Egész életemben ügyvéd akartam lenni. Élt bennem egy romantikus kép a jog és annak művelőinek világáról, a szenvedélyes védőbeszédekről, a kínai kajával átvészelt éjszakázásokról, a kutatómunkáról és precendensekről, az ügyészekkel kötött alkukról.
Mindent erre tettem fel, mindent annak érdekében tettem, hogy egyszer egy menő ügyvédi irodában dolgozzak. A középiskolában a vita klub elnöke lettem, kidolgoztam a belemet, hogy felvegyenek az egyetemre és ösztöndíjat kapjak, nem voltak hétvégék, buli, csajozás... Ügyvéd akartam lenni, és senki nem állhatott az utamba. Nem engedtem meg senkinek, hogy közel kerüljön hozzám, nem téríthetett el senki az ösvényről, amit magamnak szántam. És amikor átvettem a diplomám, amikor felvettek ügyvédbojtárnak, örülnöm kellett volna, ki kellett volna szaladnom a világból, a munka azonban teljesen más volt, mint amilyennek képzeltem.
Hét év a felsőoktatásban, számtalan vizsga és felmérő, mérhetetlen mennyiségű állásinterjú, kucsorgás ajánlásokért ... és a napom fénypontja az volt, amikor végre felállhattam az asztalomtól, hogy fénymásoljak valamit. Nem voltak illúzióim. Tudtam, hogy ilyen lesz, hogy alulról jövök, hogy nincsenek kapcsolataim, hogy megszenvedek azért, hogy megkapjam az első ügyemet, de váratott magára. Rengeteget váratott magára, vérrel és verítékkel írt éveket váratott magára. Mások alá dolgoztam, robotoltam és szenvedtem, éjszakáztam, a törvényt bújtam, felfelé nyaltam és lefelé rúgtam. Mindent megtettem, hogy azzá váljak, akivé gyerekként válni akartam, de nem hittem, nem gondoltam, hogy ennyire rögös lesz az út. Hogy csak azért járok haza a menő manhattani lakásomba, hogy letusoljak és hulla fáradtan az ágyba zuhanjak, nem gondoltam volna, hogy annyit hajtok majd, hogy egy éjszakás kalandok vagy éppenséggel prostik jelentik majd a munkán kívüli kapcsolataimat.
Megérte? Akkor azt hittem, hogy igen. Hogy minden áldozat, minden szenvedés jogos, hogy minden csík, ami felpörgetett, kellett az előrejutáshoz, hogy harminc évesen gyomorfekélyt kapni és kórházba vonulni teljesen mindennapos ehhez a munkához...

Végül nem lettem ügyvéd. Egyik reggel felébredtem és gyűlöltem magam. Gyűlöltem, hogy minden egyes nap megjátszom magam, hogy minden egyes tárgyaláson hazudnom kellett, hogy a titkárnőm volt az egyetlen, akit valamelyest közel éreztem magamhoz, hogy értelmetlen megbeszéléseken unom el az életemet. Azon a reggelen nem mentem be dolgozni, majd a következő reggelen sem. Kinyomtam minden hívást, amit a cégtől kaptam, nem válaszoltam az e-mailekre, nem törődtem senkivel és semmivel. Nem volt értelme semminek, kilátástalan volt minden, és amikor két hét után megkaptam a felmondólevelemet, már az sem érdekelt.
A főbérlőm talált rám, hányadékban és vizeletben feküdve, egy fecskendővel a karomban, s mire magamhoz tértem, egy kórházi ágyhoz bilincselve találtam magam. Azt mondták, szerencsém volt, hogy egyáltalán megtalált. Azt mondták, szerencsém volt, hogy az ügyem a drogokkal foglalkozó bíróságra került. Azt mondták, szerencsém volt, hogy hogy csak tizenkét hónapig kellett drogtesztekre meg a nevelőtisztemhez járnom. Azt mondták, szerencsém volt, hogy ennyivel megúsztam.

Taxisofőr vagyok három éve. A menő manhattani lakásomat lecseréltem egy bronxi lyukra. A heroint és az alkoholt pedig sós mogyoróra és üdítőre. A titkárnőm helyett pedig a pártfogómat nevezhetem a legközelebbi ismerősömnek. Tieznkét óra vezetés, tizenkét óra alvás. Hetente hét nap. Évente ötvenkét héten. Kinek van ideje emellett ismerkedni, drogozni ... élni. Minden nap ugyanolyan, minden nap egyforma, minden nap kilátástalan.

Hajnali öt óra tizenhét perc. A hetedik sugárút és a huszonkettedik sarkán parkoltam le a kocsival. Az utolsó ügyfelemet öt perce tettem ki, a diszpécser pedig még nem zaklatott a következő fuvarral, így kihasználom az időt, hogy elvégezzem a papírmunkát. Annak ellenére, hogy az autó fel van szerelve GPS követővel, ami össze van kötve taxiórával, a műszak végén mégis papíron kell leadnom, hogy merre jártam és mennyi pénzt kerestem a cégnek. Márha azt az olcsó kis vállalkozást cégnek lehet nevezni, aminek dolgozom.
A szemüvegemet feljebb tolom az orrnyergemen miközben a különböző számokat és betűket vésem fel a jegyzőkönyvbe, s annak ellenére, hogy már fél éve megvan a szemüveg, néha még mindig azon veszem magam, hogy hunyorgok a négyzetekkel és vonalakkal teletűzdelt papírra.
Sóhajtva pillantok fel a lapból, egy hangoskodó csoportot figyelek, és csak a mentális képességeimnek köszönhetem, hogy nem szállnak be a kocsiba. Nincs kedvem most részeg egyetemistákhoz, akik valószínűleg annyit ittak, hogy nem lennének képesek magukban tartani az elfogyasztott alkoholt. S kinek van kedve hajnali öt óra tizenhét perckor takarítani?
- Broadway és száztizedik sarka! - hallom az egyszerű utasítást az ajtó becsapódása után, majd a visszapillantóban nézek, hogy ki ez a paraszt.
- Természetesen. - válaszolok neki unott hangon, majd beindítom a motort és elindítom a taxiórát.
Sokan kötelességüknek érzik, hogy beszélgessenek taxizás közben, de a tapasztalat azt mutatja, hogy hajnali öt óra tizenhét perckor nagyon keveseknek van kedve csacsogni. Egy átdolgozott vagy átbulizott éjszaka után ritkán válnak szószátyárrá az emberek, s a fickó is inkább a mobiljában mélyedt el, nem törődve a formalitásokkal.
- Steve? Steve Hirsch? - pillantottam újra a tükörbe, és ahogyan a fickó közelebb hajolt az elválasztó plexihez, én is felismertem őt. Bernard Steinbeck volt az, akivel együtt kezdtem az ügyvédi irodában, ahol régebben dolgoztam. Miután kiszálltam az egészből, nem tartottam senkivel sem a kapcsolatot, nem követtem, hogy mi lett velük, nem érdekelt egyikük jelene és jövője sem.
- Összetéveszt valakivel...
- Steve, ne csináld ezt velem! Biztos vagyok benne, hogy te vagy az... Tuti biztos! - a plexin keresztül is éreztem részeges leheletét, hangján pedig hallottam, hogy többet ivott, mint kellett volna. Sóhajjal fordultam felé az egyik kereszteződésben, mértem végig, és meg mertem volna esküdni rá, hogy ugyanaz az öltöny volt rajta, mint amikor utoljára láttam az irodában.
Nem voltuk barátok, még csak ismerősök sem, csak két feltörekvő ügyvéd, aki ugyanannál a cégnél gályázik napi tizenhat órákat. Amikor újra elindultunk, hátravágódott az ülésen, s ha nem féltem volna attól, hogy elrókázza magát, talán még viccesnek is találtam volna a szenvedését, ahogyan a kezeivel és lábaival kapálózott.
- De te vagy az Steve! Ne basszál ki velem, felismertelek! - nem, nem ismertél fel. Hasonlítok valakire, akivel öt évvel ezelőtt találkoztál utoljára, akivel sosem volt munkán kívül egy értelmes beszélgetésed, s aki olyan távol van attól az embertől, aki ma vagyok, hogy az szinte elképzelhetetlen. Nem Bernie, nem ismertél fel, csak azt hiszed, hogy ismerős vagyok neked, de tévedsz.
- Huszonöt dollár negyven cent... - mondom neki, amikor megérkeztünk a Broadway sarkára, de ő csak tovább erősködött, hogy felismer. Részeg volt, holnapra el fogja felejteni, hogy találkoztunk, és semmi kedvem nem volt egy olyan élet esetleges maradványait előásni, melyeket már régen eltemettem. Erősködött, hogy mégis, de nem mentem bele a játékba, s már az sem érdekelt, hogy megkapjam a pénzt, csak kerüljön a taxin kívülre.
- Pedig... Pedig... - de nem fejezte be a mondatot, hanem csak kiszállt a kocsiból, és három lépés után kihányta az éjszaka összes örömét.
Nem segítettem neki, nem akartam még jobban belekeveredni, inkább csak elhajtottam, és pár perccel később újra leparkoltam az autót. Talán csak a véletlen furcsa fintora volt, vagy a tudatalatti játszott velem, de amikor körülnéztem az utcán, ahol leparkoltam, egy italbolt volt a járda másik oldalán.
- Lynn, bocs, hogy ilyen későn ... korán zavarlak, de történt valami... - hívtam fel a pártfogómat, és elmeséltem neki az egész történetet. Hajnali hat óra negyvenkilenc perc volt, amikor bontottam a vonalat és hajtottam el az italbolt elől.