Ugyan már rég, de egyszer nagyravágyónak, sőt mi több, olyannak tartották aki majd sokra viszi. Középiskolás évkönyvükben Ő volt a „legesélyesebb egy sikeres karrierre” – régi ismerősei valószínűleg már csak nevetnének, de inkább sírnának azon, hogy meddig jutott az életben. Tizenöt éve ő is úgy jellemezte volna magát, mint akiben minden megvan ahhoz, hogy álmait valóra váltsa; Most, lassan negyven éves fejjel már inkább úgy nyilatkozna fiatal énjéről és annak elhivatásáról, mint egy bolond alabamai srác, aki túl sok reményt fűzött a „Nagy Almához” meg úgy az élet egészéhez.

Ha volt is valaha egy törődő oldala, azt már mélyre el kellett ásnia lelkének kertjében, hogy véletlen se érje fény. Egy józan ítélkezőképességgel vagy az empátia legapróbb formájával rendelkező ember nem képes azt csinálni, amit Hush már évek óta; Valaminek hiányoznia kell ahhoz az emberből, hogy önként a másik életét rontsa, miközben pusztulásában csak a pénzt látja.
Egóját hatalmasra fújta a tudat, hogy az másoknak ha nem is az egészséges értelemben, de szüksége van rá… Hogy az emberek épp annyira függenek tőle, mint amennyire függői épp aktuális szerüknek.

Egy cinikus, humortalan fasz – mondanák sokan és bár próbálja magáról úgy gondolni, hogy egy kifejezetten érdekes társaságot tud nyújtani, ezzel a társadalom egy szűk rétegén kívül nem sokan értenének egyet. Nehezen tud másról, mint magáról beszélni. Ha téved, azt makacsul nem képes belátni se magának, se senkinek. A felelősségvállalás bármely formájától menekül, ettől való irtózásában pedig még akkor is képes lenne ártatlanságáról meggyőzni önmagát, ha egy bíró bűnössé nyilvánítaná tettei következményében.

Valahol él benne az igazságérzet apró lángja, amit azonban önzősége mindig elolt. Ha jót is tesz, vagy segít, biztos, hogy két nap múlva kamattal együtt fogja visszakérni az addig nem létező tartozásod.




- Te miért vagy itt?

Megdörzsölöm a homlokom és egy szelet húst nyomok a lefogyott képembe. A falat olyan sós és száraz volt, hogy azt hittem minden ízlelőbimbóm visszafordul önmagába. Egy dologban biztos voltam: nem feltétlen ezért a kosztért voltam itt.
- Hát bazdmeg, te beszélni is tudsz? – kérdezek vissza a falaton csámcsogva, villám végével piszkálva szét a brokkolinak kinéző zöldet meg a húst. – Harmadik napja pofázok neked, de vissza se válaszolsz.

Na jó, túlzás volt ez részemről: a velem egykorúnak tűnő srác általában válaszolt, de az mindig hümmögésben meg mormogásban kifújt. Biztos a gyógyszerek miatt volt így belassulva, de azt is el tudtam képzelni, hogy azelőtt is ilyen volt, hogy ide bezárták volna. Szar volt, hogy pont az ő vizes szemeit kellett bámulnom reggeltől estig és még annyira se volt jó, hogy beszélni tudjak vele.
Amikor megint csak hümmögött egyet, a remény utolsó szikrája is kialudt bennem. Tényleg válaszolnom kellett neki erre a kérdésre, hogy legalább egy apró hangot kicsalogassak a torkából és ne csak én legyek, a szöszi ápolónő, meg a négy fehér fal a kórteremben…

- Fasz se tudja már most épp miért.



- Hallod tesó, nem adsz még hozzá egy kis cuccot?
Fáradtan emelem rá a szemeim, miközben a farzsebem mélyére süllyesztem a dollárokat. – Nem vagyok gondolatolvasó, mi az, hogy cucc?
A nagydarab, izomtól felfújt férfi, aki nem csak elkokszolta az agyát, hebegve-habogva próbálta elmagyarázni mégis mit értett ezen komplikált szó alatta. Ahogy néztem, csak egy dolog fogalmazódott meg a fejemben: nem értettem, hogy hogy lehetett úgy mutogatni, hogy az ember egyszerre alszik bele mozdulatban és pörögi is túl.

- Hallod tes’, honnan szedted te ezt össze?
- Csak szívd el, hagyjál a kérdéseiddel – gyújtom meg a tekertet.

- Hallo’ ’es”…
- Sajnos. De nyisd már ki a pofád!

- Ha… Es…
- Mivan már? Kérsz még?
- Haes… Hush!


Az ajtón való dörömbölésem hangja tölti ki a lepusztult folyosó tereit, nagy visszhangot csapva a lépcsőházban.

- Rox! Nyiss ajtót! – a hangom egyre türelmetlenebb, minden ütéssel egyre inkább szorul össze gyomrom, ahogy a feszültség ismeretlen formája lüktet végig ereimben. Fejemben egymást kergetik a képek, a gondolataim kuszák, nem bírok egyenes fejjel lenni, pedig esküszöm nem szívtam semmit.
Ahogy még egyszer ráütök az ajtóra, a keret is beleremeg. Még mindig nem jön semmi válasz. Tudtam, hogy otthon van. Tudtam, mert nem láttam már két hete és ő nem olyan volt, aki annyi időt kibírna anélkül, hogy meglátogat.
- Roxanne! – emeltem meg a hangom újra és csapok teljes erőmmel, de hiába. Ellépek az ajtótól és toporgok egy kört előtte, mint a mérgezett egér, egyik kezem ujjai idegesen járnak hajamban. A telefont előveszem a zsebemből és már majdnem tárcsázom a számot, de… mégsem. Meggondolom magam. Lendületet veszek és mint ahogyan a filmekben látni, lábammal feszülök neki az ajtónak: a harmadik rúgásra adja meg önmagát, de az sem az én erőmnek, hanem az elrohadt vaszsanérok gyengeségének volt köszönhető.

A lakás bűzlik az alkoholtól és fűtől, meg valami olyantól, amit macska húgy és irgalmatlanul büdös fertőtlenítőszer elegyéhez tudnék hasonlítani. Ha cél nélkül jöttem volna, talán megállok émelyegni.
Az ajtó maradékát félrerúgom, az előszobában felgyűlt szemeten pedig átvágok a nappaliból kiszűrődő tévé hangjának irányába. Ezerszer jártam már nála, de a mocsok és bűz soha nem volt ekkora; Ez pedig még jobban megköti a csomót gyomromon.
Az aggodalmam pedig hamar nem bizonyult oktalannak.
A kanapéról félig lebukva ott van Roxanne, vörös haja pedig saját hányásába lóg. Meg sem mozdul, még akkor sem mikor a nevét mondom. Egy percre a lélek is kiszáll belőlem, minden mozdulatom olyan, mintha nem lennék saját magam ura, hanem csak az ösztöneim cselekednek helyettem. A bútor mellé térdelek a mocsokba, felemelem a fejét. A szemei üvegesen bámulnak maga elé, sápadt, szája lila.

Ki tudja már mióta nem lélegzett.

Seggre esek, a holt tömeget húzva magam után. A feje a vállamra esik én pedig ott ülök hosszú percekig, a semmibe meredve a fürtök mögül. Nem szoktam sírni, most mégis annak a fura érzése kerülget. Erősebben szorítom magamhoz, mintha valahogy az ölelésem visszahozná…
…tekintetem pedig megakad egy gyereken, aki velem szembe a sarokban kuporog. Eddig nem vettem észre, mert olyan néma csendben nézett és olyan szakadtvetett volt, hogy alakja teljesen beleolvadt a mocsokba.



- Hova megyünk?
- Fasznak kérded?
- Jogom van tudni!
- Amíg az anyósülésen ülsz, jogod van bemutatni annak, akit megelőzök, mert vánszorog a kibaszott autópályán! Hát bazdmeg ilyen nincs! Nézd meg a nagyfatert, két centire nem lát, de hajtja neki a kurva terepjárót! Húzzá’ már le a kibaszott gyorsítóból trottyer! – üvöltök az ablakon még épp nem teljesen kihajolva. A kissrác röhögött, én viszont majdnem éreztem a homlokomon elpattanni azt a bizonyos eret, a mai napon már sokadszorra.

Mikkel úgy tömte mellettem magába a kaját már vagy húsz perce, mintha legalább mennyei manna lett volna a két dolláros hamburger és nem csak valami szar, amit megmaradt húscafatokból daráltak össze.

- Anya azt mondta, hogy te ismered apámat – szólalt meg egy kicsit később a kölyök, úgy csámcsogva a falaton közben, hogy csodálkoztam a műszerfalat nem borította be a nagy köpködésében.
- Ja – vágtam rá a tekintetem elfordítva egy pillanatra az útról. – Egy büdös nagy náci volt.
Rox legalább is azt mondta, hogy az a csávó volt az apja, akit úgy három éve gyilkosság alapos vádjával sittre vágtak. Soha nem hittem neki, de ráhagytam, mert az igazságot sem akartam elfogadni: azt az igazságot, hogy Mikkel túlságosan is hasonlított rám már porbafingó kora óta.

- Mi az, hogy náci? – kérdezett vissza, zöld szemeit rám meresztve olyan kíváncsisággal bennük, amivel soha senkinek nem szabadott volna erről a témáról érdeklődni. Néha elfelejtettem, hogy csak egy tíz éves srác volt, aki a világból csak egy nagyon szerencsétlen szeletet látott eddig.
- …Majd megdumáljuk később. De nézz oda! Nézd már hogy vált sávot a faszkalap!


- Uraim, itt biztos csak félreértés történt! – tárom szét karjaim színpadiasan, még átmeneti fegyverem is kiejtem kezemből. A vascső épp a földön nyögdécselő hapsi mellé esik, ütemesen koppanva a kemény betonon.

- Ahol te ott vagy Hush, ott nincsenek félreértések. – a figura közelebb lép, fenyegetően néz a szemeimben. Carlos, a földön fekvő az ő emberük volt és valószínűleg nem röpködtek az örömtől azért, hogy el lett bánva egy cimborájukkal.

A mexikói viszont helyes megállapítást tett: ahol én ott voltam ott nem voltak félreértések. Carlos barátjuk is csak azt kapta vissza, amit ígértem megadok neki, ha nem törleszti a tartozását. Lehet néhányan zsidónak tartottak, de attól még nem egy kibaszott jótékonyság voltam, hogy szaros drogosoknak hitelezzek beláthatatlan időre.
A férfi keze már háta mögött volt, én mégis előbb fogom rá a saját pisztolyom, mint hogy ő meg a kutyái rám fognák sajátjuk. Hosszú másodperceken át álltunk ott egymással szemben: egy cső rá nézett, kettő rám, de túl nagy kutya volt az ő emberük ahhoz, hogy megkockáztassa a kettő majma a ravasz meghúzását.

- Még mindig lóg egy százassal, ha magához tér örülnék, ha megmondanád neki – vigyorodok el gúnyosan, mintha nem csak egy hajszálra lennék a biztos haláltól. Szinte kérem is, szavaimmal és testbeszédemmel is próbálom szítani őket arra, hogy gyerünk, próbálják csak megtenni; Tudtam, hogy úgysem fogják. Nem itt volt a végem, azért volt nagy a pofám.
- Egy büdös nagy szarrágó vagy Carson, remélem tudod – szólalt meg a csávó végül, nem is szemeimbe, hanem a pisztoly csövébe nézve. – Megkapod a pénzed, de húzz innen. Élvezd ki, hogy a Patkány védi a segged vagy már rég elvágták volna a torkod.

Elvigyorodtam és leengedtem a fegyverem, de csak azután, hogy a másik kettő is így tett.
- Hát akkor adios Urak. Veletek mindig öröm az üzletelés!