Anyai szeretet. Sokat merengtem azon, hogy mit is jelenthet ez a fogalom. Anyának lenni biztosan egy felemelő érzés, ha életet adsz egy gyermeknek, aki nemcsak a vér, de a lélektani szempontok alapján is a tiéd. Kilenc hónapon át osztoztatok egy testen és utána is rád van utalva a zord világban, melynek létezéséről sem tudott addig, amíg ki nem bújt a menedékéből. Valami oltalmazó és ősi erő, mely csakis a nőknek adatott meg. Férfinak lenni páratlan dolog, sokkal egyszerűbb életünk, nem bonyolítunk túl semmit, nem rágódunk semmiségeken, de be kell vallanom, hogy csodáltam a gyengébbik nemet. Az életadás nem nekünk kedvezett, ennek maximum megalkotói között tarthatnak számon, és mint szemlélő az úton, de nem a közvetlen részese. Nem féltem attól, hogy ott legyek fizikálisan Mallorie mellett, ha elindul a szülés, attól tartottam, hogy nem vagyok méltó arra, hogy jelen legyek. A szerelem túlzás lett volna, ami közöttünk lángolt, jó ideje nem értem úgy hozzá, de igen megszoktam, hogy velem lakik, az én szolgálatomra áll, ha olyan kedvem van. Idestova öt éve lassan annak, vagy már hat, hogy befogadtam és a hétköznapjaim szereplővé tettem meg. A lakótársak kifejezésnél azért többek voltunk egymásnak, és talán egy részem szerette is, de nem tudta elfogadni a döntését. A drogokat messziről elkerültem, utoljára az egyetemen fogyasztottam őket, kipróbáltam ezt-azt, de sosem függtem. Másban teljesedtem ki, nekem is vannak sötét titkaim, de az alkohol is sokkal jobb lett volna, mint ez. A megvetéssel keveredő gyűlölet, mely néha átcsapott egy megmagyarázhatatlan szenvedélybe, ha vele voltam. Mallorie képes volt kihozni belőlem a legrosszabbat de egy szinten a legjobbat is. Nem akartam miatta jobb ember lenni, de igenis hajtottam a szebb jövő felé. A választás esélyét adtam a kezébe, de nem élt vele. Hányan mondhatják el magukról, hogy egy utcai rablás után fedelet kapnak a fejük fölé és még pénzzel is támogatják? Szerintem nem sokan, mert előbb vagy utóbb az igazságszolgáltatás is elkapta volna a grabancát és akkor visszatoloncolják Kolumbiába. Meg sem merem tippelni, hogy milyen sors várt volna rá…de ez jobb most, ami éppen zajlik, amit saját maga választott ki? NEM. Egy ágyhoz kötözve jajveszékel, a józan pillanataiban utánam kiált, aztán elátkoz. Napok óta nem csinálunk mást, mérlegelek, hezitálok, hogy mi lenne a legjobb neki és a fiamnak is. A fogantatás a legrosszabbkor jött. Sejtem, hogy senki sem úgy akar a világra jönni, hogy függő lesz. A fiam aztán végképp nem tehetett arról, hogy létezik, csak az anyja gondolta úgy, hogy fontosabb neki a szer, mint ő maga. Könnyebb lett volna lemondanom róla? Pár héttel ezelőtt még foggal-körömmel küzdöttem érte, de ma a kocsiban ülve csak azért fohászkodom, hogy bárcsak másképpen döntöttem volna. Megpecsételtem a sorsát, mert önzően vágytam az apaszerepre. Negyven felé az ember már nem huny szemet egy félresikerült este után..és amúgy sem voltam az a fajta, aki nem vállalta a következményeket a tettei után. Bárki esett volna teherbe tőlem, nem kértem volna rá, hogy vettesse el a magzatot. Kegyetlenség lett volna a részemről, hogy ilyesmit kérjek, ha már az örömittas pillanatokban is jelen voltam. Mallorie azonban kiverte a biztosítékot…mindent megtett azért, hogy a halálba űzze a testét. Még mindig a lelki szemeim előtt van az a kép, ahogyan az öntudatlanság határán fetrengve találok rá a saját hányásában, miközben a fürdőszobában ott virít a pozitív teszt. Az anyám kiköpött mása volt…nem anyának való. Említettem már, hogy csodáltam a nőket, de akadtak kivételek is. Az akaratgyengék…mint az anyám. Cora kérdése elér hozzám. Milyen is volt ő? Van-e szép emlékem róla? Még mindig fel tudom eleveníteni az arcvonásait. A búzakék íriszek, a gubancos szőke haj és az a mindent sejtető mosolya. Apa egyszer mesélte, hogy a mosolyába szeretett bele. A mai napig nem értem az apámat, de kár vitatkozni egy idősebbel, és rá aztán végképp egy rossz szavam nem lehetett. Anyám helyett is próbált helytállni és három fiút felnevelni több-kevesebb sikerrel. Felnőttünk ehhez kétség sem fér, de azért nem mondanám el neki a színtiszta valóságot, ha még emlékezne, akkor sem. Néha úgy érzem, hogy áldás a betegsége, és csak a szép dolgok maradnak meg az elméjében. A legutóbb azonban mellbe vágott, amikor anyát kereste. Nem mertem megszólalni se, inkább elmentem az automatához, és hoztam neki egy kólát. A mostani helyzet annyiban más, hogy Cora nem tolakodó. Finoman puhatolózva méri fel az állapotomat, és önszántamból osztom meg vele az életem ezen területét. A mindig magabiztos Jude átmenetileg szabadságra ment. Nem mondok semmit arra, hogy egészen más világban nőttünk fel, mert igaza van. Neki együtt vannak a szülei, az anyja soha nem hagyta el. A veszekedések és megcsalások ellenére is kitartottak egymás mellett. Talán ez lenne a hosszú kapcsolat titka?
- Igen…a testvéreim. Mindent megtennék értük, ahogyan az apámért is. – keserűen hallgatok el, mert mára azt hiszem, hogy ennyi elég volt az életemet övező titkokból. Az apám tabutéma, nem óhajtom ennél mélyebben beengedni, már így is a vesémbe lát. Hamarosan bekanyarodunk a kórház parkolójába és az egyik testőr tart felénk. Még a kiszállás előtt megkérem Corát, hogy ez, ami elhangzott az autóban, maradjon is itt. A bizalom kétélű fegyver, és azt hiszem kezdtem megbízni benne. Remélhetőleg nem fog visszaélni vele. A felvázolt adatok nem nyugtatnak meg, bármennyi testőr őrizhetné őket, akkor sem lennének könnyebbek a következő percek számomra. Egyértelmű utasítást adok rá, hogy a nő velem marad és ezt kihangsúlyozva meg is fogom a kezét, hogy magammal vonszoljam az épület felé. A parkolóházat elhagyva azonban megint jön az okoskodás. Jim nem éppen az a szószátyár és ennek roppantul örültem, de mégsem reflektálok a kérésére. A lift előtt csak rápillantok, és végül egy sóhaj kíséretében felelek.
- Velem marad, ez nem kérés. – fordulok el és a felvonóba szállva csakis a mellettem állóra koncentrálok, amíg a gombot benyomom. A csevegést most mellőzném, de Cora is furán érzi magát, akárcsak én ebben az abszurd helyzetben.
- A huszonhatodik. Korai… - fürkészem az arcát és ha elérünk az ötödik emeletre és a csengő is jelzi, hogy megérkeztünk, akkor elsőként lépek ki a nyomomban a nővel. A testőr árnyékként követ a kihalt folyosón. Nemsokára szembe jön egy fekete inget viselő, felette fehér köpennyel jelezve a kijelölt orvos.
- Mr. Cowen… - kissé meglepődik a női társaságon, de a torkát megköszörülve folytatja.
- Adtunk neki egy kis fájdalomcsillapítót, és sürgősségi császárra készülünk. Margaret segít beöltözni…ha gondolja. – korántsem tudom, hogy mi lenne a helyes. Túl korai…előbb kinyitom a számat, de nem jön ki hang a torkomon.
- Még kell egy kis idő. – felelem, az orvos bólint és rám néz. – Szóljon, ha készen áll, és csak csengessen a pultnál. Mallorie-t éppen most készítik elő. – nem kell sok, egyedül is maradunk hármasban. Előbb a tapasztalt testőrre nézek.
- Jim, nézzék meg a műtőt, és ellenőrizzék le a személyzetet. Nem akarok hibát. – ezzel útjára is bocsájtom, amíg kettesben nem maradunk Corával.
- Nem tudom, hogy mi vár rám odabent…azt sem, hogy…mi lesz. – nyelek egy nagyot és a kezét tördelve szorítom meg. – Azt akarom, hogy idekint maradj…önzőség a részemről, de kelessz. Megígéred? – kérdezek rá halkabban a kézfejét simogatva.

Azt hiszem, hogy az öcsém hogyléte és betegsége nagyban befolyásolta azt a tényt, hogy kialakuljon az egyik életcélom és jövőképem: családot szerettem volna, boldogan kacagó kisgyerek után szaladni, éjjel fent lenni, amikor fáj a pocakja, végigszenvedni vele azt, amikor bújik a kis foga, és a lehető lebüszkébbnek lenni az érettségijekor, vagy amikor lediplomázik. Ha nem itt, nem most, nem ilyen körülmények közt vergődnénk, akkor elmondhatnám, akkor megmosolyognám ezt a jövőképet, amitől nem is lehetnék távolabb jelen pillanatban. Súlyos veszteséget jelentett a két baba elvesztése az életemben, s mindkét eset olyan félelmet generált bennem, amitől úgy éreztem, hogy a vágyaim ellenére a genetikám, a testem nem teszi lehetővé azt, hogy bennem is növekedjen egy élet és jobb esetben kilenc hónappal később egy egészséges kis teremtményt tarthatok a karomban. Minden egyes lehetőség reményt adott, mindkétszer úgy éreztem, hogy boldogabb nem is lehetnék, amit életem legnehezebb időszakai követtek. Tudni azt, hogy Jude korábbi partnere képes lett volna arra, hogy életet adjon, de képtelen volt arra, hogy megbirkózzon a saját démonaival; elkeserített mélységesen és nem értettem, hogy hogy nem gondolhatott arra az életre, mely benne növekszik. Nem tudtam összeegyeztetni a felelősségvállalást azzal, hogy egy ártatlan, semmiről sem tehető kis lényt miért akart veszélybe sodorni. Hogy miért nem az az aprócska élet lett élete legfontosabb jövevénye, aki boldogságot kellett volna, hogy jelentsen, nem pedig átkot.
Mégsem hibáztattam Malloriet igazán, sokkal inkább az ismeretlentől való félsz munkálkodott a gondolataimban, a hallucigonén anyagoknak köszönhetően pedig... valamennyire azt hiszem, együtt is éreztem a nővel és képtelen lettem volna arra, hogy gyűlöljem, megvessem őt. Beteg volt, akinek a szervezete és az elméje nem engedte, hogy önmagáról lemondva valaki mást állítson fókuszba. De talán abban, hogy ne ítélkezzek, Jude-nak volt a legnagyobb szerepe - amúgy sem voltam ennyire kritikus személyiség. Jude nem pocskondiázott, nem állította be Malloriet a történet főgonoszának, így nem kaptam az állapotos nőről negatív képet, amiért hálás voltam - igazán. Ám annak ellenére, hogy érdekelt volna kettejük kapcsolata, az, hogy milyen hatással volt az ügyvédre az elhidegülésük, igen. Tiszteletben tartottam azonban a kéréseit; azt, hogy nem akart Lorie-ról beszélni. Hogy elhatárolódott attól, hogy bármit is mondjon a kettejük kapcsolatáról és annak ellenére, hogy igen is számítania kellett volna annak, hogy együtt voltak valamikor, hogy a nő Jude gyermekét hordta a szíve alatt, ma önző voltam. Magamnak akartam a férfit, ha csak egy kis időre is és ez elbizonytalanított. Nem csak a felszín érdekelt, hanem az, hogy milyen volt akkor, amikor nem az öltöny számított neki igazán, hanem az, ami alatta rejlett. A kórházhoz vezető úton mégis sikerült kicsalnom belőle a múlt egy-egy részleteit, ám a keserédes emlékekre nem voltam felkészülve. Nem csak a jelene, de a múltja is imbolygó lábakon állt egy olyan anya emlékével, aki igenis számított és kihatott a mostani érzelemhullámaira. Elszomorított, hogy amennyire az édesanyja magára hagyta őt, őket, úgy most, Mallorie mellett sem érezhette a biztos pontot. És talán emiatt értékelődött fel bennem a mindig tudatos férfi képe, ami a mai nap ellenére még mindig élt bennem vele kapcsolatban. Értékesebbé tette a múltja azt a férfit, aki ma volt.
Az autóban elhangzottakat nem volt szándékomban másokkal megosztani, viszont szavak nélkül csak bólintással jeleztem a beleegyezésem és nem is forszíroztam tovább azt, hogy az édesanyjuk milyen ajándékot hagyott nekik örökül a halála előtt. Mert nem csak a rosszat láttam a történetükben, nem csak a szomorúságot, nem csak a reményvesztettséget - így amikor egy harmadik féllel találkoztunk, könnyebb volt a kezemben Jude kezével a kórházba sietni, mert kizárhattam azt a tényt a tudatomból, hogy testőrre volt szükség Mallorie mellé. Nem értettem, hogy miért kellett ennyire védeni a nőt és legfőképpen kitől, de Jude logikus ember volt, megvoltak az okai és indokai erre a döntésre. A később névről is megismert úr tisztelettudó volt, mégis, egy pillanatra zavaróvá vált a jelenléte és felettem döntő kérést intézett Jude felé, aki megtagadta azt tőle. Azt hiszem, hogy egyszerre nyugodtam meg és lettem még idegesebb is, ahogy a liftbe szálltam be, miközben nem tudom, hogy igazából a mellettem állóba kapaszkodtam-e, vagy csak fogtam a kezét. Kibukott belőlem az a kérdés, aminek nem kellett volna.. Mert nem bírtam már tovább bent tartani, mert muszáj volt tudnom; hogy talán még inkább eleméssze a gyomromat, a gondolataimat a zavart aggódás. A válaszra megint csak nem voltam felkészülve.
- Basszus - nyögtem ki elkínzottan, összegezve azt, hogy.. tényleg túl korai volt. Hogy ennek nem szabadott volna megtörténnie. Láttam, hogy engem nézett Jude, mégsem tudtam uralkodni az arcvonásaimon, mert egyszerre látszódott rajtam az aggódás és a zavart kisebb sokk is. Nem lett jobb két lélegzetvétel múlva sem, zaklatottan vettem egy mélyebb levegőt és inkább meg sem mertem szólalni. Azért sem, mert menet közben, ameddig a gondolataim csakis a huzsonhatodik hét körül forogtak, megérkeztünk a célzott emeletre. Fellélegezni sem volt időm, mert az orvos azonnal betalált minket, és habár hallottam mindent, igyekeztem a férfi szavaira koncentrálni, ami sikerült is szerencsére. Még akkor is az elsuhanó szülészorvos után néztem, amikor már csak a hátát láttam, de Jude szavaira felpillantottam rá, ám az első köröket mégsem nekem címezte. Megköszörültem a torkom, és már csak azt vettem észre, hogy Jim is eltűnt, magunkra maradva, kettesben hagyva minket a folyosó kongó ürességében. Felsóhajtottam halkan, ahogy Jude beszélni kezdett, újabb törést okozva a lelkemben, amit ő idézett elő bennem azzal, amit jelentettek a szavai. Totális bizonytalanságot, a jövőbeli kételyekkel, hogy egyikünk sem tudta, mi történik majd odabent. A szabadon hagyott kezem ujjai fogták közre a férfi bőrömet simító kezét, hogy a szemébe nézve nyíljanak el ajkaim, mielőtt szót is formálhattam volna.
- Itt maradok, ameddig szükséged van rám - kezét elhagyva a tenyerem puhán érintette meg a férfi arcát, rásimítottam a kezem a borosta-fedte bőrére - Ne aggódj emiatt, meg foglak várni, bármeddig is tartson odabent ez az egész - ígéret? Az volt! Nem az első, amit Jude-nak jeleztem, de ahogy mindegyik fogadalmam, úgy ez is igaz volt. - Bármi is legyen, bármi is történjen odabent vagy idekint, nem megyek sehova nélküled - egészen közel léptem hozzá, de csak azért, hogy puszit nyomjak az arcára, és bármennyire is erős volt a késztetés, hogy megöleljem, mégsem tettem. Biztató, apró mosollyal néztem bele a szemeibe egészen közelről, de amikor egy öblös köhintés a hátam mögül érkezett, összerezzentem, és egy lépésre libbentem Jude-tól, de az egyik kezem még mindig az övét fogta.
- Mindent rendben találtunk a személyzettel, Mr. Cowen - Jim nézett ránk felváltva. - Szeretné, hogy egyikünk bent legyen Önnel? - tette fel a kérdését, miközben az arcán nem véltem felfedezni semmiféle érzelmet. Hiába, hogy egy fekete farmer és egy sötétkék ingpóló volt rajta, mégis olyan benyomást keltett, mintha öltönyben lenne. Napszemüveggel. Teljesen profi Men in Black léónként. - Miss Fraser mellé is kér valakit? - érdeklődött, és most rajtam volt a sor, hogy Jude kezét tördeljem. Óvatosan megráztam a fejem, jelezve a véleményem.

Szerintem sokan nem úgy képzelik el a szülővé válás folyamatát, mint ahogyan velem történik most az. Apa nem sokat mesélt a terhességekről, de én szemtanúja voltam kettőnek is. A retinámba égett a kép miszerint egy nő feküdhet a saját hányásában, könyöröghet egy ismeretlen szer után, ami a puszta létezése záloga. Anya nem járt volna terhesgondozásra sem, ha apa nem kényszeríti rá. Nem vett semmit komolyan velünk kapcsolatban és ennek ellenére is háromszor adott egészséges gyermeknek életet. A fiai voltunk, de szimplán kis emberekként tekintett ránk. Apa elmondása szerint volt benne némi anyai ösztön, de győzedelmeskedett általában a drog, és akkor hosszú órákra, ha nem éppen napokra volt kiütve. Az emlékeimből mégis elő tudok hívni egy kedves női alakot, mely nem más volt, mint az apám húga. A nagynénikém mindig első szóra ugrott, ha apának gondjai adódtak velünk. Nélküle valószínű nem lennék itt, és nem készülnék életem egyik legnagyobb szerepére. Scarlett maga volt a megtestesült jóság. A mosolygós arca és a megnyugtató hangja a mai napig a fülemben cseng. Rengeteg alkalommal olvasott fel nekünk mesét, és talán miatta szerette meg az öcsém az olvasást is. Mindenkinek vannak példaképei, és bizton állíthatom, hogy nekem az apám az egyik, de mégis egy kis részem hálát ad azért, hogy némi nőies energiák is körbevettek anno. Fájó szívvel elevenítem fel a nénikém arcát, és elmormolok egy imát is érte. Caleb alig volt hat éves, amikor kiderült, hogy rákos. Nem szenvedett sokat, és apa szerint gyorsan elment. Talán én voltam az egyedüli, aki láthatta a kórházi ágyon. Sawyer lelke belebetegedett volna, ha látja az utolsó perceiben. Egyetértettem akkor az apámmal, és hiába tartottam nagyfiúnak magamat, akkor is megviselt a halála. Nem maradt egyetlen női támaszunk se. Mi lesz velem a jelenben, ha senki nem fogja fogni a kezemet a gyerek mellett? Képes vagyok egyedül is felnevelni a fiamat? Fogalmam sincs arról, hogy milyen sorsot szántak nekünk az égiek, de Mallorie már most elbukott. Nem hinném, hogy látni akarná a jövőben, ha mégis, akkor nekem kell észnél lennem, hogy ne tiltsam el tőle. Kegyetlen tudok lenni. Nem csak az ügyfelekkel, de a családtagjaimmal is, ha megköveteli az erkölcsi mércém. Lorie-hoz vonzódtam, és most is érzek iránta valamit, de ez már korántsem olyan, mint öt évvel ezelőtt volt. A megismerkedésünk utáni első hónapokban különös érzéssel jártam haza. Valaki várt a lakásban, főzött nekem, beszélgettünk. Bíztam benne, hogy megtanulja normálisan használni az angolt, beiratkozik egy iskolába, vagy kitalálja, hogy mihez lenne kedve a jövőben, de ez a pillanat soha nem érkezett el. Titkon eljárt a munkaidőm alatt szórakozni, néha engem hívtak fel, hogy menjek érte, mert be van lőve. Kiábrándító egy nőt ilyen állapotban látni, tudva a múltam azon szegletét, amiről nem szívesen beszélek. Az anyámat láttam benne, de éveken át hitegettem a lelkemet, hogy neki más forgatókönyvet írtak. Ki fog gyógyulni belőle, segítenek a rehabon és talán egy párt fogunk alkotni rendesen is. Egyszer az is megfordult a fejemben, hogy elveszem feleségül. Rachel után szigorúan elleneztem a házasság intézményét, de még erre is képes lettem volna, ha él a felkínált lehetőséggel. Átesett a ló túloldalára és már a józan szavaim se jutottak el hozzá. Emlékszem egy esős éjszaka volt, amikor elcsattant az első pofon. Nem szándékosan tettem, de annyira felhúzott, hogy nem tudtam türtőztetni magamat. A dulakodásaink egyre gyakoribbak lettek, aztán elértünk már odáig is, hogy igényelte a fenyítést. Felébresztette a sötét oldalamat…nem voltam büszke rá, de még én is élveztem olykor, ha eldurvult a helyzet közöttünk. Mallorie szenvedélyes volt, és követelőző, akaratos, makacs és egy dög. Hatalma volt felettem, mert az anyám miatt vezekeltem. Mindenáron meg akartam váltani a lelkét, de ma este döbbentem rá igazán, hogy mennyire messze állok attól, hogy prédikációt tartsak a jelenlétében. Eltorzítottam a jellemét, olyasmit vártam el tőle, ami nem azonosult az igazi mivoltával. Mallorie szegénységben nőtt fel, neki más opció nem létezett csakis a bűnös út. Régen eldöntötte már a sorsát, én csak egy ösvény voltam, eltévelyedett mellettem. Mondd, hova jutottunk?
A kórház felé vezető úton a gyomrom összeszűkül kanálnyi méretűre és a torkomban képződő gombóc is egyre nagyobb. Az anyámról beszéltem, de a jelenben a fiamat és az édesanyját féltem. A parkolóban aztán felgyorsulnak az események. Jim előkerül és tömören beavat a részletekbe. Nem engedek abból, hogy Cora mellettem maradjon, és ennek hangot is adok, ha kell még egyszer el fogom mondani minden egyes testőrnek, akit én fizetek, hogy mit várok el. A felvonóban elhangzó kérdésre magam is tudok már felelni. A huszonhat hét édes kevés egy kifejlett tüdőhöz, vagy bármi egyébhez. A csodával lesz határos, ha mégis megmarad. A hányinger a torkomat marja miközben a tekintetem vészesen elveszik a nő íriszeiben. A fájdalom kiül az arcára, nem tudja elrejteni előlem a benne dúló érzéseket. Pontosan tudom, hogy miken megy keresztül, de megtartom a titkát. Az emeletre érve szinte még egy másodperc szünetet sem kapok, mert beér az orvos előbb. A felkészültségem a minimálisra csökken, haladékra van szükségem, ha nem akarok mentálisan összetörni. A fegyelmezettségem a végleteket súrolja, de annyi lélekjelenlétem még van, hogy időt nyerjek. Jimnek feladatot szánok, hogy kettesben tudjak maradni Corával is. Minden percünk meg van számlálva, de még erőt gyűjtök, hogy búcsút mondjak a mai esténknek. A biztos pontommá teszem meg, reménykedem benne, hogy itt lesz, ha véget ér ez az egész. Az ígérete többet jelent nekem minden szónál és csak bólogatva reagálom le. A kezével végigsimít a borostás államon, aztán egy csókkal pecsételi le a szekundum gyötrő múlását. A visszatérő biztonsági vezető ver éket közénk.
- Nem kell senki odabentre. Őrizzék az emeletet. – a másik érdeklődés közepette a búzakék lélektükreim a nőre futnak. – Maradjanak a közelében, és ha bármire szüksége lenne, intézkedjenek. Mr. Gillies-t hívja fel nekem, hogy idebent vagyok. – szólok még oda, aztán megjelenik a nővér is egy bátorító mosollyal.
- Mr. Cowen itt van a műtősruha. Kérem vegye fel és segítek felkészülni. Jöjjön velem. – nem marad más, csak a bizonytalan lépkedés a műtő felé. A vállam felett még hátrapillantok, keresem Corát, aki rezdüléstelenül áll a folyosón, míg én is el nem tűnők mögötte. A fertőtlenítő szag nem segíti elő a gyomrom háborgásának csillapodását. A nővér magyaráz valamit, egy maszkot kötnek a szám elé. Az üvegablakon keresztül látom Őt. Békés…vajon érzi, hogy mennyire jelentőségteljes pillanatok következnek mindkettőnk számára? Lorie…

Ahogy Jude-nak is elmondtam, mennyire szerencsés helyzetben vagyok vele ellentétben, minden szavam igaz volt. Úgy nőttem fel, hogy mindkét szülőm az életem alapkövét jelentette, s a nagyszüleimet is gyakorta láthattam. Ha egy betegség is árnyékolta be a teljes habcsók-szerű boldogságot, még akkor sem mondtam volna le arról az emlékképről és biztonságról, melyet számomra jelentett az otthon. Velük, a családom környezetében éreztem úgy, hogy mindent képes vagyok a helyére zökkenteni és bármi is taszítson a padlóra, képes vagyok felállni onnan. Mert ez az élet rendje, mert nem maradhatok a sötétségben, mint ahogy éreztem is a két baba mellett..  S emiatt is nevetséges az, hogy.. egy aprócska részem a kapott információk kereszttüzében is vágyott arra, amivel Mallorie nem akart élni, amit teljes szívéből el akart utasítani, mert a hallucinogén anyagokkal nem tett mást, csak üldözte az aprócska életet, folyamatosan bántotta a gyermeket, akinek abban a burokban kellett felnőnie és megerősödnie, amit minden pillanatban mérgeztek. Fájt és rettenetesen elhagyatottnak éreztem magam akkor, amikor a nőre gondoltam - ő eldobta volna magától mindazt, ami számomra a teljességet jelentette volna.
Igyekeztem volna segíteni Jude-nak, de tudtam, hogy a szavai ellenére, a jelenlétében sem lehetne tőlem távolabb. Nem az elutasításról beszélek, nem arról, amikor a nézeteltéréseink vertek éket kettőnk közé, de jól tudtam, hogy merre járhatnak a gondolatai. A mindig összeszedett férfi már csak halvány lenyomata volt önmagának és ha nem ezt a férfit akartam volna megismerni igazán - ha nem a valódi és előttem is lecsupaszított férfit akartam volna látni - most zavart volna az, hogy nem voltak meg a mindig tudott válaszai. Ha nem akartam volna látni mennyire mélyen összetett és komplex ő, akkor most nem lennék itt vele, hanem hagynám, hogy ő egyedül küzdjön meg a félelem démonával. És bármennyire is akarta kezdetekben távol tartani magát tőlem, meghagyva csak a domináns és üzleti gondolkodású Jude-ot, attól a férfi eszményképétől most nem is lehetett volna távolabb a jelenlétemben. S ezért.. a pillanatért, ezért a mai napért azt hiszem, örökké hálás leszek, bárhogy is alakuljon kettőnk kapcsolata a jövőben.
Jim jelenlétében súlyosabbá vált a csend és vészjóslóbbá. A valóság olyan erősen csapott arcul, hogy az már nem csak Jude számára volt sok, hanem ahogy elhangzott az a bizonyos szám az állapotosság hetéről, képtelen voltam tűrtőztetni a félelmem, a múltam újraélését, a lehetséges magzatelvesztést - mert a baba még nem lehet kész a kinti világra. Habár az emeletre felérve a három férfi beszélgetését végigasszisztáltam, nem tudtam érdemben hozzászólni, mert még mindig ugyanott tartottam.. ezért is hagytam, hogy a hangok és árnyak tovaússzanak a folyosón, mígnem csakis Jude és az én jelenlétem töltötte be a korridort, a férfi érintése volt az, ami kijózanított, a nekem intézett szavakkal karöltve. Azt hiszem, hogy még a Nicholasszal történt szakításom sem viselt meg ennyire, mint most ez a pillanat. Képtelen voltam tovább a csendre és ha alapesetben a szívem túlcsordult volna ígéretekkel, puha, édes illúzióval, úgy most.. nem akartam mást, csak könnyíteni a velem szemben álló lelkén. Hagyni, éreztetni és tudatni, hogy nincs egyedül. Könnyedén tettem neki ígéretet arról, hogy megvárom, itt leszek és sehova nem megyek nélküle, mert így is volt. Nem engedhettem el a kezét. Nem hagyhattam magára, amikor vállalta a sérülékenységét. Érintenem kellett őt, mielőtt magunk mögött hagyjuk a mai napot: azt, ami lehetett volna kettőnk közt.
Jim újbóli feltűnésére felsóhajtottam, de tudtam, szükséges volt. S mielőtt bármit is szólhattam volna, a nővér megjelenésére elhúzódtam Jude-tól, hogy hadd mehessen oda, ahol most feltétlenül szükséges volt a jelenléte. Valahol érzékeltem, hogy Jim hívást indított, hallottam a hangját, de a pillantásommal Jude lépdelését követtem, miközben a távolodó alakjának látványa előcsalogatott a gondolataimban egy filmbéli jelenetet... mint amikor John Coffey menetelt a Halálsoron című filmben a kivégzésére. Elszorult a torkom, és csak akkor engedtem a könnyeimnek, amikor Jude utolsó pillantása felém eltűnt a fordulóban. Remegő ujjakkal töröltem le az arcomat, ami nedvessé vált a könnyeimnek hála, összerezzenve Jim jelenlététől. Mikor került megint ide?
- Hozhatok valamit Önnek, Miss.. - kezdett volna bele, de nem bírtam tovább.
- Levegőre van szükségem - öleltem magam át hirtelen, hogy a testemet egyben tartsam, mielőtt még a pánik elhatalmasodott volna rajtam. Ha a baba tüdejében a léghólyagocskák ebben a hétben is alakulnak ki, a pici szemhéjai felnyílnak és képes önmagát is megkarmolni akár az anyaméhben, olyan kicsike és annyira sérülékeny..
- Kimehetünk a teraszra - ajánlotta fel, tőlem pedig csak egy bólintásra futotta és meg sem vártam, hogy ő induljon meg annak irányába, szinte szaladva robbantam ki annak ajtaján, megkapaszkodva a korlátban is, csak hogy az ujjaimon végigfutó remegést megszüntessem. Magam sem tudom, mennyi ideig maradtunk odakint a már lehűlő levegővel körülölelve. Nem érdekelt a sötétség, a lúdbőrőző bőröm sem, de a táskámban négyszer szólalt meg Jude telefonjának csengőhangja és összesen tizenhárom üzenete érkezett. Tudom, mert minden alkalommal úgy rezzentem meg, mintha legalább bombát robbantottak volna mellettem.
A korlátot magam mögött hagyva leültem a székre. Jim nem csak vizet hozott nekem, de az automatából szendvicset és chipset is lepakolt mellém az asztalra, de képtelen voltam hozzányúlni. Helyettem ő ette meg, telemorzsázva a felsőjét is, amiről beszélni kezdett, hogy a felesége mennyire ki nem állhatja és állandóan zsörtölődik vele. Két kamasz gyereke az őrületbe kergeti és azt is megtudtam, hogy Jacko-nak hívják a kutyájukat. Próbáltam fejben ott lenni vele, végighallgatni és megérteni mindent, amit mondott, de képtelen voltam teljesen koncentrálni az irányában. Valószínűleg tudta, hogy merre járhattak a gondolataim; odabent, ahol Mallorie épp életet adott annak a gyermeknek, amit ő nem akart, Jude pedig rettegett tőle.
Megköszörültem a torkom, ahogy bizonytalanul felálltam. Jim azonnal nyitotta az ajtót és úgy terelt be, mint a legtürelmesebb juhász. Hagyta, hogy elmenjek mosdóba. Hagyta, hogy leüljek a kórtermek elé az egyik székre, a nővérpulthoz legközelebb eső helyre, a mellettem lévő székre lepakolva a táskámat, csak hogy szinte összekuporodhassak a székben. Kibújtam a cipőimből a ruhámat elrendezve felhúztam a mellkasomhoz a combjaimat, hogy átölelhessem magam.
Megint megszólalt Jude telefonja.
Három perc múlva ismét, amire felsóhajtottam halkan, hogy aztán kihalásszam a csörgő kütyüt a telefonból. A kijelzőn Sawyer neve villogott, amitől nem lettem jobban. Elkeseredve néztem a nevet és... tiszteletben kellett volna tartanom Jude kérését... nem akart hallani az öccséről. Nem akart tőle semmit és most éppen dühös volt rá. A méregbe burkolt csalódottság ott függött köztük, amiért Sawyer tehetett közvetetten Lorie függőségéről... és mégsem bírtam elviselni a testvérek közti kialakult feszültséget. Ösztönösen húztam elő a saját telefonom, hogy Sawyer nevét kikeresve egy rövid üzenettel tájékoztassam őt: a kórházban vagyunk, ahol Lorie császárral szül..
Hezitáltam. Annyira nem akartam cserben hagyni Jude-ot most. Nem akartam megbántani és elárulni őt! Kínlódva nyeltem egyet, a falnak döntve a fejemet néztem a megírt üzenetet.
El kellene küldenem neki. Csak egyetlen gombnyomás!
Egyetlen gombnyomás....

Jude! Nekem is szükségem van Rád!

Amint a műtő felé lépkedek már nincs egyszerű dolgom. A történet ezernyi szála összegabalyodik és a kint hagyott félelmet a kétségbeesés veszi át. Idegen környezet, ijesztő visszarepülés az időben csak éppen már nem vagyok gyerek, hogy akként viselkedjek. Lorie és az én szálam egyesül ezekben a percekben. A nővér előttem halad és a bemosakodó területig enged csak be. Elmagyarázza, hogy fel kell vennem a kikészített műtősruhát a steril környezet miatt, a maszkot ugyanúgy a szám elé kötik, mintha én is a csapat része lennék. Tehetetlen ficsúrnak érzem magamat az öltöztetés alatt. A kezemet kinyújtom és megvárom, hogy két nő adja rám és fűzze össze a hátamon a zöld szettet. Gyűlölöm a színt és a helyet is, de ketten várnak rám, hogy jelen legyek a nagy esemény alatt. Lorie érzéstelenítést kapott és valamennyire képben van, de a narkotikumok elvették az eszét. Az aneszteziológus mutogat valamit az üvegfalon túlról. Nem értem az összeszokott emberek kommunikációját. Sikít rólam, hogy kívülálló vagyok.
- Jöjjön ide Mr. Cowen. Meg kell mosnunk a kezét. – megyek én amerre mondják más lehetőségem nincs is. Esetlenül állok egyik lábamról a másikra és érzem a szappan illatát, mely az orromba kúszik.
- Odabent csak oda álljon, ahova a doktor úr mondja és ne legyen láb alatt. Amennyiben komplikációk lépnének fel azonnal ki fogjuk kísérni onnan. A baba szívhangja leesett és ezért kell a sürgősségi császár. Megértette, amiket mondtam? – egy barna szempár úszik be a látóterembe, de azonnal bólintok is.
- Rendben, akkor menjünk be. – nincs már se üvegfal és előkészítő sem. A padló nem csúszik mégis úgy érzem, hogy bármikor szétnyílhat alattam a föld. Ebben a nyomorult műtőben életek változnak meg, gyerekek sírnak fel és emberek halnak meg. Soha nem éreztem még ennyire távolinak a valódi énemet. Puszta szemlélőként kalapot emelek az orvosok és a nővérek előtt, hogy nap mint nap hasonló eseteket csinálnak végig. A miénk nekik átlagos, de nekem gombóc nő a torkomban, a szívem az eget verdesi. Dr. Howard biccent az érkezésünkre és az egyik távoleső helyre mutat valahol Lorie feje mellett.
- A másik oldalon nem lesz szép a látvány. A hölgyet nem altathatjuk, mert rengeteg morfium van benne, valószínűleg így sem fog sok mindent érezni. – a szavak elhangzása közben az én kékjeim az esetlen arcot fürkészik. Lorie szeme beesett és tele van félelemmel. Érzékeli a jelenlétemet és mondana is valamit, de nem nagyon lehet érteni.
- Itt vagyok. – lépek közelebb hozzá és megpróbálok lehajolni, de a maszktól az én beszédem is hangyásabb.
- Jude… - kérlel esdeklően a kezét nyújtva felém vigaszt keresve. A mozgása koordinálatlan és egy babára hasonlító. Máskor ódzkodnék a hasonló emócióátadástól, de a fiamnak ad életet, ezért nem kérdés, hogy gyengéden megszorítom a kezét. Nem merek odanézni, ami a hasát eltakaró függönyön túl zajlik. Lehet ezt a felállított valamit annak nevezni? Sok pénzt fizettem azért, hogy a legjobb ellátást kapja, most mégsem érzem azt, hogy mindent megkapott volna.
- Itt vagyok. – suttogom az orrom alatt és amennyire a csapat és a körülöttem lebzselő személyzet engedi, úgy maradok mellette.
- Hetes szikét kérek…tiszta metszést. – áldom az eget, hogy nem ettem semmit Corával, mert a gyomrom liftezik a megjegyzésektől. Az ukázok nem nekem szólnak.
- Mi történik? – érdeklődik Lorie annyira gyenge hangon, hogy megesik a szívem rajta.
- Kiszedik a babát. – felelem neki tárgyilagosan, de remeg a sajátom is. Ketten vagyunk a slamasztikában.
- Tartsa nekem a hasfalat…igen kell még egy kis vágás. – szinte kiráz a hideg, de nem eresztem el Lorie-t, aztán meg valami belső indíttatásból az arcára simítom a kezemet.
- Minden rendben lesz. Itt vagyok. – fogalmam sincs, hogy mennyire hatásos a jelenlétem, akár a szavaim, de könnyek gyűlnek a szemében.
- Én… - kezdene bele, de akkor már hárman állják körbe és nekem is fel kell pillantanom a történésekre.
- Rossz a fekvése. Ki kell húznom. – a rosszullét kerülget, de igyekszem helytállni és úgy tenni, mint akinek mindennapos dolog a szülésnél való megjelenése. Az idő nem vánszorog, egy helyben toporog. A kiemelés momentumában fellélegeznék és öröm járna át, de valami elmarad.
- Nem sír. – ez a ténymegállapítás a szívemet facsarja össze.
- Miért nem sír? – erősen cseng a hangom, pedig egyáltalán nem érzem jól magam. Nem is foglalkoznak a kérdésemmel. A gyereket elviszik és ennyi volt. Nem mondanak semmit, a csapat másik fele meg Lorie-ra koncentrál.
- Mr. Cowen átviszik a gyerekintenzívre a kisfiát. A tüdeje nem fejlődött ki, ezért nem sírt fel. Átesik az alapvizsgálatokon és inkubátorba meg lélegeztetőgépre kerül. A legjobb szakemberek kezében van… - hiába a bátorító szavak most korántsem érzem nyugodtnak magamat. Felkészítettek rá, hogy hamarabb is jöhet, de nem így. Lorie apró szorításaira pillantok le a barna íriszekbe.
- Szép Jude? A fiunk… - sírva néz rám, és most az egyszer nekem is könnybe lábad a szemem.
- A legszebb Lorie… - szorítom meg a kezét, de valami történik. Hirtelen csúszik ki a két tenyerem közül a karja és a sok gép egyszerre kezd sípolni.
- Nincs szívverése…valahol vérrög van. Vigyék ki. – meg sem tudok szólalni, mert sokként ér az újabb dráma. Kilöknek szó szerint az ajtón és csak azt lesem, hogy immár Lorie élete a tét. Életmentő egység érkezik a műtőbe és egy csomó vértasak.
- Uram…jöjjön velem, mindent megtesznek a feleségért. – nem javítom ki a nőt, mert nem lenne értelme. A maszkot leveszem és a szemközti kukába hajítom. A tekintetem még könnyes a fiam állapota miatt, de most már aggódhatok az anyja miatt is. Kitessékelnek és ott hagynak a folyosón. A szemem perifériájáról látom Corát, ahogyan felpattan és talán kérdez is valamit.
- Elvitték…a fiamat és Lorie sincs jól. – idegesen teszem a derekamra a kezemet és a másikkal a tarkómra simítok.
- Ez kurvára nincs jól. Megint én tehetek róla, hogy nem tudtam időben érkezni. – rázom meg a fejemet tagadólag. Senkit nem érdekel, hogy szenvedek.
- Mr. Cowen hozzak valamit? – puhatolózóan kérdez rá Jim a szükségleteimre.
- Nem kell semmi. Felhívta Mr. Gillies-t? – érdeklődöm a számat rágva.
- Igen…és intézkedik. – bólintok a megerősítésre. Leülök kínomban az egyik várótermes székre, de alig bírok nyugton maradni, ezért fel is ugrom. Kilométereket rovok a kórház folyosóján és minden arra járót megkérdezek, de senki nem tud felelni a kérdéseimre. Mi az isten történik odabent. Talán fél óra is eltelik az orvos érkezéséig. Vontatottan araszol felém és sóhajtva áll meg előttem.
- Mr. Cowen…sajnálom, de Mallorie-t nem tudtuk megmenteni. – ezek után nem sok minden jut el hozzám. Mond valamit egy embóliáról a tüdejében, aztán a szívére és csak szünet. Az agyam kikapcsol.
- Azt mondja nem tudta megmenteni? – kérdezek vissza, de erre nem mer reagálni.
- Mondja ki még egyszer. – válik fenyegetővé a hangom és nem kell sok, hogy elkapjam a műtősruha szegélyét.
- Megígérte…az anyja volt… - üvöltök a képébe. – AZ ENYÉM VOLT… - már nem kímélem egyáltalán és azok a könnyek jönnek, ha akarom, ha nem.

Habár a telefonom ott volt tőlem karnyújtásnyira, mégsem voltam képes megnézni a pontos időt. Jim is minden bizonnyal azonnal választ adott volna a kérdésemre, s mégis úgy éreztem, hogy minden másodperc ólomlábakon cammogott tova. A kínzó, tudattalan pillanatok egyre csak dagadtak, miközben az üresség belül már tátongó mélységgé fakult. Nem tudnám megmondani azt, hogy mikor lepték el könnyek a szemeimet vagy hogy mikor űzte ki a fejemből minden Jim által beszélt szót az aggódás, hogy nem tudtam, hogy vannak odabent ők hárman, mégsem igyekeztem elmenekülni. Nem tudtam, hiszen az ígéretem ide kötött, ebbe az átkos kórházba, amelyről minden egyes lélegzetvétellel mélyre engedtem a tüdőmbe a múlt fájdalmát.. még ha nem is itt éltem át az elvesztést. Sínylődéssel teltek azok a percek, ameddig egy ember megosztotta velem a társaságát és a mosdó fényesen csendes sötétsége ejtett rabul, ameddig ki nem mentem onnan, hogy ismételten ne tudjak mást csinálni odakint, mint nyugtalanul nézzek el abba az irányba, ahol Jude-ot láttam eltűnni ki tudja, mikor.
Sawyer keresése mindannyiszor megijesztett, és ha azt hittem, könnyű lesz neki válaszolnom, tévedtem. Ha megtettem volna, akkor az ügyvéd szavának és kérésének mondok ellent, talán tovagyűrűzve a testvérek közti pillanatnyi ellentétet még inkább elmérgesítettem volna a kettejük közti viszonyt, viszont azt sem hagyhattam, hogy Sawyer ne tudja meg, mi is történik. A telefonom képernyője már rég elsötétült, s még azt sem voltam hajlandó tudomásul venni, hogy annyira szorítottam a készüléket kétségbeesetten, hogy az ujjaim már remegve, elfehéredve fogták a mobilomat. Megköszörültem a torkomat, keserves sóhajtással döntöttem a fejem ismét a falnak, miközben hezitálva játszottam azt az élet aggódó szirmaival, amit pici korunkban mindannyian a szeretlek-nem szeretlek virággal. Csakhogy most ez életbevágóan fontos lett volna. Sokkalta nehezebbé vált minden lélegzetvétel, s amikor végre rászántam volna magam a döntésre, hogy ismételten Jude szavai ellen menve tudatom az öccsével, mi történik... akkor támolygott ki az ajtón egyedül a férfi magára hagyatottan. Azonnal mozdultam mezítláb, hátrahagyva a telefont is a széken, ott hagyva a cipőimet a szék alá becsúsztatva, csak hogy kellő távolságban megálljak, óvatos kérdést feltéve...
- Hogy vannak? A kicsi.. és Lorie? - aggódó éllel a hangomban, mégis halkan, idegesen érdeklődtem, miközben a pillantásom az ajtó és Jude közti járt... nem kellett sokáig várnom a válaszra, amit aztán követett az önmagát hibáztató szavak áradata. Miattam késett... miattam nem volt itt velük és nem Jude volt az, aki minderről tehetett, hiszen én voltam az, aki lefoglalta őt. Aki miatt nem azok mellett volt, ahol... a szemeim ismét könnyekkel teltek meg és ahelyett, hogy Jude-nak elmondtam volna, ő nem hibás, az ajtó felé fordultam félig, lehajtott fejjel megvizsgálva a padlót. A bűntudat bekebelezett és méregként vájta fogait a gondolataimba, a kétségbeesésembe. Keserűség fogott el, miközben végre képes voltam felnézni Jude arcára. - Erről nem tehetsz, Jude! Nem tudhattad... - Mallorie helyzete kivételes volt. A szerek miatt valóban veszélyeztetett terhesség volt az övé, ahol senki sem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan eljut majd arra a pontra, ahol életet ad a kisgyerekének. Túlságosan korai volt, túlságosan hirtelen és.. erről viszont senki nem tehetett. Mallorie sem, mert a függősége a betegsége volt, amiből nem tudott ilyen gyorsan, ennyire rövid idő alatt kikecmeregni.
Jim becsatlakozó kérdésére Jude terelt, én pedig elhallgattam, mert nem tudtam, hogyan tudnék segíteni rajta ebben a pillanatban. Csendes szenvedéssel az arcomon roskadtam le a székre, miközben figyeltem azt, ahogy Jude nem volt képes megmaradni egy helyben. Nem csodáltam, és nem is igyekeztem megakadályozni abban, hogy minél több szakembertől minél több információt próbáljon kicsikarni. Ha korábban szerettem volna tájékoztatni a férfi öccsét, nem most volt itt annak az ideje. A gyomrom liftezett, az epe lassan kúszott felfelé a garatomig a kialakult helyzet miatt, miközben a tépelődő gyötrődésem nem akart szűnni. Ezt tetézte az orvos megjelenése, a kiejtett szavak pedig szétziláltak minden józanságot bennem, bombaként robbant szilánkjaira az addigi összeszedettségem. A szám elé kaptam remegve a kezem, velem ellentétben Jude viszont más eszközökhöz nyúlt.. az ideges tagadás jelent meg először a hangjában, megrezzentem arra, amikor felemelte a hangját és a folyosó kongó ürességében vert viszzhangot a hangja. Jim azonnal megindult a két férfi felé, mert eddig visszahúzódva egy falnak dőlve nézte végig ő is tehetetlenül az ideges várakozást.
A doktor igyekezte megőrizni a hidegvérét, de inkább egyetlen lépést araszolt hátra, hogy még véletlenül se maradjon kéznyújtásnyi távolságon belül. Nem hibáztattam.
- Mallorie szervezete összeomlott, miközben próbáltuk megmenteni. Sokkot kapott odabent... a szíve pedig reagálni akart a történtekre... - a hangja megértő volt, nyugodt, objektív. Olyan, amilyen én soha nem tudtam volna lenni egy ilyen krízishelyzetben. Bizonytalanul megindultam az orvos és Jude felé. - Próbáltuk újraéleszteni őt, hosszú percekig küzdöttünk az életéért - valószínáleg több minden nekem is kimaradt, mert habár eljutott hozzám minden szava, nem tudnám pontosan visszamondani azt, hogy mi nem történt odabent Lorieval. Tudtam, hogy a szíve erősebben kezdett pumpálni a sokk hatására, ami vérveszteséggel járt. A tüdőembóliáig pedig sok minden vezethetett. - Igazán sajnálom, Mr. Cowen - nem csak üres szavak voltak ezek a dokitól, hanem valóban látszott rajta, hogy elveszített egy újdonsült anyát és nem csak egy halált jött bejelenteni. Ha Jude engedte, mikor mellé értem, az ujjaim a kezéért nyúltak, hogy összefűzzem az ujjainkat, szabad kezemmel pedig az alkarján simítottam végig lágyan, óvatosan. Ha akarta, kihúzhatta a kezét az érintésemből, de ahelyett, hogy az orvost figyeltem volna, az ügyvéd arcára néztem fel. Azt, ahogy a könnyek végigcsorogtak a bőrén s elvesztek a szakállában.
- A baba... hogy van a kicsi? - érdeklődtem, miközben majd' megszakadt a szívem. Ha őt is elvesztené Jude.... bele sem mertem gondolni.
- Az intenzívről azt a választ kaptam, hogy sikerült légzésre bírni őt. Már inkubátorba helyezték és folyamatosan figyelemmel kísérik az állapotát a továbbiakban. Egy sor vizsgálat vár rá ott. Gyenge.. de a légzési funkciói a helyzethez képest jók - nem volt túl meggyőző, de legalább én elhittem neki, hogy a koraszülöttségéhez képest jól viselte a megpróbáltatásokat.
- Van szabad kórterem itt? - csendesen tettem fel a kérdésem a dokinak, aki rámutatott a kettes számú ajtóra. Amennyiben Jude engedte, úgy vagy magam előtt igyekeztem őt beirányítani oda, vagy én húztam be figyelmesen oda őt, hagyva, hogy a kórterem ajtaja ránk záruljon. Nem volt szükség arra, hogy közönség előtt omoljon össze vagy essen bántódása bárkinek is. Elengedtem őt, ha menni akart, és elengedtem őt, mert nem voltam abban sem biztos, hogy vágyna-e az érintésemre, rám... a közelségemre vagy a társaságomra. Nyeltem egyet. Még mindig magamat hibáztattam azért, mert elvontam őt a kisfiától ma és Lorie-tól. Még mindig én tehettem arról, hogy nem volt itt Lorie mellett az utolsó óráiban és azt hiszem, ez a gondolat ugyanúgy kísérteni fog, ahogy a babák elvesztése is. Sejtettem, hogy Jim még beszélt odakint egy pár szót az orvossal, igyekezett elsimítani minden izgalmat, hogy aztán az ajtótól nem messze álljon meg. Az ajtó egy pillanatra nyílt csak ki, hogy a táskámat és a cipőimet bepakolja ajtón innen egy biccentés kíséretében... Mégsem tettem szóvá, hogy önmagamat hibáztattam. Nem lett volna fair Jude-dal szemben.
- Annyira sajnálom - a hangom megtörten csengett, ahogy Jude állapotát igyekeztem felmérni. Pillanatokkal később már egy zsepit nyújtottam felé, ha kérte, akkor hagytam kicsúszni azt az ujjaim közül, ha nem kérte, akkor én használtam azt el. - Szeretnél egyedül maradni egy kicsit most? - kezdtem csak bele, de nem akartam tetézni Mallorie halálát, az elvesztését. Mégsem mozdultam addig, ameddig Jude nem kért meg arra, hogy menjek innen. Nem ismertem a nőt, mégis megértettem, milyen a halál jelenléte az életben... Jude pedig ismét átélte azt, amikor Caleb megszületésekor... egy újabb anya hagyta el az élők világát azután, hogy életet adott egy apróságnak... újra át kellett élnie mindezt Jude-nak és ez szíven ütött.
- Jude - ejtettem ki a nevét puhán, egyszerre kérdőn és szomorúsággal eltelve. Bármit, amit meg tudtam neki adni most, csak egy szavába került.

Vannak azok a pillanatok, amikor az ember elveszíti a kontrollt az élete felett. Ilyen egy nem várt haláleset. A szülőszobán vagy a műtőben még a hely nevét sem tudnám megjegyezni. A nővér és a köztem történt interakció után minden homályossá vált. Igyekeztem megőrizni a higgadtságomat Lorie állapota miatt, nem láthatta rajtam, hogy mennyire félek, mert akkor összeomlott volna. A kezét fogtam és mindent elkövettem, hogy egy kicsit is enyhítsek a fájdalmán. Már nem tartottam hibásnak azért, mert szereket használt és a drogok világában lelte örömét. Minden embernek akad gyarlósága ezen a földön, amiért vezekelnie kell. Nem voltam különb, mint ő…pusztán a józanság tartott egyben, hogy ne üvöltsek a jelenlévőkkel. Gyenge jellem hadakozott belül, egy gyermek kiáltott az anyjáért, hogy védje meg a következő percektől. A szülés folyamata egy maradandó élmény, nem hiába mondják csodának. Nekem mégsem fűződtek hozzá kellemes emlékeim. Lorie arcára volt írva, hogy fél és nem tudja, hogy mi következik. Próbáltam csitítgatni és a lelkére hatni, hogy tartson ki. A büntetése az én vétkem is, mert nem kellett volna ebbe a helyzetbe belerángatnom. Az egyén döntése, hogy akar-e gyereket vagy sem, de még ezt a választást sem hagytam meg neki. Szörnyeteg voltam és már nem szerettem volna felmenteni magamat. Mindenképpen meg fogjuk beszélni a részleteket, ha jobban lesz és meg fogom neki adni azt, amire a legjobban vágyott. Elengedem, ha ettől jobban érzi magát és szabadon élhet. Pénzt fogok neki biztosítani, hogy ne szenvedjen semmiben sem hiányt, miközben belül sejtettem, hogy úgysem költené másra, mint drogokra. Ördögi körbe csöppentem, de azt már nem fogom elvárni tőle, hogy felnevelje a fiunkat. Szenvedés a létezés, ha nem engedem el. Borzalmasan nehéz lesz megtennem, de úgy érzem, hogy most ez a helyes döntés. A mosolyom nem őszinte, amikor a barna íriszekbe nézek és azt látom, hogy a félelem teljes mértékben átveszi felette az irányítást. Miért nem lehetek a helyében? Bármit megadnék neki, hogy ne lássam a csillogást és egyben a lemondást is a szemében. Valahol ironikus, hogy ezekben a percekben sokkal éberebb, mint általában szokott lenni. Nem figyelek igazán a műtős csapatra, kis buborékot képezek körénk. Tudnia kell, hogy nem hagyom el és fordított helyzetben is itt lettem volna. Már bánom, hogy ma este elhúztam az időt és más nő karjaiban kerestem a vigaszt. Soha az életben nem fogok mesélni neki Coráról. Nem lenne tisztességes, ha megbántanám, nincs jelentősége annak, hogy mi történt közöttünk a terapeutával. A gyermekem ezekben a vészterhes másodpercekben jön a világra és mégsem tudatja a nagyérdeművel, hogy lenne hangja. Baj van, de nem eshetek szét. A fiamból egy véres csomagot látok és megannyi kezet körülötte. Nem sír és ez nem sok jót remél, mégis hazugságba taszítom mindkettőnket. Lorie a kinézetére kérdez rá, én meg azt mondom neki, ami igaz is lenne. A legszebb a világon, mert ő szülte nekem. Boldogság kellene, hogy átjárja a belsőmet, de csak a keserűség marja a torkomat. Hurrá…apuka lettem, de milyen áron? Felocsúdni sincs időm, mert valami komplikáció adódik Lorie-val is. Kitessékelnek a műtőből és ott találom magamat hirtelen a folyosón. A tehetetlenség méregként terjed szét az ereimben, ahogyan megrohamoznak. Nem tudok érdemben figyelni Cora érdeklődésére, mert az a célom, hogy információt szerezzek a bent lévő nőről. A nővérek levegőnek néznek, és nincs egyetlen itt dolgozó sem, aki könnyíthetne rajtam. Nem bírok egy helyben maradni, lejárom a lábamat is, de az idő nem telik gyorsabban. A rosszullét kerülget, hogy mi lehet odabent a fehér ajtón át. Az államat vakargatom és a derekamon támasztom meg a kezemet, amikor megjelenik az orvosunk. Miért érzem minden zsigeremben, hogy rossz híreket fog közölni? Nem igazán fogom fel a harmadik mondat után, hogy mi volt. Az embólia másodlagos fogalom, bennem csak egyetlen mondat ismétlődik újra és újra. Nagyon sajnálom, de meghalt. Az nem lehet, hogy Mallorie nem élte túl. Biztosan egy vicc lesz és valaki azt gondolta az ellenségeim közül, hogy ezt a pillanatot kell kiválasztania arra, hogy szórakozzon velem. Az idegszálaim pattanásig feszülnek és valamiért a cérna elszakadni látszik. Megindulok az orvos felé, de érzékelem a perifériámról, hogy ketten is ugranak. Jócskán felmegy a vérnyomásom is, de az igazi düh akkor kap el, amikor Cora keze az enyémre siklik. Lelököm magamról és most elég lekezelően szólok hozzá.
- Ne érj hozzám. – felelem neki a kiborulás szélén állva, aztán az orvosra pillantok.
- Mit gondol ez engem vigasztalni fog? Leszarom, hogy mit mond…ennek következményei lesznek… - fenyegetem meg, de addigra már Jim is ott van a közelünkben és Cora a baba állapotára kérdez rá.
- NEM ÉRDEKEL A FIAM. NEM BÍROK RÁNÉZNI SEM, HA AZ ANYJA HALOTT. – üvöltöm a folyosó közepén, és azt veszem észre, hogy Cora megfogja a kezemet és egy üres kórterem felé vezet. Nem csillapodnak bennem a dolgok, csak még jobban azt hiszem, hogy meg akar állítani. Az ajtó becsapódik mögöttünk, én meg azonnal messzebb állok meg tőle. Az első dolog az lesz, hogy belerúgok az ágyba és aztán a falba mártom az öklömet. Túlteng bennem a harag és nincs senki, aki ez ellen most tudna tenni.
- Mit sajnálsz? – förmedek rá és beletúrok a hajamba, hogy ne rontsak neki abban a minutumban. A zsepi nem érdekel, ahogyan az sem hogyan érzi magát ezekben a percekben. Nekem kell gyászolnom és nem neki. A kérdésére nem felelek egyből, a légzésemre koncentrálok, de csak azon pörgök, hogy mi van. Mallorie halott és csak sajnálni tudja mindenki, de ezzel nem hozzák vissza. Az ajkaimat összepréselve pillantok át a nőre, amikor a nevemet mondja ki már nem is tudom, hogy hányadik alkalommal.
- Még egyszer ne… - figyelmeztetem, de aztán megindulok felé és kicsit sem figyelve a szemében felvillanó félelemre egészen az ajtó melletti falig szorítom őt, hogy még véletlenül se legyen ideje menekülni. A felkarját megragadva rántok egyet rajta, aztán a csípőmmel préselem neki a függőleges felületnek.
- Jól jegyezd meg Cora, amit mondani fogok. Mallorie az egyetlen nő…mondom az egyetlen, aki most érdekel. SZERETTEM IS A PICSÁBA. – rivallok rá, de már potyognak a könnyeim.
- MEGHALT. – verek egyet a falba a feje mellett és utána zilálva mélyesztem bele a kékjeimet az övébe.
- Ami közöttünk történt hiba. Jobb lesz, ha hazamész, mert isten a tanúm, hogy nem fogom türtőztetni magam, ha még egyszer beleavatkozol a dolgomba. Megértetted? – mélyül el a hangom és pislogás nélkül figyelem őt az orromon keresztül véve a levegőt.

Függetlenednem kellett volna, elválasztani az üzletet a magánéletemtől és mégis elmosódtak a határaim olykor. Tévedés ne essék, a munkát nem vittem haza magammal sosem, egyszerűen csak amikor dolgoztam, mindig többet próbáltam adni, mindig többet próbáltam meg tenni másokért és most is valamennyire az életemmel kellett volna foglalkoznom, a jólétemmel, azzal, hogy a letett munkát megfizessék, de nem jutottunk el addig az ügyvéddel megint csak, hogy helyre tegyük mindazt, amiért a kapcsolatunk kiforrta önmagát. A megszerzett csikó mellé trénerre volt szüksége, csak azzal nem számoltam, hogy a mai napig eljutunk. Nekem sosem voltak olyan támasztott feltételeim, hogy munkatárssal nem lehet több, egyszerűen csak úgy alakult az életem, hogy valóban a munkán kívül találtam meg az eddigi párjaim. Az egyenjogú partnerségről kellett volna tárgyalnunk, a fizetésemről, a munkám oontjairól, arról, hogy Jude mit akart a tréning során, hogy milyen irányt vegyek, elvégre az ő lova volt, az ő pénze...
Mégsem jutottunk el eddig. Megint csak. Ehelyett egy kórház fertőtlenítő szagú falainak visszázsságát figyeltem egyszerre liftező és néha megkorduló gyomorral, mégis viszolyogtam attól, hogy bármit is lenyeljek, nem hogy jóízűen elfalatozzak. Türelmes típus voltam, most mégis az idegesség vegyült a félelemmel, tudva, hogy a baba aprócska és rettentő gyenge.. és tudtam, hogy milyen az, ha idő előtt távozik a túlvilágra egy kicsiny lélek, csendben, úgy, mintha soha nem is létezett volna. Mert neki(k) nem fájt, nem érezték, hogy szerették őket, nem tartották őket még a szüleik az óvó karjaikban. Nem kacaghattak rá a nagyvilágra és nem hallhatták azt, amikor azt mondják nekik, hogy ők a legdrágább kincsek a világon. Mindezen gondolatok még Jude megérkezése előtt fogalmazódtak meg bennem, hogy aztán forduljon velem a világ is, amikor a szavai bombát robbantottak. Tehetetlenül figyeltem, ahogy kutakodik válaszok után, mindenkit és bárkit megállítva, hogy szolgáltassanak neki információkat, mert egy valamit tudtam róla: mindent ismert, mindent tudott és a bizonytalanság, a tudatlanság volt az, ami kikészítette. Az, hogy most nem volt egy másik terv, egy kiskapu... hogy a két fontos embert biztonságban tudja, rémisztő volt. A csendem olyannyira elmélyedt, hogy olykor még lélegezni is elfelejtettem és a bennem eluralkodó üresség új szinteket festett az elmémben.. ahová nem ért el sem hang, szín, szag, de egy érintés sem.. ezért is rezzentem szinte össze akkor, amikor megérkezett az orvos a lehető legrosszabb forgatókönyvvel: Malloriet nem tudták megmenteni. Az arcomból kifutott a szín, az émelygés pedig konstanssá vált bennem, mégsem tudtam csak ülve maradni, amikor Jude indulatai felszabadultak és tartottam attól, bevallom, hogy esetleg nem lesz képes visszafogni magát... Éreztem már, hogy mekkora erő lakozott benne, játszi könnyedséggel rángatott fel San Franciscoban is a lépcsősoron, mintha csak egy kivetett, haszontalan ronygababa lennék, s nem más. Ez motivált arra, hogy a felerősödő hangzavarra felálljak és Jude mellé lépjek, hogy egy kicsit csitítsam a kialakult helyzetet, mert... nem tehette meg, hogy bántalmaz egy orvost, az istenért! Visszájára sült el a közeledésem, mert a lerázó mozdulatra megmerevedtem egy pillanat erejéig, az elutasítása egyértelmű volt és idegen, megint a rideg hidegség gurult végig rajtam, azonnal lesütve a szemeimet szinte úgy hunyászkodva bólintottam a szavakra. Mégsem voltam képes csendben maradni és csak hogy egy kicsit talán másra tereljem a témát, a babáról érdeklődtem, aki gyenge volt, képtelen arra, hogy önálló lehessen, s az egészségestől pedig távolabb nem is lehetett volna. Minden egyes hallott szó arculcsapás volt, de Jude lekezelő stílusa, ahogy elutasította a saját sarját, akkora gyomrost jelentett, amihez még soha nem volt szerencsém. A hányingerrel keveredett felháborodás kaparta a torkom, keserű lett a nyelvem és a könnyeimet minden igyekezetemmel megpróbáltam visszafojtani, ám mielőtt eltávolodtam volna a jelenleg legnagyobb fenyegetéstől, már bent is voltunk abban az üres kórteremben, ahol azt mondtam, amit éreztem... ahogy éreztem, a kiejtett szavak gyengék voltak és esdeklőek.
Hagytam, hogy távolabb álljon meg tőlem, de minden egyes szót méregbe mártva dobott elém. Mintha én tehettem volna arról, hogy a pici gyenge volt, hogy Mallorie elhunyt, hogy ők idáig jutottak és hogy.. megint elhagyta őt valaki más is az anyján kívül.
- Azt sajnálom, hogy nem hallod őt többé nevetni. Hogy nem tarthatja már a karjában a kisfiatokat. Azt sajnálom, hogy nem lehettek egy család.. - a halál nem válogat, nem csak azokat hívja a birodalmába, akiknek lejárt az idejük, hanem azokat is, akik a feladataik kellős közepén voltak. Mallorienak fel kellett volna nevelnie a kisfiát. Lorienak kellett volna kicserélnie az első pelenkát, mérgelődni, hogy mennyire finnyás, az első lépéseknél segíteni, az első futóbiciklit együtt kibontani a kicsivel. Látni, ahogy felnő, ahogy az első párkapcsolatát kialakítja, a szárnypróbálgatásait, azt, hogy kirepül aztán a családi fészekből, és hogy aztán megtalálja a saját boldogságát. EZT sajnáltam... Mert habár Jude egy anyát veszített el, nekem két magzattól kellett elbúcsúznom. Lehet, hogy még a kimondottakat sem kellett volna elé tárnom, de úgy tűnt, hogy a neve hallatán pattant el benne valami, mert ameddig én a részvétemmel elvoltam, Jude megindult, a hirtelenségére rezzentem össze, a közeledése pedig egyáltalán nem volt gyengéd, szenvedélyes sem.. Vagyis.. a harag, a csalódottság ülte meg a vonásait, s mint ahogy eddig sem, most sem tudtam előle elillanni, magamat menteni. A hátam nyekkent a falon, a gerincem, lapockám erőteljesen koppant neki a mögöttem feszülő hidegségnek, a fölém magasodó alakja kényelmetlenséget szült, rettegést vont magával. A rántásra tiltakozó nyögést váltott ki belőlem. Ugyanazt a félelmet csalta elő belőlem, amit egy másik helyiségben kaptam tőle, csak akkor az ajtónak szorított. Nem tudtam a szemeit nézni, de nem mertem belenézni, s még csak levegőt sem mertem venni ott előtte. Ahogy az arcomba üvöltötte a nyilvánvalót, úgy törtem meg előtte és folytak le némán a könnyeim, enyhe remegést generálva bennem, hogy aztán a hirtelen fellobbanó újbóli haragja a falba bokszoló mozdulatban csúcsosodjon ki.. amire ijedten rándult a testem is. Nem éreztem magam biztonságban, mégis egy újabb ostorcsapásként ér az elbocsájtó szép üzenete. Ha tehetném, beolvadnék a falba. Ha tehetném, nem is léteznék most.. ha tehetném, elfelejteném mindazt, ami történt kettőnk közt, amit megtudtam róla, aminek a részese lettem.
A kezeimet ökölbe szorítottam a fal mentén, a körmeim a bőrömbe mélyedtek, miközben magatehetetlenül potyogtak a könnyem, miközben azon ügyködtem, hogy csak ne essek itt össze, de a testemet eluraló enyhe remegés állandósulni látszott. Túl közel volt, túl kiszámíthatatlan volt Jude és ez nagyon nem tetszett. Megint tehetetlennek éreztem magam. Megint annak, akit úgy rángathat, ahogy csak akart.
A szívem őrült tempójú dobogása szaggatta a mellkasomat, és csak felszínesen mertem levegőt is venni, minden bátorságomra szükség volt ahhoz, hogy fel merjek pillantani a szemeibe. Megértettem, mit mondott. Tökéletesen tudtomra adta, hogy soha többé nem kell még csak köszönnöm sem neki, ahogy azt is, hogy azt sem fogom megtudni, hogy a kisfiát hogy fogja hívni, ha túléli a csöpp baba a megpróbáltatásokat. Megértettem. Akkorát nyeltem, hogy azt bizonyára Jude is hallotta.
- Megígértem, hogy megvárlak és ezt be fogom tartani, ha akarod, ha nem. Ezen az sem fog semmit változtatni, ha nem állsz meg a falnál.. - a szavaim csendesen, bizonytalanul és realizálva az igazságot csengtek. - Nem kell hozzám szólnod sem, de nem fogok elmenni nélküled -  bocsánatot kérő, meghunyászkodó, csendes reakció volt ez a részemről. Mégsem bírtam tovább nézni a férfit, még ha fenyegetően közel is éreztem magamhoz, amiből szabadulni vágytam. Ha engedte és hagyta, akkor erőtlenül tettem a kezeimet a mellkasára, és ha engedte, akkor csak annyira igyekeztem őt eltolni magamtól, hogy kiszabaduljak a fal és Jude közé ékelődésből. Mint aki a halálsorról szabadult, úgy engedtem a tüdőmbe szaggatottan levegőt, csak hogy az ajtó mellé lépjek el csendesen, még pőre talppal. Az eltávolodásom tőle egyéni döntés volt, ám ahelyett, hogy felvettem volna a cipőimet, csak az ujjaim közé véve azokat emeltem meg a padlóról. - Megígértem neked, hogy megvárlak - tört ki belőlem a sírás, de most sem voltam hangos, és inkább nagyot nyelve próbáltam megnyugodni, kitörölve mérgesen a szemeimből a könnyfolyamot. Reszketegen fújtam ki a bent rekedt levegőt, meg is rázva a fejem lemondóan. - A fiadnak szüksége van rád.. ha akarod, ha nem - pillantottam el Jude felé, de annyit megtettem, amire utasított. Soha többé nem mondom ki a nevét, mert gyűlöli a számból. Ha nem akadályozott meg benne, akkor kinyitotva az ajtót magára hagytam az ügyvédet, de csak hogy odakint, a folyosón leüljek a székek egyikére. Magam alá húztam a lábam, Jim átható tekintetére pedig csak egy erőtlen mosoly volt a válaszom, sírástól vöröslő arccal. Már szinte láttam, ahogy kérdezni akart volna, de neki is csak megráztam a fejem lemondóan. Rettenetesen gyerekes húzás lett volna, ha Sawyernek elküldöm a régebben megírt üzenetet, ezért sem tettem mást, csak a fejemet nekidöntöttem a falnak mögöttem, olyan kicsire összehúzva magam, amennyire csak tudtam, várva Jude-ot, amikor készen áll arra, hogy hazavigyem őt. Bárhova is akarja, hogy vigyem...

Kevés alkalommal éreztem azt, hogy fáj a létezés. Megtanultam nélkülözni és a szeretetet is egy túlértékelt fogalomnak gondoltam, de valahol a megszikkadt bordakosaram belsejében pulzáló négyüregű szerv most csak tette a dolgát, miközben átmeneti értelemben meghasadt. A benti légkör a születéssel egybekötött csoda a pokollal azonosult az én szótáramban. Nem volt abban semmi felemelő, hogy egy élet képződik a biológiai egyesülésből. Lefeküdtem Lorie-val nem is egyszer, de a végén ezek az aktusok csak a szükségkielégítés célját szolgálták és nem egy jövőbeli családalapítás részét képezték. A kettősünk az elmúlt öt évben összefonódott és létezett egymás mellett. A szerelem elcsépelt idea, én meg végképp nem akartam a regények által piedesztálra emelt érzést megízlelni. Rachel volt a tanulópénz, hogy nem minden arany, ami fénylik. Az egyetem alatt a világomat is odaadtam volna azért a nőért, de a sikeres emberek is átverhetőek, akárcsak én. Unalmas lehettem a szemében vagy éppen túlságosan jó? A megcsalás után nem kérdeztem meg tőle, hogy mi vette rá, hogy Bastien alá feküdjön, de már nem is érdekes. A konklúziót levontam és megértettem, hogy a házasság manapság csak annak jó, aki el akarja herdálni a pénzét valami bugyuta nőcskére. Rachel szép és okos, és mégis hátba szúrt. Évek kellettek ahhoz, hogy elfelejtsem őt és közel engedjek mást is. Mallorie a semmiből robbant be az életembe és egyáltalán nem készülhettem fel az érkezésére. Totálisan az ellentéte volt a gazdag lánykának, akinek a kívánságait úgy teljesítették, ahogyan mások a boltban vásároltak minden egyes nap. Mallorie a mélyszegénységből jött, a pénzt nem értékelte és csak arra vágyott, hogy minél több drogot tudjon venni. A testét is áruba bocsájtotta volna, de volt benne valami kislányos naivitás a világ működésével kapcsolatban, ami rabul ejtett. A szárnyaim alá vettem és egy ideig, mint valami projektet, úgy rendezgettem az élete szálait. Figyelmen kívül hagytam az intő jeleket arra nézve, hogy függő és cseppet sem kíván megváltozni. Megint csalódnom kellett abban, hogy egy kapcsolat megéri a kockázatot vagy sem. Nélkülem nem boldogult volna, de egy idő után már nemcsak ez volt az oka annak, hogy magam mellett tartottam. Megszoktam a jelenlétét a lakásban, bármikor hozzányúlhattam, ha olyan kedvem volt. A lakótársas szimbiózis rutinná vált és igen…emiatt lett az életem része. Előtte nem játszottam meg az alkatomat, olykor a sötét és nyers erőt engedtem szabadjára, hogy tomboljon. Kihozta belőlem a legrosszabbat. Élveztem-e, hogy néha elcsattant egy-egy pofon, vagy a fulladásig hajszoltam szex közben? Igen, mert ezzel levehettem az álarcomat és nyugodtan lehettem az, aki szerettem volna lenni. Nem különösebben hatották meg az alvilági kapcsolataim sem, és így az a Jude Cowen lettem, akit ismer a világ. A megtörhetetlen és bosszúálló férfi, aki nem ismer kegyelmet, szívességet, ha nem kap cserébe valamit. Az információk a tudással értek fel és ebben a nyamvadt társadalomban csak úgy tudtál a felszínen maradni, ha a tudással üzleteltél. A mai napon megértettem, hogy még ez is kevés. Bármekkora hatalma is legyen valakinek, az még nem menti meg a szeretteinket az elkerülhetetlen végtől. Akármekkora összeget kifizettem volna azért, ha Mallorie életben marad. Nem akartam, hogy meghaljon, nem kívántam neki, hogy szenvedjen. Visszacsapott a felépített álarcom. Hol kezdődött az igazi Jude? Belül éreztem, hogy már kevés lesz a munka és az állandó vagyonszerzés. Belefáradtam a játszmákba és valami stabilitásra vágytam. Bennem gyökerezett a ki nem mondott család hiánya és a törekvés, hogy magam mellett tudjak egy olyan valakit, aki elfogad a hibáimmal együtt, de közben a legjobbat hozza ki belőlem. Undorodtam a ténytől, hogy én kergettem halálba Mallorie-t. Haraggal indultam meg az orvos felé, szét akartam tépni a fejét, hogy megértse nem vigasztalnak meg a szavai. Üres részvétnyilvánítás volt ez, ahol eldarálta a szokásos szöveget. A sajnálattal kitörölhettem a seggemet, mert Mallorie szíve már nem dobogott. Pár perccel ezelőtt még beszélgettünk és elhitettem vele, hogy minden rendben van. Már akkor sem volt kerek a történet, de érte megtettem. Megvilágosodtam, hogy a törődésem felért egy szerelmi vallomással is, amitől ódzkodtam. Vétkezett a drogokkal és nem bírtam elviselni a függőségét, de végigcsinálta a terhességet. Minden órával a halál felé taszigáltam és most nem kérhetek tőle már bocsánatot sem. Cora a háttérben érdeklődött a babáról, de a fiam másodlagos lett. Szimplán nem foglalkoztatott a jövője. A hányingerrel kavarodó gyomortartalmam és a tudatos jelenlét kezdték felemészteni a maradék józanságomat is. A szakadék szélén táncolva rántott be a kórterembe a terapeuta. Végezetes lépésre szánta el magát? Nem tudtam akkor még, hogy a gyűlöletem célpontja ő lesz. A beleszólása és a tanácsai elhomályosították az ítélőképességemet. Felbosszantott, hogy nem látta át a dolgokat és megint a gyerekkel volt elfoglalva. Gyászoltam és nem voltam kíváncsi az útmutatásra. Jócskán pattanásig feszültek már az idegszálaim és akkor estem neki úgy igazán, amikor a falnak szorítottam őt és a felületbe bokszolva eresztettem ki az első adag gőzt. Elmagyaráztam röviden a dolgokat, de még ez sem volt elég neki. Szótlanul hallgattam végig a melodrámába illő párbeszédünket. Eltolta a mellkasomat, hogy szabaduljon én meg nem álltam útját a szabadulásának. A sírással ébredt rá, hogy amit várt tőlem soha nem volt igaz.
- Felmentelek az ígéreted alól. – feleltem csendesen és most felé irányítottam a felsőtestemet. A szeme sírástól piroslott és megint a fiamat emlegette. – Nem érdekel mit gondolsz és hogy kinek van szüksége rám. Mallorie-nak lett volna a legnagyobb és helyette veled voltam. Mekkora árat fizetett azért, mert velem volt? – csendesen kérdeztem vissza, de választ nem igazán vártam rá.
- Menj haza Cora, nincs értelme, hogy itt legyél. Túl mélyen érintett a helyzet, amikor nincs is közünk egymáshoz. A történtek fényében szabad vagy, mert nem foglak alkalmazni. A legjobb az lesz, ha elfelejtesz mindent, amit láttál az életemből, vagy aminek a részese voltál. Lásd mi lett azzal, akit szeretek. A halál martalékává vált. Nincs tovább. – nem éreztem úgy, hogy magyarázattal szolgálnék, vagy maradnom kellene. Ahogyan elhagyta a termet egy kicsit kifújtam a levegőt és a falnak támasztottam neki a homlokomat. A könnycseppek nem a gyász miatt jöttek csak, hanem a kudarcom végett is. Mallorie nem lélegzett. Látnom kellett őt, hogy megadjam a minimumot, amire még képes voltam. Nem teketóriáztam sokat, szinte kivágtam az ajtót és vissza se nézve indultam meg a terem felé. Nem volt orvos sem ápoló, aki megállíthatott volna. A lelkem mélyén tudtam, hogy ez borzalmas lesz…a látvány mégis letaglózott. A műtőasztalon feküdt még, mint valami sintérmunka utómaradványa. A személyzet nem volt ott, én meg, mint egy kisgyermek úgy zokogtam fel hangosan mialatt közelebb lépdeltem hozzá. Egyedül volt és halott. A kezét megfogva roskadtam le mellé, hogy a karjaimba zárjam őt és szüntelen csókoljam időt kérve megbocsájtással fűszerezve. Tudtam belül, hogy késő, de a hideg testét óvtam, amíg bírtam és engedték nekem…

Talán a tehetetlenséget tudtam elviselni a legkevésbé, azt, amikor nem tudtam, hogyan tovább. Nem tudva, hogy mit hoz a holnap. Tervek nélkül, jövőkép nélkül csak létezni abban az űrben, ami lassan eloson az életfonallal mellettem. Most nem rettegtem, mint akkor, amikor a magzatok búcsút vettek tőlem, mégis úgy éreztem, hogy ez az én fájdalmam is. Legalábbis annyiban, hogy láttam, a csontomig hatolt és a húsomba vájt részvétet, mardosó keserűséget, elveszettséget és egy cseppnyi haragot is táplált belém. Tudom, hogy naivan azt gondoltam, hogy minden rosszban van egy csipetnyi jó és ahhoz makacsul ragaszkodva ösztökélni próbáltam másokat is, hogy így gondolkodjanak, egy szeletnyi napsugárban megfürösztött szivárvánnyal, mert nem akartam hagyni, hogy a sötétség magával ragadjon.
A kórház szaga a gyomromat ülte meg és előrevetítette az egyik legnagyobb félelmemet is, hogy majd ugyanezt a gyászt fogom megélni akkor, amikor az öcsém hagy itt minket, s ha úgy is éreztem, hogy minden napunk egy ajándék vele, ameddig még élt, nevetett és felébredt reggelente, tudtam, hogy nem fogjuk tudni elkerülni azt a pillanatot, amikor már nem halljuk többé a hangját. Az előre érzett gyász és szenvedés, hogy az egyik kedvenc kis lelkem nélkül kell továbbmennem az utamon, egyszerre borzasztott el és vált gyűlöletes pillanattá, noha most nem ez történt. Nem az én fájdalmam vált szinte fizikailag is tapinthatóvá és nem is a saját életem ütközött akadályba, amit nem tudtam megugrani. Tudtam a korábbi beszélgetéseink miatt, hogy Jude élete nem volt könnyebb, mint a jelene. Egy elhunyt anya árnyéka leste minden lépésüket az öccseivel, ahol az édesapjuknak kellett elsősorban megfelelnie, megkeményítenie magát, hogy a három testvért képes legyen felnevelni. Az ügyvéd kihasználva, hogy a legidősebb, minden pillanatban tudta, hogy mit akar, miközben védelmezővé vált, problémamegoldóvá, akinek ott voltak az öccsei, akikre vigyáznia kellett. Vajon mikor volt olyan pillanat az életében, amikor nem kellett aggódnia egy cseppet sem? Mikor volt könnyű az álma? Mikor érezte azt, hogy igen, ez egy tökéletes nap.. Mikor nevetett úgy tényleg és igazán szívből utoljára?
Azt hiszem, hogy egy kicsit már sikerült megismernem annyira a férfit, hogy tudjam, ez, az orvossal szemben alkalmazott hanghordozás vészjósló volt, és habár tudtam, hogy mit kockáztatok, nem hagyhattam, hogy a dühe, a szomorúsága és a hirtelen érkező vesztesége olyan tettet csikarjon ki belőle, amit utólag megbánhat avagy hatalmas árat fizetne érte, ezért is vontam el őt egy üresen kongó kórterembe, hogy megpróbáljam őt megnyugtatni. Hogy vele lehessek, hogy biztosítsam őt arról, hogy nem volt egyedül ebben a nehéz pillanatban. Mert hiába keresztezi ezernyi életút a mienket, a legelső lélegzetvétellel nekünk kell szembenéznünk - egyedül. Ahogy amikor meghalunk sem segít minket senki sem, hogy könnyebb legyen a búcsú pillanata. Számítottam arra, hogy Jude velem sem fog kesztyűs kézzel bánni a történtek fényében, de az, hogy minden egyes szava tőrként hatolt a tudatomba, letaglózott. Nem akartam őt bántani, nem akartam őt elszakítani az - ezek szerint - életének legfontosabb személyétől, és mégis azt éreztette velem, hogy az eltelt pár hét csak színjáték volt. Olyan, ami az ő létezésében nyomot sem hagyott. Utolsó próbálkozásként igyekeztem a könnyeimen túl némi józan gondolatot a fejébe verni könyörgő szavakkal, keserű emlékezéssel, de arra, amit a következő pillanatokban kaptam tőle, azt hiszem, soha nem lehettem volna felkészülve. Megszabadulva a fullasztó közelségétől menekültem volna előle, de a szavaitól földbe gyökerezett a lábam, miközben a menekülésem kulcsa ott nyugodott a kezemben - kilincsre fonódott ujjakkal hallgattam végig a szavait, amik minden egyes pillanattal csak még inkább megtörtek engem. A semmibe löktek és ha eddig nem akartam magam hibáztatni, most olyan erővel csapódott a mellkasomnak az érzés, hogy egy pillanatra meg is tántorodtam. Anélkül hagytam magára, hogy egyetlen szóval is éltem volna. Anélkül ültem le mégis a székre, hogy bárkire is igazán ránéztem volna. Tudtam, hogy elengedett. Tudtam, hogy mennem kellene, s most nem is rebbentem meg a széken ülve, amikor elviharzott mellettem Jude, vissza oda, ahonnan kitoloncolták.
Fogalmam sincs, hogy meddig ültem ott.. hogy esetleg Jim leereszkedett volna-e mellém, vagy hogy egyáltalán hallottam-e, ha szólt is hozzám, s ahelyett, hogy fáztam volna, hogy remegni kezdett volna a testem, a pillantásom egyetlen pontra koncentrált csak, lassú ritmusú pislogással figyeltem a fehér falat és a nővérpult egy részletét magam előtt, hogy az üresség kebelezzen be, ahol a fájdalom, a bántó szavakat elnyelje a semmi. Anélkül szedtem elő egy újabb zsepit, hogy odanéztem volna, s ha az orrfújással megvoltam, egy mély lélegzetet véve néztem körbe, mégsem reagáltam le azt, ahogy Jim ott őrködött nem messze egy nővérrel beszélve, s a hangosabb szavaira igyekeztem összpontosítani, de a szavak összefolytak némileg, mégis odalépett hozzám.. A fókuszom még nem volt az igazi, mégis rámosolyogtam vérszegényen.. mintha rendben lennék, mintha bármi is rendben lenne az életemben.
- Mr. Cowen még bent van Mallorie kisasszonnyal - bólintottam. Megértettem. Semmi közöm nem volt hozzá a továbbiakban, hiszen az elbocsájtó szép üzenetet úgy vágták hozzám, mintha a világ összes betegségéről én tehetnék. Mintha a létezésem maga lenne a fertő.
- Rendben van... - alig jött ki hang a számon. Nem köszörültem meg a torkom, mert nem volt értelme többet beszélnem. Bármit is mondanom egészen addig, ameddig egy nálam alacsonyabb, telt idomú nő meg nem jelent Jim felkarja mellett.
- Nem várhatunk tovább, le kell vinnünk a testet a patológiára, mert fennáll a veszélye annak, hogy... - szólalt meg a nővér is, akinek a névtáblán a Layla név jelent meg.
- Igen - pontosan mire is válaszoltam?
- Negyedik alkalommal próbálkoznánk. Öt perc múlva érkezik Kyle a lepedővel - adta tudtomra Layla, mire nyelnem kellett. Nem emlékeztem a fennforgásra korábbról, vagy arra egyáltalán, hogy bárki is elhaladt mellettem, előttem. Mégsem vártam tovább. Darabos mozdulatokkal csúsztam bele a magassarkúimba.
- Hol vannak? - karcosan érdes volt a hangom, ahogy megpróbáltam hangosabban, érhetően beszélni. Az iránymutatás után Jim maga mellett tartotta a táskámat, én pedig úgy léptem le a távolságot, ami a kórteremig vezetett, ahol Mallorie és Jude tartózkodott. Ennél rosszabbul már úgysem érezhettem magam. Igyekeztem magam összekaparni, a légzésemre figyelni és lenyugodni legalább annyira, hogy legalább én élőnek tűnjek, csak hogy az ajtón belülre lépve az újabb sokk kapjon le a lábamról. Soha nem láttam még elhunyt embert. Soha nem láttam még ennyi, lassan megszáradó vérben tocsogó holttestet, s az undor lassan forgatta meg az epét a torkomban. A vér fémes szaga a tüdőmig hatolt a légvételeimmel, s elkövetttem azt a hibát, hogy nyeltem egyet. A gyomromban is éreztem a holt vér szagát. A hányinger lassan kapart végig a torkomig, mégis reszketegen véve a levegőt, amilyen halkan csak tudtam, az elhunyt nő testét érintő és ölelő férfi felé indultam meg. Nem mertem Loriera nézni, mert tudtam, hogy akkor ismét elsírtam volna magam. Ehelyett, ha Jude nem állított meg, akkor karnyújtásnyi távolságra álltam meg tőle, s nem betartva azt, amit mondott, amivel ellökött magától és végérvényesen lezárt velem minden kapcsolati szálat.. végigsimítottam a megtört, gyászoló vállán olyan könnyedén és lágyan, mintha egy pókhálót cirógatnék anélkül, hogy azt szét akarnám szakítani. Nem kellett volna itt lennem. Nem kellett volna látnom Loriet. Nem volt hozzá jogom. Ahogy ahhoz sem, hogy már megint én legyek a vészmadár, s a könnyed érintés után elléptem kissé távolabb, hogy a társaságom ne legyen fullasztó és illetlen.
- El kell vinniük innen őt - nem volt ereje a hangomnak egyáltalán. Túl idegen volt és távoli. - Nem várhatnak ezzel tovább - továbbra sem voltam valami meggyőző, de most ez érdekelt a legkevésbé, mert felkészültem arra, hogy Jude ismételten a pokolra kíván engem is, megint engem hibáztatva, hogy elveszítette a nőt, akit szeretett.
Az ajtó nem vágódott ki, de az alak háta mögül érkező fény jókora részét kitakarta.. Kyle.
- Üdv! - biccentett, az arcán nem voltak érzelmek. Hogy is lehetne egy ilyen munka mellett? - Bocsánat, de el kell szállítanom a testet - a személytelen hidegségtől kirázott a hideg. Meg akartam szólalni... helyette csak megköszörültem a torkom.
- Mallorie a neve - suttogtam, de olyan csendesen, hogy én magam is alig hallottam. Kyle hozzáértő mozdulatokkal pakolta helyére a testet és takarta le, megvárva, hogy Jude arrébb mozduljon, és ha ellenkeztek vele, akkor türelmesen, de határozottan utasította az ügyvédet, csak hogy a pillantásom a véres, nedves ingének anyagára vetüljön egy pillanatra.
- A patológiára kell vinnem - szólalt meg Kyle ismét, egyikünkről a másikra nézve. - Tudják, hogy ilyenkor mi szokott történni? - a magam részéről bólintottam. Hacsak Jude nem ellenkezett, akkor a kórháznak joga volt a boncoláshoz.
Ha lehet, ennél távolabb már nem is állhattam volna az asztaltól és a két férfitől. Igazság szerint nem tudnám megmondani, mikor kerültem az ajtó környékére, csak azt tudtam, hogy levegőre volt szükségem, olyanra, amit nem ült meg a vér fémes szaga... egy elhunyt emléke.
Tudtam, hogy Jude-nak nem volt rám szüksége, hogy én voltam az, akit a legkevésbé sem akart látni, mégis maradtam. Nem hagyhattam magára ebben az állapotban, mégha azt is akarta volna. Nem tehettem meg.
Szólnom kellett volna Sawyernek. Talán rá szüksége volt Jude-nak.
Kyle megindult a testtel, kényelmes tempóban tolva ki a teremből Loriet.

+16-os tartalom

Fájdalmas beismerni, ha tévedünk. A kudarc a mindennapi élet velejárója és mégis nehezen kezeljük, ha bekövetkezik. Láttam már nem egyszer hibázni embereket, még a testvéreim is követnek el vétkeket, de más az, amikor magadat látod ebben a tükörben. Nincs senki, akinek tanácsot adhatnál, vagy felállíthatnád. Az egyetlen járható út, ha elismered a tévedést és megpróbálod helyrehozni, vagy szimplán elfogadni, hogy nem tudsz rajta változtatni és csak előre mész. Két opció állt a rendelkezésemre, amikor szembesültem a saját kudarcommal. Mallorie halála nem egyszerűen a padlóra vágott, hanem kitépte a mellkasomban dobogó szívemet is. Az erkölcsi határokat jó pár alkalommal léptem át miatta, ütöttem meg nő létére, vagy üvöltöttem vele, amikor nem érdemelte meg. A mostani állapotot nem tudom elhessegetni egyetlen bocsánatkéréssel, mert a legfontosabb tényező esett ki a képletből. Az idő. Nem készülhettem fel semmilyen forgatókönyvre, mert hirtelen ragadták el tőlem. Corával a beszélgetésem is ezen a vágányon indul meg, mert minden cselekedetem mozgatórugója, hogy ellökjem a körülöttem lévőket. Fullasztó a testemben létezni és arra gondolni, hogy valaki az életével fizetett azért, mert közel került hozzám. Lorie nem érdemelt ilyen véget és sokkal többre volt hivatott, mint egy szülői feladat kellős közepén beadni a kulcsot. Nem akarta a gyereket, én mégis erőltettem, hogy vállalja fel, ha már összejött. El kellett volna vetetnünk az elején és akkor mindkettőnket megkímélhettem volna a folytatástól. Hónapok óta megvannak a papírjai, melyek a szabadsága zálogaként lebegtek felettünk. Önző voltam, mert nem akartam elengedni, ragaszkodtam hozzá, hogy az életem része maradjon. Nem láttam be, hogy ebben nemcsak nekem volt döntő szavam, hanem neki is, és mégsem vettem számításba az akaratát. A drogok az anyám eszét is elvették, de neki is csak az jelentette a menekülést. Megváltoztatni senkit nem lehet, aki nem akarja a változást maga is. Az élete árán fogom megtanulni, hogy tiszteletben kell tartanom mások kívánságát. De még nem álltam készen, hogy beismerjem a kudarcot eredményét. A kórház folyosóján a haláltusámat is vívhatnám, de még az sem készítene fel az igazi kínra. Meglátni őt, ahogyan vérben úszó teste a műtőasztalon fekszik…egyszerre gyomorforgató és bizarr, a világomon kívül eső jelenség. Láttam már holtat, talán még az anyámat is fel tudnám eleveníteni, de mégis letaglóz a látványa. Meztelensége most a társadalmi normák ellen megy. Kiszolgáltatottsága a semmibe meredő barna íriszek titka marad. Pár perccel ezelőtt még dolgozott a szervezete, a szíve pumpálta a vért és a tüdeje oxigénnel telítődött meg. Most meg csak egy test lenne, akire már nem figyelnek eléggé. Borzasztóan szétcsúszok a jelenlétében és máris érzem a forró könnyek armadáját az arcom harmadán végigcsurogni. A lépteim ólomsúlyú lábakkal párosulnak, de nem állok meg az ajtóban. Óvatosan közelítem meg annak reményében, hogy ez valami kozmikus vicc része és fel fog ébredni nekem, aztán mindketten nevetünk azon, hogy rám hozta a frászt és beszélgethetünk arról, hogy mit szeretne a jövőben. Elutazna Kolumbiába, hogy újra meglátogassa a családját, vagy simán a drogokba menekülne? Felhúzhatnám magamat a viselkedésén és most százszor visszasírom a pillanatot, hogy a szemébe nézhessek, de már nem fog látni.
- Lorie… - gyötrelmes a nevét is kiejteni a számon. Az ujjaim önkényes módon simítják közre az arcát és bármennyire is groteszk, de megcsókolom a homlokát. A sós permet a számba tolul és némán adja át a helyét a fájdalmas megsemmisülésnek. Lecsukom a szemhéját, hogy ne lássam az üveges tekintetet. A teste kezd kihűlni, már nem olyan meleg, mint amikor megfogtam neki egy órával ezelőtt. A temérdek mennyiségű vér csak hab a tortán, és ez a sok műszer mellette…mindhiába, mert már nem mutatnak semmit. Hol van a szíve? Lehajolok és a mellkasára fektetem a fülemet. Hallom-e még, hogy dobban neki odabent valami? A hallójáratomban a fülsüketítő csend válaszol. Nem lélegzik, nincsenek az életre utaló jelek. Mindent megteszek, hogy bizonyítékok találjak az orvos szavaira. Pislákol bennem a remény, hogy tévedtek, de a holtak között is friss a jelenléte.
- Hallasz még? – kérdezem a termet, de senki nem felel nekem. A könnyeken át veszem szemügyre a barna haját. Beletúrok és az orromhoz emelem az egyik tincset. A kórházi fertőtlenítőszag között valami kis illat felkúszik az agyamig. Lehunyom a szemhéjamat és az emlékek között kutatok. A sampon…a jázmin. Megint az anyám jut eszembe, mert ő is szerette ezt a virágot. Az ujjaim közül hullik ki a tincs és most átölelem, amennyire tőlem telik.
- Sajnálom. – zokogok fel halkan, de bármit is mondjak annak már nem lesz méltó lezárása. Az élet ismét leckére tanított. A nagyérdemű és elismert ügyvéd a vesztébe rohant. Átfut az agyamon a megannyi ellenség és barát neve, akiket az elmúlt években tudtam a magaménak. Rachel és Bastien párosa a közösen töltött hétvégén. A nő, aki velem volt…akivel lefeküdtem, akivel megcsaltam őt.
- Többet érdemeltél nálam. – folytatom a kálváriát, talán a saját lelkemet akarom menteni azzal, hogy színt vallok előtte.
- Szerettelek…tudnom kell. – kimondani még nagyobb súllyal nehezedik a mellkasom a vallomás megléte. Kizárt dolog, hogy valaki ekkora árat fizessen miattam. A könnyeken túl húzom magamhoz a testét, de nem merem megemelni, nehogy kárt tegyek benne. Lehet még ennél is nagyobb hibát elkövetni?
- Hazudtam neked…a gyerek nem sírt fel normálisan. Azt sem tudom, hogy életben van-e. Számít bármit is? – kérdezek rá, mert valahogyan csak most jut el az agyamig, hogy van még egy fiú is valahol a kórház területén, aki belőle táplálkozik.
- Hat hónapon át adtál otthont neki…Lorie. – felelem ismét, és akkor hallom, hogy valaki bejön.
- Menjenek ki. – förmedek rá a falra, mert arra már nincs erőm, hogy a fejemet is megemeljem. Intim pillanatok ezek, és senkinek nincs köze hozzá. Miért nem lehet megadni az utolsó végtisztességet? Tombolnék, de annyira nem látom értelmét előtte. Simogatom a fejét és csókokkal halmozom el. Az időnk lejárt, így a valóságban már nem is érzékelem a múlását.
- Tudod, ha kicsit is más lett volna a történetünk, akkor nem így ért volna véget… - kezdek bele a mesélésbe. – Elképzeltem, hogy megváltozol és vállalod az anyaságot…aztán egy nap…családom lett volna. Erre vágytam tőled, Lorie… - fuldoklik a hangom és csak a haját szagolom, mint valami félőrült. Valami megváltozik és még jobban szorítom, egyfajta sátrat képzek köré. Valaki belépett, de nem reagálok a jelenlétére. A vállamra csúszó kéz és a kijelentés ismerős. Védelmezem a nőt, aki miattam halt meg.
- Nem…még nem. – rázom meg a fejemet tagadólag, de valaki erősebb és nyersebb módon érkezik a tilosba. A férfi szinte arrébb lök, hogy lefejtse a kezemet Lorie nyakáról. Enerváltan roppantom ki a gerincemet és emelem rá a búzakék íriszeimet az ápolóra.
- Mallorie nem egy test és beszélj tisztességesen róla. – a hangom fenyegető és a kezem is kezd ökölbe szorulni, amikor letakarja és elindul vele kifelé. Ürességet érzek, meg valami megmagyarázhatatlan dühöt.
- Vigyázz rá. – kiáltok még utána, és ekkor fedezem fel a másik személyt is, akit én küldtem el. Véresen állok vele szemben és immár közöttünk csak a műtőasztal áll.
- Halott. Ezért fizetni fognak. – lassan ropogtatom ki a végtagjaimat és kisírt szemekkel bámulom Corát. Megkerülve az asztalt előbb az ajtót csukom be, és fordítom el a zárat, aztán elindulok felé. Még magam se tudom, hogy mit fogok kezdeni vele. A hangulatom is kiszámíthatatlan, ahogyan a tetteim miértjei is. A kezem elkapja a derekát és nem kímélve éhesen tapadok az ajkaira. A falnak tolom és keményen mélyülök el a szájában…

Minden emberben másként csapódik le a gyász. Egyesek a letargia, depresszió felé fordulnak, mások a katatón állapotot élik meg, míg megint mások az agresszióban látják a megoldást. A kezdetleges düh olyan elemi erővel csapódott nekem, amire nem voltam felkészülve és nem is akartam elhinni. Minden egyes alkalommal Jude bebizonyította, hogy nagyon is másképp küzdünk meg a vívódásainkkal, míg én rendszerint a könnyekhez nyúlok, a magányhoz és a csendhez, addig ő olyan orkánként képes végigsöpörni akár rajtam is, hogy az mindig új élményként, új felismerésként ért utol engem.. amihez a mai napig nem voltam hozzászokva, holott nem egy kirohanásának célpontjaként funkcionáltam már. Mégsem akartam elhinni, hogy benne csak ez lakozott. Mert ott lapult a mélyben az érző énje is, aki képes volt arra, hogy felszabadult legyen. Aki egy kicsit akkor is közelebb engedett magához, amikor éppen az ellenkezőjét tette: totális kirekesztéssel élve.
A folyosó nem nyújtott vigaszt, megbocsájtást és aligha mondhattam el magamról, hogy jobban éreztem magam. Jude minden egyes szava mélyre mártotta bennem a megaláztatás karmait, olyan érzést nyújtva, mintha bármit is tennék, az az ő vesztét hozná el. Semmilyen téren sem lehettem az, aki őt segíti, mert az elutasítás nem csak mint nőként ért utol, hanem a szakmai döntéseimben is olyan mértékű szakadékot hozott létre, ami miatt el kellett volna mennem. Magára hagyni abban az állapotban, amelybe kényszerítették, s mégis ott maradtam. Átengedve magam annak a belső mély csendnek, amit valójában sosem szerettem. Ott, a képzeletbeli fehérségben nem szólt hozzám senki. Színtelen és szagtalan volt minden, ahol senki sem férkőzhetett hozzám és senki nem tudott befolyásolni. A nyomasztó csend helyett lebegő üresség fogadott abban az állapotban, ahol nem kellett gondolkodnom, nem kellett az érzelmeimmel foglalkoznom és nem kellett senkire sem figyelnem, még magamra sem. Ritkán menekültem el, de amikor ebben az állapotba kényszerítettem magam, utána sem volt jobb.. de legalább nem a világ minden problémája nyomta a vállam aztán.
A Jim-Layla páros közbeékelődése nem azt váltotta ki belőlem, mint alapesetben kellett volna. Tudtam, hogy számítania kellene ennek az egésznek, de az ügyvéd percekkel, órákkal, ki tudja mennyivel korábban méregként ölte ki belőlem mindazt, aminek ott kellett volna lennie. A döntést nem odáztam el, s ahelyett, hogy engedtem volna Jude ukázának, hátra sem nézve menekülnöm kellett volna, mégsem azt tettem, hanem a lábaim megindultak afelé a kórterem felé, ami őt és az általa szeretett nőt rejtette, csak hogy egy tőlem még idegenebb helyzetbe kényszerüljek. A részét és a sajnálat a nő felé irányult, tudva, hogy soha az életben nem kellett volna belépnem a helyiségbe. Nem kellett volna látnom a szülés utáni állapotokat, nem kellett volna annyi vért látnom, egy kihűlő, merevedő nőt, aki soha nem tarthatta már a kezében a világra hozott gyermekét. A valóság rettenetes volt, s annak az intimitásnak a kellős közepébe érkeztem, amihez semmi közöm nem volt. Mégsem reagáltam le Jude nekem szóló szavait. Nem kezdtem bele abba, hogy meggyőzzem őt, egyszerűen csak olyan távol húzódtam tőle és Mallorie-tól, ahol már nem kellett szembesülnöm minden pillanatban a halál tényével. Csendes volt, fájdalmas és piszok lesújtó. Nem akartam arra sem reagálni, amit a férfi suttogott el Lorienak a jövőképükről - jelezve, hogy valóban nem volt helyem és maradásom itt. A férfi által megnyitott űr a lelkemben egyre mélyebbre fúrta magát, de mindezek ellenére a könnyeim rútúl megvicceltek, s nem gördültek le az arcomon. Most nem, ennek pedig örülnöm kellett volna. Ehelyett magatehetetlenül pillantottam el Jude háta felé akkor, amikor nem sutyorgott utópiát a nőnek. Amikor nem avatta be azon vágyaiba, amikben egy másik nőnek akart helyet adni, és ahol én valóban csak a felesleges és megcsalással vádolt harmadik fél lehettem. Az, akivé akkor váltam, amikor a vadászházban váltam.
Lehorgasztott fejjel a hányinger mardosta a torkom, oly mértékben, hogy még az ujjaimat és a tenyeremet is a nyakamra csúsztattam, hogy benn tartsak mindent.. minden csalódottságot, fájdalmat és magányt, amiben most tapicskoltam. Mert ebben a történetben senki sem voltam. Kyle érkezése volt a mentőöv, amit ki akartam használni, öntudatlanul, akaratlanul is egyre növelve a távolságot köztem, a két férfi közt és Mallorie közt, akit életemben először holtan láttam csak. S ez a tény... még szörnyűbbé varázsolta a pillanatot. Amikor Kyle elérte azt, amiért érkezett és megindult kifelé a letakart nővel a műtőasztalon, a fehérbe burkolt sziluettet figyeltem csendesen, szótlanul vágyva és várva arra, hogy megszólaljon, de csak a fellibbenő lepedő mutatta meg az élettelen, vékony női ujjakat, elernyedve, hanyagul érintve csak az asztal anyagát.
Nyelnem kellett. Ki kellett űznöm ezt a képet a fejemből és a gondolataimból, ezért is űzötten pillantottam el oda, ahova pedig végképp nem kellett volna. Jude látványa borzalmas volt.. a kontraszt felkavaróan hatott rám, ahogy a bíborral festett ingén túl a szemei pirossága és a könnyeinek felszáradó nedvessége elárulta őt: a gyászt, hogy aztán a meghallott szavakra a padlóra vezessem a tekintetem.
- Nem így kellett volna lennie - a szavak automatikusan gördültek le az ajkaimon, bennük ezer szilánkra robbanó részvéttel, együttérzéssel és szomorúsággal. Még akkor sem, ha abban a verzióban Jude boldog lehetett volna Lorie oldalán egy csodaszép családot hozva létre, én pedig még csak nem is ismertem volna egyiküket sem. Éreztem, ahogy a léptei nyomán felforgatta mellettem a levegőt, s csak akkor lestem el felé ismét, amikor a zár kattant. Tanulva a korábbiakból menekülni akartam, de a karjának érintése megállított a mozdulatban, ahogy magához vonta a testem, s ha akartam is tiltakozni, nem eresztett. Nem akartam, hogy még egyszer megalázzon és ha szóra is nyitottam volna a számat... a hirtelen és nem kevésbé erőteljes, követelőző csókja belém fagyasztott minden tiltakozást. Sután, bátortalanul engedtem neki, egészen addig, ameddig a hevessége elsöpörte a maradék távolságtartásomat is, csak hogy átengedjem magam neki teljes mértékben.. hagyva neki azt, hogy a dühe átformálódjon benne, de nem akartam, hogy aztán utólag megbánjon mindent, ezért is... és a levegőért kapva szakítottam meg a csókot.
- Jude... - leheltem az ajkai közé, és mielőtt meggondolhattam volna magam, a karjaim átölelték és magamhoz szorították őt, a testét, a lényét olyan erősen, ahogy csak tudtam, balom ujjai a tarkóján fúródtak a röviden hagyott hajába. - Itt vagyok! - az előző lázas csók helyett gyengéden simítottam az ajkaira a sajátom röviden. Csak.. jelezve, hogy itt voltam mellette. Nem tolakodón, nem akarattal.. csak itt. Egyszerűen, nem hagyva őt magára és egyedül. Ha nem követelt folytatást, akkor az ujjaim az arcát érintették, egészen közelről nézve fel rá, kalapáló szívveréssel simítva le gyengéden ujjbegyeimmel a könnyeit az arcáról.

Üresség árad szét a belsőmben, ahogyan szembesülök a halandóság csúfos bizonyítékával. Mallorie teste merev és kezd kihűlni. Látszólag olyan, mintha aludna, de amint a kezem végigsúrolja a vállát már érzem, hogy távolodik tőlem. A lelke talán még itt van és hallja a neki intézett szavakat, de ebben sem lehetek biztos, mert nem vagyok hívő ember. Az imáim nem leltek meghallgatásra, különben ez a nap nem így zárult volna. A fránya egyensúly…ha valaki megszületik, akkor kötelező kiegyenlíteni a számlát egy másik élettel? Nagy árat fizettem azért, hogy a fiam a világra jöjjön, de az ár jelenleg megfizethetetlen. Nincs garancia semmire és belül darabjaimra esek szét. A józanságom maradékába kapaszkodom, mégsem uralom az emóciókat. Hol van a mindig higgadt Jude Cowen? Hol van az a férfi, aki ezrekkel el tud bánni? Az ellenségeim nevetnének, ha látnának, de a gyengeségemet nem akarom ország-világ elé tárni. A gyász felemészt, és elűzi a holnapot. Nem létezik a jövő fogalma, nem ígérhetek semmit, még abban sem lehetek biztos, hogy valaha visszaáll az élet rendje. Nem érdekelnek a szeretteim, sem a fiam…most csak az egyetlen személy, akiért bármit megtennék…itt fekszik előttem. Hiába suttogom a nevét, hiába vallok szerelmet nem tudom visszahozni őt. Másodjára esek abba a csapdába, aminek a létezését tagadtam. Elhatárolódtam az érzésektől, most meg úgy zúdulnak rám, mintha egy vízesés alatt állnék pőre testemmel. Nem kértem belőle, egy kis időt adjanak még. Kinek kell benyalnom tövig, hogy megkapjam? Nem jönnek válaszok, néha azt hallom, hogy az ajtó nyitódik, de aztán megint ketten maradunk. Néha valaki a nevemet kérdezi, vagy kérlel nem tudok különbséget tenni a két hanglejtés között, de nem is nagyon foglalkoztat, ha a hátamnak beszélnek. Mallorie testét úgy védelmezem, akárcsak a saját szívemet. Kérges falat növesztettem köré, de még az sem volt elegendő. Nincs fájdalom, ami most felérne az arculcsapással. Másik nővel hetyegtem, miközben Lorie szenvedett és órákon át az én nevemet mondogatta magánkívül. Milyen férfi vagyok? Mocskos és lelketlen. A kegyetlenséget rólam mintázták. Későn reagáltam a kérésére és most láttam be a tévedésemet is. Bele kell törődnöm, hogy nem tudom megmenteni őt. Sav marja a torkomat és a könnyeimtől csak homályos alakokat látok. Valaki megérint és bele is borzongok a jelenetbe. Nem akarom elhagyni, el fogják venni tőlem, de úgy tűnik, hogy lejárt a nekünk szánt idő. Ólom lábakkal állok fel és támaszkodom neki a legközelebbi széknek, aztán egy mélyet sóhajtok a férfi ápoló láttán. Elönti az agyamat a düh, amikor nem tudja az itt fekvő nevét. Betűzzem le neki, vagy verjem meg és akkor talán megjegyzi, hogy ez nemcsak egy test? A munkája szempontjából neki mindegy, de mint hozzátartozó nem osztom a véleményét. A határvonalon táncolok és csak egy lépés választ el tőle, hogy neki rontsak mégsem teszek semmit. Letakarja és elindul vele az útvesztőbe. Bólintanék, nem nagyon izgat a boncolás, valahol az agyam leghátsó részében ott lebeg a válasz. Akarom tudni, hogy mi végzett vele? A doki tüdőembóliát emlegetett, de mi van, ha más okozta a halálát? A kíváncsiság feléled bennem, legalább lenne bűnbak, akit okolhatok. Bepereljem a kórházat? Jude..ne legyél nevetséges! Az egyedüli vétkes te vagy és az a fránya drog. Az anyám se tudott lemondani róla és mi okozta a vesztét? Az apám még mindig szereti, csak nem értem, hogy miért. Össze-vissza zakatol az agyam, de nem tudok kiemelni egy ép gondolatot sem a kuszaságból. Nem így kellett volna lennie. A közelből jövő megállapítás fedi fel előttem Cora jelenlétét. Észre se vettem, hogy bent van. Ki tudja, hogy mióta nézhette már a kínlódásomat. Mondanom kellene valamit rá? Mit vár tőlem? Azt gondolom, hogy nem így kellett volna történnie, de ha kimondom akkor sem fog változni a dolog. Mallorie halott marad, egy gyereket hagy a háta mögött. Tele vagyok kérdőjelekkel és a lelkemből fakadó fekélyekkel. Kifakadt sebek tátonganak rajta és nem tudom befedni, mert az is egy őrülettel érnek fel, ha valaki megpróbálna a közelükbe kerülni. Corát nem eresztem még el, hanem az ajtóhoz sétálok és elfordítom a zárat. A menekülése hasztalan, nem gondolkodom csak cselekszem effekt marad meg. A közelében csak a szemeit fürkészem és a falnak támaszkodva előbb a derekát kapom el, aztán éhesen falom fel az alsó ajkát. Harapom is talán, de kétségbeesetten merülök el a nyelve táncában. A csípőmmel lököm neki a függőleges felületnek, nincs kedvem beszélgetni. Mélyebben fejezem ki az érzéseimet, nem vagyok a szavak embere. Általában a tettek beszélnek helyettem, nincs értelme valamit kimondani, ha nincs tartalma a szövegnek. Utáltam az üres fecsegéseket és azokat az embereket is, akik nem tudták, hogy mikor érdemes elhallgatni. Megszakítva a mozdulatot az arcomra forrasztja a kezeit és a kékjeimet fürkészi. A kimondott szavainak súlya van és el akarom hinni, de nem tudom.
- Mindenki elhagyott. Az anyám… - folytatom a sort, csak le kell nyelnem a savamat ismételten. – Rachel, és most Mallorie. Mit vétettem a sors ellen? – kitör belőlem a kétely miközben nem eresztem a tekintetét sem a terapeutának.
- Cora… - rázom meg a fejemet és az egyik kezét most a mellkasomra vezetem. A bal oldalon megkeresem a tenyere alatt pulzáló szívemet és ott fogom le neki a sajátommal egyetemben.
- Tépd ki és vidd el. Nincs értelme már. – fontolóra veszem, hogy megint megcsókoljam, de győz a becsület, vagy mi a szar. – Kérlek. – győzködöm őt, hogy cselekedjen, de hosszú percekig nem történik semmi, ezért lehorgasztom a fejemet és sóhajtok. Fájdalmasan adom meg magamat a világnak és a csalódottságnak.
- Haza kell menned. Jobb lesz mindkettőnknek. – elfordítom az arcomat és most a kezét is elveszem onnan. Vissza se nézve sétálok oda az ajtóhoz és fordítom el a zárat.
- Jim…gyere ide. – vakkantom el magam, mire a testőr meg is jelenik.
- Igen Mr. Cowen? – látom, hogy nem fog ellenkezni velem.
- Vigye haza Ms. Frasert és győződjön meg róla, hogy épségben felér a lakására. Mr. Gillies jelentkezett? – érdeklődöm, mire bólint egyet.
- Igen, már úton van. – húzza ki magát.
- Remek. – a vállam felett nézek hátra.
- Légy jó Cora. – nincs értelme, hogy mindkettőnket belerántsam az örvénybe. Meg kell keresnem az orvost és beszélnünk kell a boncolás részleteiről. Feladatokat kell adnom magamnak, hogy ezt túléljem, különben holnap már annak se lesz értelme, hogy felkeljek…

(Köszönöm a játékot, imádtam.   )

Betolakodtam az életébe, egy család - közel sem tökéletes - harmóniájába, amit átitatott a fájdalom, a végeláthatatlan kudarc, a függőség, a düh és a "mi lehetett volna, ha" érzés. Nyomorultul éreztem magam, mert én voltam az az egyetlen, aki elszakította a megszületett gyermek édesapját és édesanyját az utolsó közös pillanataikban is. Önző módon úgy éreztem, hog jogom volt olyasmihez, amiről kiderült, hogy csak egy kósza, megvalósulás nélküli illékony ábránddá vált az életemben. Haszontalan bűnbakként éltem meg és át a pillanatokat, miközben tehetetlenül hallgattam végig az elköszönés intimitását. Nem kellett volna részese lennem. Nem kellett volna itt lennem, hanem engedve a férfi elbocsájtásának messze lehettem volna ettől az egész fájdalomburoktól. Fogalmam sincs, mire készültem, ahogy azt is csendben kísérem végig, ahogy Kyle eltűnt a Jude által szeretett nővel, hogy aztán az ajtó lengő lapja a helyére billenjen, én pedig ott maradtam az ügyvéddel a kongó ürességben. A kezdeti távolságot ő szüntette meg kettőnk közt és ha mehettem volna bárhova előle, ha létezett volna olyan köpeny, ami láthatatlanná tett volna, soha nem létezővé, akkor most a vállamra kanyarítottam volna anélkül, hogy elköszöntem volna tőle. Nem segített az sem a háborgó bűntudatomon, ahogy a karja átölelt és magához vont, az ajka pedig követelőzőn az enyémre tapadt. Meg kellett szüntetnem ezt a kapcsot, el kellett tőle távolodnom, mielőtt egy újabb meggondolatlan dolgot tett volna és megint a nyers valóságba vágott volna bele kíméletlenül... meg akartam őt gátolni abban, hogy egy újabb hibát kövessen el velem és abba kellett hagynom az önző, önös érdekek hajszolását vele kapcsolatban.
Az igazság az, hogy már nagyon rég elvesztem mellette. Nehezemre esett bármit is tenni a férfi ellen és ez a felismerés ebben a pillanatban még rémisztőbbé varázsolta a jelent. Mégis minden bátorságomat összeszedve fosztottam meg őt a legördülő könnycseppektől, hogy biztosítsam róla, nem megyek sehova és vele maradok addig, ameddig szüksége volt rám. Ameddig azt nem gondolom, hogy képes lesz megbirkózni mindazzal a káosszal, ami a ma este nem csak hogy lekapta a tíz körméről, de egyenesen a pokolba taszította őt. Szavak nélkül fogadtam a fájdalmát azzal kapcsolatban, hogy az életében egyetlen nő sem vált tartóssá.. hogy nem számíthatott senkire sem. S ha be akartam vallani magamnak valamit... a fogaskerekek lassan csikordulva gördültek a helyükre... Rachel... és San Francisco.. Mégsem kérdeztem rá, mert nem az a pillanat volt, hogy ezt feszegessem, egyszerűen csak... megindított és mélyen érintett a magánya. A tényleges és valós magánya, amiből soha nem tudott kikecmeregni. Már épp azon voltam, hogy bármit is válaszoljak neki azon túl, hogy csak hallgattam a lélegzetvételeit, hogy néztem a nedves szemeit, amikor engedve a mozdulatainak a tenyerem alatt dobbanó szívverését éreztem. A belőle feltörő lemondásra eleredtek a könnyeim, amit most nem akartam sem eltüntetni előle, sem pedig bocsánatot kérni miattuk.
- Nem akarlak bántani.. - gyötrődéssel telt meg a hangom, a férfi keze alatt az ujjaim jéghidegen érintették a bőrét. Egyáltalán nem voltam jól. Egyáltalán nem tetszett az, amerre tartottunk, mégsem tudtam tenni ellene. Át kellett volna ölelnem, mert azt elképzelhetetlennek tartotta, hogy osztozni tudtam volna a fájdalmában. Mégis minden pillanatban megéltem az elvesztés gyászát, mialatt a győzködése szívszorító volt, s ha lehetett volna, akkor felzokogtam volna ettől. A mindig határozott és céltudatos férfi most pőrén, sebezhetően és céltalanul állt előttem. Ahogy lehajtotta a fejét, képtelen voltam arra, hogy ne mozduljak meg az irányába és ne érezzem őt magamhoz közel. Az ajkaim lágyan érintették a haját, s ott is tartottam egészen addig a számat a bőrén, a hajából érzett sampon illatába beleburkolva magam, ameddig meg nem szólalt. Ismét. Mintha ezer darabra robbantott volna velük, hogy magamra hagyjon. Megint. Tétován, szótlanul asszisztáltam végig mindazt, amiről Jimmel beszélt, részben rólam is, miközben űzötten váltogattam a tekintetem a két férfi közt.
Most az egyszer nem kezdtem vitába arról Jude-dal, hogy egyedül is haza tudok menni. Egyszerűen csak bólintottam a szavaira, ellépve a fal mellől tördeltem meg az ujjaimat, ám ahelyett, hogy elkullogtam volna, ahelyett, hogy vitába bonyolódtam volna vele, ahogy elhaladtam az ügyvéd előtt, tétován megálltam mellette, és mielőtt még elutasíthatott volna, egy pillanatnál hosszabb időre öleltem magamhoz őt, szűziesnek hatón leheltem puszit az arcára, s ennél többre nem voltam képes. Szavak nélkül, tényleges búcsú nélkül hagytam őt magára és ahelyett, hogy egy utolsó pillantást vethessek rá, anélkül, hogy az első pillantást vethettem volna a kisfiára, a székre pakolt táskámért nyúlva kitettem a székek egyikére Jude telefonját, kulcsát és pénztárcáját, amit még az irodában eltettem a biztonsága érdekében. Már nem volt rám szüksége. Ezért egy utolsó, szomorúsággal teli pillantással nézve el felé köszöntem el tőle... hogy aztán eltűnjek a szeme elől végleg.
Jim hiába futott a lifthez, hogy elkapjon, nélküle csukódott össze annak ajtaja előttem, hogy odalent a garázsban akkor csípjen el, amikor az autómba ültem be, s csak azért nem csaptam magamra annak ajtaját, mert a keze útban volt.
- Miss Fraser, Mr. Cowen azt kérte, kísérjem haza. Az autóm kényelmesebb is, jöjjön velem, kérem - nézett le rám. Miért nem lehetnek a biztonságiak törpenövésűek? Úgy kevésbé lehetnének ijesztő emberek ránézésre is.
- Teljesen felesleges hazakísérnie. Nem akarok még egyszer visszajönni ide, a kórházba az autómért. Köszönöm - egyáltalán nem volt határozott hangom.
- Hívok egy kollégát, aki hazaviszi a kocsiját. Cora, kérem?! Mr. Cowen...
- Egyedül szeretnék lenni! - jelentettem ki elcsukló hangon.
- De...
- Kérem.. szükségem van arra, hogy... - eddig tartott az összeszedettségem, a könnyeimmel együtt zokogtam fel csendesen. - Egyedül kell lennem - temettem az arcomat a két tenyerembe, hogy ne lássa az idegen férfi a zaklatottságomat. Nem segített rajtam az, hogy a férfi együttérzőn érintette meg és simított végig a vállamon.
- Értem. Ebben az esetben szeretném, ha felhívna, vagy legalább egy üzenetet írna nekem, ha hazaért. Tolmácsolni fogom Mr. Cowennek is a döntését.
- Neki is írok. Önnek is írok. Rooseveltnek is, ha kapok hozzá egy számot, csak... csak.. - nem bírom tovább. A férfi mosolya nem segített. A névjegykártyája még úgysem, amit a táskámba csúsztattam.
Percekkel később, amikor kikanyarodtam a parkolóházból, még láttam a visszapillantó tükörben, hogy a kocsim után nézett. A hazavezető út szinte teljes egészében kiesett a tudatomból. Zöld és piros lámpák villantak fel a tudatomban, s csak a maradék józanságomnak és ítéletemnek köszönhetem, hogy megálltam ott, ahol kellett, hogy majd' egy órával később leparkoljak Brooklynban az épület előtt, ahol a lakásom várt rám. Az ágyam, a forró zuhany, a magány. Ahol ösztönösen gyűlölhettem magam anélkül, hogy bárki is látott volna. Lassított felvételként csatoltam ki magam és úgy vonszoltam fel magam a harmadikra, mintha holtából felijesztett zombi volnék. Az egyik ajtó mögül kiskutya vonyítása hallatszott ki, a másikban egy ócska régi film csatája vonta körbe a folyosó csendjét.
A kulcsomat a zárban elfordítottam kétszer, s ahelyett, hogy én kapcsoltam volna fel a villanyt, a fényáradat bántotta a szemem. A konyhából érkező zörgések és csörömpölés idegen volt, és mielőtt még levettem volna a cipőmet, Hattie robbant ki az előtérbe kócosan, félregombolt felsővel. A mögötte megjelenő ismeretlen férfi épp a nadrágját rángatta a csípőjén a helyére. Felsóhajtottam halkan.
- Cora?! Azt hittem, hogy..
- Szia.. már itt sem vagyok!
- Dehogyis?! Már befejeztük!
- Igen?
- Igen!
- De még csak..
- Maradjatok! Tényleg, itt sem vagyok, csak.. - elcsuklott a hangom, s anélkül léptem el a páros mellett, hogy a férfinek bemutatkoztam volna. Falfehéren, élettelen ábrázattal, a cipőmet magamon hagyva nyitottam be a szobába, hogy előszedjek egy nagyobb táskát is, amibe rendszertelenül pakoltam be a szükséges dolgokat: váltásruha, hálóing, Austen könyve helyett pedig a szeretek veszélyesen élni életérzést meglovagolva Bronté került a táskába.
- Cora?! - jelent meg Hattie az ajtóban.
- Minden rendben van, Hattie. Tényleg - igyekeztem nyugodt lenni, még egy vérszegény, minden melegséget hiányoló mosollyal is nézve rá.
- Látom, hogy nem vagy jól... Mi történt? - válaszadás nélkül léptem be inkább a fürdőbe, ahogy elmentem mellette, hogy a piperékkel térjek vissza. Azt is elnyelte a táska.
- Minden.. - összehúztam a cipzárt, aztán a nagyobb táskát a vállamra pakoltam, azt, amit magamnál tartottam, pedig a kezembe vettem. A legjobb döntés volt megválni a tűsarkú cipőimtől, ezért lerúgva őket menet közben, belebújtam mezítláb egy annál százszorta kényelmesebb loaferbe. - Beszélünk majd róla, csak ne most, Hattie. Kérlek?! - meg kellett volna kérdeznem az aktuális randevű partnerének a nevét. Itthon kellett volna maradnom, de egyedül akartam lenni, ezért is húztam be magam mögött az ajtót kifelé menet, átengedve a lakást nekik. Kettő perccel később a kocsiba ülve döntöttem neki a fejem a támlának, az utolsó pillanatban bekéredzkedve Felixék lakásába. Nem akartam őket zargatni, holott tudom, hogy bármikor segítettek volna a feleségével.
Nem lehettem ott, ahol akartam.
Nem lehettem a saját lakásomban sem.
Nem kértem segítséget azoktól sem, akikben megbíztam.
Kidörzsölve a szemeimből a ki nem gördülő könnyeket indítottam be az autót megint, hogy kikössek ott, ahol a legkevésbé sem akartam lenni.
A telefont lenémítottam akkor, amikor Hattie hatodik alkalommal csörgött erőszakosan. Jimnek egy kicsivel hosszabb üzenetet írtam, ám Jude... csak egyetlen rövid mondatot kapott tőlem: "itthon vagyok", noha nem vártam tőle választ rá. A motel zuhanyzója kevésbé volt tiszta, mint szerettem volna, de arra tökéletesen elég volt, hogy a mocskot lemoshassam magamról, mégsem lettem tisztább. A bűntudatomat semmi sem tudta lemosni a lelkemről, ahogy a kegyes hazugság miatt érzett hányingert sem.


// Én is köszönöm a játékot boldog születésnapot, Abraham //