kijelenthetjük azt, hogy teljesen felforgattam az életét, és egyáltalán nem a kellemes módon. Én tényleg kedvelem őt, és mégis olyan tehetetlennek érzem magamat a jelenlegi helyzetünk fényében. Segíteni szeretnék rajta, pontosabban megkönnyíteni ezt számára, mondani valami olyat, amivel egy pillanatra fellélegezhet, de a tudat, hogy képtelen vagyok rá, egyszerűen őrjítő tud lenni. Mindketten tudjuk, hogy rengeteg buktató van, akadály, amellyel szembe kell néznünk, hogyha tényleg bevállaljuk a kicsit és mindazt, ami azután jön. Ugyan csak töredéknyi részét ismerem azoknak a következményeknek, amelyet majd a családjával kell megvívnunk, de kétlem, hogy nem lenne még jó pár mellette, amiről még nem volt lehetősége mesélni. Amikor kimondja a nevemet, felpillantok a szemeibe, mégsem érzek késztetést, hogy mondjak bármit is, amivel megakaszthatom mondandójában. Helyette csak a tekintetemmel sugallom felé, hogy minden figyelmemet neki szentelem, ahogyan azt eddig is tettem. Csendben követem a mozdulatot, a kézfogás kezdeményezését most az ő részéről, amely mellé egy kellemes, biztonságra hajazó érzés is párosul. Egy pillanatig tartó halvány mosoly ívére húzódnak ajkaim, mely ahogyan megjelenik, úgyis veszik el. Állva a szemkontaktust veszem tudomásul a szavait, melyre kezdetben csak enyhén bólintok egyet, ezzel is jelezve, tisztában vagyok a mondandójával, bármennyire is úgy tűnik mintha még csak igyekeznék feldolgozni mindazokat. Részben azt kívánom, bár könnyebb lenne, valamennyire átlagosabb vagy csak olyan, amely inkább egy hétköznapi fejtörést okoz, mintsem ennél sokkal komolyabbat, de nincs így, és ehhez kell igazodnunk. Egy kis pillanatra terelődik el a figyelmem egészen másfelé, mielőtt újra elmerülhetnék a kék íriszekben. - Csak egy kérdésem lenne: biztosan számíthatok rád? - kérdezek rá újra mintegy megerősítésként, tovább fürkészve a szemeit, de szükségem van rá, hogy még egyszer halljam mindazt, amivel valójában megkeresett. A kíváncsiságom nem újdonság, mégis néha sikerül olyan kérdésekkel belemásznom más magánéletébe, amellyel nem igazán olyan szándékom van, mégis összejön. Most csak reménykedni tudok, hogy az ellenkezője történt, és nem vette tolakodásnak, hiszen mégiscsak egymást próbáljuk megismerni, és most arra kértem, hogy meséljen egy kicsit a húgáról. Figyelmesen hallgatom a válaszát, és elfojtok egy egyszerű mosolyt, ahogyan próbálja megmagyarázni a hasonlóságot, és nem annyira hasonlóságot. - Szóval összefoglalva ez egy adott helyzettől változik? - próbálom leegyszerűsíteni leginkább saját magamnak, mint neki, abban reménykedve, hogy nem nagyot tévedek. Apró grimasszal reagálok apa reakciójának bevallása után, majd most én igyekszem értelmes válasszal előrukkolni. - Időt adott, hogy elgondolkozzak. Igazából felelőtlennek tart, amelyet meg is értek, ugyanakkor tisztában van vele, hogy mennyire fontos számomra az étterem. Még mielőtt elkezdtem volna ott dolgozni, volt egy megállapodásunk miszerint komolyan veszek minden egyes ott töltött napot, odafigyelek a kéréseire, és tiszteletben tartom a nevelését. Szerinte most mindezt eldobtam magamtól, és bizonytalan abban, hogy képes leszek majd egy nap az étterem vezetésére, ha a neki tett ígéreteimet sem vagyok képes megtartani. - osztom meg vele, majd sóhajtok egyet mellé. - Tudom, hogy egy idő után megbékél majd, de rettentő nehéz lesz igazán visszanyernem a bizalmát. - teszem még hozzá elgondolkozva egy pillanatra, mielőtt egy olyan kérdéssel hozakodik fel, ami teljesen érthetően felmerülhetett benne. - Ezzel mindig úgy manővereztem, hogy ne legyen gondom ilyen szempontból. Egyértelműen apa is sokat segít, amibe csak tud, de a rendezvények egészen jól szoktak jönni, és ha mégsem úgy jönnek össze a dolgok, akkor több munkát vállalok be. - osztom meg vele életem olyan pontját, ami nem igazán szokott előjönni egy beszélgetés kapcsán, de titoknak sem számít. Meglep, hogy nem a testvérét mondta, itt viszont elfojtom a kíváncsiságomat. Olyan téma ez, amit nem annyira szórakoztató megvallani, ezért szerintem mindketten kerestük a legkönnyebb utat, hogy részben kiadjuk magunkból. Kissé érdeklődően fürkészem őt, mert nem tudom, eleinte mire szeretne kitérni ezzel, végül a kérdés meghallgatása után a fejemet csóválom tiltakozásomat kifejezve. - Teljesen kihaltunk. – jegyzem meg kezdetlegesen. - Bár ha az öreg bácsit az étterem környékén, aki mindig megdicsér, beleszámítjuk, akkor mégis akad egy, de szegény következő nap már nem emlékszik rám így sok problémát nem fog okozni. Szóval komolyra fordítva a szót, tényleg nincs senki. – fejezem be végül a mondandómat, közben az egyik párna szélét babrálom.
Nyelek egyet. Fájdalmas szalad fel-alá a gigám közben és az első néhány másodpercben csak a rám szegeződő tekintetpárt figyelem. Ezért jöttem, ez hozott ide, emiatt állítottam be hozzá, mert elhatároztam magam, számolva azzal, hogy mit hozhat majd az életünkbe, ha ketten, együtt vágunk bele abba, ami ezután fog következni. Mégsem megy könnyedén kimondani, újra elismételni azt, amit egyszer már megtettem. Nem akarom megkerülni, pláne nem gondoltam meg magam, egyszerűen csak arról van szó, hogy mindezek ellenére sem a legkönnyebb kijelentenem. Ezért előbb csak bólintok néhányszor, amit hamarosan követ majd a szóbeli megerősítés is. - Igen, számíthatsz. – Itt leszek, itt vagyok. Jöjjön akármi, történjen bármi – és sajnos fog is –, akkor is számolhat velem és támaszkodhat rám. Az a gyerek az enyém is és nem tudnék a tükörbe nézni a jövőben, hogyha ezt most nem tenném meg. Ki akarom venni a részem és, ha erre készen még nem is vagyok, a szavamat nem áll szándékomban visszavonni. Semmilyen körülmények között sem. Eszemben sincs tolakodónak venni a kérdését a családomat, a húgomat illetően. Elvégre pont az lenne a lényeg, hogy megismerjük egymást, ennek pedig igen nagy részét képezi az, hogy kik az életem szereplői és közöttük is hatalmas szerepe van Aimeenek. - Igen is és nem is. – Ingatom meg a fejemet enyhén. A képlet nem ennyire egyszerű, de a tapogatózás valójában nem annyira téves. - Inkább úgy jellemezném, hogy ő és én kiegészítjük egymást. Ami bennem nincs meg, az benne ott van és fordítva. Ettől pedig egy oldalról nagyon is hasonlítunk, másfelől viszont egyáltalán nem. – Sosem kellett még kívülálló szemmel lefestenem magunkat, hiszen a legtöbb esetben, akik jól ismerik egyikünket, azok ismerik a másikunkat is és vica versa. - Vannak helyzetek amikben le sem tagadhatnánk egymást, más esetben viszont mintha ég és föld lennénk. – Zárom le a gondolatmenetet a témával kapcsolatban. Nem egyszerű röviden összefogalmaznom úgy, hogy érthető is legyen. Azt hiszem, ha majd megismerik egymást, akkor meg fogja érteni, hogy miért is mondtam mindezt vagy legalább azt, hogy mit is értettem alatta igazán. Az, amit az apjával kapcsolatban mesél, nem mondhatni, hogy túlságosan megnyugtatna. Viszont az sem igaz, hogy nem értem, legalább nyomokban mi is ez az egész. Az én családomtól sokkal rosszabbra számíthatunk majd.. - Segíthetek valahogyan vagy csak rosszabbá tenném a dolgokat, ha beszélnék az apáddal? – Ez azt hiszem amúgy sem elkerülhető, előbb-utóbb találkozni fogunk és kénytelenek leszünk túl esni azon a bizonyos, nagyjából elképzelhető jeleneten, ami jellemezni fogja az egész eseményt és ami nem túl sok jót ígér. - Ezt a részét meg tudom érteni. – Húzom el a számat. Az apám hasonlóan áll majd a dolgokhoz, főleg, ha megtudja Aimeet is. Szerintem esélyesen össze fogjuk törni a szüleinket és még életében nem csalódott akkorát, mint amekkorát miattunk, a lánya és a fia miatt fog átélni. Szégyellem, hogy ilyen helyzetbe hozzuk, holott egyáltalán nem érdemelné meg. Azt azonban egyáltalán nem szégyellem, hogy a húgom és én is kiállunk és vállaljuk a felelősséget a felelőtlenül hozott döntéseink – és azok nem elhanyagolható eredményei – után. - A több munka vállalása mostantól nem annyira lesz opció. – Gyereket vár. Ami azt jelenti, hogy már nem vállalhat annyi mindent, mint korábban. Ezzel pedig nagyon remélem, hogy ő is tisztában van.. - Reggel összeállítok egy szerződést, amiben benne lesz, hogy mekkora anyagi hozzájárulást vállalok és az összes orvosi költséget is én szeretném állni. – Magánklinikán. Erről azonban azt hiszem még ráérünk beszélgetni akkor, amikor eljön az ideje. Az állami ellátás azonban szóba sem jöhet. - ..csak fogadd el, rendben?! – Kérem tőle, de valójában nem nagyon vagyok hajlandó más lehetőségbe belemenni. Megmondtam, hogy számíthat rám és ez nem csak abban merül ki, hogy fogom a kezét olykor. Nagyon súlyos összegeket fog felemészteni egy gyerek és nekem megvannak a forrásaim és lehetőségeim arra, hogy ezeket álljam és támogassam. Ez azt hiszem a minimum ebben a helyzetben a részemről. Nem mellékes vagy elhanyagolható kérdés az sem, hogy mivel kell számoljak a jövőben, mikor fog előbukkanni egy kóbor pasas, hogy bekavarjon, ráadásul az sem mindegy, hogy kérdésessé válik-e valaha is; a gyerek valóban az enyém. Ezért jobb, ha előre tudok arról, amiről kell, még most az elején. Egy főbólintással elfogadom a választ, de kérdésem akad még. - Sajnálom, hogy erre is rá kell kérdezzek még és tudom, nem illik megtennem, de mivel nem ismerjük egymást és sajnos nem lesz mellékes a későbbiekben.. hány éves vagy pontosan? – Azt nem feltételezem, hogy huszonegy alatti lenne baszki, add, hogy idősebb legyen.., de nem árt, ha ezt is tisztázzuk, biztos, ami biztos. - ..és még valami.. illetve két dolog is. Jártál egyetemre? ..és voltál valaha férjnél korábban? – Nem tűnhet annyira kardinálisnak más esetben egyik kérdés sem, elvégre nem a diplomáját akarom látni vagy a válási papírjait, de nekem fel fogják tenni ugyanezeket a kérdéseket vele kapcsolatban és tudnom kell rájuk a válaszokat, akkor is, ha nem feltétlen az a célom, hogy a családom teljes kíváncsiságát kielégítsem majd. - Bocs, úgy tűnik mégsem csak egy dolog volt, amire rá kellett még kérdezzek. – Féloldalasan torzul grimaszba a képem. Nem illik ennyire belemásznom a dolgaiba, én is tisztában vagyok ezzel, de egyszerűen nem tehetem meg a helyzetünk fényében, hogy sötét homályban maradjak a leendő gyerekem anyjával kapcsolatban.
Kíváncsian és a válaszára várva fürkészem a kék szempárt a feltett kérdésem után. Mindketten félünk, egyre inkább érezzük a súlyát annak, ami még ránk vár, és nem szívesen hoznám őt újra meg újra ugyanabba az amúgy is nehéz helyzetbe, hogy el kelljen mondania döntését, de muszáj megbizonyosodnom dolgokról. A kezdeti makacsságom halványan ugyan, viszont jelen van még mindig, ennek ellenére egyre biztosabb vagyok abban, hogy szükségem van rá. Szükségem, mint amennyire bármikor is bemerném vallani azt. - Ez esetben én úgy gondolom, bármi is jöjjön, valahogy megtaláljuk majd a megoldást, hogy rendben legyünk. - egy biztató megnyilvánulásként szorítom meg enyhén a kezét, de nem hagyom elveszni a közöttünk beállt szemkontaktust. Tisztában vagyok mennyire nem lesz örömteli az első benyomás, ahogyan a második, és harmadik sem, mihelyst megejtjük a találkozást. Olyan helyzetbe sodortuk magunkat, amibe más esetben egyikünk sem lenne képes csak úgy belemenni, de minden aggodalmam ellenére nem áll módomban hátat fordítani a következményeknek. Döntöttünk mindketten, és bármennyire is kellemetlennek tűnik ez a kezdeti elhatározás, van egy olyan érzésem, hogy ezek után azt kívánjuk majd, bárcsak ez lenne az egyetlen, amely felett megegyezésre kell jutnunk. Próbálom magamban összefoglalni, hogy milyen érzés is lehet egy ikertestvér gondolata az alapján, amelyet ő elmesélt, így a saját gondolataim által megalkotott kérdéssel fordulok felé. Egyszerű mosollyal reagálok, amikor kiderül, sikerült valamennyire közelebb kerülnöm a megoldáshoz, de még így is eléggé távol állok.
Figyelmesen hallgatom a továbbiakban is őt, és próbálom elraktározni ezeket az apró információmorzsákat, amelyeket megoszt az életéről, ez esetben a húgáról. Sokkal átláthatóbb képet kapok róluk, amiből még jobban kiderül mennyire fontos számára Aimee. Sosem adatott meg, hogy testvérem legyen, de Nick az egyetlen, akire nem szimplán mint egyszerű barátra, hanem inkább, mint bátyra tekintek, ezért részben eltudom képzelni milyen szoros lehet ez a kapocs közöttük. - Így már azt hiszem érthetőbb lett minden. - jegyzem meg kedvesen a kifejtése után, majd most eszembe jut valami. - Mesélnél egy kicsit még a családodról? Van olyan közös élmény, amire szívesen emlékszel vissza? - folytatom tovább érdeklődésemet vele kapcsolatban, elhelyezkedve kényelmesebb pózban a kanapén, mert bár egy-két szeletet megosztott velük kapcsolatban, biztosan akad olyasmi, ami nem ad arra okot, hogy tartsunk a közeljövőtől. A fejemet csóválom kezdetben a kérdésére, majd aprót sóhajtok mielőtt válasszal állhatnék elő. - Rendes tőled, de nem szükséges. Idő kell neki, hogy feldolgozza mindezt, én pedig nem szeretném sürgetni. Ha egyedül van, jobban átlátja a dolgokat. - osztom meg vele az apával kapcsolatos észrevételeimet. Ő ilyen ember volt. Ha feszült volt, kedvetlen vagy éppenséggel valami aggasztotta, egy kis időre elhúzódott az emberek közül, és saját magát készítette fel az őt ért dolgokra. A lényem egy része abban reménykedik, hogy ahogyan eddig is tette, úgy meg fogja érteni az én helyzetemet most is. Egy idő után mindannyian ahhoz az élethez alkalmazkodunk, amibe születtünk, amiben élünk és velem sincs ez másképp. Olykor viszont egy kicsit keményebben kell odatennem magamat, hogy ne legyen félresiklás az életemben, ezt pedig neki is megemlítem most. - Nem feltétlenül annyira megterhelőek, és csak néha van rájuk szükség..- kezdek bele, mert valahogy egyáltalán nem tudnám elképzelni azt, hogy kizárom ezeket az életemből. A részemmé váltak, és pluszt jelentettek a hétköznapokban, ami jól jött. Azonban most a kicsi a legfontosabb, akit semmilyen körülmények között nem tennék ki veszélynek. Szólásra nyitnám a számat, hogy nemes egyszerűséggel tiltakozásba kezdjek, és előhozakodjak olyan érvekkel, melyekről valószínű hallani sem akar, végül részben meg is teszem. - Az az igazság, hogy a kutyasétáltatás meg a bébiszitterkedés nem olyan, amiben túlságosan törnöm kellene magamat. – jegyzem meg mellékesen. - Amúgy is csak pár alkalmat foglal magába, és én mindkettőnél inkább egy helyettesítő személyiség vagyok. Főleg az utóbbinál. – folytatom tovább, bár rettentően kényelmetlenül érint ez a téma. Nem szoktam hozzá ekkora segítséghez, és egyszerűen ötletem sincs, miképp kellene reagáljak erre. Valójában nem érzem helyesnek, hogy elfogadjam ezt a hatalmas szívességet annak fényében, amilyen kapcsolatban állunk, mégis megadva magamat bólintok a kérésére. - Elmondhatatlanul hálás vagyok, tényleg. - nem igazán jutok szóhoz ezek után, mert bár minden sejtem tiltakozik az elfogadás ellen, be kell látnom, hogy ez olyan változás az életemben, ami jócskán túlnő rajtam. Ez a helyzet minden szempontból annyi kérdést vet fel, amelyet még sosem tapasztaltam korábban. Egyben viszont biztos vagyok: azt kell tennem, ami a legjobb lesz a babának. Már nem csak magamért tartozok felelősséggel, hanem ő érte is. Néha a felfoghatatlanság ködében eszmélek rá újra és újra, hogy mennyire gyökeresen megváltozik majd az életem, pontosabban az életünk. Nem sok mindent tudnék mesélni neki a múltamról, ami a kapcsolatokat illeti. Volt egy-két normálisnak hitt zűrös alak, akikkel igyekeztem minél gyorsabban megszakítani a kapcsolatot, de körülbelül ennyi. Egyszerűen lekötött az étterem, a néha szétzuhant életem egyberakása, és nem kerestem kétségbeesetten egy olyan személyt, akit ki kell tennem a velem járó zűrzavarnak. Érdeklődően hallgatom végig a kérdését, melyet nem áll szándékomban letagadni vagy bármi egyéb. Később, majd a hatvanas éveimet taposva lehet csalok vagy húsz évet csak úgy szórakozásból, a mostani koromat elnézve azonban ez a verzió rettentő értelmetlen, és necces lenne a részemről. - Veszélyesen játszol, Solomon. Egy nőtől megkérdezni a korát. – vágok egy fintort mintegy szórakozásból, végül tovább folytatom. - Egyébként csak nyugodtan. Ismerkedünk, emlékszel? – egy mosolyt ejtek kezdetlegesen, végül a válaszomat is kibököm. – Huszonhat vagyok. Vannak olyan egyszerű alapdolgok, amiket még nem tudunk egymásról, és ugyan a korkülönbség nem fordult meg eddig a fejemben, most mégis ott motoszkál a gondolataimban a tudat, hogy vajon ez mennyire lesz bökkenő közöttünk. A következő kérdései nem érnek váratlanul, ezért a válasszal egyszerűen, mégis elmagyarázva állok elő. - Mindkettőre nemet mondok. Az egyetem sajnálatos módon sosem volt lehetőség, de különböző tanfolyamokon részt vettem. Nem tudom, hogy ez mennyire fontos az érdeklődésed szempontjából. – gondolkozok el, majd most én hozakodok elő egy kérdéssel. - Ez is egy olyan dolog, amely problémát okozhat, igazam van? – fintorodok el, de semmi rossz szándék vagy ehhez hasonló nem bújik meg a szavaim mögött, egyszerű érdeklődés a részemről.
Még nem tudom, hogyan vagy miként fog működni ez az egész, de az kétségtelen, hogy muszáj lesz neki így vagy úgy. Azon már nem lehet változtatni, ahogyan a dolgok alakultak, de azon még nagyon is lehet alakítani, ahogyan majd fognak. Nem lesz se könnyű, se kellemes, ez tény, viszont az a gyerek megérdemli, hogy azt kapja, amit bármelyik másik megérdemelne a világon; családot. Olyanokat, akik kiállnak érte és mellette, ez a most köttetett véd- és dacszövetség pont ezért jött létre. A többit pedig majd még meglátjuk.(..) - Persze és huhh.. ezzel most nem kérdeztél könnyűt. – A húgom már terítékre került, de szívesen mesélek a többiekről is a kérésének megfelelően. Végigdörgölöm a képem, amíg átgondolom miféle élményt mutassak be neki, ami érdekes is lehet. Előbb azonban a könnyebb végével kezdem, az legalább ad némi kis időt. - Nincs másik testvérem, csak a húgom és én. Apámról már mondtam, hogy szintén ügyvéd, anyám pedig a tökéletes mintafeleség mellette. Nagyjából minden sztereotípiát lefed az élete, ami most esetleg megfordulhat a fejedben. Jótékonysági szervezetek, nőegyleti tagság, ilyesmik.. Mindig nagyon elegáns, nem kisebb elvárásokkal, mint az apám, de azért kedvesebb kiadásban. – Nehéz lefesteni ilyen módon a családomat és azt hiszem ez a néhány szó bőven elég is velük kapcsolatban. Ami pedig a másik kérdését illeti; - Igazság szerint a legkedvesebb emlékem azt hiszem a diplomaosztómhoz köthető. Sosem láttam még őket annyira büszkének, mint előtte vagy utána bármikor. – Nyilván sok olyan élményem van, amire szívesen emlékszem vissza, de azok más számára elhanyagolhatóak lennének meg nem is igazán érdekesek. - Mi a helyzet veled? Azt mondtad, hogy eléggé kiterjedt a családod és mondtál pár szót a szüleidről is, de nem sokat. – Nem akarok direktbe rákérdezni az anyjára vagy jobban faggatni bármiről, amiről magától esetleg nem is szívesen tenne említést. - Rendben, tiszteletben tartom, de előbb-utóbb gondolom nekem is illene majd találkozni vele. – Mégiscsak a leendő unokájának az apja leszek, vagyok – jesszusom, ebbe most sem könnyű belegondolni –, így pedig azt hiszem elkerülhetetlen lesz az esemény valamikor a jövőben. Újra megdörgölöm az állam, amikor az extra munkáiról mesél. Nem arról van szó, hogy lenéznék bárkit is, aki ehhez hasonlóakkal keresi a kenyerét és alapból nem is zavarna, ha éppen nem abban a helyzetben lennénk, amiben vagyunk. Kicsit elhúzom a számat, mert attól tartok ezzel kapcsolatban majd még lesz egy kellemetlenebb beszélgetésünk hamarosan, most azonban még egyelőre nem akarom sarokba szorítani azzal, amit majd mondani szándékozom neki. Csendesen hallgatom végig, majd előhozakodok a részemről vállalt anyagiakkal. Örülnék, ha elfogadná és inkább abból intézné az életét, semmint a korábban említett tevékenységekből. - Nem kell. Nekem ez a természetes. - ..és a minimum is, ha már így alakultak a dolgok. Fel sem merült bennem már az első pillanatban sem, hogy ne venném ki a részem az anyagiakat tekintve. Megtehetem és a tisztesség is így diktálja.(..) - Tudod, hogy a veszély éltet. Milyen hős lennék, ha nem így volna?! – Dobom meg az egyik szemöldököm a spontán viccelődés kíséreteként. Tisztában vagyok azzal, hogy nem illik a kora felől érdeklődnöm, de sajnos kénytelen vagyok az események és történtek fényében. Azt pedig nem is sejti milyen elmondhatatlanul nagy kő alól szabadult fel a mellkasom, amikor elárulja, hogy mennyi idős. Tartottam attól, hogy fiatalabb. Nem akarom megszakítani a mondandóját, ezért csendben kivárom, amíg a többi kérdésemre is választ ad. Röviden bólogatok azért néhányat, hogy jelezzem, értettem, figyeltem. A kérdését hallva pedig egy erősebben préselem ki a levegőt a tüdőmből. - Nos, az mindenképpen jó, hogy nem voltál még férjnél. Ami a többit illeti, nos igen, fog még gondot okozni. – Megint elhúzom a számat, de szinte szünet nélkül folytatom a dolgot. - Nem vagy nagyon fiatal, de azért eléggé. Engem nem zavar, ezt azért szeretném leszögezni, de számíts rá, hogy ezzel valószínűleg nem mindenki lesz ugyanígy. ..de majd hozzászoknak és kész. Ami a másikat illeti az már problémásabb. – Vakarom meg a tarkómat, mert a tökéletes mintafeleségek is diplomások az esetek majdnem mindegyikében a család és ismerősök körében. - Egyébként, ha lett volna rá lehetőséged, akkor érdekelt volna valamelyik egyetem? Szerettél volna továbbtanulni esetleg? – Ez sem mellékes nyilván, főleg, hogyha kedve lett volna, esetleg még lenne is, akkor orvosolható a dolog, de egyelőre nem akarom még totálisan lerohanni ezzel is. Tisztában vagyok vele, hogy az eddig ismert, biztonságos világa már most kezd a feje tetejére állni. - A munkádra és a pluszmelókra visszatérve kicsit; meg kellene beszélnünk valamit azzal kapcsolatban is és félek, nem fog tetszeni. – Vagy úgy is mondhattam volna, pontosan tudom, annak ellenére, hogy alig ismerem még, nem lesz a szíve csücske, amit mondani fogok.
Nem egy szokványosan alakul a mi ismeretségünk, és mondhatni a hétköznapitól jócskán távol álló. Olyan döntéseket kell meghoznunk rövides idő alatt, amire nem volt időnk felkészülni, vagy akár hónapjaink/éveink az átbeszélésükre. Egyáltalán nem terveztük, mégis a kevés múltunk ellenére szülők leszünk, ez pedig olyan dolog, melyet még egyikünknek sem sikerült megemészteni. Pont ezért van szükségünk arra, hogy bepótoljuk mindazt, amire nem volt lehetőségünk, és közelebbről megismerjük egymást, amennyire csak tehetjük. Teljesen más nevelést kaptunk, és szinte két ellentétes világban nőttünk fel. Amihez ő hozzászokott, én nem, és ez ugyanúgy igaz a fordítottjára is. Ezért is érzem szükségét annak, hogy a családjáról is kérdezzek, akikről ugyan már hallottam egy-két dolgot, mégsem vetem el a lehetőségét, hogy jobban megismerjem őket. Figyelmesen, ugyanakkor csendben hallgatom végig a jellemzését a szüleiről, és bár nem volt még lehetőségem találkozni velük, mégis el tudom képzelni őket. Életem során nem sokszor akadok össze azzal a réteggel, ahová ők is tartoznak, inkább azokkal, akik nekik dolgoznak, ők pedig szeretnek beszélni. Sokat. Ha úgy vesszük, ők elkerülnek minket, mi elkerüljük őket, így nem kell vitákba bonyolódni azzal kapcsolatban, mennyire nem egyezik a nézetünk a világról.
Márpedig ez egy olyan dolog, amely mindig is problémát fog okozni, bármennyire is próbálkozik az ember, hogy az ellenkezőjére fordítsa azt. Most mégis nekünk úgy kell ügyeskednünk, hogy megkönnyítsük ezt a fennálló harcot a két ellentétes élet között. Elmosolyodok egy röpke pillanatra a szüleiről adott kép lefestése után, majd csak ezután szólalok meg én is. - Igazán sokoldalúnak tűnnek, és ez szerintem jó dolog. – jegyzem meg kedvesen, hiszen én soha nem tudnék helytállni az említett események egyikén sem vagy egyszerűen nem tudom beleképzelni magamat. - Biztosan nagyon büszkék lehetnek rád még most is. – teszem hozzá, mert abból amiket mesélt, tisztán lejön, hogy nem kis dolgokat vitt véghez, és még annyi minden vár rá a jövőben. Ez pedig függetlenül attól mennyire ismerem vagy sem, mégis örömmel tölt el. Gondolkozóba esek, amikor arra kér, hogy meséljek az én családomról. Nem azért, mert nem tudnék beszélni róluk, egyszerűen össze kell foglalnom egy értelmes képet, hiszen ellenkező esetben napokig itt ülhetnénk elemezgetve egyikünk vagy másikunk fura szokásait. - Hűha, mit is mondhatnék róluk? Anyáról nem sok emlékem van, és nem is igazán tartjuk a kapcsolatot. Ő egy másik család részese lett tudomásom szerint, én pedig itt maradtam apával. Ezzel pedig egyáltalán nincs gond, mert apa, ő egy igazán jó ember. Bármit megtenne értem. Tehetséges, bölcs és vicces. Az étterem nagy szívügye neki, és ő általában az, aki a családi eseményeken felhozakodik mindenki kínos szitujával. – osztom meg vele jókedvűen, majd tovább folytatom. - Egészen összetartó család vagyunk. Szeretünk szórakozni, élvezni az életet, és ez szinte mindegyikünkre jól illik. Kivéve Ernesto bácsira. Ő mindig azt vágja a fejünkhöz, hogy mocskos huligánok vagyunk. – kuncogom el magamat, mert szinte hallom az idős úr kiabálását. - Ez a szoros kapcsolat egyébként nem csak a jó dolgokra vonatkozik. Ott vagyunk egymásnak történjen bármi. – fejezem be a válaszadást a kérdésére. - Ami pedig apát illeti, megfogjuk ejteni azt a találkozást, csak most eléggé megmakacsolta magát. Hidd el, ha enyhül egy kicsit, ő lesz az első, aki ragaszkodni fog ehhez. – nem tudom pontosan mikor érkezik el ez a pillanat nála, de igyekszem a magam módján puhítani őt, és elfogadtatni vele azt, amire még én sem voltam igazán képes. Nem kerültem még sosem ilyen helyzetbe, és őszintén néhány témánál egyszerűen nem tudom miképp is kellene reagálnom. Számomra ez egy igenis hatalmas dolognak számít. - Akkor is hálás vagyok. – jegyzem meg, mert nekem ebben semmi sem hétköznapi, és valószínű egy darabig nem is lesz. Szélesebb mosoly ölt ívet arcomra ahogyan előhozakodik a szuperhősös témával, és most nem fojtom el a jelenlétét. - Ebben teljesen igazad van. Azért néha nem árt vigyázni. – vágok egy játékos grimaszt mintegy figyelmeztetésként, azonban a magyarázatát már figyelmesen hallgatom végig. Nem egy szokványos kérdéskört futottunk végig ezért még inkább érdeklődéssel követem végig mondandóját, ha már rákérdeztem. - Fiatal. – ízlelgetem ezt az egy szót, majd kissé végigmérem őt a kérdésem előtt. – Ha már itt tartunk…mond csak, te hány éves is vagy pontosan? Nem vagyok igazán jó a tippelésekben, inkább az ő válaszára hagyatkozok, de ez a problémaforrás minden más mellett eltörpült, és el is kerülte a figyelmemet, ami azt illeti. A kérdésére elgondolkozok egy pillanatra, majd egy apró fintor után válaszolok. - Bevallom egy-két esetben megfordult a fejemben, de sosem volt úgy igazán tervben. Val néni befektetési bankárnak tanult, és egy ideig apa is próbált ebbe az irányba csábítani, de megmakacsoltam magamat. Azt hiszem az étterem túlságosan is fontos, értek ahhoz, amit csinálok, szeretem is és csak ez az egy számított. A lehetőség sem volt meg, a motiváció sem, így nem ringattam magamat felesleges illúziókba. – válaszolok a feltett kérdéseire, de a tekintetem kissé érdeklődővé válik, amikor a munkámat hozza fel. - Ne kímélj! Azért itt van még egy párna a biztonság kedvéért. – passzolom át neki az egyik közelemben lévőt elmosolyodva, majd újabb helyezkedésbe kezdek, mert sehogy sem igazán kényelmes.
Nem gondolom, hogy a szüleim sokoldalúak lennének. Igazából eléggé sarkosan gondolkoznak a világ dolgairól és egyívásúak is ebben. Nem érdekli őket semmi azon kívül, amit ismernek és elfogadnak és ami az életükbe belefér. Kicsiny szeletét fogadják csak el annak, ahogyan a dolgok mennek és mindig, minden helyzetben úgy viselkednek, ahogyan az elvárható tőlük. Nincs megingás, nincs semmi, ami kihozná őket abból amilyenek és amilyen reakciókkal válaszolnak mindarra, ami körülveszi őket. ..és én mégsem tudom ezért hibáztatni őket. Szeretem, ahogy a világot szemlélik, én is akként ismerem és tetszik a hozzáállásuk. Az én életem az övék is és fordítva és nem érzek arra késztetést, hogy ezt megváltoztassam. Nem vagyok olyan, mint a húgom, aki szembement mindazzal, amit addig tanítottak neki és elvártak tőle és bár tisztelem és megbecsülöm Aimeet, nem azért viselem ugyanazt a cipőt, amit apám is, mert kötelező, hanem azért, mert élvezem. Mert teljessé és elégedetté tesz és rendkívül büszkévé, amikor tudom, hogy minden aszerint megy, ahogyan azt apám várja tőlem. Ez az igazság.. Megdobom a szemöldökeimet és bólogatok párat, nem javítom ki. Majd idővel megismeri a szüleimet, ez kikerülhetetlen és meglátja, hogy milyenek, addig viszont a levegőbe beszélni arról, hogy milyenek is valójában – szerintem – nem feltétlen szükséges. Könnyebb és kevesebb az előre plántált félelem. - Ebben én is reménykedem.. – Nincs abban semmi titok, hogy vágyom az elismerésükre és arra is, hogy apám büszke legyen rám, az egyetlen örökösére a hivatásának tekintetében. A húgom más pályát választott és habár kicsit döcögős a viszonyuk, szerintem szereti őt is, csak a döntéseivel nem ért egyet. Így pedig egyedül maradtam a felelősséggel, amit a vállalkozás a jövő, a Riddle név hordoz magában és amire kötelez. Nincs benne társam, segítségem, illetve nem olyan, mint amilyen Aimee lehetne. Ettől függetlenül azért persze nincs okom a panaszra, mert a legjobb barátom ott van, mindig is ott volt és kettőnkön múlik az, amit az őseink együtt, közösen alapoztak meg. Csendesen, de annál nagyobb érdeklődéssel hallgatom, amit a családjáról oszt meg. Nem akarok közbevágni, ezért inkább csak néma megfigyelőként raktározom el a hallottakat. - Úgy hangzik, hogy apád nagyon szerethet téged. – Volna, ami még érdekelne az anyjával kapcsolatban, de igazság szerint nem érzem magam olyan helyzetben, mint aki jogosan kérdezhetne rá erre-arra, ezért inkább maradok a könnyebb és messzemenően udvariasabb változatnál az édesapjával kapcsolatban, akivel kapcsolatban láthatóan többet és szívesebben is mesél. Ernesto bácsi kapcsán bazsalygok az orrom alatt. Valahogy megelevenedik a szemeim előtt a jelenet, miszerint a család egyetlen tagjaként lehuligánozza az egybegyűlt seregletet. - Szerencsés vagy, hogy ilyen családod van. – Nem, ezzel egyáltalán nem a sajátom miatt panaszkodok, egyszerűen csak úgy gondolom, hogy szép dolog; ott vannak egymásnak amikor kell és ez jó dolog. Igazi. Ennél jobban, ha akarnám, de tudnám megfogalmazni. - Rendben. – Bólintok még egyet az apjával kapcsolatban. Nem csodálom, hogy időre van szüksége neki is, mint ebben a helyzetben mindannyiunknak és a szüleim még nem is tudják, a húgomról nem is beszélve. Megrázom a fejem röviden. Nem szükséges miért hálásnak lennie, mert számomra természetes, hogy legalább ennyivel hozzájárulok ahhoz, amire vállalkozik, pedig semmilyen szinten sem festettem le szép köntösben azt, ami majd vár rá – vagy ránk – azt követően, hogy ki fog derülni a gyerek létezése. A visszadobott kérdésre habár kicsit értetlenül ráncolom a homlokomat, tulajdonképpen nem tartom jogtalannak a felvetését. - Harminckettő vagyok. – Idősebb, mint ő, viszonylag nem is kevéssel, de nem mondanám azt, hogy a közöttünk feszülő korkülönbség olyan nagyon számottevő lenne. Nem évtizedekről van szó. Esetemben pedig anyám évek óta mondogatja – igaz, inkább a húgomnak, semmint nekem, de egy napon születtünk, így nem sok különbséget látok a szexista szemléleten túl –, hogy ideje lenne végre megállapodni és családot alapítani. Nos.. nem feltétlen úgy történt, ahogyan kellett volna, de megtörtént és változtatni ezen már nem tudunk. - Nézd Lola, ha most úgy gondolnád, hogy lenne mégis kedved valamit tanulni, akkor tudd, hogy támogatlak benne. Nem csak érzelmileg vagy egyetértően, hogy képzeni magad nem hülyeség, hanem anyagilag is. Tudom, ne mondd kérlek.. – Teszem fel a kezem, hogy elejét vegyem bárminemű tiltakozásnak, ami esetleg megfordulhat a fejében. - Szeretném ezt és azt is, ha élnél vele. Hamarosan megérted majd, hogy miért lesz fontos rész az életedben ez a szegmens a körülményeket tekintve és, ha most ebben a pillanatban még nem is tudod elfogadni a felajánlást vagy eldönteni mihez is lenne kedved, csak tudd, hogy a lehetőség adott és szeretném is, ha élnél vele. – Magam miatt is, ezt nem tudom letagadni, de miatta is, mert könnyebb lesz az élete, ha elfogadja a későbbiekben. Mégiscsak a gyerekemet, a gyerekünket hordja ki és nem fog tudni örökké a holtsávban maradni, lesz idő amikor a reflektorfény alá kerül majd.. Pár bólintással felkészülök arra, amit mondani készülök neki a munkákkal kapcsolatban, amit végez. Sejtem, hogy nem fog neki tetszeni vagy nem akarja majd és még csak hibáztatni sem tudom majd érte, de ezzel együtt meg kell ezt beszélnünk, mert nem csupán arról van szó, mennyire önálló és képes gondoskodni magáról. Ez az egész már régen túl van ennyin.. Elkapom a kezembe nyomott párnát és lazán az ölembe ejtem, a tekintetem pedig az övét kezdi el keresni. - Nem szeretném, ha a felsorolt vagy ahhoz hasonló munkákat végeznél most vagy akármikor is. Tudom, hogy nincs jogom beleszólni, de a kicsi miatt engem is érint minden, ami az életedben történik és arra kérlek, hogy ne vállalj ilyesmit, mert nagyon könnyen mehet a gyerekünk vagy az én rovásomra is rövid- és hosszútávon egyaránt. – Gondoskodni akarok róla és a gyerekről, így anyagilag nincs szándékomban elválasztani semmitől sem, ezért vágyom biztosítani számára mindent, amire szüksége lehet. Ez viszont magával hozza azt, hogy vannak dolgok, amiket jobb lenne, ha feladna. Nem csak értem, hanem a kicsiért és magáért is..
Olyan hétköznapinak, többnyire természetesnek érzem a jelenlegi szituációnkat, aminek mélyen benne vagyunk a közepén. A beszélgetésünket, az ismerkedésünket egymással. Másrészről viszont semmi átlagos nincs ebben, hiszen ha azt vesszük, még mindig túlságosan idegenek vagyunk egymás számára, akik próbálják a legjobbat kihozni abból, amibe csöppentek. Ennek ellenére nem érzem, hogy rosszul reagálnék a jelenlétére vagy tiltakoznék az ellen, hogy jobban megismerjem a társaságomat. Sokkal inkább az ellenkezője történik. Minél többet időzök el a közelében, annál inkább szomjazok újabb és újabb információkra róla. Mellesleg az sem elhanyagolható tény, hogy az értelmes beszélgetésre való készsége mellett irtó helyes is, - ritkán jár együtt a kettő, - így egy rossz szavam sem lehet. Azt hiszem, ha minden elkövetett hibám ilyen édes csomagolásban érkezne, könnyen függővé válnék a bűnözői életszemléletnek. Csupán felszínesen vélekedhetek a családjáról, és azt is többnyire óvatosan teszem meg. Nincs tapasztalatom azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amik őt körülvették, így csak azt mondhatom, ami kezdetlegesen megfordul a fejemben. Ez pedig eléggé szélsőséges, hiszen megeshet, hogy beletrafálok a közepébe, ugyanakkor az is, hogy közelében sincs annak, ami valójában az igazság.
Egy pillanatra elmosolyodok, de titkon én is abban reménykedek, hogy büszkék rá. Ellenkező esetben megteszem én duplán. Azt hiszem egyszerűen csak úgy lettem összerakva, hogy kifejezzem örömömet mások által elért dolgok iránt. Mi mondhatni eléggé szélsőségesen működünk. Határozott nevelést kapunk, de a sikereinkért kijárt büszkeséggel kárpótolnak minket. És ezt vegyük úgy, hogy mindenért tudunk tiszta szívből lelkesedni, legyen az bármilyen apró dolog is. Bárhogy is nézzük: a legkisebb győzelem is győzelem. Egyetértésemet kifejezve bólintok, majd csak ezután folytatom. - Ez valóban így van. Sosem éreztette, de biztos vagyok benne, hogy rettentő nehéz volt neki, hogy csak ketten maradtunk. – apró grimaszra húzódnak ajkaim szavaim hatására. Évek teltek el anya lelépése óta, de az nem azt jelentette, hogy egy részem nem neheztelne rá azóta is. - És őszintén én sem könnyítettem meg a dolgát a felfedezési szándékaimmal és azzal, hogy elmászkáltam az állatkerti túránk alatt. – mosolyodok el ártatlanul, mintha nem tehetnék semmiről sem, de pontosan tudom, hogy én vagyok a hibás. A kíváncsiságom egyszerűen veszélyes dolgokat művel néha velem. - Elmondhatatlanul imádom őket. Ó te jó ég..Val néni…oda meg vissza lenne érted. – lelkesülök fel egy pillanatra, de biztos vagyok benne, hogy így lenne. Talán egy-két megjegyzéssel is illetné, amelyektől zavaromban elásnám magamat jó mélyre, de nem feltétlenül azért mert sértő vagy ehhez hasonló csomagolásban érkezne. A gyerekkorom jelentős szereplőjeként sok mindent tőle tanultam meg, de egy gyerek gondolata valószínű a világból kikergetné őt. Ezért sem kérhetnék tőle jó tanácsot az idősebb felével kapcsolatban. És amúgy is, ez egy olyan dolog, amit ketten kell lejátszanunk még a nagy találkozás előtt. Nem mondom, hogy egyszerű feldolgozni mindazt, ami most az életemben zajlik, hiszen minden szempontból teljesen kifordult önmagából, amit leginkább magamnak köszönhetek. Mellette a megfelelési kényszerem a triplájára nőtt a beszélgetésünk óta, és hirtelen azt sem tudom hol kezdhetném az életem újraépítését. Mostanra nem csak én vagyok a képletben, meg a néha szétesőben lévő világom, hanem Solomon és a kicsi is, így a jelentős változás elkerülhetetlen. Nem rosszból kérdezek rá az életkorára, csupán néhány dolgot szeretnék tisztábban látni, és ha már felmerült ez az egész közöttünk, úgy fair, ha én is megtudom az övét. Ahogyan ő is korábban kifejtette más szavakkal, észrevehető a különbség, de annyira nem is borzasztó. - Oké, ez valóban nem is annyira vészes. – közlöm véleményemet egy nyugodtabb hangnemet felvéve. Épp úgy ahogy őt sem zavarja, engem sem. A végén kétlem, hogy pont ez számítana majd. Lássuk be, ha rólam van szó, merőben vannak még nagyobb volumenű dolgok, melyek hajtépésre adnak majd okot. A tanulással kapcsolatos gondolataimat sosem szántam titoknak, így őszintén vallottam be az egésszel kialakult eddigi tapasztalataimat. Azonban a szavai túlságosan is meglepnek ahhoz, hogy minden úton kifejezzem a tiltakozásomat, melyben most könnyedén megakadályoz. Veszek egy mély levegőt mintegy kavarodó gondolataim összegzéseként, majd csak ezután nyitom szólásra a számat. - Nagyon rendes tőled tényleg, hogy támogatnál, de tudod jól, hogy ezt ilyen egyszerűen nem fogadhatom el. Már rég letettem róla ahhoz, hogy akár egy másodpercre is megforduljon a fejemben az ellenkezője. Azt sem tudom merre indulhatnék el. – fintorodok el tanácstalanságomban, majd egy pillanatnyi időre a kék szempár rabjává válok. - Figyelj, maradjunk annyiban, hogy átgondolom. Ennyit most meg tudok ígérni. Ha egyszer mégis úgy döntök, hogy belevágok, akkor szeretném jól csinálni. Így viszont ebben a bizonytalanságban nehéz lenne helyes döntést hoznom. – osztom meg vele a véleményemet, de így is érzek. Letettem róla, és ez így volt rendjén. Nem voltak ilyen szempontból nagyravágyó terveim és őszintén belegondolva ötletem sincs hol állnám meg igazán a helyemet. Nem mintha nem bíznék magamban, egyszerűen csak azt akarom, hogy az egésznek értelme legyen, és ne csak egy pluszként szerepeljen, mert jól mutat az adataim között. Ezt pedig remélem Ő is megérti majd. A külön munkáimmal kapcsolatos témánk lezáratlansága most kerül újra terítékre. Nem tudhatom mi járhat a fejében, viszont sokat nem kell töprengenem ezen, mert hamarosan megosztja velem a gondolatait. Eleinte kissé kérdően fürkészem őt, de nem áll módomban közbevágni. Igaza volt, tényleg nem repesek az örömtől a felém intézett szavai miatt, melyek felfogásához muszáj igénybe vennem pár percet. Azt nem mondom, hogy nem értem meg az aggályait, hiszen tisztán kifejtette miért nem rajong az eddig tökéletesen működő tevékenységeimért. Lassan kezd az életem megváltozni, apró, ámbár rohamos lépésekben kifordulni önmagából. Ahogyan az övé is. Az általam felsorolt munkák már nem játszhatnak, hiszen mint azt ahogyan korábban is felvázoltam magamnak, már egy másik életért is felelős vagyok. Vállaltam őt, elhatároztam magamat a megtartása mellett, így most már az ő egészsége a legfontosabb. Nem járhatok úgy el, ahogyan eddig is tettem, ez pedig tiszta sor. Néhány dolgot feladni viszont egyszerűen nem könnyű, hangozzék ez bármilyen önző módon is. - Oké..oké, lassíts egy picit. – kérem meg rá, mert egyszerre túl sok információ tulajdonába kerültem rövid idő alatt. - Először is tisztázzunk egy igazán lényeges dolgot: soha nem tenném ki veszélynek őt. – jegyzem meg kezdésként, ebben viszont nincs semmi, amit ne éreznék pontosan így. Nem akarom, hogy úgy gondolja, meggondolatlanul cselekszem majd. - Másodszor pedig egyezzünk meg valamibe. Elengedem a plusz munkáimat, cserébe azért a pár rendelésért, amit a blog miatt kapok. Muszáj valamit csinálnom. – nézek rá szinte kissé elfintorodva, végül tovább folytatom. - Közösen vagyunk ebben, emlékszel? – biccentem egy kicsit oldalra a fejemet emlékeztetve erre a lényeges információra.
Kezdőlap
█ 