Mind a tíz ujjaimmal, kétségbeesetten fogódzkodom az ébrenlét minden fiktív kapaszkodójába, nem csak hosszú, de extrémen megterhelő volt az elmúlt éjszaka, és még Halstonnal is össze kell futnom, mielőtt hazamegyek, széljegyzetként felfirkantom magamnak a képletes noteszemben, hogy tizenkét órás műszak után minden öngyilkossági kísérlet a hazakullogáson kívül. A kórházból kifelé menet lattés pohárba kérek egy adag dupla doppiot, amihez tej helyett egy tejszínt és zéró édesítőt adok hozzá annak reményében, hogy így felgyorsíthatom a ható folyamatot, élvezhetetlenné tehetem a feketét, így elkerülhetem az esetleges szürcsölgetést, a fokozott folyadékbevételt, aminek következtében biztosan mellékhelyiség vadászatába kell ölnöm a töredék bagatell energiám. Nincs erre semmi szükség, jóval a metróbejárat előtt rutinos gyakorlatiassággal, röviditalként leküldöm a kvadrupla eszpresszót, közben az arcizmaim grimaszba húzódó szándéka ellen küzdve elmorzsolok egy imát a Mindenhatóhoz, hogy ezek után ne kelljen defibrilátorral visszahozni az életbe. Reszket az egész valóm, még az ülésbe is beleszédülök, minden bizonnyal ez annak a vitán felül álló jele, hogy a kávém elsöprű hatást ért el – a szó szoros értelmében – és habár nem egészen ez volt a szándékom, most már biztosra tudom, hogyha az éjszakai műszakok és az alvási deficit nem tesznek el láb alól mielőtt megszerzem az orvosi titulusom, ez a kialakulóban lévő, egészen tagadhatatlanul kártékony kávézási szokás kétségen kívül expeditíven a sírba fog vinni. Határozott, szinte már futó lépésekkel tartok a megbeszélt találkozópont irányába, mintha megfeledkeztem volna arról, hogy nem ártana tartalékolnom az erőmet. Valahol az összekuszált gondolataim mélyén arra a konklúzióra jutok, hogy minél előbb zavarom le a találkozást, annál hamarabb hajthatom a párnámra a fejem. Épp a Google Mapson követem az útvonalat, amikor a mobilkészülékem kijelzőjén Halston arca jelenik meg egy bocsánatkérő üzenet kíséretében, amiben arról tájékoztat szapora mentegetőzéssel kiegészítve, hogy közbejött valami elhalaszthatatlan dolga, így kénytelen lemondani a mai találkozónkat. Arcon csap a realitás, normális esetben igyekeznék kiegyensúlyozottnak és fegyelmezettnek lenni, de hallatlan utolsó pillanatban lemondatni egy éjszakai műszak után, főleg Halstontól, aki teoretikusan a legjobb barátnőm. Jelenleg nincs bennem annyi lelkierő, hogy féken tartsam az impulzivitást, vagy meggyőzzem magam, hogy irracionális túlhevített eszmecserékbe bonyolódni, hisz azok maximum sohanapján szülnek effektív megoldásokat. Rekordsebességgel pötyögök be egy élces hangnemű üzenetet Halstonnak válaszképpen – hadd érezze a törődést – és amint lerakom a mobilom, konstatálom, most nemcsak, hogy fáradtan, de még éhesen is haza kell cammognom. Még gondolatban is elképzelhetetlen missziónak tűnik, mégsem hagyhatom, hogy egy ekkora nevetséges abszurdom áldozatává váljak, egyáltalán nem lenne pragmatikus döntés ennyi gyötrelmes erőfeszítés után korgó gyomorral hazaindulni. Hamarjában visszatérek a Google Mapshoz, hogy meglessem a hozzám legközelebbi éttermet, majd rákeresve meghökkenten megállapítom, hogy tulajdonképpen előtte állok: Aunt Marie’s. További hezitálás nélkül a bejárat felé indulok, a küszöböt átlépve olyan céltudatosan sétálok beljebb, akárcsak egy törzsvendég, mintha bármi fogalmam lenne, mi merre található. Mázlimra az előtérből már látni is az éttermet, így megőrizve az eddigi álcámat, befáradok a vendéglő részére. Fogalmam sincs, van e szervíz, vagy önkiszolgálásos alapon működik, de helyet foglalok az egyik távolabbi, fal melletti bőrhuzatos kanapés asztalnál és a mobilomra meredek. Ha pár percen belül senki nem közelíti meg az asztalt, az sejtető jele lehet annak, hogy a pultnál kell rendelnem.
i'd rather taste
like something sweet if I'm too sweet for you
then you're not right for me
★ foglalkozás ★ :
Intern at New York Botanical Garden
★ play by ★ :
Kristine Froseth
★ hozzászólások száma ★ :
26
★ :
Re: An intermission of your fate
Hétf. Szept. 11 2023, 16:37
Kénytelen voltam ma úgy tervezni, hogy egész nap az étteremben kell téblábolnom. Bejelentkezett mára a konyhai mérleghitelesítő, de konkrét időpontot persze nem tudott mondani, nehogy jó legyen. A tulaj is telefonált, hogy ma bejön hozzám egy ismerőse, akinek meg kellene mutatnom a rendezvénytermet, illetve a szállodát, mert lehet, hogy hozna ide valami céges akármit. Ami tök jó, csak mondhatott volna valami konkrétabbat is. Remélem, hogy majd egyszerre érnek ide, és megpróbálhatok kétfelé szakadni. Vagy három, ahogy az én szerencsémet ismerem. Így nem mozdulhattam el innen, mivel lövésem sem volt, hogy ki mikor jön. Vagy nem jön. Még ez is benne van a pakliban. Nem lenne példa nélküli. Aztán egész nap potyára nem csinálok semmit, holott bőven lenne munkám, amivel haladnom kellene. Viszont ha belekezdenék, biztos, hogy akkor jelenne meg valaki, és hagyhatnám félbe az egészet. Megrendeltem inkább a kajámat, hogy addig se haljak éhen, erre néhány perc múlva persze, hogy valami nő pont akkor huppant le velem szemben. Tipikus. Bár adta magát a kérdés, hogy akár a hitelesítő, akár a tulaj ismerőse, honnan tudta, hogy ki vagyok és melyik asztalhoz kell leülnie!? Kétkedésre adott okot az is, hogy rögtön belemerült a mobiljába. Ami bunkóság lenne, ha tényleg hozzám jött. Szóval esélyes, hogy csak egy random vendég. Tény ugyanis, hogy nem sok szabad hely volt, amiből válogathatott volna. Vagy talán csak összetévesztett valakivel, annyira bele volt merülve a saját dolgaiba. Mindegy. Azért biztosra kellett mennem. Egy ideig még felvont szemöldökkel fürkésztem az arcát, hát ha felismerem, de nem jutottam semmire. Maradt a megszólítás. - Üdv. - igyekeztem egy köszönéssel felhívni magamra a figyelmét. - Segíthetek valamiben? - kérdőn néztem rá egy barátságos mosollyal kísérve. A jól bevált vendéglátós arc. - Remington Fellowes vagyok. Az ügyvezető. - hozzáfűztem ezt az infót is, mielőtt még valami túlbuzgó, kommunikatív, nyomulós vendégnek nézne. Ha az ellenőr vagy az ismerős, akkor ebből a reakcióból ki fog derülni, hogy engem keres-e vagy sem. Amennyiben egyértelművé vált, hogy az ismeretlen asztaltársaságom egyik sem a fent említett személyek közül, hanem bizony az éhség csalogatta be hozzánk, jeleztem az egyik pincér kollégámnak, hogy legyen kedves étlapot hozni neki.
“Generally the best things in life are also the worst things in life. It’s just like how people’s best qualities are always their worst qualities. It’s also a little hard, too, but I’ll take it. In terms of hard things, the opportunities are worth it.” - J.K.