Azt hiszem, hogy nem mondok újat azzal, ha azt mondom, hogy nem így terveztem a napomat. Kulcsfontosságú tárgyaláson kellett volna részt vennem, talán még utólag vissza kerül rá a sor. Szerencsémre a lány nincs rossz állapotban, a seb el lett látva. Sibillye az egyetlen olyan nő, akiben feltételek nélkül megbízok és tiszta szívemből tisztelem őt. Ő nem más, mint a gyerekkori dadám. Ő volt egyben a tanítóm, az orvosom, mindent ő végzett, amit csak lehetett egy gyerek körül. Ő vette gondjaiba az idegent, egyelőre nem volt jobb megoldás. Amint magához tér, természetesen útjának engedem.
- Minden rendben? - Ránézek Sibylle-re, aki bezárja maga mögött a szoba ajtót. Kecsesen megáll előttem, majd egy kedves mosolyt sejtet az arcán. Nos, akaratlanul is, de kedvesen én is elmosolyodom. Sibylle anyám helyett az anyám volt. Valahogy jelenleg is ezt a szerepet tölti be nálam. Már elég idős, így minél több terhet próbálok róla leszedni. Apám halála után félő volt, hogy munkanélkülivé válik, így kérdés sem volt, hogy én fogom tovább foglalkoztatni a ház körül. Ahogy ő nekem, úgy neki is én vagyok az egyetlen családja.
- Köszönöm, hogy elláttad. Kérlek, pihenj le. -  Kérem meg őt. (...)
Még néhány szót váltottunk a mai napról, végül Sibylle engedélyemmel tovább állt és felment az emeletre lepiheni. Én ott már nem fogok zavarkolódni.
Nos, mély levegőt veszek és megdörzsölöm a szemeimet. Egyelőre nem merek ránézni az órára, sohasem szoktam átlagos napokon sokáig fent lenni; számomra fontos a kiegyensúlyozottság és a kipihentség. Ha ez a kettő nincs, akkor nemes egyszerűséggel vagyok kezelhetetlen és türelmetlen. Most viszont próbálok ezen túl tenni.
Benyitok a szobába, majd lassú léptekkel előre megindulok. Szeretném elkerülni a női hisztériás rohamokat, így melegen ajánlom, hogy ne kezdjen el jelenetet rendezni, különben befejezem azt, amit más nem tudott. Fáradt vagyok és türelmetlen.
Megállok a kanapé előtt, amin fekszik. Ha magánál van, akkor bizonyára észlelheti a jelenlétem. Sibylle emlékeztetett rá, hogy már ébredezik. A fájdalomcsillapítóktól egyelőre kába lehet.
- Üdv. - Szólalok meg határozottan. Nos....? Kíváncsi leszek, hogy mégis mi történt.

Fogalmam sincs, hogy hány nap telhetett már el a lövés óta, gondolom egy-két napot át is aludtam. Éreztem, hogy meghaltam, hogy a földi létemnek immáron vége, most még is újból érzem a lövés körül lévő sebhely fájdalmát és látom beszűrödve a fényeket amikor elkezdek magamhoz térni.
Mikor magamhoz térek tudatosul bennem, hogy nem az a ruha van rajtam amiben a sérülés estéjén voltam. Valaki megmentett. Átöltöztetett és ellátta a sebemet is, de vajon ki lehet az és miért tette? Vagy netán ez megint valami maffia-játék lenne, hogy apámat megleckéztessék? Megannyi kérdés kavarog jelen pillanatban is a fejemben.
Felülök a kanapén amin eddig feküdtek és körbenézek. Nem látok semmi különlegeset ami mondjuk egy maffia-családra vallana. A szoba szép és letisztult, nem található benne felesleges tárgy.
Hangokat hallok meg a folyosóról ezért úgy döntök, hogy megpróbálok felkelni és odasétálni halkan az ajtóhoz, hogy megtudjam miről beszélgetnek. Ahogy felkelnék belém nyilal a fájdalom a seb körül ezért nemes egyszerűséggel visszaülök és várok a csodára. Csodára? Nem tudom, hogy higgyek-e még benne. Oké, végül is élek még, de kitudja vajon hova kerültem.
Tekintetem rögtön az ajtóra téved amikor meghallom a kilincs hangját, és látom, hogy egy magas, feketébe öltözött férfi lép be rajta, majd kimért léptekkel jön közelebb hozzám. Mint a vad aki éppen levadássza az áldozatát.
- Te mentettél meg?- teszem fel az első kérdésemet ami éppen kijött a számon. Apám nem lenne rám büszke, udvariasságom most kimaradt, nem köszöntem vissza, de annyira abszurd a helyzet és szerintem azok után ami velem történt jogos a félelem és az, hogy nem bízok senkiben.
- Hol vagyok? És mi történt azzal aki megakart ölni? – szinte csak áradnak ki a kérdések belőlem.

Figyelem a nő arcát; próbálom elemezni, részleteiben keresem minden emlékképet, ami csak róla eszembe jut. Annyira ismerős, de még is olyan, mintha sohasem láttam volna őt. Biztos vagyok abban, hogy nem egy átlagos nőről van szó. Akkor nem az út szélén lett volna kidobva. Valószínűleg az elkövető azt hitte, hogy végzett vele. Az a helyzet, hogy nem járt sikerrel, ugyanis a nő életben van. Most pedig teljesen stabil az állapota. Minden tőlem telhetőt megtettem. (...)
Várhatóan majd megijed, elvégre mégis egy ismeretlen házában fog majd magához térni. Nem fogja tudni, hogy mi történt vele és mi történt azokkal, akik ezt tették vele. Megvallom őszintén, az én fantáziámat is mozgatják a történtek, ugyanis ez igen merész tett volt tőlük. Ilyen ócska, amatőr munkát még én sem végzek, ha arról van szó, hogyan tüntessünk el valakit. Azt hiszem, hogy lenne okuk tőlem órát venniük.
Arra leszek figyelmes, hogy a nő szemhéja nyugtalan mozgásba kezd, s végül kinyitja szempárát. Próbálok rezzenéstelen arccal állni előtte, pedig rengeteg gondolat kiülhetne az arcomra. Mit vétett ez a csinos lány? Tényleg kezd érdekelni.
- A nevem Rivaille Leonhart. - Egyet hátrébb lépek határozottan, hátha ez talán megnyugtatja őt. Fontosnak tartottam a bemutatkozást, ugyanis ha én elárulom a nevem, akkor feltétel nélkül biztosítok felé bizalmat, tehát én megbízom benne. Ezzel arra következtet, hogy próbálok felé nyitni. Persze, ez még nem jelenthet sok mindent. Bármi is legyen, ha nem ad rá okot, akkor épségben távozhat, amit rendbe jön. A nevem annyiban segíthet neki, hogy a családnevem segít rávezetni a híres gyógyszeriparra. Közszemély vagyok a világban, mindenki ismer és hallhatott rólam a médiában.
- Nem tudom, hogy mennyire emlékszel abból, ami történt veled. - Kezdek bele határozottan. - Kezdeném azzal, hogy a külváros egyik nem túl jártas útján bukkantam rád. A vállad át volt lőve, szerencsére semmi súlyos pontot nem érintett a golyó. - Magyarázom. - Azonban sejtelmem sincs, hogy mi lett azzal, aki ezt tette. Valószínűleg már messze jár. - Valamit csak rá mondok, mert tényleg nincs róla fogalmam, hogy azzal mi lett. De nyilván ő nem tudhatja, hogy egymagában találtam rá.
- De te nyilván jobban emlékszel, nem? - Kérdezek vissza kíváncsian. - Ugyanakkor, ismerős az arcod. - Elmélálkodom a gondolattal. Talán lényegtelen.
- Erős fájdalomcsillapítókat kaptál, hogy ne érezz semmilyen fájdalmat. - Folytatom végül. A szobában lévő asztalhoz lépek, majd a kancsóból öntök neki hideg vizet egy üvegpohárba.
- Igyál. Elsősorban most ez fontos!

Ez egy égi jel lehet, hogy most életben vagyok. Egyenlőre még nem tudom, hogy ez mégis hogyan történhetett meg, hiszen pontosan jól tudom, hogy ha egy maffiózónak az a feladata, hogy valakit megöljön és azt nem teszi meg avagy elhibázza, roszul jár ő maga is. Véleményem szerint a fickó rosszabbul járhatott, mint én. Valószínűleg már halott, alulról szagolja az ibolyát.
Kiránt a gondolkodásból amikor az előttem álló férfi bemutatkozik.
- Tatiana vagyok. – nem akarok udvariatlannak tűnni, főleg mivel megmentette az életemet. Tényleg léteznek ilyen jó, önzetlen emberek, vagy esetleg van valami hátsó szándéka velem? Mit akarhat? Mire kellek neki?
Miközben elmeséli a megtalálásom történetét, emlékképek villannak be ahogy a lőtt sebemmel kúszok a nedves aszfalton és próbálok bármilyen civilizációt találni, hogy megmentsenek és életben maradjak.
Felhúzom a lábam majd a kezemmel átkarolom és a fejemet az államon pihentetem, úgy figyelem a férfit és próbálok nem kiakadni és higgadt maradni.
- Nem emlékszem semmire, ugyanakkor tudom, hogy miért történt, csak azt nem, hogy miért maradtam életben...- mondom halkan a mondatom végét már. Komolyan ezt akarom művelni? Elmondani egy idegen férfinek, hogy miért akartak megölni engem? És ha ő is nekik dolgozik?
Veszek egy mély levegőt miután elfogattam tőle a pohár vizet és kortyolok belőle párat.
- AZ apám az egyik New York-i maffia feje, és a lánya vagyok. – nehéz döntés után végül belekezdek a sztorim elmesélésébe. - A másik maffia család feje megakarta leckéztetni apámat amiért újat húzott vele és így esett rám a választásuk. Hogyan is lehetne jobban megbüntetni valakit, minthogy kiiktatjuk a lányát? – teszem fel a költői kérdést és rápillantok Rivaille-re. - Nem tudom pontosan, hogy hogyan sikerült életben maradnom, de nem akarok visszatérni hozzájuk, a maffia életbe. Új életet szeretnék kezdeni anélkül, hogy megvető pillantásokkal méregessenek miután megtudják, hogy kinek a lánya vagyok...- meglepő, de szinte be sem áll a szám, csak mondom és mondom, elfelejtve azt, hogy éppen egy idegennel osztom meg a titkaimat.
- Szeretnék normális életet élni és nem félni attól, hogy éppen kiakarna megölni az apám miatt. Nem én választottam ezt az életet, én csak kiszeretnék szabadulni belőle...

Igencsak lenyűgöz a lány higgadtsága, ugyanis egy kiadós nőstény hisztériára vártam; nos, ezúttal lenyűgöz a női nem újonnan. E nemnek főképp egy adottságát szeretem, ez pedig az alsó részük. A többi nem igazán érdekel. A felső részt szívesen eltüntetném, főleg a fejükön lévő egy pontot, az pedig a szájuk. Rengeteget tudnak beszélni teljesen feleslegesen, azt az egy részüket jobb dolgokra is tudják fordítani.De teljesen mindegy. Egyelőre igyekszem nem elszólni magam. Ki tudja, hogy ez a spiné mit hozott rám. Valószínűleg a balfék gyilkosa nem fog repdesni az örömtől, ha megtudja, hogy életben van. Annak főképp nem, hogy én mentettem meg. Én nehéz dió vagyok, jobb, ha velem senki nem húz ujjat.
Figyelemmel, ugyanakkor türelemmel hallgatom végig minden szavát. Még magam sem veszem észre, hogy egyszer sem pislogtam. Figyeltem minden mozdulatára, hisz én magam sem tudhatom, hogy kit hoztam el magamhoz. Még egészen magam sem tudom, hogy mit kezdjek vele. (...)
- Igen bátor vagy, kislány. - Szólalok meg végül egy apró hallgatás után. Nem különösen gondolkoztam azon, hogy mit mondok, egyszerűen csak lenyűgöz, hogy ennyire megbízik bennem és szemlátomást egy csepp félelem sincs benne. Érdekes.
- Annak ellenére, hogy nem ismersz, megbízol bennem. Vajon jól teszed? - Teszem fel a kérdést sejtelmesen. Csöbörből a gödörbe.
Még saját magamban sem bízok meg, néha rettenetes, amit művelek. Egy üzletember sohasem jó, mindig a saját érdekeit próbálja nézni, sohasem másét. Azt hiszem, én is pont ilyen vagyok. Rohadtul szarok rá, hogy kinek mi a jó. Ezúttal azonban muszáj magamat moderálnom. Majd akkor bátrabb lehetek, ha tudom, kivel állok szemben.
- Ha nem hazudsz nekem, akkor nagyjából tudom, hogy mivel állok szemben. - Folytatom. - Ugyanakkor te tudod-e, hogy kivel állsz szemben?- Kérdezek végül; talán ijesztő vagyok, de ha nem ad rá okot, nem fogom bántani.
- És hogyan akarsz új életet kezdeni? - Kérdezek tovább. Valóban érdekel a válasza, ugyanis új életet nehéz kezdeni, ha közben az életedet akarják.
- Talán tudok segíteni.