A szüleim pár napja utaztak el, de olyan listát hagytak hátra, hogy megállás nélkül rohantam. Az ügyfeleket ugyan az apám megnyugtatta, hogy egy hónap alatt nem történhet akkora nagy galiba, bár én személy szerint ebben azért kételkedtem. Mély lélegzetvételek közepette forgatom a kezeim között az okostelefonom, és próbálom immár negyedjére felhívni a drága unokahúgomat, aki nem hajlandó kapcsolatba lépni velem…pedig nem sok választása lesz, mert ha elérek a házhoz, akkor jómagam fogom rátörni az ajtót, és abból nem lesz köszönet. Senkinek nem említettem bent a cégnél sem, hogy miért jöttem el. Átmenetileg én lettem a főnök, és ha tetszik, ha nem, de vannak magánjellegű programjaim is, minthogy átköltöztessem a rokonomat az én lakásomba. Manhattan nagy, de Staten Island igencsak messze tud lenni, mert ma még a szüleim házába is be kellett ugranom, ami egy jó kis hajóutat jelentett a Hudsonon. Nem mindennapi élmény, de a héten már többször nem óhajtom megtenni. Kissé kezdek ideges lenni, mert a zakóm fölé most már a szövetkabát is kell. A méregdrága öltözködés szinte már elvárt az ügyvédek körében, de ha még nem is lenne kötelező, akkor is így tennék, mert ebben a környezetben nőttem fel. Adnom kell a küllemre, hogy a megbízhatóságot sugalljam az ügyfeleim irányába. A hangpostára egy élesebb káromkodás hagyja el az ajkaimat, és úgy döntök, hogy a kezembe veszem az irányítást. Két lépés választ el a bejárattól, mikor bömbölő zenét hallok meg. Szinte már meg lehet tőle süketülni, és ebben az esetben nem csoda, ha nem veszi fel azt a nyomorult készüléket Lori, mert átmenetileg hallássérült. Nagyot sóhajtok, szerintem egyikünk ínyére sincs ez a közös projekt, de megígértem az apjának, hogy vigyázni fogok rá, és elmagyarázom azt is, ha valamire vinni akarja, akkor kicsit le kell állnia a bulikkal, mert a büdös életben nem kapja meg a diplomáját. Az apja ki is fogja tagadni, ha nem teszi meg, ismertem már ennyire, hiszen ugyanabból a vérvonalból származtunk. Kettőt koppintok az ajtón, de továbbra is a hallójáratomba kúszó sikítás a válasz az érkezésemre. Megpróbálok betekinteni, de esélyem sincs rá, így mással kellene próbálkoznom, ha már nem jött össze a dolog. Az emlékeimre hivatkozva elindulok az épület mellett, és ha a szimatom nem csal, akkor hátul bejuthatok még. Egy kis pikantériája is legyen már ennek a napnak, hogy még jobban érezzem magam, hát kettő nagyobb vállal öklözéssel, de bent vagyok a személyzeti részben. Felmerül bennem, hogyan voltak képesek a lakáj nélkül hagyni a kisasszonyt, de talán a részletekbe nem most kellene belemenni. A járás már ismerős, számtalan alkalommal jártam a nagybátyáméknál, szóval simán az emelet felé veszem az irányt, és a lépcsőn már be kell fognom a fülemet. Végül jól tájékozódva el is érem a megfelelő szobát…ahol a bomba is kisebb szar lenne ahhoz képest, ami fogad. Lori önfeledten táncol, mint egy tinédzser, és kissé hamiskás hangon énekel. Az ajtófélfának dőlve fűzöm össze a kezeimet a mellkasom előtt, és eleinte nem mondok semmit, és ha észrevesz, akkor intek egyet felé. - Helló…ismered a…. – magától lehalkítja, így tudom folytatni is a beszédemet. - Nem terveztem a betörést mára, de nem hagytál más lehetőséget. Remélem összepakoltál, mert kint vár a kocsim, és viszlek magammal. – ellenkezést nem tűrve mérem végig, de hiányzott is egy kicsit a hóbortos énje.
Mióta apa felhívott és közölte velem, hogy nem maradhatok itthon egyedül, azóta úgy érzem, mintha egy világ dőlt volna össze bennem. Még ki se élvezhettem igazán a szabadságomat, és már el is vették tőlem. Még csak a döntés jogával sem élhettem, megint az kell legyen, amit az apám akar. Reggel óta folyamatosan hív, hogy véletlenül se felejtsem el, hogy ma ki kell költöznöm a házból. Egy darabig csak idegesen járkáltam a házban fel - alá, és próbáltam kitalálni valamit, amivel rávehetem az unokatestvéremet, hogy falazzon nekem, és, hogy hitesse el apával, hogy ott vagyok nála, de erre nem sok esélyt látok. Pedig ha logikusan végig gondoljuk ezt az eshetőséget, akkor mindketten jól járnánk. Én élvezném tovább a szabadságomat, Őt meg nem fogom zavarni. Veszek egy mély levegőt, kifújom azt és végül a zene mellett döntök, ami a legjobb megoldás arra, hogy a gondolataimat másfelé terelje. Max hangerőre húzom, és élvezem a dübörgő zene minden egyes másodpercét. A zsebemben a telefon rezegni kezd, de amint meglátom a kijelzőn az unokatestvérem nevét, dühösen csapom a kanapéra a készüléket. Eszem ágában sincs felvenni neki, ugyanis nem fogok átköltözni hozzá. Nem akarok és kész. Ismét mély levegőt veszek, majd elkezdek táncolni, megfeledkezve minden bajomról. Mióta apáék elmentek még az egyetemre sem jártam be, még csak az hiányzik, hogy értesítsék a szüleimet róla. Azt hiszem, hogy apa jóba van az egyetem igazgatójával, és ha kiderül, hogy lógtam, egészen biztosan, hogy kitekeri a nyakamat. De nem most. Még csak nagyon későre jönnek haza, szóval elér agyalnom azon, hogy hogyan lesz tovább, miután itthon lesznek. Fordulok egyet, majd még egyet, és ebben a pillanatban szembe találom magamat az unokatestvéremmel. Megállok, majd a kezemmel a számhoz kapok. Basszus. Hogy én milyen ostoba voltam, hogy azt hittem, hogy ha nem válaszolok a hívására, akkor békén fog hagyni. - Noah... - motyogom, amit valószínűleg meg sem hall, ha csak nem olvasta le a számról, ahogyan kiformáltam a neve betűit. Egy ideig még csak állok és bámulom Őt, majd a laptophoz lépek és megállítom a zenét. - Nem kellett volna idáig fáradj. Én is tudom, hogy hol laksz. - szólalok meg unottan, miközben szemeimet forgatom. Nem lépek hozzá közelebb, csak megszeppenve állok a laptopom előtt, miközben a szavait hallgatom. Az igazság az, hogy eszem ágában sem volt össze csomagolni, hiszen semmi kedvem átköltözni hozzá. Szigorúnak tűnik, minden bizonnyal az apám mindenfélét össze hadovált rólam. - Igazából... - kezdek bele, majd el is hallgatok, mert fogalmam sincs, hogy mit akartam mondani. - Nem akarok veled menni, Noah. Had maradjak itthon. - a hangom már már hisztérikus, próbálok a lehető legaranyosabbnak tűnni, hogy meggyőzzem, bár a vad sminkem ezúttal nem sokat segít. Mindegy... erőszakkal úgysem tud elvinni.
A fejemben megannyi terv van kibontakozóban, még ma este elmegyek inni…vagyis azt nem, ha hozzám költözik Lori, mert esélyem se lesz. Milyen példát mutatnék neki, ha simán leülnék piálni, vagy áthívnám a haverjaimat egy pókerpartira? Megfordul a fejemben, hogy az első közös esténkre jól jönne egy kis segítség, és legutóbb Aimee remekelt a konyhában is, így talán nem fogunk éhen halni. A mozi is belefér, de mindez eltörpül jelenleg bennem, mert olyan erősen szól a zene, hogy be kell fognom a fülemet, amíg felérek az emeletre. Nem kell találgatnom, hogy az unokahúgom merre van, mert egyértelmű a koordináták megadása. Szélsebesen tartok a szobája felé, és megállok az ajtóban, hátha észrevesz. A magántánc, és az éneklés nem zavarna, de örülnék neki máskor, ha felvenné a telefont. Nem azért kerestem, mert annyi időm lenne, hogy elugráljak érte. Kell egy kis idő, hogy feltűnjön neki a jelenlétem, de aztán sikerül is, és megköszönve az ép dobhártyáimnak, le is halkítja a zenét. - Köszi, hogy lehalkítottad, és a jelek szerint mégis el kellett jönnöm, mert nem úgy tűnik, mintha nagyon összepakoltál volna. – pillantok körbe a helyiségen. Az ágyon egy csomó ruha kidobálva, nem tudom, hogy eredetileg hova készült, de ma este csak nálam fog kikötni, de aztán az ággyal szemben észreveszem a fésülködő asztalt, a hatalmas tükröt. Jó ez kicsit vérfagyasztó, a sok kencefice, és a társai. A lámpáktól szebbnek látja magát, ha leül a tükör elé? Végül visszavezetem rá a tekintetem, és majdnem kinevetem a kérése hallatán. - Nem maradhatsz itthon egyedül…sőt már az is durva, hogy New Yorkban vagy. Én elhiszem, hogy szünet van az egyetemen, de..tudod Bostonban lenne a helyed, és nem itt. A Harvard nem az a hely, ahonnan csak úgy hazajárnak, vagy már annyira szar a helyzet, hogy fel is függesztettek Lori? – a pillantásom átható, olyan, mintha a veséjéig látnék. Nem örülnék neki, ha ez a feltételezésem igaz lenne. Az őszi szünet rendben van, de ismerem a családunkat, és a Hopkins klánnál az első az iskola…aztán, ha ott remekeltél, akkor talán büszkén várunk haza. - Ne játszd nekem itt az óvodás szerepet…azt hittem egy felnőtt nővel jöttem tárgyalni, és nem egy tinivel. Ez már nem a gimi Lori…és te is tudod. – nézek rá szigorúan, de nem mozdulok az ajtóból. Nehéz menet lesz, de engem nem abból a fából faragtak, akire hatnának a lányos nyavalygások. Az apja nálam akarja látni, és ott is lesz. Megígértem, és én betartom a szavamat.
Kezdőlap
