A tükörből nézem ahogy a kezével ami még kissé remeg, amin a bőr olyan hirtelen felszakadt és amin a vércseppek   makacsul csorognak lefele, az övével ügyetlenkedik. Annyira nehezen talál bele a helyes lyukba - pedig még álmomból fölkeltve is meg tudnám mondani, hogy melyikbe kellene beledugnia ahhoz, hogy a csípőjére ne feszüljön rá, de ne is akarjon folyton lecsúszni a nadrágja-, hogy egy pillanatra megdermedek, és komolyan azon morfondírozom, hogy segítenem kellene neki. És persze nem csak azért, mert elviselhetetlen a bénázása, hanem mert a keze is miattam szakadt föl. Elmosolyodom, olyan igazán elégedetten, mintha arra várnék, hogy meg is dicsérnek az előbbi tetteimért. Úgy érzem magam, mint egy diák, aki a tanárral lepaktálva beárulja az éltanulót, mert  csalt. Persze mielőtt helyre lehetne hozni bármit is - a kezét, meg a köztünk történteket - a kis kampót beleakasztja a helyére, és fölnéz. Bele egyenesen a tükörbe, bele egyenesen az én lelkembe.
Persze én már akkor tudtam, hogy el kellene fordítanom a fejemet, mikor a keze még a pólója felé iramodott. Nagyon is jól tudtam, hogy mi fog következni. Túl jól ismerem. Nem sétál csak úgy ki, nem hagyja, hogy a pattanásig feszült idegeim megnyugodjanak, hogy ne kapkodjam a levegőt. Nem, az túl amatőr lenne tőle.
Nézem ahogy a homlokára ragad a haja, és képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy milyen jól esett ahogy az öklöm az arccsontjának ütődött. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy mennyire élveztem ahogy egy egész pillanatra én uraltam a helyzetet, hogy kettőnk közül én voltam az aki megtette az első lépést, csak hogy később visszavonulót fújva, teljesen rákoncentrálva hagyjam, hogy az Ő ökle viszonzásként találjon az államba, vagy épp a bordáim közé. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kívántam, ha azt ismételgetném, hogy én ezt az egészet nem akartam. Nem lenne igaz, ha azt állítanám, hogy soha sem provokáltam, hogy fél órával ezelőtt nem ezért a lopott pár perc miatt álltam meg a tanári ajtajában, és a tömeget túlharsogva, külön hadjáratot indítva ellene kezdtem felborzolni az idegeit.
könnyű célpont volt. Mindig az. Vagy lehet, hogy csak én tudom már mik a gyenge pontjai?
Szeretem nézni ahogy megfeszül a válla vonala, olyankor tudom, hogy befordultunk a kanyarba és csak űznöm kell Őt a célegyenesig. Könnyű vele. Könnyű az idegein táncolni, és könnyű addig feszíteni azokat amíg mér visszafordíthatatlanná válik az egész.
És akkor olyan, mint egy hideg zuhany. Elemi erővel tör föl, és beterít. Szinte meg lehet fulladni benne. Meg lehet fulladni tőle. Mert egyszerre  már ott van mindenhol. A levegőben, a légüres térben, a részecskékben, az ajtó alatt beszűrődő fényben. Lassan kúszik, beférkőzik a bőröm alá, a húsomba vág. De akkor én már semmit sem tehetek. Nincs olyan dolog amivel ki tudnám űzni magamból, ami akár egy pillanatra is elfelejtetné velem. Pedig próbálom gyűlölni, próbálom helyettesíteni. Bárkivel, aki egy kicsit is olyan, mint Ő. Vagy akárkivel aki kicsit sem hasonlít rá. De már nem bírom. Az érintések szinte idegenek, ha más nyúl hozzám. A vadság nem tombol úgy bennem, ha más illatát érzem. Olyankor nem vagyok megveszve. Magam maradok belekényszerülve ebbe a testbe, de kívülállóként szemlélve. Talán megérdemelnek egy egynek elment címkét, hogy a süllyesztőbe kerüljenek. Gyűlölöm magamat érte. Gyűlölöm Őt ezért.
De mintha a drogom lenne. Függök tőle, mintha a tűben lenne a folyékony heroin.l Sóvárgok utána. Vérszemet kaptam. Megízleltem, és újra érezni akarom.