stephen + nicole

"My fingers claw your skin, try to tear my way in"

szia Clyde!
le kell mondanom a ma estit, bocsi. legközelebb bepótoljuk.

Küldés.
Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, nyugodt mosoly foglalta el a helyét. Szerettem a problémákat már egészen kifejletlen, csíra formájukban elfojtani. Azt hiszem, ezt az apámtól örököltem.
Ellöktem magamat a konyhapulttól, leraktam a mobilt oda, ahová Stephen tette korábban, de még mielőtt visszaérhettem volna a serpenyőben sercegő aranybarna palacsintakoronghoz, a készülék megrezzent mögöttem. Bizonyára Clyde Easton az. Közli, hogy egyáltalán nem probléma, sőt, ő maga is szólni szeretett volna, hogy nem ér rá, el van havazva. Clyde Easton olyan figurának tűnt, aki mindig el van havazva.
Instagram értesítés. kattiee.p hozzászólt a képedhez.
Szemöldökeim zavart ráncban szaladtak össze. Egyáltalán ki a fene az a kattiee.p?
Ujjammal jobbra húztam az értesítés buborékját, beütöttem az 1793-as számkombinációt, és megnéztem, hogy kattiee.p-nek mi fontos mondandója akadhatott, amit feltétlen kénytelen volt megosztani az internettel. Egy szívecskés fej. Valóban szerencse, hogy ezt nem tartotta magában!
Gúnyosan szusszantottam egyet, s mégis elszorult a torkom. Nyeltem kettőt, de kattiee.p-t és az ostoba szívecskés fejét nem tudtam lenyelni. Egy undorító, hüvelykujj vastagságú, kitinpáncélos csúszómászót próbáltam letuszkolni a torkomon, de az ezer ízelt lába valamelyikével mindig visszakapaszkodott a nyelőcsövemen. Fel-le mászkált, belülről csiklandozott, fészket rakott. A szám sarka enyhén megrándult az ellene felvett néma küzdelemben.
Rámentem kattiee.p oldalára, és két egyszerű mozdulattal letiltottam. Elnyomtam, mint egy hangyát az asztalon. Visszaléptem, a hozzászólását is töröltem, s lelkem diadalittas öröm járta át, mintha sikeresen felköptem volna a parazitát és halálra tapostam volna a konyhapadlón.
Szerettem a problémákat már egészen kifejletlen, csíra formájukban elfojtani.
Orromat tömény, égett szag csapta meg. A pulton tornyosuló kész palacsintatorony ontotta édeskés illatot ez a szúrós szag váltotta fel.
Visszatettem a telefont a konyhapultra és a füstoszlophoz szökkentem.
Kattiee.p, még egy utolsó átkot szórt rám, mielőtt végleg elvitte a halál: tönkre vágta az utolsó palacsintámat. Szívem szerint megetettem volna vele. Helyette levettem a tűzről, lekapcsoltam a főzőlapot és a szemetesbe dobtam az elszenesedett maradványokat.
Ekkor nyílt a fürdőszoba ajtaja.
Bosszúsan pislantottam a szobába lépő alakra. Egy darabig csak így álltam ott, bosszúsan, mintha társelkövetője lett volna kattiee.p-nek az utolsó palacsintám meggyilkolásában. Pedig ő nem volt olyan szörnyű. Ő nem volt az a csúszómászó ezerlábú, akit úgy gyűlöltem. Tulajdonképpen őt mindenkinél jobban szerettem a világon.
Mire közvetlen elé értem, mezítláb, a bő, fehér ingben, amit a szekrényéből vettem ki zuhanyzás után, addigra már nem is haragudtam rá.
- Stephen, játsszuk azt, mintha nem égettem volna oda az utolsó palacsintát - súgtam játékosan, és apró mosoly szökött a szám sarkába. Persze csak vicceltem; néha szerettem azt játszani, hogy nem történtek meg dolgok, amik épp csak megtörténtek. Felpipiskedtem hozzá, hogy egy csókot nyomjak a szájára, a legtökéletesebb szájra a földkerekségen, aztán mosolyogva visszahúzódtam. - Vettél narancslevet is, ugye? - Narancslé nélkül nincs brunch.

nicole + stephen

"Under a spell you're hypnotized
Darling how could you be so blind?"

Mikor még gyerek volt, szerette azt játszani zuhanyozás közben, hogy ő a vízhajlító. Ujjait szétfeszítette és a vízsugár útjába állította, így a víz csakis úgy tudott továbbra is engedelmeskedni a rá ható törvényeknek, ha azt az ő kezén át teszi. Rövidesen mindegyik ujjáról vastag vízoszlopok zúdultak alá, és ahogy mozdította őket, úgy emelkedtek és süllyedtek a sugarak. Szinte már isteni érzés volt olyan valami hatalmában állni, mint a víz, ami ilyen univerzális, ilyen ősi és ilyen kifürkészhetetlen. Vajon honnan jön? Miért nincs sosem vége a vízesésnek? Nem tudnak a folyók elfolyni?
Stephen mindig kíváncsi gyermek volt, hasonló kérdések foglalkoztatták szinte mindennel kapcsolatban – az embereket is úgy szemlélte, mintha megfejtésre váró kirakósok lennének. Mikor megismerte Eastonékat, elámult –, a család nem csak az ő hármasuktól, Halléktól, de még egymástól is úgy különbözött, mintha mindannyijukat egy külön kismanó keze formálta volna készre ugyanabból az anyagból, amelyből mindenki a világon készült. Hasonló, de mégis teljesen más.
Nicole esetében viszont azt érezte, mintha egyetlen kézpár ugyanabból az anyagból alkotta volna őket; egyszerűen megdöbbentő volt számára az a harmónia, amivel immáron három hónapja léteztek együtt, egymásban, egymás körül, a másik folyamatos jelenében, ami még akkor is a felszínen lebegett, mikor a valóság kilométerekre elválasztotta őket. A lány mintha minden gondolatát kitalálta volna; tudta, mit szeret, emlékezett arra, amit korábban már elmondott – márpedig mennyi ilyennel hozta már össze a sors! Egyesek képtelenek megjegyezni még azt is, a másik hogyan issza a reggeli ébresztőjét, s egyfolytában olyan kávénak csúfolt cukros löttyöt adtak a kezébe, hogy Stephen egyenként meg tudta számolni a fogai közt összeroppanó kristályokat. Nem létezett az a mennyiség forró kávéból, ami felolvasztotta volna azokat a cukorhegyeket és Stephen szívét, miután a sokkból ébredezni kezdett.
– Milyen égett palacsinta? Én itt csak egy tökéletes, csábító halmot látok – kulcsolta össze két karját a lány csípője mögött, arcát egy pillanatra a vörös hajzuhatagba temette, és az orrában máris felváltotta a kesernyés égett szagot Nicole samponja. – Csodás illata van. Ínycsiklandó, bizony. Legszívesebben egyedül felfalnám az egészet. – Szájára átragadt a lány mosolyának széles mása, s képtelen volt ellenállni a késztetésnek, hogy mielőtt Nic elhúzódna tőle, két kezébe fogja azt a szépséges manóarcot és csókká mélyítse a korábban kapott szájrapuszit. Aztán elengedte és ő is elhúzódott. – Felhúzok egy nadrágot, aztán jövök is.
Nicole kérdésére már a háló ajtajából fordult vissza – nem volt olyan nagy és kényelmes a lakás, ahogy hirdették, még a himnusz első sorát sem tudta kényelmesen végigénekelni, mire a bejárati ajtótól a vécéig jutott; márpedig a kényelem fontos attribútum egy olyan magasságú embernek, mint ő. Az egy dolog, ha a repülőn nem tudja kinyújtani a lábát kényelmesen, de ha még a saját fürdőjében is beveri a könyökét törölközés közben, az már nem olyan szórakoztató.
– Persze, Nic, a múltkor vettem, mikor eszembe juttattad. Eldugtam a hűtő alján, hogy nagy magányomban még véletlenül se igyam meg, ezzel elrontva ezt a tökéletes reggelt.
A szobájában lecsavarta magáról a törölközőt, az ajtó feletti fogasra akasztotta, felhúzott egy vékony anyagú melegítőnadrágot, aztán visszaslattyogott a konyhába; Nicole mellett elhaladva az ujjára csavart párat a lány tincseiből.
– Mik a terveid mára? – érdeklődött, miközben –, ha nem látta az asztalon –, elővette a narancslét a hűtőből, a szekrényből pedig két magas nyakú poharat. Miután töltött mindkettőbe, helyet foglalt az asztalnál, megpakolta a tányérját palacsintával, és bőségesen meglocsolta juharsziruppal a halmot. S mivel a szülei nem voltak jelen, hogy nyakon vághassák érte, bal lábát felhúzta a szék párnájára, bal karját pedig könyék felett kényelmesen megtámasztotta a felhúzott térden, és úgy kezdett el enni. – Mi Clyde-dal moziestét tartunk, már biztos mondtam.
A telefon, mintha csak vezényszóra tenné, hangosan csippant kettőt a beérkező értesítést jelezve.
– Valószínűleg ő lesz az – mormolta, míg hátranyúlt a konyhapultra, hogy a kezébe vegye a készüléket. Gyorsan felpillantott Nicole arcára, azt figyelve, vajon morcos-e, amiért a telefon pittyegése megzavarja a reggelijüket; szélesen elvigyorodott. – Nagyon finom lett. – Egy gyors puszit nyomott Nicole szájára, majd feloldotta a mobilját.
Clyde válaszát, majd „saját” üzenetét látva először apró ráncok költöztek az orrnyergére, de zavarodottságának másodpercről másodpercre feltűnőbb jelei voltak. Először közelebb emelte a kijelzőt az arcához, a falat rágása is lassabb tempót vett fel a szájában, majd a megrágott palacsinta még keservesebb csigatempóval, egy fűrészpor állagú masszaként lecsúszott a torkán.
– Te lemondtad a nevemben a programom, Nic? – fordította a bűnös felé az üzenetfolyamot. Az időbélyegeket látva egyértelmű volt a kérdésre a válasz, de Stephen magának is időt akart adni a kérdéssel, Nicole számára pedig valamiféle magyarázkodási jogot – már ha létezett bármi elfogadható indok arra, amit tett.

stephen + nicole

"My fingers claw your skin, try to tear my way in"

- Na persze, azt próbáld meg, te önző! - feleltem konokul, de azon a dacos tekinteten kívül, mellyel csókját fogadtam, valójában semmi jelét nem adtam az ellenkezésnek; sőt, lábujjhegyre álltam, hogy egészen minimálisra redukáljam a kettőnk közötti távolságot. Csak szerettem játszani a megkaparinthatatlant, a legédesebb falatot, amit csak akkor kaphat meg, ha engedélyt adok rá. S előbb vagy utóbb, hosszabb vagy rövidebb játékok után, de végül is mindig engedélyt kapott; nem is tudta, hogy valójában esélye sincs veszíteni.
Kipirulva, dübörgő mellkassal engedtem el, visszaereszkedtem egész talpamra, és sóvárgó tekintettel néztem utána.
- Miért nem hívsz át inkább nagy magányodban? - Kérdésem már a konyhapulttól szólt ugyan, de szemeim most is őt fürkészték a nyitott hálószobaajtón át.
Szerettem figyelni minden mozdulatát ennek az általam olyan jól, egészen, részletesen ismert testnek: már azelőtt tudni, hogy beveri a kislábujját az ajtófélfába, mielőtt valóban megtenné, anélkül mögé lopózni és ujjaimmal megnyomkodni a vállát, hogy közölné, elaludta. De azon felül, hogy maximális ismeretekkel rendelkeztem egész anatómiáját illetően, még jobban szerettem, mint valami sportot vagy hobbit szokás, hogy bármikor figyelhettem Őt; irigyen ragaszkodtam ezen jogomhoz, és néha úgy éreztem, senki mást meg nem illet a világon, csak engem.
A palacsintákkal megpakolt tányért, a juharszirupot és a dzsemet is az asztalhoz vittem, ahol már korábban kiraktam a tányérokat és evőeszközöket. Leültem a helyemre, a juharszirupot még azelőtt Stephen tányéra elé toltam, hogy egyáltalán igényét fejezte volna ki rá, a dzsemet pedig magam elé vettem és egy kis vajazókéssel raktam belőle a palacsintámra.
- Arra gondoltam, hogy itt maradok egész hétvégén, és hétfőn innen megyek suliba. Néhány tervet kell csak rajzolnom a vizsgamunkámhoz, de a füzetem úgyis nálam van. A gépeden is tudnék dolgozni rajta. - És együtt tölthetnénk még egy kis időt. Bár néha azt éreztem, a világ összes ideje sem lenne elegendő, és ha esetleg rendelkeznénk is vele, Stephen butaságokra pazarolná. Például Clydera.- Velem is tarthatnál moziestet - dünnyögtem a narancslevembe, megdöntöttem, és az üvegen át figyeltem, ahogy Stephen átnyúl a konyhapultra a telefonjáért. Visszaraktam poharamat magam elé, de kezemmel továbbra sem engedtem el; arckifejezésem, mely egyértelműen sugallta, hogy egyáltalán nem repesek az örömtől, amiért Clyde nélkül már nyugodtan megreggelizni sem lehet, akkor sem változott, amikor Stephen apró puszit hintett a számra.
Ujjaimat csak akkor fejtettem le az üvegről, amikor Stephen felém fordította telefonját; az asztalra könyököltem, államat kezeimen nyugtattam, és onnan néztem az üzenetváltást.
Vállat vontam.
- Megmondtam. Velem is tarthatsz moziestet, ha moziestet szeretnél. Vagy velem nem is akarsz? - Tényleg nem értettem, hogy Clyde miért lenne kihagyhatatlan hozzávalója a mai napnak, miért csak vele lehet filmet nézni. Mármint a film az semmit nem változik a jelenlététől. - Végre együtt tölthetnénk egy egész hétvégét.