Szeretem az otthonos kis lakásomat. A kanapémat, a kényelmes párnáimat, és azt, hogy egyedül élek elzárva a külvilágtól, meg a néha idegtépő emberektől, de van olyan pillanat, amikor átkattan valami, és ennek az ellenkezőjére vágyok. Kitörni a saját kis burkomból, és egy jót bulizni. Ez ma sincs másképp, ahogyan átszelem a lakásom összes pontját, és egy megfelelő ruhát keresek az estére. A szekrényem egy káosz, hiába tartok benne rendet, mégsem lelek rá semmi megfelelőre. Néha elgondolkozom, hogyha az ellenkezőjét művelném, megtalálnék mindent? Örök rejtély marad. Könnyed mozdulattal küldöm át az egyik fogast a szekrényem jobb feléből a bal oldalára, és semelyik sem nyeri el igazán a tetszésemet. Vajon mások is ennyit szórakoznak azzal, hogy kiválasszanak egy ruhát, vagy csak engem áldottak meg az összetett bonyolult elmével, és a döntésképtelenség hatalmával? Hümmögve akasztok le egy fehéren tündöklő darabot, és a tükör előtt mérem magamhoz. Egyik oldalra biccentem a fejemet, majd a másikra, és bár legszívesebben lebeszélném magamat még erről is, mégis igyekszek spontán lenni. A könnyed, nyárias ruha tökéletesen megfelel arra, hogy kikapcsolódjak, és megigyak pár koktélt, aztán ha úgy alakul, még bevessem korlátozott tánctudásomat is. Egy színben illő fehér táskát felkapok a hajam emberi kinézetébe igazítása után, majd ugrándozva bújok bele a cipőmbe, és hagyom el az otthon kényelmét, a vad ismeretlenért cserébe, ami Manhattan egyik szórakozóhelyét foglalja magába. Előrehajolok, hogy kifizessem a taxit, majd a bejárathoz tipegek. Istentelen hőség van még ilyenkor is, és mire a pulthoz verekedem magamat a táncoló tömegen át, már csak egy hűsítő koktélra vágyom, és egy helyre a pultnál, hogy kéznél legyen minden. Ritka az az eset, amikor bulizásra adom a fejemet, főleg egyedül, de ma ígéretet tettem magamnak, hogy kibújok a csigaházamból, meg az étterem nyüzsgőnek nem nevezhető világából, és önmagamért teszek valamit. A pult mögött lévő srác készségesen tolja elém a rózsaszín, és kék színárnyalatban pompázó italt, én pedig megköszönöm, és miközben beleiszok, a nyakamat nyújtogatom a mai törzshelyem érdekében. Észre is veszek egyet, ami a pult másik felében van, és kissé úgy tűnik a tömeg miatt, mintha valami kalandfilm főhősnője lennék, és különböző akadályok árán juthatnék el a szakadék felett lengő, kevésbé biztonságos hídon keresztül a célállomásig.
Összeszűkül egy pillanatra a tekintetem, és szinte már egy egész tervet rakok össze a fejemben az átjutás érdekében, de mivel másokra nem támaszkodhatok, és eléggé kiszámíthatatlan is a helyzetem, ezért csak elindulok valami bocsánatkérést kinyögve magamból, miközben átpréselem magamat közöttük. Nem túl kényelmes, de az hogy magasba tartom az italomat valamennyire megkönnyíti a dolgomat. Mégsem kiabálhatom el magamat, hogy: Vigyázat, Lola Daniela Torres át akar jutni a helyiség másik felébe! Helyet kérek, helyet. Sóhajtva egyet jutok át a feléig, amikor valaki belém kapaszkodik hátulról, és majdnem kiöntöm az értékes italomat. Egy elv szerint létezek: a lelkemet elviheted, de a kajámról és az italomról a mancsodat levetted! Éppen utána szólnék, de már ott sincsen, én pedig magamban mérgelődve haladok tovább, amikor egyenesen nekiütközök valakinek. - Senki sem tud a lába elé figyelni? – akadok ki, de mikor felpillantok ütközőpontomra, egy kék szempár néz vissza rám, és rá kell jönnöm, hogy én voltam az, aki félig hátrafelé menetben tette meg a terv szerinti távot, így én lehetek a hibás, és nem ő. - Annyira sajnálom. – kezdek bele a szám elé kapva a kezemet, és most felnézek az italomra, majd végigmérem a férfit. - Nem öntöttem le, ugye? – már nyúlnék a felső részéhez, hogy végigtapogassam a megbizonyosodás érdekében, de mivel nem kellene már az első öt percben kitiltatni magamat motozás miatt, ezért inkább visszahúzom a kezem, és a hátam mögé rejtem, mintha ártatlan szemlélődő lennék csak. Talán emiatt nem járok én el ilyen helyekre, mert néha eléggé elszabadulok, ha emberi közegbe kerülök, és ez történik. Ez minden, ami én vagyok. Ütközés, motozás, katasztrófa. - Olyan figyelmetlen vagyok, csak az előbb próbálták lenyúlni az italomat, és azért morcos tudok lenni, de a következményeket már képtelen volt vállalni. – magyarázkodok tovább, de még mindig szívesen megharcolnék azzal az ismeretlennel, aki próbált levenni a lábamról úgy, hogy elveszi egyensúlyomat. - Sajnálatomat kifejezhetném abban esetleg, hogy meghívom egy italra? – ajánlom fel, bár őszintén ötletem sincsen, hogyan kellene ilyen helyzetben viselkedni, vagy mi a szokás egy ilyen párbeszéd közben, ezért inkább önmagamat adom. Mi baj lehetne belőle?
Hallom megint te vagy az iroda üdvöskéje. Este sör meg csajok a Cieloban?
Az sms érkezését jelző telefonpittyegést, ha akarnám se tudnám nem észrevenni, ugyanis telibe trafálja jó atyám nagy monológját. Örülök, hogy örül és jól is esik, hogy látom a szemeiben a büszkeséget, de a lelkesítő beszédekből már kinőttem, ráadásul kis millió dolgom is lenne. Ennek ellenére eszemben sincs szándékosan megakasztani a hosszúra nyúlt szóáradatban – ügyvéd ő is, le se tagadhatná –, mert elsősorban neki köszönhetem, aki és ami vagyok. Meg azt is, hogy ma sikerült pert nyernem és ezzel kisebb vagyon került kiszámlázásra az ügyfélnek. Azt meg kár lenne tagadni, hogy ez is benne van a dicsáradatban vagy inkább annak apropójában. Röviden bólogatok és a végén egy kösz apa és kikívánkozik a képemen, de az üzenetre csak jó félórával később sikerül reagáljak, amikor már becsukódott mögöttem jó atyám irodájának már textúrájában is tekintélyt parancsoló vaskos tölgyfa ajtaja.
Jó ötlet, ott találkozunk.
Szándékosan hagyom figyelmen kívül az üzenet első részét, a másik felére meg már akkor tudta a választ, amikor leírta a kérdést; péntek van és húzós hetet tudunk magunk mögött, ezért nem kérdés, hogy az invitálásra igen a válaszom. Menjünk. Annyi időt engedélyezek magamnak, hogy az irodában viselt öltönyt valami kényelmesebbre cseréljem, meg lepakoljam az aktatáskám, amiben a jövőheti tárgyalásaim anyagai vannak. Péntek van, lassan már inkább éjjelbe fordul az este, de Manhattan utcái ekkor sincsenek kiürülve, mi több, állítom, most többen mászkálnak a mocskos és még mindig felforrósodott betonon, mint napközben. A taxi lassan ér el a megadott helyszínhez. Addigra már vagy három hol a picsában tekeregsz jellegű üzenettel leszek gazdagabb, hála Gale türelmetlenségének. Egyszer válaszoltam, miszerint még úton, a többit pedig figyelmen kívül hagyom, ennyire ne unatkozzon már, plusz amúgy sincs mit írjak azon túl, amit már eddig is. Legközelebb akkor veszem elő a mobilom, mikor becsapom a taxi ajtaját magam mögött a Cielohoz érve. Állítása szerint a pultnál találkozunk, ott lesz valahol. A tömeget meglátva azonban a klubban, egyetlen pillantás alatt sikerül megállapítsam, hogy nem két másodperc alatt fogom kiszúrni. Rohadt sokan vannak. No mindegy, a feladat adott, el is indulok a megfelelő irányba, de nem telik el két perc se, mikor máris biztonsági hálónak és egyben ütközőnek használnak és a kis csajt automatikusan kapom el, nehogy nekem eltanyáljon a visszapattanástól. Az elejtett beszólást a bömbölő zene miatt nem hallom meg, de abból, hogy mozog a szája, azért sejtem, hogy valamit sikerült nekem címezzen. - Mi?! – Bökök a fülemre és még közelebb is tolom felé a bal profilomat, hogy jobban halljam, ha esetleg megismételné mit is akar. Ha hajlandó arra, hogy újra elismételje, amibe belekezdett, immáron úgy, hogy értsem is, úgy megrázom a fejem első körben, azt is csak röviden. - Nincs probléma. – Nekem jött, előfordul. Közben azért már eleresztettem, ha megáll a lábain stabilan, a szükségesnél tovább nem óhajtok a személyes terébe pofátlankodni. - Nem. Azt hiszem nem. – Nem éreztem, hogy akárhol is átitatta volna a ruhámat az itala, úgy tűnik, hogy egyelőre megmenekültem a kéretlen pancs-zuhanytól. Arra megdobom a szemöldökeimet, hogy utánam nyúlna, de mivel félúton meggondolja magát, így nem kerítek nagyobb feneket az ügynek. Nem történt semmi elvégre. - Jól ráijesztettél, mi?! – Némi vigyor azért oda kerül a képemre. Nem lepődök már meg semmin, az itallopás szándékán sem. - Ez kedves, de nem, köszönöm. – Rázom meg a fejem röviden és bár le lehetne ennyivel is zárni a rövid kis attitűdünket, rájövök, hogy nem kellene seggfejként viselkedjek. Habár nekem jött, kedves volt, sokan vannak, szórakozni jöttek az emberek, megesik az ebbaleset. Így mielőtt tovább lendülnék, visszafordulok a csaj felé. - Tudom, modern világban élünk, de egy nő italát jobb szeretem én állni, ha már együtt iszunk.. – Intek a fejemmel a pult felé. Meghívom. Már, ha elfogadja. - Mi az a kezedben? – Biccentek a tartogatott itala felé. A színei nem túl bizalomgerjesztőek, de, ha neki jó, akkor egy szavam nincs, azt meg csak egyelőre feltételezem, hogy abból jöhet majd neki a második kör.
Ismerem már jól magamat. Tudom, hogy képes vagyok arra, hogy kínos helyzetbe keverjem szerény személyemet, legyek akár a szabadban, vagy elég egy helyiség is, ami túlságosan zárt ahhoz, hogy lehetőségem legyen elveszni benne. Nekem ez sosem számított. Ha úgy jött, a székkel borultam fel a nagy hintázásban, vagy az agyam lefagyott, amikor egy velem szemben jövő biciklist láttam, és ahelyett, hogy elindulok valamelyik irányba, vagy egyszerűen kikerülöm, megállok, és várok. Tudom, hogyha megfogadnám az első tanácsomat, biztosan egyenesen egymásnak rohannánk, és akkor törné-zúzná össze magát mindenki. Szóval igen, velem ez általában eléggé sokszor megesik. Azonban muszáj az első öt percben már megtennem? A koktélom ugyan vékony falú poharam csapdájában marad, és a velem szemben álló férfi is megmenekül a szirupos ital képezte folttól, mégis zavarban érzem magamat teljesen a történtek miatt. Úgy érzem magamat, mint a Scooby-Doo végén, mikor lekerül a rémisztő szörnyről a maszk, és mindent a kotnyeles kölykökre fognak. Én most arra a pasira, akinek jobban tetszett az italom, mint kellett volna, én pedig nem engedhettem elveszni, ha már egyszer megkaparintottam.
Ütközésünket foghatnám arra, hogy megint előjöttek a hóbortjaim, mégpedig azok, amikor látok egy helyes pofit, és normálisan akarok viselkedni, majd az az ellenkezőjeként sül el, de most nem ez volt a helyzet. Itt nem is láttam előre a történteket, de azt hiszem annyira rosszul most nem is fogok kijönni belőle, mint vártam. Egy mosolyt kapok cserébe, és a szívem pedig egy másodperc leforgatása alatt olvadásnak indul. Gyenge vagy, Torres! Szánalmasan gyenge. Ugyan alig hallunk valamit egymás beszédéből, de az lejön, hogy nem csinál belőle akkora ügyet, mint amennyire én csináltam a fejemben. Itt már volt minden, csak az nem, ami valójában történt, és ez azért nyugtató. Magam is elmosolyodok, és úgy tartom a kezeim között lévő italomat, hogy most már ne ez legyen a megkülönböztető jelzésem, amikor át akarok vágni a tömegen. Első lecke: sose tartsd fel a magasba a már kifizetett italt! - Én is azt hiszem, hogy ez történt. Valószínű kerülni fog egész este. – húzom ki magamat határozottságom pajzsát felvéve, amikor az idegenről beszél, de az ajánlatomat elutasítja. Nos, ez könnyen ment. - Akkor további jó szórakozást. – elmosolyodva kerülném ki őt, hogy megszerezzem végre a kalandos utam árán kiérdemelt ülőhelyemet, de meghallom a hangját, és egy pillanatra ugyan elgondolkozok, hogy hozzám beszél vagy sem, végül nem véleményezem gondolatmenetemet hangosan. Az ajánlat most az ő részéről érkezik, amelyet az előbb én tettem, és mikor rákérdez a koktélom nevére, most először az este folyamán tüzetesebben is megvizsgálom a színes italt. - Őszintén? Magam sem tudom megmondani mi a neve. – vallom be elgondolkozva, és feltartom az arcom elé a poharat, hátha valami jelet látok, amiből kiderül becses neve is. Rá kell jönnöm, hogy minél tovább nézem, annál kevésbé érzek szándékot arra, hogy megigyam. Annyira nem lehet rossz, vagy mégis? Ha így lesz, majd a pultos sráccal harcoljuk le, amit a másikkal nem tudtam. - A pultos srác készítette a számomra, de azt mondta martini van benne. Nem tudom, hogy ez az extra színárnyalat jót vagy rosszat sejtet rám nézve. – tanácstalanul vállat vonok, hiszen elvileg én jutottam róla eszébe, végül tovább folytatom. - Egyébként nem vagyok valami válogatós, szóval lepj meg, és köszönöm a meghívást. A pultnál láttam is felszabadult helyeket. – állok egy kicsit lábujjhegyre, hogy szemügyre vegyem az üres helyek meglétét, de magamban bosszankodok, hogy miért kell ilyen magasnak lennie mindenkinek. Felvehetek én ki tudja hány centis magassarkút, akkor is itt fogok toporogni, mert vagy nem tudok megmozdulni a cipőkben, vagy akkor is hátrányban leszek az óriások világában. Most, hogy társaságom is akad, valahogyan könnyebb eljutni az eredet tervem végállomásáig, és mikor már nem a veszélyzónában állunk, - vagyis ez esetben a táncoló tömeg közepén, - felriszálom magamat a magasított székek egyikére, és kíváncsiságomtól telve megkóstolom a magammal hordozott italt. - Ez rettentően édes. Olyan, mintha tíz vattacukorba haraptam volna bele. – mozgatom meg egy kicsit az orromat, és egy fintorral nyomatékosítom a szavaimat, közben abban reménykedek, hogy az utóíze tűrhetőbb lesz. - Amúgy Lola vagyok. – mutatkozok be, ha már volt olyan rendes, és meghívott egy italra. Ok ez a bemutatkozásra? Azt hiszem, kellene egy kisokost átlapoznom, mielőtt egyedül vágnék bele ilyen dolgokba, de talán nem vagyok annyira vészes, mint azt ahogyan gondolom.
Egy nagyobb bólintással konstatálom a potenciális italtolvajra vonatkozóakat és valóban megfordul a fejemben, hogy tovább haladjak, ahogyan azt eredetileg terveztem, tekintve, hogy a véletlen ütközés tárgykörét már bőven kitárgyaltuk. Túl vagyunk rajta. Viszont, ahogy kilépnék oldalra, hogy legyen helyem kerülni, meggondolom magam. Gale még várhat, meg, ahogy ismerem, abban is biztos vagyok, hogy vagy épp most fűz valami random nőt, vagy már a mosdóban döngeti. Végül inkább oldalra billenő fővel hagyok fel az eredeti szándékkal és bár sikerül alkalmi ismeretségem mögé kerülni, visszafordulva felé szólítom meg újra. Nem nagy ügy. Enyhén összeráncolja a képemet úgy egy másodpercre, hogy azt se tudja mit iszik, de azt hiszem ez is, mint minden más is; magánügy. Én biztos nem innék bele olyan piába, aminek az összetevőiről sincs sok fogalmam, a harsány színeiről nem is beszélve, de hát nem vagyunk egyformák ugye. - Sssz. Ha engem kérdezel, ez sok jót nem jelent. – Húzom el a számat egy élesem levegő beszívást követően. Ő tudja, hogy mire adja a fejét nem akarok én beleszólni, közöm nincs hozzá egyébként se, de véleményem azért van. - Ooké. Csak utánad. – Engedem magam elé és már tudom is, hogy mit rendelek neki és magamnak is. Abban már most egészen biztos vagyok, hogy százszor jobb lesz, mint a kezében tart, szubjektív vélemény és ízlés kérdése ide vagy oda. A pulthoz érve intek a fickónak, hogy rendelnék, amikor majd ideér, de a tömeget tekintve, ez nem azonnal fog megtörténni. - Nem csodálom.. ..Tudod, mit? Add csak ide. – Nyújtom a kezem a pohara után, de csak akkor fogok rá, ha nincs ellenére a dolog és van szándéka átadni. Amennyiben igen, úgy a pulton landol és hamarosan bőven kartávolságon kívülre csusszan a sima felületen. - Solomon. Örvendek. – Kézfogásra nyújtom a kezem, amit, ha elfogad, akkor rövid, de határozott módon kivitelezek a magam részéről. - Egyedül jöttél vagy a barátaid várnak valahol? – Körbenézek, részben azért, hogy vajon a magam megbeszélt társaságát észreveszem-e, de ebben a túlzsúfoltságban ez kábé esélytelen. - Üdv! Egy vodka narancsot és egy sört kérek. – Adom le közben az felbukkanó pultosnak a rendelést, amire viszont már jóval kevesebbet kell várni, mint arra, hogy egyáltalán leadjam kívánalmaimat az itt dolgozó fazonnak. A vodka narancs a kisasszonyé, a sört pedig magamnak kértem. - Ezt próbáld meg. Ígérem nem lesz vattacukor íze. – Vigyorodom el és mivel nem feltételezem, hogy most fogja életében először próbálni ezt az egyszerű, de örök klasszikus fajtát, a hangomba éppen elég pimaszság is vegyül. - Arra, hogy le az italtolvajokkal? – Emelem felé a felmarkolt üveget koccintásra. Ha már iszunk valamire, akkor ez elég jónak tűnik, de természetesen megvétózható a felvetés.
Az utóízbe fűzött minden reménységem pár másodperc múlva el is tűnik, mert ha azt hittem, hogy a kezdeti kóstolás rossz ízharmóniákat hozhat magával, akkor ez az utórengésként is titulálható katasztrófa még rosszabbnak bizonyul. Egyfajta vitába keveredek magammal a fejemben. Miért is kóstoltam meg az italt? Első opció: nem vagyok normális, a másodiknak pedig a kíváncsiságot jelölném meg. Habár minden sejtem az elsőhöz hajlik, valahogy mégis a második mellett kötök ki. Mindig is ez hajtott előre. Tipikusan az a személy vagyok, akinek ha villogó neonszínű felirattal kiírják, hogy ne nézd meg mi van a dobozban, hatalmas mosollyal az arcán odasétál, és belekukkant. Ugye egy kis leskelődés nem árthat senkinek? Természetesen a következmények már nem tetszenek, de ezt tudjuk be részletkérdésnek. A tiltott gyümölcs mindig is finomabbnak hat a mondás szerint, és bár magamnak azt az instrukciókat adtam, hogy eszem ágában se legyen megízlelni ezt a színpompás valamit, az én kis kacifántos agyam ezt az ellenkezőjeként fogta fel, és átvette az irányítást a kezem felett, amely lelkesen emelte ajkaimhoz a poharat. Szóval bármennyire is szabad prédának tűnt az ital, az én fejemben tiltott gyümölcsként jött le, amit akkor is meg kell kóstolnom, hiszen kíváncsiságom azt parancsolta. És most, hogy végigfuttattam gondolataim kusza hálójában ezt a könnyűnek nem nevezhető menetet, rá kell jönnöm, hogy minden vigasztalásom ellenére is az első opció érvényes rám, miszerint nincs minden rendben velem.
Nem tudhatom, hogy ma esti partnerem mit választ, de valamiért bízok a döntésében. Gondolom mennyire szívmelengető élmény lehetett a látvány, amit az nyújtott, mikor rájöttem, hogy az ital iránti ízlésem is befuccsolt, de ő úgy tűnik ma magára vállalja a megmentőm szerepét, és megvéd a további megrázkódtatásoktól. - A tiéd. Teljes egészében. – tolom óvatosan elé a poharat. - Bár nem ajánlom, hogy igyál belőle. – teszem hozzá még gyorsan, de mire észbe kapok, a pohár már magányos utazásba kezd a pult felületén, távol tőlünk. Az én fejemben egészen más megoldás élt. Elégetni a poharat, földhöz vágni vagy a falhoz, mert biztos vagyok benne, hogy valami gonosz teremtmény lehet a pult mögött szlalomozó srác, én pedig önként és dalolva vállaltam be Hófehérke szerepét, aki a mérget kapja. Elmosolyodva simítom tenyeremet az övébe a bemutatkozás keretében, de csak ezután nyitom szólásra számat én is. - Megmentettél, szóval szintúgy. – engedek meg magamnak egy őszinte mosolyt, majd egy kósza tincset igazítok a fülem mögé, mely éppen elszabadulni kívánkozik az arcom irányába, és ha nem akarok nindzsákat megszégyenítő mozdulatokkal harcba szállni a saját hajammal, muszáj lesz megelőznöm a bajt. Nem hinném, hogy már az első percekben el kellene zavarnom őt utánozhatatlan személyiségemmel, ezért igyekszem még egy darabig visszafogni önmagamat, már amennyire ez tőlem lehetséges. A kérdésére felfigyelek, és egy pillanatra abbahagyom a pulton való dobolgatást, melyet ösztönösen a zene ritmusára teszek. - Teljesen egyedül, és magassarkúban. Maradjunk annyiban, hogy veszélyes este elé fogok nézni. – nevetek fel halkan, miközben megmozgatom játékosan fehér lábbelikbe bújtatott virgácsaimat, melyek a magasított széknek köszönhetően nem érnek le a földre. Időközben Solomon megrendeli az italokat, és én egy barátságosabb itallal leszek gazdagabb. Megköszönöm, majd csak ezután veszem a kezembe a poharat, és bár ha nem is vágynék italra, akkor is egy ilyen mosoly körítésében, mellyel ő ajándékoz meg, lehetetlen lenne nemet mondani. - Ez azért őszintén megnyugtató. Biztos vagyok benne, hogy a következő tíz-tizenöt évben sikítva fogok menekülni a vattacukrok elől, ha látok egyet. – jegyzem meg szórakozottan, és most én is koccintásra emelem az italomat. - Lássuk be, ez elég jó alapnak tűnik, szóval én is azt mondom, hogy le velük. – érintem poharam üvegfalát az övéhez, és kitűnő elégedettséggel üdvözlöm a már ismerős ízeket. Nem igazán vagyok otthon az italok világában, és általában társasággal érkezem, akiknek már megvan a saját kis választékuk, én pedig becsatlakozok lesz, ami lesz alapon. Most a bőségzavar totálisan kisütötte az elmémet, melynek eredményeképp rá kellett jönnöm, hogy mielőtt lazán dobálózhatnék a választékokkal, előtte egy tanulmányi kirándulást kell tennem, vagy kérdőívet kitöltetnem. Esetleg egy társaság sem utolsó eset, amiben jelen pillanatban is részem van. - Sokkal jobb. – mosolyodok el, és alig feltűnően meg is nyalom ajkaimat, miközben a pultra teszem a poharamat a biztonság kedvéért, nehogy rajtam landoljon az egész. - És te? Egyedül jöttél, vagy voltam olyan kis szemét, és elraboltalak a partneredtől? – érdeklődök tőle most én is felvéve a kék szempárral a kontaktust.
- Nincs azaz ég. – Nevetve horkanok fel. Egyetlen pillanatra sem fordul meg a fejemben, hogy a végül megkapott harsány italba belekóstoljak, sokkal inkább vélem helyesebb megoldásnak kar és hatótávolságon kívülre helyezni, biztos, ami biztos. A fejemet megcsóválva fordulok vissza felé, immáron megszabadulva a létől. - Munkaidőn kívül ez a hobbim. Random nőket mentek meg. Munkaidőben meg hivatásból. – Természetesen egyetlen szavamat sem gondolom komolyan – noha a munkám miatt van, hogy szó szerint megtörténik az ilyesmi, igaz teljesen más körülmények között értve –, ezért egy roppant pimasz mosoly is odakerül a képemre kísérőként. A lábbelik emlegetésére, meg, ha már amúgy is felhívja rájuk és főként a lábaira a figyelmet, végigmérem, ezúttal tetőtől talpig, szó szerint. Ez a cél, nem?! Elismerően hümmentek, de azt megtartom magamnak, hogy a látványt vagy a hallottakat méltatom éppen ekként. - Kire nézve is veszélyes pontosan, hm? – Már csak a kíváncsiság miatt is visszakérdezek, mert teljesen vagyok biztos abban, hogy ő lenne az, akit az a bizonyos veszély fenyeget… - Én az elmúlt tíz-tizenöt évben – ha nem is sikítva –, de kijelenthetjük, hogy menekültem előlük. ..Okkal. – A hatásszünetnek megadom az idejét, majd egy bólintás mellékleteként folytatom; - ..ezért kicsit sem meglepő, ha eztán te is erre adod a fejed. Jobb félni, mint megijedni. – Általános, elcsépelt, de legalább igaz állítás. A vattacukrokkal jobb vigyázni. A sörösüveget emelve a poharának koccintom azt és belekortyolok a hideg, kesernyés lébe. Tökéletes, főleg a mai nap után. Mostanra már a zene üvöltése sem zavar annyira, bár lehet az csak azért, mert kezdenek a füleim hozzászokni a zajhoz. - Ezek szerint bejön a választás? – Bökök a pohara felé, ha már megjegyezte, hogy ez jobb, mint az előző választása. A kezemben szorongatott üveget ugyan a pultra teszem, de az ujjaimat továbbra is köré fonom. - Elvileg egy haverommal, de külön érkeztünk. Most pedig, hogy hol van..? – Tárom kicsit széjjelebb a kezeimet egy hanyag vállvonással megspékelve a költőinek szánt kérdést. Kétlem, hogy nagyon hiányolna, máskülönben megállíthatatlanul zaklatna telefonon. - Amúgy meg végül én hívtalak meg.. úgyhogy nem igazán érzem elrabolva magam. Vagy tévedek? – Mosolygok egyet a sörösüvegem pereme felett, ismételten nem túl – egyáltalán nem – komolyra véve a helyzetet mielőtt megint beleinnék az alkoholba. - Ünnepelsz egyébként valamit, hogy egyedül jöttél vagy csak simán a szórakozás kedvéért? ..vaaagy pont azért vagy egyedül, mert hobbiból férfiakat rabolsz és azt jobb magánakcióban kivitelezni? – Jobb ezt tisztázni, mert amennyire abszurdnak hangzik és nyilván én is csak a hecc kedvéért vetem fel, pont annyira létező jelenség a világban egyébként. Ettől viszont reményeim szerint most igencsak messze állunk. Amúgy meg nyilván semmi közöm ahhoz, hogy miként szereti jól érezni magát, szóval azon se akadok fent, ha inkább megtartja ezt az információt magának.
Jót mosolygok a megmentős szövegén, és akarva akaratlanul is elképzelem őt a szuperhősökre jellemző köpenyben, meg abban a tipikus szerelésben, melynek mellkas részén egy hatalmas betű díszeleg. Jól is jöhetne neki a kriptoni hős szerelése, hiszen a kezdőbetű tökéletesen megegyezik. Azta, lehet, tényleg le kellene állnom a képzelgéssel, és többet tapasztalnom a külvilágból, mert mikor ilyen személyes helyzetre kerül a sor, hirtelen túlságosan is önmagam vagyok. - Szóval te másodállásban Superman vagy? – nézek körül egy pillanatra megbizonyosodva arról, hogy más nem hallotta a mondandómat, hátha most valami hatalmas titok került napvilágra általam. Meglepődöttséget színlelek, de nem bírom ki, és mosollyá formálom ösztönszerű érzelmemet. Újra kezembe veszem a poharamat, és a tartalmát ízlelem meg ismét. A szirupos utóíz már kezd tovatűnni, aminek különösen örülök. Egy pillanatra el is kalandozik a figyelmem a pult mögé, és azon morfondírozok, hogy vajon miért is kaptam én ezt a már-már unikornis szintű italt azzal a szöveggel, hogy én vagyok az ihletője. Komolyan nem tudom eldönteni, hogy sértésnek érezzem a pasas szavait, vagy dicséretnek, bár én az előbbire tippelek, és ha bebizonyosodik az igazam, megismertetem nem is annyira szépfiú pultos srác fejét azzal a felülettel, amin éppen könyököl.
Cipőimről magyarázásom felkeltik érdeklődését, és vissza is kérdez talán elővigyázatosságból. Egy apró grimaszt vágok, és úgy fordulok, hogy most körülnézhessek az épületben. - Nos, lássuk csak. Sokféle veszélyt jelenthet az ittlévőkre, mert biztosan fájna, ha valakinek szétrúgnám a hátsóját vele. – kezdek bele, és úgy teszek, mintha elgondolkoznék a további lehetőségeken. – Ugyanakkor úgy gondolom, néha irányíthatatlanná válok bennük. Mármint nem figyelek, aztán teljesen boldogan ölelgetem a földet, ha úgy döntenek a kis drágáim, hogy kihúzzák a lábaim alól a talajt. Nem mintha nem tudnék járni bennük, hanem csak úgy benne van a teljes Lola Torres képességei csomagban ez a verzió is. Nem hangzik túl fényesen, igaz? – kérdezek vissza egy halk nevetés kíséretében, de nem szakítom félbe mondandójában. Érdekel a válasza, meg az is, hogy nem húztam keresztbe a terveit az estével kapcsolatban. Kiderül, hogy ugyan van partnere, egyelőre jó kérdés, hogy merre kószál, és most én is körülnézek, bár dunsztom sincs, hogy kit kellene keresnem. Meg amúgy is, tipikus esete vagyok, a nézek, de nem látok problémának. Hiába vannak ott előttem a nyilvánvaló dolgok, úgy átsiklok felette, ahogyan az már tőlem megszokássá vált. - Nézőpont kérdése, Solomon, én úgy gondolom. Ebben a helyzetben már nem tudhatod, hogy szimplán csak egymásba botlottunk, vagy végig ez volt a terv, és valójában elraboltalak. – vonom meg a vállamat kissé lazán, és még hümmögök is egyet mellé, mintha elmerülnék a gondolataimban, de könnyen lehullik álcám, mert a kérdése nevetésre késztet. - Miért nem rakjuk egyből össze a hármat? Egyedül valójában könnyebb kivitelezni ezt a manipulatív kis műsoromat, ami arról szól, hogy én direkt beléd botlok, és eljátszom az ártatlant, hogy végül eljussunk ehhez a ponthoz, amelyben vagyunk. Gondolj bele, egy szárnysegéd az oldalamon mindent elronthat, ezért jobb szeretek egyedül dolgozni. Így a végén megünnepelhetem az újabb sikeremet, aki most Te vagy. – széles mosollyal osztom meg vele válaszomat, mert néha ha iszok, egy kicsit megered a nyelvem, és van, hogy össze-vissza magyarázok ilyen hülyeségeket, mint most is. Természetesen ilyenkor előtérbe kerül komolytalan énem, amelyiktől néhányan úgy döntenek, hogy jobb ejteni a társaságomat, néhány bátor személy pedig ott marad a végsőkig. - Komolyra fordítva a szót, csakis szórakozásból vagyok itt. Jól esik néha kiszakadni a hétköznapokból, aztán mi lenne erre jobb megoldás, mint meginni pár pohárral, és végül bemutatni katasztrofális tánctudásomat a nyilvánosságnak. Tudod, ez olyan eset, hogy szereted csinálni, de egyáltalán nem értesz a lépésekhez, így csak hazakullogsz, és otthon a négy fal között tombolod ki korlátozott tánctudásodat, ahol senki sem lát. – pillantok most a parketten lévő emberek felé, majd a pultra könyökölve szentelem neki ismét figyelmemet, és így teszem fel a következő kérdésem. - Amúgy mi a helyzet a vattacukrokkal? Ellened fordultak vagy csak úgy szimplán irtózol a kis ragacsos szemétládáktól? – érdeklődök tőle, miközben a pult szélén dobolgatok ujjaimmal a zene ritmusára.
- Ssss, ne ilyen hangosan, még meghallják. Tudod, ez titok. Még szemüvegem is van a tökéletes álcához. – Hümmentve bólogatok néhány aprót nagyon jelentőségteljesnek látszatva az egyébként kicsit sem komoly, leginkább hasból összehordott baromságot. Ugyan már, lazítunk, hétvége van és ez a csaj nem csak érti a humort, még viszonozza is. - Aham-aham. – Próbálom nyomon követni azokat a bizonyos veszélyeket és lám, jól tippeltem. Ebben a felállásban nem az ő hátsóját kell félteni. Egy újabb korty vételezése után megint a pulton landol a kezemben tartott üveg. - Őszinte választ szeretnél? Mert akkor ebben az esetben.. – Húzom el a számat, szisszenő hangot hallatva, bár nem tudom, hogy ebben a zajban az egyáltalán hallatszik-e vagy sem. - Nem. Valóban nem hangzik úgy. – Nincs ezen mit szépíteni. Számomra kifejezetten vonzó a nők lába és feneke, ha magassarkút viselnek, szóval jah, amellett teszem le a voksom, hogy érdemes megtanulniuk járni benne, de tény, hogy gőzöm nincs az mennyire könnyű vagy nehéz. Aimee sose panaszkodott miatta, bár sose kérdeztem milyen, nem érdekelt a kérdés sosem. - Huhh, akkor kezdjek aggódni, ehh? – Dobom meg a szemöldököm egy kisebb vigyor társaságában. Ha már az a téma, hogy elrablás áldozata leszek-e, legalább a kedvünk legyen jó, nem?! - Szóval siker vagyok? – Ragadom ki a lényeget egyre szélesdő vigyorral a fejemen. - Azt megtudhatom mi alapján esett a választás pont rám? – Húzom még egy kicsit mielőtt tovább lendíthetné a témát a komolyság felé. Persze nem túlzón, így ezzel a magam részéről már nem ragaszkodom tovább a hülyeség halmozását folytatni és megregulázom az arcvonásaimat is, hogyha már itt tartunk. - Ez enyhe célzás arra, hogy táncolni szeretnél.. most? – Emelem megint magasba a szemöldökömet, ahogy a sörösüveg pereme felett figyelem újdonsült ismeretségemet. - Látod, ez egy olyan történet, ami azon túl, hogy hétpecsétes titok őrzi és emberek élete lenne a tét, ha megosztanám, ráadásul még sokkal-sokkal többet kellene, hogy igyak hozzá, úgyhogy a horrorisztikus és misztikus vattacukor eset megvitatása helyett; szabad? – Nyújtom felé a kezem, egyértelműsítve, hogy táncolni invitálom. Ha már ezért jött, plusz így tényleg nem kell megvalljam, hogyan is állunk mi egymáshoz az émelyítően édes, gyapot állagú borzalommal, akkor éppen itt az ideje beiktatni az estébe. Ha nincs ellenére az ötlet, akkor a tenyerembe zárom a kacsóját és a masszaként együtt mozgó és vonagló tömeg felé megyek vele. Azt nem mondanám, hogy az évszázad talentuma lennék, de azért nem veszek el a zenére ritmikusan mozgás rituáléjában. Köszönet anyunak a végig szenvedtetett táncórákért.
Határozottan kijelenthetem, hogy bármennyire is igyekszem nem annak a járatnak az utasa lenni, ami a teljes képzavar felé tart, teljes mértékben érzem, hogy mégis lelkesen vállaltam át annak vezetését, és egy végeláthatatlan alagút felé közeledek. Solomon szavai őszinte mosolyt csalnak az arcomra, és egyáltalán nem bántam meg egyetlen percét sem, hogy elveimet sarokba vágva mozdultam ki lakásom biztonságából csakis a bizonytalan kaland kedvéért. Szám elé tapasztom kezemet, hogy továbbá ne fecsegjek titokként őrzött kilétéről, de a helyzetünk szórakoztat. Kellemesnek vélem társaságát, és most először érzem, hogy figyelmetlenségem valami jót sodort az utamba, és nem az ellenkezőjét. Általában sérülésekkel estem haza egy-egy ilyen akcióm után, vagy éppenséggel sarkát vesztett cipővel, de még a totálisan szétszakadt harisnya is megesett, amit előtte két perccel ügyeskedtem mérnöki pontossággal magamra. Valahogy menekülnek tőlem. Felveszem, kettőt lépek és a szemek már szaladnak egyik meg a másik irányba is, engem pedig a feladás széléhez sodorva ezzel. Érdeklődésemet kifejezve merülök el a kék szempárban, miközben ő egyetértését fejezi velem abban, hogy a helyzetem a cipőkkel, és önmagammal szemben sem túl bíztatóak. - Lehet nem ártana megfontolnod az aggódást. – enyhe fél mosollyal nyomatékosítom figyelmeztetésemet, annak ellenére, hogy önmagamat kevésbé tartom veszélyes személynek, mármint attól függ, milyen irányból nézzük. Mert néha megtörténik, hogy lejátszódik a Lola elszabadul című műsor, de az nagyon ritkán esik meg. Szórakozottan égnek emelem tekintetemet szavainak hatására, és mielőtt bármilyen engem bajba sodró szöveggel illetném kérdését, megiszom poharamnak tartalmát. - Mivel itt ülsz velem szemben, ezért sikernek könyveltelek el. – próbálom kihagyni a beszélgetésből azt az énemet, aki igenis helyesnek találja a társaságát, és csak azért hord össze félreérthető dolgokat, de néha egészen erősnek bizonyul, és Solomon sem igazán könnyíti meg a dolgomat azzal a totálisan megsemmisítő mosolyával.
Össze kell szednem szanaszét hullott darabkáimat, hogy megfontolt válasszal rukkoljak elő, de nem találom egy pillanatra a hangomat. Sosem voltam az a spontán kinyögök valamit személy, amely még ütős is. Általában miután átrágtam a fejemben a lezajlott szituációt, akkor jutott eszembe egy frappáns szöveg, de akkor már túlságosan is késő volt. Így csak otthon duzzogok emiatt, és elhatározom, hogy a következő alkalommal okosabb leszek. Azonban két lehetőség van; a következő alkalom sosem érkezik el, vagy újra elfelejtek mindent. - Lehet erős vonzást éreztem a nem evilági energiáidból. Megmagyarázhatatlan. – szórakozott vállvonással reagálok, azonban azt nem sejtem, hogy a szavaim egy olyan eseménysort indítanak el, amelyre nem voltam sem lelkileg, sem testileg felkészülve. - Erre céloztam volna? – gondolkozok el, de mikor a kezemet nyújtja felém, hogy a táncparkettre csábítson, és ezzel egy időben meg is szabaduljon a vattacukros témától, olyan készségesen lököm bele magamat a szakadékba, hogy még én is meglepődök. - Mindig is ennyire éltetett a veszély Solomon, vagy csak most tört rád? – igazgatom el másik kezemmel ruhámnak alsó szegélyét, miközben egyre beljebb haladunk a zene ritmusára mozgó emberek közé. Körülfuttatom tekintetemet a táncolókon, és igyekszem elraktározni minél több elemet, hátha valamit ki tudok hozni ebből a rosszul funkcionáló testből. Annyi féle mozgásfajtára bukkanok rá az elmúlt pár másodpercben, és egyik sem tűnik olyannak, amilyennel meg tudnék birkózni sérülések nélkül. Vannak olyanok, akik könnyed mozgásukkal teszik magukévá a tánc művészetét, de néhányan egészen más zenére táncolnak, ahogyan elnézem. Mennyire lehet nehéz ez? - Könnyen megeshet, hogy ehhez sem ittál még eleget. – nevetek fel zavaromban, és újra kósza tincseim szabadulását akadályozom meg, bár az arcomra enyhe pír ütközik ki, hiszen magam sem tudom, hogyan kezdhetnék ebbe bele. Van egy olyan érzésem, hogyha eddig nem rohant világgá a társaságom miatt, most örömmel fogja megtenni. Valami bíztató mantrára hajazó szöveget nyomok le magamban, amely összefoglalva arról szól, hogy egy istennő leszek, és meghódítom a táncparkettet. Ugyan ennek a nagy része csak önámítás, de néha hazudhatunk magunknak is, hátha egy idő után átprogramozzuk kacifántos elménket, és képesek leszünk megvalósítani az eddig képzeletnek hitt vágyódásunkat. Szóval igen, nálam is ez a terv. - Most jön az, hogy benyögöd, tudsz táncolni, igazam van? – kérdezek rá félve, de a mosoly ott bújik meg ajkaim szegletében. Az éppen aktuális zene elhalkul, amely sejtéseim szerint zeneváltást követ. Most legyél menő, Lola, ne otthon a nappalidban! Gondolataim beigazolódnak, én pedig egy könnyed mozgást veszek fel, amely még passzol is a teret betöltő zenéhez. - Előre is sajnálom, ha bármilyen sérülést okozok neked. – takarom el arcomat mindkét kezemmel, és belenevetek a tenyerembe, de a mozgást erre az időre sem hagyom abba. Lehet, nekem sem ártott volna még jó pár pohárral legurítanom, mielőtt egyáltalán beadom a derekamat, ennek ellenére igyekszem minél lazábban kezelni a helyzetet.
- Azt mondod? – Emelem feljebb a szemöldökeimet és továbbra is tartom magam a jó kedélyű vigyorgáshoz. - Mire kell még felkészüljek? – Feltételezve, hogy az a bizonyos elrablás kéz a kézben jár valami más egyébbel is, azt hiszem jogos a roppantul komolytalan kérdés. Én legalábbis annak érzem, az pedig, hogy valójában is így van-e már egy egészen más kérdés. - Háát, ha ez volt a célod, akkor jogos, tényleg az vagyok. – Hümmentésre biggyesztem a számat. Nem vitatkozom, ebben a megvilágításban jogos az érvelés, ezt elfogadom. Öblös, jó ízű nevetést vált ki belőlem a megjegyzésével. - Jah, hogy a kryptoni energiáim.. és mi van, ha valójában a Daxamról származom, huh? – Viccelődöm el az egészet, mielőtt azonban még továbbléphetnénk, volna még egy kis apróság, ami megjegyzést érdemel; - Szóval erősen vonzlak? – Höh, még szép, hogy nem megyek el emellett csakúgy, főleg, ha már ennyire adja a lovat a téma alá. Természetesen egy pofátlanul szemtelen vigyort is a képemre biggyesztek mielőtt újra a sörömbe kortyolnék. - Ezt neked kellene jobban tudni.. – Elég nehéz másként értelmezni számomra azok után, hogy éppen most mondta, táncolni jött, ráadásul a zene ritmusára még olykor jár a keze (vagy a lába). - Veszély az egész életem. Tudod, a szuperhős lét ezzel jár. – Nevetem el magam és, ahogy a tenyerembe csúsztatja a kezét, már indulunk is. Nagyon nem akarom a tömeg közepére bevinni, a széle is pont ugyanolyan jól megteszi majd. A megjegyzésére csak megcsóválom a fejemet és a kezét el sem engedve pörgetem meg úgy, hogy a végén háttal a mellkasomnak kössön ki a karomban. Tenyereimet a csípőjére csúsztatom és a füléhez hajolok, egyrészt nagy a zaj, másfelől meg egészen más oka is van. - A magabiztosság vonzóbb és nem... – Újra pördítek rajta egyet, ezúttal úgy, hogy visszakerüljön szembe velem. A kezét pedig még mindig nem eresztem el. - ..nem terveztem benyögni. – Ez pedig így igaz. A zene ritmusára mozogni nem atomfizika és bár valóban kellett táncolni tanulnom, annak köze sem volt ahhoz, amit itt a legtöbben művelnek, de ez így van jól. Különben is, a kutya se foglalkozik másokkal, egyszerűen csak jól érezni és kiereszteni a fáradt gőzt vannak itt a legtöbben. - Nem féltem magam. – Újabb mosolyt eresztek meg felé és nem vagyok szívbajos megint elkapni a kezeit, amikkel épp az arca eltakarásán ügyködik, majd pedig ismételten megpördítem, de ez alkalommal nem eresztem a kezeim közül olyan gyorsan, mint az előbb. Test a testhez ér – mint nagyjából mindenkié ekkora tömegben –, így pedig a mozgást a zene ütemén túl maga az embermassza vonaglása is adja. Könnyű az árral sodródni.. - Nem tudom miért paráztál annyira. – Megy ez és szerintem határozottan nem annyira rosszul.
Őszintén meglep az este alakulása. Úgy voltam vele, hogy kikapcsolom az agyamat egy kicsit, és megengedek magamnak egy kis mostanában annyira népszerű szórakozást. Hiszem, hogy bennem egy idős néni lakik, aki jobban szeretne otthon kötögetni, mint ekkora veszélynek kitenni magát, de ma otthon kellett hagynom a macskás énemet, és szabadon engedni az igazi Lolát. Őrület, de mégis belebotlottam valakibe, aki egyszerre szórakoztat, és zavar össze teljesen, de ami még inkább meglepő, hogy ez egyáltalán nem késztet arra, hogy itt hagyjam az egészet, csak mert nem erre számítottam. Lássuk be, ez sokkal kellemesebb folytatásnak bizonyul, mint az én nyugis estém. - Ahogyan te is mondtad az előbb, jobb félni, mint megijedni, ugye? – ismétlem meg a vattacukros sztorinál előhozott szavait, kérdése viszont elgondolkoztat, és még egy hümmögést is kivált belőlem. - Elrablódként fel kellene készítenem téged a következményekre az estének? Kevésbé lennék hiteles, az biztos, de maradjunk annyiban, hogy talán élvezni fogod. Vagy én fogom élvezni, ez még kérdéses. Mellesleg egy daxami szuperhősnek ez nem jelent majd problémát, igazam van? Hiszen bármivel elbírnak vagy tévedek? – nevetem el magamat, mely ártatlan mosolygásba megy át, és a cipőm teljes tanulmányázásába, ahogyan újabb félreérthető szövegelésem után érdeklődik, és még rásegít azzal, hogy megajándékoz azzal a hihetetlen vigyorával. - Nem tudom megmagyarázni…olyan erős vonzást érzek, és nem tudok mit kezdeni ellene. Beléptem, és nem tehettem mást, csak hagytam magamat, hogy egyenesen hozzád vezéreljen. Érted mit akarok ezzel mondani? – érdeklődök úgy, mintha tőle várnám azokra a válaszokat, amelyeket én sem igazán tudok megmagyarázni önmagamnak. Vagyis tudnék, de az megint félreértést eredményezne, és akkor sosem tudnám igazán kimagyarázni magamat a helyzetemből. Hirtelen azt sem tudom, hogy jobbra vagy balra tegyem meg azokat a bizonyos lépéseket. A kezemnek be kell szállnia ebbe a játékba, vagy maradjanak nyugton? Otthon, a négy fal között annyira könnyedén megy ez az egész. Bekapcsolok egy zenét, riszálom, amim van, és nem lát senki sem. Néha még énekelek is mellé, aztán akkor veszem észre, hogy mit vétkeztem, amikor meghallom az alsó szomszédom rikácsoló hangját, ahogyan a nevemet szajkózza. Olyankor két döntésem van: abbahagyom, vagy folytatom tovább, és általában, amikor a kis ördög ott tombol bennem, felhangosítom az éppen aktuális zenét, kezembe veszem a távirányítót, és rázendítek, majd mikor véget ér a zene, kihajolok az erkélyen, és leszólok Mrs. Hayesnek, hogy ezt csakis magáért, és a tapsot szívesen elfogadom, meg a virágcsokrot. Szóval igen, otthon ez könnyedén megy.
Most viszont, hogy zavarba ejtő táncpartneremnek sikerült burkolt vallomást tennem arról, hogy miért is esett rá a választásom, - még ha a véletlen műve is, - így csak még inkább defektesnek érzem magamat, ahogyan ott állok vele szembe. Solomon azonban kevésbé tétlenkedik. Kijelenti, hogy szuperhősként a veszély élteti, ahogyan sejtettem, majd megragadja a kezemet, és mielőtt észbe kapnék, túlságosan közel kerülök hozzá, ajkai pedig a fülemhez. Egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni, és a fejem vészjelző kis harangja egyfolytában jelez, hogy csípjem meg magamat, ideje felébredni Lola, de a valóságba visszazökkenés mégsem történik meg. Keze a csípőmön nyugszik, a mozdulatok pedig annyira ösztönszerűen jönnek, mintha nem is én irányítanám őket. - Pedig őszintén vártam most egy: amúgy versenytáncos vagyok vallomást. – mosolyodok el, hogy palástoljam zavaromat, mely ahelyett, hogy világgá menekülne, sokkal inkább ott csücsül a vállaimon, és a piros egyik árnyalatára festi arcomat. Fogjuk a melegre. A fülledt levegőre, ami a helyiségben uralkodik. Egyértelmű, hogy működni fog ez a kifogás, mert működnie kell. Maradjunk annyiban, hogy nem igazán segítettem magamnak azzal, hogy a vonzásokkal hozakodtam elő. - Bátor egy daxami vagy te. – jegyzem meg nevetve, és ha már így alakultak dolgaink, felveszem a mozgás ritmusát, karjaimmal pedig a nyakát karolom át. - Lássuk csak, több okból is. Kezdjük azzal az aprósággal, hogy rajtad kívül még senki nem mert ez idáig a táncparkettre csábítani. – apró, ám játékos fintort ejtek, majd tovább folytatom. - Nem tudom, hogy azért mert már jól ismernek, vagy egyszerűen csak nem akartak, de úgy gondoltam, ez nem véletlen. – teszem hozzá tanácstalanul megvonva vállamat, és most felnézek a kék szempárba, miközben közelebb merészkedek hozzá. Sokkal könnyedebbnek érzem mozdulataimat az előbbihez képest, mintha valahogy sikerült volna ellazulnom teljesen minden egyes aggodalmam ellenére is. Nem tudom, hogy az ital vagy a társaság teszi ezt velem, de van egy olyan érzésem, hogy mindkettőnek elég erős köze van hozzá. Ugyan az előbbiből nem sokat fogyasztottam, de elég volt annyira, hogy egy idő után hátrahagyjam aggályaimat. - Úgy látom, egyelőre egyben vagy, szóval minden okés. – kuncogom el magamat egy kicsit, és rájövök, hogyha a partneremre koncentrálok, - ami nem lesz annyira nehéz, - akkor a többi táncoló sem fog zavarni, így talán megúszhatjuk, hogy túlságosan is önmagam legyek. - Mellesleg szokás mondani, hogy egy jó partner sem utolsó szempont, bármiről is legyen szó, és lám-lám, ismét a megmentésemre siettél. Gondolod, egy mosoly segíthet hálám kifejezésének jeléül? – érdeklődök a táncmozdulatok folytatása közben, de azért még mindig néha óvatosabb vagyok magammal tett kísérleteim közben.
Tényleg mondtam, de ettől függetlenül továbbra sem érzem, hogy volna okom bármitől is tartani vagy aggódni. Nos, előbb-utóbb majd kiderül, hogy ez mennyire ostoba dolog tőlem vagy sem. - Hát ennyit igazán megtehetnél, ha már elrabolni szándékozol.. – Vetem közbe, majd a folytatással magasra szalajtja a szemöldökeimet és persze egy kaján vigyort is rajzol a képes felemre. - Oké, ezzel határozottan felkeltetted a kíváncsiságom, szóval figyelek. Mit is fogok talán élvezni? – Á-á, ha már elkezdtük ezt feszegetni, akkor nem ússza meg a témát, igenis hallani szeretném a folytatást. - Hm.. és az úgy nem játszik, ha mondjuk mindketten élveznénk, hm? – Mert ugye ez is lehet egy opció és mind közül a legtetszetősebb, ha már itt tartunk. Újfent a sörömbe kortyolok, jól esik a hideg, kesernyés íz a mai nap után, na meg persze jelen beszélgetés mellé. Még le se nyelem, már megrázom a fejem és még a mutatóujjammal is jelzem, hogy a helyzet nem teljesen így van. - Ez azért nem feltétlen állja meg a helyét. Még nekünk is megvan a magunk kryptonitja, amit nyilvánvaló okok miatt még nem árulhatok el, hiszen hétpecsétes titok. ..de ha már itt tartunk, mi a te gyengéd? – Egy szuperhős nem adja ki a gyengéit, ez már csak így működik. Vagy működne, ha az egész nem csupán poén volna. - Nos, azt kell, hogy mondjam, nagyon is helyesen cselekedtél. Ki tudja milyen világkatasztrófa következett volna be, ha nem engedsz a késztetésnek? Nem kizárt, hogy a teljes emberiséget mentetted meg ezzel, bizony. – A végére elnevetem magam. Ennyi hülyeséget se hordtam már össze nagyon régen, viszont a felszabadultság és a kellemes társalgás nagyon jól esik. Az egész napi stressz pedig szépen lassan elszáll, helyét pedig az önfeledt szórakozás veszi át. Pont tökéletes. Nagyon is jól tudom mit teszek azzal, hogy a füléhez hajolva szólalok meg. A várt eredmény nem is késlekedik, az ujjaim alatt érzem, hogy kimarad azaz apró, de el nem hanyagolható légvétel. Hiába a meleg, a villódzó fények, még így is kivehető a tekintet csillogása és az arc apró változása. Őszintén és felszabadultan nevetem el magam. - Ez nagyon hízelgő, de nem, nem vagyok versenytáncos. – Végszóként pedig újra a derekára simítom a tenyereimet, amint a karjai a nyakam köré fonódnak. - Úgy véled? – Pimasz, kaján kis mosoly ül meg a szám sarkaiban. Nem sok bátorságot látok a jelenleg történtekben, de ha ő így véli, ki vagyok, hogy megcáfoljam?! Mi több, nagyokat bólogatva és rettentő nagy érdeklődéssel hallgatom az okfejtését a témát érintően. - Nos, ez az ő veszteségük. – Vetem közbe, de nem azzal a szándékkal, hogy megakasszam a folytatásban, így gyorsan vissza is adom neki a szót. - Vagy csak nem tudják, hogy kell bánni egy nővel. – Ugyan már, fogalmam sincs kikkel veszi körbe magát, de az imént elhangzottak sokat elárulnak azokról, akiket ismer. Továbbra is azt vallom; a táncolás nem atomfizika. Egy kedves, csinos és jó humorú nővel pedig kifejezetten kellemes is. Közelebb hajolok hozzá, hogy ismételten közvetlenül a fülcimpájára ejthessem a szavakat. - Mondtam már, a magabiztosság vonzóbb. – Ahogy elhúzódok tőle, szándékosan nem állok vissza az imént még fenntartott, viszonylag azért rövidre szabott távolságba. Mondjuk úgy, hogy nem sok híja van, az orrunk összeérjen, a tekintetemet pedig határozottan vonzza az időközben szavakat formáló ajkai. - Tégy egy próbát is máris kiderül. – Térek vissza íriszeihez és egy mosolyt is küldök felé. A szűkre mért távolságot azonban nem szándékozom megnyújtani, ellenben valamivel szorosabban fogom át a derekát, közelebb vonva ezáltal magamhoz.
Szórakoztat a kialakult helyzetünk, és az a téma, amelybe belementünk. Habár nem vagyok olyan nőszemély, aki véletlenül, - vagy a mi esetünkben vonzás alapján, - kiválasztott pasikat tart otthon, annak ellenére, hogy a fejemben nem egyszer megfordult az az ábrándkép, hogy sorozatom szereplőit kirángatom a képernyőből. Mindezen szavaim ellenére én csupa ártatlanság vagyok, ám szavaim olykor nem ezt sugallják. - Igazad van, megtehetném, de mi abban a móka, hogyha előre lelövöm a poént? Nem jobb, hogyha akkor abban a pillanatban tapasztalod meg a dolgokat? – kérdezek vissza tőle most én, hiszen eszem ágában sincs megosztani vele a terveimet. Nem azért, mert ez a nagy szenzációm, hogy információkat tartok vissza, hanem azért, mert én tipikusan az a személy vagyok, aki csak csacsog össze-vissza, cselekedni pedig aligha mer. Most az ő esetében mégis megfordul a fejemben, hogy össze kellene szednem minden egyes létező bátorságomat. - Ez csakis azon múlik Solomon, hogy miképp reagálsz a történésekre. Mint mondtam, kegyetlenség lenne a részemről, ha megosztanám veled terveimet, ahogyan az is, ha előre elkotyognám, hogy mit fogsz élvezni. Vagyis ha így jobban tetszik, mit fogunk élvezni, mert hát ezzel a változóval is számolni kell. – folytatom tovább ezt az egész színjátékot. - Szóval a te gyengeséged hétpecsétes titoknak számít, de az enyémről részletesen be kellene számolnom? Nem érzed, hogy ez egy kicsit nem lenne fair velem szemben? – szórakozottan felvonom egyik szemöldökömet, és még egy édes mosollyal is megajándékozom partneremet, mely könnyed nevetésbe megy át, amikor találkozásunk hiányából származó következményeit ecseteli, amik szerencsére nem következtek be. - Na látod mekkora katasztrófát okozhattunk volna, ha nem figyelünk? Ezért gondolj úgy az egész elrablásra, vagy partnerségre amelyik jobban tetszik, mint világmegmentő terv lépcsőfokára. Nem könnyíti meg a helyzetet számodra, ha úgy érzed, ezzel jót cselekedsz? – fordítom ki a teljesen a témát a saját mivoltából, mégsem tudom eltüntetni arcomról azt a mosolyt, mely az este folytatása közben többször is fel-felragyog arcom mentén.
Miután sikerül elengednem magamat, a tánc sem tűnik annyira vészes tevékenységnek, melytől hanyatt-homlok menekülnöm kellene, ha éppen szórakozásra adom a fejemet. Ugyan még mindig tartom magamat azon elveimhez, hogy egy jó partner nélkül ugyanabban az alaphelyzetben lennék, mellyel a parkettre merészkedtem az ő vezetésével, ezt később meg is osztom vele. Megnyugtat a tény, hogy nem versenytáncossal van dolgom, ennek ellenére egészen jó a ritmusérzéke, és tudja, hogy mik azok a mozdulatok, és lépések, melyekkel képes elvenni a maradék józan eszemet is, amelynek létezéséről olykor képes vagyok megfeledkezni. Jóllehet nem vagyok egy egyszerű eset, azt viszont én is képes vagyok értékelni, hogy erős kezei a derekamon nyugszanak, tekintete pedig olykor megtalálja az enyémet a zene ritmusát követő mozgásunk közben. - Annak ellenére, hogy elmeséltem neked mennyire hadilábon állok a nyilvános tánctudással, és te mégis kaptál az alkalmon, hogy a parkettre csábíts, másképp sem tudnék vélekedni rólad. – szórakozottan hozakodok elő korábban tett beszélgetésünk egy szeletével, amelyet én osztottam meg vele, mint mellékes információt. Őszintén úgy érzem, hogy jól tettem, mert már régen nem volt olyan táncban részem, amelyben partnerem is akadt. És akkor szögezzük le, hogy a felmosó vagy a seprű nem számítanak partnereknek, bármekkora sértődés is lenne belőle. Akaratlanul is beharapom alsó ajkamat fülembe mondott szavaitól, és mikor összeakad a tekintetünk, valamiért elveszek a hívogató kékségben. Korábban is felfigyeltem már a tengerre hajazó íriszekre, most mégis másképp hatnak a váltakozó fények árnyaiban. Egy kis időre meg is feledkezek önmagamról, ami a külvilág számára csupán pár másodpercet vesz igénybe, mégis én egy örökkévalóságnak érzem. Szóval ilyen érzés a képszakadás, ha más váltja ki belőled, és nem önmagadat kötöd le zavaros gondolataimmal. Egyszerűen megmagyarázhatatlan. - Azt hiszem, ezt semmiért nem hagynám ki. – jegyzem meg, de nem kell megjátszanom ajkaim felfelé görbülését, mert őszinte reakcióként jelentkezik, mihelyst arra kér, hogy tegyek egy próbát a hálám kifejezése érdekében. Szegényes próbálkozás ugyebár, de nem tagadom meg a lehetőséget, hogy mindent bevessek, ha már így alakultak a dolgok. - Nos, bevált? – támadom be kíváncsiságommal, ahogyan az egyre csökkenő közelsége hatására egyik kezem vállára siklik, másikkal pedig a nyakán végigfuttatva simítom a tarkójára, közben végig tartva a szemkontaktust. - El sem tudom képzelni milyen erőteljes dolognak kell lennie annak, ami legyengíti a magadfajtát, Solomon. – térek vissza az előbb feszegetett témánkra, mert az érdeklődésem olykor szeret beleszólni a kellően jelen lévő zavaromba. Azt már határozottan állíthatom, hogy az én gyengeségeimről összeállított népes kis listámba társaságom kék szempárja is becsatlakozott.
- Cáfolnám, jobb szeretek előre felkészülni. – Mindezt olyan kifejezéssel közlöm, mint aki épp most tett valami bizalmas bejelenést és beavatta az egyik titkába. Igazság szerint részben tényleg megtörténik, nem tudok kivetkőzni abból, ami és aki vagyok, az életem minden szegmensét szervesen teszi ki, hogy fel tudjak készülni mindenre. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem vagyok vevő a spontaneitásra, így a vallomás valahol tényleg az, aminek hangzott; csupán komolytalan viccelődés. - Van érzéked a mézesmadzag elhúzásához. – Csóválom meg a fejem egy szélesebb mosollyal a képemen. - Persze ezt azzal is fokozhatnád, ha megosztanád velem a terveidet, de rendben; ebben az esetben kíváncsian várom, mit tartogatsz későbbre. – Teszem fel mindkét mancsom megadón. Persze, hogy érdekel, mit forgat abban a csinos buksijában, de kierőszakolni nyilván nem fogom, ha nem akarja megosztani mit tervez és mit takar az, amit – remélhetőleg – mindketten élvezni fogunk. Újabb vidám nevetést hallatok mielőtt újfent megráznám a fejemet. - Szuperhős vagyok, emlékszel? Ha tudom mi a gyengéd, hatékonyabban menthetlek meg a nap bármely szakaszában, ellenben, ha én osztom meg a magamét, sajnos kénytelen volnék megtartani téged magamnak, ami több szövetségi törvényt is sértene New York államban. – Tárom szét a karjaimat, mint akinek tényleg nem volna más választása amennyiben megosztaná a maga titkos információit a gyengeségek tekintetében. - ..de, hogy lásd előzékenységemet; egyet elárulok. Gyengéim közé tartoznak azok a nők, akik tudják, valójában szuperhős vagyok.. ..és belőlük igen csak kevés létezik. – Bólogatok pár aprót is a szavaim mellé és újra a söröm után nyúlok. Nem sok maradt még az üvegben, így ideje azt is eltüntetni. A vigyor persze nem tűnik el a képemről, egyszerűen odaragadt, amit mondjuk bán a fene. - Most te jössz. Így fair, nem?! – Dobom vissza neki a nem létező labdát még egyszer ebben a témában. Állítólag bátraké a szerencse, nem?! - A Világért bármit megtennék, úgyhogy... – Nem fejezem be a mondatot, hagyom inkább, hogy elvesszen a semmiben a vége. Mondjuk nem is annyira hiszem, hogy lezárásra szorulna. A közös mozgás – tánc – véleményem szerint kifejezetten jól megy és tényleg nem értem azokat, akik állítása szerint eddig inkább passzolták a lehetőséget vele. Mint azt az imént mondottam is; az ő veszteségük, nekem azonban inkább nyeremény. - A kihívások mindig is érdekeltek. A könnyen kapott és kész dolgok kevésbé számítanak érdekesnek, ha egész életedben az orrod előtt voltak és vannak is. – Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mennyire elkényeztetett Életbe születtem és ezzel a világon semmi problémám sincs. Azonban nem vagyok az a nagyon kényelmes fajta, akinek ez elég lenne. Szeretem, ha valami valaki nem hullik az ölembe a vadászösztönt etetni kell ugyebár. Az a beharapott ajak pedig, amit még éppen sikerül elkapnom… Mmm.. A mosolya viszonzásra talál a képemen, igaz, esetemben, inkább sikerül pimaszkásra és elégedettre is egy ízben. A kérdéseire pedig sokkal inkább tettel válaszolnék; az izmok megfeszülnek a karjaimban és még közelebb vonnám, a tekintetem pedig nem is akarom levenni az ajkairól a következő pár másodpercben. Azonban a kérdése, az arra adni szándékozó reakcióm egy pillanat alatt válik semmissé, amikor valaki megkocogtatja a vállamat. Anyád! Hirtelen fordítom oda a tekintetem, óhatatlanul is lazítva a tartásomon. - Haver, hát itt vagy?! Gale-el találom szemben magam és egy kisebb mosoly is oda kerül a képemre. Mielőtt azonban felelhetnék, már folytatja is. - El nem tudtam képzelni, hol vagy már, de így már minden világos. Egy ilyen csinos nőnek én se tudtam volna ellenállni.. - Méri végig a táncpartnerem. Anyád megint.. - Én is örülök, hogy látlak. Gale ő itt Lola. Lola, Gale. – Intek a fejemmel az említett felé. - Nagyon örvendek! Nem is zavarok tovább, vágom mi a helyzet, csak annyit mondanék.. - Pillant Lolára és én már előre tudom, ezt valahogy, valamilyen módon meg fogom szívni, mondjon akármit is.. - ..hogy úgy vigyázz vele, jelenleg épp New York ügyvédei között a legújabb feltörekvő csillagot sikerült kifognod, egy szavát se hidd el... Anyád harmadszor is. Úgy vigyorog ehhez kollégám és barátom, hogy legszívesebben kiverném a fogait. Anyád újra. Lehet meg is teszem hétfőn meló előtt.. - Nah, tényleg nem zavarok tovább, hétfőn találkozunk. - Vigyorog még a képembe és miután vállon veregetett még egy kézcsókot is megkísérel Lolának adni.. - Bocs ezért. – Bökök a fejemmel az éppen távozó felé. - Engesztelésül meghívhatlak még egy italra? – Legalább enyhítsem az egész halál ciki élményt valamelyest...
Mondanám, hogy létezésem túlságosan átlagos. Nem sokban különbözök azoktól a személyektől, akik használhatatlanságtól szenvednek a napi első kávéjuk előtt, és néhanap úgy bőgnek egy befuccsolt pár összejövésén, mintha a világukat vették volna el. Azonban mikor a koffein átveszi irányítást szerény személyem felett, képes vagyok egyfolytában pofázni, olykor megállás nélkül, ami fárasztó lehet mások számára, számomra viszont kevésbé az. Egyik nap még úgy vélem, hogy a szerelem csodás dolog, és annyira szükségem van egy partnerre az életemben, mint a levegőre, majd másnap valami átkattan, és egyszerűen az ellentétjét élem át. Olyankor minden párkapcsolatot felesleges időpocsékolásnak tartok, és utálok minden velem szembe jövő férfit, aki képes lenne percek alatt összetörni a szívemet. Igen, ez vagyok én, teljes valójában. Összezavarodott, néha túlságosan is pörgős csaj, aki most indokokat igyekszik felsorakoztatni társaságának arról, hogy milyen előnyei is vannak annak, ha éppenséggel az én kezeim közé kerül a hatalom, és se szó, se beszéd, kisajátítom őt az este további részére. Abszurd a feltételezés, ugyanakkor szórakoztató is eljátszani a gondolattal, ha már így belelendültünk, főleg, hogyha csak egyszerűen meglátom őt az épület falain belül, nem biztos, hogy beszélgetést kezdeményezek vele.
És nem azért, mert nem tartom a velem szemben ülőt helyesnek, hanem pont, hogy annak tartom, és ez elég indok arra, hogy megkíméljem amúgy is fárasztó társaságomtól. Azonban a sors vagy fogalmam sincsen minek is nevezzem ezt a szerencsésnek ígérkezett ütközést úgy döntött, hogy megoldja ezt az apró problémát számomra, és mivel még mindig kellemes társaságát élvezhetem, és nem menekült világgá az első pár mondatom után, úgy tűnik, nem vagyok annyira elveszett ügy, mint gondoltam. - Ha eddig nem érezted, hogy veszélyben lennél, a későbbiekben se aggódj emiatt. Annyiban segíthetek, hogy ez idáig tökéletesen vetted az akadályokat. – öltöm ki rá játékosan a nyelvemet, melyet egy széles ívű mosoly követ. Ezzel sem árultam el sokat neki, de valahogy izgatottsággal tölt el a kettőnk közötti kommunikáció menete. - Most mondjam azt, hogy így még jobban érdekel a gyengeséged? – nevetek fel egy kicsit, de nem hagyom abba a pulton való játszadozást. Néha csak a zene ritmusára teszem, néha viszont egyszerű motívumokkal szórakozok el, de egy percig sem hagyom figyelmen kívül Solomont. Maradjunk annyiban, hogy ezek a játszadozások ösztönös reakciónak tűnnek, így azon sem kell aggódnom, hogy képtelen leszek egyszerre több dologra figyelni. Érdeklődő hümmögést hallatok, ahogyan puszta kedvességből beszámol gyengeségének egyik okozójáról, amely csoportba a ma este folyamán valahogyan én nekem is sikerült becsatlakoznom. - Ha jól értelmezem a szavaidat, akkor én is egyik gyengéd lennék? – vonom fel kíváncsian egyik szemöldökömet, de hangszínemben szórakozottság bújik meg. - Lehet nem ártana egy kicsit távolabb kerülnöm, hiszen eléggé nagy kár lenne, ha bármi bajod esne a közelemben. – biggyesztem le az ajkaimat, még sincs ebben a reakcióban semmi komoly a részemről. Ugyan a szavaim azt sugallják, mégis jól érzem magamat ezt a témát feszegetve, melynek eredményeképp gondolkozóba is esek az én gyengeségemet illetően. - Ez így igaz. – bólintok rá, majd mutatóujjammal pár apró ütemes dobolgatást végzek el állam mentén, mintha a válaszom annyira megerőltetné agysejtjeimet, végül csak kibököm neki. - Az én gyengéim Solomon, - húzódok közelebb, mintha egy titkot árulnék el most neki, - a szuperhősök. Elég nagy problémába keveredtünk, nem gondolod? – mosolyogva mélyedek el ismét a férfi szemeiben, hiszen szavaimban némely igazság felfedezhető volt. Mindig is bírtam a szuperhősöket, és a feszes felszerelésüket meg azt, hogy annyira hősiesek. Egyedi énem teljesen megőrül az ilyenekért, és képes még akár egyedül is beülni egy ilyen filmre, hogy nagyvásznon keresztül élvezhesse a látványt. Elég nagy kihívásként tekintek az ilyenre, hiszen egyszerre kell figyelnem az előttem kibontakozó eseményekre, és az ölemben létező ételre. Ilyenkor néha úgy érzem, hogy az agyam fogja magát, és egyszerűen felmondja a szolgálatot, amin nem is csodálkoznék. A vele való tánc teljesen magával ragad. Felszabadultnak érzem magamat karjai között, és a mozgás sem okoz annyira gondot, mint amennyire az elején sejtettem. Ez idő alatt sem tesszük félre az egymással történő beszélgetést, amelynek én külön örülök. Szeretném egy kicsit jobban is megismerni őt, még ha csak a felszínt is érintjük játékos riposztjainkkal. - Mindenki jobban értékeli azokat a dolgokat, amelyekhez kalandos út vezetett. – osztom meg vele egyetértő véleményemet abban a pillanatban, amikor nem éppen a hangomat igyekszem előkutatni, mely már akkor elveszett, mikor túl közel kerültem táncpartneremhez. Kérdésemre egy mosoly a válasz, és úgy érzem, a küldetésem, mely hálám kifejezéséhez kötődött, sikeresnek bizonyult. Ugyan szóbeli választ nem kapok, de attól, ahogyan engem fürkész, rá kell jönnöm, hogy egy értelmes választ sem tudnék adni neki, az fix. A kék szempárról tekintetem egyesen az ajkaira siklik, és erős késztetést érzek arra, hogy valóra váltsam azokat az ábrándképeket, melyekkel a vállamon ülő kis ördög szórakoztat. Egyszer élünk, nem? Ha most nem kapok az alkalmon, lehet, sosem találkozom vele újra. Ugyan az este folyamán már teljesen kifordultam magamból, és azon sem csodálkoznék, hogyha elveimet a sarokba vágva váltanám be az elrablásával kapcsolatos ígéreteket, melyekkel szinte találkozásunk óta szórakoztattam őt. Jól érzem magamat a társaságában, és nem csak azért, ahogyan most tekint rám, - bár ez valami leírhatatlan élmény, - hanem azért is, mert vevő a hülyeségeimre, és képes viszonozni azt. Tekintetem egy kis ideig a tökéletes ívelt ajkak mentén időzik el, de mielőtt Hamupipőke megkaphatná még éjfél előtt csókját, egy számomra ismeretlen személy zavarja meg pillanatunkat, a vállamon ücsörgő kisördög pedig önként és dalolva veti le magát a mélybe. Időközben kiderül, hogy ő lenne a már korábban említett haver, majd a bemutatkozáshoz én is összeszedem előbb széthullott darabjaimat. - Én is örvendek, Gale. – mosolyodok el, és ugyan nem vágyom arra, hogy félbeszakítsam beszélgetésüket, mégis ahogyan haladunk, egyre érdekesebb dolgok derülnek ki. Közöttük az is, hogy Solomon ügyvéd. - Valóban? – kérdezek vissza, de amit még az agyam nem dolgozott fel, a testem pánikszerű impulzusokkal ad a tudtomra. Ekkor ér villámcsapásként a dolog, és mire a kézcsók megtörténik, és újra kettesben maradunk, a gondolataim már ezernyi szálon cikáznak. Fejben végigpörgetem az est eseményeit, melyek úgy elevenednek meg lelki szemeim előtt, mintha csak egy filmet néznék az első sorból. Mik is történtek pontosan? Szinte bevallottam neki, hogy mennyire lenyűgöz a látványa, majd burkoltan egy olyan programra invitáltam, ami közel sincs az ártatlan tettekhez, aztán… - Ó te jó ég…azt mondtam, hogy elrabollak. – kapom a szám elé a kezemet, és bár foghatnám az elfogyasztott ital mennyiségére, de az túlságosan is elenyésző volt a szavaimhoz képest. Az egyetlen, akit bűnösnek vallhatok, az saját magam, és én szívesen avattam volna partneremet bűntársammá. - Én nem ilyen vagyok, sajnálom. Nem szoktam pasikat elrabolni. Ha gondolod, feljöhetsz a lakásomba, hogy megnézzed, egy sincs ott… - fokozom tovább. - Vagyis nem úgy értettem, mert akkor te ott leszel, de teljesen saját akaratodból. – teszem hozzá még gyorsan, majd végigszántom ujjaimat barna tincseimen. Lola, úgy érzem most ajánlatos befognod a szádat. - Áll még az az ital? Mert azt hiszem, most elfogadnám. – nézek fel a szemeibe, miközben a homlokomra simítom a kezemet. Nagy tapsot kérünk ennek a kelekótya nőszemélynek itt, akit történetesen a sajátoménak tudhatok.
- Az előbb mondtad, hogy jobb félnem, mint megijedni, most pedig még sincs okom az aggódásra, hm? – Vonom feljebb elégedetten vigyorogva mindkét szemöldökömet. Egyébként meg valóban nem aggódom, miért tenném?! A nyelvöltéssel azonnal az ajkaira vonzza a tekintetem, amitől nem is óhajtok elszakadni néhány elnyújtott másodpercig. Ha csak sejtené… Mindenesetre jót mosolygok a nem túl gyakori reakción mielőtt újra az íriszein állapodna meg a tekintetem. - Igyekeztem, de azért köszönöm. – Aprót biccentek is, hálám jeléül, hogy értékeli és észrevette igyekezetemet, egyébként meg nem mintha eddig bármi teljesíthetetlen akadályt görgetett volna elém. Fura is lett volna, ha igen, elvégre ez az este, mi több, ez a nem várt ismeretség abszolút nem is erről szól. Hála az égnek. - Ó, készséggel feltételeztem, hogy érdekel, viszont attól tartok, nem oszthatok meg egyetlen apró részletnél többet. – Nagy komolyan ejtem ki a szavakat és mellé bólintok is pár aprót, majd valamivel közelebb hajolok és a mutató ujjammal jelzem neki is, hogy tegyen hasonlóan. Elvégre mégiscsak bizalmas információ megosztását tervezem, ha már annyira tudni akarja az egyik kryptonitomat. - Meglehet... – Nagyon komoly képpel osztom meg vele eme információt, mielőtt széles vigyorba görbülnének az ajkaim a képemen. - Ha valóban ezt szeretnéd.. Ezt szeretnéd? – Dobom meg a szemöldökeimet felé a kérdés kísérőjeként, mert, ha inkább távolságot tartana tőlem, akkor azt jobb lesz most tisztázni, mindazonáltal; - ..bár úgy kissé nehézkes lesz kivitelezned azt az elrablást. – Tárom kissé széjjelebb a karjaimat, mint aki épp megdönthetetlen tényeket közölt. Ami a viccen túl valljuk be, hogy ténylegesen is így van. Vagy így lenne.. - Ssssz… ez tényleg elég komoly gondnak hangzik. – Egyetértően bólogatok párat, mikor fény derül a saját gyengeségeinek egyikére. - Mit javasolsz a probléma megoldására? – Nekem is megvan a magam elképzelése, de előtt természetesen az övét szeretném hallani, abban bízva, hogy el is árulja. A tánc számomra ugyanolyan kellemes folytatása az estének – vele –, mint az eddigi felütés volt. Nem feltétlen értek egyet azzal, hogy mindenki szereti és értékeli is azt, amiért meg kell dolgozni vagy éppen eddig nem ismert ösvényre lépni. Kell ehhez némi kalandvágy is, ami nem mindenkiben van meg tapasztalataim szerint. Tény, ami tény, ahhoz, hogy valaki be merje vállalni a kalandos utat, szükség van kurázsira. Ez pedig nem mindenki sajátja, ha a kéz-picsa meg a meleg málé – hogy ilyen vulgárisan fejezzem ki magam – adott és nem kell érte semmit sem tenni. A könnyebb út sokaknak kecsegtetőbb.. Ezt azonban ebben a percben nem tartom szükségesnek, hogy ki is fejtsem, főleg, hogy egészen más az, ami leköt és amit véghez vinni szándékozok a kapott mosoly kapcsán. Azaz, hogy szeretnék megtenni, ha Gale nem volna akkora troll, hogy belerondítson. Ezt még visszakapja. - Az ám. - Kacsint rá alkalmi partneremre – akinek még mindig a derekán pihentetem az egyik kezem – a haverom és ha be lehetne verni valaki képét csakúgy szimplán egy szúrós tekintettel, akkor azt hiszem az este többi részét a sürgősségin folytatná. Szerencsére feladja a további leégetésemet és távozik. Arra viszont egyáltalán nem számítok, ami ezután következik. - Jepp, azt mondtad. – Bólogatok egyetértően az elkövetkezendő másodpercben és eszemben sincs félbeszakítani az egyébként nagyon is szórakoztató előadást. Néhány hümmentéssel konstatálnám a pánikszerű kirohanást, azonban úgy nagyjából a közepén magasra szökik mindkét szemöldököm és a lehető legkajánabb vigyor mászik szét a képemen a pillanat töredéke alatt, félbe azonban még mindig nem áll szándékomban szakítani. Megvárom, amíg befejezi. - Tehát ezzel azt akarod mondani, hogy menjünk most azonnal a lakásodra, amit a saját akaratomból megtehetek, jól értem?! – Hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a fejemben a gondolat, de ott még nagyon nem tartunk vagyis eddig nem tartottunk. Nem mondom, van vér a pucájában és bár nagyon is jól tudom, hogy valószínűleg egyáltalán nem úgy értette a dolgot, ahogy én most viszont tálaltam neki, azért rendkívül szórakoztat. Mutatóujjamat az álla alá illesztem és némi nyomást kifejtve érem el, hogy felnézzen rám, egyenesen a szemeimbe. Nem vagyok rest ráadásként még közelebb is hajolni hozzá. - Ügyvéd vagyok és nem rendőr, ráadásul a szakterületem nem a büntetőjoghoz kötődik. Szimpatikus vagy és nagyon csinos, magyarázkodnod pedig egyáltalán nem kell semmi miatt sem. Ha azt akarod, hogy felmenjek hozzád; nagyon szívesen. Ha nem; nem fogom erőltetni. Az ital pedig még mindig áll, úgyhogy dönts; mi legyen?! – Nem arról van szó, hogy nem szeretem a játszadozást. Ez pedig a ma este folyamán többször is egyértelművé vált, de ettől függetlenül a bizonytalan és felesleges köröknek sem vagyok a híve, ennél sajnos vagy sem, de céltudatosabb darab vagyok.
Egyszer egy nagyon okos ember azt mondta, hogy: Az élet a korlátlan lehetőségek tárháza, hogy hülyét csinálj magadból. Vagy ez egy sorozatban hangzott volna el? Lényeg, én azóta is elég sokszor eszerint az elv szerint jártam el, és ez most sem történt másképp. Szerettem nevetni, viccelődni, és úgymond szándékomon kívül az emberek agyára menni. Csupán két perc is bőven elég ahhoz, hogy egy komoly embert kihozzak a sodrából, aki képtelen felvenni velem a fonalat. Bűnösnek érzem magamat? Egyáltalán nem. Sokkal inkább elégedettnek, hiszen egyedi képességeimmel önmagam életébe pozitívumot csempészhetek. Solomon bekapcsolódása az egész szuperhősös témába kellemes csalódást vált ki belőlem. Vártam arra a reakcióra, amikor magamra hagy, de ez mégsem történt meg, és őszintén bevallom, ez még inkább arra ösztönzött, hogy önmagamat adhassam a közelében. Azt viszont nem sejtettem, hogy ennyire képes vagyok még önmagamat is felülmúlni. - Ez egy ilyen érzelmi hullámvasút, Solomon. Sosem tudhatod, mikor zavarodhat össze teljesen a veled szemben ülő a saját szövegében. – nevetek fel magamra célozva, majd ajkaim játékosan lefelé kezdenek el görbülni, amikor hozzám hasonlóan ő sem avat bele néhány információba a dolgokkal kapcsolatban. Eléggé fair dolog, már csak a kíváncsiságomnak kellene ezt megmagyarázni.
Különös izgatottság lesz rajtam úrrá, és szinte hipnotizálva követem azt a mozdulatot, mellyel igyekszik közelebb csábítani magához, én pedig készségesen teszek neki eleget. Mi mást tehetnék? Néha egyszerűen a testem irányíthatatlanná válik, majd olyanná válok, mint egy távirányítós kisautó, amelyből merülni kezd az elem, és egy idő után össze-vissza cikázik a távirányítója nélkül. Bárcsak azt mondhatnám, hogy hozzám is van ilyen kütyü, de ha lenne is, már rég elveszett volna, és ugyanott tartanánk, ahol most vagyunk; Az irányíthatatlan Lola című műsornál. Mosolyt csal az arcomra a vallomása, miszerint én is az egyik gyengéi közé tartozok, és kissé megdobogtatja mellkasom fogságába zárt szívemet. Ráparancsolnék, hogy ebbe most nincsen beleszólása, de úgy tűnik, teljes mértékben önállósította magát. Kérdésére reagálva eleinte csak a fejemet csóválom, majd végül szavakban is kifejtem válaszomat, - pontosabban kérdésemet. - Nem félsz, hogy legyengítlek? – érdeklődően pillantok fel a kék szempárba, de a közöttünk lévő lényegében lecsökkent távolsághoz most ugyanúgy ragaszkodok, majd így hallgatom tovább az okfejtését a kialakult, és kevésbé szerencsés helyzetünkkel kapcsolatban. - Ebből is kiindulva gondolhatod mennyire nincs ínyemre a dolog, hogy tartsuk a pár lépés távolságot. – vágok egy grimaszt, és most hümmögve egyet gondolkozok el azon a megoldáson, mely összefoglalva tökéletes lesz a problémákra, miszerint nem mehetnénk gyengeségeink miatt egymás közelébe. Komolyan kezdek aggódni magunkért, és egy harmadik fél, aki hallaná a beszélgetésünket ugyanezt tenné. Én viszont egészen jól szórakozok ezen, és már régen mosolyogtam ennyit egy nemrég ’megismert’ pasi közelében. - Nos, ez eléggé nehéz kérdés, de ha fokozatosan kerülünk egymáshoz közel, talán egy idő után elmúlik a veszély. – tanácstalanul megvonom a vállamat a kezdetlegesen felvetett megoldásom miatt. – Te mit gondolsz? A hirtelen képzavartól a teljesen ledöbbenésen át a pánikszerű érzelemhullámig, mindent érzek, miután társaságunk akad a tánc közben. Nem hiszem el, hogy kimondtam azokat a szavakat, de megtettem, és rá kell jönnöm, hogy teljesen elvesztettem magammal szemben az irányítást. Túlságosan leköt, hogy intenzíven fellépett zavaromat lecsökkentsem, amely nem lesz könnyű azok után, hogy még végeláthatatlan csacsogásommal tovább fokozom az egészet, és mondhatni rontok a helyzetemen. Solomon viszont egészen más reakciót produkál, mint amit én fejben lejátszottam. Észreveszem mosolyának változását, melyet összezavarodottságom következményei által kreált szavaim okoztak, melytől még inkább érzem, hogy a vöröses pír elönti arcom két oldalát, főleg akkor, mikor teljesen kiforgatja a szavaimat. - Solomon. – akadok ki, de már én sem bírom ki, hogy ne nevessem el magamat ezen az egész kialakult szituáción. Égnek emelem a tekintetemet, és kifújom az eddig oly gondosan bent tartott levegőt. Tudok még ennél is szétcsúszottabb lenni az este folyamán? A kérdésemre úgy tűnik, előbb tudom meg a választ, mint ahogyan azt reméltem, mert a következő pillanatban állam alá csúsztatja egyik ujját, én pedig ismét a kéklő íriszek rabjává válok. A válasz megvan: naná, hogy tudok! Tekintetem ismét bejárja ugyanazt az utat, melyet már korábban is megtett, amire még szavai is rásegítenek, de végül ismét a szemkontaktus felvevésénél kötök ki. - Igen… - nyögöm ki az első szót, ami eszembe jut, de van egy olyan sejtésem, hogy egyik kérdésére sem kapott választ, vagy az összes kérdésére megkapta. Lássuk csak, miért is jöttem le valójában? Szórakozni. Ez eddig tiszta. Megvolt. Ittam, táncoltam, ismerkedtem. Mit vártam az este folytatásától? Magam sem tudom, mert nem gondoltam bele. Tipikusan az a személy vagyok, aki nem tervez előre, mert már annyiszor próbáltam, és minden egyes alkalommal befuccsoltak a terveim. Egy idő után nincs más választás, mint feladni az egész rendszert, de most jól jött volna valami vészjelzés, vagy okos-józan eszénél lévő-Lola gondolat, amiből oly kevés van a világon, és mindegyiket valószínű egy feltörhetetlen kóddal ellátott páncélban őrzik valahol a tenger mélyén. - Szóval, mivel ilyen szépen kifejtettem neked legtitkosabb gondolataimat, ezért mit szólnál, hogyha azt mondanám, van egy harmadik verzió is a fejemben? De ahhoz attól tartok Daxami, hogy itt kell hagynunk ezt a helyet. – pillantok körbe egy másodperc erejéig, majd újra visszanézek a szemeibe. - Mit szólsz? Ezek után is képes vagy rám bízni magadat még egy kis ideig? – vonom fel egyik szemöldökömet kissé talán szórakozottan, mégis kíváncsian és most én merészkedek közelebb hozzá a távolság csökkentése érdekében.
- Áh. Szóval érzelmi hullámvasút, huh? – Jót vigyorgok a megfogalmazásán, de eszemben sincs ennél kukacosabbnak lenni igyekszem nem karót nyelten viselkedni. Elfogadom az érvelését, noha nem teljesen látom át a logikát benne. Bár az érzelmekben az szokott a legkevesebb lenni, nem igaz?! Elégedetten látom, hogy közelebb hajol az invitálásra – ez volt a cél – és csak ezt követően avatom be a hülyeségbe burkolt vallomást. A játszadozás kifejezetten a kedvemre van és úgy tűnik ő is vevő rá, ettől működik az egész tökéletesen. - Olyannak tűnök, mint aki legyengült? – Dobom meg a szemöldököm ismételten. Adja a magas labdákat és nem, nem tudok nekik ellenállni. Mondjuk nem is akarok, ha egészen őszinte vagyok. Nekem sincs ínyemre. Ha már így alakult az este, akkor kár volna gátat szabni neki vagy akármilyen módon megállítani. Haladni az árral, ma este ez a mottóm és őszintén bízom abban, hogy neki is. - Azt, hogy a meglátás nagyon helyes, ámbár én mégis azt gondolom, hogy jobb fejest ugrani, mint óvatoskodni. Az élet rövid, ki tudja mi fog történni a következő pillanatban és gyenge pontok ide vagy oda, nem szeretek kihagyni vonzó lehetőségeket és elszalasztani olyasmit, ami kifejezetten megmozgatja a gondolataimat. Erről mi a véleményed? – Van olyasmi, amiben szeretek a teljesen biztosra menni, ez az este azonban egyáltalán nem erről szól. A szórakozás nem éppen a jól átgondolt döntések sorozata szokott lenni abból, mint tudjuk, sosem kerekednek igazán jó sztorik és mivel egyébként szinte minden egyes percben kénytelen vagyok mindent kis milliószor átgondolni és több nézőpontból megközelíteni, most abszolút nem erre vágyom.
A nevemet hallva megint feljebb tolódnak a szemöldökeim a képemen. Kifejezetten bájos, ahogy zavarba jön, amikor felhívom a figyelmét arra, hogy miként is tudtam értelmezni mindazt, amit az imént mondott. Nos, azt hiszem itt az ideje, hogy némely tekintetben részben tiszta vizet öntsünk abba a bizonyos pohárba. Nem a türelmetlenség okán, hanem, hogy elkerüljük az ehhez hasonló, egyébként rendkívül édes kis jeleneteket, amelyeket érzésem szerint csak én találok rendkívül szórakoztatónak, ő azonban valószínűleg nem így éli meg. Bár.. a fene se tudja, annyira még nem ismerjük egymást. A beleegyezésen megint el kell vigyorogjam magamat. - Szóval igen. Pontosan mi is igen? – Ezt azért nagyon nem ártana tisztázni, mégis mibe adta a beleegyezését, a folytatásra azonban kevéssé mondhatni, hogy számítok. Határozottan fokozza a kíváncsiságomat és várnám, hogy hosszabb kifejtést is mellékel, de kezdem azt gondolni, hogy lassan magával a Pentagonnal állok szemben, ugyanis pont a lényeg marad le most is. - Ooké. Más esetben kifaggatnálak, hogy mégis mit forgatsz a fejedben, de tudod mit?! Legyen. Menjünk. Most. – Ahogy megérzem, közelebb kívánkozik, nem vagyok rest szorosabbra venni a fogásomat a dereka körül és rásegíteni az ügyködésére. Az utolsó három szót pedig szándékosan az ajkaira ejtem, anélkül, hogy valójában érinteném is. - Mutasd az utat. – Toldom még hozzá, majd úgy mozdulok, hogy magam elé tudjam engedni, ha hajlandó elindulni.
Játékosan megvonogatom a vállamat mikor visszakérdez a jelzőre, mellyel felruháztam önmagammal való barátságos zavaromat, mely lássuk be, elég sokszor megesik az esetemben. Azt hiszem, hogy a mondandóm túlságosan értelmes, majd már arra eszmélek fel, hogy elvesztem a fonalat, meg a visszafelé tartó utat is. - Valami olyasmi. Tudod ez olyan egyszer fent, egyszer lent dolog, aztán már azt veszed észre, hogy tökre szédülsz, és összefüggéstelen dolgokat magyarázol, mint én. – próbálom megmagyarázni mire is értettem pontosan az egészet, de szerintem ő is felfogta, csak szeretek mindent túlbonyolítani. Aztán lehet, hogy az ellenkezője történt. - Nem igazán. – mozgatom meg egy kicsit az orromat, és egy mosollyal az arcomon folytatom. – Inkább mintha elemedben lennél. Lehet annyira nem is nagy a veszély? Nem mintha bánnám ezt, ami azt illeti, tetszik, hogy így viselkedik. Nem menekül, csak tűri és elviseli a hülyeségeimet, és még válaszol is rá. Komolyan, mibe csöppentem bele? Ilyen csak az álmaimban szokott előfordulni, meg a legvadabb képzeleteimben, de ezt nyílván nem fogom neki is közölni. Közölnivalómból így is egy kicsit sokat tettem már irányába. Neki szentelem minden figyelmemet, ahogyan eddig is tettem, és nem szakítom félbe mondandójában, de a mosoly az arcomon egyre szélesebbé válik, és a végén nem bírom ki, muszáj elkuncognom magamat. - Ilyen tökéletes érvelés után el sem tudnék képzelni annál rosszabb dolgot, mint az elénk tárulkozó végtelen lehetőségek kihagyása. – adom tudtára a gondolataimat, miközben az este alatt már ismerőssé vált kék szemeket fürkészem olyan lelkesen. Megmagyarázni sem tudnám, hogy mi ütött belém az elmúlt pár percben, de az biztos, hogy még jobban beleástam magamat abba a bizonyos nyuszi üregébe, mint amennyire már így is benne voltam. Solomont szórakoztatja a viselkedésem, a mosolya pedig túlságosan ragadós, és képtelen vagyok tőle komoly lenni. Nem mintha amúgy is túl sok komolyság szorult volna belém, de bármennyire is értelmesen igyekszem neki elmagyarázni azt, amit oly előszeretettel kiforgatott, egyszerűen képtelen vagyok rá. Döntés elé állít, én pedig a fülemben hallom vissza hevessé vált szívverésemet, melyet egy bizonyos férfi közelsége váltott ki belőlem.
Képtelen vagyok elszakadni a tekintetétől, mégis meg kell tennem, ha értelmes válasszal akarok előrukkolni, amelyre eddig nem igazán kerítettem sort. Ki nyög be csak úgy egy igen választ kérdésektől függetlenül? Természetes, hogy én! Nem is csodálkozom, hogy nem értette, mire mondtam, hiszen én sem igazán jutottam el odáig, hogy megértsem, csak ösztönből jött. Összekaparom szétesett darabkáimat, hogy legyűrjem döntésemmel kapcsolatos vitáimat, melyek oly hevesen tombolnak jelen pillanatban a gondolataimban, végül egy harmadik opcióval hozakodok elő. Könnyedén bontakozik ki fejemben egy megoldás, amely nem eredményez maradást, ugyanakkor a lakásomat is elkerülhetjük ez által. Szeretem a helyet, nem arról van szó, egyszerűen most mégis valami egészen más helyen akartam kikötni. Elégedett mosollyal veszem tudomásul beleegyezését, melynek érzését a kettőnk közötti távolság lecsökkentésével is fokozza. Érintése a derekamon köszön vissza, ajkai pedig szinte az enyéimmel válnak eggyé, ahogyan arra kér, hogy legyek én most az iránymutató. Komolyan Solomon? Ezek után örülök, hogyha a saját fejemet nem veszítem el, mert a józan eszemet már biztos elvetted. - Ez a cél. – harapom be az alsó ajkamat, és elindulok előtte a kijárat felé, ahonnan még mindig többen igyekszenek be a helyiségbe, hogy a szórakozás részesei legyenek, mi pedig pont az ellenkezőjét igyekszünk elkövetni. Szerencsére a népes tömegnek, a taxik percenként érkeznek, majd mennek, így nem is olyan nehéz mutatványnak bizonyul leinteni egyet, melynek következményeképp mihelyst elhelyezkedünk a hátsó ülésen, már az úti cél bediktálása marad hátra. Különös izgatottság tombol bennem, akárhányszor a mellettem ülőre téved a tekintetem, vagy eljátszok azzal a gondolattal, mely az előbb történtekre vezet vissza. Az este folyamán rá kellett jönnöm, hogy olyan hatással van rám minden szempontból, melyre egyáltalán nem voltam felkészülve, mégis élvezem minden egyes percét. Ha nem éppen a táskámban kutatok a megfelelő kulcs után, ujjaim könnyed ritmust követnek a térdemen. Nem telik bele sok időbe, hogy megérkezzünk a számomra kedves helyhez, melynek kilétét nem nagyon siettem elárulni neki. - Gondoltam, nem egy hétköznapi helyre hozlak. – mosolygok rá, mihelyst elfordítom a kulcsot a zárban, majd az uszoda ajtaja enyhe nyikorgó hangot kifejtve magából enged be minket az épület belsejébe. Családunk egyik ismerőse úszást oktat ezen a helyen, és még egy-két évvel ezelőtt egy kulcsot kaptam tőle az úszásért való rajongásom miatt. Ugyan elmondta, hogy bármikor használhatom a nagy medencét az edzések kivételével, - ami szerintem eléggé gonosz húzás volt tőle, - azonban azzal biztos nem számolt, hogy ilyen késői időben veszem hasznát a helynek. - Gyere. – fogom meg a kezét lelkesen, hogy a hosszú folyosón átvágva eljussunk a nagy medencéig. Egyből mosoly kúszik az arcomra, ahogyan meglátom a kék víz felületét. Nem is késlekedek, amikor egy könnyed mozdulattal lehúzom ruhám cipzárját. - Remélem, tudsz úszni. – pillantok rá a vállam felett, majd cipőmmel enyhén félretolom az útból a nyári anyagot, végül megválva magassarkúmtól ugrok a vízbe, amely másodpercek alatt ölel körbe az ismerős érzéssel. A megszokott mozdulatsort követve jövök a felszínre, és tekintetemmel egyből Solomont keresem. - Csatlakozol? – ajándékozom meg őt szokásos mosolyommal, és ahogyan korábban ő tette, most én igyekszem magamhoz csábítani őt mutatóujjam bevetésével, reményeim szerint sikeresen.
Jól látja a helyzetet, valóban elememben érzem magam, pedig még csak az este elején járunk. Ez persze egyáltalán nem baj, mi több, ahogy folytatjuk a társalgást, egyre inkább azaz érzésem, nagyon is tetszene, ha minél tovább nyújtanánk, annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt tervezett már maga a megismerkedés sem, nemhogy, ami azóta jött. Nem kellenek ahhoz feleslegesen lefutott órák, hogy hamarosan megállapítsam, akármerre is óhajtja tovább vinni az éjszaka eseményeit, nekem meg fog felelni. Oké, rendben, nem mondom, volt olyan változat is az általam felsoroltak között, amit kevésbé preferáltam volna, de úgy tűnik, nemhogy nem arra esik a választása – hála az égnek –, hanem valami egészen mással áll elő. Rögtön azután, hogy sikerül megfejtsem, vajon mire is érti a beleegyezését. Vicces, mikor csak egy igen a válasz – egy ügyvédnek a tökéletes golden ticket, elvégre ez mindenhez megcáfolhatatlan zöld utat ad –, de azon túl semmi egyéb. Ez azonban még nem életem kihívása elé állít, úgy hiszem, hogy meg fogok birkózni a nem várt akadállyal. Megint még mindig az ajkaira vonzza a tekintetem, ahogy beharapja – a nagyon is ízlelni valónak tűnő – alsót és alig késleltetve hozzá képest indulok meg én is, a nyomában. Mielőtt azonban kiérnénk az épületből, a keze után nyúlok, hogy jelezzem, várjon egy pillanatot. - Mindjárt jövök. – Mutatóujjamat is felteszem, hogy csupán egy perc az egész és a pulthoz lépek, ahonnan hamarosan egy üveg pezsgővel gazdagabban távozom. - Megígértem azt az italt. – Magyarázom a bizonyítvány, meg a kezemben tartogatott bizonyítékot, innentől viszont nem leszek akadálya annak, hogy eljussunk az általa kiválasztott helyre. A taxiba ülve, ahogy bemondja címet, van rá egy tippem, mégis hová akar menni, kommentárt azonban nincs szándékomban hozzáfűzni. A tenyeremet azonban a térdére teszem és onnan csúsztatom feljebb a combján, ujjaimat a belső részre fonva inkább. Nem lépem túl az illetlen vagy éppen tolakodó határt, de mégis csempészek valami intimitást az érintésbe, már amennyiben nem tolja el a kezemet. A füléhez hajolok, mert a mondanivalóm nem tartozik a taxisra, csak kizárólag a mellettem ülőre. - Mégiscsak elrabolsz? – Szándékosan hagyom, hogy a forró leheletemen túl a borostám is végigcsiklandozza a fülcimpáját és mikor elhajolok tőle, pofátlan, de valahol mégis kedves mosoly húzódik a képemre. A taxiból – amelyet természetesen én álltam, ellenkezést nem tűrve, ha volt is – kiszállva beigazolódik a sejtésem az úti cél kapcsán. Manhattant úgy ismerem, akár a tenyeremet, itt születtem és nőttem is fel, leszámítva azt az időszakot, amikor a Yalen töltöttem megannyi magolással telt évet. - Azt látom. Betörünk, vagy van más útja is a bejutásnak? Előbbi esetén ismerek pár rendkívüli ügyvédet, akik segítenek kimászni a bajból, ha megjelennek a zsaruk. – Vigyorgok rá és nem kell kétszer kérnie, hogy tartsak vele. A kezébe kapaszkodom, miután foglyul ejtette az enyémet és a folyosón végighaladva hamarosan megérkezünk az egyik medencéhez. Ohó, a folytatás pedig több, mint kedvemre van. Készségesen segítenék, ha látnám egyetlen apró jelét is annak, hogy szeretné, de ennek hiányában csak elmerülök a szemet gyönyörködtető látványban és élvezem a kilátást. Kajánul széjjelmászó mosollyal kísérem figyelemmel, ahogy a cipzár szépen lassan elereszti fogságából a testét és utána nem vagyok rest alaposan elidőzni fenekének kerekségén és derekának karcsú sziluettjén. A csipke fehérnemű pedig csak rátesz egy lapáttal az egészre, aminek következtében, nyelnem szükséges. A magam részéről azonban nem kezdek neki a vetkőzésnek egyelőre. - Előbb inkább kiélvezném a látványt. Miattam ne zavartasd magad. – Naná, hogy menni akarok és csatlakozni hozzá, de a másik oldalról viszont, nem ép elméjű az, aki ne vágyna többet és többet időzni azokon a vonalakon, amelyeket volt oly kedves felvillantani az imént. A kezemben tartogatott pezsgőt kinyitom, valahogy tökéletes kísérőjének tűnik az események és a látnivalók sorának. Hosszan persze nem akarom váratni – mégiscsak úriember lennék vagy mifene – és hamarosan leteszem az üveget a medence szélére, majd pedig lekerül rólam a sportzakó, kilépek a cipőimből és megoldom az övemet is. - Gyakran jársz ide? – Dobom meg az állam a kérdéshez és megszabadulok a zakó alatt viselt pólótól is, majd a nadrág és a zoknik következnek, a boxer marad egyedül. Kamaszkoromban tagja voltam az úszóválogatottnak a gimiben, így mondhatni egy tökéletes fejesugrással érkezem a medencébe, szándékosan úgy belőve a célt, hogy a lehető legkevesebb vizet loccsantsam az arcába. A víz alól felbukkanva lerázom a felesleges cseppeket a hajamról és a képemről és odaúszom hozzá. Nem vagyok rest átkarolni a derekát. - ..és most? Hogyan néz ki a folytatás, hm? – Emelem meg ismét az állam, a tekintetem azonban az íriszeiről lejjebb vándorol, egészen az ajkaiig.
Megfejthetetlen érzések, és gondolatok hada kavarog az egész testemben, ahogyan Solomont fürkészem, és próbálom akár egyetlen jól látható jelét is keresni annak, hogy nem fog majd arcul csapásként érni az egész este, mikor felébredek. A fantáziám eléggé eseménydús élményekkel ajándékozza meg mindig az álmaimat, és nem egyszer álmodtam egy sráccal, akit a boltban láttam vagy az utcán, és eldöntöttem, hogy hozzá megyek, de minden egyes alkalommal az ágyamban ébredtem, totál egyedül. Most viszont a helyzet egészen más. Álomnak túlságosan intenzívként hat, ahogyan jól átgondoltam veszem át az irányító szerepet az este felett, és mutatom az utat a taxi felé, amelybe már csak a jól megérdemelt italunk megszerzése után ülünk be. A cím bemondása után az első dolgom az, hogy a táskámban kutatva felmérjem az ajtóhoz tartozó kulcs helyzetét, mert ha nincs nálam, akkor annyi az egész tervnek.
Szerencsére ez nem így történik, én pedig elégedetten helyezkedhetek el az ülésemen, mégis a tekintetem többször is társaságom felé vándorol, ellenben velem ő a kezével igyekszik egész este jelenlévő izgatottságomat fokozni, melyet a combomon pihentet. Eleinte csak kevésbé ártatlan vigyor kúszik az arcomra ettől a lépéstől, ami végül szélesebb ívet is ölt fel a fülembe súgott szavaitól. Kellemes hatással ajándékoz meg közelsége, mely tagadhatatlanul adja a tudtomra, hogy az elején érzett vonzás, - vagy amiről azt állítottam, hogy az, - most sokkal nagyobb méreteket öltött, és eszem ágában sincs lemondani róla. - Ezek után esélyed sem lesz majd a menekülésre. – pillantok felé enyhe pimaszsággal megfűszerezett válaszomat a tudtára adva, és egy kissé közelebb merészkedek is hozzá az utunk hátralévő részében. Az uszoda mindig is egy volt azok közül a helyek közül, melyek az évek alatt a szívemhez nőttek. Ugyan semmi köze nem volt az ételhez, de kikapcsolt teljesen, és néha vágytam a nyugodtság eme fajtájára. Halkan felnevetek a bejutásunkkal kapcsolatos érdeklődése közben, de már csak akkor válaszolok, mikor az ajtó kinyílik, és mi lelkesen beszabadulunk. - Semmilyen törvényt nem szegtünk a bejutással, ugyanakkor az este folytatására ezt már nem ígérhetem. – kuncogom el magamat, de már túlságosan is vágyom arra, hogy kellemes ismeretségem társaságában fürdőzzek egyet a hatalmas medencében. Most is ugyanaz az izgalom fut végig rajtam, mint a legelső alkalommal mikor itt jártam, most viszont egészen más érzés is keveredik ezzel, kettejük intenzitása pedig teljesen magával ragad. Könnyedén vetem bele magamat a vízbe miután megválok a felesleges daraboktól, és mihelyst a felszínre jövök, egyből Őt is csatlakozásra késztetem. - Ó, igen. Szerintem is gyönyörű ez a medence. Mellesleg eszem ágában sincs elrontani a szórakozásodat. – jót mosolyogva a szavain merülök el újra a vízben, és élvezem a kellemes, egyben egyedi simogatást a bőröm felületén, de egy kis idő múlva már csak ujjaimmal játszadozok a víz tetején. Kérdésére minden figyelmem felé terelődik, azonban a válaszadásra már egyszerűen képtelen vagyok, mert túlságosan is leköt az előttem kibontakozó eseménysorozat. Lola, ne csípd meg magadat. Ígérd meg, hogy nem ébredsz fel! Fejben egy büszke gratulációt fogadok el saját részre amiatt, hogy nem beszéltem le magamat arról, hogy bármennyire is kimozduljak. - Én.. szóval igen. Bár már lassan két hete nem sikerült eljutnom, de elég sokszor használom ki a saját kulcsom előnyeit. – szedem össze világgá menekült hangomat, mely csak egy totál zavarban lévő lányt, és egy hevesen dobogó szívverést hagyott maga után. Az áruló. Ez az érzés leginkább akkor fokozódik, amikor a pezsgős üveget lehelyezi a medence szélére, ő maga pedig úgy dönt, hogy elfogadja ajánlatomat. Édes nevetés hagyja el ajkaimat, mikor beugrik a vízbe, és két kezem feltartásával igyekszem kivédeni az egyenesen felém tartó vízcseppeket. - Szép. – elismerően hümmögök egyet az ugrása miatt, mely sokkal inkább hajazott olyan precizitásra, mint amilyet egy úszásban jártas személy művel, mint olyanra, aki csak hobbi szinten űzi azt. Egy pillanatra elgondolkoztat a róla megszerzett információmorzsák, és az a gondolat, hogy ő valójában szuperhős lenne? Nem igazán csodálkoznék ezen sem. Képzeletben egy észhez térítő pofozgatást kell végeznem magamon Solomon vizes látványa miatt, de az igazi képszakadás akkor áll be, amikor ismét a közelségét érezhetem. A kék szempár vonzza a tekintetemet, és bár igyekszem kihagyni a beszélgetősből a negyedik sebességbe kapcsolt ütemet a mellkasom fogságában, mégis képtelen vagyok rá. Követem a példáját, és tekintetem az ajkaira vándorolnak. Kettesben vagyunk, és senki nem zavarhat meg. Egyszer már elszalasztottuk ezt a lehetőséget, most viszont képtelen lennék ellenállni neki. Egyik kezemet a vállára simítva térképezem fel a kidolgozott íveket, a szemkontaktust azonban nem szakítom meg. - Lenne egy-két ötletem. – húzódok közelebb hozzá, és most én veszem át a kezdeményezést a csókot illetően, mielőtt a gondolataim olyan irányba terelődhetnének, ahonnan csak nehezen tudnék visszatalálni. Míg egyik kezem továbbfolytatja a megkezdett utat vállai mentén, addig másikat a tarkójára simítom, és hátulról túrok bele a barnás árnyalatú tincsekbe. A kellemesen hideg víz ellenére is úgy érzem, mintha a bőröm lángolná érintésének mentén, és csak nagy nehezen vagyok képes egy idő után elszakadni a tökéletesen ívelt ajkaktól. - Az egyik akár a pezsgő megkóstolása is lehetne. – incselkedően elmosolyodva súgom ajkaiba szavaimat, de a közöttünk kialakult közelséget ugyanúgy megtartom.
Valahol elégedettséggel tölt el majdani fogságom felfestett, magam elé képzelt képe – tudom, agyrém – és ugyanilyen érzéssel tanulmányozom az ajkaira kiülő derültséget is. Közben pedig eszemben sincs megfeledkezni a combját bevonó bársonyos bőr érintéséről, annak selymes felületéről és arról a tényről, hogy nem tesz semmit a ténykedésem ellen. Ez alapján pedig jobban tudom magaménak a megjelöletlen területet, egyre feljebb simítva a tenyerem, mindaddig, míg meg nem érkezünk az uszodáig. Teljes természetességgel veszem el a mancsom, hogy elhagyhassam a kocsit, a többi pedig nagyjából utánam a vízözön típusú megmozdulásra emlékeztet. - Egyre jobban csigázod fel a gondolataimat. – Suttogom még a fülébe, hátulról átkarolva őt, ami alatt a kulcsokkal bajlódik, azonban az ajtó nyílása megint tovább nyújtja azt a valamit, ami már jó ideje nyúlik kettőnk között. Teljesen biztos vagyok abban, hogy nagyon is pontosan tudja, mire értem én a nézelődési szándékomat és abban is, hogy direkt nyilatkozik másképpen arról, ahogyan vette ő őket. Perszóna. - Ezt örömmel veszem. – Dobom meg felé a szemöldökeimet ezen az estén már ki tudja, hogy hányadszorra, ezen alkalommal és egy kajánnak is beillő vigyorral a képemen. A medence érdekel a legkevésbé, hogy teljesen őszinte legyek, rajta azonban több, mint lelkesen legeltetem a szemeimet. Nem, nem kerüli el a figyelmemet, hogy egy ponton, nem találja meg a szavakat, miközben egyre-másra szórom el a ruhadarabokat, amiket eddig viseltem. Szórakoztat a látvány egyébként. - Azt nem csodálom. – Íriszeibe révedve jegyzem meg pofátlanul vigyorogva, mielőtt fejest ugranék a medencébe. Vagy ezer éve nem ugrottam csak maga az élmény kedvéért, most azonban megint részese leszek valaminek, amit talán teljesen elfelejtettem volna idővel.. A dicséretről – vagy megjegyzésről – lemaradok, ahogy a felszínre bukkanok az ugrást követően. Szorosan vonom magamhoz és az egy helyben történő, süllyedést akadályozó lábtempózásból átváltok némi haladást elősegítendőbe, hogy lassan, de annál biztosabban jussunk el a medence széléhez. - Kíváncsian hallgatlak. – Vetem közbe és, ahogy megérzem részéről is a kezdeményezést, tovább nem húzom azt, ami egy ideje már érik közöttünk az estét illetően. A pezsgőt érintő mondatát már nem hagyom befejezni, az ajkai után kapok és a lehető legtermészetesebben ízlelem meg végre az ívelten izgató húst, egyoldalú birtokháborúba bonyolódva a nyelvéért. Eszemben sincs gyorsan túlesni az egészen, ráérős kóstolással csókolom, miközben elérjük a medence szélét, amire a víz jótékony lassításával kenem fel, izgató testét a medence csempéje és a sajátom közé szorítva. - Biztos, hogy a pezsgőt akarod ízlelni? – lehelem alsó ajkára, mielőtt még egyszer a magaménak tudnám ezen testrészét és újabb csókba nem fojtanám az esetleges válaszát. Egyik kezemmel megtámaszkodom a medence szélében, míg másikkal előbb a fenekére markolok rá, majd pedig ráérős mozdulatokkal fedezem fel a csípőjét, derekát, mellét, nyakát, végül pedig a tarkója felől szaladnak ujjaim a barna tincsek közé.
Tisztán él emlékeimben az a nap, amikor Mr. Johnson besétált az étterembe, hogy átnyújtsa nekem az uszoda kulcsát, melyért már egy jó ideje rágtam a fülét. Eleinte nem igazán tetszett neki, hiszen edzőként a hely iránti felelősség is az ő nyakába szakadt, de végül is volt annyira hatásos, és kissé manipulatív a szövegem, hogy beadja a derekát. Természetesen hozzátette, hogy edzések alatt tilos bejárnom, hiszen úgyis csak elvonnám mindenki figyelmét, vagy önmagam esnék bele a medencébe a nagy leskelődések miatt. Mondanám, hogy nem lenne igazságalapja félelmének, de ez azért nem ilyen könnyű. Természetesen a figyelmetlenségem is közrejátszik, ezt nem tagadom, de mi történik akkor, ha direkt teszem, hogy aztán egy csapat mentsen ki a vízből? Ugyan ezt a verziót nem osztottam meg vele, melynek következményeként most itt lehetünk ezen a különleges, és egyben őrületes estén. Reméltem, hogy elnyeri Solomon tetszését a választásom, de úgy tűnik, aggodalmam feleslegesnek bizonyult az este folytatását illetően. Gyermeteg izgatottsággal fedezem fel a már jól ismert medencét, majd őt is hasonló cselekvésre csábítom. Sikerül elcsípnem még a rögtönzött vetkőzős bemutatót, aminek eredményeképp úgy tűnik, hogy a józan eszem és a hangom kézen fogva világgá menekültek, és itt hagytak engem teljesen leblokkolva a medence közepén.
Akarva akaratlanul is sikerül végigmérnem, és miután lenyugtatom belső túlpörgésemet, hogy egy magazinból kilépett férfi társaságát fogom élvezni a közeljövőben, a hangom is valahogy visszatalál hozzám, a válaszom kérdésére pedig ott kullog mellette. Az már más kérdés, hogy mikor szólásra nyitom ajkaimat, akkor értelmesen tudom előadni magamat, vagy önmagamhoz híven az ellenkezőjét produkálom. Ugyan egy majdnem balesetnek indult botlásom sodort minket egymás útjába, mégis úgy érzem, szerencsésen alakult tovább. Egy olyan személyt fedeztem fel benne, aki képes még mindig meglepetésekkel szolgálni, a kíváncsiság pedig olyan kis szörnyike, aki szereti olykor átvenni felettem a hatalmat, és Solomon tökéletes célponttá vált neki. Régen volt már, hogy olyan pasival akadtam össze, aki egyszerre volt humoros, helyes és udvarias is. Képes megnevettetni, és nem néz rám úgy, mintha három fejem lenne, mikor olyan dolgot ecsetelek neki, ami a viszonylag normális elmének már kiakadást okozna. Természetesen a való világban történő dolgaimra értem a régen találkozást, mert a többiek egy kis dobozban élnek, és a létezésemről sem tudnak. Jó, ez elég abszurdan hangzana, ha hangosan kifejteném, de az én esetemben a doboz a tv-re vonatkozik, a többit pedig mindenki kitalálja. Az elrablásos szövegem után pedig már kinek is próbálnék meg magyarázkodni? A fejemben már így is olyan szituációban kevertem bele magamat, melyből sehogy sem jönnék ki jól. Várakozásom nem vesz sok időt igénybe, azonban a szívem ott ragad az ugrása okozta pillanatban, melyet kívülről is egy élmény volt végignézni. Belső vonzásom iránta a percek teltével csak még inkább fokozódik, és mikor a szerencsés helyzetünk folytatásáról érdeklődik, nem bírom ki, hogy ne engedjek kimondatlan vágyaimnak. Beleveszek a pillanatba, az érzésbe mely az egész testemet felemészti, és csak kisebb a fejemben történő harcok után tudok csak eltávolodni tőle annyi időre, hogy a szavaimat a csábító ajkaknak ajándékozzam, már amennyire képes vagyok bármilyen értelmes kommunikációra ezek után. A kezem még mindig a vállán pihen, tekintetem pedig hol a tengerre hajazó íriszeket kutatja, hol pedig erős késztetést érez arra, hogy újra belevesszen a csók okozta mámorba. Pimasz mosolyra húzódnak ajkaim, a kérdése azonban bőven hagy maga után gondolkodnivalót, hiszen érintésével eközben is felfedezőutat jár be a testem különböző pontjain. Apró, és alig észrevehető sóhaj tör fel belőlem keze nyoma után, és a kissé sem ártatlannak induló mosoly csak még szélesebb ívet vesz fel. Nyaka köré fűzve karjaimat érintem kezdetlegesen orromat az övéhez, majd enyhén alsó ajkába harapok, melyet játékosan meg is húzok fogammal, mielőtt elszakadva tőle tovább kalandozhatnék bőrét alig érintő csókjaimmal arcának mentén a füléhez. - Van egy egész medencénk, és az este a miénk. Sietsz valahová, Solomon? - érdeklődök kissé halkabban a megszokottnál, mielőtt újra elmélyedhetnék a mostanra már ismerőssé vált szempárban. Egy pillanatra ismét a hatása alá kerülök arca vonásainak, de elkalandozásomat azzal töröm meg, hogy úgy mozdulok karjai által létrehozott csapdámban, melynek segítségével elérhetem a magunkkal hozott pezsgőt. Átvéve a kezdeményezést iszok bele az italba, majd nyújtom át neki az üveget, míg alig feltűnően lenyalom alsó ajkamról az ismerős íz harmóniák cseppjeit. - Egy kis plusz sosem árt, nem gondolod? - enyhén megvonom a vállamat egy mosollyal egybekötve, mégis nagyon nagy kihívást jelent nem újra elveszni ajkai játékában.
Ajkaimra ejtett sóhaját egyértelmű zöld jelzésnek veszem és szívesen is időzök el a felfedezni kívánt területek mindegyikén a testén. A domború és homorú vonalakat nagy elégedettséggel hódítom meg, éppen elég időt hagyva az újonnan felfedezettek megismerésére. A harapására pedig torokhangon morranok. Tetszik, kifejezetten tetszik, azzal együtt, hogy ez alkalommal ő veszi célba a fülcimpámat az ajkaim elhagyása után. Medencét támasztó mancsom a háta közepéhez viszem és a gerince felett tapasztom a bőrére a tenyeremet. A szavaival távozó forró leheletének cirógatása nagyon is élénk táncba hívja érzékeimet és szorosabban marok másik kezemmel a nedves tincsek közé, hogy aztán kénytelen legyek elengedni azokat. Na ez a része már nem annyira van ínyemre, de nem teszem szó se szóval, sem pedig nonverbális módon. - Pontosan mihez is van szükségünk a teljes medencére? – Billentem oldalra enyhén a fejemet és nem vagyok rest újabb porcikáit felfedezni a tekintetemmel, ahogy a kibontott üveg alkohol üvegének nyakára mar rá. - Nincs hely, ahol most szívesebben lennék, úgyhogy a válaszom határozottan nem. – Nem sietek, viszont férfiból vagyok és eddig nem úgy tűnt, hogy akár egyetlen jelzéssel is azt kommunikálta volna, állj és ne tovább. Lazábbra veszem az átkarolását, hogy kellően megfelelő teret kaphasson a pezsgővel való zsonglőrködéshez és amikor felém nyújtja az üveget, készséggel veszem át és kortyolok belőle. - Mármint plusz alkohol vagy plusz időhúzás, huh? – Felnőtt emberek vagyunk, akik vonzónak találják a másikat, ez eddig teljesen egyértelmű. Ami viszont azt takarja, ami nincs kimondva, mégis fel van emlegetve, már egészen más kérdés. Mielőtt azonban még válaszolhatna esetleg, megelőzöm és ismételten szóra nyitom az számat. - Tudod, a Daxamról származom, az angol csak a második nyelvem, ezért kifejezetten a sötétben tapogatózom, de szívesen tanulok. – Húzom el a témát az este korábbi szakaszában is működő humor felé, megjátszott komolysággal és újra belekortyolok a pezsgőbe, mielőtt visszapasszolnám az üveget felé. Megszüntetem a karjaim által létrehozott rabláncokat és mellé sorolva támasztom a hátamat a medence falának, szándékosan távolodva el ilyen módon tőle. - Szóval…? – Intek a fejemmel a medence nagyobb része felé. - ...mi lesz a következő lépés? – Dobom meg az állam a kérdés mellé, még mindig a teljes medence szélességére hívva fel a figyelmét. Kíváncsian várom, hogy mit szeretne. Nyilván erőltetni olyasmit nem fogok, ami kevéssé volna kedvére vagy amiről még nem döntötte el, hogy akarja-e egyáltalán vagy sem, így most a döntés a kezében van, éljen vele. Többször mondtam már neki, hogy a határozottságot találom vonzónak és ez nem véletlenül van így. Arra reagálva tudom eldönteni, hogy merre legyen tovább az a bizonyos arra, ez ennyire egyszerű...
Úgy pár hónappal ezelőtt betévedt az éttermünkbe egy érdekes nő, akivel beszélgetni kezdtem egy pár perc erejéig, mégis életem egyik legfélelmetesebb, és legérdekesebb pár percét éltem át akkor. Főleg azért is, mert arra kért, hogy maradjak csendben, nekem pedig ez olyan volt, mintha kiraknának elém egy szelet tortát, és azt mondanák, hogy: Ne nyúlj hozzá! Szóval maga a lehetetlen küldetés, mégis a nő úgy nézett rám a barna szemeivel, hogy nem csak nem akartam megszólalni, hanem nem is mertem. Amíg befalt egy vanília pudingos süteményt, és megivott egy kakaót, mesélt a múltjáról. A veszélyes, és kevésbé veszélyes dolgairól, és arról, hogy a testünk egy adottság, mely gyönyörű élményekkel ajándékoz meg, hogyha jó kezekbe kerül. Inspiráló történet volt minden szempontból, főleg mikor kifizette az ételt, majd szó nélkül magamra hagyott. Egyedül annyit tudtam meg, hogy Julie volt a neve, és azóta sem láttam. Vannak olyan helyzetek az életemben, amikor elakadok, vagy éppenséggel szabotálni kezdem magamat, meg minden egyéb más jónak ígérkező dolgot az életemben. Nem szándékosan, egyszerűen ki vagyok élezve ezekre a dolgokra, és még nem jöttem rá, hogyan állíthatnám le.
Most sincs ez másképp. Solomon tetszik. Eszméletlen helyes pasi, aki olyan hatással van rám, mintha három kávét dobtam volna be egy délelőtt alatt, ugyanakkor elvesztettem valahol az irányítást a reakcióim felett, és ez félelmetes. Olyan, mint mikor valamitől tartasz, mert magad sem tudod mi fog kisülni belőle, de azért közelebb merészkedsz hozzá és én nagyoooon közel akarok lenni hozzá. Ekkor, mint derült égből villámcsapás jött ez a gonosz érzés, mely teljesen váratlanul eluralkodott rajtam, és már csak azt vettem észre, hogy átveszem az ünneprontó szerepét, pedig most tényleg erősebbnek szerettem volna bizonyulni, ehelyett megint úgy döntöttem, hogy inkább össze-vissza magyarázok. Ügyes vagy, Lola! Aztán most jön a kérdés, mely már sokszor segített, - vagy éppen nem, - hogy: Mit tenne Julie? Hm, lássuk csak. Julie már az ajtóban nekiállt volna vetkőzni, és még arra sem pazarolta volna az energiát, hogy a fehérneműt magán hagyja. Julie vad volt, én meg csak Lola, ez pedig nem segít nekem. Látom Solomon tekintetén a változást, amelytől tartottam, hogy bekövetkezik, és a legszebb az egészben, hogy most fogtam fel a szavaimat. Az egész medence? Mit akartam én ebből kihozni? Képzeletben enyhén felpofozom magamat emiatt az egész miatt, és tudom, hogy most olyan magyarázattal kell előrukkolnom, amely sokkal összetettebb, és értelmesebb elődjénél. Azt viszont valahogy mégis pozitívumnak érzem, hogy még a szövegem, és eléggé visszautasítónak ható lépésem ellenére is maradt. Bár lehet csak azért, mert kíváncsi a medencés magyarázatomra, de talán még menthető a helyzetem. Válaszom előtt kifújom a levegőt, melynek következtében enyhén vizes tincseim megemelkednek, majd visszahullnak eredeti állapotukba. Túlságosan jogos az összezavarodottságából fakadó kérdés, az én magyarázatom viszont még inkább azzá tenné. - Ami azt illeti, úgy értettem, hogy senki nem fog megzavarni minket. - vallom be neki a gondolataim eredeti jelentését, azonban érzem, hogy ezzel még nem zártam le, és most minden egyes hatszáz vonalon száguldozó gondolatmenetemen átvágva magamat kell értelmesen nyilatkoznom a továbbiakkal kapcsolatban, hiszen mégiscsak én voltam az, aki visszalépést eredményezett. - A sok alkohol és én nem igazán vagyunk jó barátok, szóval azt hiszem akaratomon kívül is időhúzást alkalmaztam. - vágok egy grimaszt, és a víz felületén húzom végig párszor ujjaimat beszédem közben. Most csicseregj, ha már eddig is olyan lelkesen megtetted. - Gondolom az már eddig is lejött, hogy nem vagy közömbös számomra, és ilyenkor maradjunk annyiban, hogy átkapcsolok ebbe az eléggé összezavarodott üzemmódba, amely merőben különbözik a félreérthető dolgokat magyarázó csajtól, akivel beszélgettél korábban. Olyan, mintha nekiállnék szabotálni mindent, és ez lesz belőle. - tárom szét a karjaimat, és egy pillanatra égnek emelem a tekintetemet önmagamra tett reakcióként. - Ha úgy jött le, hogy ellenemre van a közelséged, szó sincs róla, csak úgy tűnik rosszul lettem összerakva valahol félúton, és a reakcióim eléggé félreérthetően jönnek le mások számára. - hümmögök egyet, majd elrugaszkodok a medence falától, és úgy intézem, hogy szembe kerülhessek vele. Közelebb úszok hozzá, és hogy a szavaimhoz bizonyíték is párosuljon, az arcára simítom a tenyeremet, és egy csókkal teszem meg ezt. Ez enyhe elterelésként is szolgál, mert a fejemben kialakult kép miatt belemosolygok, és csak azután válok el ajkaitól, hogy meglepjen őt egy adag vízzel. Kuncogva távolodok el, és egy kissé félrebiccentem a fejemet. - Korábban említetted, hogy szereted a kihívásokat. Tessék Solomon, itt van előtted egy egész klinikai eset. Bevállalod vagy sem? - teszem fel neki a kérdésemet egy mosollyal az arcomon, majd a víz alá merülök az úszás érdekében. Az is lehet, hogy mire a felszínre jövök magamra hagy, de egy próbát azt hiszem teljesen megért.
Kezdőlap
█ zene █ 693 █ 
█ zene █ 702 █ 