– Milyen érzés lehet gyökeret ereszteni? Nem arra a letelepedős, családalapítós baromságra gondolok, majd egyszer annak is eljön az ideje, nem kell rajta gondolkodni. Hanem arra, hogy szépen kényelmesen befészkeled a lábujjaid egy puha lyukba a földben, aztán terjeszkedsz széltében-hosszában, mígnem egy újabb gyökérrel találkozol, aki az utad keresztezi. Aki erősebb és vastagabb, az a nyerő, azé a terület, a nők és a hatalom.
– Úgy értem – Itt be kellett iktatni egy rövid szünetet a monológban, mert Stephen túlságosan röhögött és emiatt képtelen volt a folytatásra. –, azé az értékes tápanyag a földben, meg az tud olyan bazinagyra nőni, mint a paszuly abban a mesében.
Az utolsó szavakat követően fojtott mormogás hallatszott a takaró alól. Stephen nem teljesen tudta kivenni társnője mondandójának értelmét, de meg mert volna esküdni rá, hogy a szavak halmában elhangzott a faszujj is. A jelenséget elképzelve újból kacagott egy sort.
Hétköznap délután lehetett, vagy talán hétvége? Péntek? Erre nem mert volna fogadni, ahogy arra sem, pontosan milyen események láncolata vezetett el addig a pontig, míg ő verőfényes napsütésben terpeszkedik egy ágyon – hála istennek, a sajátján –, a lábán félpár zokni, ezen az apróságon kívül a testét csupán a derekára csavarodott szürke takaró fedi. Nem mintha egyébként különös jelenség lett volna, hogy Stephen éjszakai álmát Isten-teremtette, anyja-szülte dicsőségében költi el, vagy hogy ebben társaságra is talál, mely társaság előszeretettel használja ki az anyaszült létállapot lehetőségeit... de mindig szeretett eljátszadozni azzal, hogy összerakja az adott éjjel kirakósának meglehetősen homályos darabkáit. Sajnos azonban sosem volt jó puzzle-zésben, mindig túlságosan hamar elunta magát, meg elmacskásodott a nyaka és a gerince is. A lepedőakrobatika ezekre a problémákra mind jó megoldást nyújtott – s mintha a társnője is így gondolkodott volna, mert a nagy takaróhalom alól hirtelen kibukkant egy kéz, és felfelé irányuló mozdulatokkal lassan végigzongorázta Stephen combját. Illetve végigzongorázta volna, ha a férfi nem izeg-mozog arrébb, tőle távolabb.
– Most mi van? – A szürke textil felfedte az olvasó számára a lány vörös pixifrizuráját (a fészkét), összevont sötét szemöldökét és értetlen arckifejezését. Stephen mormogott rá valamit, amiről remélte, úgy hangzanak, mint egy értelmes válasz, de a lány nem adta fel. – Nézz már rám, légyszi!
– Hm? – A felszólított engedelmeskedett, felnyitotta bal szemét, s tekintetét kegyesen a másikra irányította. Ó, Grace! Tényleg.
– Mit művelsz?
– Fotoszintetizálok.
S mintha a kérdés ezzel tisztázva lett volna, újra lehunyta a másik szemét is. Grace egy pillanatra kifogyott a mondanivalóból és végre abbahagyta a nyaggatást, Stephen gyomra azonban éppen ezt a szent állapotot választotta, hogy hangos korgással jelezze a véleményét a választott táplálékszerzési metódus hasztalanságáról.
Ezt a lány horkantása követte. – Ja. Látom.
Nagy sóhaj. Egy, kettő, három...
– Oké, ki az ágyból, gyerünk, fel-fel! – kiáltott fel Stephen, mintha kis elsős roxforti diákként a seprűjét hívná magához. Kimászott a pléd fogságából, majd úgy, ahogy volt, egy félpár zokniban belekapaszkodott a lány vállába – természetesen pusztán terelgetés céljából, még véletlenül sem azért, mert megszédült és támogatásra volt szüksége. Útban a fürdőszoba felé lerugdosta a bokájára csavarodott takarót, majd válaszként a lány zavarodott arckifejezésére megpaskolta a kerek hátsót.
– Menj csak, menj, tudod, hol a zuhany! De ne legyen túl forró a víz, ki kell józanodnom.
A közös zuhanyozás ígéretére Grace elvigyorodott, és pár másodpercen belül már hallani is lehetett a lecsapódó vízcseppeket.

Két órával és sok-sok liter vízzel később (szegény Föld) Stephen nem kevésbé másnaposan, de mindenképp illatosan másodszorra is elköszönt a lánytól. Felfaltak mindent, amit a lakásán találtak – ez sajnos nem volt túl sok – és Stephen meggondolatlanul ígért még a későbbi jövőben egy kávét is Grace-nek, amiért ilyen sietősen kidobja a szobájából. Aztán szerencsétlenségére az a kínos helyzet alakult ki, hogy egészen véletlenül pont ugyanarra mentek a lánnyal, így további fél órát időzhettek egymás társaságában, s a csendet olyan bájcsevejtémákkal tölthették ki, amelyre alapesetben soha nem lettek volna kíváncsiak a másikkal kapcsolatban.
– Clyde! Haver.
A telefon a kezében volt és gondolkodás nélkül hívta az első embert, aki eszébe jutott. Valaki olyat akart, akit tényleg bír, akivel egyszerű és nem kell túlgondolni az együtt töltött időt, főképp, mert jelenlegi állapotában az alkoholgőzbe fojtott, pislákoló agysejtjei nem igazán támogatták a gondolkodás tevékenységét. Inkább csak feküdtek Stephen fejének egyik sötét kis zugában és csendért és békéért, na meg vízért sipítoztak. Az egyik nevetségesen túlárazott sarki üzletben vett is egy palackkal; a telefont a vállával szorította a füléhez, miközben fizetett az ázsiai eladónál, aki még az árat sem volt képes töretlen angolsággal kiejteni a száján.
– Csinálsz most valamit? Nincs kedved egymásba botlani valahol?
Míg Clyde válaszát hallgatta, rávigyorgott a boltosra és a vízzel a kezében integetve távozott.

A Time Square-en általában mindig nagy volt a nyüzsgés, ez most se volt másképp. Viszont aznap történt még valami, ami még inkább felpezsdítette az ott lábatlankodó személyek mindennapjait: ez jelen esetben nem volt más, mint hogy a NO/MAD névre hallgató… minek nevezzem? Anarchista csoportosulás? Művészi lázadók közössége? Túlbuzgó demokraták? Elég sok megnevezést olvastam róluk az utóbbi időben, de egyiket se találtam olyannak, ami megfelelően körülírná a munkásságukat. Mindent összevetve amúgy is annyi volt a lényeg, hogy újra „színpadra léptek” és bár az eddigi húzásaik se voltak kispályásak, aznap még egy kicsit növelték a tétet, mikor elérték: a jól megszokott untig ismert fényreklámok helyett egy általuk készített videó jelenjen meg a kivetítőkön több hosszú percig. Hosszúnak ez azért nevezhető, elvégre feltételeztem, nem akármilyen védelmi rendszer lehetett kialakítva ezekhez a rendszerekhez és mégis sikerült ezeket kiiktatniuk. Ha végig gondolja az ember akkor a művelet sikeres kivitelezéséhez nagyon sok bravúros húzás kellett. Foghatnám szerencsének, de akkor nem adóznék elég tisztelettel az alkotóknak, mivel ha csak erre alapoztak volna, akkor igen régóta ismert lenne a kilétük és eddig se jutnak el. Nem, ebben valami több volt és ahogy telt az idő, egyre érdekesebbé váltak a számomra. Legalább az irántuk érzett lelkesedésem elterelte a figyelmem arról a már órával ezelőtti eseményről, mikor is talán végérvényesen megpecsételtem a munkaviszonyomat Warren Pöcsfej Bradforddal… de ez egy teljesen másik történt.
Drew és én egy ideje már a helyszínen voltunk és próbáltunk minél több információt összeszedni az utca emberétől. Drew hol videófelvételeket készített egy-egy interjúalanyommal, volt mikor csak fotózott, ha esetlegesen valami megörökítendőt szúrt ki a helyszínen, amit esetleg majd a cikkhez mellékelhetünk. Én mindeközben próbáltam minél több emberrel beszélni, megtalálni azokat, akik valóban jelen voltak az eseménykort, megtudni, hogy mit láttak pontosan, mi a véleményük az ilyen típusú akciókról, meg úgy egyáltalán hallottak-e már előtte a NO/MAD-ról. Kifejezetten örültem, hogy nálam volt a diktafonom, mert tisztában voltam azzal, hogy a telefon is rendelkezik ezzel a funkcióval, de amilyen szerencsém tudott lenni ilyen helyzetekben, biztos akkor próbált volna valaki elérni, mikor épp valami olyan dolgot bök ki az aktuális beszélgető partnerem, amit kár lenne veszni hagyni.
Mindenesetre egy egészen dolgos pár órát tudhattunk a hátunk mögött Drewval, ami számomra nem csak azért volt jó, mert egész sok anyagot szedtünk össze egy jövendőbeli cikkemhez, hanem még el is terelte a figyelmemet néhány zavaró gondolatról. Őszintén… mindenkinek megvan a maga metódusa a felejtéshez, vagy legalábbis ahhoz, hogy elméjét más irányba terelje az őt zavaró tényektől. Akad, aki az alkoholt választja, megint más a csöpögős vígjáték nézést, én pedig… a munkám. Két kanállal vetettem magam, néha már az alvás kárára is, hiszen meg akartam szüntetni annak az apró lehetőségét is, hogy a kellemetlen témák felé kalandozhassak el. Ebből adódóan egy szóval se említettem Drewnak milyen csodás előzménye volt a találkozásunknak. Őszintén, jobb volt ez így, meg volt egy olyan érzésem, hogy amúgy is valamennyire észrevehető lesz feszült viszonyunk Warrennel a többi kolléga számára. Nem mintha előtte annyira kerestük volna egymás társaságát, de ha lehet, akkor innentől még inkább kerülni fogjuk ennek lehetőségét… vagyis úgy véltem, a békés együttélésnek most ez lehetne az egyetlen záloga. Más kérdés, ha esetleg Bradford újra vérszemet kap és már csak azért is átvált kötekedő módba; akkor nem lesz más választásom, mint újult erővel elküldeni a világ legmelegebb éghajlatára, vagy csak egyszerűen betömni a száját. Mondjuk azzal a feleslegesen kétszáz fénymásolattal, amit volt olyan szíves létrehozni.
Drewval már csak az utolsó részleteket egyeztettük a Time Square egy nyugodtabbnak nevezhető pontján, mikor megcsörrent zsebemben a telefonom. Halk sóhajjal nyúltam érte, bár máris jobb kedvem lett, mikor megpillantottam, hogy ki is a hívó fél.
- Ezt felveszem, ha nem haragszol – mondtam ezért Drewnak, aki csak legyintett a dologra. Ahogy elnéztem bejelentésem hatására máris inkább a kamerája kötötte le a figyelmét, hogy egy újabb pillantást vessen a felvételeire.
- Helló Stephen, hát ma még rólad is hallani? – mosolyodtam el, ahogy meghallottam a jól ismert hangot. Első körben inkább azt akartam kérdezni, hogy miképp lehet ébren a nap ennek a szakaszában, de hamar rádöbbentem: amit én fél órának éreztem, az jóval több volt annál.
- Tulajdonképpen most fogunk végezni mindjárt Drewval így lényegében ráérek, így akár beléd is botolhatok, de… remélem nem abba a kávézóba akarsz menni – tudom, az én kedvenc helyem volt és én akartam általában oda menni az általános hangulatából adódóan, de Stella miatt biztos voltam benne, hogy egy jó darabig nem léphettem át a küszöbét. Elvégre… én voltam a srác, aki nem csak itta, hanem a ruháján is hordta a kávéjukat.

– Én élek, még szép. De… Jó ég, mi ez a hangzavar mögötted? Te emberek közé mentél? Csak nem bulizol? Fényes nappal? Jó számot hívtam?
Stephen a telefonját meglehetősen felelőtlen módon a vállával szorította a füléhez, míg a palackos víz kibontásával szórakozott. Pár hálás korty után visszacsavarta a kupakot, és a készüléket is újra a kezébe vette – egyszerűen észbontó, hogy senki nem rabolta el tőle, míg a palackkal szórakozott. Clyde mondandóját hallva olyan hirtelen és hangosan kacagott fel, hogy a mellette elsétáló turistacsoportból hárman is elrebbentek tőle, mint a galambok.
– Nem is tudom, Clyde, biztos vagy benne? Pedig imádod azt a helyet. Téged talán még ingyen is kiszolgálnak.
Korábbi nevetéséből és hanghordozásából azért sejthető volt, hogy csak cukkolja barátját, de amint újra kinyitotta a száját, már ismét elfogadható hangnemet ütött meg. – A nyolcadik és a negyvenkilencedik sarkán van egyébként egy jó kávézó, ráadásul isteni sütiket adnak. Találkozzunk ott!

Ha Clyde-nak volt még mondanivalója, azt végighallgatta, másképp letette a telefont, majd a megbeszélt helyre indult. Jelenleg egyiküktől sem volt messze a kávézó, ezért gyalog tette meg a távot; ez kifejezetten jót tett a fejének is. Szinte érezte, ahogy a csípős levegőből kiváló oxigén megtelíti a tüdejét és végigkergeti a véráramában azt a csúnya-rossz alkoholgőzt. Nem végzett tökéletes munkát, ahhoz sajnos túlságosan is le lett harcolva tegnap este a szervezete, de a minimális támogatást megadta ahhoz, hogy Stephen ne hányja le a kerek kis asztalkát, amelynél helyet talált a kávézóban. Ez esetben már kénytelenek lennének egy harmadik opciót is számításba venni kávézók terén.

Míg Clyde meg nem érkezett, addig nem rendelt, csak a vizét iszogatta, s emiatt a pult mögött álló barista kifejezetten szúrós pillantásokat lövellt felé. Stephen kedves vigyorral válaszolt, ami az ő értelmezésében azt jelentette, hogy „Nyugi, nemsokára rendelek.”, de a srác – Byron? Nem, Lyron. Mi a baj manapság a szülőkkel, hogy ilyen idióta nevet adnak szerencsétlen leszármazottaiknak? Szóval, Lyron valószínűleg rosszul dekódolta az üzenetet, mert a vigyort látva mintha megfeszült volna az arcán a bőr. Mivel alapból vékony, csontos fiú volt, ez az új állapot meglehetősen ijesztő külsőt kölcsönzött neki. Szerencsére azonban Clyde is betoppant, így nem derült ki Stephen számára sem, pontosan hol végződik a baristafiú tűréshatára.

– Ó, helló! – Pattant fel az székéről, a palack vizet otthagyva az asztalon, hátha az visszatartja a galád széktolvajokat. – Tudod már, mit kérsz? Én ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy rendeljek valami triplahabos vaníliás szuper lattét rizstejjel és dupla fehércsoki szórattal a tetején, csakhogy a halálba kergessem azt a csávót, de attól félek, képtelen lennék meginni, és a végén oda kéne adnom valami Starbucks-on nevelkedett hajléktalannak a kotyvalékot. Szóval maradok a bevált dolgoknál.
Vett egy vajas croissant-t és egy szelet sajttortát is a kávéja mellé, mert hiába reggelizett otthon Grace-szel, a másnapos farkasétvágyát az a kajamennyiség még képtelen volt kielégíteni.
–  Valami érdekeset csináltatok Drew-val? Ő a médiafelelősötök, igaz? Gondolom, az újsághoz valamit.
Érdeklődésének kifejezése után nagyot harapott a croissant-ba, és még épp időben fogta vissza magát, hogy ne nyögjön fel tőle hangosan és öblösen, mint egy rossz kurva. – Ez isteni. Majd kóstold meg mindenképp. A legjobb croissant, amit valaha ettem. – A péksüti tésztája puha volt és krémes, még épp elég meleg ahhoz, hogy szinte szétolvadjon Stephen szájában a falat.
– És egyébként, hogy vagy? Meg mi a helyzet a főszerkesztőségre pályázással? Olyan rég beszéltünk, hogy azóta már akár laptulajdonos is lehetsz, ha rólad van szó.
Stephen mindig is tisztelte Clyde kitartását és erőbedobását, ezért eszébe nem jutott volna leszólni azért, mert magasabb pozíciókért törtet – egyszerűen annyiról volt szó, hogy tényleg kinézte volna a barátjából, hogy egy hét alatt egyedül leigázza az egész szerkesztőséget, mindezt büszkén és egy klaviatúra társaságában.

Kérdése hallatán akaratlanul is elnevettem magam, majd reflexszerűen megráztam a fejem – nem mintha láthatta volna.
- Ennyire azért nem lenne meglepő, ha egy buliban lennék… inkább a napszak tenné érdekessé. Jelenleg épp a Time Square-en grasszálunk, ami kicsit… fel van bolydulva. Gondolom nem néztél híreket – elvégre elég nagy dobásnak számított az, hogy valaki megszakítva a jól megszokott fényreklámokat, egy nem éppen mindennapi videót osztott meg a napvilággal. A mindennap embere nem igazán volt felkészülve arra, hogy a jól megszokott Coca Cola, Dior vagy más hirdetések helyett hirtelen savmarta arcú nőket lásson visszapillantani rá a reklámfelületről, majd egy olyan üzenet világítson az arcába, miszerint: „A Korán azt mondja: 'Szeresd a feleséged'”. Nagy volt a zavar és az értetlenség, sokak nem igazán tudtak mit kezdeni, hova tenni a történéseket – ezért kellett a magamfajtának utána szimatolni a dolgoknak. Persze… amit lehetett akkor és ott, már megtettük Drewval és csak emiatt tudtam olyan nyugodtan cseverészni Stephennel.
Tény, hirtelen nem lehettem a legbizalomgerjesztőbb egyed, ahogy elfintorodtam drága barátom szavai hallatán.
- Kedves tőled. Ezzel az erővel akár már olyan helyeket is meglátogathatnánk, ahol te égtél be, érdekes kalandtúra volna. New York bárjai és egyéb vendéglátóipari egységei, ahova nem tesszük be többet a lábunkat, mert kegyetlenül vállalhatatlan dolgok történtek velünk – szerintem neked több ilyen helyszínt találnánk – húztam kicsit vissza, mert vele elletétben nekem azért sikerült olyan barátnőket találnom, akik a szakításkor mellőzték a nagyjeleneteket, vagy ha mégis kedvük volt hozzá, akkor azt legalább privátban követték el. Nagyon tudtam őket értékelni ezért.
- Legyen, akkor ott találkozunk – búcsúztam el Stephentől, majd miután kinyomta a telefont, felvázoltam a további terveimet Drewnak. Hála az égnek nem kellett túlzottan belemennem a részletekbe, tudta mi a dolga – nagy eséllyel az elkészült fotókból a jobbakat elküldte a Hír rovat fiókjába, hogy minél több saját forrást tudjunk használni a témához. Fogalmam se volt, hogy Bradford kit fog ráállítani a cikk megírására, de akkor épp nagyon reméltem, hogy nem saját magát, mert ez csak újabb kényelmetlen beszélgetéseket eredményezett volna közöttünk – hacsak nem kérem meg Drewt hogy tolmácsoljon helyettem mindent. Elég gyerekes kibúvó lett volna, de tudtam: nagyon nem lettem volna hatékony beszélgető partner, továbbá Bradfordnak csak az a cél lebegne a szeme előtt, hogy minél többször belém kössön. Az pedig, hogy bármiféle hálát mutasson azért, mert plusz munkát végeztünk? Kizárt. Esély nincs rá. Lehet, az egészet úgy hajítja a részéről a lomtárba, ahogy kell… de legalább több mindent használhatok fel a saját cikkemhez anélül, hogy ismétlésnek hatna. Még a végén lesz egy kis hasznom Warren hisztériájából…
Egy darabig még együtt mentünk Drewval, majd mikor szétváltak útjaink gyorsan elbúcsúztunk egymástól, én pedig nagy erőkkel keresni kezdtem a Stephen által megadott helyet. Hála a jó égnek nem volt annyira nehéz dolgom, mikor pedig beléptem a kávézó ajtaján, Stephen szinte repült felém, így még utána se kellett kutakodnom.
- Hát helló! – üdvözöltem én is barátomat, akinek aztán hagytam, hogy útba vezessen asztalunkhoz. A lehetséges rendelése hallatán kicsit elfintorodtam, mert már csak attól, hogy hallgattam rögtön diabéteszes lettem, de hála az égnek hamar kiderült, hogy csak szórakozik. - Mégis, mit követett el ellened, hogy ennyire ki akarod hozni a sodrából? Ha így folytatod, akkor lehet ráköp majd mindenre, amit neked hoz… és akkor reménykednem kell, hogy nem von egy kalap alá veled – nem vágytam különleges ízesítésre a kávémba. Még a végén bővíthetjük még egy kávézóval azon helyek listáját, ahova nem térhetünk be nyugodt szívvel…
- Hát a dupla presszó kávé egy alap, de hogy mit eszek mellé, az még talány. Nézek valami sósat – tartottam is magam szavaimhoz, mert a kávéhoz kísérőnek aztán egy krémsajtos bagelt választottam. Tény, a red velvet cake is megkísértett egy iciri-picirit, de az árát látva újra gondoltam a dolgot. Talán majd hazafelé a boltban veszek ilyen red velvet port és anyát valamelyik hétvégén ráveszem, hogy hozzon össze nekem valamit belőle, hátha összejön.
- Interjúkat és fotókat készítettünk. Egy újabb kedves vandál akció történt a Time Square-en, csak ez most elég nagy visszhangot kapott, elvégre mindenki szívesebben legeltetni a szemét gebe modelleken fényreklám gyanánt, mint bántalmazott nőkön. Ha pedig mindegyikről egyszerre ugyanaz a borzalom mered rád, azért az még inkább megborítja a különféle karóra reklámokhoz szokott ember gyomrát – fejtettem ki, majd végre én is belekortyoltam a jól megérdemelt kávémba. Már kifejezetten hiányoltam az életemből a jelenlétét. A bagelhez akkor még nem nyúltam, mivel az Ella által hozott kínai még bőven elég helyet foglalt a gyomromban, na meg ha a WSN-ben történt eseményekre gondoltam máris elment az étvágyam.
A croissant érintő dicséretre bólintottam, ami nagyjából annyit jelentett részemről, hogy egy nap majd biztosan kivitelezésre kerül, de mikor szóba került a főszerkesztői pályázat, a mosoly némiképp lehervadt az arcomról.
- Az még idő, mire oda eljutunk… de ha sikerül, akkor isten bizony kiélvezem majd minden egyes pillanatát annak, hogy basáskodhatok Bradford felett. Ott fogom megszivatni, ahol tudom… – valahol amint kimondtam a szavakat, már én magam is tudtam, hogy nem fog megvalósulni. Nem azért, mert nem bíztam volna abban, hogy enyém lesz a főszerkesztői pozíció, inkább csak mert nem voltam az, aki visszaélt volna a hatalmával, még akkor sem, ha éppen ki nem állhatott valakit.
- Fogalmam sincs, hogy éppen menstruált, vagy mégis mi a fene baja volt, de mindent megtett annak érdekében, hogy kellemetlen helyzetbe hozzon az egyik betérő barátja előtt. Biztos vagyok benne, hogy ő volt a gimnáziumukban is az a tipikus bully, aki hülyére szivatott mindenkit, csak azért, mert marhára unatkozott és a legújabb Gucci cipője törte a lábát – forgattam a szemeim erőteljesen. Kifejezetten haragudtam rá, ennyit Stephen is biztosan levehetett, ha nem lettem volna elég egyértelmű.