Hetvenkét órája el sem hagyta a lakást, így könnyen lehet, hogy elköszönt az a maradék időérzéke is, ami valaha volt neki. Tulajdonképpen nem csak a lakást, de az ágyát is alig hagyta el, mert az utóbbi időben betámadta valami vírus. Nem volt különösképp beteg, de a hőemelkedés, a folyós orr és halvány köhécselés tökéletes indokot adott neki, hogy ellógja az egyébként sem túl izgalmas óráit, a főnöke pedig elég bakterofób volt ahhoz, hogy emiatt betegszabit adjon neki. Ámen. Tehát Stephen tette, ami egy jó beteg dolga: feküdt az ágyban és éjt nappallá téve nyomta a PlayStationt, néha kiment vécére, meg egy szál alsónadrágban elmászott az ajtóig is - a kínais futárfiú nem túl nagy örömére.

A fordulópontot az jelentette, mikor megszólalt a telefonja valahonnan az ágynemű alól. Stephen kényelmesen leállította a játékot, félredobálta a párnáit, de a hívóazonosítót meglátva szépen szólva is megállt benne a szar. A tekintete egyből az ablak felé siklott annak ellenére, hogy a harmadikon lakott, de a hívótól az is kitelt volna, hogy onnan megfigyelje. Odaugrott és félrehúzta a függönyt, hogy kilásson mögüle; talán a másik épület ablakából látják? A telefon eközben továbbra sem hagyta abba kíméletlen csörgetést, és sajnos Stephen tapasztalatból tudta, hogy addig tényleg nem fog elhallgatni, míg ő fel nem veszi. Pár éve naivan és mit sem tudva kipróbálta, vajon meghallja-e egyszer a nem fogadott hívást jelző kis hangot, de a kísérlet félrement; a telefon egy órán át rezgett mellette, míg ő a mostanihoz hasonlóan kényelmesen nyomkodta a gombokat a konzolján. Aztán az anyja hazaért és akkora pofont osztott ki fiának, hogy Stephennek három napig azt kellett hazudnia a gimiben, hogy eltalálta egy labda hátulról, ezért vörös a füle és a fél tarkója. Régi szép idők.
S bár Stephen azóta kirepült a családi fészekből (bármilyen elbaszott fészek is volt az), albérletet fizet egy kis lyukra, amit a lakásának hív, és tulajdonképpen fel is nőtt már, a szabály az szabály maradt. Ha az anyja hívja, felveszi. Akkor is, ha épp elszállt az agya vagy egy lány fekszik alatta, A Telefont Fel Kell Venni. Okozott ez már az évek során pár érdekes helyzetet.

– Édesanyám! Milyen rég hallottam már a hangod. Mi a helyzet?
A legbölcsebbnek azt tartotta, ha hízelkedéssel kezdi az ilyen hívásokat.
– Szép estét, Stephen! – Katherine Hall hangja hűvösen csendült fel a vonal másik végén. Egyike volt azon kevés embereknek, akiktől Stephen őszintén tartott, s az egyetlen volt, akinek telefonon keresztül is sikerült ezt a hatást elérni. – Ha legközelebb ennyire hiányzom, javaslom akkor is felemelni a telefont, amikor nem én hívlak.
…De a mellékelt ábra alapján ez sem volt jó taktika. Ha az orvostudomány olyan fejlődési indexszel ténykedik a továbbiakban is, mint eddig, akkor jó eséllyel Stephennek elég sok ideje és alkalma lesz még kitalálni, hogyan köszöntse az anyját anélkül, hogy egy másodperc alatt csalódást okozna vele. Addig azonban jobbnak látta hallgatni.
– Ott vagy még, Stephen…? Mindenesetre azért hívlak, mert apáddal holnap hazautazunk és örülnénk, ha meglátogatnál minket ebédidőben. Hozhatod magaddal a barátnődet, szívesen megismernénk. Hogy is hívják, Juliet?
– Hogyne! Persze. Örömmel. Juliet! Mindenképp megkérdezem tőle.
– Nagyszerű! Akkor holnap egykor látlak. – És már le is tette.

Juliettel két és fél hónapja szakítottak. Stephen újabban senkivel sem járt, de ezt nem szerette volna az anyja tudtára adni, mert minden „párkapcsolati botlás” (ahogy a szülei előszeretettel emlegették a volt barátnőit és azok hirtelen hiányát) újabb alkalmat adott nekik arra, hogy kifejezhessék a csalódottságuk Stephen életének sikertelenségében. Valami fura módon ez őt egyszerre motiválta, hogy jobb legyen, közben viszont dacból csak azért is az ellenkezőjét szerette volna csinálni, mint amit Mr. és Mrs. Hall elvárt tőle. Sajnos ez akkor is sikerült neki, ha nem is próbálkozott olyan nagyon.

Mindenesetre Stephen, miután viszonylag prezentálhatóra összeszedte magát, legjobb barátai irányába orientálódott, mert ez egyszerre jelentette, hogy jól szórakozhat és még a szülei ellenvetését sem kell kivívnia közben. Az Easton család sosem volt a Hall tiltólistán – talán azért, mert szinte ők nevelték fel maguk közt Stephent is, talán mert tiszteletreméltó emberek voltak, akik olyan rendes és jólnevelt fiút hoztak a világra, mint amilyen Clyde volt. Katherine annyira imádta Clyde-ot, hogy Stephen néha elgondolkodott rajta, az anyja talán jobban örülne neki, ha fia helyett fia lenne. Vagy talán Stephen csak túl paranoiás volt e téren.
Paul volt a másik fele, akit mondjuk annyira nem ismertek, de egész biztosan semmi kifogásuk nem lett volna ellene. S bár Hallék a fiukat ügyvédi pályára szánták, talán az sem törte volna meg a lelkesedésük, ha közben véletlenül megnyer egy olimpiát helyette. Vagy épp mellette.

Egy óra múlva már Paul lakása előtt állt és a kapucsengőt nyomta, de az, hogy nem nyitottak neki rögtön ajtót, kissé gyanús volt. Szólt vajon nekik, hogy érkezik? Persze, hiszen Clyde mondta valamelyik nap, hogy jöjjön át nyugodtan. Vagy az még múlt héten volt? Nem, egész biztosan most. Beszéltek is ma, az este bulizni mennek; csak a láz zavarta meg az agyát, na meg az anyja hívása.
Ahogy az ajtó nyílt, arcára széles mosoly költözött, s lelkesen átölelte Clyde-ot, miközben még lelkesebben a nevét kiáltotta. A kezében tartott vodkát a házigazda kezébe nyomta és maga is benyomakodott mellette a lakásba, hogy üdvözölhesse a másik barátját is.
– Ah, de jó látni titeket – eresztett ki egy nehéz sóhajt, miközben ledobta magát a legközelebbi ülőalkalmatosságra (egy kanapéra, ha van, s ez esetben Paul sem zavarta, ha ott ült épp), és kényelmesen elhelyezkedett. – Napok óta csak az online csapattársakkal beszélgetek és ha tőlem kérdezitek, egy idő után rohadt unalmas tud lenni, mikor tizenkét éves kisfiúk kiabálnak veled, hogy nem védted őket elég jól.
Tekintetével most először térképezte fel barátait, mióta megérkezett, s a látványra összeugrott a két szemöldöke. – Így akartok jönni? Remélem, nem. – Majd felnevetett, hogy elvegye a kérdés élét. – Bár még nem az Oscar gálára készülünk, de egy kicsit még mindig alulöltözöttek vagytok. Meg egy kicsit túl is, ha azt a pulóvert is számítjuk.

I bring the thunder and the lightning. There ain't nowhere to go
960 szó ★

A Cartiernek volt egy jótékonysági estje, ahova az üzletfelek mellett a szponzorált sportolókat is meghívták, így természetesen én is kaptam meghívót. Mindenki vihetett magával plusz egy főt, Angelic amint megtudta, másról se tudott beszélni, csak arról hogy mit vegyen fel. Ő kétségkívül izgatottabb volt az esemény miatt és jobban is várta. Egyik ruháját sem találta megfelelőnek a bálra, ezért a vásárlás mellett döntött, ahova engem is magával rángatott, mert szüksége volt a véleményemre. Nem tudom, hogy hány üzletbe mentünk be (a végén már összemosódtak), az biztos, hogy jó pár próbafülkében megfordult a lány. Persze minden alkalommal több ruhát vitt be magával és valahogy mindegyikbe talált valami kivetnivalót. Mikor végre megtalálta a megfelelőt, megkönnyebbültem, hogy a megpróbáltatásaimnak vége. Hát nem így történt. A kiválasztott ruhához még venni kellett cipőt, táskát, rúzst, sőt fehérneműt is. Mintha látszódna a ruha alatt.
A vízilabda edzést nem voltam hajlandó lemondani Angelic vásárlási láza miatt, tehát ha nem végzett volna időben, akkor sem vártam volna vele. Ezt persze már közöltem vele a nap elején. Szerencsére elég volt neki hat óra, hogy minden szükséges dolgot megvegyen. Ő is elkísért az edzésre, ami alatt egy másik medencében úszta a hosszokat. Hazaérve letusoltam és elkészültem, majd a megbeszélt időpontban felvettem Angelicet.
Az egész bál nagyon fancy volt, ahol a résztvevők méregdrága ruhákban kortyolgattak arany karátos pezsgőt. Nyitóbeszéddel indult a Cartier igazgatójától, aztán következett egy aukció, ahol egyedi Cartier órákra és ékszerekre lehetett licitálni, amik soha sem fognak forgalomba kerülni, ezért nagyon értékesek. Mondanom sem kell, hogy szinte egy lakás árával egy értékben cseréltek gazdát. Láttam Angelic arcán a vágyakozást egy-egy darab után, de közöltem vele, hogy felejtse el. Az aukciót követte a vacsora, amit a táncos rész. Nem vagyok az a táncolós típus, viszont Angelic eleget rágta hozzá a fülem. Kb hajnali három körül értünk haza, a lány is nálam aludt.
Angelic korán kelt és jó szokásához híven készített reggelit mindenkinek (ez alatt pedig Clydeot is értem). Evés közben átfutottam az érkező emaileket, amik főleg elintézendő dolgok voltak. A mai napot pihenéssel akartam tölteni, ezért eszem ágában sem volt egyik levélre sem válaszolni. Elolvastam a legújabb híreket, amikkel egyúttal a reggelimet is befejeztem. Bedobáltam a tányérokat a mosogatógépbe, aztán a biztonság kedvéért megnéztem a sulis határidőket, de szerencsére egy olyan beadandóm sem volt, ami ne ért volna rá legalább még egy napot.
Angelic távozása után lehuppantam a nappaliban a kanapéra, bekapcsoltam az xboxot - Clydeeee - kiáltottam el magam, majd meglengettem az egyik konzolt a magasban, hogy jöjjön ő is játszani. Nem szeretem a semmittevést, viszont a Battlefielddel szeretek kikapcsolódni.
Nem játszhattunk túl régóta, mikor Angelic írt egy sms-t, hogy útközben találkozott Stephennel, aki minden bizonnyal hozzánk igyekszik. Én nem terveztem ma bemenni a városba, esti programként csupán az uszodába akartam elmenni, Stephen azonban biztos bulizni akar elcibálni minket. Ekkor megszólalt a csengő, amire rátenyerelhetett valaki, ugyanis megállás nélkül szólt. Innen már tudni lehetett, hogy Stephen az. Mint az Agymenőkben Sheldon 3 kopogása.
- Ki ne nyisd az ajtót. Hátha azt hiszi, hogy nem vagyunk itthon - Bírtam Stephent, viszont nem mindig volt elég energiaszintem hozzá. Mint például most sem.
Clydenak vagy elment az esze vagy meglágyult a szíve (a kettő nem zárja ki egymást), nem tudom, de mire észbe kaptam a keze már a kilincsen volt. - Clyde te egy baroo... Szia Stephen - váltottam gyorsan hangnemet és mondandót, mikor megérkezett egy izgatott kiskutya módjára, aki végre otthonra talált. - Rég láttunk, mi volt ez az eltűnés? - kérdeztem, miközben felálltam a kanapéról, hogy üdvözöljem. Az igaz, hogy Stephen a halálba tud néha idegesíteni, viszont kétségkívül sokkal izgalmasabb vele az élet és a szürke napokat is feltudja dobni a hülyeségeivel.
- Aha, hát ez tényleg bosszantó lehet. Esetleg kipróbálhatnád, hogy milyen lecsatlakozni a gépről és kimozdulni más hús-vér emberek közé - dobtam fel egy ötletet. - Mert az nem számít szocializálódásnak, ha az Second Lifeban az avataroddal elmész az ottani helyekre - Fogalmam sem volt arról, hogy ez a játék pontosan hogyan zajlik, ezért csak tippelni tudtam, hogy biztos vannak chatszobák, amik más-más helyszínként jelennek meg. - És amúgy miért is tizenkét évesekkel játszol? - Náluk azért már csak értelmesebb. Igyekeztem könnyed hangon beszélni és nem átlépni élet tanácsadóba. Mindig érdekesnek találtam, hogy ugyanannyi idősek vagyunk, mégis szöges ellentétei egymásnak.
- Hova is akarunk menni? - kérdeztem azért rá, bár sejtettem, hogy bulizni tervez, azért a vodka elég sokat elárul. - Stephen, emlékeid szerint mikor beszéltük meg, hogy ma bulizunk? - Céloztam arra, hogy nem csak szórakozásról nem volt szó, de még arról sem, hogy átjön. Az utóbbival semmi probléma sem lenne, hiszen az esetek többségében szívesen látjuk, viszont ha bulizásra kerül a sor sokszor nem egy energiaszinten mozgunk.

Aki egy igen népes család tagja, az hamar megtanulja, hogy miképp alkalmazkodjon jól a körülötte élőkhöz. Persze, így is léteztek bizonyos szokások, amelyektől a falnak tudtam volna én is menni, de… ha az a kellemetlen helyzet áll fent, hogy kedveljük az illetőt, akkor hajlandóak vagyunk elnézni neki egy-két dolgot, amit mondjuk másnak nem tennénk meg; Stephen pedig több szempontból is kimerítette ezt a fogalmat. Az, hogy évtizedes ismeretségünk óta egy kezemen meg tudom számolni, hányszor nem késett valamely találkozónkról – és ezen esetek nagy eséllyel azért következtek be, mert édesanyja időben „leszállította” drága kis fiát – igen sokat mondott Mr. Hall időérzékéről. Meglehet az is közrejátszott a megértő hozzáállásomban, hogy szinte mindig is az életem része volt, mint egy negyedik testvér, így pedig bőven volt időm beletörődni a dolgaiba. Tény, voltak esetek, mikor emlékeztetnem kellett önmagamat is, hogy biztos számára is létezik szerény személyemben nem egy olyan tulajdonság, ami miatt null-huszonnégy kaparná a falat, de tekintettel van lelki világomra… vagy mire.
Ebből adódóan tehát az se vágott földhöz, mikor a legutóbbi megbeszélt időpontban nem tűnt fel, ami történetesen egy bizonyos gőz kieresztős, bulis kiruccanásnak indult volna. Persze, írtam neki üzenetet, hogy merre jár, amire nem érkezett reakció, de ez is olyan… Stephen-dolog volt. Pont emiatt annyire nem viselt meg a történet, csak abban reménykedtem, hogy nem a múlt béli „kissé érdekes” barátnője suhant be újra a képbe, keresztülhúzva a terveinket. Ilyenkor kicsit feldobott, hogy Paulnak valamennyire jobb ízlése volt a lányok terén, Angelic kifejezetten kedves teremtés volt… és tény, annak idején volt vele kapcsolatban némi ellenérzésem, de az… nos… mondjuk, hogy nem tudtam objektívan gondolkodni. Ettől függetlenül sose volt egy rossz szavam se a lányra Paul vagy mások előtt, tehát igazán lojális barát voltam, aki nem akarta tönkre tenni egy barátja bimbózó párkapcsolatát, csak azért mert… mert mondjuk épp a hormontúltengéses időszakában volt. Jó. Hülye szöveg, pontosan tudom, hogy nem ez az igazság, de inkább maradjunk ennyiben.
Mindebből csupán annyit akartam kihozni, hogy az adott buli kifejezetten jól sikerült és mivel Paul az után se adott életjelet csak annyit mertem remélni, hogy kihűlt testéből nem épp a szomszéd macska lakomázik. Rendben, ha túl sokáig nem jelentkezett volna, akkor azért lehet átmentem volna hozzá, de ha ott se találom meg, akkor ismertem a tökéletes fegyvert, ami előrángatta őt a világ legeldugodtabb helyéről is: egyszerűen csak fel kellett hívnom az anyját. Ő mindig előkerítette a drága fiát.
Mindenesetre azon az ominózus napon már rég túl voltam a „menjünk bulizni” vágyamon, főleg mert egy nagyobb beadandó leadásán voltam túl és csak hálni járt belém a lélek. Még is sikerült felriadnom arra, mikor Paulék hazaértek, de ez csak annak volt köszönhető, hogy nem sokkal előtte feküdtem le, mivel miután továbbítottam az irományomat e-mailben az érintett oktatómnak még felhívtam Ambert és a beszélgetésünk kicsit hosszúra nyúlt. Nem véletlen, hogy ő bírt legtovább megmaradni mellettem a barátnőim közül: megértette és támogatta törekvéseim a karrierem kapcsán és ugyanezt a támogatást én is megadtam neki. Ebből adódóan persze megesett, hogy egy ideig csak telefonon vagy egyéb webes platformon tudtuk tartani a kapcsolatot, de valahol a hosszabb kihagyás utáni újra viszontlátások tették talán kissé forróbbá a viszontlátás örömét, semmint ha minden nap egymás nyakán lógtunk volna. Sokan nem értették az ebben rejlő szépséget, de… emiatt nem izgattam magam.
Reggel viszont, mikor nagy nehezen kimásztam az ágyból már kész reggeli várt rám, hála Angelicnek, amiért persze kifejezettem hálás voltam, hogy miután eltűntessem a saját adagom majd magamba öntsek egy jó adag kávét úgy döntsek, hogy talán még van némi erőm haladni még azzal a beadandóval, ami rám várt. Tény, még volt rá egy hetem, de… úgy véltem jobb előre készülni.
De ezen terveim hamar dugába dőltek, mert egy darabig csak fáradtan meredtem a villogó kurzorra, majd mikor Paul kezében megláttam a konzolt, az megadta az egésznek a kegyelemdöfést. Végül is, némi játék után is nekiláthattam a dolognak, avagy még a holnap se tűnt olyan vészesnek. Viszont elég hamar úgy tűnt, hogy lőttek a nagy tervünknek, hiszen először jött Angelic sms üzenete, ami értesített minket a közelgő Stephenről – és valóban, percek múlva már valaki ezerrel nyomta a csengőt. Paul szavait hallva egy pillanatra én is elgondolkoztam annak lehetőségén, hogy nem nyitom ki az ajtót, de… túl lágyszívű voltam, meg aztán fogalmam se volt mi történhetett ezzel a jóéletűvel az elmúlt napokban. Épp ezért lassan felemelkedtem kényelmes ülőhelyzetemből, hogy odavánszorogjak az ajtóhoz és kinyissam.
És ahogy a nyakamba borult hirtelen, akaratlanul is egy mosoly kúszott fel az arcomra, pedig egy letolással akartam kezdeni, de… így ezt elég nehéz lett volna kivitelezni.
- Téged is jó látni… tékozló fiú – tettem azért hozzá, majd átvettem a vodkát, amit a kezembe nyomott, hogy őt követve térjek vissza én is a nappaliba.
- Hát tudod, nem csak tizenkétéves kisfiúkkal beszélgetnél, ha néha ránéznél a telefonodra… – vezettem fel az csak ötletként, bár lehet nem úgy tűnhetett hanghordozásomból, mint baráti jó tanács. Ez után elnevettem magam Paul Second Life-os mondandójára, hogy aztán Stephen kérdését hallva kicsit megütközve pillantsak rá, majd tekintetemet másik barátom felé fordítsam. Azt hiszem Paul láthatta az arckifejezésemen a totális lemondást.
- Szerintem azt hiszi tegnap beszéltünk róla. Vagy tegnapelőtt – masszíroztam meg az orrnyergem, majd leraktam az asztalra a vodkát. Tény, egyáltalán nem úgy voltam öltözve, mint aki bármiféle buliba készült, sütött a szürke sportnadrágról és a zipzáros agyonmosott pulcsiról, hogy ez bizony egy tipikus otthon tespedős párosítás.
- Ó Stephen, gondolkozz csak alaposan. Szerinted mikor beszéltünk erről a buliról? Egy napra? Három napja? Egy hete? – dőltem neki a falnak összefont kezekkel. - Még írtam is neked, hogy merre vagy, de mivel nem érkezett reakció, úgy véltem már megint hozod a szokásos formád – és abban a helyzetben úgy is tűnt, hogy nem kell csalódnom benne. Bár ez még mindig jobb, mintha a para ex törölte volna az üzenetemet…

bocsi, hogy eddig tartott o.o | ⚶