Nem tudom mi a szánalmasabb, hogy azt mondtam a bácsikámnak, hogy simán hazatalálok, vagy az, hogy ez mégsem olyan biztos? Oké, adott egy metrótérképet, én meg persze, hogy egyből azt hittem, hogy minden könnyen megy majd és végre büszke lehetek valamire azóta, hogy minden a feje tetejére állt. Nem csak arra gondolok, hogy a szüleim nincsenek többé, azt ugyanis csak most kezdem igazán felfogni, mióta itt vagyok, hanem erre az egész dologra itt a fejem fölött. Nem voltam korábban New Yorkban, sosem mi jöttünk látogatóba, hanem fordítva és valahogy a családi kirándulások sorából is mindig kimaradt. Nem akarok terhére lenni senkinek, hiszen az autóbaleset éppen eléggé megrázott mindenkit, nem is tudom, hogy a bácsikám egyáltalán, hogy képes a szemembe nézni, hiszen mindig mondták, hogy mennyire hasonlítok apára, az öccsére... Szerintem örült is, mikor önállósítottam magam, hogy "aha, persze, simán haza találok, este találkozunk". Ja, könnyű volt ezt mondani, mintha arra kérnék meg egy öt évest, hogy húzzon egy vonalat a papírra zsírkrétával. Ez a metrótérkép is kb hasznavehetetlen, üvölt rólam, hogy nem vagyok idevalósi, mert még arra sem jöttem rá, hogy jól fogom e, meg, hogy egyáltalán jó irányba tartok-e. Egyáltalán át kell nekem szállni? Ööö... Azt hiszem igen, mintha úgy nézne ki, de az a megálló volt már vagy nem? Olyan egyforma az összes neve, hogy lehetetlen kiigazodni. - A Rockefeller Center következik - na végre valami értelmes név, komolyan, ezt láttam az előbb valahol. Újra megtalálni viszont nem sikerül, mert a metró óriásit fékez, nyikorognak is a kerekek a sínen rendesen, én meg erre egyáltalán nem számítottam és szépen fellökök egy szerencsétlent magam mellett. Ennél rosszabb már nem is lehetne, ugye? - Bocsánat - bököm ki, miközben hátrálok egy lépést. Jól oda préseltem az ajtónak, szóval tök érthető, hogy most el fog küldeni melegebb éghajlatra, ami talán szerencsésebb helyválasztás lett volna nekem, mint ez a hatalmas város...
Az egyetemre be kellett ugranom, valami beadandót leadni, amit tegnap egész éjjel írtam, fene se gondolta volna, hogy ennyire kimegy a fejemből, amikor halasztottam, és halasztottam. De megvan, a probléma csak az, hogy abban sem vagyok biztos, hogy arról írtam meg, amiről kellett, valami rajzokat is kellett volna csatolni, de én nekem fingom sincs milyen rajzokról volt szó, így megeshet az is, hogy egészen más anyagot adtam be. Azt hiszem volt még másik órára is beadandó, de a biztos az, hogy valamelyik tanár kezébe nyomtam, ha nem neki kellett, hát akkor majd odaadja annak, akinek az órájáról szól a szinte olvashatatlan kézírásom. Nem értem miért erőltetik ezt, a technika világában élünk, mindenki ért a számítógépekhez, ha már nem, egy word-öt meg tud nyitni, és begépelni a szépséges beadandót, majd e-mail-en keresztül elküldeni, de nem. Nekik kézzel írott szar kell, mert az személyesebb. Komolyan elehetnek a jó... Mindegy egy megvan, legalább ennyivel előrébb vagyok. A metrót már úgy használom, hisz zsigerből jönnek a megállók, minden állomást meg tudok különböztetni, pedig elég hasonlóak lehetnek annak számára, aki nincs itt annyi ideje, mint én. Ezért is tudom be a fülemet, kizárva a külvilágot, é csak a saját zenémre összpontosítani. Nem szól túl hangosan, mégis jobb így, senki sem szól hozzám, vannak itt fura alakok, kéregetők is, csak sajnos nem mindegyik arra kéri a pénzt, amire ténylegesen akarja költeni, ezért is kerülöm őket, fülemet bedugva, hajamat arcomba húzva, amin a sapka segít. Annyira elveszek ebben a szinte nyugodtan mondható helyzetben, hogy már csak az ütközésre figyelek fel, a hangos fékezés mellett persze, meg a hátam mögötti nyomásra, amit az ajtó okoz. Nagyokat pislogok, és még a fülemből is kikapom a fülest, de csak a bocsánatkérést hallom. - Semmi gond, megesik - felhúzhatnám magam, de minek... Nem direkt csinálta, én is összenyomhattam volna őt, ha fordítva állunk, vagy bárki más, éppen ezért eszem ágában sincsen elküldeni máshova. Sőt, inkább jobban megnézem őt, ahogy a térképet is. - Esetleg segíthetek? - bökök fejemmel a térkép felé, és a másik fülest is kihúzom, majd a zenét kinyomom, és a lány felé fordulok, telefonom zsebembe rejtése után.
Amennyire magabiztosan állítottam, hogy simán visszatalálok, annyira nem igazodik ki. Mégis mennyi idő lesz ehhez hozzászoknom, meg megtanulni a járatokat? Egy örökkévalóság, mert baromi egyforma minden megálló, szerintem itt nem is tudják, mi az a kreativitás vagy egyediség. Így mégis honnan kéne tudnom, hogy melyik az én megállóm? Olyan büszkén megjegyeztem azt a zöld csempeburkolatot, de már négy megállóban láttam olyan, szóval esélyes, hogy fel se fogom ismerni, ha le kell szállnom. Majd utazok a végtelenségig egyszer csak hazatalálnék... A bácsikámat meg nem akarom most zaklatni, mondta, hogy sokáig dolgozik, nem ér á az én szerencsétlenkedésemmel bajlódni, ebben biztos vagyok. Gondolataimból egy cseppet sem kellemes érzés zökkent ki, amiről egy elég gyors megállás gondoskodik, na meg persze az, hogy sehol sem kapaszkodtam, mert a térképet próbáltam megfejteni. No tessék, ráadásul még fel is lökök egy vadidegent, mert miért ne? A metrót is lehetett volna enyhébben megállítani, nem csak megrántani a féket, vagy hogy működik ez... Tuti nem volt semmi váratlan a síneken, hiszen a föld alatt vagyunk, nem rohangálnak át az emberek itt úgy, mint mondjuk az úttesten... De legalább a srácot nem nyomtam agyon, ez legalább egy jó dolog, ami meg még jobb és egyben váratlan is, az, hogy felajánlja a segítségét. Na oké, erre nem számítottam, nem voltak eddig olyan segítőkészek az emberek, akiket leszólítottam, tuti sikerült kifognom a rossz embereket... - Húúúú, azt nagyon megköszönném, csak nemrég költöztem ide, szóval ez az egész nagyon új nekem, abban sem vagyok teljesen biztos, hogy egyáltalán jó irányba megyek. Nyugtass meg, hogy Queensbe erre kell menni - mutogatok a menetirányunkkal megegyezően. - Amúgy az mennyire gáz, hogy arra se jöttem még rá, hogy hogy lenne a leglogikusabb a térképet nézni? Egyáltalán mennyi idő, míg sikerül kiigazodni rajta? - nézegetem mindenféle irányból a metróhálózatos papíromat, ami annyira szép és érthető, mint valami kortárs festmény. Nem volt ez olyan jó ötlet, mármint ez az egész, ide berakni engem Kansascity után, mikor itt még az emberek is szinte máshogy beszélnek mint nálunk.
Music || azért haladunk, ez már maybe annyira nem gagyi ||redit
Nem kell sietnem haza, drága barátnőm most nincs otthon, nem tudom hova ment, de megdobott egy üzenettel, hogy vegyek hazafele baracklevet, nem mintha mennék bolt felé, hiszen a metrótól nem sokra lakunk, de nem baj, majd teszek egy kört. Pont emiatt sem sietek, ezeket nem tudom le egyhamar, főleg, hogy a metró sem úgy megy, ahogy szokott. Egyik pillanatban még szépen halad, aztán hopp, máris az ajtónak vagyok nyomva, igaz, kipréselődik a levegő a tüdőmből, de nem érzem úgy magam, mintha egy présgépben lennék, ami jó jel. A metró pedig áll, mintha valamire várna, szuper, remélem leáll, és még a fények is lekapcsolnak, hogy a frászt hozzák az emberek legnagyobb részére. Lennének olyanok, akiket nem érdekelne, mint én, de nem hiszem, hogy a kisgyerekek is így reagálnának erre. - Jó az irány, teljesen, ha gondolod, még ott is segíthetek eligazodni, én is Queensbe tartok - ajánlom fel neki, de aztán leesik,hogy mit is gondolhat emiatt, meg, hogy én mit gondolnék a helyében, így gyorsan újra megszólalok. - Nyugi, nem egy perverz alak vagyok, aki bármit is szeretne, csak én ott lakom, jó ideje már, így elég jól ismerem - nem tudom mennyire lehet kinézni belőlem egy perverz alakot, de az a biztos, ha hozzáteszem, hogy nem az vagyok, mert rossz drogosnak néztek már, így lehet ennek is tűnhetek, pedig egyik sem vagyok. - Hát... A térkép nem a legjobb segítség, mert az írja a megállókat, de ha nem látod,mert épp olvasod, nem fogod felismerni őket. De nem olyan sok idő, ha sokszor jársz vele, meglehet tanulni nagyjából fél év alatt teljesen, az össze járatot, átszállást, és megállót - nem tudom, hogy ezzel most elbizonytalanítom, vagy reményt keltek benne, hiszen fogalmam sincs mióta lakik itt, mert a nemrég, nekem nem tartozik a fél évhez, de lehet csak nem pontosít idegeneknek. - Jaj, de udvariatlan vagyok, be sem mutatkoztam - oké, nem szokás, de egy ideje beszélgetünk már, és ha sokat segítek neki, legalább ezt nem ártana tudni. - Jason Morens vagyok - nyújtok neki még kezet is, sosem voltam jó az ismerkedésben, és a bemutatkozásokban, de most muszáj lesz, azt hiszem.
Talán az én szerencsém az, hogy megálltunk, különben tuti nem kértem volna még egy embertől segítséget, ez a srác meg önmagától ajánlotta fel nekem. Na mi ez, ha nem isteni csoda? Talán így tényleg sikerül hazakeverednem, mire hazaér a bácsikám a munkából - vagy nem, mert ki tudja meddig dolgozik... Az első kérdésemet leginkább azért teszem fel, hogy megnyugtassam önmagam. Elég önbizalom romboló lenne, ha már most kiderülne, hogy nagyon is rossz irányba tartok. Erre föl milyen választ kapok? Hogy ő is oda tart, egyáltalán léteznek ekkora véletlenek? Amennyire szükségem van most némi segítségre, annyira nem jut eszembe ennek az egésznek a kockázata, mármint hahó Eileen, egy tök idegen srác haza akar kísérni egy olyan városban, amit nem is ismersz! Tuti átgondoltad, hogy ez mennyire jó ötlet? Persze ezek a kis gondolatpillangók gyorsan elrepülnek, mikor a fiú gyorsan magyarázkodni kezd, ez meg nagyon cuki. - Nem hittelek perverznek nyugi, inkább örülnék neki, ha segítenél, mert nagyon kusza nekem ez az egész. Direkt megjegyeztem, hogy valami zöld csempe volt a megállóban, ahol a bácsikám felszállított a metróra, de azóta legalább három állomáson láttam ugyanolyant... Szerinted ezt direkt csinálják? Még nem is szép az a szín, hanem olyan kórházzöld - kezdek el magyarázni és fel sem tűnik, hogy talán túl sokat beszélek, tuti nem érdekli a véleményem erről a vacak csempéről, jó hogy nem üvöltöm el magam, hogy annyira vizuális típus vagyok, hogy sosem bírom végig hallgatni, ha valaki egy műtétről kezd el nekem magyarázni, vagy a vérvételről... Nekem az utóbbiból is bőven elég volt a baleset után, rettegek attól, hogy belém szúrjanak valamit, anyáék nem is értették, hogy akkor miért akarok annyira tetkót, de ebbe inkább nem megyek bele. - Na szuper, akkor ezt este vissza is adhatom a bácsikámnak? - pillantok elkeseredettem a térképre. Fél év... Szuper, akkor mire végzős leszek legalább tudom már, hogy miről beszél mindenki, mikor azt kérdezem, hogy ez meg az hol van... Bemutatkozik, ami végül is érthető, hiszen tuti jó darabig fogunk még együtt menni és... És oké, most ő tényleg Jason Morenst mondott? Na jó, tuti az én fülem rossz vagy csak valami idióta játékot űz velem a fejem, mert az nem lehet, hogy pont JASONBE ütközök az első egyedüli metróutamon... - Ööö... Tuti félrehallottam, biztos nem Jason Morenst mondtál ugye? Volt egy ilyen nevű barátom, de te tuti nem ő vagy, nem úgy nézel ki mint aki Kansasből jött - próbálom oldani a fejemben lévő feszültséget, de ez körülbelül lehetetlennek tűnik, mert másra sem tudok gondolni most, minthogy esetleg tényleg Jason áll előttem. Nyolc éve nem beszéltünk, azt sem tudom, hogy néz ki... - Ömm, bocs, Eileen vagyok, tudom, ez kicsit gáz volt, Eileen Skyle Wesley, de maradjunk az Eileennél, oké? - fogadom el gyorsan a felkínált kezet, mielőtt még bármit mondhatott volna az előzőre, de továbbra is csak a "mi lenne ha tényleg ő az" típusú mondatok járnak a fejemben.
Music || azért haladunk, ez már maybe annyira nem gagyi ||redit
Nem szoktam segíteni az embereknek, ha nem látom, hogy szükségük van rá, emiatt most sem segítettem volna talán, ha nem jön nekem szegény lány. Oké, nem az ő hibája, hiszen nem akart nekem jönni, csak olyan nyomorék volt a metró vezetője, hogy nem volt képes rendesen megállni, nem mellesleg nem is a megállóban. Ha még ott, akkor készen álltam volna rá, de nem, neki nagyon nem ott kellett megállnia. Sosem értettem, hogy mit nem lehet ezen az eszközön rendesen vezetni, csak vadállat módjára, nem is értem. Vagy lehet ezt már nem is vezetik? Valahogy soha sem érdekelt, hogy vezetik, vagy valahonnan messziről vezérlik, megy, és hazavisz engem, nekem mindig csak ez volt a fontos. Most pedig valami tök idegennek ajánlom fel a segítségemet, de tényleg szívesen teszem, legalább nekem is van társaságom, amíg hazafele megyek, és nem csak a zene, amit már ki is kapcsoltam. Persze, ha józan paraszti ésszel gondolkozom, valahogy valószínűlek érzem, hogy rosszra gondol, ez egy egészen nagy város, ahol sok ember él, és lehet, egy pedofil erőszakolót fogott ki. Nem hiszem el, hogy ez nem futott át az agyán, ezért is kezdek magyarázni, nem tudom, hogy ez most ront, vagy javít a helyzetemen, de azt tudom, hogy elakarom mondani. Védem már most magam, pedig nem tettem egy rossz mozdulatot sem, és valószínűleg nem is fogok, nem vagyok én olyan. - Az a baj, hogy azt a zöldet szeretik használni, meg a szürkét, szóval ez nem a legjobb taktika, de jobb, mintha semmit sem tudnál. Semmit sem tudsz ezen kívül? - mármint, ha nem tudja a címet, illetve semmit, akkor nem is tudom, hogy fogom hazakísérni. Ha semmi sincs meg, akkor elég nagy bajban van, ő is, és én is, mert akkor sehova sem fogunk jutni. Mondjuk, azért remélem, hogy valamivel ki tud segíteni, mert ha nem, akkor nagy szarban leszünk, olyan szinten legalábbis, hogy őt nem tudom hazakísérni, és szépen beégek. Felajánlottam a segítségem, erre nem tudok majd segíteni, mert ha csak annyit mond milyenek a házak, az sajnos nem túl nag, segítség. - Azért ne add oda neki, még talán kisegíthet, ha más nem ajánlkozik fel, erre a nemes célra - mosolygok rá, kicsit próbálom biztatni is, ne adja fel most azonnal. Én kicsi voltam, mikor ideköltöztünk, a szüleimmel minden nap utazgattunk, így megtanultam, hogy is van ez. Neki sem szabad feladnia, ahogy halad az idő már meg is tanulja, fel sem tűnik majd neki, és már tudja, hogy merre kell mennie. Ha nem is tanulja meg, az ösztönei tudni fogják, és reflexszerűen már le is fog szállni, mikor azt sem tudja, hogy kellene. Ezzel én is így jártam, hamarabb tudtam, hogy le kell szállnunk, mint a szüleim, pedig ők is hamar megjegyezték, hogy mi van. Bemutatkozom neki, hiszen ezt így illik, ha már elkísérem, de aztán valami furcsa történik. Nem tudom miért, de tudja, hogy honnan jöttem, tudta, hogy Kansasben lakom, ez pedig megrémíthetne, de elvileg ismer onnan. Nem sok barátom volt ott, csak Eileen, de ő nem lehet, rá emlékeznék. Vagy nem? A haja meg a szeme mondjuk nagyon hasonlít az övére, de nem lehet ő, fel kellett volna ismernem, hiszen a legjobb barátom volt. De bemutatkozik, és én lesokkolok. Ez nem lehet igaz. Először nem is tudom mit mondhatnék, hiszen kezet rázunk, de aztán nagy levegőt veszek, és csak rájövök, hogy mit kellene mondani. - Ki gondolta volna, hogy pont itt fogunk újra találkozni - én elmosolyodok, hiszen ez talán kissé a sors keze is, hiszen nem hittem volna ezt, soha sem hittem volna, hogy pont New York-ban fogok belebotlani. Így viszont, hogy biztos vagyok benne, hogy ő az, magamhoz ölelem, hiába lehet fura, és hiába hiheti ezt bárki indokolatlannak, nekem hiányzott a legjobb barátom.
Két hétig tartottak a kórházban a baleset után, bőven volt időm megállapítani, hogy az a szín mennyire undorító és ronda. Örültem, mikor végre lepapírozták az egész gyámságos cuccot és eljöhettem onnan, erre föl hát nem az a szín fogad itt is a metróállomásokon? Akárki is tervezte, az illető nem gondolta végig, mennyire szerencsétlen ez a színválasztás. Gondoljunk csak bele, hogy egy mentális betegnek milyen érzés lehet, vagy egy kórházi traumát átélt személynek? Oké, igen, bevallom, én is szarul éreztem magam, hogy erről a színről jegyeztem meg a megállót, meg hogy mostantól napi szinten nézegethetem ezt a rondaságot, hogy emlékeztessen a balesetre... - De, a lakcímet tudom, rajta van a lakcím kártyámon, milyen meglepő, ugye? Bár nem tudom az alapján be tudod-e lőni, hogy hol kell leszállnunk majd - mekkora mázlim van, hogy ez új papírjaimat már megkaptam egy ideje, de tényleg. Nem tudom, mennyit segíthetne neki amúgy egy utcanév, de mondjuk a kerületszám az tuti biztos támpont. Tény, ha az utcáig eljutunk, onnan én már hazatalálok egyedül, mert a házat sikeresen felismerem annak ellenére is, hogy ott a sorházak totál egyformák. A bácsikám csak az én kedvemért rakott az ajtóra egy ocsmány díszt, mondta is, hogy ha én is annyira rondának találom, mint ő, akkor tökéletes lesz erre a célra. Ajándékba kapta valami ismerősétől és még sosem használták, mert sem neki, sem a lányának nem tetszik, szóval vicces, hogy most mégis hasznát vesszük annak a vacaknak. - Igen, de ha azt mondod, így könnyen elnézem a megállókat vagy nehezebben tanulom meg, akkor nem biztos, hogy annyira jó ötlet ezzel járkálni. Mindenesetre az a legjobb, ha bent lesz mindig a táskámban - ezzel a lendülettel pedig össze is hajtogatom és beteszem a többi cucc mellé, a női táska előnye, hogy tuti minden van benne, amire szüksége lehet az embernek. Abban meg amúgy lehet, hogy mégis igaza van, hogy jobb, ha nálam lesz és még nem adom vissza. Nem lehetek mindig ennyire szerencsés, hogy valaki kisegítsen a metróhálózat útvesztőjéből... Most is ő az egyetlen normális ember, aki nem küld el a francba vagy beszél hozzám tipikus itteni tömegközlekedési nyelv használatával. Szörnyű... A nevét hallva nem akarok biztos lenni abban, amit mondott, hiszen Jason? Ugyan kérlek, annak az esélye, hogy pont belé botlottam, jó ha nagyjából egy a... Hányan is élnek New Yorkban? Nagyjából hét-nyolc millió? Aha, tuti, kizárt, hogy ő legyen az, de mi van, ha mégis? Mindenesetre szépen bejátszom, hogy tuti az én fülem rossz és hallottam rosszul a nevét, mert nem kansasinek néz ki, bár van olyan kék szeme mint Jasonnek volt, nem? Talán, esetleg, meglehet, vagy... vagy inkább gyorsan mutatkozzunk be és hagyjuk a francba az egészet, bár szegény srác eléggé meglepettnek tűnik és ez értelmet is nyer, amikor megszólal. - Úristen, ez komoly? - terül el hatalmas mosoly a képemen és ölelem magamhoz a rég nem látott barátomat. A sors fintora, hogy pont most indul el ez a vacak metró és tuti csak annak köszönhetően nem megyek át megint egyensúlybajnok akrobatába, mert éppen ölelkezünk. Aztán elengedem és most már rendesen elkezdem bámulni, hogy mennyit változott, nem is csoda, hogy nem ismertem fel, nyolc év az nyolc év... - Nem számítottam rá, hogy beléd botlok még valamikor, erre most meg szó szerint beléd botlottam, a sors iróniája... Mesélj, mi van veled? - kérdezem mosolyogva, szívesen meghallgatnám, hogy mi történt vele mióta itt van. Azzal, hogy újra találkoztunk úgy érzem, hogy talán van esélyem arra, hogy egy kis valami megmaradjon a kansasi életemből, már ha egyáltalán lehet még most, ennyi év után is olyan szintű kapcsolat köztünk, mint ott volt.
Music || azért haladunk, ez már maybe annyira nem gagyi ||redit
Hála a jó égnek, tudja a lakcímet, ami már félsiker, hiszen, ha nem tudná, akkor lehetetlenség lenne hazavinni, pedig én tényleg szeretném, nehogy már itt kóboroljon egyedül. Nem olyan jó környék ez, én nem hagynám, hogy egyedül császkáljon, sneki helyében sem, mert vannak elég furcsa emberek, akik vagy nem segítenének neki, vagy egészen mást akarnának cserébe, mint amit kaphatnának. Én nem akarok semmi többet, min egy köszönöm, nekem az is bőven elég, mások viszont lehet kihasználnák, hogy fogalma sincs merre viszik, aztán volt nincs. Lehet egy tejes dobozon megint találkoznék az arcával, de az nem lenne kellemes élmény. Némi szarkazmust vélek felfedezni hangjában, amikor a lakcím kártya jön szóba, de hát nem tudhatom mióta él itt. Nekem sokáig nem volt meg, mert kavarodás volt, így nem lehettem abban biztos, hogy neki már megvan, hiszen nem régóta lakik itt, ha jól emlékszem. Mindegy, a helyében én is így válaszoltam volna valószínűleg, vagy talán kicsit élesebben. - A lakcím sokat segít, nyolc éve élek itt, már úgy ismerem Queens utcáit, mint a tenyeremet, úgyhogy meglesz, hazakísérlek - mosolygok rá biztatásom közben. Azt inkább meg sem említem, hogy minél előbb jegyezze meg mi merre van, mert aztán bajba kerülhet, mivel az emberek furák. Én emiatt is burkolózom csendbe, és nem is foglalkozom azzal, hogy mi vesz körül ezeken a járatokon. Vagy az utcán. Vagy bárhol. Nem a legjobb negyed ez, de megtanultam mi hol van, tévedtem el én is, bár direkt tettem, hogy teszteljem mikor találok haza egy adott helyzetben. Legtovább három órát köröztem, mígnem ismerős terepre értem, és ebbe az utazás nincs benne. - A biztonság kedvéért szerintem tartsd a táskádban, kitudja, lehet egyszer nagy szükséged lesz rá, vagy valaki másnak - mosolygok rá, nem tudni mi kellhet, és mikor, ahogy azt sem, hogy lehet valakinek csak azon tudod-e elmagyarázni a dolgot, vagy sem. Mondjuk, van egy olyan érzésem, hogy ő pont nem a magyarázó lesz, hanem neki fogják magyarázni, hiszen, ha maga miatt nem tud kiigazodni rajta, akkor sajnos más miatt sem fog. Pedig nem olyan nehéz, ha beleszokik az ember, én már a menetrendeket is tudom fejből, és azt, hogy melyik állomáshoz kell menni, ha a közelebbi kell, vagy kielőzhető-e a jármű, hogyha gyorsabban odaérünk a későbbihez. Mind, csak rutin kérdése, én ebben teljesen biztos vagyok. Az, hogy neki ismerős a nevem meglep, oké, nincs egy nagyon ritka nevem, de azért mégis, a Morens nem egy gyakori vezetéknév, akkor sem, ha a Jason meg nagyon is az. Így hívják még a gyilkost is a Péntek 13-ban, szóval tényleg bárkinek lehet ilyen neve. De Morens nincs sok. Éppen ezért különös ez az egész, én pedig nem tudom hova tenni az arcát, csak nézem, és azon gondolkozok, honnan olyan kísértetiesen ismerős a szeme, ami olyan érdeklődve, és hitetlenkedve is mered rám. Egészen addig bizonytalanul, és tele talánokkal nézem őt, míg ki nem mondja a nevét, nekem pedig eljut a tudatomig, hogy mikor láttam utoljára ezt a szempárt, ami annyira mered rám. - Annyira komoly, minthogy a fú zöld - vigyorogva ölelem magamhoz, én magam sem hiszem el, hogy tényleg ő az. Mekkora volt ennek az esélye? Igen csekély, sőt Kansasben sem találkoztam vele, pedig visszajárogattam olykor-olykor rokonokhoz, de felkeresni féltem, bele pedig nem botlottam. Erre itt, pont most összefutunk, mintha a sors is így akarta volna, pedig nem számítottam erre. - Én sem hittem volna, de nem is bánom, hogy így alakult! - egyáltalán nem, sőt, örülök neki, hogy végre megint itt van, mellettem, hiszen a legjobb barátomat vesztettem el, mikor vele megszakítottam a kapcsolatot. Nehezen ment, hiába nem akartam, mindkettőnk érdekeiben muszáj volt, apa legalábbis ezt mondta. - Velem? Túl sok minden... De ha gondolod kávé mellett szívesen mesélek, de csak ha te is - nyolc év borzasztóan sok idő, van mit bepótolnunk, aztán lehet még segíteni is tud nekem Manuval. Ez a terhes, nem terhes dolog kicsit az idegeimre megy, de orvoshoz még nem mert elmenni. Ezzel fog kikészíteni az a nő, nem is a hisztijeivel, amik még a falat is rázzák, ha épp olyan kedve van.
- Köszönöm, így előre is - mondom mosolyogva, mikor meghallom, hogy segít hazakeverednem. Remélem, mielőbb sikerül majd nekem is belerázódni az itteni utcák sokaságának és a közlekedés gyönyörű labirintusának megértésébe. Nem szeretnék mások terhére lenni az ilyen bénázásaimmal, meg eltévedni sem nagyon, mert ki tudja, milyen emberek járnak itt az utcákon... Nem ismerek senkit a bácsikámon és az unokahúgomon kívül, ez a srác is tök idegen, de legalább normális és valamiért késztetést érzek arra, hogy megbízzak benne. Talán hülyeség az egész, talán nem, de ez van. - Oh, kétlem, hogy a közeljövőben én bárkinek is adnék útbaigazítást, de köszönöm a bizalmat - mondom vigyorogva, mert azért az vicces lenne, ha én adnék a jelenlegi helyzetemben bárkinek segítséget. "Ööö... Talán abba az irányba kell menni, de ez nem biztos, mert én még nem voltam ott" Belegondolni is vicces, hogy egy ilyen párbeszéd hogyan zajlana le, de remélem nem kerül rá sor, legfeljebb majd csak azután, hogy nekem is megy ez az egész new york-i lét... Képtelenségnek tartom először, hogy ő lenne az, lehetetlenség, hogy pont Jasont löktem volna fel az előbb, nem az képtelenség... Aztán rá kell eszmélnem, hogy az ismerősen kék szempár mögött mégiscsak ő van, mikor a nevem kimondását követően elég gyorsan a kézfogásunk ölelésre vált. Úristen, nyolc éve nem láttam és most itt van előttem, véletlen lenne talán? És az ugye normális, hogy nem akarom elhinni, hogy ez most komolyan megtörténik? Nem tudom, mit kéne mondanom, s talán a lehető leggázabb kérdés hagyja el a számat, amit még jó, hogy nem úgy kérdeztem meg, hogy "mizu?" Oké, talán lehetett volna rosszabb kérdés is, például arra célozgatva, hogy megszakadt köztünk a kapcsolat, de arra úgy gondolom magyarázatot pontosan egyikőnk sem találna. Nem számítottunk rá, hogy a távolság mekkora lyukat képes vágni egy barátságba, főleg olyan fiatalon és arra meg főleg nem, hogy nyolc év múlva így fogunk újra találkozni. De bár ne azért kerültünk volna ebbe a helyzetbe, mert a szüleim meghaltak és ide kellett költöznöm a bácsikámhoz. Oh bár ne ez idézte volna elő a nagy egymásra találásunkat... - Tetszik az ötlet, de majd valami könnyen megtalálható kávézóba menjünk, hogy ne tévedjek el - veszem humorosra a figurát, bár a beszélgetésünk rám eső részétől némileg tartok. Nem könnyű és egyáltalán nem is szeretek arról beszélni, ami pár hónapja történt. Dr. Potts is szenved velem, s jó, hogy nem hozza a harapófogót, hogy kihúzza belőlem a szavakat. Mondjuk Jason más... Ő ott volt velem Kansasben, s bár minden megváltozott az utolsó találkozásunk óta, lehet, hogy neki mégis el bírom majd mesélni, hogy mi a helyzet. - De azért megadnád a számodat, hogy tudjalak zaklatni, ha mégsem találnék oda?
Music || azért haladunk, ez már maybe annyira nem gagyi ||redit
- Igazán nincs mit - mosolygok rá, kerültem már a helyzetébe, tudom, hogy nagyon nem egyszerű kiigazodni ezen a helyen, igaz, én csak egyszer tévedtem el, akkor is nagyon hamar helyreigazított valaki, de ritka, hogy rendesen, minden ok nélkül segítenek egymáson az emberek. Én viszont most úgy teszem. Lehetnék bunkó, elküldhetném melegebb éghajlatokra, hogy boldoguljon egymaga, főleg azután, hogy nekem jött, de nem akarok az lenni. Mindig az vagyok, szinte mindenkivel, elvesztettem gyermekkori énemet, aki kötetlenebb, és barátságosabb volt. Eddig nem éreztem a hiányát, sőt, aztán most tessék, zavar, hogy nem tudok olyan barátságos lenni. - Ki tudja, lehet hamarabb kiigazodsz, mint gondolnád, aztán mindenkinek te fogsz itt irányt mutatni - vigyorok, nem hiszem, hogy ez így lenne, de semmit sem szabad elvetni. Hamar ki lehet igazodni azon a terepen, amin nap, mint nap jár a ember, a többin kicsit nehézkesebb, de nem mondom, hogy lehetetlen feladat. Persze a gyakorlat fontos, anélkül lehetetlen kiigazodni bármin is, hiába szeretné az ember. A térképek képesek zsákutcába csalni minket, aztán már azt se tudjuk hol áll a fejünk, annyira elvesztünk. Ezért jobb a GPS, de még az sem az igazi, csak saját magunk tapasztalhatjuk ki, hogy mi merre hány méter, és mi is az a hely, ami nekünk jó lehet. Szerintem legalábbis, rajtam ez segített. Az, hogy ő az a lány, akit nyolc éve elvesztettem, nagyon meglep, nem teljesen tudom elhinni, egészen addig, míg el nem jutunk arra a szintre, hogy a felismerés eluralkodik rajtunk.Nyolc éve nem láttam, nem is csoda, hogy nem ismertem fel, de mégis ha jobban megnézem, minden hasonmás azonnal szembetűnő, ha tudtam volna, hogy ő az, valószínűleg már a legelején tudtam volna, hogy ő az. De nem tudtam a nevét, nem ismertem fel, ami kissé szégyen szerintem. A legjobb barátom volt, vele nőttem fel, és most, amikor jó pár év után megint szembetalálkozom vele, halovány lila gőzöm sincs arról, hogy ő hozzá sodort a szél. Nem lenne szép dolog, ha ezt most elszalasztanánk, az esélyt arra, hogy újra megismerjük egymást, és megtudhassam mit keres itt, ennyi év után. - Ha szeretnéd elmegyek érted, és akkor együtt megyünk el oda, hogy véletlenül se tévedj el - nevetek halkan, nekem nincs gondom a tájékozódással, és ha nagyon eltéved, de benyög egy utcát megtalálom. Lehet időbe telik, de nem fogom hagyni, hogy egyedül tévelyegjen, főleg, ha már itt vagyok. - Persze, megadom a számom, add a telefonod, vagy tollat papírt - nem tudom mi van nála, ami segíthetne, de én is kiszedem a telefonom a zsebemből, a zenét kinyomom, nem kell több Imagine Dragons Believer jelen helyzetben, és felé nyújtom. - Én is kérem ám a számod, hogy zaklathassalak, ha van valami - nem fogom zaklatni, ismer, tudja, hogy nem fogom ezt tenni, bár, változhattam az évek alatt, és változtam is, de vele valahogy nem tudok olyan lenni.
465 || még egyszer ezer és egy bocsi, hogy eddig tartott :c <3
- Majd egyszer biztos, de tuti nem mostanában - mosolyodom el kissé zavarodottan, hiszen eléggé új még nekem ez a hely, s nem hiszem, hogy a közel jövőben olyan könnyen kiigazodnék itt, hogy én adjak valakinek útba igazítást. Nem, nem ez biztos nem fog egyhamar bekövetkezni, de azért kicsit jól esik, hogy már így előzetesen is bizalmat ad nekem ez a srác, hogy egyszer majd így lesz. Milyen rendes velem azután, hogy konkrétan nekipréseltem a metrónak, nagyon kellemes csalódás, de tényleg... Annyi minden járt a fejemben a szüleim elvesztésekor, de főleg, mikor kiderült, hogy ide kell költöznöm, mert a gyámom... Nos apa testvére meg a lánya itt laknak, én meg valahogy hozzájuk keveredtem vagy nem is tudom igazából ezeket hogyan rendezik meg döntik el... Lényegtelen, itt vagyok és meg sem fordult a fejemben, hogy ekkora szerencsém lesz. Nem mertem gondolni se rá, hogy majd találkozok Jasonnel, az agyamat túlságosan lefoglalta az a rengeteg változás, ami történt és egyszerűen eszembe sem jutott, hogy a régi legjobb barátom is New Yorkban lakik. Nem tudhattam, hiszen akár el is költözhettek volna máshova, semmit sem tudtam róla, hogy mi történt vele az elmúlt nyolc évben, mondhatni a feledés homályába vésztünk egymás számára és ez azért szomorú. - Jó, oké, ez tetszik, menjünk biztosra, úgyis hamarosan megtudod, hogy hol lakom - állapítom meg helyeslően arcomon továbbra is a fülig érő mosollyal. Vicces, hogy nem tudom levakarni az arcomról a vigyorgást, mióta kiderült, hogy Jason áll előttem, talán most mosolygok a legtöbbet az autóbaleset óta, szóval kész csoda ez az egész még egy szempontból nézve. - Oh, persze, fél perc - kezdem el előhalászni a telefonomat a táskám mélyéről, közben meg Jason már nyújtja is a sajátját, hogy én is feltétlen írjam be magam. - Megvan ám már - húzom elő természetesen a táskám legalájáról a mobilomat, amit azzal a lendülettel, ahogy kihalásztam, már nyújtok is át cserére a régi barátomnak. Bepötyögöm a számom és még egy képet is csinálok neki valami totál idióta fejjel, mert ez már megszokássá vált a kansasi barátaimmal az elmúlt egy-két évben. Meg amúgy is olyan jó, ha vannak képek társítva a számokhoz, szerintem sokkal jobb mintha nem lennének.- Tessék - nyújtom vissza, hogy már kész is vagyok.- Amúgy a most szombat neked mennyire lenne jó?
- Az nem fontos, hogy mikor, hidd el, nem olyan borzalmas, mint ahogy kinéz - nevetek halkan azon amit mond, persze megértem, hogy nem most lesz az, hogy ő majd ilyen jól kiigazodik. De hiába nem hiszi el nekem, nem olyan nehéz az, legalábbis a saját kis útját hamar meg tudja jegyezni az ember, ha sokszor megy arra, és persze nem más irányból közelíti meg a végcélt minden alkalommal. Nem azt mondom, hogy ő biztosan eltévedne minden alkalommal, de ha valaki más segít neki, lehet más irányon mondja el, mint akár én, vagy egy harmadik ember. Mindenkinek saját kedvelt útvonala van, és ez azt jelenti, hogy nem ugyanazt fogja mutatni egy idegennek. De azt hiszem ez teljesen normális az embereknél, hiszen nem mindenki szeretheti ugyanazt ugyanúgy. Én biztosan le leszek nyakazva ezért otthon, de igazából nem is olyan nagy baj azt hiszem, kezdem megszokni, hogy mostanában hisztisebb a terhessége miatt. Még mindig nem értem az hogy a francba jöhetett össze, amikor én mindig védekezek basszus... Na jó, ritkán nem, de akkor is rohadt kicsi az esélye. Az, hogy Eileen az, akinek segítek nagyon meglep, hiába voltak ismerősek vonásai, nem hittem volna, hogy tényleg ő az, hiszen elvileg mindenkinek van egy hasonmása a világban valahol. Döbbenetes, hogy tényleg vele beszélgettem eddig, de nem jutott el az agyamig, hogy a legjobb barátomat látom magam előtt, azt az embert, akivel a gyerekkorom nagy részét leéltem, de elvesztettem. Nyolc év igen sok, meglátszik, hiszen fel se akartuk ismerni egymást, ha a nevek nem derülnek ki, soha nem tudjuk meg, hogy egymásba futottunk. - Akkor ezt megbeszéltük - vigyorgok rá, boldog vagyok, hogy újra láthatom, de annyi idő eltelt, és olyan sok kérdésem lenne, mégse teszem fel őket, nem támadhatom le csak úgy hirtelenjében ennyi év után. Erre viszont a kávé remek alkalom, akkor nyugodtan beszélhetünk, mesélhet, hiszen biztos van mit mesélnie, főleg mert itt van, egyedül. Ami furcsa, nekem legalábbis, de mint mondtam, sok idő telt el, változhatott ő is, és hát én is változtam. Mégis kell a száma, hogy elérhessem, ha van valami, de ő neki is el kell érnie engem, ő neki most is ott tudok lenni, ha szeretné bármikor. - Oké - mosolygok, ahogy megszerezte a telefonját, és a számomat gyorsan beírom, de látom, hogy ő képet is csinál, így azt is megteszem, nehogy ne tudja milyen Jason keresi őt. Fogom keresni? Biztosan, hiszen annyi mindent kellene bepótolnunk, s kérdés az, hogy ő is beakarja-e pótolni, és még talán a barátságunk is újra felállítható. - Köszönöm - veszem át a telefonom, majd visszanyújtom neki az övét, az enyémet pedig a zsebembe rejtem. - Szombat? - gondolkozom el, hogy mi volt szombatra tervezve, de nem tudok semmit, a barátnőmmel nincs tervben semmi, munka sincs tudtommal, suli meg főleg nincs. - Nekem jónak tűnik a szombat. Ha valami mégis közbejönne és nem tudom elhalasztani, akkor mindenképpen jelezni fogom - mosolygok rá, de a metró lassít az ajtó pedig nyílik, így meg is fogom a kezét. - Gyere leszállunk - nem akarom, hogy fent maradjon, így nem is eresztem a kezét, amíg kint nem vagyok a szerelvényből a szilárd talajon.
Az elmúlt pár percben, mióta megtudtam, hogy ki is áll előttem, az arcomon ott van az a bizonyos levakarhatatlan mosoly, ami oly sokszor jellemzett az autóbaleset előtt, de azóta meg talán elő sem bújt. Most meg egyszerűen nem tudok nem mosolyogni, hiszen a régi legjobb barátom itt áll előttem, pedig már évek óta nem beszéltünk. Talán így nem lesz olyan szörnyű itt, hiszen ő is otthonról való, még akkor is, ha már évekkel ezelőtt eljöttek ide, de akkor is kapaszkodhatok rajta keresztül az emlékekbe. Persze, csak ha neki is lesz kedve feleleveníteni a régi kapcsolatunkat, de az ellenkezője szinte meg sem tud fordulni a fejemben, hiszen ő is tökre boldognak látszik és a kávézásba is belemegy. Megnyugtat, hogy felajánlja, menjünk majd együtt, úgy legalább eltévedni nem tudok majd és ő meg akkor útközben legalább tarthat nekem valami körbevezetést. Noreen is gyakran kalauzol erre-arra, de több szem többet lát, biztos Jason más dolgokat említene meg mint az unokatesóm. Jó ötletnek tartom a számcserét, mert így tudjuk tartani a kapcsolatot és nem is felejtkezünk el a másikról. Bevett szokás lett az otthoni barátaimmal, hogy fényképpel együtt mentjük el egymás számát. Okozott már pár vicces pillanatot, mikor megláttam a barátnőim szebbnél szebb hívóképeit teletömött villamoson és a mellettem álló öreg nénike meg véletlen odanézett és utána szinte ölni tudott volna a szemével. Szóval az ilyen felejthetetlen momentumok szerzése végett készítek egy mesés selfiet Jasonnek a számom mellé, s mikor már mondanám neki, hogy ő is csináljon, mert nálam mindenkinél van kép, már látom, hogy csinálja is, így nem kell mondanom. - Inkább én köszönöm, te leszel a B tervem, ha esetleg megint eltévednék - és Noreen meg éppen otthon lábadozna közben náthaország és a zsepihegyek között. Kapva kapok az alkalmon, hogy már most szombatra elrabolhassam Jasont az emlegetett kávéra, ugyanis kíváncsi vagyok rá, hogy mennyi minden történhetett vele az elmúlt évek alatt. Úgy tűnik a hirtelen jött ötlet neki is megfelel, de mielőtt még belemehetnénk a pontosításba a metró megáll, Jason pedig megfogja a kezem és elkezd kifele húzni a szerelvényből a peronra, én meg csak pislogok, hogy mégis mi történik. - Wow, én tényleg itt szállhattam fel, itt van a sok kórházi csempe - állapítom meg, mikor körülnézek, közben meg beljebb megyek, mert az ajtók záródnak, a metró meg indul. Értelemszerűen elengedem a kezét, mert hát nem vagyunk mi olyan kapcsolatban, hogy kézen fogva járkáljunk, Kansasban meg egész más volt a dolog, mikor kicsik voltunk még. - Amíg felmegyünk, addig megkeresem a lakcímkártyámat, aztán rád bízom az életem, hogy hazajutok-e vagy sem - nézek a srácra, miközben elindulok a lépcső felé.
Áldom az eget, hogy a mai nap végül így alakult, ha nem ez történik, szerintem soha az életbe nem tudtam volna meg, hogy Eileen itt van, és megint találkozhatunk. Nem tudom, hogy mi lesz ebből, az, ami egykor volt nem hiszem, hogy lehetne, az talán teljesen elveszett, de mosolyog, és én is, nem tudom levakarni, ez rossz nem hiszem, hogy lehetne. Nem tudom, hogy mi lesz belőle, és az az igazság, hogy nem is akarom kitalálni, kiakarom várni, nem pedig találgatni, hiszen úgyis meglátjuk. Most még az sem érdekel, hogy lehet aj lesz abból, hogy később érek haza, Manu mostanában a terhesség miatt kicsit érzékenyebbnek tűnik számomra, aztán lehet csak én érzem így, de az biztos, hogy könnyebben ki tud akadni mindenre. Elvileg ez normális, én el is hiszem, de hát van életem nekem is, van egy fontos munkám nekem is, vagyis nekem fontos. A sulival együtt, és most itt van Eileen is. Vajon rá is mérges lesz, mint Babyre? Remélem, hogy nem, nem akarom újra elveszíteni ennyi idő után megint egy helyen vagyunk, nem most szeretném Manu miatt elveszíteni őt. Egyszer már a szüleim szétválasztottak minket, és mire tarthattuk volna a kapcsolatot bevallom elfelejtkeztem róla. Nem teljesen, hiszen sok emlékem van vele, amikre most is emlékeszem, csak az maradt ki, hogy én felvegyem vele a kapcsolatot. Azt se tudtam hol keressem, de ennek lehet így kellett történnie. De most már tudni fogom, hiszen a számát odaadta, ahogy én is, ráadásul képekkel, így mindig tudni fogom, hogy itt van, és meg fogom találni ha kell. Most nem mentség, hogy nem tudom merre keressem, és ezzel nem is mentegetőznék az az igazság, hiszen pont ez kell nekem lehet. Kicsit elengedni, és másnak lenni, olyannak mint régen, mert talán vele ez megoldható, és egy kis részemet visszanyerem akkoriból. Olykor tényleg hiányzott, hogy olyan legyek újra, olyan vidám, de nem láttam értelmét, most viszont itt áll előttem az a bizonyos jó indok. - Csak nyugodtan, bármikor állok rendelkezésedre - a baba miatt úgyis mindig haptákban állok, most plusz egy ember miatt ez semmi, főleg, ha tudok neki még segíteni is ezzel. Se neki, se nekem nem lenne jó, ha eltévedne, így inkább hívjon csak. Szombat, valahova fel kell írnom, hogy biztos ne húzza valami keresztbe, annak nem örülnék, de megérkezünk, így gyorsan elhessegetem, hogy jegyzetet nyissak arról, hogy ezt felírjam valahova. Olykor kihagy a memóriám, de nem hiszem, hogy ezt pont el fogom felejteni, de fontosabb, hogy leszállunk, hiszen ha tovább megyünk, akkor többet kell sétálnunk, vagy metrózunk még egyet. Az már jóval hosszabb útnak számít. - A sok kórházi csempe nehogy félre vezessen, lehet biztosabb, ha számolod a megállókat - nekem az is segített az elején, sajnos a csempék nem a legjobbak ebben. Vannak színes megállók is, vagy graffitisek is. - Én egyszer a graffitik alapján tájékozódtam, de pont letörölték vagy nem tudom, de nem voltak ott mikor pár nappal később mentem ugyanarra. Persze, hogy csúnyán eltévedtem - nevetek halnak, hogy én is jártam ám rosszul, nem csak ő járhat úgy, de ez már rég volt, ma már tudok tájékozódni. - Rendben van, keresd csak, de mindenféleképpen hazajuttatlak, ha más nem, leintünk egy taxit neked - persze én fizetném, nem ő, mert én nem tudom elvinni a jó helyre, de már megyek is fel a lépcsőn, kisebb tömeg van, de inkább lefele jönnek, mint felfele. Nem mintha engem zavarna, csak olyan illetlenül lökdösődnek mindig.
Megnyugtat a tény, hogy lesz még egy személy itt New Yorkban, akire számíthatok, hiszen nem akarnám folyton a bácsikámat vagy Noreent zaklatni, így is biztos furcsa nekik is, hogy már nem ketten vannak. Persze remélem, azért Jason nem hiszi, hogy csak emiatt lenne szükségem rá, mert ez nem igaz. Örülök neki, hogy ilyen komikusan újra egymás felé sodort minket az élet, hiszen olyan jóban voltunk, a legjobb barátom volt és nehezen fogadtam anno a költözésüket. Hiába ígértük meg egymásnak az utolsó nap, hogy mindig barátok leszünk meg tartjuk a kapcsolatot és egyéb cukiságot, valahogy érthető, hogy mégsem így lett. Ekkora távolságot áthidalni nehéz és akkor még nem volt olyan jól kiépített közösségi háló, mint most, hogy simán tudjunk napi szinten beszélgetni és pár éve, mikor megjelent a Facebook már nem is jutott eszembe, hogy megkeressem, hiába használom a mai napig azt a bizonyos Rotringot a rajzaimhoz. Igen, furcsa, hogy még megvan, szegény már kopottas is, de még mindig azt lehet a legkényelmesebben megfogni, így az a legjobb például vázlatkészítéshez. Azt várhatnánk, hogy akkor biztos sokszor eszembe jutott és igen, ez eleinte így volt, de aztán annyira emlékké vált kettőnk kapcsolata, hogy ez a kis ajándék is már csak akként szolgált, emlékként. Most viszont, hogy újra találkoztunk és számot is cseréltünk látom a lehetőséget arra, hogy esetleg megint barátok legyünk. Nem tudom milyen szinten, mert hát tuti ő is változott minimum annyit mint én, és így talán már nem is lesz olyan a kapcsolatunk mint régen, de az biztos, hogy nekem szükségem lesz rá, ha túl akarom tenni magam a történteken, mert... Mert kell egy régi barát, s mikor felajánlja, hogy bármikor számíthatok rá, valami furcsa nyugodtság jelenik meg bennem a korábbi sok para mellé, hogy New Yorkban kell élnem. Ahogy szóba kerül egy rendes tali, én elég gyorsan megkérdezem, hogy a szombat neki is megfelel-e. Szeretném mielőbb újra megismerni őt, ha már így összefutottunk és nem szeretném ezzel a végtelenségig húzni az időt. Alighogy megbeszéljük végül is, hogy akkor legyen szombat, hirtelen azon kapom magamat, hogy Jason a kezemet fogva húz le a metróról, hogy véletlenül se maradjak a szerelvényen. - Jó, de első lépésnek már az is jó, hogy felismertem a megállót, nem? Amúgy meg itt könnyű eltévedni, szóval legközelebb tényleg számolgatnom kéne - állapítom meg szinte csak magamnak, hogy ne felejtsem ezt el legközelebb. - Legrosszabb esetben mást úgysem tehetünk - de azért remélem nem kerül sor rá, nem akarom, hogy a bácsikámék már is totál hülyének tartsanak, hogy nem tudok hazajutni sehogy máshogy csak taxival... Miközben megyünk felfelé a lépcsőn én már keresem is a táskámban az irataimat, hogy megtaláljam a lakcímkártyámat, s mivel a jobb szélén megyek, így hál' isten nem akarnak túl sokan fellökni. Félúton meg is találom a keresett tárgyat, amit így a kezemben tartok, míg kiérünk a felszínre áthaladva az ellenőrzőkapun meg még egy lépcsőn. - Ez a cím, nem tudom mennyit mondhat neked, de ha az utcát megtaláljuk, akkor onnantól nekem már meglesz - mutatom neki a kártyát és várom, hogy mégis mit mond a számomra lehetetlen küldetést illetően. Meglesz vagy nem?
Kezdőlap
Az egyetemre be kellett ugranom, valami beadandót leadni, amit tegnap egész éjjel írtam, fene se gondolta volna, hogy ennyire kimegy a fejemből, amikor halasztottam, és halasztottam. De megvan, a probléma csak az, hogy abban sem vagyok biztos, hogy arról írtam meg, amiről kellett, valami rajzokat is kellett volna csatolni, de én nekem fingom sincs milyen rajzokról volt szó, így megeshet az is, hogy egészen más anyagot adtam be. Azt hiszem volt még másik órára is beadandó, de a biztos az, hogy valamelyik tanár kezébe nyomtam, ha nem neki kellett, hát akkor majd odaadja annak, akinek az órájáról szól a szinte olvashatatlan kézírásom. Nem értem miért erőltetik ezt, a technika világában élünk, mindenki ért a számítógépekhez, ha már nem, egy word-öt meg tud nyitni, és begépelni a szépséges beadandót, majd e-mail-en keresztül elküldeni, de nem. Nekik kézzel írott szar kell, mert az személyesebb. Komolyan elehetnek a jó... Mindegy egy megvan, legalább ennyivel előrébb vagyok.
||
redit
:
: :pls: ||
||