Könyvtárba már szinte senki nem jár. Ami hülyeség, mert a könyvekben még mindig jobban megbízok, mint bármi másban. Ehhez nem kell áram, nem merül le az akksi, nem száll el a net és nem világít a szemembe ezerrel a hideg led fény. Persze nehezebb megtalálni amit keresek, ami a snapchat, a google, az influenszerek és az instafeedek korában szentségtörésnek számít használni. De a könyveknek illatuk van, tudás van bennük, átforgatták előttem már ezren és ki tudja kik azok akik innen merítettek ismereteket ahhoz, hogy valami nagy dolgot vigyenek véghez?
A savakról és az oldószerekről olvasok éppen egy sárga borítású, orosz szerzőtől származó könyvben és a mellettem lévő jegyzetembe firkálok címszavak, amiknek majd otthon azért utána akarok nézni a neten. Kombinálom a régi ismereteket és az új huszonegyedik századi technikát.
Ráncolom a homlokom, néha nekifutok megint a mondatoknak, és fejcsóválva állapítom meg, hogy a fordító valószínű a google transletert használhatta, mert nagyjából annyira érthető mint ott szokott: sehogy.
- Tudtad, hogy az ember azért rajong sztárokért, vagy éppen híres emberekért, mert előző életében ezekhez a lelkekhez kötődött, fontos volt a számára. És ebben az életében is valamiféle módon kötődni szeretne hozzájuk?
Velem szemben Freud ül és olvas fel egy könyvből valami pszichológia szakcikket. Persze nem Freud a rendes neve, hanem Thomas Langdon, de mindenki így hívja, mert a szakirányán ő a legjobb. Azt mondja egyszer híres doki lesz belőle, és milliókat fog keresni, hogy az agybajos sztárok agyában turkál majd Bel-Air-ben.
Előre hajolok, át az asztallapon, és egy laza mozdulattal csapom össze az előtte heverő könyvet.Méltatlankodva horkan fel.
-Héééé! Olvastam ám!
-Baromságokat! Ugye te sem gondolod ezt komolyan?
-Miért ne gondolnám? Te kiért rajongsz, Tara? Hagy találjam ki!
Szemeimet forgatom, és eltűröm a  fülem mögé a hajam, vigyorogva bújok vissza a saját könyvembe, de Freud köti az ebet a karóhoz.
-Kitalálom! Egy kicsit bolond, de színes egyéniség vagy. Van humorérzéked, és jó veled bulizni, mert minden meredek helyzetben benne vagy. A hangod rémes, főleg ha iszol és azt gondolod egy Bocelli veszett el a torkodban. Mondjuk jól elveszett. Fogalmam sincs mivel lehet téged levenni a lábadról azon kívül, hogy elgáncsol az ember.
Felpillantok, valószínű elég szúrós tekintettel, mert már mentegetőzve vonja maga elé a kezeit, és nevetve rázza a fejét. Visszaszívja amit mondott azt hiszem, legalábbis erre utal a viselkedése.
- Jó, okés. Egy nagy adag pisztácia fagyival, és egy Brad Pitt filmmel célba érhetek azt hiszem. Ez aaaaaaz! Brad Pitt! Kitaláltam, ugye kitaláltam?
Most mit mondjak? Kitalálta, de nem nehéz. Soha nem hagyok ki olyan alkalmat, amikor az egyetemi mozihétvégén valamelyik filmjét vetítik. Van amelyiket már számolatlanszor láttam. Joe Black és Benjamin Button a kedvenceim.
-Befejezted?- rövid, tömör, de érezhető a hangsúlyból, hogy értem én a tréfát és benne is vagyok.De kezd elég lenni abból, hogy engem elemezget. Sokadszor az ismeretségünk során.
- Még nem. Tudom, hogy az utóbbi időben nagyon magad alatt vagy a mamád halála miatt és a többiekkel arra gondoltunk, hogy….szervezünk neked olyan igazi ír estét. Tudod: darts, sör meg lóhere, meg olyan kis manó...tudod az a kis gyűrött fejű.
-Leprechaun- vágom közbe, számomra természetes módon, mire Freud legyint.
-Azhát! Meg még szerzünk olyan dudát is amin azok a szoknyások játszanak.
- Az a skót duda, a Great Highland Bagpipe, az íreké kicsit másabb az a Great Irish Warpipe és mélyebb hangja van. Duddúúúúú...dúdúúúúú- mélyítem egészen a hangom, próbálva utánozni a különbséget, ami valószínű csak számomra egyértelmű.
-Mi lenne ha nem kötnél belém?
-Te kezdted!
Erre aztán elröhögjük magunkat. Szeretem ha van társaságom, ha nem vagyok egyedül, pedig az estéim nagy részét így töltöm. Ezért is igyekszem az utóbbi időkben mindig valami programot szervezni ennek elkerülésére.
-Mi lenne ha betolnánk egy beteg méretű hamburgert Big Kriss falodájában?
A javaslata több mint pazar. Egyrészt bármilyen egészségtelen is a gyorskaja, odavagyok érte. Meg a hely hangulatáért, ahol sokszor szól nyolcvanas évekbeli jó kis tücc-szintipop, amit valami perverz módon nagyon szeretek.
-Támogatom az ötletet. Ezen a fordításon úgysem megyek el, csak ha lerakom és átsétálok rajta.
-Nem értem miért nem a neten szörfözöl mint mások.
-Mainstream.
Negyed óra múlva már a farmer kabátot kanyarítom a hátamra, egy mozdulattal dobom ki a kiengedett hátközépig érő szőkés vöröses hajamat, és megyek Freud után.
Beszélgetünk, röhögünk, megint beszélgetünk, megint röhögünk. Mint a legtöbb hozzánk hasonló egyetemista. A különbség az, hogy anya meghalt, és nem hagyott mást maga után csak egy nagy házat, amit nem tudok fenntartani, meg egy ezüst színű karton dobozt, kék szalaggal átkötve. Benne kivágott cikkek, fotók, néhány bolond szerelmes cetli és egy név, ami szinte mindenhol ott szerepel. Monogram formájában, becézve vagy éppen egészben. A név amit már ismertem korábbról, csak azt nem tudtam, hogy anya is ismerte: Bellamy West.
De ez már későbbi történet….


1995. február 14.

Saoirse Thredson nem csak hosszú, vörös hajával és lehetetlenül kék szemeivel hívta fel magára a fiúk figyelmét, hanem a mindig helyén lévő eszével és replikára, csípős megjegyzésre kész nyelvével.Az egyetemen kimagasló átlaggal és számos ösztöndíj bezsebelésével büszkélkedhetett és persze azzal, hogy a hétvégi HPSZ bulikon srácokat megszégyenítő barna sör mennyiséget képes legurítani a torkán. Persze ír felmenőkkel ez talán nem is számított annyira kirívó dolognak.
Sokáig büszke volt arra, hogy nehezen adta be a derekát bármelyik egyetemi langalétának, vagy bárgyú vigyoráról és pocsék humoráról elhíresült lepedőhuszárnak. Ő azt hitte, hogy különleges és eszerint egy kicsit talán az átlagtól fenntebb hordta az orrát. A végzete azonban őt is elérte, és ennek következményeként gubbaszt most a kollégiumi szoba babakék csempével plafonig borított apró fürdőszobájában, és várja az eredményt.
- Egy csík….könyörgöm csak egy csík.
Remegve szorongatta a két napja vásárolt terhességi teszt eredményjelző csíkját, és a másik kezének mutatóujján a bőrt idegességében rágogatni kezdte.Már meg kellett volna csinálnia aznap, amikor megvette. Vagy másnap reggel. De halogatta. Azt hitte az eredmény nem ismerete az egyenlő azzal, hogy nincs semmi baj.
Lehunyta a szemeit és jóleső kábaságot magyarázott be magának, amelyben elmerülve azt képzelte, hogy a jelen, az itt és a most nem létezik. Hogy elég lenne egy másodperc, kiszakadjon belőle és semmissé tegye az elmúlt időket. Mégis mit képzelt? Egy chicagoi fruska, aki New Yorkba költözött az egyetem miatt és már övé is az egész világ? Igen, talán pontosan ezt.
Kezében remegett a fehér lapocska, amelyen először megjelent egy csík, jelezve, hogy működik a vásárolt holmi, majd újabb kínlódva múló másodpercek, amely alatt újra lehunyta a szemeit, ajkait összeszorítva könyörgött valami felsőbb hatalomhoz….ő...éppen ő az örök ateista.
-Basszus!- sziszegte fogai között, amikor végre kinyitotta a szemeit, hogy megnézze az eredményt. Két csík. Pontosan ez volt az a pillanat, amikor a sorsa, a végzete utolérte. Az a végzet amely egy ír fiú képében érkezett el még  a téli szemeszter előtt és amely most fog véget érni Valentin napon. Hat hónap és egy két csíkos terhességi teszt. Már az elején letisztázták, hogy ez semmi másról nem szól csak tiszteletről, meg a másik tudása felől való érdeklődésről és szexről. Persze ez utóbbi a kellemesebb része volt, ahogyan az is, hogy egy kicsit mindketten átlépték a határaikat. Szerelmesek lettek, vagy legalábbis nagyon közel álltak hozzá. Sao azonban nem volt naív. Tudta, hogy a fiú számára a rendőri pálya, az előrehaladás, a tisztelet kivívása, a tekintélyelvű világban való helytállás többet jelent mint egy apró élet, amely megfogant. Vagy legalábbis ő így hitte. Sosem kérdezte meg, hogy Bell mit akar. Sosem mondta el neki mi a helyzet, esélyt sem adott a döntésre. Egyszerűen megtartotta a saját titkát, amit sokáig őrizni is tudott, és amely úgy hitte a halálával majd a sírba száll vele. De az igazság már csak olyan, hogy részlegesen el lehet hallgatni, de ha el akar jutni valakihez, akkor a felszínre fog törni és utat talál magának.

1995. március 20.

Rengeteg nem fogadott hívása volt, számos kétségbeesett üzenet a hangpostáján. Kopogtatás az ajtaján, az egyetem előtt várakozó fiú, aki magyarázatot várt arra miért kerüli őt olyan nagy hirtelenséggel a lány.
- Ugye tudod, hogy ezt örökké nem játszhatod? Cigi?- állt elé aztán egy napon Bell az egyetem ajtaja előtt, és már dugta is az orra alá a dobozt, ám Sao a fejét rázva egyszerűen kikerülte őt.
-Leszoktam- vetette oda még a háta mögé dobott szavakkal, és bár tudta, hogy ennyivel nem úszhatja meg, azon kezdte törni a fejét mégis mit mondjon? Az utca zaja felerősödött körülöttük, a távozó autók benzingőze fullasztó volt, és hirtelen az egész város valami nyomasztó egykedvűséggel és megannyi keserűséggel telepedett a lányra.Nem akart mást csak menekülni.El innen, jó messzire, vissza Chicagoba, a világ végére….tulajdonképpen akárhová, csak ne kelljen semmit bevallani.
-Hagyj békén, Bell! Én...újra együtt vagyok Danny-vel.- a lehető legrosszabb verzió, amit csak elő tudott keríteni az éppen Danny volt. Az a Danny akinek Chicagoban jól menő autószalonja volt, és annyi pénze az apja révén, hogy élete végéig sem tudná elkölteni ha kosárnyi porontya születik se.
Vissza se nézve elindult, és maga mögött hagyta a fiút. A fiút, akinek lépteit még egy ideig hallotta maga mögött, majd bizonytalanul toporgott egy ideig, végül az ellenkező irány elnyelte a zajt, és Bell alakját is.

1995. október 4.

Chicagoban az idő olyan volt mint egy mesebeli ősz. Mint amikor a tündérek birodalmába finom és könnyed ujjak színes leveleket rajzolnak, a levegőben pedig a közelgő hideg idők nehéz, rideg illatát érezni. A házak falán a gyengülő napsugarak még erőtlenül csúsztak le, a távolban pedig fenyegető fellegek gomolyogtak, amelyek csak ígérgették az esőt, de végül nem hozták el.
Saoirse hajnalban ébredt erős alhasi fájásokkal, és némi vérzéssel.Nyolc nap lett volna még hátra, de úgy tűnik az apróság hamarabb akar a világra jönni. A nő lágyan simogatta át gömbölyű pocakját és mosolyogva beszélt az izgága aprósághoz.
-Ne siess annyira! Itt még védeni tudlak!
Védte volna a végtelenségig, talán azt sem bánta volna, ha örökre így marad, de a születésnek, éppen úgy ahogyan az elmúlásnak útját nem lehet állni. Késleltetni sem tudjuk, csak kiélvezni minden másodpercét ami adatik.
Délután, pontosan kettő óra után öt perccel megszületett Tara Thredson. Ez volnék én.
Anya szerint rémesen hangos voltam, a bőröm mint a tavaszi, bimbóba bújt babarózsák némi fehér mázzal. Hajam nem sok volt, de pontosan olyan vörös, amilyen az övé. Néha, a régi képeket elnézve gyakran megjegyeztem neki, hogy pontosan úgy néztem ki, mint az aranyra váró kobold törvénytelen gyereke, amin persze rengetegszer csak nevetett. Mindig azt mondta, hogy a humoromat a nagyapától örököltem. Aki úgy ivott mint a gödény, és úgy sztorizott mint valami stand up humorista. Csak remélni merte, hogy az előbbi tulajdonságát nem öröklöm majd. A születési anyakönyvi kivonatomban az apa megjelölésnél az szerepelt:”Ismeretlen”
Két hónappal később visszaköltöztünk New York-ba.


2000. január 1.

Szilveszter után voltunk. A lakás tele volt leeresztett vagy még ép színes lufikkal. Millió konfettivel. Az asztalon sütemények - már ami maradt belőle- poharak és tányérok. Ha valaki látta volna ezt a felfordulást, azt hihette volna, hogy az ezredfordulót itt valami népes kompánia ünnepelte, pedig csak ketten voltunk anyával. Mégis remek bulit csaptunk. Másnap én ébredtem hamarabb és úgy gondoltam szétnézek a padláson, hátha maradt még elrejtve néhány lufi, amit fel lehet fújni. Öt évesen azt hiszem mindenki meg van kicsit bolondulva ezektől, és minél több van körülötte, annál jobb. Korábban soha nem volt szabad felmerészkednem egyedül a padlásra, mert anya azt mondta, hogy ott van a mindent látó szem, és a rossz gyerekeket egyetlen villanásával elriasztja. Egészen tíz éves koromig el is hittem ezt a mesét, amíg rá nem jöttem, hogy a villanást a padlás apró, kerek ablaka alatt lelógó kiszuperált DVD lemez okozza, amin szivárványosan törik meg a napfény.
Mindezek ellenére felmerészkedtem, és bár lufit nem találtam, valami egészen mást mégis. Valamit, ami később hatalmas jelentőségűvé vált az életemben, ahogyan azt hiszem anyáéban is az volt.
Egy ezüst színű doboz volt, amelynek felirata egy hangszer boltot hirdetett. Valószínű kották lehettek benne korábban. A dobozt egy királykék selyem szalag zárta le, amit finom ujjak szabályos és gondos masnira kötöttek. Szerettem volna kibontani, belenézni, hogy mit rejt vajon a doboz, de valahogyan éreztem, hogy nem szabad. Anya engedélye nélkül legalábbis. Lehet, hogy ajándék. Az én ajándékom, és meglepetésnek szánta.Mégis nem hagyott nyugodni a dolog, így levittem magammal, hogy aztán délután, amikor már anya is ébren volt előhozakodjak vele.
Szörnyen dühös lett. Nem is értettem, hiszen korábban soha nem volt ilyen, főleg olyankor nem, ha nem is csináltam semmit.
- Soha többé, érted Tara, soha többé nem nyúlhatsz ehhez a dobozhoz! Nem hozhatod le a padlásról, nem nyithatod ki! Megértettél? Megértettél?-remegett a hangja, miközben a hóna alá csapta a dobozt és elindult vele a padlás irányába. Én csak bólogattam legörbülő ajkakkal és riadt pillantásokkal figyeltem az anyukámat. Nem értettem mi rosszat csináltam és mi lehet a dobozban amit nem láthatok. Kíváncsi voltam, de megígértem anyának. És ezt az ígéretemet csak a halála oldotta fel. Bárcsak előbb megszegtem volna a szavam….talán másképp alakult volna minden.

2004. július 4.

A Függetlenség napját, mióta csak az eszemet tudom, a nagyiéknál töltöttük Chicago kertvárosában. Igazi patrióta kerti mulatságok voltak ezek, amiket azért is szerettem, mert az éjfélkor megrendezett tüzijátékig fennmaradhattam. Volt hot dog, méregerős sült steak, házi burger és tűzön sütött mályvacukor.
A nagypapa ilyenkor igazi ír módjára addig vedelt, amíg szóba nem került a család története, az első Thredsonok megérkezése a kontinensre. A három fiú, akik az apjuk által elkártyázott földek utolsó parcelláiból megvásárolták a belépőjegyet az Újvilágba, és itt kezdtek saját gazdálkodásba az 1800-as évek végének nagy földosztásai közepette. Persze azóta már ilyesmivel nem foglalkozunk, ahogyan egyre inkább elvárosiasodtunk, de ettől függetlenül a nagyapám minden alkalommal felemlegeti ezt, mintha ugyan ő lett volna az egyikük aki a Zöld Kontinensről átvándorolt Amerikába.
Toby Lecht. Így hívták a szomszédban lakó idős rendőr őrmester unokáját, aki pontosan egy évvel volt idősebb nálam. Hatalmas kerek szemüvege, tüskékbe rendezett fekete haja, és állandó szénanáthától szenvedő hangja volt. Minden évben kétszer találkoztunk. A függetlenség napján, amikor a nagyiéknál töltöttünk három napot, és karácsonykor, amikor a szünidőre leutaztunk. Ők Wisconsinban laktak, és szintén csak ilyenkor érkeztek ide.
Legtöbbször felmásztunk a nagyapa szerszámos kamrájának a tetejére, betegre tömtük magunkat mályvacukorral, és hanyatt fekve néztük a csillagokat. Meg a több ezer szentjános bogarat, amik élő lámpásokként imbolyogtak az ég felé.
2004. nyarán történt….azon a bizonyos július 4-én. Toby hirtelen felült, törökülésben átkulcsolta csontos térdét, és nagy komolysággal kérdezte meg.
- Tara, te kipróbáltad már a cigit?
Én is felültem pontosan vele szemben, a térdemre helyezve a súlyomat, és a fejem ráztam a kérdés hallatán.
-Még nem. Te már igen?
-Ühhüm. Elloptam nagyapa kapadohányát. Rémes volt. Tele ment a szám ilyen keserű valamivel. Fúúúúúj!- prüszkölt mint egy vizet kapott macska.
Csendben voltunk pár percig, majd Toby újra kérdezett, a világ legtermészetesebb és legegyszerűbb módján.
- És csókolóztál már?
-Neeeem dehogy! Azt sem tudom hogy kell. Csak amit a filmekben láttam. Hogy összerakják a szájukat, és úgy maradnak. Nem tudom mi benne olyan jó.
-Kipróbáljuk?
-Ha akarod.
Apró vállaimat könnyedén rántottam meg, majd kicsit sután, kicsit idétlen módon, de mégis közelebb helyezkedtünk egymáshoz. Két gyerek, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy az élet egyik legfontosabb érzésének előfutárával tapogatóznak a vaksötétben, utánozva a felnőtteket, de valójában fogalmuk sincs róla mégis mi olyan jó ebben.
A számat csücsörítettem, a kezeim hideg verejtéket izzadtak, a szívem a torkomban dobogott. Éreztem az államon Toby gyümölcs illatú rágójának az illatát. Furcsa volt, egyben izgalmas. Mintha éreztük volna, hogy olyasmit csinálunk, ami még a ciginél is tiltottabb.
Összeért a szánk, de csupán egy másodpercre, aztán már kaptam is hátra a fejem.
- Ez nyálas…
- Ja. Miért csinálják ezt a felnőttek?
-Nem tudom. Lehet gyakorolni kellene.
- Majd később.
Ebben maradtunk. Hogy majd később, majd egyszer, majd egy másik július negyedikén, de végül nem lett belőle semmi.Toby tizenhat volt, amikor a középiskolában ahova járt, Wisconsinban lövöldözés tört ki. Elsőként találták el.
Lehet éreznem kellett volna valamit, de csak arra tudtam gondolni, hogy mennyi mályvacukrot ettünk, mennyi hóembert építettünk, és hogy csókolóztunk 9 évesen a tetőn.

2012. augusztus 19.

A müzlis tálban kotorásztam a konyhapultnál ülve, miközben a nyolc órási híreket néztem a tévében. Az az eset volt terítéken, amiben egy rendőr társát lelőtték még két éve, majd a pasas átment valamiféle önkéntes John Wick-be és egyedül kapta el az elkövetőt. Valahányszor erről volt szó a tévében, anya egy gyors mozdulattal kikapcsolta, és elküldött, hogy foglalkozzak valami mással. Érthetetlen volt a számomra, ahogyan az is, hogy amikor csak említették ennek a Bellamy West-nek a nevét összerezzent és egy darabig csak meredt maga elé.
Ezen az éjjelen egy különös telefonhívást csíptem el, amit soha nem említettem meg anyának, de amikor a birtokomba került az ezüst doboz, hirtelen minden értelmet nyert.
-...de jól van? Simon...kérlek, te a barátja vagy. Az egyik a sok közül.
Csend.
- Igen, tudom, hogy milyen. Tudom.Én ismertem és szerettem.
Csend.
-Nem, nem.Nem megyek el hozzá.Nincs értelme. Rám van a legkevésbé most szüksége. Annyi éve már. Mit tudnék mondani neki?
Csend.
-Tara nem tudja.Bell sem és ez így van jól.Most meg főleg.Ha beszélsz vele mondd meg neki...tudod mit? Ne mondj semmit! De hívj fel amikor vége lesz ennek az egésznek.
Csend.
-Csak hívj fel, jó?Hogy tudjam minden rendben vele. Hogy rendben lesz.
Fogalmam sem volt ki az a Simon. De a név...Bell.Ott kolombolt a fülemben mint egy kis harang.
Meg mint a Metallica száma:

“For whom the bell tolls
Time marches on
For whom the bell tolls”

Kiért szól a harang?

2015. november 12.

Sao egyedül utazott Chicagoba. Tara amúgy is mostanság jobban el van foglalva magával, az egyetemi előkészítővel. Jobb is így. Kereste az alkalmat, hogy megbeszélje vele az egészet, de halogatta. Nem találta a megfelelő pillanatot...és az igazság az hogy nem akarta a lánya arcáról elveszíteni azt az örökké ott tanyázó csibészes vigyort. Mikor a repülőtéren elváltak a lány még akkor is viccelődött.
- Aztán vigyázz! A nagyi szerint új postás van. Olyan igazi bugyi és bicikli tologató deres hajú örökvagány. Az a kapuzárási pánik előtt, de már túl a negyvenen tipus. Be ne hálózzon nekem!
Az asszony csak a fejét rázta és talán egy pillanattal tovább ölelte magához a lányt, mint alapvetően kellett volna, vagy szokta volna. Táskája mélyén ott lapultak az utolsó szövettani eredmények. El kellene mondania neki. Most, még az indulás előtt. De Tara nevetése olyan fülbemászó volt, hogy inkább vele nevetett. Olyan anyai, mindent leplező nevetéssel.
- Valld be, nem akarsz postás apukát!
- Hah! Naná, hogy nem. Be nem érem egy sztársebésszel vagy egy ezredessel kevesebbel!
Mikor Saoirse a válla felett visszanézett, és integetett a lányának, olyan egyszerűnek és szinte könnyűnek tűnt minden. Az élet, az elmúlás, az emberek helye benne, az egész múlt, a titkok, a szerelem, ami sosem múlt el.
Este, már egy bögre kávéval a kezében beszélgetett az anyjával. Otthon jó volt. Otthon kicsit letehette a gondokat, letehette a felelősséget, amely nyomasztotta a vállát. Az idős nő a kanapé másik oldalára telepedett, és apró, aranykeretes szemüvege felett, hetvenöt évnyi bölcsességgel figyelte egy szem lánygyermekét.
- Nem mondtad még neki el, igaz?
- Még nem.
-Nem tarthatod örökké titokban. Az apját így hagytad el egykor. Most vele is ugyanezt akarod tenni?
-Nem. De...mama...ő annyira fiatal és vidám, és cserfes, és önfeledt. Nem tudom melyik lenne az a pillanat, amikor leülhetnék vele megbeszélni.
-Bármelyik.
Egy szó még ott maradt, egy gondolat: nehogy késő legyen.
De késő lett.

2018. december 31.

Tegnap volt anya temetése. Rengetegen eljöttek, még olyanok is akiket soha életemben nem láttam. Egy kerek angolsággal beszélő ír katolikus pap tartotta a gyászbeszédet, aminek a felét nem is hallottam. A fülem zúgott, a szemeim előtt a hópelyhek pofátlanul pimasz táncot lejtettek és megtelepedtek a fekete szövetkabátom gallérján. Chicagoban karácsony óta havazott, az egész várost puha takaróval fedte be. Anya egy álomvilágban szenderült örök nyugalomra, anélkül, hogy valaha megosztotta volna velem, hogy csupán pár hónapja van hátra. Három éve azt mondták, hogy talán hat hónap. Helyette kaptunk ajándékba sokszor hatot. Elgondolkodtam, hogy talán ez azért lehetett számára ennyire jó, talán azért élhetett a betegségének tudatával olyan sokáig, mert nem osztotta meg velem. Csak a jót. A vattacukrokat vasárnaponként a Central Parkban, a My Fair Lady-t és a West Side Story-t a Broadway-en ami után beültünk Gianni-hoz a nyolcvankettediken és pizzát ettünk, meg paradicsomos-bazsalikomos pasztát. És az étterem ablakából az utca forgatagát figyeltük. Azt játszottuk, hogy próbáltuk valakinek a pillantását elkapni, és rém idétlen fejet vágni, várva, hogy mi lesz a másik oldalról a reakció.
A karácsony már soha nem lesz olyan mint azelőtt.De ha most szomorúnak látna, akkor biztosan az állam alá tenné a mutatóujját és mosolyogva emelné fel a fejemet,hogy egymás szemébe tudjunk nézni.
Nem akartam arra gondolni, hogy nem tudom majd fenntartani a lakást, hogy valami másik megoldást kell találnom, és Chicagoba sem költözhetek a nagyiékhoz, mert az egyetemi tanulmányaim New Yorkhoz kötnek.
A temetés éjszakáján, az óév utolsó napján megint havazott. A háztetőkön letapadt hókupacokon a holdfény gúnyolódó ezüstjével terült el. A szellőzőkből szabályos időközönként gőz gomolygott a magasba, az utcákon vidám és ünneplő tömeg vonult végig. Pezsgők pukkantak, trombiták szóltak, konfetti szállt  a magasba, majd a hóba hullott színes testvéreiként a pihéknek.
Boldognak akart látni. Csak erre tudtam gondolni, meg arra, hogy ezért nem mondta el. Tartozom neki annyival, hogy az leszek. Igenis boldog.
A holmikat rendezgettem, a ruháit pakoltam össze, amit holnap elviszek az Üdvhadsereg egyik menhelyére.És akkor, az egyik szekrény mélyén megtaláltam az ezüst dobozt. A kibontott kék szalag a tetején hevert, mintha nemrég még valaki a tartalmát vizsgálta volna át. Valamikor, nagyon régen megígértem anyának, hogy soha nem nyitom ki, de….nem volt de. Nem volt mentségem, csak a kíváncsiság, ami nem hagyott nyugodni.
Leemeltem a tetejét…

Levelek voltak benne, újságkivágások. Régi, lepréselt virágok, megőrzött koncertjegyek: Sting,Madonna,Hootie and the Blowfish.
Szalvétákra írt üzenetek:

“Ma két hónapja.Tudnál mondani jobbat kettőnknél?”
“Tetszett az előadás.Egy kávé mellett megbeszélhetnénk.”
“Ha kívánhatnál kettőt, mi lenne a második?”

Volt egy név, ami állandóan visszatért, amelyet már nem először hallottam: Bellamy West.
A doboz alján pedig egy fotó. A hátára írt dátum alapján 1994. december 22-én készült az egyetemi parkban, a virágos lány behavazott és karácsonyi fényekkel díszített szobra előtt.Összeölelkezve, fiatalon és boldogan. Anya piros sálján aranyeső virágok hímezve, sötétkék kabátja tökéletesen ráterül a mellette álló magas férfi fekete szövetkabátjára. Az arcuk kipirult a hidegtől, és egymáshoz érintik. Nem nehéz kitalálni a tekintetükből, hogy szerelmesek. Nagyon.
Ezer közül is felismertem a férfit, akit a tévében is láttam, akiről az újságkivágások szólnak, akinek a nevét hallottam egyszer, pár évvel ezelőtt egy furcsa telefonbeszélgetésben.
Tudnom kell milyen titkot rejt a doboz, amelyet nem nyithattam ki soha. Ennek a kulcsa pedig Bellamy West.