Mindenki azt mondja, megértik, mennyire nehéz, átérzik, de tovább kell lépni. Két dologban is tévednek: nem értik meg. Fogalmuk sincs, mennyire nehéz. El sem tudják képzelni, milyen nehéz elveszíteni valakit. Ilyen hirtelen. Ennyire gyorsan. Ilyen fiatalon. Ennyi tervvel és céllal magunk előtt. Közös célokkal. A másik pedig, amiben tévednek: nem érzik át. Aki nem élte át, milyen elveszíteni valakit, nem érzi át. Mondhatja, de fogalma sincs róla. El tudja képzelni, milyen lehet az űr, amit valaki maga után hagy. Gondolkodhat rajta, sőt, el is hitetheti magával, hogy el tudja képzelni az érzést. De amíg nem tapasztalja meg első kézből, amíg valaki nem hagyja ott azt a bizonyos űrt, addig csak képzeli, hogy átérzi. Akárhányszor valaki ezeket mondja nekem, legszívesebben ordítanék. Olyan rohadtul nincs igazuk. Nem tudják, mit érzek, mit tapasztalok, mennyire fáj. Nem tudják. És nem is kívánom, hogy megtudják. Egyesek sajnálata fullasztó mértéket ölt néha. Szinte megfojtanak. Anyámmal inkább nem is beszélek egy ideje. Elegem van belőle. Belőle is. Nem véltetlenül jöttem vissza New York-ba. Egyrészt, mivel Nora, az unokatestvérem az egyetlen, akiben bízom, hogy nem fordít nekem hátat, hanem segít, másrészt pedig azért, mert nem volt hova mennem. Reméltem, hogy segíteni fog. Segít is. Legalábbis szerinte. De én nem ilyen segítséget kértem. Szerinte jó ötlet szakszerű segítséget kérni egy kívülállótól. Igen, a szakszerű és a kívülálló egyértelműen a pszichológust jelenti. Nem, mintha New London-ban nem jártam volna pszichiáterhez. De nem, ez nem elég Nora szerint. Kell valaki, aki nem csak a gyógyszereket írja fel. Állítása szerint, ha már vele nem beszélek erről, mással próbáljam meg. Egy idegennel viszont eszem ágában sincs beszélni. Mégis itt állok ennek a nyomorult szobának az ajtajában, amin a Dr. Maxine Wolfe feliratú névtábla díszeleg.

- Segítségre van szükséged, Millie – közli a tőle megszokott higgadtsággal Nora. Kezeivel túlméretes hasát simogatja, amiről nem tudom levenni a tekintetemet. Kicsit irigy vagyok rá, amiért neki lehetősége van erre. Az anyaságra. Minden egyes alkalommal, amikor meglátom a pocakját és a benne cseperedő gyerekre gondolok, Brian jut eszembe. És az, hogy gyereket akartunk. De már nem lesz.
- Hagyjál már ezzel békén, Nora. Szedem a gyógyszereket, nem elég? – kérdezem széttárt karokkal. Szemeim már a tekintetét keresik. Tudom, mire akar kilyukadni, de én azt nem akarom. Nem akarom, hogy elküldjön valakihez, aki majd jól megmondja, mit csináljak. Viszont attól is félek, ha nem megyek bele a játékába, akkor kirak az utcára. Nem lenne hova mennem akkor.
- Nem veszed észre magad? Nem veszed észre, hogy segíteni akar mindenki, akinek eddig hátat fordítottál? Te jöttél hozzám, te kérted a segítségemet. Váratlanul betoppantál, előtte évekig nem láttalak. Teljesen kifordultál magadból, erre még te vagy felháborodva? – A higgadtság kezd eltűnni a hangjából, az arca sem olyan nyugodt már. A legjobban az bosszant, hogy tudom, igaza van.

- Én ide be nem megyek – fordítok hátat az ajtónak menekülőút után kutatva. Pechemre Nora az utamba áll. Nem kell kimondania, mit gondol. Az arca mindent elárul. Tuti, hogy addig nem megy el, amíg be nem megyek. Viszont én sem szabadulok. Patthelyzet sajnos. Félek bemenni. Félek, hogy mi vár rám az ajtó mögött. Mit kéne mondanom? Van-e jó válasz egyáltalán a kérdésekre, amiket fel fog tenni ez a Maxine Wolfe? Nem, nekem ez nem fog menni. Próbálok Nora mellett elosonni, de megállít. A szemeimet lehunyva mélyet sóhajtok. Ebből nem fogok győztesen kijönni. Ő is legalább olyan makacs, mint én. Ráadásul ő még terhes is. Egy terhes nővel pedig nem biztos, hogy ajánlott vitatkozni. Ismét emlékeztet arra, hogy már tíz perce el is késtem, úgyhogy ideje lenne bevonszolni a seggemet. Nagy nehézségek árán ismét az ajtóhoz közelítek. Most sokkal ijesztőbbnek tűnik, mint korábban. Egy sima ajtó, mégis alig merem kinyitni. Mikor végre ráveszem magam, hogy bemenjek egy szemüveges nő pillant rám. Aztán pedig még négy, öt, hat szempár szegeződik rám. Értetlenül állok egy darabig. Ez egészen hasonlít egy anonim alkoholisták gyűlésére.
- Azt hiszem, itt valami félreértés történt, én...
- Nincs itt semmilyen félreértés, jöjjön csak be, Mildred. Már nagyon vártam. Illetve vártuk – válaszolja számomra erőltetettnek tűnő mosollyal a nő, szemüvege fölött átnézve.
Mildred. Ezért ölni tudnék.
- Foglaljon helyet – mutat az egyetlen üres székre, ami egy férfi és egy idősebb nő között van. Én viszont csak állok az ajtóban, mint egy darab fa. Ez nem kerüli el a Maxine Wolfe nevű nő figyelmét sem. – Nora említette, hogy nehéz volt rávenni a csoportos terápiára, de... – most viszont én vágok bele a szavába.
- Nora viszont azt elfelejtette említeni, hogy ez egy csoportos terápia – közlöm egyhangúan. A még mindig nyitott ajtón átnézek a vállam fölött, de az emlegetett nőszemélynek már hűlt helye. Hogy én most mennyire utálom ezért! Lassan visszafordulok a szobában lévő személyek felé. Lassan behúzom magam mögött az ajtót és leülök a székre. Rettenetesen frusztrál ez a sok idegen ember. Próbálom olyan kicsire összehúzni magam, amennyire csak tudom. Feszülten fészkelődöm, közben tekintetemet végigsiklatom a többieken. Ők velem ellentétben egészen nyugodtan tűnnek. Egy nő pedig kifejezetten unottan ücsörög.

Nehezemre esik átlépni a küszöböt. Okkal féltem, hogy mi fog az ajtó túloldalán várni. Okkal tartottam attól, hogy ki vagy mi lesz a szobában. Legfeljebb egy emberre számítottam, aki harapófogóval fogja kihúzni belőlem ügyes-bajos dolgaimat. Már ennek a gondolatától is kirázott a hideg.
Na de egy egész csoport?!
Ennyi idegen emberrel osszam meg a gondolataimat? A frusztrációmat? A bajaimat?
Teljesen kizárt.
Maxine Wolfe erőltetett mosolya egy pillanatra sem múlik. Biztos nagy gyakorlata van már benne. Szemüvege orrnyergéről lecsúszva tipikus "doktor" kinézetet kölcsönöz neki. Olvasáshoz kell a szemüveg, de ahhoz, hogy valakivel, aki nagyjából nyolc-tíz méterre áll tőle, kommunikációt folytasson le, ahhoz nem. Az az irritáló mosoly pedig most is ott van.
Az elkövetkező másfél órát nem egyedül kell túlélnem? Egyedül nem túlélésnek fognám fel, hanem szín tiszta örömnek. Ez az igazi túlélés. És már most érzem, hogy az órán a másodpercmutató rendkívül lassan fog kattogni. Mintha ólom húzná vissza a másik irányba, hogy engem kínozhasson.
Végül ráveszem magam, hogy elfoglaljam az üres helyet. Kellemetlenül érzem magam, mert csönd van, az összes szempár pedig rám szegeződik. Kivéve két férfit; csak suttogást hallok, nem értem, mit mondanak, de egyértelmű, hogy rólam beszélnek. Remek, még csak most tettem be ide a lábamat – amit nem mellesleg már megbántam –, de már összesúgnak a hátam mögött. Csak még rosszabbul érzem magam ettől.
Idegesen feszengek a roppant mód kényelmetlen széken. Ránézésre ennyire nem tűnt kényelmetlennek. Kezeimet magam mellett tartom, szorosan az oldalamhoz feszítve. Próbálom olyan kicsire összehúzni magam, amennyire csak tudom. Nem akarok itt lenni, nekem erre nincs szükségem. Viszont ha már itt vagyok, akkor próbálok annyira kissé feltűnni csak, amennyire nagyon muszáj. Akármennyire is szeretnék levegővé változni, elszublimálni, sajnos nem megy. Marad az, hogy meghúzom magam. Az üdvözlésre nem válaszolok, csak futólag rápillantok a férfira. Nem érzem magam a „csapat tagjának”. Nem is szeretnék az lenni. Két dologban vagyok biztos: nagyon rossz helyen járok, és soha többet nem teszem be ide a lábamat. Na jó, három dologban: Nora-t ezért elszámoltatom.
Kavargó gondolataimból az ránt vissza a valóságba, ami miatt már az előbb is ideges lettem.
Mildred.
Csak még antipatikusabb a nő. Idegesít a jól fésült, fényes barna haja. Az, hogy kontyban hordja. Idegesít a babakék blézere és a hasonló színű nadrágja. A fekete-fehér szemüvege is. A vörös rúzs, ami vékony ajkain ékeskedik pedig egyenesen kiveri nálam a biztosítékot. Púdreszínű magassarkújára már nem is találom a megfelelő jelzőt. Egyszerűen az egész nőtől kiver a víz.
Először a mellettem ülő fickóra mutat. Russell. Ahogy az rögtön kiderül, egy igazi Móka Miki. A többiek szerint. Zavartan nézek körbe, miközben mindenki nevet. Rajtam kívül. Rendkívül kényelmetlenül érzem magam. Nem vagyok ide illő. És még csak viccesnek sem találom a „poént”. Nem értem, mi közös lehet bennem és ezekben az emberekben. A feszültségem akkor oldódik egy kicsit, amikor a balomon lévő fekete hajú nő kezd beszélni. Jade-nek hívják.
- A nevem Jade – kezd bele hanyagul keresztbe vetett lábakkal. – A bátyám tavaly öngyilkos lett. Hónapokig kokainfüggő voltam, de már hatvan napja tiszta. – Kezeivel dobpergésszerűen dobol a karfán, mire a teremben az összes jelenlévő tapsol. Meglepő módon még én is. A pillanatnyi oldottságomat a kíváncsi tekintetek azonnal elűzik. Nem is tudom, mit kéne mondanom. De az az érzésem, hogy nem úszom meg ezt most.
- Millie vagyok, nemrég költöztem vissza New York-ba. – Először a könnyebbik felén esek túl. Végtelen hosszúnak tűnő szünet után folytatom. – Előtte New London-ban éltem a férjemmel, aki meghalt – motyogom inkább csak magamnak abban reménykedve, hogy nem hallották a körben ülők. A többi részletet inkább nem is mondom. A szemkontaktust végig kerülöm mindenkivel. Csak akkor nézek fel, amikor Maxine Wolfe szólal meg. Jó sok idő után.
- Mind azért vagyunk itt, mert van bennünk valami közös. – Az egyetlen, amit furcsállok, hogy többes számban beszél. Ez valami pszichológus módszer vagy tényleg veszített már el ő is valakit? – Mindannyian elveszítettünk valakit valamilyen módon. Valakit, aki fontos volt számunkra. Az a valaki már nem része az életünknek, vagy nem szerves része. A továbblépés sokszor nehéz. Nem tudjuk egyedül feldolgozni a tragédiát, ezért segítségre van szükségünk. A családtagok, barátok gyakran nem tudnak olyan támaszt nyújtani, amilyenre szükségünk van... – Akármennyire is próbálom azt színlelni, hogy figyelek, a mellettem ülő nő, Jade eltereli a figyelmemet. Közel hajolva suttog.
- Kattant vén tyúk, nincs ki mind a négy kereke.
- Akkor minek jársz? – kérdezem vissza értetlenül, közben én is közelebb hajolok.
- Az elvonó mellé ajándék.
Felegyenesdve fordítom tekintetem a kék blézeres felé. Próbálom felvenni a fonalat.
- ... és nagyon fontos megemlíteni a csoport terápiás tényezőit. Ezek fontos alappillérei a módszernek, amivel nem árt tisztában lenni. Tudom, hogy sokan maguk közül már álmukból felkeltve tudják, de elevenítsük fel Millie számára. Russell, kérem – pillant a jobbomon ülő férfira.
Az ateista plasztikai sebész, aki egy éve elvált.
Érdeklődve nézek a férfira. Ez valami tanóra most? Tankönyv is van?

Lopva nézek csak a többi körben ülő emberre. Ők egyáltalán nem olyan idegesek, mint én. Megközelítőleg sem. Egész biztos régebb óta járnak már ide. Megszokott lehet nekik már mind a környezet, a székek elhelyezése, Maxine Wolfe kissé erőltetett stílusa, az irritáló kék blézer, a plafonról vakítóan világító lámpákat, a világosbarna falakat, amik véleményem szerint csak azért nem fehérek, hogy ne keltsék egy orvosi rendelő érzéséet. Hasonlóképp megszokhatták a kényelmetlen székeket, mert rajtam kívül senki más nem fészkelődik. Ismerősek lehetnek az arcok és egymás történetei is, amiket csak az én kedvemért elevenítettek fel.
Maxine Wolfe próbál meggyőzni. Meggyőzni arról, hogy itt mind egy hajóban evezünk. Mindenki elveszített valakit valamilyen módon, amit nem tud feldolgozni. Mindenki segítségért jár ide, azért, hogy egyről a kettőre jusson. Mind azért vagyunk itt, mert hasonlóak a történeteink, hasonló az élethelyzet, amibe kerültünk. Mindenkiben egy tátongó űr van, amit valamilyen módon be akarunk tölteni, de egyedül nem vagyunk rá képesek. Ebben talán igaza van, ezt elismerem. De én nem akarok itt lenni. Köztem és a többiek között az az icipici különbség, hogy én nem önszántamból ülök most itt. Ők igen.
A szép szavak után egy kis elméleti tudást próbál kihúzni a mellettem ülő fickóból.
- Komolyan gondoltam – válaszolja azzal a kedvesnek tűnő, mégis idegesítő mosolyával a nő. Néhány másodpercnyi nyomasztó csend után végül csak legyint egyet. Látszik rajta  a csalódottság. Tekintetéből leginkább azt tudom leszűrni, hogy legszívesebben visszaadná a diplomáit és elmenne utcaseprőnek. Nagy sóhajjal kezd bele az első gyakorlatiasabb feladat magyarázásába. Eleinte tétován nézem a képeket, amik növeényeket ábrázolnak. Rengeteg kép van; hatalmas fákról, öreg és elkorhadt fákról, mindenféle zöldségről, amit nem egészen értek, és különböző gyökerekről. Nem is tudom, mihez hasonlítanám leginkább a családomat. Mármint, ami megmaradt belőle. A fákat ábrázoló képek körül kezdek válogatni. Amit végül elveszek, az egy igencsak gyenge, elkorhadt, lomb nélküli fa. Talán ilyennek látom leginkább a családomat. Arra nem számítok, hogy be is kell mutatni a választottunkat, bár nem értem, egy rohadt csoportos terápián mégis mit vártam volna. Hogy csöndben ücsörgünk és bámuljuk a plafont? Szép álmok, nagyon szép álmok, de ez is olyan, mint a legszebb álmok: úgysem teljesülnek.
Amikor rám kerül a sor, csak magam elé tartom a képet. Egy darabig nézem a fát, nem igazán akarok megszólalni. Aztán veszek végül egy nagy levegőt és belekezdek.
- Hát... Nem is tudom – zavartan vakargatom egyik kezemmel a tarkómat. Ezek olyan személyes dolgok, amiket nem szívesen osztok meg vadidegenekkel. Még a saját családommal sem közölném, hogy ami a családunkról maradt leginkább egy rakás szarra emlékeztet. De sajnos ürüléket ábrázoló képet nem dobott fel Maxine opcióként, úgyhogy maradt ez. Néhány pillanat gondolkodás után meglepő módon folytatom. Természetesen továbbra is kerülök mindennemű szemkontaktust. – Régen nagy és összetartó család voltunk. Sok éven keresztül olyanok voltunk, mint amilyen ez a fa lehetett; nagy, erős, minden viharral szemben ellenálló. Aztán minden elromlott. Már nagyjából senki sem beszél senkivel – vonom meg a vállam a beszámolóm végén. Még most sem nézek a többiek szemébe, egyedül a kék blézeres nőre pillantok oda lopva. Tekintetében megértést látok. Az idegesítő mosolya sincs már az arcán. Sokkal őszintébbnek tűnik így. És sokkal szimpatikusabbnak is.
Azt hittem, az előző feladat volt maga a pokol, de óriásit tévedtem. Amikor a nő felvezeti a következő gyakorlatot, teljesen lefagyok. Érzem, ahogy a végtagjaimból kiszáll a vér, az arcom pedig egészen elsápad. Légzésemre odafigyelve próbálom nyugtatni magam, de nem tudom sokáig leplezni idegességemet. Riadt tekintettel fordulok a mellettem ülő férfi felé, akiről sikerült megjegyeznem, hogy ateista, plasztikai sebész és elvált. Nem mellesleg van egy lánya, a családja pedig alapvetően vallásos vele ellentétben. A szék karfáját szorongatom, ujjaim egészen elfehérednek, olyan erővel kapaszkodom beléjük, mintha bármitől is megvédenének.
Nekem ez nem fog menni.
Kérdéseit figyelmen kívül hagyva meredek rá óriási szemekkel. Tekintetemből pánik sugárzik. A mellkasomon szorító érzés kezd úrrá lenni, mintha valami vaskarmokkal szorítana. Szóra nyitnám a számat, de egy hang sem jön ki a torkomon. A levegő egy pillanat alatt fojtogatóan hat, mintha minden oxigén kiveszett volna belőle. Minden szó és látszólag minden indok nélkül felpattanok a székből és sietős léptekkel indulok az ajtó felé. Remegő kezeimmel nehezen találom meg a kilincset, amit végül sikerül lenyomni és kiszabadulok a nyomasztó helyiségből. A folyosóra érve egyik kezemmel mellkasomhoz kapok, másikkal támasz után kutatok, amit egy falhoz telepített szék formájában találok meg. Féloldalasan ülök – vagy inkább zuttyanok – le, fejemet pedig a szomszédos vízadagolónak döntöm. Szemeimet lehunyva, nagyokat nyelve próbálom magam nyugtatni, de még most is kevéske sikerrel. Egy családi együttlét modellezése? Nem megy. Brian jutott egyből eszembe, az utolsó találkozásunk, amikor utoljára beszéltünk. A terveinkről, a jövőnkről, amiben már nem csak ketten, hanem inkább hárman vagy négyen szerepeltünk. Aztán nem sokkal később ahelyett, hogy a családunk gyarapodott volna, egyedül maradtam. Négy helyett egy. Nem túl jó arány.

Látszólag egyik sem hagyja annyiban a kis szócsatát. A Russell nevű férfi kényszert érez rá, hogy még gyorsan hozzáfűzzön valamit. Úgy látszik, szereti, ha az övé az utolsó szó. Maxine Wolfe-tól is ezt várnám. Kíváncsian fülelek, vajon mi lesz a folytatás, lesz-e dráma, vagy valami, amiért tényleg érdemes volt ide beülnöm, de csalódottan kell tudmásul vennem, hogy a terápiavezető egy sóhajjal nyugtázza a helyzetet. Mielőtt még belekezdene bármibe, orrnyergét masszírozza. Szemüvegét megigazítva – de nem teljsesen feltolva, csak az orrára csúsztatva, amolyan tipikus megjelenést kölcsönözve ezzel neki – tipikus, mert mindig így hordják a szemüvegüket, akiknek csak olvasáshoz van rá szükségük –, végül szembesít minket az első feladattal. Csöndben hallgatok végig mindenkit, bár nem igazán figyelek, egyedül a két mellettem ülő egyénre. Jade flegmasága és lazasága akkor is felkelti az ember figyelmét, ha az nem akar figyelni. Irigylem és csodálom, amiért ilyen lazán tudja kezelni azt, hogy idegenekkel van ide bezárva, idegenekkel kell olyan bensőséges dolgokat megosztania, amiket nekem még családtagokkal is nehezemre esik. Russell is meglepő könnyedséggel ontja magából a szavakat. Nem érzem magam felkészültnek erre, nem tudom, hogy mennyire leszek képes megnyílni így hirtelen. Túl gyorsan dobtak be a mély vízbe. Úgy érzem, fulldoklom, az életemért küzdök, kapálózok, de sehogy sem ér szárazföldet a kezem. Kénytelen vagyok nagy levegőt venni és lemerülni a víz alá. Mindenki engem néz, arra várnak, hogy teljesítsem a feladatot. Erről szólna ez a csoportos terápia valójában? Feladatok teljesítéséről? Vagy csak ennyire rosszul és negatívan ítélem meg első blikkre? Nagy levegőt veszek, és végül belekezdek a mondandómba. Nem osztok meg túl sokat, de többet, mint amennyit vártam volna magamtól. Gondolatban jól vállon is veregetem magam. Megnyugodva dőlök hátra a még mindig borzalmasan kényelmetlen székben, de nyugodtságom hamar elszáll, amikor Maxine ismerteti velünk a következő feladatot. Megijeszt, megrémiszt, hogy mit vár el tőlünk. Ismét kétségbeesetten kezdek kapálózni abban a bizonyos mély vízben. De most sokkal mélyebb, sokkal sötétebb, sokkal ijesztőbbnek látszik. Szó nélkül hagyom ott a csoportot és rohanok ki a folyosóra. Véletlenszerűen választom ki a támaszul szolgáló széket. A levegő is hirtelen könnyebb lesz, mintha teljesen más légkörben lennék. Fejemet a vízadagoló automatának támasztom. Egyik kezemmel a szék karfájába kapszkodom, másikkal továbbra is mellkasomat tapogatom, mintha arról akarnék meggyőződni, hogy még biztosan lélegzem-e. Meglepődve emelem fel a fejem és szembesülök az atesita plasztikai sebész fickóval. Csöndben figyelem, ahogy vizet tölt egy pohárba. Elveszem a kis műanyagot és lassan kortyolni kezdem a vizet. Tényleg jól esik.
- Köszönöm – motyogom halkan. A kávéra csak megcsóválom a fejem. Így is eléggé kalapál a szívem, nem szeretném felpörgetni magam még jobban.
- Bocsánat – préselem ki hasonló hangerővel. Eddig tényleg nem voltam túl bőbeszédű. Nem az ő hibája, vele semmi problémám nincs, csak... ez a helyzet annyira idegen, annyira új és kicsit kínos is. Na jó, egy pici problémám azért van vele: Mildrednek hívott. De ő még nem tudhatja, hogy ezért szemet kaparok, úgyhogy nem hibáztatom.
- Nem szeretem a mignont – bukik ki belőlem szinte azonnal a válasz. Valószínűleg nem keltheti benne a legjobb benyomást rólam, és amint ez eljut az agyamig, próbálok elbújni az apró műanyag pohár mögé. Már amennyire ez lehetséges. De tényleg nem szeretem a mignont. – Bármilyen sütire kapható vagyok, csak azt ne – fejezem be már kicsit barátságosabban, egy halovány mosoly kíséretében. Próbálom menteni a menthetőt. – De talán előbb vissza kéne mennünk, nem? Vagy nem? Nem tudom, hogy működnek itt a dolgok... – Tekintetem az ajtó és a férfi között cikázik, majd lassan, még mindig a székbe kapaszkodva felállok.
- Egyébként Millie – nyújtom a jobbomat felé. – A Mildredért harapok.

Számításaim szerint távoznom kellett volna nagyjából az ötödik percben erről az egész összejövetelről.  Amint szembesültem vele, mi folyik itt, amint átléptem a küszöböt, biztos voltam magamban, hogy öt percnél tovább nem fogom bírni. Talán még sokat is adtam magamnak azzal az öt perccel. Aztán nagy meglepetásemre maradtam. Még saját magamat is sikerült ezzel meglepnem. Kényelmetlenül éreztem magam az első pillanattól fogva, mégsem mentem el. Nem is tudom, miért. Talán tényleg jól esett egy kicsit olyan emberek között lenni, akik hasonló cipőben járnak, mint én. De csak hallgatni volt jó őket. Amint magamból is adnom kellett, ugyanaz az érzés fogott el, mint amikor beléptem az ajtón; én innen minél hamarabb el akarok tűnni. A saját családomnak nem mondom el a problémáimat, teljesen idegen emberekkel miért osztanék meg bármit is, ami bánt, amit nem tudok feldolgozni, ami nyomaszt? Nem látom benne a logikát. A másik zavaró dolog pedig Maxine Wolf, az ő babakék blézere és a szemüvege, ami folyamatosan le van csúszva az orráról félig. A nő idegesítő. Kíváncsi lennék, hány páciense hagyta már ott, amiért olyan elviselhetetlenül néz és beszél. A testbeszéde is bosszantó. Az egész nő az.
A következő meglepetés a kirohanásom volt. Elhatároztam magam, hogy elzárkózom mindenki elől, aki jelen van. Nem lesz semmire reakcióm, hidegen fog hagyni az egész. Ehhez képest egyből az egyik gyakorlatnál bepánikoltam. Azt éreztem, megfulladok, ha tovább a szobában maradok. Az ajtót feltépve rohantam ki a helyiségből. A harmadik meglepetés pedig az volt, hogy valaki utánam jött. A víz érezhetően jól esik, sokkal könnyebbnek érzem a mellkasomat pár korty után.
Valószínűleg eddig nem keltettem túl jó benyomást a szűkszavúságommal, a zárkózottságommal és az elutasításommal sem. Pedig nem áll szándékomban sem rosszindulatúnak, sem pedig egy önző libának tűnni, egyszerűen csak nem akarok beszélni, megosztani olyan dolgokat másokkal, amiket még magamnak is fáj belátni. Nem a fickóval van bajom, ő alapvetően egyébként szimpatikus. A baj velem van.
- Oké, akkor legyen bármi más – kuncogok fel halkan. Még mindig zavarban érzem magam kicsit. És rosszul is. Valószínűleg jóindulatból akart meghívni mignonra, én pedig egyből elutasítottam. Nem tudom, mennyit javít a helyzeten, amikor végül rábólintok a „bármi másra”. Remélem, nem ástam még el magam teljesen. Bizonytalan vagyok, nem vagyok benne biztos, hogy most kéne elmennünk, amikor a gyakorlat kezdődik, de a férfi igazán lazán veszi, ráadásul szerinte már csak zavarnánk. Ráhagyom a dolgot, aprót bólintok, majd felállok a székről. Egy pillanatra megtámaszkodom a vízadagolóban. Hirtelen álltam fel, egy kicsit megszédültem. Ha nem ittam volna az előbb vizet, valószínűleg csak még rosszabb lenne. Pár pillanat alatt sikerül stabilizálnom magam annyira, hogy meg tudjak állni a saját labaimon. jobbomat nyújtom, immár hivatalosan is átesünk a bemutatkozás fázisán.
- Igen, igen, az ateista, elvált plasztikai sebész – bólogatok mosolyogva. Attól, hogy nem meséltem el bent a fél életemet, még figyeltem. A nevekkel pedig általában különösen jó szoktam lenni. A kérdése ma már a sokadik meglepetés a nap folyamán. Nem tudok mit válaszolni, egy pillanatra tátott szájjal nézek magam elé, majd a földet kezdem bámulni. Enyhén megcsóválom a fejem. Rövidke csönd után jövök rá, hogy a hallgatás már az előbb is valószínűleg negatívum volt a szemében.
- Igazából semmi – sóhajtok fel, kezeimet pedig a farzsebembe dugom. – Van egyáltalán olyan dolog, ami beválhat? Van olyan sbalon módszer, ami szerint végig lehet ezt csinálni? Két hétig gyászolni kéne, aztán újabb két hétig másra gondolni, megint két hétig rá gondolni, de elfogadni... Vagy hogy működik ez? Nem, ilyen szerintem nincs – fejtem ki a véleményemet korábbi csöndességemhez képest meglepően hevesen. Nem hiszem, hogy van olyan „dolog” ami „bejöhet”. Ha mégis, akkor még nem találtam meg. – Félre ne értsen, bizonyos helyzetekben biztosan van. Könnyebb helyzetekben – fordulok végül Russell felé. – De ez nem a jó szó rá. Nem könnyebb egyik sem, csak... más. Ahogyan mi is mások vagyunk. Lehet, hogy valakinek X jön be, valakinek Y. Csak azt nem tudom, hogy én meg fogom-e találni a saját X-emet vagy Y-omat – vonom meg végül a vállaimat. – Magának mi segített? – szegezem neki a kérdést. Ha ő is feltette nekem, akkor remélhetőleg nem veszi rossz néven, ha én is kíváncsiskodom egy kicsit. Hátha mond valami okosat, amire én nem gondoltam eddig, de hasznos lehet.

- Eléggé – ismerem el halványan elmosolyodva. Az átlagon felüli memória egyik áldása és átka egyben. Ráadásul nem sűrűn találkozik az ember egy mondatban ezekkel a szavakkal. A mosoly azonban hamar grimaszba vált át az arcomon, amikor alkut ajánl. Mélyet sóhajtok, karomat összefonom mellkasom előtt, mint eg durcás kisgyerek. Ha még egyszer Mildrednek hív, akkor viszont nem színlelt lesz a sértődés. Összeszűkült szemekkel, rosszalló tekintettel csóválom meg a fejem, de láthatja rajtam, hogy nem gondolom komolyan, ugyanis ajkam szélén, hiába próbálom rejtegetni, megbújik egy apró mosoly. – Ahhoz mélyebb benyomást kell tennie – vonom meg a vállamat. Kezeimet leengedem magam mellé, mikor végre elindulunk a büfé felé. Lassan, de biztosan összeszedem a gondolataimat. Nem számítottam erre a kérdésre, így hirtelen nem tudok rá válaszolni. Aztán végül magamat is meglepve egészen megered a szám. Elmondom a véleményemet, amit tényleg gondolok. Egyetértek vele, tényleg  az lenne a helyes, ha ilyenkor mindenki megtalálná, mi segít neki. Csak nem tudom, nálam mi lehet az. Próbáltam a munkámba temetkezni, próbáltam kimozdulni otthonról. Nem lett jó vége egyiknek sem. A munkahelyemről félig-meddig kirúgtak, csak mielőtt még a főnököm ezt közölhette volna, inkább kiléptem. Ha kimozdultam, annak általában az lett a vége, hogy kikötöttem egy bárban, aztán az éjszaka közepén pedig... valahol.... de sosem egyedül. – Remélem – suttogom halkan, inkább csak magamnak motyogva. Tekintetemet felemelem a földről, de kezeimet nem veszem ki a farzsebemből. Az most valahogy biztonságot ad. Mintha egy részemmel el tudnék rejtőzni. Kíváncsiságból én is felteszem neki a kérdést, hátha eljön számomra az a bizonyos megvilágosodás, amitől, ha rajzfilmes karakter lennék, villanykörte jelenne meg a fejem fölött. A válasza meglep és egy kicsit sokkol is. Csöndben hallgatom végig, közben pedig próbálom emésztgetni a szavait. Elég nehéz lenne találnom egy barátot, ha az összes, akivel az utóbbi néhány évben közelebbi kapcsolatban voltam, New Londonban él. Itt csak Norára számíthatok, de már egy kicsit kezdem sajnálni, hogy minden nyűgömmel őt zaklatom.
- Ez tényleg önbecsapásnak hangzik. – Megint a földet bámulva sétálok mellette. Hiába mondja azt, hogy egy idő után természetessé válik, én egy cseppet sem gondolom annak. Elhitetni saját magunkkal valamit, ami nem igaz? Azt képzelni, hogy minden rendben, miközben ez egyátalán nincs így? Színlelni, magunknak is hazudni? Ez baráti társaságban sem nevezhető figyelemelterelésnek, még a legnagyobb jó indulattal sem. A figyelemelterelés szerintem nem valótlan dolgok elképzeléséről szól. A figyelemelterelés a valóság elfogadásáról, de bizonyos ideig tartó mellőzéséről szól. Nem az, amikor megszépítem a fejemben a dolgokat, hanem amikor nem is gondolok rá. Lefoglalom magam. Másra figyelek. Másra összpontosítok. Nem irigylem azért, mert erre képes volt. Talán kicsit sajnálom is, amiért ilyen módon volt csak képes túltenni magát a legrosszabb időszakon. Sosem tudnám azzal áltatni magam, hogy minden rendben van. Nem fejtem ki a véleményemet, mert ha neki ez segített, akkor szíve joga ennél a módszernél maradni. Neki legalább segített valami.
A büfében igazi illatkavalkád csap meg hirtelen. A kávé, a sütemények, a teák és az üvegpult mögött sorakozó szendvicsek illata teljesen átjárta a nem túl nagy helyiséget. Általában nem szeretem az ennyire tömény illatokat, de most egy kicsit jobb kedvre derülök tőle, ami rajtam is meglátszik: nem húzom úgy össze magam, testtartásom egész egyenes; kezeimet kiveszem a zsebemből, arcom pedig mintha egy kis színt is kapna. A sütemények elé érve megtorpanva fordulok Russell felé. Elég kétértelmú a kérdés, ezért meglepetten pislogok, mint hal a szatyorban. Aztán leesik, hogy három dolgot kért, hogy soroljak fel, ezért valószínűleg csak én értettem felére. Kínomban jót nevetek magamon, amikor megcsap a felimserés.
- Szóval három dolgot – hangsúlyozom ki erősen a számnevet. Gondolataimból egy morcos női hang szakít ki.
- Mit adhatok? – kérdezi monotonon a középkorú nő, aki feltehetőleg ma már sokadjára teszi fel ezt a kérdést.
- Hmmm... – az üvegen keresztül vizslatom a szebbnél szebb szeleteket. – Én egy tiramisut kérnék – bökök végül az egyik szimpatikus példányra. Russell felé fordulok, jelezve, hogy én megvagyok. Ha végre magunk mögött hangyjuk a nem túl kedves nőt, üres hely után kezdek nézelődni. Sok van, de én mégis azt nézem ki, amelyik a sarokban van.  Szó nélkül indulok meg az asztal felé. Nem szeretnék beülni más emberek közé, ahol nagyobb eséllyel lehetnek fültanúi a beszélgetésünknek, illetve én sem vagyok túl kíváncsi másokra sem.
- Szóval három dolog, amit szenvedéllyel csináltam – veszem fel a fonalat, ahol abbahagytuk a pultnál. – A munkám volt az egyik ilyen – kezdek bele végül. – Régen sokat rajzoltam és festegettem, az mindig kikapcsolt. Régen imádtam főzni is. Nem voltam sosem egy Jamie Oliver, de még nem égettem le konyhát – vallom be kuncogva. – A nagyszüleimnek régen volt egy lovardájuk, ott sokat voltam kicsinek. A lovakat szerettem a legjobban. Volt egy hatalmas angol telivér, Nova. Ő volt a kedvencem, rajta sokat lovagoltam. – Egészen elmerülök a gondolataimban, közben pedig feltörnek bennem a nosztalgikus emlékek. Mélyen beszívom a levegőt, összeszedem magam, próbálok nem elkalandozni. – A gyerekeket is imádtam – ismerem be befejezésül. – Mindig is akartam gyereket, ráadásul meg voltam győződve róla, hogy jó anya leszek. Most már inkább az ellenkezőjét gondolom. – Talán erről a legnehezebb beszélnem, de mégsem tartom magamban. Briannel családot akartunk alapítani, babát terveztünk, amikor a baleset történt. – Ez több is volt, mint három – emelem fel az asztalról a tekintetemet. Snassz lenne visszakérdezni, hogy mi az a három dolog, amiért ő régebben lelkesedett, úgyhogy inkább egy kicsit csavarok rajta. – Mondjon három dolgot, amit utál, vagy amit sosem csinálna – szegezem neki a kédést, közben pedig vágok egy falatot a sütiből a villával. A tiramisu az egyik kedvencem, ráadásul ilyen jót rég ettem. – Te jó ég, ez isteni. – Nagyon lassan ízlelgetem a falatot, hogy jó sokáig érezzem az ízét. – Megkóstolja? – kérdezem felé tolva a tányért, miután lenyelem a számban lévő falatot.

- Ijesztően? – nézek rá elkerekedett szemekkel. Sok mindent mondtak már rám: bambán nézel, üres a tekinteted, bután nézel, furcsán nézel. De az ijesztő jelzőt még nem aggatta rám senki ez előtt. – Nem állt szándékomban, bocsánat – csóválom meg a fejemet, aztán egy darabig lehajtott fejjel kullogok mellette. Csodálkozom, hogy ezek után nem hagyott még itt. Eleinte nem voltam vele túl kedves, ráadásul ijesztőnek is tartott. A kimondott szavain kívül még mit gondolhat rólam? Inkább bele sem gondolok. Szerencsére nem kell sokáig ezen filóznom, mert egészen más témára terelődik a beszélgetésünk. Mélyebb témára, amiről még nem igazán beszélgettem senkivel. Csak röviden mondom el a véleményemet az álláspontjáról. Ha neki ez bejött, akkor semmi jogom nincs megkérdőjelezni a módszerét. De én képtelen lennék rá. Legalábbis a rosszabb időszakokban – amik rendkívül sokáig tartanak, egyre hosszabb ideig – biztosan.
- Akkor sem mindig megy – jegyzem meg a dúdolós példájára. – De érdekes elmélet – bólintok egyetértően. Nehéznek hangzik elsőre, viszont egészen más megvilágításba helyezi az előbb kifejtetteket. Talán egy kicsit olyan, mintha cukroznánk a szart, de így már nem annyira nevezhető önbecsapásnak.  
Furcsállom, hogy nem kér magának süteményt, csak egy kávét, hiszen az ő ötlete volt a sütimeghívás. Kicsit kellemetlenül érzem magam emiatt, mert így kettőnk közül csak én fogok enni, de végül csak szó nélkül az egyik hátsó sarokban lévő székhez indulok. A korábbi kérdésére válaszolva elárulok három dolgot, amit szeretek. Végül megered a nyelvem és nem csak három dolgot árulok el, ráadásul nem is csak felsorolásszerűen. Önmagamhoz és a korábbi szűkszavúságomhoz képest egészen hosszan beszélek. Mire befejezem arra eszmélek fel, hogy egészen jó érzés volt ezekről beszélni. Attól függetlenül, hogy nemrég alig akartam megszólalni, attól függetlenül, hogy egy szinte teljesen idegen fickóval ülök most itt egy tök idegen helyen, ahova nem akartam eljönni, mégis Norának köszönhetően itt kötöttem ki. Annyi negatív érzelem volt bennem nem sokkal korábban, most mégis úgy érzem, már nem azok dominálnak. Nem mondom, hogy majd’ kiugrok a bőrömből a boldogságtól, de már rég éreztem magam egy kicsit is jól.
- Etikus hacker – árulom el a foglalkozásomat. Vagy inkább a volt foglalkozásomat. – De jelenleg ezt pihentetem. – Pihentetem? Kirúgtak. Illetve felmondtam, mert ki akartak rúgni, de végeredményben nincs sok különbség a kettő között. Brian halála után, amikor elindultam azon a nagyon meredek és nagyon mély lejtőn lefelé, a munkám volt az egyik, amit elveszítettem.
- Sok minden megváltozott azóta – sóhajtok mélyet és hátradőlve játszadozom a villával egy darabig. Elég ködös válasz, de igaz. Azóta felnőttem, egyetemre mentem, elköltöztem, más felé sodort az élet. De így belegondolva egészen hiányoznak ezek a dolgok. Talán pont a lovaglás hiányzik a legjobban, ami Russell számára már kevésbé hangzik jól. Elmosolyodom, amikor kifejti az ellenérzését a lovaglással kapcsolatban, de nem kérdezek rá. Majd még később lesz alkalom visszatérni erre a témára. Mikor visszakérdezek, egyből a lovaglással kezd, így nem is kell ismét felhoznom a témát, megteszi ő helyettem. A magyarázatát hallgatva már értem, miért nincs oda ezért a hobbiért. Abban egyetértek, hogy hiba volt nem visszaülni a lóra, talán, ha ezt nem mulasztja el, akkor ma más lenne a véleménye. Ez olyan, mint autóbaleset után visszaülni a kocsiba. Minél előbb túl kell esni rajta, különben egész életünkre rányomja a bélyegét a baleset. Az orvosoknál nincs ilyen? Sikertelen műtét után is műteniük kell...
- A tömegnyomorral teljesen egyetértek. De gondolom az feltűnt, hogy nem érzem jól sok ember között – utalok vissza a korábbi csoportos jelenetre, ahol minden egyes szót harapófogóval kellett kihúzni belőlem. – De a masszázs... Hmm... nincs is jobb, mint egy masszázs egy hosszú, fárasztó nap után – mosolyodok el becsukott szemekkel. Libabőrös leszek a gondolattól is, annyira jó.
- Tessék? – kérdezek vissza nevetve, miután lenyeltem a számban lévő falatot. – Ezt normál esetben nem nekem kéne mondanom? – Mármint általában a nők szoktak ilyen kifogásokkal élni, nem pedig a férfiak. Még nem hallottam ezt a mondatot férfi szájából. – Nem értem, hiszen nincs miért – csóválom meg a fejem. Valami hasonlót pedig általában a férfiak szoktak mondani nőknek. Fura ez a fordított helyzet. – Biztos? – kérdezem, közben pedig vágok egy újabb falatot. – Addig gondolja meg magát, amíg nem késő. – Bekapom a villát és szinte azonnal le is nyelem. – Ha a villa a gond, akkor kérek egyet a barátunktól – bökök a pult mögött álló nő felé. – Biztos ad, hiszen olyan kedves volt – mondom ironikusan. – Mi is biztos nagyon szimpatikusak voltunk neki, úgyhogy tuti adna. – Régi szokásomhoz híven tök irreleváns dologról beszélek feleslegesen és sokáig. Régen csináltam ezt sokszor, az utóbbi két évben nem igazán. Legtöbbször meg sem akarok szólalni. Ha pedig mégis, akkor csak szűkszavúan.
- Milyen idős a lánya? – kérdezem hirtelen, mintegy semmiből előrántva a témát. – Lánya van, ugye? – Mintha ezt említette volna, de már nem emlékszem rá pontosan. Azt hiszem, ennél a résznél beszélgettem a mellettem ülő, Jade nevű nővel.

- Oh... – meredek rá meglepetten, amikor mondja, hogy csak viccelt az ijesztő pillantásomat illetően. Mostanában a humorosság nem tartozik a legjellemzőbb tulajdonságaim közé, aminek köszönhetően ez a félreértés is kialakult. – Rá se rántson, az én humorérzékem tűnt el az utóbbi időben, mint szürke szamár a ködben – legyintek egyik kezemmel. – De igaza van – bólintok végül, halványal elmosolyodva. – Képesek vagyunk rá – látom be halkan kuncogva. Érdekes tény, hogy a kommunikációnak mindössze hét százalékát teszik ki a szavaink, túlnyomó hányadát viszont – nagyjából ötvenöt százalékát – a mimikánk. Arcunk legkifejezőbb része a szemünk, nem véletlen mondják, hogy a szem a lélek tükre. A jelentőségteljes vagy „gyilkos” pillantások pedig valóban kiváltságos női jellemzők.
- Óóó, pedig már kezdtem azt hinni, hogy egy nagy Harry Potter rajongóval van dolgom – csóválom meg a fejemet tettetett csalódottsággal. – Vaaagy, csak nem meri belátni, hogy szereti, ezért a lányára fogja – vetem fel az elméletemet, némi kérdő hangsúllyal, hogy érezze, ez részben kérdés is felé. Kicsit ironikus, hogy a patrónusokat hozta fel példának, mert több pszichológus is felhozza a dementor-patrónus párhuzamot a páciensek kezelése során. A dementort a depresszióval állítják párhuzamba, a patrónus-bűbűjt pedig a gyógyulással; valamilyen kedves emlékkel, sikerélménnyel, jó érzéssel, pozitív képpel azonosítják. Lehet, nekem is ilyesmire lenne szükségem. Egy patrónusra. Csak meg kéne találnom, hogy mi vagy ki lehetne az én patrónusom. Egy darabig abban bíztam, hogy Nora lesz az, aki átsegít a nehéz időszakon, tőle vártam a segítséget. Segít is, ráadásul talán neki mondtam el a legtöbbet a helyzetről, a családomból vele tudok a legőszintébben beszélni erről, de... valahogy mégis olyan hiányérzetem van. És nem tudom megfogalmazni, hogy mitől. Nem tudom, mi hiányzik, csak érzem, hogy kéne még valami plusz.
- Én azért azt sem mondanám egyszerű dolognak – meredek rá kikerekedett szemekkel. Oké, hogy az informatika világa tényleg bonyolult, de ő mégis csak emberekkel dolgozik. – Sőt... Emberek fekszenek a szikéje alá nap mint nap. Az emberek nem olyanok, mint a rendszerek és a hálózatok. Nem adattároló eszközök. Érző, hús-vér lények, akik bíznak abban, hogy amit megalkot, az pozitív hatással lesz az életükre, legyen az muszájból, vagy csak mert csinosabbak akarnak lenni. Ez nem egyszerű. Ez bonyolult. És ijesztő is, de érdekes is és elgondolkodtató. – Hallhatja hangomban a csodálatot és az őszinteséget, amivel a munkájáról kifejtem a véleményemet. Tényleg érdekes ezen elgondolkodni, hiszen hiába nem szívsebész vagy idegsebész, mégis emberek bízzák rá az életüket, ha kicsit másképp is: mondjuk hiúságból, mert két mellmérettel nagyobbat szeretnének. Elmerengve kapok be egy falatot a sütimből, majd végül visszakanyarodom a témához, válaszolva a kérdésére.
- Lényegében számítógépes hálózatok biztonságát ellenőrizzük. A fejlesztésben is részt veszünk, aztán pedig a biztonságot teszteljük, a hibákra találunk megoldást, mindezt azért, hogy ne történjen adatlopás, ne szivárogjanak ki titkos információk. Megtámadjuk a rendszert, aztán javítjuk a hibákat – vázolom fel röviden és tömören, hogy mit is takar egy etikus hacker tevékenysége. Ennél persze sokkal mélyebben, részletesebben és hosszabban is tudnék mesélni, de egyrészt nem hinném, hogy érdekli, másrészt pedig nem egy gyorstalpalót kért, csak egy egyszerű kérdést tett fel. Ennyiből még az én teljesen technikai analfabéta anyám is képes volt anno megérteni, hogy mit csinálok – most már csak csináltam –, de ha még így sem tiszta, szívesen beszélek róla.
- Muszáj egy kicsit – motyogom inkább magam elé, az asztalt bámulva. Ha nem én állok fel, akkor kirúgnak. Egy esetleges jövőbeli állásinterjún pedig azért mégis jobban hangzik, hogy kiléptem, mint az, hogy kirúgtak.
Vidámabb témára vezünk ugyan, de ma már sokadjára ül ki a meglepettség az arcomra, amikor egész egyszerűen kijelenti, hogy vigyáznia kell a vonalaira. Érzem az iróniát, de mégis furcsa ezt egy férfi szájából hallani.
- Mindent értek – bólintok megértően. – Kamaszként én is ezt csináltam. A szakítások számával egyenesen arányosan nőtt az elfogyasztott csokis és málnás dobozos jégkérmek száma – vallom be halkan kuncogva. Tinédzser koromban teljesen ismerősnek számított a szakítás utáni fagyievés, mellette a Bridget Jones naplója, hogy ne érezzem magam annyira szerencsétlennek. Az a film valahogy mindig is ilyen szakítás után megnézős volt nekem. – Az edzője? – kérdezem vissza elmosolyodva. – Ez is amolyan szakítás utáni újítás? Mint a nőknél a hajfestés vagy hajvágás? A pasiknál ez az edzés lenne? – érdeklődöm félrebiccentett fejjel. Magamon is azt figyeltem meg, hogy minden szakítás után próbáltam változtatni valamit – általában a külsőmön –, amitől jobban éreztem magam, vagy amitől úgy gondoltam, mások jobbnak fognak találni. Általában a hajamon változtattam, az öltözködésemen, egyszer még a piercinget is bevállaltam. Nagyjából egy hónapig hordtam, azóta soha.
- Ó, az egy nagyon szép kor – válaszolom sóhajtva, elmerengve a saját tinédzser korszakomon. Tizenhét évesen azt hittem, az enyém a világ, azt csinálok, amit akarok, senki sem mondhajta meg nekem, mit szabad és mit nem. Azt hittem, nincsenek korlátok. Már elég érett voltam ahhoz, hogy tudjam, mit akarok, viszont „gyerekként” még nem kellett a sok felelősség miatt aggódnom. Azok voltak ám az igazán szép idők. Az utolsó falatot is bekapom a sütimből, a vilát lerakom, az üres tányért pedig kicsit eltolom magamtól. – Nem, nem vagyok értük oda, de miért fél elmondani a lányának? – kérdezem értetlenül tőle. – Mármint... Én, ha tizenhét lennék, az apámnak pedig problémái lennének, amiket megoszt velem, tökre örülnék neki. Azt feltételezném, hogy megbízik bennem annyira, hogy nem csak a sablon „Mi volt az iskolában?”, „Milyen lett a dolgozat?”, „Miért nincs rend a szobádban?”, „Mi van a fiúkkal?” témákat kerülgetnénk. Nem tudom, milyen a lányával a kapcsolata, de szerintem nem ezen múlik a tekintélye. – Remélem, nem úgy veszi, hogy vájkálni akarok az életében, de tényleg ezt gondolom. Sokszor mondják, a felnőttek elfelejtik, hogy ők is voltak gyerekek. Ez igaz. Viszont, ha egy kicsit visszagondolunk a saját kamasz énünkre, akkor rájöhetünk, hogy a tinédzserek ugyan nem teljesen normálisak, viszont nem hülyék. Ha valami megváltozik, ha valami nem olyan, mint volt, egy kicsit más, mint a megszokott, az előbb vagy utóbb feltűnik nekik. Akár Russell lányának is feltűnhet, hogy valami megváltozott az apjával kapcsolatban. Egy őszinte beszélgetés egy apa-lánya kapcsolaton mindig sokat dob tapasztalataim szerint.

- Úgy lesz – mosolyodom el a humorom megkeresésére való buzdításán. Egyszer biztos így lesz, de még nem érzem késznek rá magam. Néhány apró mosolyt is megjátszottnak és hamisnak érzek jelenleg, humorizálni pedig képtelen lennék. Megváltozott a látásmódom az utóbbi időben. Elég pesszimista lettem, mindenben a rosszat látom. Mindennek az árnyoldalát fedezem fel, ez pedig egyet jelent azzal, hogy a humor is eléggé kiveszett a mindennapjaimból. De egyszer biztos lesz ez még így se. Egyszer...
- Óóó... – fordulok felé meglepetten, szemöldökeimet felvonva. A válasza elég titokzatos, nem konkrét, ellenben elég homályos. Nem faggatózom tovább, nyilván megvan rá az indoka, miért nem válaszolt egyenesen. Ha akarta volna, hogy tudjam, melyik igaz a kettő közül, akkor valószínűleg elmondta volna.
- Igen, igaz – bólintok egyetértve. – De valahogy mégsem ugyanaz, mint emberekkel... embereken dolgozni. – Ha egy rendszerben elromlik valami, az javítható. Fejleszthető. Az algoritmuson lehet változtatni. A hibák némi munkával felfedhetőek, aztán kijavíthatók. Embereknél én másként látom – fejtem ki a véleményemet bővebben. Ha ő elront valamit, annak sokkal súlyosabb következményei vannak. Az emberi testen nem lehet úgy javítgatni, mint egy rendszerben.
- Oh... – pillantok rá meghökkenve, amikor felajánlja, hogy keressen fel a munkahelyén, ha „kedvem támad kipróbálni”. Nem igazán tudom mire vélni a dolgot. Lehet, hogy ez valami célzás akart lenni? Egészen idáig analizálgatott, hogy mit kéne átszabatnom magamon? Mielőtt reagálhatnék, gyorsan kiegészíti saját magát. – Óóó... – Lányos zavaromban nem tudok többet kinyögni. Fejemet lehajtva, az asztalt bámulva túzöm fülem mögé egyik oldalt a hajamat. Érzem, ahogy elpirulok, arcomat elönti a forróság. Apró mosoly kúszik ajkaimra, de továbbra is kerülöm a szemkontaktust. Hiába volt ez csak egy apró, nyúlfarknyi bók-féleség – az is lehet, hogy nem is annak szánta, csak gyorsan mondott valamit, mielőtt magamra veszem az egészet –, de mégis jól esett. Brian óta nem nagyon volt férfi, aki még csak ennyit is mondott volna, ezért nem meglepő, hogy nem tudom helyénvaló mód kezelni. Mit kéne csinálnom? Megköszönni? Nekem is mondani valami hasonlót? Sosem voltam ebben jó, az utóbbi időben meg aztán pláne nem. Mielőtt tovább hagynám szárnyalni a gondolataimat, egy gyors kérdéssel fordulok felé.
- Miért éppen a plasztikai sebészet? – kérdezem immár egyenesen a szemeibe nézve. - Mármint... – nem is tudom, hogyan fejezzem ki magam anélkül, hogy valami tapintatlanságot mondjak a munkájával kapcsolatban. – Az nem annyira az életmentős része az orvoslásnak. A legtöbben, akik orvosok akarnak lenni, mind idegsebészek, szívsebészek akarnak lenni. Félre ne értse, semmi degradálót nem akarok ezzel mondani, csak szimplán érdekel a miértje – emelem fel magam elé a kezeimet védekezésként. Remélem, tényleg elhiszi, hogy nem nézem le a sebészetnek ennek a területét, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ez több, mint nagyobb mellek kreálása.
- Igen, ez tényleg nem gyakori – bólogatok egyetértően. Manapság ritka, ha egy gyereknek ilyen szoros kapcsolata van a szüleivel, vagy legalább egyikükkel. Annyira a saját világukat élik. Sokkal nagyobb a generációs szakadék köztük, mint például köztem és a szüleim között. Nagyrészt a technika fejlődését lehetne érte okolni, vagy inkább annak a tempóját, de ettől függetlenül az értékes emberi kapcsolatoknak nem kéne teljesen elveszniük. – Ez nem egészen így van – csóválom meg a fejem. – Kicsiként talán igen. De tinédzserként, majdnem felnőttként már nem. Ennyi idősen már tisztában vannak vele, hogy még a szuperhősöknek is vannak néha gondjaik – pillantok rá hátradőlve a székemben. – A tizenéves lányokkal azért nehéz, mert sokkal többet felfognak, mint amennyit elmondanak bárkinek. Az is lehet, hogy már rég tudja, de nem mondja el. A végén pedig nem az lesz a csalódás számára, ha kiderül, hogy az apja életében sem minden fenékig tejfel, hanem az, hogy nem osztott meg vele ilyen dolgokat. Azt hinné, a bizalom vice versa érvényes, aztán kiderül, hogy nem. – Tapasztalatból beszélek, én is voltam tizenhét éves. – De nem akarom rábeszélni semmire, a maga döntése.
Jóllakottan dőlök hátra a székemben, miután a tányéron maradt krémet is mérnöki pontosságal szedem fel a villámra és pusztítom el.
- Köszönöm – mosolygok fel a férfira. – A sütit is – bökök a tányérra. – Meg úgy ezt az egészet... Hogy kijött utánam – bólogatok már mosoly nélkül. Kerülöm a szemkontaktust, kicsit zavarban érzem magam. Jó érzés, hogy nem hagyott csak úgy ott a folyosón, pedig megtehette volna. Nem is ismerjük egymást, mégis kijött a teremből. Apró gesztus, de nagyon sokat jelent. Kicsit visszaadja az emberiségbe vetett hitemet. – Jól esett. Tényleg.