Minél közelebb érkezett a megbeszélt találkozó időpontja, annál jobban váltam én is egyre bizonytalanabbá. Látni akarom azokat az ékszereket, ehhez kétség sem fér, arról viszont fogalmam sincs, hogy ha megbizonyosodom az eredetiségükről, akkor hogyan tovább. Illő lenne visszaszolgáltatnom az ékszereket a grófnak, ez viszont komoly tervezést, rengeteg erőforrást, és még több pénzt emésztene fel – az utóbbiban pedig aligha mondanám magam bővelkedőnek. Van pénzem, nélkülöznöm nem kell – már pusztán a nem túlzottan nagy igényeim miatt sem -, de se ezt a kollekciót, se egy ilyen akciót nem tudnék megvásárolni. Az ékszerekre akkor akadtam rá, mikor egy éjjeli szállítmányra várva elcsíptem két velem egykorú férfi beszélgetését. A csomag nem akart megérkezni, én pedig megelégeltem a hallgatózást, és csatlakoztam hozzájuk. Egyre gyanúsabbá vált számomra, hogy mégis milyen ékszerekről van szó, mikor megmutattak róluk pár képet. Az emlékek megrohamoztak, a szívem belesajdult, a gyomrom pedig összeszorult, mikor felismertem egynéhányat közülük. Nem értettem, hogy kerültek a tengeren túlra Devonshire-ék nagy becsben tartogatott csecsebecséi, de ezt szándékomban állt kideríteni. Rengeteg mindent köszönhetek a családfőnek, és annak ellenére, hogy már tizenegy éve inkognitóban vagyok, nem felejtettem el, honnan jöttem, és kik segítettek nekem az utamon. Ennyivel tartozom nekik, hogy vagy visszaszállítom neki ezeket a felbecsülhetetlen tárgyakat, vagy megbüntetem azt, aki meglopta. Ritkán támad honvágyam, és kezdek el nosztalgiázni a régmúlt emlékein – mikor azonban megpillantottam azokat az ékszereket is a képek között, amiket apám ajándékozott a grófnének egy-egy születésnapja alkalmával, akaratlanul is eszembe jutottak azok a gálák, amikre egyetlen ír családként csak mi voltunk hivatalosak édesapámmal. Eszembe jutnak az erős arcélei, és a kedves mosolya, szinte hallom azt a mély orgánumú nevetését, ahogy egy pohár pezsgőt szorongatva beszélik ki barátjával, Devonshire gróffal azokat a semmirekellő nemesi családokat, akik annyira nagyra vannak magukkal, és a nevükkel, de közben az utolsó fűszálba kapaszkodva próbálják megtartani a státuszukat, mikor már mindenki régen leírta őket. Fél füllel hallom csak meg ezeket, mert a gróf lánya ismét a karomat cibálva rángat magával, hogy folytassuk a bújócskázást. Én voltam a kis baráti társaságából a rangidős, mert még a legkorosabbra is három évet húztam rá, de ez engem valahogy sosem zavart, és őket sem. Volt, akinek náluk is jobban ment a kifogások keresése, ha valamit elrontottak volna, és ki kellett őket húzni a csávából, erre pedig én voltam a tökéletes alany a jó kis beszélőkémmel. Hiányoznak… borzasztóan hiányoznak. A fiatalok, az események, a jókedv, a szórakozás… minden. Pár ember közbenjárása volt szükséges ahhoz, hogy végre sikerüljön lebeszélni egy találkozót az eladóval. Az érdeklődésem egészen addig hagyta figyelmen kívül, míg fel nem vetettem egy-egy tárgynak a jelentőségét, illetve a históriáját. Minél hitelesebb, minél műveltebb vevőnek próbáltam beállítani magamat, mert ez volt az egyetlen járható út, hogy minél kevesebb vérontással bizonyosodhassak meg mind a tolvaj kilétéről, mind az ékszerek valóságosságáról. Üzletet még nem kötöttünk, egyelőre annyiban állapodtunk meg, hogy magával hoz pár, általam kiválasztott – és jól ismert – ékszert, azoknak az eredetiségét megvizsgáljuk, és majd csak utána térünk rá az üzletre. Cserébe a fáradalmakért még egy kisebb előleget is le kellett tennem. Nem örültem neki, de tudtam, hogy így, vagy úgy, de vissza fogom szerezni azt a pénzt. A közvetítő megadott nekem egy manhattani címet, ahová én már húsz perccel a találkozó előtt megérkeztem, az oldalamon Jamesonnal. Nem a whiskyvel, hanem azzal az emberrel, aki a drágakövek értékét fogja felbecsülni nekem. Jó érzéke van az ilyesmihez, de nem emiatt esett őrá a választásom, hanem mert ő az egyik legjobb bérgyilkos is, akit ismerek. Nem hirdeti magát, a legtöbben azt se tudják, hogy ezzel foglalkozik, mivel egy teljesen másik államban végzi csak ezt a tevékenységét. A legális üzlete itt van New Yorkban, egyébként pedig a nyugati parton szokása bemocskolnia a kezeit. Szerencsésnek gondolhattam magamat, mert ez az ember jött nekem eggyel, miután pár hónappal ezelőtt szándékosan kiüttettem magamat egy kurva jó oddsokkal rendelkező meccsen, aminek következtében ő rendesen megszedhette magát pénzzel. Annak idején profilozó volt, szakmájában szintén az egyik legjobb, de aztán a korrupció kidobta a rendszerből. Ennek már közel harminc éve, ő viszont még mindig ugyanaz a kapzsi, ámbár veszettül hatékony férfi, mint aki egykoron volt. Tudtam, hogy ha ő mellém szegeződik, akkor az sem fog érdekelni, ha elveszik tőlünk minden fegyverünket, mert vele biztonságban tudhatom magam. Alkalomhoz illően öltöztem fel, mégsem túlságosan formálisan. A nyakkendőt elhagytam, helyette felvettem az ingemre egy sötét mellényt, arra egy ugyanilyen színű zakót. A helyszínre érve megmotoznak bennünket, elvesznek minden olyat tőlünk, amivel kárt tehetünk magunkban, és másokban, aztán bevezetnek egy kellően üres, minimalista bútorokkal felszerelt szobába. Miután a zakót felakasztottam a fogasra, az ingujjaimat pedig feltűrtem, helyet foglalunk az asztalnál, és míg várjuk az eladót, addig cseverészünk pár szót, elmulatják az időt kettesben. Az üzletet még csak szóba sem hozzuk, helyette átlagos témákat vetünk fel. A tegnapi meccs eredményeit, az időjárást, hogy hova tervezünk nyaralni menni… már-már el is felejtem, hogy miért jöttem ma ide. Az ajtó nyílása, és a… hölgy belépése hoz csak vissza a jelenbe. Egy nő árulja ezeket az ékszereket? Erről miért nem szólt a közvetítő? Bár miért is tette volna? Az üzlet tekintetében abszolút lényegtelen az információ. Felállok ültömből, és oldalamon a férfival lépünk közelebb hozzá. A kezemet nyújtom felé, és halvány mosolyra húzódott ajkakkal szólalok meg. - Örvendek a találkozásnak, már alig vártam, hogy megismerhessem! David Byrne vagyok, ő pedig itt Colm Jameson, az értékbecslőm - mutatkozom be kedvesen az előttem állónak. Fura, szokatlan, mégis valamennyire ismerős érzés kerít hatalmába, ahogy beletekintek azokba a mogyoróbarna szemekbe, és magamba fogadom az arcának vonásait. Ismerném tán ezt a nőt?
Charlotte Lacomte, Montacrecy márki harmadik és egyben egyetlen leánygyermeke volt. Mindenki csodálta világítóan zöld szemeit és egy óriási tál csavart tésztára hasonlító aranyszínű loknijait. Bájos arca, kellemes hangja, és remek humora volt, mindemellett tájékozott volt az akkori világ kérdéseit illetően, Voltaire-t idézgetett, és remekül szórakozott azon, hogy a legtöbben azt sem tudták, hogy tulajdonképpen Kolombusz előtt is jártak már felfedezők az Újvilágban. Csodálta az akkori elnök, Kennedy technokrata gondolkodását és megvetette az angol királyi család meglehetősen pazarló életvitelét. Egyedül Margit hercegnő imponált neki, aki hozzá hasonlóan magasról tett az udvari etikettre, és hozzáment egy biszexuálisnak mondott középszerű fotográfushoz.Charlotte, noha apja ágáról ezer szállal kötődött a francia arisztokrácia megmaradt felső rétegéhez, és gyakran töltötte idejét már felnőttként is a Montacrecy chatou falai között, ízigvérig angolnak vallotta magát( persze később ez úgy módosult, hogy valódi és hamisítatlan jenki patrióta, de nézzük el neki, hogy igazából soha nem talált sehol otthonra, amióta élt). Charlotte Lacomte imádata az ékszerek iránt elég korán kezdődött, és tulajdonképpen a mai napig tart. Egy ideig élvezettel fogadta az udvarlóinak méregdrága ajándékát, hiszen a szépséges Montacrecy márkilány nem volt hajlandó akárkivel szóba állni csak azért mert pénze volt, ha mindemellé nem rendelkezett megfelelő sármmal és persze nem volt elég gavallér és gáláns.Nála a belépő ahhoz, hogy egyáltalán igent mondjon egy délutáni teára az volt, hogy kápráztassák el egy ragyogó rubinttal, egy ékes zafírral, vagy akár kristályosan csillogó apró gyémánttal. Egy ideig megelégedett azzal, hogy mindezek a birtokában voltak, és csodálattal adózott a szépen gyarapodó gyűjteményének. Mindössze huszonhárom éves volt, amikor hozzáment egy meglehetősen öregecske amerikai férfihoz, akinek megannyi részesedése és tulajdonrésze volt különféle drágakövek csiszolásával foglalkozó cégben, vagy éppen gyémánt bányában a fekete kontinens déli részén. Charlotte tulajdonképpen beházasodott abba amit olyan nagyon imádott. Két gyermekük született elég gyorsan egymás után, és sokáig pletykálták, hogy egyik lánya sem az öreg Lacomte utódja. Ugyanis az is szárnyra kapott pletyka volt, hogy Charlotte sosem tudott ellenállni a meglehetősen kiszámíthatatlan és veszettül jóképű zenészeknek, különösen a dobosok voltak a gyengéi. Valószínű a ritmusérzékük miatt, mindenesetre egyik vagy éppen másik szépen játszott a márkilány testén ahhoz hogy maga után hagyjon egy-egy porontyot. Talán ez a része nem is olyan lényeges, az annál inkább, hogy a legidősebb lánya, Camille éppen egyidős volt velem, és gyerekkorunktól kezdve számtalan alkalommal múlattuk együtt az időt egyik vagy másik estélyen, amelyre természetesen minket is magukkal vittek a szülők. Nem egy alkalommal játszottuk ki a dadákat és szöktünk meg, még néha magáról a birtokról is. Nem ketten, hanem többen. Belevittük egymást a rosszba. Ott volt Haralda, egy skót grófi sarj, vagy éppen Vaszilij, akiről úgy hírlett, régi orosz cári rokonok menekítették ki a teljes családot az első világháború vészterhes zivatarában. És ott volt Connor, akinek olyan kék szemei voltak, mint a doveri szikláknak csapódó viharos és tarajos hullámok. Gyerekek voltunk, és ott kerestünk magunknak szórakozást, ahol találtunk. Hogy mindez mégis honnan jön most, és miért mentem vissza ennyire az időben? Nem is tudom, csak csaponganak a gondolataim, de elsősorban Camille miatt. Az édesanyja ékszerek iránti rajongását örökölte, mindemellett remeke érzéke volt a zenéhez ( ó ugyebár talán mégis van igazság azokban a pletykákban!) de elsősorban a tervezőasztal mellett érezte jól magát. Ékszereket tervezett, éppen úgy mint az édesanyja, amelyeket aztán a Lacomte Shine and Glow égisze alatt értékesített nem potom összegekért.Az ő darabjaikat csak azok tudták megfizetni, akiknek kellő vagyonuk volt, vagy egyszerűen csak befektetésnek szánták. A csodás darabok ugyanis olyanok voltak mint a festmények, vagy éppen szobrok. Igazi műremekek, amelyek az idő előrehaladtával sokat érnek majd. Apám számtalan alkalommal rendelt tőlük egyedi kollekciókat, amelyek többsége most egy bronx-i bank harminckettes széfjében pihent, és kizárólag ketten férhettünk hozzá egyszerre: a Jenki meg én. Biztosíték volt ez arra az esetre, ha valamelyikünk úgy döntene, hogy meggondolja magát a közös üzletet illetően. Én meggondoltam magam, ami azt illeti, és már terveim is voltak, hogy megszabadulva tőle hozzájussak azokhoz az ékszerekhez, amelyeket együtt lovasítottunk meg. Még nem feltétlenül döntöttem el, hogy mindegyiket eladom vagy sem, ahogy azt sem, hogy fogom az egészet és hazaviszem apámnak. Nem tudom….azt hiszem megbocsátani soha nem fogja, de talán rendezhetjük a viszonyunkat.Egyelőre még abszolút tapogatóztam az üzletet illetően és ebben segítségem is akadt, méghozzá Camille Lacomte sógora, aki hajlandó volt diszkréten és meglehetősen visszafogottan kezelni a dolgot, és belevetette magát az összes kapcsolatának megmozgatásába. Belerértve azokat, akik igencsak kívül estek a legalitásnak. Ókérem, ne legyünk ennyire finomkodóak, már maga az egész elgondolás is mocskosul illegális volt. Egyetlen kikötésem volt az egésszel kapcsolatban: az én személyem még csak érintőlegesen sem kerülhet a képbe, személyes találkozót pedig senkivel nem vállalok, azt kizárólag Mark - Camille sógora - intézi. Mégis hogyan kerülhetett sor ennek ellenére arra a találkozóra, amire úton vagyok? Nos ez egy igen érdekes és nagyon is jogos kérdés. Az ékszerek eredetét illetően senkinek nem mondtam el semmit. Még Mark sem ismerte. Úgy véltem, hogy amiről nem tud, az tulajdonképpen nem fáj, és még hazudnia sem kell, ha esetleg egy érdeklődő komolyabb szándékot mutat egyik vagy másik darab iránt. A legtöbb ékszer szép volt, mutatós, de ezen túlmenően csak nekem és azoknak voltak róla emléke, vagy éppen tudomása, akik ismertek engem, a családomat és az ékszereket. Ilyen pedig kevés akadt a kontinensen, de még odaát Európában is. Éppen ezért ért meglepetésként, és hovatovább váratlanul Mark hívása pár nappal ezelőtt, hogy van egy érdeklődő aki meglehetősen különös kérdéseket intézett hozzá, sőt mit több történetekkel állt elő bizonyos darabokat illetően. Először szkeptikus voltam, majdhogynem nevettem is az egészen, elvégre hogyan is lehetne bárki aki ismerheti úgy ezeket a darabokat, ahogy én vagy a családom. Ám amikor Mark mesélni kezdett, és a vonal túloldalán olyan történet kezdett egésszé válni, amely másodpercek alatt repített vissza a múltba, tudtam, hogy komolyabban kell vennem ezt az egészet, semmint gondoltam. Az illető találkozót kért. Első válaszként nemet mondtam, amit aztán tíz perc után nagyjából újragondoltam, és végül beleegyeztem abba, hogy találkozzunk. Azt is megígértem, hogy az ékszerek is nálam lesznek, amely nyilvánvalóan egy kristálytiszta, őszinte blöff volt. Egyrészt eszemben sem volt magammal vinni, másrészt a Jenki nélkül nem is tudtam volna őket kivenni a széfből. De ez nem is érdekes, először azt kell tudnom, hogy egyáltalán ki a titokzatos idegen aki ennyi mindent tud a családomról, a múltról, az apámról és a ékszerekről. Merthogy minden szava, minden meséje erről árulkodott. A Devonshire család soha nem volt zárkózott, noha az apám megválogatta a barátait, de még azokat is akikkel egyáltalán bármiféle üzletbe bocsátkozott. Ugyanakkor nem voltunk távolságtartóak, és a lehetőségekhez mérten igyekeztünk haladni a korral.Mennyire kár, hogy bizonyos kérdésekben apám meglehetősen vaskalaposan ragaszkodott az évszázados hagyományokhoz. Ha nem így lenne, most nem itt tartanánk. Az autóban ülve, a hátsó ülésen kényelmesen elhelyezkedve simítom le a nem létező redőket a fehér, apró virág mintás ruhámról, amikor a pici fekete kézi táskában megzörren a mobilom. - Eli, merre vagy? Az értékbecslő és a potenciális vevő már itt vannak. Szerintem számítanak arra, hogy az ékszerek nálunk lesznek. Mégis mit mondjak?- Mark hangja kétségbeesett volt a vonal túloldalán, amire csak a szemeimet forgattam. - Öt perc és ott vagyok. Még van negyed óra a találkozóig, tudod, hogy soha nem szokásom késni. Ami az ékszereket illeti mondd azt, hogy az eladó majd rendezi a dolgot.És ez így is lesz. - Ami a biztonsági intézkedést illeti…- kezdett volna bele, de határozottan félbeszakítottam - Mark….kérlek! Nem lesznek nálam az ékszerek, a vevőt meg nyilvánvalóan ezek érdeklik. Amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy nálam vannak, ahogy arról, hogy valóban komolyak a szándékaim, nem fog lépni semmit. Nem kell aggódni! Persze nem állítom, hogy mindezek mögött én nem aggódtam volna. Még mindig lüktetett a gyomrom, amikor végül a találkozó kezdete előtt alig két perccel beléptem az ajtón, és fejem felszegve, büszke, egyenes és határozott léptekkel haladtam befelé a megbeszélés tárgyául választott szobába. A megnyugtatóan sötétbordó falikárpit egyhangúságát némiképp ellensúlyozta, vagy zavarbaejtően növelte az a számtalan festmény, régiség, és szobor, amely szinte már fullasztóan telezsúfolva volt a helyiségben. Néhány cikász pálma a sarokban inkább csak vízért kiabált, semmint emelte volna a hely színvonalát, de már megszoktam időnként a méltatlan körülményeket, ahol az efféle tárgyalásokat le kell bonyolítanom. Őszintén szólva egyre erősödött bennem a gondolat, hogy hagyom az egészen a csudába, megtartom az ékszereket, és hazamegyek. Ám a mostani érdeklődő és a különös kapcsolata a családi kincsekkel meglehetősen más megvilágításba helyezte a dolgokat. Két férfi közeledik hozzám a szoba nyugalmas délutáni melankólikus fényei közepette. Az egyik öltözékét tekintve kifinomult, az egész tartásából érződik valamiféle fennköltség, valami, ami nem tanulható, amellyel születni kell.Ami akkor sem múlik el ha máshova megyünk, ha akár kontinenseket átölelő utazásba kezdünk. Ez a részünk. A miénk. Tekintetében ül valami kortalan mélység, valami áttetsző kékség, mely éppen úgy vonzza az embert, akár a beláthatatlan horizontjával felénk kacérkodó óceán. Rá fordítok több figyelmet, a másikon csupán átsiklik a tekintetem, éppen csak annyira, hogy tudomásul vegyem a jelenlétét. Kicsit srégan, egy centire nagyjából helyezkedik el a másik mögött. Bemutatkozás gyanánt felé nyújtom a kezem, tekintetem a szokatlan kék szemekbe mélyesztem, és másodpercek alatt zuhanni kezdek. Emlékek egész sokasága zúdul rám. A vonásai finomodnak, az arca egészen más lesz, szinte pofátlanul ifjú, gyermeki, vidám.A kezének érintése mintha olyan ismerős lenne. Ahogy megragad, ahogy magával ránt. Érzem a nyári birtok éjjeli tücsökraját, hallom a távolban az angol keringő vontatott ritmusát, a ruhák selymes suhogását oly közelinek érzem. - Szintúgy elmondhatom ugyanezt, Mr Byrne. Eliyah of Devinshire, engedelmével.- biccentek fejet, bemutatkozva immáron én magam is. A másik férfi felé csupán egy sietős pillantást vetek, másodszor is pusztán elfogadva a jelenlétét, és a pozícióját, de az én szempontomból ő igazán lényegtelen, és még nem tudja, de alapvetően is szükségtelen, elvégre az ékszerek nincsenek nálam. Egy ideig még ott felejtem a kezem a kezében, de végül én vagyok aki visszahúzza azt, és ellépve mellett az asztal lapján félig ülő, a combján alkarját megtámasztó Mark felé indulok. Megfordulok. Lassan szinte kimérten, igyekezve megőrizni az az elegáns, és büszke tartást, ami olyan jellemző rám. Nem megerőltető, még csak meg sem kell hozzá játszani magam. Valahogy akaratlan előjön ha társaságban vagyok. - Mark volt olyan kedves és tájékoztatott arról, hogy találkozni óhajt velem. Bár be kell vallanom, nem értem miért lényeges az, hogy ki az eladó, ha minden a tervek szerint menne, de itt vagyok. - tárom szét a két karom magam mellett, majd a hónom alatt tartott apró kis kézitáskát leteszem az asztalra, és érdeklődön pillantok David felé. - Két oka van annak, hogy megszegve a korábbi szabályomat mégis belementem ebbe a találkozóba: egyrészt, mert maga elképesztően sokat tud azokról az ékszerekről, amelyek a birtokomban vannak. És amelyeket természetesen eszem ágában sem volt ma idehozni.Ugye nem gondolja, hogy csak úgy bepakolom őket valami ki kézi nesszeszerbe, és besétálok egy manhattani irodába, egy teljesen ismeretlen férfi elé?- majdhogynem számonkérő, és visszafogottan számonkérő volt a hangom. Mark egy pohár italt próbált átnyújtani nekem, érzékeltem a szemem sarkából, ám felemelve a kezem visszautasítottam a poharat. Pillantásom egy másodpercre sem vettem le a meglehetősen ismerős vonásokkal megáldott kék szemű Mr Byrne-ről. Nem először találkozunk, ebben biztos voltam, ugyanakkor esélytelenül igyekeztem őt elhelyezni az életem vonalán. - A másik dolog, hogy roppantul érdekelne, mégis honnan ismeri ön a Waterford rubintok eredetét olyan tökéletes pontossággal?- ez volt az az ékszer, amelyet még anyám kapott azon az őszön, amikor választania kellett az ír nemes, Waterford és a skót Devonshire gróf között. Választott. De az ékszer a mai napig kedves a szívének. És életemben először érzek lelkiismeretfurdalást, hogy ez is az ellopott darabok között van.
Elérkezett az a pont, ami tanúbizonyosságot adhat arról, hogy vajon apám tanításai még mindig bennem vannak-e, vagy már régen kimúltak. Az üzleti érzékét megörököltem ugyan, de sosem volt rá lehetőségem, hogy ezt kamatoztassam. Ahogy az ő fénye kihunyt, és az én kezemre kerülhetett volna a tulajdona, rögtön meg is fosztottak tőle. A börtönben is voltak üzletek bőségesen, de ott sokkal alattomosabban, az illemet, és az etikettet teljes mértékben nélkülözve folytak le. Ott egy másik énemet kellett előhoznom, egy olyat, ami még akkor számomra ismeretlen volt. De megtettem, mert ezen múlt a túlélésem. Ez az egyetlen indoka annak, hogy most nem félek, csupán egy kicsit izgulok. Izgulok, mert egy olyan gondolat fordul meg a fejemben, amit minél mélyebbre próbálok elnyomni magamban, annál erőteljesebbé válik. Nem akarok olyasvalakivel találkozni, aki a múltamhoz bármilyen szinten is kötődik, márpedig ha Devonshire ékszereiről van szó, ennek az esélyét lehetetlenség kizárni. Fenn kell tartanom a már jól begyakorolt, magamévá tett perszónámat, és éppen csak annyi információt a másik rendelkezésére bocsátani, amivel kielégítem az igényeit, és én is előrébb leszek a kutatásomban. Ahogy meglátom az ajtón belépőt, rögtön valósággá válnak az elképzeléseim. A figyelmemet rögtön megfogja, és egyetlen további pillanatra sem kerüli el az a kimért, büszke tartás, és felszegett fej, amit annyira jól ismerek. Régen voltam már utoljára bálon, de egy arisztokratát bárhol, és bármikor felismerek. Még az első lépéseinket is alig tettük meg, már igyekeztek belénk verni a szüleink ezt az egész stílust, modort, vagy nevezzük akárhogy. A régi szokások pedig nehezen halnak. Az izommemóriát nehéz átverni, és elég egyszer leengedni a védelmemet, hogy újra előtérbe kerülhessen mindaz, amit tanítottak nekem. Igyekszem a lehető legjobban leplezni ezt az énemet, ami a hétköznapokban túlnyomó többségében sikerül, de már pusztán az üzleti találkozók hivatalos, formális mivolta miatt… erre most képtelen vagyok. Ahogy nekem feltűnik az ő kiállása, úgy valószínűleg neki sem kell sokat gondolkoznia azon, hogy vajon hasonló státuszban nevelkedtem-e, mint ő maga. Próbálhatom titkolni, de minek? Azzal már akkor elkéstem, mikor belépett azon az ajtón, én pedig felálltam a székemből, és először találkozott a tekintetünk. - Eliyah Devonshire… - úgy ízlelgetem a nevet, mintha nem lenne számomra kellően ismerős. Nem kell sokat kutatnom a múltamban, hogy rájöjjek, ki áll előttem. Amennyiben álnevet használt volna, jelentősen megnehezítette volna a dolgomat, de valamiért úgy döntött, hogy felvállalja, kicsoda is ő. Csak azt nem értem, hogy miért. Az apja tulajdonában lévő ékszerekről van szó, és a legjobb tudomása szerint pont egy olyan ember áll előtte, aki ezzel tisztában van. Mibe keverted magad, Eliyah? Hová lett az a kedves, bájos lány, akit megismerhettem? Hová lett az a mosoly, az az életvidámság, amelyet minden találkozásunkkor első kézből tapasztalhattam meg, ha rád néztem? Mindig is csínytevő voltál a magad sajátos módján, de ezt még belőled sem néztem volna ki, hogy a saját apádat lopod meg. Mi történt ott Skóciában, ami miatt ilyen cselekedetre vetemedtél? Az élet veled is ennyire rosszul bánt volna, mint velem? Kérdésekkel érkeztem erre a találkozóra, és ahelyett, hogy válaszokat kaptam volna, csak még több fogalmazódott meg a fejemben. Meg szerettem volna tudni, hogy ki állhat az ékszerek meglovasítása mögött, és meg akartam büntetni azért, amit azzal a férfival tett, akit olyannyira tiszteltem, akire majdnem annyira felnéztem, mint a saját apámra. A múltjuk ellenére egyiküknek sem volt rossz a szájíze, ha a másikról volt szó. Nem játszották meg valami kritikus üzlet miatt a jó viszonyukat, hanem tényleges, őszinte barátok voltak. Erre akkor jöttem csak rá igazán, mikor Devonshire gróf a szárnyai alá vett apám meggyilkolását követően, és minden követ megmozgatott azért, hogy az ártatlanságomat bebizonyítsa. Igazságot akart, csakúgy, mint én, és erre nem sajnált se időt, se energiát, se pénzt rászánni. A nagybátyám azonban ravaszabb volt bármelyikünknél, és olyan bizonyítékokkal állt elő, amelyet a világ legjobb ügyvédje sem tudott volna megmagyarázni, vagy felmenteni alóluk. Miután kiszabadultam a börtönből, nagyon sokáig rettegésben éltem amiatt, hogy ha már a barátaim után eredt Robert, akkor vajon Devonshire-ékat is célpontjának fogja-e tekinteni? Okos, és furfangos ember a nagybátyám, de úgy néz ki, vannak dolgok, amit még ő sem tud befolyásolni, és vannak emberek, akiket még ő sem tud elérni. Ha Devonshire ír lett volna, mint a családom, és a barátaim, akkor nem tartom kizártnak, hogy őt is megtalálta volna a bosszúja, de mivel skót nemesi családról volt szó, ezért többé-kevésbé meg volt kötve a keze. Én legalábbis nem hallottam semmiről, ami arra utalt volna, hogy bármelyikükkel is történt volna valami. A gróf még életben van, abban teljesen biztos vagyok, a többiekről viszont csak félinformációkat hallottam. Azt pedig a legmerészebb álmaimban sem mertem volna feltételezni, hogy ha a lányával minden rendben van, akkor ilyen irányba fog vezetni az útja. De erre valószínűleg senki nincs felkészülve. - Kérem, ez a leglényegesebb pontja az üzletnek! - ó, Eliyah! Hogy közelítselek meg téged? Hogyan tudnám megnyugtatni magamat afelől, hogy ha felfedem előtted az oly’ régóta rejtegett titkomat, akkor nem fordulsz ellenem? Rengeteg dolog történt velem, és láthatóan veled is az elmúlt tizenhárom évben, és nem tudnám eldönteni, hogy a mi kapcsolatunk vajon hányadán áll. Ha felfedem magamat előtted, akkor mit fogsz csinálni? Világgá kürtölöd a titkomat, hogy mégis élek, hogy nem haltam meg akkor tizenegy évvel ezelőtt, vagy elfogadod a kérésemet, és a múltunkra való tekintettel megtartod magadnak ezt az információt? Mit tegyek? Mit…? - De, úgy gondoltam, hogy ide fogja hozni őket, legalább egy-két darabot. Lévén ez is az alku részét képezte, mikor azt a jelentős összeget a kollega kezébe nyomtam - szúrós tekintettel pillantok a férfira, a következő szavaimat pedig célirányosan neki szegezem. - Viszont úgy fest, erről az apró információról elfelejtette tájékoztatni azt a személyt, aki az üzlet fő résztvevője. Nem szokásom így osztogatni a pénzemet, Mark, szóval jön nekem legalább egy kávéval! Vagy egy minőségi whiskyvel. Ott a polcon láttam is egyet, lehet magammal viszem kárpótlásként a csalárdságáért - aztán egy apró sóhajtást, és egy még észrevehetetlenebb morgást megejtve fordulok vissza Eliyah-hoz. Ó, a Waterford rubintok! Úgy néz ki, a felvezetésen elég hamar túlestünk, és máris belevágunk a közepébe. Nem mondanám, hogy abszolút meglepetésként ér, de úgy gondoltam, kicsit tovább fogják húzgálni egymás bajszát. Bár akkor még azt sem tudtam, hogy ki az eladó, se azt, hogy ennyire át fognak verni, és lényegében a semmiért jövünk el ide Jameson barátommal. Már meg sem kellene lepődnöm, hogy az alvilágban semmi sem úgy működik, mint a normális üzleti életben. Bár… ki tudja, mennyit változott ilyen téren a világ, mióta már nem vagyok központi része. Mikor legutoljára üzleti találkozón ülhettem, még fiatal voltam, és minden tekintetben egy teljesen másik világot írtunk. - Nem-nem! Egy valakivel óhajtottam erről beszélni, és én szeretem is tartani magamat a megbeszéltekhez - nem akarok mutogatni senkire, de azért mégis. Tolvajbecsület, mi? Na persze… - Szóval amint a kísérőink távoztak, folytathatjuk is ezt a beszélgetést - ezen döntésem mellől pedig nem tágítok. Karba teszem a kezeimet, és úgy várom a feleletét. Ha tanácstalanság, vagy ellenkezés jeleit látom rajta, akkor még azelőtt megszólalok, mielőtt neki megadnám ezt a lehetőséget. - Ne legyen felesleges egyikünk ideérkezte sem. Nem vagyok én gyilkos, nem fogom bántani magát. Különben is, ha így tennék, én sem távoznék máshogy ebből a létesítményből, mint egy szép, fekete hullazsákban. Nem mintha arra számítok, hogy ezt a luxust megkapnám. Csupán beszélgetni szeretnék - a szavaim elejét még élesen, határozottan, és diplomatikusan fűztem hozzá, az utolsó mondatomba viszont már bátorkodtam belevonni egy halvány kérést is. Ellágyul a hangom, ahogy kedvesen és többé-kevésbé bizalmasan igyekszem megszólítani a gyermekkori barátomat, akivel halvány fogalmam sincs, hogy mi történhetett az elmúlt évek alatt, ami miatt ide vezetett az útja. Meglopni a saját apját? Ez egyszerűen… nem vall rá. De honnan is tudhatnám, hogy milyen lett Eliyah? Az elmúlt tizenhárom évben nem mondanám, hogy kifejezetten bővelkedtem a nemesi családokról szóló információkban. Ahogy végeztem a mondandómmal, biccentek egyet az értékbecslőmnek, hogy a következő útja merre vezessen. Miután Jameson megindult, újra a nőre pillantok. Nehéz döntésre szánom el magamat, mielőtt torkomban a szívemmel megszólalok. - Muinín dom… - szólok hozzá az anyanyelvemen, egyetlen sokatmondó kifejezéssel, amelyet már annyiszor hallhattak tőlem egykoron, ő és a barátai, ha épp nekem kellett kihúznom őket egy-egy csínytevésükből. „Bízz bennem…” – ennyiről szól a kérésem, se többről, se kevesebbről. Ez az egy fogódzkodó, amiben tudok reménykedni - hogy a szavaim hatására átsuhan rajta egy ismerős fuvallat. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy milyen kíváncsian fürkészte a vonásaimat. Tudom, hogy emlékszik rám, de legalább egy-két vonásomra. Hasonlítok az apámra, bár én közel sem vagyok annyira testes, vagy magas, mint Ő, de az éles arcvonásokat, és a lélekig hatoló kék szemeket határozottan megörököltem tőle. Minden bizalmamat, minden reményemet belefektetem az elkövetkezőkbe, azzal, hogy felfedem magamat előtte. Olyasmit teszek meg, amire… az elmúlt egy évtizedben nem kerülhetett sor. Levetlem David Byrne arcát, és felhúzom magamra Connor Waterfordét. Connor Waterford… annyira közelinek, mégis oly’ távolinak érzem ezt a nevet.
Kezdőlap
