Amikor valami komolyabb munka van kilátásban, akkor általában szeretem saját magam intézni a megbeszéléseket. Nem mintha nem bíznék az alkalmazottakban, de ahogy a mondás is tartja, az a biztos, amit magad csinálsz. Bármennyire vagyok jóhiszemű nőszemély, azért ez nem tréfa dolog, én pedig magamat egyértelműen profinak tartottam. A profik ismérve pedig az, hogy mindig mindent tökéletesen megoldanak. Én sem voltam ez alól kivétel, vagy legalábbis a törekvés megvolt bennem erre.
Ma az egyik cég karácsonyi partijára kellett megbeszélnem a dekorációt. Mit gondoltak, milyen ötleteik vannak, mennyi pénzt szánnak az eseményre, és efféle apróságok. Új ügyfél volt, úgyhogy minden tőlem telhetőt meg akartam tenni azért, hogy megcsípjem ezt a munkát. Már az jó referencia volt, hogy ajánlottak nekik engem, ezt már a telefonban is leegyeztettem a cégnél dolgozó rendezvényszervezővel. Dagadt a mellem abban a pillanatban, ahogy megkaptam a dicséretet, ám egyúttal némi súlyt is pakolt a vállaimra, a megfelelési kényszer súlyát. Ugyan nem mutattam ki, amikor izgultam, de még mindig képes voltam rá.
Most is, hogy beszálltam a liftbe, a szívem a torkomban dobogott. Magamban kitartóan mantráztam, hogy felesleges aggódnom, mert minden a legnagyobb rendben lesz, mégsem voltam teljesen biztos benne. El akartam őket varázsolni a terveimmel, és megnyerni az egész munkát magamnak. Nagy előrelépés lehetett volna, és minél több helyen fordulok meg, annál többen fognak ajánlani másoknak is. Egyes hotelekkel már szerződésben álltam, mindig engem hívtak. Néhány céget is sikerült már megkaparintanom, de ez a mostani még hátra volt, és szó sem lehetett arról a lehetőségről, hogy elszalasszam az esélyemet.
Gondolataimból a liftbe belépő férfi zökkentett ki. Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy azért rémisztő, mert esetleg ideges, vagy azért, mert a szeme ugyanakkor teljesen más érzelemről árulkodott. Mindenesetre teljesítettem a kérését, és benyomtam azt a gombot, amin a 42-es szám díszelgett.
- Máris! – reagáltam, még mielőtt megnyomtam volna a megfelelő emelet számát. A saját úticélomat már korábban beütöttem, úgyhogy innentől kezdve nem volt más dolgunk, mint várni. Azért nem voltam képes meghazudtolni önmagam, és egy barátságos mosolyt küldtem felé a vállam felett, miután becsukódott a lift ajtaja. Egyik karomon a táskám pihent, a másik kezemben pedig néhány mappa kapott helyet, úgy ácsorogtam türelmesen. Néztem, ahogy egymás után peregtek a számok, jelezve, hogy éppen hányadik emeletnél tartunk. Egészen a 29. emeletig nem is volt semmi probléma, ott azonban akkorát rándult a kabin, hogy elvesztettem az egyensúlyom.
A mappáim a földön kötöttek ki, én meg a lendülettől nekiestem a velem együtt utazó férfinak. Mire sikerült visszanyernem az egyensúlyom, enyhén elpirultan pillantottam fel rá.
- Ne haragudjon, igazán sajnálom! – szabadkoztam egyből, lesimítva közben a nem létező ráncokat a szövetkabátomról. – Én csak… - talán még mondtam volna valamit, ha nem tudatosul bennem, hogy bizony az előbbi óta nem mozdultunk. – Elakadtunk? – csúszott ki a kérdés a számon, tekintetem pedig a lift kijelzőjére vándorolt, hogy ott is ellenőrizzem. Bizony, a szám nem mozdult többé. Kitartóan mutatta a huszonkilencedik emeletet.

Az volt a szerencsénk, hogy nem voltam gondolatolvasó, különben valószínűleg mélységesen felháborodtam volna azon a képen, hogy én valamelyik utca sarkán kellessem magam. Nem, az nagyon távol állt tőlem, de erre bizonyára rájött nélkülem is az utazópartnerem, hiszen elég volt csak rám nézni. Nem mondanám, hogy ne tudtam volna kirittyenteni magam, ha éppen azt követeli meg a helyzet, de üzleti tárgyalásokra, és a hétköznapokban egyáltalán nem volt szokásom. Ez van, én már csak ilyen egyszerű lélek vagyok.
A lift rándulása, és a kialakuló helyzet először nem is ejtett annyira kétségbe. Úgy voltam vele, hogy biztosan csak valami átmeneti technikai zavar támadt a rendszerben, és mindjárt megyünk tovább a célunk felé, ki-ki a maga dolgára.
- Valóban? – pillantottam kérdőn a férfira. – Nos, köszönöm a bókot! – mondtam illedelmesen, mielőtt tovább csevegtem volna. - És mindig ilyen helyzetekben ostromolják a nők? – érdeklődtem kíváncsian, néhány pillanatra elfelejtkezve a helyzet komolyságáról. – Remélem, nem maga intézte így… - értettem én a poént, és nem is vetettem azt meg. Ajkaimon futólag végig is szaladt egy mosoly, de hamar tova is tűnt, amikor realizáltam magamban a helyzetünket.
- Egyáltalán nincs térerő? – kérdeztem rá arra, ami nyilvánvaló volt. Közben szorgalmasan kutattam a táskámban, hogy elő tudjam halászni a készüléket az aljáról. Természetesen ott lapult, hol máshol? – Úgy látom, hogy nálam is hasonló a helyzet. Azért megpróbálom… - ki mást tárcsáztam volna elsőként, mint Theot? De az én telefonom is süketen hallgatott, így csak lemondóan megráztam a fejemet az ismeretlen férfi felé, ezzel jelezve, hogy bizony én is hasonlóképpen eredménytelenül zárhatom a próbálkozást.
- Seraphina Hawkins. – mutatkoztam be én is, elfogadva a felém nyújtott kezet. Azért egy pillanatra meghökkentem az udvarias köszöntésen, mert hiába csúnya dolog az előítéletesség, akkor sem ezt vártam tőle első ránézésre. – Szólítson nyugodtan Serának, az könnyebb! – ajánlottam fel barátságosan, miközben én is kibújtam a kabátomból. Nem akartam, hogy rám süljön, és beleizzadjak a ruhába, amiben tárgyalni szándékoztam. Elég kellemetlen lenne, és első benyomásnak sem a legjobb.
- Ezek szerint maga itt dolgozik. – nyugtáztam az információt. Vagy legalábbis sokat járhat ide, de ha ennyire jól ismeri az itt megfordulókat. – Még senkinél, de nagyon remélem, hogy ez a mai nappal változni fog. A cég rendezvényszervezőjével lenne találkozóm, de fogalmam sincs, hogy mi lesz azok után, hogy nem tudok megjelenni időben. A karácsonyi partira én készíteném a dekorációt, de ha hamarosan nem jutunk ki innen, akkor minden bizonnyal másnak fogják adni a megbízást, én pedig eláshatom magam a megbízhatatlanság bélyegével együtt. – sóhajtottam lemondóan, mert igazából ez csupán most tudatosult bennem.

Igazából kicsit elpirultam, amikor kinevetett az ötletem miatt azzal kapcsolatban, hogy szándékosan rendezte volna így a helyzetet, de ezt akár rá is lehetett fogni a liftben uralkodó melegre. Mindenesetre elmosolyodtam, és örültem neki, hogy értette a viccemet. Nem tűnt túl humoros embernek, de hát igaz lehet a mondás, hogy felesleges a könyvet a borítója alapján megítélni. Azért bármilyen gonosz gondolat is, de reméltem, hogy nem lesz lehetőségem jobban megismerni. Nem azért, mert bármi bajom lett volna vele, hanem azért, mert az azt jelentené, hogy sokkal több időbe telik kiszabadítani minket, mint azt szerettem volna.
- Köszönöm! – kicsit szélesebb lett a mosolyom a bók hallatán. – Bár igazából csak a nagyanyám szólít Seraphinának, de ha az jobban tetszik, hát nyugodtan! – vontam meg könnyedén a vállaimat. – Nagyon kedves, de annál azért egy kicsit több. – egy hölgy nem szokott a koráról beszélni, noha nekem nem volt okom szégyellni egy percig sem. Elég fiatal voltam még, és ha nem lettem volna, szerintem az akkor is csak egy szám. Az a fontos, az ember hogyan érzi magát a bőrében. Ennek ellenére mégsem árultam el neki, inkább a fantáziájára bíztam, hogy mennyinek tippeli a valós koromat.
- Akkor valószínűleg tényleg így van. Nekem is eléggé melegem lett, pedig általában jól viselem a hőséget. – kicsit megmozgattam a blúzomat, hogy így generáljak némi levegőt magam körül, hátha jobban fogom érezni magam tőle. Nem sokat segített rajtam, maximum pár másodpercnyi enyhülést hozott számomra, de ez volt minden. – Gondolom, sehogyan sem lehet elzárni… - néztem fel elgondolkozva a résekre, ahol levegő jött be.
- Csak nyugodtan! – intettem egy kézmozdulattal, hogy engem ugyan nem zavar, ha leveszi a zakóját. Inkább, minthogy felfőjön itt nekem a feje, mert fogalmam sem lenne, hogy hogyan segítsek neki. – De év végén mindenkinek kijár egy kis ünneplés szerintem. – mosolyodtam el újra lelkesen. – Én nagyon szeretem a karácsonyt, a partikra is szívesen álmodom meg a dekorációt, attól függően, hogy mire gondoltak. Volt már, hogy havas tájat kellett varázsolnom egy tárgyalóba, de olyan is akadt, aki tengerparti karácsonyt álmodott meg magának. Mindig eltérő témákban gondolkoznak… - talán egyáltalán nem érdekelte a dolog, de jobb híján erről tudtam most beszélni neki.
- Nem, arról tényleg nem, de mégis megítélnének, mégpedig negatívan. Az ilyesmi pedig árt az üzletnek. Ha nem is vagyok teljesen megszállottja a munkámnak, azért szeretek jó képet kialakítani magamról, máskülönben nem fognak ajánlani többé egymásnak a cégek. – tényleg aggasztott, hogy ez esetleg bekövetkezhet, márpedig nagyon nem hiányzott ez most nekem. Épp csak próbáltam megvetni a lábam jobban. – Nagyon remélem, hogy hamarosan kiszabadítanak innen minket, és akkor fellélegezhetünk. Hosszú távon nem lehet bírni ezt a szaunát. – néztem körül rosszallóan, de esélyt sem láttam arra, hogy némi levegőt engedjünk be.
- És maga mivel foglalkozik ott a negyvenkettediken? – érdeklődtem kíváncsian, ha már én is meséltem egy kicsit magamról.