Az ágyamon elterülő ruhakupac épp olyan rendezett volt, mint a lelkemet tépő gondolatok. Káosz, a nagybetűs káosz kopogtatott be hozzám és csak hatszor fordultam meg, mielőtt még azt írtam volna Mr. Cowennek, hogy ma mégsem tudok megjelenni az üzleti vacsorán. Öt óra kettő perc volt pontosan, amikor legalább a hetedik apró körömet tettem meg a szobám négy fala között, liftező gyomorral, tartózkodó kétségbeeséssel. Nem kellett volna ennyire idegesnek lennem.. túl kellett volna már tennem magam azon, hogy egyetlen másodperc alatt képes voltam a zavarra, a felháborodásra, a vágyakozásra, a megértésre vágyásra mellette, és amennyire sokszor biztos pontnak tűnt, ugyanannyiszor is rántotta ki a lábam alól a talajt az az ügyvéd, akivel találkozni fogok. És ha nem készülődöm el záros időn belül, lőttek a szerződésemnek, a munkámnak. A telefont nem csak azért akartam a kezeim közé kaparintani, hogy üzenjek, hanem hogy érkezett-e értesítés arról, kaptam-e tőle bármiféle reakciót a legutóbbi írásomra.
A választásom nem egészen tíz perccel később egy púderrózsaszín, a test vonalát követő ruhára esett, a derekán pedig a fekete öv törte meg az egyhangúságot, hangsúlyossá téve a vonalaimat. Nem kellett sokáig gondolkodnom, hogy a kedvenc fekete tűsarkú cipőmet szedjem elő, és mert alapvetően fázósabb alkat voltam, egy fekete blézert is kiemeltem, biztos, ami biztos alapon. Mióta megérkeztem Angliából, semmi sem úgy történt, ahogy kellett volna, ahogy terveztem volna, és az amúgy unalmasabbnak, de munkával teli napjaim teljes mértékben visszájára fordultak, miközben próbáltam egyben maradni és a feladataimat teljes mértékben, tökéletesen elvégezni. Brian Howard azonban nem könnyítette meg a dolgom, Hannah jelenléte pedig feszélyezetté tette. Amint tegnap Jude lelécelt, nem sokára követte őt a főnököm is, órákig egyedül hagyva engem a kislánnyal, aki végig a nyusziját szorongatva, csodálattal adózott a csikó és a kanca irányában. Nem beszélt túl sokat, de biztos voltam abban, hogy minden egyes szél általi fűszálhajlítást, minden apró farokcsapást, apró szökkenést és nyerítést megjegyzett. Idővel elengedtem mellette minden feszültségemet és képes voltam akkor a jelenre koncentrálni. Kizárva minden zavaró tényezőt megélni és átélni azt a nyugodtságot, amit a kislány mellett éreztem. Hiába volt beteg, az egyik legkedvesebb kis páciensem volt, akit egy kicsit talán a saját, soha-nem-volt kislányomként kezeltem. Akaratlanul is előtérbe helyeződtek az anyai ösztönök mellette, de az érzéseimnek csak akkor engedtem utat, ha a vele töltött terápiás időmnek vége volt, elköszöntünk és minden alkalommal mosolyogva néztem a távolodó alakját, ahogy a nagymamája kezét fogva, a nyusziját szorongatva távoztak tőlem. A mosoly viszont a vágyat rejtette magában: szerettem volna anya lenni, egy aprócska világot és életet létrehozni... S ettől a vágytól nem is lehettem volna távolabb ma.
Csak egy üzenetet hagytam reggel Mr. Howardnak, hogy lemondtam a kora esti időpontjaimat, a munkámmal pedig kivételesen fél ötkor végezni fogok. A folyosón még Felix kapott el, rövid beszélgetést követően pedig megfogadta, hogy a lurkóinak átadja Cora néni hatalmas pusziját.

Ameddig a púderrózsszín ruhámban és a fekete tűsarkúmban élveztem a Brooklynból Manhattanbe vezető úton lévő dugót, bekapcsoltam a rádiót is, hogy elüssem az időt és ne legyek annyira egyedül az autóban. A három hetes kényszerpihenő sem segített a Fordon, szegény már nagyon a végét járta, de szerettem, az itteni első autóm volt és nehezebben váltam meg tőle, mint azt érdemes lett volna. Nem mindig tudtam lezárni az autót, és már csak egy trükkel voltam csak képes megoldani azt, manuálisan. De amennyi időm volt.. csoda, hogy nem esett szét még alattam. A tervezett ötvenöt perc helyett hetvenkilenc percembe telt átjutni az esti forgatagban az ügyvédi irodához, de szerencsére még így is időben voltam. Az irodaházhoz tartozó parkolóházban parkoltam le a Fordot, kiszedve a magammal hozott válltáskát, a blézert, a tervezetemet a lovakhoz, a két példányban kinyomtatott szerződést és annak általam is megjegyzésekkel tarkított verzióját, no meg egy aprócska ajándékdobozt. Így, egy New York-béli sherpaként megküzdve az elemekkel léptem be a liftbe, hogy a recepcióig eljutva érdeklődjem meg, hova is kellett mennem. Mr. Cowen neve nem merült feledésbe, a recepciós elmosolyodva adta meg az emeletet, és már ott sem voltam. A tükrös liftben még ellenőriztem a puha, lágy loknijaimat, a felvitt, leheletvékony, természetes sminkemet, a ruha láthatatlan redőit, és ha nem is voltam elégedett, de talán nem úgy fog rám nézni az ügyvéd, mintha egy gyerektáborból szalajtottak volna. Tudtam, hogy adott a külsőségekre, a minőségre, ahogy elvárásokat is támasztott másokkal szemben az üzleti életben.
Ahogy pittyent a lift a megfelelő emeletet, egy hatalmas sóhajt engedve meg magamnak léptem ki a folyosóra, amely egy irányba vezetett csak. Végigsétáltam a puha szőnyeggel borított padlón, ami tompította a cipőm koppanó hangjait. Az asztal mögött ülő hölgy azonnal felpillantott rám, ahogy elé léptem.
- Üdvözlöm! Mr. Cowennel van találkozóm, nem tudom, tud-e az érkezésemről, vagy hogy szólt-e Önnek - rámosolyogtam, a hangom csendes volt, lágy és nyugodt. - Cora Fraser vagyok - mutatkoztam be neki, egy kézbe átvéve minden csomagomat, hogy kezet foghassak a nővel.
- Michelle - viszonozta a kézfogásom a bemutatkozása közepette. - Igen, tájékoztatott Dr. Cowen Önről. Nem rég rendeltem meg a sushit, amit kértek, és egy pillanatot kérek, mert az ügyvéd úrnak akadt egy kis dolga, de jelezte, ha megjön, azonnal értesítsem - megkerülte az asztalt is, a ceruzaszoknya, a beletűrt halványkék blúz professzionális volt. Michelle haja csinos kontyban volt feltűzve a tarkójára, nekem pedig csak annyi dolgom volt, hogy bólintsak. - Kérem, foglaljon helyet, amíg várakozik - ajánlotta fel, mielőtt kettő diszkrét kopogtatás után eltűnt Jude ajtaja mögött pár másodpercre. Addig engedve a lány szavainak helyet foglaltam, a mellettem lévő üres székre lepakolva mindent a kezemből. Megköszörültem a torkom, mielőtt körbenéztem volna az iroda színein, formáin. A takaros, fekete névtábla jegyezte Michelle asztalán a nevét, amelyen rend és szervezettség fogadott. A sarokba rakott virágon elmosolyodtam, és mielőtt meggondolhattam volna magam, oldalra nyúlva megérintettem annak hatalmas, smaragdzöld levelét, mert érdekelt, vajon valódi-e. Abban a pillanatban lépett ki Michelle, én pedig zavartan vontam el a virágról a karom.
- Bocsánat, én csak... - elpirultam kissé kényelmetlenségemben.
- Igazi. Az asztalomon lévő is. Kellett ide valami zöld, ami nem csak a férfias dominanciát jelzi. Három hónapig könyörögtem Mr. Cowennek - jegyezte meg nevető szemekkel. Mosolyogva haraptam be a számat, és fogadni mertem volna, hogy titkon Michelle el is nevezte a növényeket. - Hamarosan kijön Dr. Cowen. Én pedig akkor indulok is haza. Csak meg szerettem volna önt várni, Cora, hogy ne kelljen egyedül itt várakoznia - még egy mosoly, aztán az asztala mögül felkapta a táskáját, miután lekapcsolt minden elektronikai eszközt, kihúzott mindent, ezzel is elősegítve a kevesebb áram fogyasztását. - Vagy.. megvárjam? Ha szeretné, maradok - ajánlotta fel hirtelen, amivel csak még inkább zavarba hozott. Csak nem esik bajom itt ülve...
- Nem szükséges, köszönöm. Hoztam magammal könyvet is, ha esetleg unatkoznék - pillantottam fel rá békés nyugalommal, ami igaz volt. Egy könyv mindig lapult a táskámban arra az esetre, ha valahol több időt töltök és a beszélgetések helyett a magányt választanám az irodalomba burkolózva. - Itt hagyhat nyugodtan, Michelle, nem lesz gond - biztosítottam róla, amit meg is fogadott. Fél perccel később már egymagam maradtam a folyosón a mellettem terpeszkedő növény társaságában, ám ahelyett, hogy a könyvemet vettem elő, a fejemet döntöttem neki a fehérre meszelt falnak mögöttem, miközben a szemeimet is lehunytam.
Nem sokkal később nyílt is az ajtó, annak hangjára pedig kinyitottam a szemeimet ismét. Nem tudtam, hogy jelen helyzetben milyen kedve volt a férfinek, ezért is emelkedtem fel azonnal.
- Üdvözlöm, Mr. Cowen. Egy pillanat és készen is vagyok... - mosolyogtam rá, összeszedve a mappát, táskát, blézert és az aprócska dobozt is, hogy a férfi elé lépjek, sikerült akkora lendülettel, hogy talán közelebb is kerültem ügyetlenül hozzá, mint kellett volna. Zavartan pillantva rá araszoltam arrébb, miközben csendesen elnézést kértem tőle és ha beengedett az irodájába, úgy beléptem mellette a helyiségbe.

Mallorie állapota romlásnak indult, és nem tudtam, hogy mi legyen a következő lépés. A lovardából azért kellett eljönnöm, mert az ígért eredmények elmaradtak a narkotikumok adása mellett is. Mi a jó istenért fizettem ennyit, ha még arra sem voltak képesek, hogy szinten tartsák? Nem voltak óriási kéréseim, nem vártam tőlük csodát, de azt igen, hogy egyben tartsák a lányt. A terhessége nagyobb rizikójú volt, mint egy átlagos nőnek, a függősége megakadályozta a fiamat a normális fejlődésben, és félő volt, hogy ő maga is függő lesz még azelőtt, hogy a világra jönne. Féltettem mindkettőjüket, nem ilyen sorsot kívántam Lorie-nak, minden látszat ellenére aggódtam az egészsége miatt, de volt egy védtelen teremtés is, aki nem tehetett róla, hogy megfogant. Sokszor agyaltam azon, hogy talán igazat kellett volna adnom Mallorie-nak és elengedni a témát, az abortusz segített volna a baján, de túl későn közölte velem a hírt, ahol már vétek lett volna megszakítani a terhességét. Az idő előrehaladtával látszott rajta, hogy mennyire bánja az első reakcióját, néha egy-egy gyenge pillanatában elhittem, hogy akarhatja a babát, de aztán mindig csinált valami hülyeséget, ami az ellenkezőjét bizonyította. A hatodik hónapot tapostuk, még jócskán lett volna ideje odabent a fiamnak, ha az anyját nem adagolják túl. Az öcsém volt az egyik bűnös, még most sem tudok napirendre térni a történtek felett. Azóta nem beszéltem vele, még a keddi apás látogatásokat is úgy intéztem, hogy véletlenül se futhassunk össze. Kitekertem volna a nyakát, ha meglátom, és rám fért a távolságtartás is. A családom okozhatja a vesztemet. A lényeg, hogy Mallorie kómában fekszik, én meg úgy teszek, mintha innen még lenne visszaút. A remény ott pislákol valahol a mellkasom elsötétített zugában. Annyiszor vettem elő az elmúlt napokban a hivatalos papírjait, hogy imitt-amott már látszik is a gyűrődés rajta. A szabadsága záloga a széfemben pihent, mintegy arra várva, hogy a gazdája egyszer átvehesse. Megadhattam volna neki, amire vágyott, ehelyett a halálba taszigáltam. Megéri, hogy kockára tegyem az életét egy másikért? Kezdtem érteni az ellenségeim rólam alkotott véleményét. Szívtelen és kegyetlen farok vagyok, aki nincs tekintettel mások érzelmeire. A sors ismét megmutatta rút arcát, és most kezdtem apránként felfogni, hogy amit tettem, annak következményei lesznek. Súlyosak és visszafordíthatatlanok.
Számtalan nap telt el azóta, és a munkát választottam gyógyírként. Elmaradtam az irodai melóval, miközben elő kellett volna készítenem a derbit is, de a gondolataim és a fizikai mivoltom a legtöbb idejét a kórházban töltötte egy bizonyos teremben. Mallorie innen úgy tűnt, mint aki aludna, és nem valahol egy másik univerzumban lebegne. Csövek lógtak ki belőle mindenhonnan. Az arca hófehéren tündökölt a fekete loknik takarásából. Békésnek láttam az arcvonásait, és ettől csak még pocsékabbul éreztem magamat a bőrömben. Az ágya melletti széket lecseréltettem egy kényelmesebb fotelra, ha már az éjszakáim egy részét mellette vészeltem át. A mostani látogatás is csak egy gyors kiruccanás volt…hiszen egy másik nővel fogom tölteni az estét. Nem szándékoztam még egyszer átlépni a határokat, valami megtartotta bennem a féket, és józanabbul álltam az előttem álló megbeszéléshez, mint valaha.
- Olyan szép lesz, mint te…ugye tudod? – suttogom a szoba félhomályába, és előrehajolok, hogy a füle mögé tűrjem az egyik elszabadult hajtincset. A szempillái meg sem mozdulnak, borzalmas ez az állandó sípolás. A magzati szívhangot is nyomon követik, immár egy gyermekorvos is a csapat része, hogy egyetlen másodpercet se mulasszanak el, ha közbe kell avatkozni. Nem választottam közülük, mert nem tudtam volna. Milyen hóhér lennék? A nő vagy a gyerek? Majdnem sikerült pofon vágnom az orvost, és szerencsére többször nem volt mersze felhozni a témát, de láttam a személyzeten, hogy feszültek, amikor megjelentem az ajtóban. A kettesben töltött idő sokkal értékesebb lett a felettünk lebegő karddal.
- Saj… - ki kellett volna mondanom hangosan, de nem ment. Egy láthatatlan erő tartott vissza, hogy színt valljak az eszméletlen feketeség előtt, de aztán egy sóhajtás kíséretében hajolok le, hogy a homlokára csókot nyomjak.
- Mennem kell. – búcsúzom tőle. A szívem sajog, de nem késhetek el, mert így is el vagyok maradva a munkámmal. Ott van legalább három új ügy is, nem beszélve a folyamatban lévőkről. A kórházból kilépve a kocsimhoz sietek és megindulok az iroda irányába.


A megbeszélt találka előtt fél órával értem vissza az irodámba. Michelle a folyosón várakozott kihúzott háttal és a fekete kemény fedeles mappájával.
- Mr. Cowen a sushi bekészítve, a sütemény a hűtőben, ha nem gond. Az italokat sorrendben kint hagytam, a borok a megfelelő hőmérsékletűek és elintéztem a lovardás telefont is. A szerződéseket fontossági sorrendbe állítottam és megadtam, hogy innentől kezdve házon kívül van. Még valamit tehetek Önért? – már régen tegeződnünk kellett volna, de nem szerettem a feszengést, így megmaradtunk a formalitások mellett.
- Ha megérkezik Ms. Fraser, akkor szóljon nekem, addig átöltözöm. – adtam ki az ukázt és már kattant is a zár. Elfáradtam, szükségem volt egy kis egyedüllétre, így első dolgom a különálló mosdómba vezetett. Felfrissítés gyanánt megmostam az arcomat és a fogasra akasztott sötétkék Armani öltönyre pillantottam futólag. Szerettem megadni a módját egy üzlet nyélbe ütésének, és abban is biztos voltam, hogy Cora ki fogja csípni magát. A szemeiből könnyedén olvastam, a közömbösség messze állt tőle, a kérdés az volt, hogy mennyire tudott professzionális maradni. Percek leforgása alatt váltam meg a bézs színű ingemtől, és hófehérre cseréltem, aztán rávettem az öltönyt és a hajamat féloldalasan fésültem el az ujjaim segítségével. Az összhatás egyszerre volt lezser és tiszteletet parancsoló. Elhatároztam, hogy a nő érkezése előtt még átnézek néhány fontos e-mailt, ezért beültem a székembe és a fényes metropolisznak háttal vetettem bele magamat a munkába. Akkor eszméltem csak fel, amikor Michelle ütemes kopogása szakította meg az írásos feladatkörömet.
- Ms. Fraser megérkezett. – a digitális óra kijelzőjére tekintettem. 19:29 volt, és ezen el kellett mosolyodnom.
- Mindjárt megyek. Várjon meg kint. – emelkedtem fel a székről és leporolva a láthatatlan port, szinte élére simítottam az öltönyömet. A tükörképem alapján nem látszott a belső vívódásom. Az utolsó gombot is a helyére igazítva meneteltem előre és tártam ki a nyílászárót, de a folyosón csak a kisasszonyt találtam, Michelle már nem volt sehol.
- Fáradjon be. – intettem a kezemmel az udvariasság határain belül. Coráról egyet már tudtam. A közelemben mindig történt vele valami. Ma éppen túlvállalta magát, és szinte nekem ütközött a közlekedése közepette. Óvatosan simítottam a hátára a kezemet és tessékeltem befelé, hogy az egyensúlyát ilyen formában tartsam meg, és ha be is lépett az irodám falai közé, akkor sem lehettem benne biztos, hogy nem fog a földön kikötni.
- Esetleg vegyek el valamit a kezéből Ms. Fraser? – ajánlottam fel a segítségemet egy alig észrevehető mosoly kíséretében.
- A szerencse nem barátja, ha velem találkozik. – csuktam be az ajtót a tokjába és az egyik üres székre mutattam.
- Milyen itallal szolgálhatok? Michelle nem kapkodta el…van itt gyöngyöző bor, pezsgő, vodka, víz, gyümölcslé…és kávé, de azt kétlem, hogy este inna. Olyan… - mértem végig tetőtől-talpig. – Azt mondanám, hogy a pezsgő a maga itala. – elevenítettem fel egy régi emléket, amikor a repülőtéren egy-két pohár után már nem nagyon ismerte a határokat.

Sosem érdekeltek a pénzügyek és ha tehettem, akkor kerültem ezt a témát, a politikát, a versengést. A neveltetésemnek köszönhetően megálljt tudtam parancsolni a költekezésemnek és csak a valóban szükséges dolgokra költöttem. Természetesen olykor egy-egy nőiesebb darabot beújítottam a ruhatáramba, hogy felfrissíthessem azt, mert nem lehettem az, aki mindig egy szál puha, pamut pólóban, rövid, vagy éppen hosszú nadrágban létezett nulla-huszonnégyben. A munkám megkövetelte azt, hogy a lovakhoz igazodjak leginkább és hiába élveztem a munkámat hivatásként, hiába töltöttem a szabadidőm javarészét is a Kensingtonban, tudtam, hogy mikor kellett megállnom, megpihennem és egy kicsit magammal is törődnöm. A ma este előfutára az elmúlt kettő zűrzavaros, viharos napom volt, ami fenekestül felborította az addigi megszokott életemet, a gondolataimat és úgy egyáltalán.. a létezésemet. Próbáltam professzionálisan állni a történtekhez és helyén kezelni azokat, de amikor egymagam maradtam, Hattie nélkül az otthon magányában, nem mondom, hogy nem küzdöttem meg a démonaimmal, a kételyeimmel, hogy mit miért is csinálok igazán. A ma este, a Jude-dal kötendő szerződés igen fontos részét képezi a jövőmnek, ezzel tisztában voltam. A lovak világában ugyan nem, de ahol a derbyk, a versenyek és a legtöbbször legális fogadások hozzák a profitot, ahol a lovak voltak az aranytojást tojó tyúkok, bevallom, elvesztem. Nem csak azért kellett ragaszkodnom a ma este szerződéséhez, mert megígértem valamit az ügyvédnek, hanem azért is, mert az odahaza töltött három hete tanulópénz volt, olyan, amely felnyitotta a szemem. Bár a szüleim világ életükben igyekeztek úgy nevelni, hogy ne féljek attól, hogy a kezeim között kifolyik minden pénz, hogy a nincstelenséggel kell megküzdenem, hogy azon kelljen gondolkodnom, hogy mit is vehetek meg magamnak... a köztük feszültséggel teli beszélgetés foszlányait kaptam el, amikor előbb érkeztem meg apám olyannyira imádott faburkolatú bárjához. Annak ellenére, hogy kislányként mindig elbújva hallgattam meg a titkaikat (amik akkor valójában nem voltak azok, mégis annak gondoltam őket), most lassan előlépve az ajtó mögül pillantottam rá édesanyámra és az apukámra, akinek minden izma megfeszült, kényelmetlen, kelletlen pillantással horgasztotta le a fejét. A szívem sajdult bele ebbe a mozdulatba, de ahelyett, hogy a színlelést választottuk volna mindhárman, teleszívva a tüdőmet léptem oda kettejük közé, hogy egy üres és tiszta pohárba két ujjnyi whiskyt töltve készüljek fel a kérdéseimre, arra a kényes témára, amiről nem kellett volna akkor tudnom. Hogy az a vagyon, ami régen felemelt minket, most már korántsem jelent annyit, mint akkor. Hogy az a vagyon, amit mindig is stabilnak hittem, mára már kezdett elhalványulni és apám éjt nappallá téve azon dolgozott, hogy rendbe hozza a helyzetet.. inkább lassan több sikerrel, mint kevéssel. Másnap kora reggel létrehoztam egy újabb alszámlát, amivel az öcsém kezelését teljes mértékben  magamra vállaltam pénzügyileg, s amihez a szüleim is hozzáfértek, amikor én nem voltam otthon. Már régóta nem a szüleim pénzén ültem, a megtakarításaim pedig szépen gyűltek. A döntésem nagy port kavart és kisebb vitát robbantott ki, ami azzal ért véget, hogy apám makacs büszkeséggel rontott ki a verandára és dúvadként járt fel-alá azon legalább tíz percig, ameddig én nyugodtan elfogyasztottam a reggeli zabkásámat, és még a bögrémben boldogan rám váró kávém felén túl léptem ki hozzá, hogy átbeszélhessük a miérteket.

Nem csak a Jude-nak tett ígéretem és a lovak szeretete miatt volt szükségem a szerződésre, s az elhatározásomat megerősítve igyekeztem a zavaromat leküzdeni. Az első lépés pedig az volt, hogy nem hagyom, hogy komolytalan kis fruskának titulálva elhajtson végül, ezért is döntöttem a rózsaszín ruha mellett, hivatalosságot kölcsönözve a jelenlétemnek. Ha őszinte vallomással szeretnék élni, nem tudtam, mire is számíthatok igazán az este folyamán, de a magam részéről a terv ott rejlett a kezemben; a mappában, a jegyzetekben, a gondolataimban. Nem hátráltam meg sem a recepción, sem odafent, Michelle társaságában, ám anélkül, hogy sértő lettem volna vagy kritikus, a pillantásommal felmértem azt a környezetet, amelyben Mr. Cowen otthonosan mozgott. Nem jelezte a férfias dominanciáját, befogadó volt, harmonikus és nyugalmat árasztó, mert biztos voltam abban, hogy azok az ügyek, mellyel ő foglalkozott, elég kontrasztot alkottak az itteni miliővel. Michelle iránymutatásának eleget téve helyet foglaltam ott, a takaros kis növény mellett, ameddig Jude fogadni nem tud és elengedve a nőt haza biztosítottam arról, hogy nem fogok kardomba dőlni idekint. Csak egy picit remegett meg az idegességtől és izgalomtól a kezem, de lágyan fűztem össze az ujjaimat, hogy csillapítsak az idegeimen, hogy felkészülhessek Jude-ra.
Nem sokkal később nyílt az ajtó, s miközben a pillantásom akaratlanul is végigfutott a férfi alakján, a rá szabott, tökéletesen a testéhez igazodó ruhadarabokon, megfeddtem magam gondolatban, és mielőtt még megint elpiruló első bálozót játszottam volna, már meg is indultam a célom felé, csak azzal nem számoltam, hogy az idegességemmel párhuzamosan sikerült szerencsétlenül közelebb is kerülnöm hozzá, mint az illendő lett volna. Az érintésére már nem borzongtam meg, nem ért.. kényelmetlenül és nem feszengtem úgy, mint San Franciscoban, bármikor is érintett. Mégis, ahogy a tenyere a hátamat érte, futólag felpillantottam a szemeibe, amik még mindig a sekély vizek tiszta kékjében tündököltek. Egy kicsit mindig belehaltam a látványba, de a szavaira ismét zavartan sütöttem le a pillantásom.
- Nem, köszönöm, megvagyok, megoldom. Minden rendben, csak.. két kezem van és tíz ujjam.. szóval.. tökéletes minden - a hablatyolás után beharapva sürgetően az alsó ajkamba, mindent lepakoltam a kezemből önállósítva magam az asztalának sarkára. Végül a lepakolt dobozkát mégis a kezembe vettem, ám nem szólaltam meg egészen sokáig. Már épp összegyűjtve a bátorságom szólaltam meg, épp akkor, amikor Jude is. - Pontosabban van valami, amit... - kezdtem volna bele csendesebben, hogy aztán elcsendesedve hallgassam végig őt, amint egy egész bárnyi italt felajánljon. A szavaira enyhe pír kezdett kúszni az arcom felé, a jobbommal eleresztve a dobozt simítottam rá a hideg ujjaim lassan a nyakamra, hogy lehűtsem magam, az érintésem alatt nyelve is egyet. Miért? Miért csinálja ezt? Miért akar folyton zavarba hozni Mr. Cowen?
A kavargó érzéseim ellenére mégis elmosolyodtam lassan. Az ujjaim felszökkentek az arcélem mentén a halántékomhoz, hogy egy rakoncátlan tincset a fülem mögé tűrve nézzek bele azokba a kék szemekbe.
- A pezsgő a különleges alkalmaknak szól - csak nem mondhattam ki, hogy igyekeznék mellette egyszer józan is maradni! - .. egy pohár víz tökéletes lesz... vezetek terveim szerint.. köszönöm, Jude - mosolyodtam el végül, és ha már ott volt a kezemben és felajánlotta, hogy megszabadít valamitől, akkor felé lépve egyet az egyszerű, fekete díszdobozt felé nyújtva pillantottam rá ismét, s csak ha elvette tőlem, akkor kezdtem magyarázkodásba:
- Ezt Önnek hoztam - ha érdekelte is, hogy mi a tartalma, az én pillantásom is a dobozra vándorolt, ha kinyitotta. Az ujjaira, a kézfejére simuló ingujját és a zakó varrását követtem figyelemmel. - Nem tudtam otthagyni a boltban, amikor megláttam.. 1998-as illusztrációjú, egy skót úriember elgondolása alapján némely lapon a  skót mondavilág lényei és alakjai kaptak helyet... bizonyára van francia kártyája önnek is- megvontam a vállam hanyag eleganciával. Emlékszem, hogy a repülőn, amikor nem számítottam rá, átnyújtotta a sudokut. - De talán ilyen még nincs - mosolyodtam el, hogy aztán tényleg helyet foglaljak abban a székben, amelyre korábban mutatott. Szívem szerint ismételten kísérletet tettem volna arra, hogy mindenki hogyléte felől érdeklődjek, de lefektettük a szabályokat: semmi magánéleti beszélgetés nem kaphat helyet, így ehhez az egyszerű elgondoláshoz kellett csak tartani magam.
- Elnézést, hogy megkérdezem és felhozom, de a feltett kérdésemre korábban nem kaptam választ üzenetben... Miért aggódik ennyire Mr. Chang megjelenése miatt a városban? - érdeklődtem tőle, felkészülve arra, hogy akár el is utasíthatja a kérdésem. Nem voltam sem tolakodó, sem sürgető, egyszerűen csak nem értettem, hogy Jude miért nem akarta, hogy egy légtérben szívjak a kínai üzletemberrel levegőt.

Megannyi gondolat cikázik át a fejemen öltözködés közben. Más időpontban szoktam üzleti tárgyalásokat folytatni, és nem éppen a lemenő nap sugarait eltakaró felhőkbe bámulva gondolkodni azon, hogy mennyire jó ötlet az irodámba engedni a szende prédát. Az oroszlán barlangja bővelkedik rossz emlékekkel, nem fogom tagadni, de dugtam már nőt az asztalomon, a székemen, de még az ablaknak préselve is. Az élvezet nem volt tiltólistás tevékenység, meg amolyan példamutató főnök se voltam. Michelle tudta, hogy mire vágytam, már a sorok között olvasott, és nem kellett külön kérnem, ha „időre” volt szükségem két megbeszélés között. Lorie hónapok óta nem volt állandó partnerem, a terhessége megzavarta az együttléteink számát, meg amúgy sem értem hozzá már nagyon régen…úgy szenvedéllyel. A sötét oldalamat általában neki tartogattam, és tagadhatatlan, hogy a legnagyobb orgazmusokat is neki köszönhettem. Öt évvel a hátunk mögött már megtapasztalta a völgyek hűvös szellőjét, és a csúcsok zamatos nektárját. Izgalommal töltött el a csírázó kis gondolatszikra, miszerint Cora Fraser lehetne a következő nő, akit megfektetek az irodámban. A birodalom kellős közepébe kap betekintést, de ugyebár, ami édes a számnak, az tiltott a kezemnek. A gombok egymásba fonása hosszúra sikeredik, mert kalandozok egy kicsit a húsos szirmok, aztán a két combja közötti rés találkozásában. Lebecsülik a képzelet erejét, én már megtanultam, hogy akkor is képes vagyok férfi maradni, amikor a professzionális oldalamat mutatom a közönségemnek. A fejemben kevesen időznek, és még szűkebb a kör, aki érti is, hogy mi zajlik ott. Mindenesetre elég annyi felkészülési idő, hogy az öltöny a felsőtestemre olvadjon, és megízleljem a magabiztosabb énemet. Mallorie-t elzárom egy kis kalitkába az elmém hátsó zugába. Hömpölygő védelmi tsunamit tudnék a világra szabadítani, ha csak arra fókuszálok, hogy a kórházban fekszik eszméletlenül és a testéből táplálkozik a fiam is. Hamarosan apuka leszek, és megváltoznak a játékszabályok. A család mindig fontos helyet fog eltölteni a szívemben, a haragos pillanatok sem képesek feledtetni a származásomat, a közeledő jövőképet, hogy mire leszek képes, ha valaki a fiam közelébe megy. A munkára való koncentrálás nehezen megy, mostanság sokat haladtam, de még nem eleget, hogy nyugodt szívvel csukjam majd be az ajtót, ha tényleg szabadságra kell mennem. Benne volt a pakliban, hogy a gyerek és Lorie mellett nem lesz időm másra. Lélekben készültem a bezártságra, az átvirrasztott éjszakákra, de mégsem a fizikai része riasztott meg. A tudat, hogy nem lesz mellettem senki, aki mutassa az utat. Apa foszlányokban emlékszik ránk. Az állapota előrehaladott, és a gyógyszerek sem segítenek olyan mértékben, ahogyan kellene. Az orvosa javasolta, hogy mindig ugyanabban az időpontban látogassuk meg, így nem borul fel a napi ritmusa, és talán ez elősegíti a stagnálást is. Nem bíztam benne, de nem rendelkeztem orvosi diplomával sem, hogy felülbíráljam az okosabb utasításokat.
Köpködném az öcsémet, de ahhoz is fáradt vagyok, hogy gondolatban szidjam őt. Elegem volt a hívásaiból, letiltottam a számát, hogy vegye a lapot. Nem kívántam magyarázkodni. A véremet mérgezte, és ennél nagyobb vétséget még az ellenségeim se követtek el a személyem ellen. Sawyer nagyfiú volt, akinek most viselnie kell a tettei következményeit. Nem mertem belegondolni, hogy mi lenne, ha Lorie a kórházban halna meg, abban az esetben még az is előfordulhat, hogy soha többet nem bocsájtok meg a testvéremnek. Ennyi pazarlást a haragra…most jön a napom fényesebbik fele. Direkt fogalmaztam így, mert a sötét delelőjén jön az újabb napsugár. Michelle percekkel később jelzi, hogy a vacsoravendégem megérkezett és a folyosón vár. Nem eresztem be azonnal, érezze, hogy nálam van a gyeplő, és nem szívesen engedem ki a kezeim közül. Komótosan állok fel és sétálok az ablak felé. Az sms-ben megbeszélt ételek felsorakozva állnak, szinte csak kínálnom kellene, és Michelle tett róla, hogy italokban se legyen hiány. Minden tökéletes, és mégsem érzem úgy, hogy a találkozás hivatalos oldalát fitogtatnám ezzel. Egy mélyet szippantva a tüdőmbe lépek ki a folyosóra, és legnagyobb meglepetésemre már egyedül találom a terapeutát. Futólag mérem fel az öltözetét, de persze a rózsaszín megint egy olyan színválasztás, ami a szende lányokat juttatja eszembe. Rachel kifejezetten gyűlölte, Lorie meg nem viselte volna. Semelyik nőhöz nem tudnám hasonlítani az előttem állót. Pusztán attól zavarba jön, ha meglát. Semmi rendkívülit nem csináltam vele, de a jelenben létezni nehezebb feladat neki, mint nekem a múltat elengedni. Ügyetlensége nem ismer határokat, a tisztánlátás végett a hátára simítom a kezemet, hogy épségben beérjen az irodám falai közé.
- Rendben, tíz ujj…és mire is használja őket? – kérdezek vissza az ajtó becsukása után, de azt hiszem már ennél jobban nem is zavarhatnám össze. A játék tetszik, és kezdem érezni a bordakosaramon felfelé futó meleg bizsergést. Az italokra terelem a figyelmét, szinte a fél tárat felsorolom.
- Igazán, miért a mostani nem az? – szökik fel az egyik szemöldököm a halántékomig.
- A vacsora mellé vizet? – ingatom a fejemet, és hátat fordítva neki azért töltök egy ujjnyi whiskey-t is, ha már amolyan ír lánynak vallja magát félig-meddig…vagy skót? Még szinte meg sem fordulok, de már ott áll előttem..egy dobozzal a kezében.
- Ajándékról nem volt szó. – jegyzem meg és a poharat az asztal szélére helyezem, hogy átvegyem tőle a magyarázattal kiegészített ajándékot. A tetejét leemelve pillantom meg az egyedi francia kártyát.
- Minden esetre nagyon ért az ajándékokhoz. Köszönöm. – csúsztatom vissza rá a tetejét és az egyik fiókom mélyére helyezem be, aztán a pohár felé bökök.
- Ejnye…el akarja rontani nekem az estét. – rosszallóan ingatom meg a fejemet, és visszamegyek, hogy magamnak is töltsek egy kupicát tisztán. A kristállyal a kezemben sétálok át az ablakhoz és oldalasan dőlök neki, a borostyánszínű nedűt lötyögtetve.
- Mr. Chang nagy érdeklődést mutatott az irányába Ms. Fraser. A normálisnál többet. Amennyiben nem szeretne valakinek a játékszere lenni, akkor távol tartja magát tőle. A figyelmeztetésem él, de ha mégis ellenkezőleg döntene, én már nem védhetem meg. – kortyolok bele az italba, és kibámulok az üvegen keresztül a sötétedő metropoliszra.
- Hogy van a kislány, akire vigyázott? – mélázok el félhangosan, de most nem őt, hanem a várost pásztázom. – Tudja, hogy a gyerekek nagyon érzékeny lelkületű kis lények, akár a lovak. Hiányzik belőlük a rosszindulat. A főnökéről ez már nem mondható el. Mr. Howard aggódik, hogy elveszem Önt a lovardából…pedig, ha tudná…attól kellene félnie, hogy szerződést bontok a Kensingtonnal. Megnéztem más lovardát is, amennyiben tovább húzza az idegeimet. – most először vezetem rá búzakék lélektükreimet.

Michelle távozása nem hagyott bennem kételkedő érzéseket. A magam részéről igyekeztem pontos lenni, s ahogy a távolodó lépteinek hangjai elhaltak, úgy maradtam egyedül, s ahelyett, hogy az ígért kötetet nyitottam volna ki, ameddig várakozom, inkább csak lehunyva a szemeimet merültem el a gondolataim sűrűjében, ám nem kellett sokat várnom arra mégsem, hogy megjelenjen a férfi az ajtóban. Azonnal összeszedve mindent igyekeztem be mellette, hogy ne várassam meg őt - mert sejtettem, hogy nem minden ügyfele volt pontos. Tudtam, hogy az idő pénz, és biztos voltam abban, hogy azoknál, akiket nem zárt a szívébe és első ránézésre nem váltak szimpatikussá neki, talán még fel is számolt a felmerülő költségekre vigaszdíjat. Jude az az ember volt, akinek igenis számított a pénz, és mégsem kérkedett vele úton útfélen. Persze megvolt az a színvonal, aminél lejjebb nem akarta adni, amit teljes mértékben megértettem. A kor előrehaladtával, a tapasztalatainkkal a hátunk mögött voltak igényeink, követeléseink az élettől.
Szokásomhoz híven a szerencsétlenkedés kártyáját húztam ki a pakliból, ahogy melléérve az egyensúlyommal akadtak némi gondok, s az előtt, hogy elvágódtam előtte, kezével segített abban, hogy megálljak egyenesen. A szabadkozásom már általánosnak számított, ahogy arcomnak pírja is, ha mellette töltöttem a perceimet. Megszokhattam volna már és a fülem mellett elengedhettem volna már azokat a csipkelődő és élcelődő megjegyzéseit, amellyel azon nyomban szolgált, mégis.. újra, egyetlen pillanat alatt elvörösödve pillantottam rá, ahogy az ujjaimról érdeklődött. Igaza volt, én hoztam fel, és mégis képes volt zavarba hozni anélkül, hogy igazán próbálkozott volna. Kínomban megköszörültem a torkomat, alsó ajkamba harapva lesütött szemekkel igyekeztem elterelni a gondolataimat és a valós választ megadni, de az utóbbi időben csak Jude érte el nálam azt, hogy továbbgondoljam a dolgokat, hogy arrafelé cikázzanak a gondolataim, amerre nem szabadott volna. Rá, arra, amikor azok az említett ujjak őt érintették, amikor a bőrén csúszott végig az érintésem, amikor.... Kénytelen-kelletlen ráztam meg a fejemet, hogy kiűzzek onnan minden szenvedéllyel fűtött pillanatot, mert a jelenre kellett koncentrálnom. Rá, csak hogy minden egyes hozzászólásával azt érje el, hogy a zavarom állandósuljon a közelében. Önállósítva magát a kérésem ellenére a mézszínű folyadék öblös hanggal hullámzott az üvegpohár falainak csapódva, de már meg sem lepődtem ezen. Talán.
- Úgy értem, vezetek és nem szeretném, ha esetleg ellenőrzés során kibukna, hogy alkoholt ittam. Ám ha a gátlásaimtól szeretnénk megszabadulni egy kicsit, akkor valóban segít a.. whisky - rándult mosolyba az ajkam, mert ezt a nedűt sokkalta jobban kedveltem, mint a pezsgőt. Karakteresebb volt, az otthonra emlékeztetett, míg a pezsgő úgy tűnt, hogy egy kis csitrit vált ki belőlem, aki folyton csacsog, aki nem épp úgy viselkedik az adott helyzetben, hogy az megfeleljen az elképzeléseknek. Annak ellenére, hogy meg sem tudnám fogalmazni, milyen kapcsolatban is állok a férfivel, úgy éreztem, nem térhetek vissza New Yorkba anélkül, hogy hoznék egy kicsi otthon át az óceánon átrepülve. Mondanom sem kell, hogy minden egyes reakciót a részéről izgatottan figyeltem, azt is, ahogy elsüllyesztette az ajándékdoboz tartalmát a fiókja mélyébe. - Igazán nincs mit, Jude - elhátráltam erre tőle, hogy aztán arrafelé tereljem a szót, amiért végül is érkeztem; az üzlet, a szerződésünk aláírása, mégis furdalta a kíváncsiság az oldalamat, ezért is kérdeztem rá a kínai üzletemberre, az intésére, hogy még csak eszembe se jusson találkozni az úriemberrel. Kényelmesen elhelyezkedve a székben átvetettem a jobb lábamat a balon, ujjaimmal lesimítva a sosemvolt gyűrődéseket a ruháról, megvárva, hogy Jude megválaszolja a feltett kérdésem. Pillantásommal követtem őt a hatalmas ablakig, ahol valahol a horizonton a lemenő Nap fénye földöntúlian gyönyörű színekben pompázott.
- Bármennyire is hihetetlennek tűnik és nem látszana esetleg, nem szeretem, ha sarokba szorítanak vagy megpróbálnak irányítani - reagáltam le a Mr. Changot érintő kérdést. - Rávenni olyanra, amit nem akarok igazán.. az erőszakosság számomra olyan, amitől minél távolabb akarok kerülni és ellenkező érzéseket vált csak ki belőlem. Az sem tetszett, ahogy átkarolta a csípőm, még ha csak egy kép erejéig is kerültem hozzá közelebb - osztottam meg vele ezt az információt, mert ameddig Mr Stone-nal beszélt Jude, addig nekem sikerült elkapnom és belekeverednem egy beszélgetésbe a kínaival is azon az estén. Megvontam a vállaimat végül, hogy ne kelljen belemennem több és mélyebb magyarázkodásba, de azután a szükségesnél többet nem beszéltem a kínaival se.
A következő kérdésével azonban meglep, nem hittem, hogy érdekli az aprócska lány őt ennyire, ám mielőtt választ adhattam volna a kérdésére, folytatta is. A hangja távolinak tűnt, nyugodtnak és határozottnak. Álltam a pillantását, amint rám emelte a tekintetét, viszont eljött a pillanat, hogy a pohárért nyúlva lehúzzam azt az asztalról. Ajkamhoz emelve kortyoltam bele az alkoholba, hogy aztán az ölembe engedjem a poharat a combomon pihenjen az meg. A whisky lenyomatát nyaltam le lassan az ajkaimról. Bevallom, csak időt akartam nyerni, hogy összeszedjem a gondolataimat.
- Nem sűrűn fogadnak azzal a szerződés aláíráskor, hogy tulajdonképpen munka nélkül is maradhatok - szórakozott mosollyal lestem fel Jude kék íriszeibe. Távolabb állt, de bármikor meg tudtam volna határozni a szemeinek árnyalatát. - Jude, az ön kezében van a döntés. Ha úgy gondolja, hogy máshol nyugodtabb körülmények közt tréningelheti a lovait, jobb ellátásban részesülnek, nem akadályozhatom meg abban, hogy elvigye tőlünk a négy lovat - sóhajtottam fel halkan. - Sajnálom, hogy Brian ennyire nehéz eset, de ha gondolja, akkor megpróbálhatok vele beszélni. Tudom, hogy a nőkre nehezebben hallgat és kevésbé is tudnám őt meggyőzni, hogy ne járjon mindig a maga hátsójában, hogy ne legyen annyira rámenős, de nem tudok ígérni semmit sem, csak azt, hogy megpróbálok minden erőmmel azon lenni, hogy hagyjon egy kis teret önnek és nekem is - újabb kortyra emelve fel a poharat lecsúszott annak egész tartalma a torkomon, és mielőtt meggondoltam volna magam, felállva önállósítva magam odaléptem az alkoholtól roskadozó bárasztalhoz.
- Hannah - jutottam végül el a kislányig, kimondva a nevét, öntve egy ujjnyit a tölgyfahordó aromájú nedűből a pohárba közben. - Autista, akit a nagymamája nevel, mert a szüleit autóbalesetben elveszítette. Tegnap a nagynénje begyógyszerezte, hogy lenyugodjon, mert nem tudja kezelni a betegségét - elgondolkodva pillantottam az ügyvéd felé, a pohárral sétálva tőle három lépésnyi távolságba, de kíváncsi voltam Manhattan látványára idefentről. - Felajánlotta Pandorának a nyusziját is - elmosolyodtam lágyan, de a panorámát néztem. - Mr. William nagyon különleges kis plüss, csak kivételes személyek kaphatják meg őt, és ritka, ha elfogad bárkitől is bármit. Az, hogy öntől tegnap elvette Billyt... - oldalra pillantottam a férfi felé, ám nem folytattam, mindkettőnk érdekében. De borzasztóan büszke voltam és az egy reményteljes pillanat volt, hogy talán tényleg jó munkát végzek és a későbbiek folyamán képesek leszünk a társadalomba integrálni őt úgy félelem nélkül. Szavak helyett inkább elmosolyodtam újfent, elvonva a tekintetemet a férfiről most az irodájának berendezését mértem fel, minden bútort és színt hozzárendelve az ízléséhez. Karakteres volt, amilyen a férfi is. A hátamat a mögöttem feszülő ablaknak döntve maradtam ott.
- Szeretném, ha maradna a Kensingtonnál, Jude - tértem vissza az eredeti és talán fontosabb kérdésre. Nem kérés volt, hanem egy vágy, amik szavak formájában csusszantak ki ajkaimon. Halkan, puhán.

Cora Fraser jelenléte az irodában kételyeket hagyott maga mögött. Még nem döntöttem el véglegesen, hogy melyik részemet eresztem szabadjára, ha a közelben van, de félő volt, hogy a megjátszott professzionalizmusom csak az álca, hogy minél előbb megint a magaménak tudhassam őt. Nem szórakoztam mások érzéseivel, az elején lefektettem, hogy milyen szabályok szerint létezünk, de az ő esetében ezen elvárások valahogyan elmosódtak, és már azt vettem észre, hogy a magánéletem mezsgyéjén szaladgál. Olykor ő igényelte, hogy meséljek magamról, és előfordult már az is, hogy magamtól szántam rá az időt, hogy beengedjem egy másik kapun. Kényesen ügyeltem a határokra, de ő mindig tudott olyat kérdezni, vagy mondani, amivel megszegtek ezeket. Nem bírtam kiigazodni rajta. Az egyik pillanatban a szende lányka volt a lovardából, aki a légynek se tudna ártani, aztán voltak pillanatok, amikor azt mondtam volna, hogy egy oroszlán erejével vetekszik. A kettősség soha nem volt barátom, általában az első húsz perc után megmondtam valakiről, hogy milyen ember, de nála hetek teltek el, és még mindig úgy tűnt, hogy a sötétben tapogatózom. A mai példa először is a megjelenését illetően. A rózsaszín kapásból egy olyan szín, ami az ártatlanság, vagy a kislányos naivitás oldalára billentené a mérleg nyelvét, de ha az összhatást figyelem, akkor nőies és kellemes megjelenésű. Nincs semmi túlzó benne, sem a smink, vagy a kivágott dekoltázsok tekintetében. A férfi fantáziájára bízza, hogy mit is rejt az anyag, nekem meg kell zaboláznom a kis agyamat, hogy ne vetkőztessem le bugyira. A részegség lehetne ürügy arra, hogy a kis vadászházban nekiestem, de még akkor sem mentség rá, amit a közös hétvégén műveltem vele. Meg szerettem volna mondani, hogy soha többet ne jöjjön a közelembe, de azért ez sokkal nehezebb lett volna személyesen megtenni, vagy hangosan kimondani. Nem vitt rá a lélek, hogy belé kössek, vagy megalázzam. Ma jó lett volna, ha egyenlő üzleti félként kezelem, de mi van akkor, ha elképzeled meztelenül a tárgyalófelet? Bingó! Nem a legjobb magyarázat rá, hogy maradjunk az üzlet mellett, és aztán nem szabadott elfelejtenem, hogy a szerződés aláírással saját magamnak is kárt teszek. A kis záradékot még nem látta, és későbbre tartogattam, hogy ne hűtsem le olyan hamar a kedélyeket.
A belépője is felérne egy kisebb balesettel, de ha már az ajtó csukva, akkor nem vagyok rest valami erősebb itallal kínálni, mint a víz. Vezetés ide vagy oda, hívhatok neki taxit, vagy ugrasztok egy sofőrt. Megannyi lehetőség állt készen, hogy hazavigyem, de volt egy másik elképzelés is az este folytatásáról. Napokkal ezelőtt még hallani sem akartam a társaságáról, mert bosszantott az öcsémmel együtt, de valahogyan az sem ment, hogy huzamosabb ideig haragot tápláljak az irányába. Melyik nő viselné ennyi méltósággal a kissé bonyolultra sikeredett közös éjszakát? Rengeteg ellenpéldát tudnék felsorolni a hisztiken és a zaklatókon keresztül. Cora egyik sem volt, némi büszkeség még szorult belé, és ezt valahol a neveltetésének köszönhette.
- Ugyan Ms. Fraser feltalálták a taxit is. A kocsiját vissza tudom juttatni a lakására. Ne kelljen noszogatni a hazai ízek miatt. – nyújtom át neki a poharat, aztán az ajándékot is elrejtem a fiókomba. Később még lesz időm rá, hogy megnézzem, átlapozzam az egyedi paklit, de most jobban érdekelt a jelenlévő hölgy. Az üvegablak mellé sétálok és onnan fürkészem a város fényeit, de a fülem ott van mellette. A kínai üzletember csak újabb kellemetlen perceket szerez, és kezdem azt érezni, hogy egy hosszabb beszélgetés lenne ildomos, ahol már nem az udvarias énemet mutogatom. Előbb a lovardában, most meg itt ver ékez közénk. Kezd idegesítővé válni, hogy a lovaimra feni a fogát. Kijelentettem, hogy Serenity addig marad velünk, amíg a csikó igényli az anyja társaságát. Nem adom se előbb, se később. Nem húzgálnám a bajuszomat, mert a széfemben rejtőző dokumentumhalmaz kínos procedúrát indíthat útnak a közeljövőben.
- Mr. Chang soha nem kérdez, csak elvesz. Elegendő, ha ennyit észben tart. – bámulok kifelé és kortyolok egy nagyobbat a sajátomból. A szesz kellően felmelegíti a belsőmet, és sürgeti a folytatást is. Nem sokat ettem mostanság, és az a sokféle étel nem mehet kárba ma este. A főnöke megint a haszontalan részlet, de meg kell osztanom vele, hogy tisztában legyen a határokkal.
- Nem kívánom munka nélkül hagyni. – suttogom és magamat győzködőm, hogy csakis a szerződés miatt hívtam el. Egyszerűbb lett volna egy étteremben találkozni, nem az egyik fellegváramban. Maradhattunk volna semleges terepen is, és tudom, hogy a jobbik oldalam most jajgat, de belül pulzál a sötétség és lassan az ereimben pulzáló vért fogja más irányba terelni.
- Nem Mr. Howard tart ott, maradjunk annyiban. Már nem hezitálnék, ha nem lenne a ma este Ms. Fraser. A főnöke csak szerény személyének köszönheti, hogy még az ügyfele vagyok, nem pedig annak, hogy mennyire mélyen tud benyalni a fenekembe. – mondom tovább a véleményemet, mert nem várom el tőle, hogy megértse…vagy éppen ezt akarom elérni? Érezze a súlyát annak, ha aláírja a szerződést, akkor mit vállal? Minek kellett idáig eljutnom, hogy tiltott gyümölcsnek tituláljam?
- Szomorú, hogy még vannak ilyenek. Hannah jövőre mennyire biztosított? Gondolom a nagymamája sem él örökké…és akkor mi lesz a kislánnyal, otthonban kerül és beszippantja a rendszer? – a felháborodás ott bujkál a szavaim tartalma mögött. Ott lebegnek a kislánnyal kapcsolatos kérdések, de aztán mindketten a csendet válasszuk menedékként a fojtogató szavak helyett. Corából hamarabb tör ki, hogy marasztaljon a lovardánál, én pedig nem vagyok rest kapni az alkalmon. A pohárral a kezemben sétálok elé és mélyen nézek a szemébe.
- Miért akarja, hogy maradjak a Kensingtonnál Cora? – kortyolok bele a pohárba, de a szemem sötétebb tónusú kékbe hajlik át. Vágy ébred benne, ahogyan az ádámcsutkám megemelkedik a nyelési reflexiónak hála. Lassan emelem el az ajkaimtól és nyalom körbe azokat.
- Érveljen, hogy mi tartana ott. – támasztom a kezemet az ablaknak, elzárva kissé az utat és az ablak majd magam közé szorítva a nőt.
- A pénzem kell a lovardának…vagy más? – szinte leolvadnak a szirmaimról a szavak, a hangok suttogásba vegyülnek és rekedtesebb, már-már öblös lenyomatban indulnak szabadjára. A tekintetem nem ereszti az övét, a csípőm előre lendülne, de csak a tenyeremet csúsztatom feljebb a sík felületen, hogy csökkentsem a távolságot közöttünk. A rózsaszín, mint mondtam kettős. Melyik részét szimbolizálja ma este, azt nem tudom, de ki akarom deríteni…

Minden erőmmel igyekeztem ellenállni a kísértésnek és nem arra gondolni, hogy Jude igenis kezdett részévé válni az életemnek, mióta először megszólított a lovardában, alkut ajánlva. Hogy kezdtem rá többet gondolni, mint szabadott volna és nem túlságosan lelkesedni akkor, amikor újabb és újabb találkozás következett. A ma délutánomat egy nyugodt készülődésnek kellett volna jellemeznie, ehelyett azon kaptam magam, hogy hosszú perceket ölelt fel az elkészülésem, és cseppet sem volt nyugtató gondolat, hogy azon törtem a fejem, vajon hogyan is felelhetnék meg a férfinek igazán. Olyan elvárásokat támasztottam fel magamban felé, aminek nem szabadott volna megtörténnie. A történtek ellenére, a kettőnk közé beékelődött hűvösségnek, a csakis közös munkán alakuló kapcsolatnak szimplának kellett volna maradnia, amit összeegyeztetve a lovardában végzett munkámmal, csak egy újabb feladatnak kellett volna tekintenem. Megannyi volna, megannyi mi lenne ha kezdetű óhajok voltak ezek, amiket sutba vágtam ott és akkor, amikor Michelle magamra hagyott a folyosón. Igyekeztem lenyugtatni magam, csakis a szerződésre koncentrálni, de a férfi melletti bénázásom újra bekopogtatott, pedig nem tett mást, csak megjelent az ajtóban és rám nézett.
Miért kell ekkora hatással lennie bárkinek is a másik emberre? Miért nem lehet csak egy zsák krumplinak nézni a másikat? Tudtam a válaszokat, csak még képtelen voltam összeilleszteni a kirakós darabjait. A két nappal ezelőtti fellobbanó szenvedélyt le kellett volna annak törnie, amit megtudtam a Cowen famíliáról: az a káosz, ami jelenleg uralta őket, taszítónak és ijesztőnek kellett volna lennie, még akkor is, ha tudtam, hogy az ügyvédnek hamarosan gyermeke születik. Ha annak az aprócska babának az édesanyja függő volt, amiből Jude öccse is kivette a részét, s ahogy Sawyer bombát robbantott, megváltozott a két testvér között minden. Elég lett volna, ha csak az oldalvonalról nézem azt a zűrzavart, ami uralkodott ott, köztük, és mégis azon kaptam magam, hogy önkéntelenül is a részesévé váltam ennek a történetnek... mégsem tehettem mást, mint csendben maradok, egyetlen szóval sem beleszólva és rákérdezve a dolgokra, mert tudtam, ha megtenném, az első lélegzetvétellel Jude azonnal kitenne az irodából, s az lenne talán az utolsó pillanat, amikor őt látom.
Valójában kétségbeesetten szükségem volt arra, hogy lássam őt. Ezen az őrült hullámvasúton mégis egyfajta biztos pontként ott volt és maradt is a férfi, ami teljes mértékben összezavart és nem tudtam mit kezdeni ezzel a ténnyel, így inkább csak hagytam magam sodródni az árral és azt gondolni, hogy két napja mindkettőnknek szüksége volt a testiségre és ez az egész nem kezdett bennem továbbgyűrűzni. Ha tudtam volna...
Megadva magam Jude döntésének fogadtam el az alkoholt, a hazajutásomat illetően pedig megint csak fejet hajtottam neki. Igaza volt, így vagy úgy, de egyszer biztosan épségben hazajutok majd... Végül egy csendes köszönömmel vettem el tőle a poharat, hagyva, hogy végül ő döntsön felettem. Most is, amit jelen pillanatban nem bántam. A pakli átadása után az iroda két különböző pontját használjuk ki, ám Mr. Chang esetén halkan sóhajtva adom tudtára a történteket és a döntésemet, biztosítva arról, hogy nem vagyok holmi fruska, aki bedőlne a hamis ígéreteknek. Jude véleménye elgondolkodtató és intő jelleget ölt, amivel semmi okom birokra kelni, mégsem jelzem szavakkal mindezt. Apró biccentés jelzi részemről, hogy megértettem mindent, amit mondott, kimondatlanul is megfogadva, ha Mr. Chang mégis csak a városban járva meglátogatna és felkeresne, tudatni fogom az ügyvéddel. Egyenesebb és gerincesebb jellemnek tartom magam, aki nem kedveli sem a színlelést, sem a megjátszott pillanatokat, de muszáj voltam jelezni valahogy mégis, hogy.. nekem is voltak olyan mozzanatok az életemben, amiből nem szívesen adnék lejjebb. A munkám, a gyerekek ebbe a kategóriába tartoztak. Ám ha Jude menni akart, nem kényszeríthettem, nem akadályozhattam meg őt. Legalábbis próbáltam magammal is elhitetni azt, hogy nem érezném magam pocsékul, ha többé nem látnám őt. A szavaim nyugodtnak és megfontoltnak tűntek, de közben pedig egy kicsit vérzett a szívem is.
- Igen, valóban nem egyszerű ember a főnököm - úgy tűnhetett, szándékosan hagytam le az ő igazságára és véleményére adott reakciót, ami engem érintett. Tulajdonképpen képtelen lettem volna rá választ adni, mert.. zavarba hozott, mert nem gondoltam volna, hogy csak én elég indok lehetnék, hogy a Kensingtonnál maradjon. Az újabb adag alkohol után ahelyett, hogy visszasétálva a székhez letettem volna rá a hátsómat, az ablakhoz sétáltam én is. Szándékos volt ez a részemről? Talán. Igen, mert valahogy a közelsége hívogató volt, a gondolkodó énje pedig motiváló. Mégis kit akarok áltatni?
- Ha jól tudom, a nagymamájának van egy távoli rokona, aki magához tudná venni Hannaht. Oregonban él a férfi, de egy teljesen idegen környezet és ember nem feltétlenül lenne jó a kicsi fejlődésére nézve. Persze.. még mindig jobb megoldás, mintha valóban bekerülne a rendszerbe, ahol nem kapná meg a szükséges odafigyelést, kezelést. Elmondhatatlanul okos és vicces apróság egyébként, aki néha csak besétál hozzám a kezelések kezdetekor, mert muszáj vagyunk zenét hallgatni a kezelések elején - felnevettem halkan. - Elton John és a The Beatles nagy kedvence - mert mint említettem, Hannah tényleg különleges csöppség volt. Ott függött kettőnk közt a kicsilány bizonytalan jövője, Jude döntése, mely szerint akár el is mehetne, és az ablaknál állva, annak nekidőlve, már most úgy tűnt, mintha gyászolnám a sohanemvoltot. Az igazság lassan, fájdalmasan csúszott ki ajkaimon, olyan csendes vágyakozással, aminek csak ritkán voltam hajlandó engedni. Most mégis megtettem, az utolsó halk lélegzetvétellel Jude felé is pillantottam, végignézve azt, ahogy megmozdult, elém lépve pedig ismételten fölém magasodott.
A közelsége felkavaró volt, az férfias illata az orromba kúszott és megbilincselt vele, a magabiztossága pedig lehengerlővé tette őt. Minden egyes kérdése intimebbé vált, nem csak a közelsége, a mozdulatai, s ahelyett, hogy a szokásomhoz híven visszahúzódtam volna a csigaházamba, elnyíló ajkakkal pillantottam a szemeibe. Kiszáradt a szám is, ezért sürgetően nyaltam végig rajtuk, miközben a pillantásomat az övébe fűzve képtelen voltam megszakítani ezt a pillanatot kettőnk közt. Csak a mienk volt. Elnehezülő lélegzetet véve próbáltam kijózanodni, ám ahelyett, hogy a testem és az agyam engedett volna nekem, ahogy még közelebb került hozzám, szabad kezemet emeltem kettőnk közé, előbb végigsimítva a zakójának hajtókáján, végig a szemeinek kékjében elveszve.
- Egyetlen szóval sem mondtam, hogy a lovardának lenne szüksége önre - az ujjaim az ingére csúsztak, a gombsoron végigcirógatva a szegycsont felé, lassan érintve az anyag alatti felsőtestét. A fenébe is a magázással, az istenért, ketten voltunk itt! Nem igaz már, hogy ennyire kell ragaszkodni ahhoz, aminek nincs értelme itt és most a jelenben. - Azt mondtad, hogy csak én tartalak ott a lovardánál.. Miért akarnál ott hagyni akkor? - suttogtam kettőnk közé, megunva ezt az értelmetlen játékot, amivel csak kerülgettük egymást. - Érvelj, hogy én miért nem vagyok elég neked? - a lovardára értettem. És mielőtt ellökte volna magát, mielőtt magamra hagyott volna, leküzdve a távolságot tapasztottam ajkaimat az övére, mert elég volt ebből a nonsense butaságból, amit mindketten játszottunk egymás mellett. Igen, a szerződéskötés miatt voltam itt, de ha csak az lett volna cél, akkor én nem akartam volna közelebb kerülni hozzá, ő pedig nem szorított volna maga és az üveg közé. Akkor nem nehezült volna el a légzése és akkor nem szökött volna az egekbe tőle a pulzusom. Le kellett volna tennem a kezemből a whiskyt, de nem tudtam azon túljutva gondolkodni, hogy kellett a csókja, hogy szükségem volt valamire belőle ma este is.

Az üzleti vacsoráim általában rideg és monoton rendszer keretein belül zajlottak le. A megjelenés kulcsfontosságú tényezőként vonult be, mert azzal nem voltam hajlandó tárgyalni, aki nem adott a külcsínre. Az első benyomást ez alapján vonjuk le, és igen tanultam a hibáimból, ha azt gondoltam, hogy egyáltalán nem számítanak. Régebben még a kezdő korszakomban nekem se igazán tűnt fel, hogy mekkora súlya van annak, ha nem a megfelelő ruhadarabot veszem fel. A márka ugyanúgy nyomott a latban, mint az összehangolódó ing és öltöny, de beszélhetünk a cipőkről is. Nem érdekelt a divat, azt lestem el, hogy nekem mi állna jól. A rózsaszín kezdetben messziről elkerült, de annak is akadnak olyan árnyalatai, amit manapság bátran viselek. A ruha öltöztet és magabiztosságot sugároz, nekem meg kapóra jött, hogy a gazdag forma mögött azonnal az értelmet keresték. A kevesebb szó üdítő tud lenni, jobban járunk, ha hallgatunk és figyelünk a környezetünkre. Az emberek több információt osztanak meg tudattalanul, mintha beszédbe elegyednél velük. Baromira nem mindegy, hogy félnek tőled, vagy azt hiszik, hogy simán átverhetnek. Az alvilág nem válogat, a gyengék elesnek, én viszont a túlélésre játszok a születésem pillanatától kezdve. Közel tíz évvel később már igenis megválogatom, hogy miben jelenek meg, kikkel töltöm az időmet. A mai üzleti tárgyalás azonban kivétel a sok közül, és nem tudok közömbös szemlélője maradni az eseményeknek.
Cora Fraser egy talány. Messziről kerültem a nebánts virág és az amazon típusú hölgyeket, mert ők okozták a legtöbb fejtörést. A szükségleteimet levezettem ott és ahol alkalmam nyílt rá, de a vele töltött hétvége felborította az akkori terveimet. Mindent kinéztem belőle, többek között, hogy még szűz, és nem tudja mit akar, de a kíváncsisága nagyobbnak bizonyult, és megdőltek az első sztereotípiák vele kapcsolatban. A naiv külső egy erősebb belsőt takart, feltalálta magát a legkülönbözőbb helyzetekben, de éppen olyan gyorsan is húzta fel az agyamat, ha nem engedelmeskedett nekem. Milyen nőre is vágytam? Az engedelmesség egy tökéletes erény, de nem azt várom el az adott nőtől, hogy mindenre bólogasson, ne legyen szabad véleménynyilvánítása vagy épeszű gondolata. Egyszerűen akadnak olyan szituációk, amikor okosabb rám hallgatni. Azokban a körökben mozogtunk együtt, ahol bőven jeleskedett az alvilág krémje is, az élükön Mr. Changgal. A kínait becsültem, és néha még azt is elismertem, hogy mennyi esze van, de nem pártoltam az illegális tevékenységeit. A nők és a gyermekek érzékeny témát képeztek közöttünk, de úgy alapvetően elítéltem a viselkedését. A pornográfia egy mocskos lelket takar, és ha belegondolok, hogy Cora mennyire közel állt hozzá, hogy belesétáljon a csapdájába. Kiráz a hideg, hogy ettől az embertől kért segítséget, amikor leszúrtak Bash emberei. Megvoltak a magam keresztjei, de nem óhajtottam belerántani a sűrűjébe. A végén mégis ott kötött ki, és egyáltalán nem tetszett, hogy az öcsém a kegyeit keresi, vagy netalán Mallorie-ról tudomást szerez, vagy a meg nem született gyermekemről. Nem tartoztam neki elszámolással, sem magyarázattal. Egyszerűen mégis oda lyukadtunk ki, hogy ismerte a legbelsőbb titkaimat. Ki volt ez a nő, aki egyszerre inspirált és húzott fel? A válaszokat kutattam, és ma néhány dologra pontot is akartam tenni.
A kezdeti percek a szokásos forgatókönyv szerint zajlanak le. Megijed a hangomtól, vagy a puszta jelenlétemtől, és majdnem a karjaim társaságát élvezi, de aztán valami csoda folytán sikerül összeszednie a maradék józanságát és helyet foglalnia az irodámban. Az alkohol felkínálása a legújabb gesztusom, ha különleges vendégeket várok. Felsorolhatnám az egész bárszekrény tartalmát, de tudom, hogy mi illik hozzá. Sokat beszélgettünk a repülőn San Francisco felé arról, hogy kinek milyen gyökerei vannak, és bizony a kisasszony nem veti meg az erősebb italokat sem. A kedvéért egy ujjnyi whiskey-t töltök a pohár aljára és azzal kínálom meg, miközben nem rest egy kis ajándékkal kedveskedni nekem. Az üzleti életben szigorúan ügyelünk rá, hogy már az első alkalommal lenyűgözzük a másikat, de azt nem hittem, hogy egy kártyapaklival fog meglepni. A kártyák lapjai szépen megmunkáltak, mégsem fordítok sok időt rá, hogy megnézzem, csak simán a fiókom mélyére küldöm őket. Ráérek később is foglalkozni az újdonsült készletemmel, de most a hölgyre koncentrálnék. A helyiség két ellentétes pólusán találjuk meg a kényelmes pozitúrát az elején, mialatt megindul a beszélgetés is közöttünk. Szóba kerül a főnöke, az autista kislány története. Sajnálom Hannah-t, mert nem ilyen sorsot érdemelne, és ahogyan az esélyeit latolgatjuk csak rosszabb jövőképet festünk le.
- Az idegenek se megoldások. Mit kezdene egy férfi a beteg lányrokonnal? Nem akarom elszomorítani Ms. Fraser, de talán jobban járna a rendszerrel. Az esélyt megkaphatja a megfelelő közbenjárással, de nélküle csak egy újabb áldozat lesz. – felelem neki a manhattani narancsfüggönyt figyelve. A szemem megragad a nap utolsó sugaraiban, így oltva a szomjamat egy kis whiskey-vel enyhítve a kellemetlen szárazságot. A hangulatom egyik pillanatról a másikra változik át, ahogyan a távozásom kerül szóba. A lovarda eddig jól remekelt, de Mr. Howard viselkedése sok esetben bicskanyitogató. Nem szeretem, ha kóstolgatnak, vagy megkérdőjelezik a döntésemet. A folytatás egészen más vizekre hajóztat el. Cora egyetlen mondata fordítja át az üzleti részt egy kicsit intimebb keretbe. A közelségemre szomjazna, vagy pusztán vágyódik a megkezdett este ismétlésére? Nem tudom, de hamar ki kell derítenem, hogy meddig menne el. Előtte állok meg a kezemmel akadályt képezve az üveg és közte. Nem túl erőszakosan nyomom neki az ablaknak, de kellően éreztetem, hogy ki van testi fölényben. Kérdésekkel puhatolózok, a whiskey-t löttyintem a pohár falának, mire csak kibújik a szög a zsákból.
- Valóban? – teszem fel a költői kérdést, de továbbmegy, mint ahogyan az én fejemben játszódik le a jelenet. Az ingem után kap, érzem a belőle áradó, a semmiből feltámadó önbizalmat.
- A veszélyes és tilos játék miatt. Jobban járnánk mind a ketten. – csillogó tekintettel ellenzem a mostani pillanatot is, de a testem mást sugall. Rútul becsaphatnám őt, ha kezdő lenne a szexuális játékokban, de rajtam is látszik, ha kívánok valakit. A nők megvárták, hogy a pasik lépjenek, de ma ismételten fölém kerekedik a kis dög. Jobb szót nem találok rá, amikor az ajkaimra tapad és követelőzően nyitja ki a teret és időt egyszerre. A falnak támasztom az egyik kezem, a másikkal a poharat markolom, a harmadik körben meg a nyelvem éppen a szájpadlásának dől neki, és majdnem nekidöntöm az ablaknak teljes súlyommal, de csak szuszogva szakadok el tőle, hogy ildomos módon kapjam ki a kezéből a poharat és a sajátommal együtt az asztalra helyezzem. Isten irgalmazzon neki, miután megfordulok. A kékjeimet sötét fátyol öleli körbe. A csillogás már egy sötétebb menetbe hajlik át. A balommal passzírozom fel az ablaknak és a jobbommal kapom el a nyakát. A finomságot mellőzve forrnak rá az ujjaim mialatt a nyelvem erőszakosan tolul be a szájába. Néha elakad a lélegzete és akkor lassítok, de cseppet sem ügyelek rá, hogy mi a jó, és mi a rossz neki. Kicsit megszívom az alsó szirmot, belevájok a fogammal is, hogy aztán kissé elnyújtva a tenyeremet, ami a nyakán pihen…meg is találjam a hüvelykujjammal a pulzáló eret, és ráfektessem az ujjbegyemet. A vér lüktetésével egyetemben lassítok, vagy éppen gyorsítok a csók ütemén.

Szerettem volna azt a köztes megoldást megtalálni, ami mindenkinek jó volt, aki mindenkinek megfelelt. Jude Cowennek egy olyan helyet biztosítani, ahol nyugodtan hagyhatta a lovait, ránk bízhatta őket azzal a tudattal, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk értük, egészségesek, versenyképesek és mindig felkészültek voltak. Pandora érkezésével egy kissé talán felbolydultak a nappalok a lovarda területén, mert az ott dolgozók tudták, hogy kitől is érkezett hozzánk, hogy az anyjával még együtt cseperedő szépség igen is fontos volt a Kensington életében és néha már úgy éreztem, hogy muszáj lenne egy testőrt is szereznünk mellé... ehelyett, amikor csak volt egy kis szabadidőm, a nyugati születésű mellett töltöttem minden szabadidőmet, hogy megismerjem őt, hogy elmosolyodjak akkor, amikor valami aranyos dolgot tett vagy készült tenni.
A ma estére igazán nem tudtam, hogyan is készüljek, mert ha voltak training terveim, előzetesen összeállított listám, hogy mit mikor és hogyan szeretnék megvalósítani, nem feltétlenül tudtam volna időben véghezvinni a terveimet. Nem csak magam miatt, hanem leginkább Pandora volt az, aki befolyásolta volna mindazt, amiért itt, ebben a toronyházban voltam, abban az irodában, ahonnan napokkal ezelőtt egy üzenetet kaptam; "szívesen fogadna, ha itt lennék". Amikor ezt az üzenetet kaptam tőle, még nem értettem, most pedig már kezdtem sejteni, hogy mire is vetemedtem azzal, hogy idejöttem. Ha nem is tengerpartra néző lakosztály erkélyén álltunk, de Manhattan ezen része csodás sziluettet varázsolt a lemenő nap fényében. Az utcákon iparkodó gyalogosok az autók sorai közt kígyóztak, a felkapcsolt lámpák pedig szentjánorbogárhoz hasonlóan villantak meg abban a városképben, amelyet soha nem láttam még, innen fentről. Olyan helyen voltam, ami nem tartozott a természetes közegembe, és habár nem kedveltem a ledér öltözködést, a hivatalosság nem tartozott ahhoz, amit az én jellemem tükrözött. Úgy éreztem, hogy ezek a viseletek nem engem szimbolizáltak és ha időről időre szerettem ténylegesen is csinosan, nem pedig csak nőiesen öltözni, akkor kénytelen voltam olyan gúnyákba belebújni, mint amit ma viseltem Jude irodájában. Zavart volna, ha elutasít. Zavart volna az, ha kritizál és zavart volna az is, ha megpróbált volna belőlem gúnyt űzni vagy kioktatni és mégis azon kaptam magunkat, hogy a kezdeti ellentétek eltűntek. Hogy bármennyire is zavarban voltam mellette, már nem akart volna megfojtani igazán egy kanál vízben és én nem akartam volna mindenáron távol maradni tőle minden téren. Azok a hatalmas különbségek, amikor a kezdeti idegesítő viszonyt alakították ki kettőnk közt, mintha lassan porladt volna el köztünk. Persze még mindig éreztem a feszültséget, láttam rajta, hogy amennyire nekem volt kérdőjel a férfi, úgy én sem voltam egy olyan biztos pont számára, amit úgy ismert volna, mint a tenyerét. Mégis úgy éreztem, hogy a kettőnk közötti kapcsolatot minden esetben a telefonba való pötyögések lágyították, ahol nem hallottam az irritált hangját, ahol nem szerencsétlenkedhettem neki személyesen, ahol nem kellett látnia és ahol nem feszélyezett a közelsége. Hiába akartam volna ellenkezni az alkohollal, képes volt elhallgattatni egyetlen pillanat alatt és azon kaptam magam, hogy újra és minden másodpercben ő került a figyelmem fókuszába, kezdve azzal, hogy nem késlekedtem az ajándékátadással, ami pedig Mr. Changot illette, osztoztam a véleményében.
A Hannah-t illető kérdésre igazán nem voltam felkészülve, s mégis azon kaptam magam, hogy az ügyvéddel latolgattuk a kislány jövőjét, felkészülve arra, hogy a mamája egyedül fogja hagyni őt az élete bevégeztével. Megkeseredtek a szavak is a számban, ahogy legördültek ajkaimon, és az aggódásom iránta megint felerősödött. Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondoltam a csöppség betegségére, jövőképére és ne vérzett volna a szívem akkor érte, amikor tehetetlenné váltam. Amikor rövid időre bizonytalanul pesszimistává váltam vele szemben. Nehéz sorsa volt, még nehezebb jövővel maga előtt és igazán nem tudtam érte tenni többet és mást, mint hogy kezdtem ugyanúgy ragaszkodni az időpontjainkhoz. Tudni akartam, hogy jól van, miközben Jude szavai elbizonytalanítottak és még negatívabb képet festettek le előttem. Nem akartam neki válaszolni, nem akartam megadni az igazat neki, mert az az elbukás lenne, egy értékes élet beszipolyozása. Még ha örökbe is fogadná valaki, addig egészen biztosan rossz környezeti behatások érnék a kicsit. Képtelen lettem volna objektív választ adni, így leginkább csak magányos vívódásom közepette bólintottam a férfi szavaira. Igaza volt. Mint ahogy szinte mindenben és mindig. Talán el kellett volna neki mondanom, hogy emiatt felnézek rá. Jelezni neki, hogy fogalmam sincs, hogy lehet ennyire bölcs, miközben tudtam, hogy nem lenne helyes. Az ügyvéd pontosan tisztában volt azzal, hogy milyen kvalitásokkal rendelkezett. És azt is tudhatta, felismerhette, hogy ha megfogalmazni se lettem volna képes arra, mit is érzek, nem volt közömbös számomra. Egyáltalán, amit már akkor tudtam, amikor nem bírtam a távolságot és közelebb léptem hozzá. Egyelőre még csak a hatalmas üvegablakot célozva be, mert tudni akartam, hogy mi nyűgözi le őt idefentről... hogy aztán átnyargalva a felettesemet érintő beszélgetésekről kifejezzem azt, amit éreztem. Nem akartam, hogy a távozás mellett döntsön, hogy az a rengeteg nézeteltérés, ami köztünk volt és ami kezdett megváltozni, eltűnjön az életemből. Egyetlen halk sóhajt hallattam. Egyetlen halk vágyat mondtam ki, hogy aztán újra sarokba szorítson, ténylegesen a testével és megbilincseljen a szavaival.
A pillantásom az ő szemeit kereste. A szavaim az ő szavai után sóvárogtak és az érintésem őérte kiáltozott. Egyetlen másodperc elegendő volt tőle, hogy az addigi szerencsétlen nyugalmam átváltozzon és kivetkőzve önmagamból rámenősebb, hirtelenebb és vágyakozóbb legyek. Nem csak, hogy érintenem kellett, hogy az ingén végigszaladó ujjaim a bőre után kutattak volna igazán, de feladva a kikényszerített magázódást a tegezéssel éltem... nekiszegezve azokat a kérdéseket, amikkel ő el akart volna ijeszteni és éppen az ellenkezőjét érte el nálam. Válaszolhattam volna, elodázhattam volna azt, amit akartam és amire vágytam. De nem akartam. Rátörtem.. az ajkam az övére simult, a viszonzott csók pedig nem volt olyan könnyed és kutató, mint amilyenre én terveztem. A hevessége letaglózott, az irányítást pedig ahogy eddig is mindig, úgy most is ő vette a kezébe. A lábaim megremegtek, a testem az ablakhoz simult, hogy elvegyem azt, amit adtak nekem... levegőt préseltem a tüdőmbe akkor, amikor hirtelen tépte el magát, akaratlanul is nyösszentem, ahogy kiszedte a poharat a kezemből, és már azon gondolkodtam, hogy mondjak valamit... amikor a saját számról söpörtem le a nyelvemmel az ízét, amikor megint ott volt.
Belenyögve a szájába vesztem el a csókban, a szenvedélyessége átragadt rám, ugyanolyan hévvel és odaadással faltam az ajkait... miközben a balommal a nyakamat fogva tartó kezére martam rá az alkarjára.. nem fájdalmasan, csak hogy érezzem ott őt.. A pulzusom az egekbe szökött, a testem pedig a folytatásért kiáltozott, élvezve és érezve a nyelvét, ajkait és fogait belém vájni. Egyszerre tüzelt fel és gyengített el, sürgetően csusszant be a zakó alá a jobb kezem, hogy az ingének anyagán keresztül érezzem a bőrének forróságát, a mellkasát, hasát és oldalán szántva végig öt ujjammal. Képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, mégis, az egyik élveteg, elkínzott lassúságba forduló pillanatban a csók kellős közepén szakítottam meg a csókot, ha hagyta. Az ujjaim felcsúsztam az állának vonalára, hogy úgy toljam el magamtól, csak annyira, hogy egy részeges, sürgető levegőt vegyek, megtelítve a tüdőmet, miközben a hüvelykem az ajkát érintette, az ujjam a hússzirmon csúszott végig. Felpillantottam a szemeibe, elnyílt ajkakkal pihegve csak... akartam volna mondani neki bármit.. akármit. Azt, hogy a következő időszakot kellene megbeszélnünk. Hogy ennek egy tárgyalásnak kellene lennie. Esküszöm, hogy próbáltam értelmes gondolatokat belepréselni a fejembe, de ha csak azon jár a fejem, hogy vele akarok lenni, úgy baromi nehéz. És nem lehet elégszer mondani, istentelenül gyenge nő voltam mellette.
- Tilos... - nyögtem ki csendesen, miközben beharaptam az alsó ajkam. Két tenyerem csúszott végig már az ingén, és ha még mindig a nyakamat fogta sem izgatott a dolog. - Mondj nemet akkor te.. - ujjaim a válla felé igyekeztek, és ha engedte, akkor a zakót lassan kezdtem a válláról legördíteni, ha pedig sikerült, akkor csak úgy engedtem le azt a padlóra, hogy az anyag ne legyen csupa gyűrődés. - Vagy mondd azt, hogy nem akarod lehúzni a ruhám cipzárját... vagy felhúzni a csípőmre az anyagot, hogy csak arra vágysz, hogy együnk és papírokat írjunk alá - istenem... mi lett belőlem?! Mikor volt utoljára, hogy ilyen nyíltan és ilyen természetességgel beszéljek arról, hogy kívánok valakit? Mikor volt az utoljára, hogy egyszerűen megőrültem azért, csak hogy valaki elvegye az eszem annyira, mint amennyire Jude tette most?
- Mondd ki, Jude! - utasítottam őt úgy, ahogy talán soha nem nézte volna ki belőlem, miközben az ujjaim az ingének gombjaira csusszanva lassan bujtatták ki azokat a lyukakból, hogy felfedjem a férfi testét. Hogy vártam volna választ? Talán.. elutasítást semmiképp, és mielőtt még gondolkodhatott volna, hogy mennyire veszélyes vizekre evezünk is megint mi ketten, odahajolva hozzá  forrasztottam megint a szájára az enyémet, immár nem óvatosan.. nem félve és bocsánatkérő megmozdulással, hanem úgy, hogy értse és tudja, vágyom rá.
Hogy cseszettül tudja, hogy érezni akartam őt teljes egészében.

+18-as tartalom

Fulladoztam a rám ruházott szerepek sűrűjében. Nem színházi mókus akartam lenni az élet színpadán, akinek valami rendező kiosztotta az antihős gúnyáját, hanem a vérmes és határozott hős. Mikor vágytam igazán a pozitív jelzős főszerepre? Bizony abban a kibaszott pillanatban, amikor megismertem Cora Frasert és vörös ködöt eresztett a szememre. Gyakorlott csábítónak számítottam a piacon, és eddig panaszra se volt okom, mert mindig akadt egy nő, aki a kedvemre tett. Állandót is elkönyvelhettem volna, ha Loriet veszem előtérbe, de az együttlakás és a drog megmérgezte az iránta táplált érzéseimet. Az egyetlen dolog, ami hozzákötött, hogy a gyermeket hordta a szíve alatt. A vágy már nem lobbant fel úgy, mint régen, amikor átléptem a lakásom küszöbét. Az eltelt két évben váltogattam a partnereket, az újat hajkurásztam, mert arra a bizonyos esszenciára éheztem, mint a legtöbb férfitársam. Ott kezdődtek a bajok, ha megismertél jobban egy nőt. Az esti idegen a bárból egy adandó alkalom volt, amire nem mondtam volna nemet, de ha ugyanazt a személyt láttam ismételten az ágyamban már nem fogott el az újdonság varázsa. Nem pezsdítette fel a véremet, hogy jobban belelássak a lelkivilágába, egyáltalán, hogy időt szánjak a lelke feltérképezésére. Utáltam, hogy ki lettem zökkentve a megszokott kis buborékomból és erről az az istenverte boszorkány tehetett, akit ma estére vártam az irodámba. A rengeteg teendő között nem is kellett volna meginvitálnom, de akkor mi lett volna a szerződésünkkel és a felállított szabályokkal? Szükségem volt, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba és egyszer s mindenkorra lezárjam ezt az ostoba macska-egér játékot, amit hetek óta játszottunk egymással. A távolléte enyhített egy kicsit a fizikai szenvedésemen, de nem eléggé ahhoz, hogy ki is verjem a fejemből. A három hét is kevésnek bizonyult, hogy teljesen megfeledkezzek róla, mert ezen időtartam alatt is üzenetekkel tartottuk a kapcsolatot. Az öcsém azt mondta volna erre, hogy te megőrültél Jude, én meg valószínű el is hittem volna neki, hogy valami nincs rendben velem, de szerencsére megtartottam ezt a kis titkot magamnak. Pontosítok alig pár nappal ezelőtt még működött a kis elképzelésem, hogy külön kezelem a családomat és a nőt, de a sors összeráncigálta azokat a fonalakat és persze, hogy belerondított a terveimbe. Corának ki kellett volna maradnia abból, hogy közelebb kerüljön a darázsfészekhez, de a szenteskedő feje csak elérte, hogy a középpontban legyen. Mallorie és a baba, aztán meg a drog is a fülébe jutott. Túlságosan sokat tudott rólam, és ez nem tetszett. Más esetben már cselekvésre sarkalltam volna valamelyik beosztottamat, hogy járjon utána a kisasszonynak, de már régen előttem feküdt az életét, meg a titkait rejtő dokumentáció. Bármennyire is kedveltem valakit, attól még a gyanakvásom sosem múlt el, és mindenkit lenyomoztam, akihez közöm volt. Nem jöhetett volna el a derby hétvégére sem Mr. Chang birtokára, ha előtte nem kaptam volna meg a főbb jellemvonásokat és életutakat tartalmazó mappát. A szüleit régebb óta ismertem a lovas körökből, de leginkább az érdekelt volna a legjobban, hogy két ilyen embernek hogyan született egy ennyire naiv és a világra jóként tekintő lánya. Idegesített benne, hogy a legjobbat remélte az emberekről…soha nem értettem volna egyet vele. A kezemet égette a megannyi mocsok, amitől nem tudtam elszakadni, és mégis egy részem (megjegyzem aprócska részem) vágyott az elismerésére. Kisfiúsan vélekedem a „gyengébbik oldalamról”, mert a létezését is tagadnám, ha tehetném. Olykor a felszínre tör, akárcsak ma este a Lories látogatásom után. Nem tudom a helyén kezelni, hogy fájdalmat okozok neki, valamiért mindig az anyámat látom benne, és ez bosszant. Nem tartozom semmivel az anyámnak, csak azért járok ki a sírjához, mert az apám szerette. Bennem cseppnyi együttérzés sincs iránta. Caleb imádattal adózik az emléke iránt, mert nem ismerte, de Sawyerrel tudjuk, hogy mi fán termett a jelleme. Nem akart bennünket, az arcára volt írva, hogy mekkora teher egy gyermek. Ökölbe szorul a kezem, ahogyan a gondolatok átcikáznak az agyamon. A fiam nem érdemel kevesebbet, mint egy normális és szerető családi légkört. Bármit megtennék érte, hogy biztonságban tudjam őt. Talán nagy árat fizetek majd, de addig van jó helyen, amíg odabent időzik az anyja hasában…gyógyszerekkel vagy anélkül? Megint Lorie és az új szerep…említettem, hogy nem kapok levegőt? Apának lenni óriási felelősség. Nem álltam készen a feladatra és hiába szajkóztam napról napra, hogy megleszek…rettegtem, hogy eljön a pillanat, hogy a karomban tartom és nem tudok vele mit kezdeni. A délutáni hírek meg egyenesen megrémisztettek. A választás szóba sem jöhetett. Az elterelés a ma esti indítványom, nem véletlenül nyújtom el a készülődést is. Meg kell várakoztatnom a vendéget, hogy érezzem a kezemben összpontosuló hatalmat. Michelle addigra elmegy, mire kijövök az irodából és csakis ketten maradunk az egész épületben. Cora ismételten ambivalens emóciókat vált ki belőlem. Ott a préda, akit el kell kapnom és a vad…megfoghatatlan lény, akit még nem láttam teljes valójában. A rózsaszín egy olyan szín, ami ötvözi ezt a kettőt. Az ügyetlensége nem ismer határokat, szerencsére nem esik el előttem, de nem kell sok, hogy megtörténjen a baj. A szokásos kör helyett alkohollal kínálom meg, kicsit lazuljon bele a szituációba és ne vegye véresen komolyan a ma estét. Az utolsót.
A kezdeti beszélgetésfoszlányok a lovakra, Hannah-ra térnek ki. Sajnálom a kislányt, de azt hiszem jól látom a sorsát. A rendszer be fogja szippantani, ha a nagymamája meghal. Az élet nem válogat és nem kérdezi meg, hogy elég jó lesz-e neked a befejezés. Csak érkezik és elvágja a fontos részeket. Az elrévedezésem és a melankolikus hangulat hamar tovaszáll, és kezdetét veszi egy sokkal izgalmasabb folytatás. Az ivászat, a kérdésékbe bújtatott álca, a másik agyának húzása. Mikor fog kiugrani a bokor mögül? A villámot szóró érintés úgy suhan át a felsőtestemen, mint egy régen várt vendég üdvözlése. Az első próbálkozásunk alkalmával a szája az enyémet kutatja, ez még az a fázis, ahonnan vissza lehet fordulni. Az agyam jelzi az első sorompót, de a bennem éledező vad csak morran rá egyet. Minek állj ellen Jude? Megkaphatod ma este, amire vágysz. A kisördög a vállamon ül, miközben a másik oldalon az angyalka játszadozik velem. Ne tedd..utána meg fogod bánni, mi lesz Lorieval? Éppen, hogy el tudok szakadni a mézédes szirmoktól, hogy kikapjam a kezéből a poharat és az asztalra helyezzem a sajátommal együtt. A döntés joga az én kezemben van, és habár nagy az elhatározás bennem, hogy meg fogom szakítani a bűvkört, mégis elég egyetlen pillantása, hogy a folytatásra szomjazzak. Mikor vették el az eszemet? A második gongra már erősödik bennem az állat, és még néha a felszínen kiabál a józan eszem, de cseppet sem ér vele. A nyaka köré fonódik a felkarom, nem finomkodom. Élvezem, hogy nyög, ahogyan cicásan szöknek fel a garatjából a hangok. Minden férfi álma, ha egy nő behódol. Megtörténhet a csoda, és lám…a naiv kislány valami mássá avanzsálódik át. A felkaromba mar, ösztökél a keményebb torokszorító szekundumokra. Hirtelen ver éket közénk a szünettel, amit nem is sikerül azonnal feldolgoznom. Az agyamra kezd rászállni az ismerős köd…ahogyan átengedem az irányítást a fenevadnak.
- Játszol velem Cora? – morranok fel, ahogyan az ujja a számon kalandozik el. Milyen végkifejletet akar…egy rosszabb énemet, vagy a kétségbeesett lezárást jófiúként? Őrlődőm, látszólag nem vagyok önmagam és csak nehezen bírom a kontrollt tartani.
- ..és bűnös. – folytatom helyette a megkezdett mondatot, de egyetlen másodpercre se eresztem a búzakék íriszeimmel az övéit. Erre megy ki a dolog? Nekem kell nemet mondanom a kapuban? Cora…bárcsak nemet mondtál volna a ma estére! Összeszűkülő szemekkel mustrálom a keze útjának vonalát a vállamon, a lecsúszó zakó hangjának elegáns puffanását.
- Véges a türelmem Ms. Fraser. – a hangom mély dörgés a pokolból. Gondold meg magad és menekülj! Az ingem puszta vibrálás, ahogyan az ujjai aprócska kisülésekkel perzselik fel az amúgy is égő bőrömet. A csókja mérgező, lávaként omlanak szét a szirmaim és kapom el a derekánál fogva, hogy mélyre küldjem a válaszreakciómat. A harapás hívogató, de csak puszikkal ostromlom őt, hogy végül elszakadjak és egy mosollyal rántsam ki a réveteg delíriumból. A derekánál fogva pörgetem meg a tengelye körül és feszítem a balját a testem mellé, a jobbját meg a feje fölé bilincsemmel a sajátommal együtt. Az üveghez passzírozom, a hűvös felületnek hála a bimbói meg fognak keményedni. Lágyan fújok a hajába a tarkójánál és dörgölöm neki a vágyam bizonyítékát a tomporának.
- Ms. Fraser ezt a játékot ketten játsszák. – susogom, akár a nyári szellő az elviselhetetlen hőségbe. A cipzár szélén matatok, néha megérintem, de korántsem áll szándékomban még lehúzni.
- Ümm…mit tegyek magácskával? – morfondírozok, és a másik kezemmel az oldalán simítok végig, égetve az utat, melynek lenyomata a lúdbőrös takaró lesz. A combomat kissé megemelem és nekipréselem a fenekének, hogy biztos tartást kapjak. A nyelvem a hátára siklik és onnan halmozom el „amolyan édesded puszikkal”, melyek végét kisebb harapásokkal pecsételem le…

+18

Hosszú hónapok óta csakis a munkámnak élve szenteltem a lovardának, a terápiáimnak az időmet. Fáradhatatlanul dolgoztam azon, hogy a lehető legjobbat adjam magamból és a legtöbbet kapják meg a beteg gyerekek és a lovaink. Nem érdekelt, hogy lejárt munkaidőmön túl is a lovak vonzottak, hogy aludni, enni alig volt időm és leginkább csak a heti kötelezőnek tartott jógaóráimra szabadultam ki abból a körből, amiben mozogtam. Tudtam, hogy figyelemelterelés mindez, mert sokáig nem tudtam feldolgozni az egyedüllétet, szükségem volt arra, hogy ne befelé figyeljek, hanem valami lefoglaljon. Hiába lettek volna lehetőségeim arra, hogy egy kicsit kilépjek a mókuskerékből, hogy lazíthassak és ismerkedhessek, nem tűnt okos ötletnek és nem tudtam kiszakadni abból a dagonyából, amit az elhagyásom okozott. Tudva, hogy közös döntés volt és mégis úgy éreztem, hogy kevés vagyok ahhoz, hogy megtartsak valami jót az életemben. Az igazság az, hogy későn láttam be, hogy valami nem működött, hogy a kapcsolatunk szentségét megtépázta a két vetélésem, hogy már nem éreztem azt a felszabadultságot, amit korábban. Nem éreztem magam teljesnek, nem volt jelen az ÉN a MI kapcsolatunkban. Jude ebből a megszokott mókuskerékből rántott ki hetekkel korábban, amikor arra vettük az irányt, amerre nem kellett volna eljutnom. Nicholas ott volt, abban a városban, ahova megérkeztünk, és nem kerülhettem el, hogy hónapok kihagyása utána ismét felvegyem a kapcsolatot vele. Annak ellenére, hogy ő ugyanolyan volt és én sem változtam túlságosan sokat, már nem találtam őt annyira izgalmasnak, mint amikor vele terveztem. Akkor és ott jöttem rá, hogy lassan, anélkül, hogy tudtam volna, lassan, de biztosan túljutottam a férfin, akit egykor a nagy Ő-nek gondoltam. És ezért, emiatt hálás voltam a mellettem lélegzetet vevő férfinak, itt Manhattan szívének egyik hatalmas épületében. Mert ha a férfi nem is tudott minderről a változásról, amit ha nem is előidézett, de részesévé vált, attól még megtörtént és talán ez volt a legnagyobb tett, ami az utóbbi időben történt velem. Azt leszámítva, ami kettőnkkel történt San Franciscoban. Tagadni sem tudnám, hogy mennyire megkavarta azt az állóvizet bennem. Az ottani fürdőszobában tett vallomásom, hogy sosem voltam senkivel jövő nélkül, csak testi kapcsolatnak élve, olyasmi volt, amiről nem kellett volna beszélnem neki. Még abban az őrült állapotban sem, ahol a sebét láttam el, ahol kiderült, hogy a férfi, aki sebezhetetlennek tűnt, vérzett és szenvedett.
Habár nem tervezett volt, a távolság, amely éket vert közénk, kapóra jött és igyekeztem elterelni a gondolataim, de az sms váltások, azok a pici vallomások és apró csipkelődések, amik hozzá fűztek a külön kontinensen töltött időnkben, nem engedték, hogy teljesen elszakadjak tőle és rájöttem, hogy nem is akarok. Hazudhatnék, azt mondhatnám, hogy tündérmesében éreztem magam, de annál nagyobb katyvaszban, mint amit vele éltem meg minden találkozáskor, ha akartam volna sem tudtam volna nagyobb káoszt kívánni nekem. A két nappal ezelőtti találkozás sem úgy alakult, ahogy elterveztük. Nem csak hogy engedtünk mindketten a fellobbanó vágyaknak, de olyan vizes lepedőt borított rám, ami a mai napig karistolta a tudatom, amit megkérdőjeleztem volna szívem szerint, amihez ezernyi kérdés párosult volna még, de tudtam, hogy Tőle nem kaphatok választ. Egyikre sem. Tiszteletben tartottam a kimondott és némán maradt kérését és nem avatkoztam jobban az életébe, mint amennyire már amúgy is begyalogoltam - tudtomon kívül, előzetes tervek nélkül. El akartam neki mondani, hogy a részemről nem lett volna akadálya annak, ha beszél, ha megnyílik, de a mai napig nem ismertük egymást. Nem ajánlhattam fel neki magam akkor, amikor nem akart élni a lehetőséggel, hogy beengedne bárkit is, hogy tudna bárkiben is bízni, főleg azok után, hogy szemtanúja voltam az öccsével kialakuló nézeteltérésnek. És ez még a legkedvesebben megfogalmazott vita volt a részemről, mert bevallom, tartottam attól, hogy a két férfi ölre megy, hogy nem állnak meg a parázsvitánál, az üvöltésnél, és buta gondolat volt, de.. a Jude-hoz fűződő érzelmeim kereszttüzében minden bizonnyal elé álltam volna, csak hogy megakadályozzam őt. Ha nem is értettem őt teljesen, ha nem ismertem a férfi minden motivációját, tüzelt a vágy azt illetően, hogy felismerjem, megismerjem, mire képes akkor, ha józanságra ítélik őt egy feltüzelt állapotban.
Most, ebben a percben, itt, vele egy másik felperzselt állapotban minden eddigi gondolatom úgy tűnt, nyaralni ment. Ha kezdetben mindketten tudtuk, miért is érkeztem, a szerződés igen is fontos volt mindkettőnk számára, a közelsége hozzám teljes mértékben felborította minden elhatározásomat. Már nem érdekelt az, hogy kijavítsam az ő szerződésének részét. Már nem érdekelt az ma, hogy mennyi pénz is ütné a markomat a vele kötött megállapodás jegyében. Tudtam, hogy azzal a pénzzel, szinte ott is hagyhatnám a Kensingtont. Tudtam, hogy Jude nem lenne velem szűkmarkú, mert ahogy jelezte is, a lovainak a legjobbat kívánja adni, amit ha üzleti szempontból néztem - ha nekem rossz, a lovainak is. Mégis, ezek a gondolatok csak egészen addig maradtak meg a fejemben, ameddig nem lélegeztem be az illatát, ameddig az a markáns, férfias dominancia nem érkezett meg azzal, ahogy elém lépett. A kezdeti évődés, a kezdeti tapogatózó érintés pillanatok alatt váltott át szenvedélyes vágyakozásba. Meglepett az, ahogy nem finomkodva a nyakamért nyúlt, az irányítás a részéről pedig bennrekesztette a levegőt. A nyögésem automatikus volt, reakció arra, ami ő volt: nyers férfiasság. Megadva magam engedtem neki, ebben a pillanatban azt hiszem, hogy meg se kellett volna kérdeznie, akarom-e őt... bizonyára reszkető, érte éhes igen lett volna, amit az ajkába harapnék. Megbolondított, megbódított és egyszerre izgatott fel az, amit tett velem, mégis muszáj voltam elszakadni tőle egy egészen rövid időre, hogy érezzem... nem csak ő uralkodik rajtam, hanem nekem is hagyja, hogy elvegyem azt, amire vágytam, ami kellett belőle, egészen.
Magam sem értettem, hogy a filmszakadás után, amivel éket vertem kettőnk közé a csókcsata során, miért robbantak ki azok a szavak.. mégis helyénvalónak éreztem a cicázást, azt, hogy úgy beszéltem vele, ahogy eddig soha nem engedtem meg magamnak. Talán kierőszakolt vágyakozás, talán könyörgő beteljesülés szavai voltak ezek, és ha lehetett volna, akkor Jude szavaira felnevetek. Nem játszottam vele... vagy talán mégis, csak nem úgy, ahogy elképzeltem azt eleinte.. Fogaim mélyedtek alsó ajkamba, miközben a szemeibe néztem mélyen, miközben a légzésem elnehezült és a szívdobbanásaimat követni sem tudtam.. úgy, hogy tulajdonképpen még csak az ajkamat birtokolta a sajátjával.
- Nagyon... - ejtettem ki ezt az egyetlen szót a bűnösségre.. tényleg, mégis hogy merészelem ezen szavakat kiejteni a számon? A következő szavaira, a burkolt, szexbe hajló, nem fájdalmas fenyegetésre egy ígérettel teli mosolyba fordultak a vonásaim. Most mondjam azt neki, hogy csak erre vágyom? Hogy veszítse el minden türelmét? Ha alapvetően mellette szerencsecsomag is voltam, most az ujjaim gyors ritmusban találták meg a gombokat, hogy kibújtassam az őket foglyul ejtő lyukakból, hogy mielőbb megszabadítsam a ruhadarabjaitól, de Jude mást gondolt. Mást akart, még akkor is, amikor újra csókoltam őt. A hirtelen rántás, a derekamra fonódó karjának engedve... hagyva őt a hátammal simultam neki a mellkasának.. egészen addig, ameddig az erejét ki nem használva a testemet az ablaknak nem passzírozta. Fájdalmas lehetett volna, szabadulni is akarhattam volna, ha nem vágytól égő testtel szomjaztam volna a folytatást. Úgy pakolta a karjaimat, hogy ellenkezni sem tudtam, így kihasználva azt, amit kaptam, a bal kezem ujjai a nadrágja anyagába fúrtam, érezve a combját, a csípőjét, bárhol is értem őt... miközben mély levegőt vettem, hogy fel ne nyögjek, hogy csak élvezzem azt túlságosan hangosan, amit tenni készült velem. Nevetséges, hogy már ennyivel elérte azt, hogy gondolkodni se tudjak tőle.. pontosabban ne csak arra gondoljak, hogy ismét itt tartottunk, hogy a vágyakozás elragadtat mindkettőnket. A tarkómra suttogott szavakra egy egészen halk nyösszenés volt a válaszom, s azzal, ahogy nekem dörgölőzött, a mellkasom, az ölem, a csípőm az ablaküveget üdvözölték. Lehunyt szemekkel élveztem ki minden egyes mozdulatát. Ha már ő hagyta abba azt a mozdulatot, rajtam, nekem nyomódva, akkor az én csípőm lendült hátra, egészen az ölének nyomva a hátsómat, hogy érezzem őt.  Újra és  újra nekifeszülhessek, hogy ne csak őt, hanem saját magamat is ingereljem ezzel, de nem kellett őt sem félteni, mert huzamosabb ideig nem engedte át az irányítást, amivel mindig az arcomra csalt egy élvezettel teli mosolyt, még akkor is, ha a bőrömet érintve apró, vágyakozó remegést idézett bennem elő.
- Te is játszol velem... és ugyanannyira élvezed - erőtlenül, izzó hangon suttogtam mégis, de csak annyira volt energiám az apró harapások kellős közepén, hogy elhúzzam a hátamról neki a hajamat, át a vállamon, hogy könnyedebben tudjon hozzám férni.. akár ruhán keresztül, akár ha úgy döntött, engedve nekem lehúzza a cipzárt, hogy a bőrömhöz is hozzáférjen. Ha engedett, ha volt annyi helyem, a balom elhagyta a nadrágjának anyagot egy időre, csak hogy kettőnk közé csússzon, hogy lassan, de biztosan megérintsem az ölét a tenyeremmel, kínzóan lassú dörzsöléssel élvezzem ki azt, ahogy a nadrágjának feszült. Mert biztos voltam abban, hogy amennyire ő az enyém, úgy én az ő vágyát korbácsoltam fel.
- Mit szeretnél megtenni velem.. mondd ki - talán nem voltam olyan hiteles, mint azt elképzeltem. A vágyakozó, elhaló hangom szenvedéllyel telt meg, akárhányszor szólaltam meg. Ha Jude dominánsabb is volt, és egyetlen szó nélkül megadtam magam neki.. mégsem akartam teljesen alávetett lenni.. holott tudtam, azt is mindketten éppúgy élveznénk. Ha én nem jobban. Egyszer.. az életben egyszer szerettem volna, ha mégis elveszik azt, amit akartak, ha uralkodnak rajtam. És a mögöttem álló és munkálkodó férfi megadhatta nekem ezt. Mozdult a csípőm újra, s vele az ujjaim a férfi ölén is. Lassan, élvezettel telin érintettem és hergeltem őt anyagon keresztül.

+18-as tartalom

Elbizonytalanodtam a kezdeti lelkesedésemben. Mikor nem azt csináltam, ami nekem volt jó? Cora megismerése óta szinte kettészakadt az elmém és a szívem, aminek a létezéséről se tudtam. A nőkkel kapcsolatban nem dédelgettem illúziókat, mindig megszereztem, akit akartam és azt tették, amire kértem őket. Vérem utolsó cseppjéig az alfa voltam, az irányító fél. Néha élveztem, ha ellenszegültek nekem, de hosszú távon nem viseltem el, ha nem érvényesültek az elvárásaim. Mallorie nem tudta megugrani a mércét, mert nem ismerte a férfi és a nő szerepét egy igazi kapcsolatban. Láttam elvérezni az apámat, a szemem előtt hódolt be az anyámnak és a fél életét egy olyan nőnek szentelte, aki igazán értékelni se tudta a jelenlétét. A drog elvette az agyát, és ezt a példát nem szívesen követtem volna. Gyengének lenni nem bűn, de a nő kezébe adni a hatalmat óriási vétség. Még talán meg sem született az a hölgy, aki velem szemben bármilyen hasonló elvet/erőt használhatna. Megkövezném a jellememet, ha félig nem az apám lennék, de szembe is köpném a tükörképemet, ha olyan társra vágynék, mint az anyám. A düh és az elhagyottság érzése kavarog bennem, ha rá gondolok. Apa miatt némi tiszteletet mutatok az elhunyt felesége végett, de nem várhatja el tőlem senki, hogy megsirassam őt. Eldobott és megalázott, soha semmilyen körülmények között nem mutatott gyengédséget az irányunkba. A gondoskodás annyiban merült ki neki, hogy elvégezte a mindennapi feladatokat körülöttünk, de igazán nem éreztük, hogy jelen lenne. Egy fal épült közénk, a szeretete után ácsingóztunk mindannyian, egy esti pusziért a fél kezemet levágtam volna. Egy ölelésért a lelkemet is eladtam volna az ördögnek. Örök életre megtanultam, hogy mit is jelent a Hyde családban a feltétel nélküli, hamis emóció. Apa mindent megtett, hogy ne érezzük ennek hiányát, de nincs az a férfi a világon, aki képes egy női gondoskodást biztosítani. Megvetem az anyámat és minden olyan nőt, aki csak azért szült, mert kötelességének érezte a társadalmi elvárásoknak megfelelni. Belül tudom, hogy a mostani helyzetem Lorie-val semmiben sem különbözik a múltamtól, de a létrejött életet megtagadni képtelen lettem volna. Feléledt bennem az apai ösztön és késő lett volna elnyomni. Mallorie nem anyatípus, megtartani biztosan nem akarta a fiamat, de azt már én nem engedhettem meg neki, hogy gyilkossá váljon. Tisztában voltam vele, hogy mérgezte és minden akaratával a kis magzat ellen ment, de reméltem ez még változhat. A narkósok sosem emelkednek fel, áltattam magam a mai délutáni látogatásig. Nem akartam meghallani az orvos tanácsait, de lassan kezdett feloszlani a pára az agyamról és az elfogadás útjára léptem. Megváltoztatni senkit nem lehet, a vágynak belülről kell jönnie. Az arcomról üvöltött, hogy elcsesztem. Megkeseredett a szám íze az irodába vezető úton, aztán megint a mellkasom közepére fészkelte magát a bizakodás, hogy más talán enyhítheti a lelki vívódásomat. Estére vártam Corát az irodába. Micsoda talány, és tiszta. Annyira fontos volt látnom a különbséget egy IGAZI nő, és egy átlagos között. Cora önfeláldozó típus, túlcsöpög benne a szeretet. A munkája során számtalan alkalommal voltam szemtanúja annak, hogy mire képes a puszta jelenléte. Ismeretlen gyerekek arcára varázsolt mosolyt, mások igényeit helyezte előtérbe a sajátja előtt. Nekem kedvezett, érdeklődött. Más volt, mint az eddig megismert hölgyek. Kezdetben bosszantott az idealizált világképe, hogy mindenkit meg lehet menteni, a jóságot csupán elő kell csalni. Felélesztette bennem a törődő és védelmező oldalamat. Miért is viseltettem vegyes meggyőződéssel az irányába? Mert gyűlöltem, hogy az apám által annyira leírt állapotot hozta a felszínre. Védelmezni szerettem volna, gondoskodni róla. Őrület, hogy pár hét leforgása alatt kitekerte a világomat és felborította a szilárd elvrendszeremet. Ott pulzált az anyám elleni mérhetetlen agresszió, ősidők óta a részemnek neveztem, úgy voltam vele, hogy az életem utolsó szívdobbanáság el fog kísérni. Cora emlékeztetett rá, hogy milyen életem lehetne, ha engednék a szív szavának, de az eszem sokkal többet követelt. A vággyal kielégülhettem, a testem sóvárgását csillapíthattam, de a zavaros agyamból már nem űzhettem ki a terapeutát.
A beszélgetésünk kezdetben csak valaminek az előszobája volt. Az ellentétes vélemény, a realitás és a naivság megint találkozott és most valahol ebben a fura buborékban meg is alapozódott a lehetősége annak, hogy legyen valami közös metszet benne. Igen, nem utasítottam el a véleményét, habár a kislány kapcsán másképpen láttam a fejleményeket és a járható utakat, de elvégre mindkettőnkben ott volt, ha tehetnénk, akkor segítenénk. Bosszantónak kellett volna találnom a hozzáállását, de már korántsem láttam annyira idegesítőnek. A pillanat a vágyban ott csúcsosodik ki, amikor a manhattani látkép elcsendesedül és a nap utolsó fénysugaraiban felismerjük az elkerülhetetlen végkifejletet. Nem fog érdekelni a szerződése, az ajándéka…csak az érintése, a kezem alatt feszülő bőre, a keblei, a fülembe kúszó sikolyai. A kutakodó és bizonytalan kezdést hamar váltja fel az immár visszatérő sürgetés. A kezdeti szakadék kettőnk között húzódik, de még egyikünk sem óhajt beleesni. A bennem tomboló vadság az ujjaim végpontjaiban összpontosul, ahogyan a nyaka köré fonódnak. Automatikus válaszreakció érkezik a részéről egy nyögés formájában, és ha azt várnám, hogy visszavonulót fúj a kezdeményezésem után, akkor tévedek. A szenvedély belőle is egy másik oldalát hozza ki, korántsem az elvárt forgatókönyv zajlik ebben a percben. Nem bánom, a meglepetés újult bizsergést kölcsönöz. Nem a felszabadítás a célom, a kölcsönös kielégülés beteljesülése, hanem az egymásba mártózás érzete. Ki akarom tölteni őt, kíméletlenül megjelölni és az eszméletlenség határáig üldözni, hogy aztán átlökve egy másik emberként támadjon fel a hamvaiból. Cicázunk, néha többet adok, de aztán a dupláját veszem el. Nem látom a végét, de az izgalmam egyre csak nő. Néha a csípője lendül meg, a keze tapintja egyre duzzadó férfiasságomat. Fordítok a helyzeten, mikor már úgy érzem, hogy nincs tovább, mert menten eldurranok. A mellkasát az üvegnek passzírozom, a hátán simítok végig gyengéd glédába hajló ütemben. Domborodó tomporával fokozza bennem a kitörni készülő kéjt, miközben még a ruháink sem kerültek le rólunk.
- Tagadhatnám, hogy nem így van, de…lássuk be a kedvemre való a jelenléted és a korlátozott mozgástered. – suttogom a fülébe egy széles mosollyal az arcomon. Csókokkal ostromlom a pőre bőrt, a cipzár mentén egyre nagyobb felületet kapó meztelen testét. Lassan húzom le, lazuljon a ruha, de csak annyira, hogy a csípője vonalában önállóan állapodjon meg rajta. Tovább nem csúsztatom az anyagot, hagyom a keze kedvére járjon, amíg a combja belső felén nyúlok alá és tolom fel a kezemet. A bugyija szűk és finom anyagú.
- Mit tennék veled Cora? – a nyelvem a fülét találja meg, az ujjaimmal határozottan tolom félre a falatnyi alsóneműjét, hogy immár a nedves ölébe mártsam a mutatómat a középsővel egyetemben.
- Addig dugnálak, amíg már a nevedet sem tudod kimondani. – folytatom a füle mögötti kis érzékeny felülettel. Kettő oldalról támadom a testét, kicsalva a torkából azokat a hangokat, melyekre magam is szomjazom.
- Utána elvinnélek, hogy megmosdassalak… - gyorsuló ujjaim mozgása közepette pengetem meg az alhasában azokat a húrokat melyek aztán fokozódó örvényhullámban közelednek az élvezetgóc kirobbanásáig.
- és…hogy a karjaim között aludj el, és lássam az alvó pihegésedet. – az első rándulások kíséretében tartom meg őt, a bástyájaként nyújtok egy stabil felületet, miközben megéli a gyönyör első felvonását. Pihegése nekem is kielégülés, de mielőtt hagyhatnám elveszni a lebegés terében, úgy rántok egyet a csípőjére ragadt ruhán, hogy combközépig toljam le és szakítsam le a bugyit. Sürgetően kibontva a nadrágomat fogom meg két oldalt a derekát és merülök el benne, szinte magamra húzva törékeny testét. Egyik kezemmel az ablaknak döntöm az egybeolvadt ölünket, így a gravitációnak hála meg tudok támaszkodni és erőteljesen lökni egyet rajta, remélve az ősi ritmus ránk talál…

+18

Ha a konkrét problémákat nem is tudtam a szüleim házasságában, annyi bizonyos volt, hogy számomra ők testesítették meg a tökéletes házasságot. A személyiségük amilyen eltérő volt, olyan egységet alkottak abban a kapcsolatban, ahol anyának és apának hívhattam őket. Mindent megadtak nekünk, ami csak erejükből kitelt és nem lehetnék nekik azért hálásabb, hogy láttam az anya és az apa szerepét abban az egységben. Hogy láttam, egy nő hogy válhat és lehet feleség és hogy a férj szerepe milyen kötelességeket kívánt meg tőle ott, velünk, a neje oldalán. Nem igényelt látszólag nagy erőfeszítést, mégis tudtam és sejtettem, hogy igen is sok munka fekszik abban a harmóniában, ami őket jellemezte. Anya tüzes jelleme csapódott apa megfontolt hűvösségének, és az a jég, amelyet ő birtokolt, felolvadt anyám melegsége oldalán. Nem irigykedtem, hogyan is tehettem volna, amikor róluk volt szó. Abban a kicsiny buborékban, ahol kezdtem felnőni, egy másik csatlakozott hozzám, s ahelyett, hogy az felemelkedett volna, az öcsém betegsége valódi káosszal, valódi keserűséggel nehezítette el az ő buborékját. Nem hagyhattam magára, nem lehettem az, aki hátrahagy mindent maga mögött - akkor még. Anyáék igyekeztek a kezdetekben beavatni minden Calummal kapcsolatos nehézségbe, hogy ne érezzem úgy, kevesebb vagyok és az öcsém fontosabb volt, mégis rettegve figyeltem a lélegzetvételét, amikor végre elaludt az ágyában. Rendszerint átlopakodva hozzá vittem magammal az alvós nyuszimat is és hagytam ott neki aztán reggelre, hogy őrizze őt álmában. A nehézségek nem váltották fel a napjainkat gördülékenységgel és abban a bizonytalan reménykedésben, a fárasztó félelemben tudatosult bennem, hogy az öcsém által vált mégis tökéletessé az, amiben éltem. Nem kértünk a sajnálatból, nem kértük azt senkitől, hogy anyagilag támogassanak, nem kértünk abból sem, hogy az öcsém miatt megkülönböztessék a Fraser családot. Amit elértünk, azt mindent magunktól tettük és ez a mérhetetlen büszkeség a szüleimre és az öcsémre is kiterjedt.
Általuk és miattuk vagyok ma az, aki. Miattuk állhattam itt Jude irodájában és azért voltam ezen a földrészen, mert otthon már nem feltétlenül volt szükségük a mindennapi jelenlétemre. Kiszabadulhattam, élhettem magam miatt és magamnak. Dolgozhattam bűntudat nélkül, tudva, hogy szinte azonnal haza tudtam volna menni, egy napon belül is akár. És most, idefent, az ablaküvegnek támaszkodva nem akartam elmenni. Nem akartam máshol lenni, amikor a kezdeti, újra és újra felidézett feszültség lassan továbbgördült rólunk valami izgalmas, megfoghatatlan utópiába. A férfi kezdeti acélos akarata megszelídülni látszott és kedveltem azt, ami most volt köztünk. Kevesebb feszültség, kevesebb ellentét, mintha lassan, de biztosan megszokottá vált volna egymásnak a jellemünk. Mégis, teljesen megborított olykor a reakcióival, nem igazán tudtam mire vélni a hangulatában előidézett éles pálfordulásokat, de a legtöbbször hagytam őt, ahelyett, hogy ellenkeztem volna vele, hogy pellengérre állítottam volna, hogy választást adtam volna a kezébe. Nem volt hozzá jogom, és egyébként is. Azzal, hogy idefent, az irodájában voltunk, a főnökömnek kellett volna őt neveznem. Mr. Cowennek szólítani és távolságot kellett volna tőle tartanom... mind érzelmi, mind lelki és testi úton is. Ehelyett azon kaptam magam, hogy képtelen voltam tőle távol tartani magam. Képtelen voltam neki nemet mondani, amikor a testem érte kiáltott és a csókjáért szomjaztam. Az igazság az, hogy a két nappal ezelőtti együttlétünk óta ezerszer és egyszer jutott eszembe az, ahogy odakint az esőben a fának nekinyomott. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt ezer és egy kérdésem azzal kapcsolatban, hogy apa lesz, hogy a nőnek, akitől gyermeke születik, miért alakult így a sorsa... hogy az én agyamban igazán neki és Mallorienak együtt kellett volna lenniük, boldogságban úszva várni a piciny kezecskék és lábacskák tulajdonosát. Hogy azon kellett volna vitatkozniuk, hogyan is nevezzék el azt a tökéletes apróságot... Ezzel szemben itt volt, az én szenvedélyemet korbácsolta fel az egekig és az én ajkamra tapadva bódított el teljesen...
A perzselő érintésével, a sürgető csókjával, a testének hőjével pedig elérte azt, hogy egyetlen, valódi gondolatom se hagyja el az irodájának légterét, hogy csak az álljon a fókuszomban, hogy ugyanolyan szenvedélyes, ugyanolyan forróságot adó nő legyek, mint amilyen vággyal teli ígéretet tőle kaptam. Ugyanazt igyekezzek elvenni és kapni, mint amit adtak és elvettek tőlem. Nem érdekelt az, hogy más okok vezéreltek ide. És az sem, hogy talán nem volt helyes és hogy talán a tilosban jártunk mi ketten. Az ujjaim nagyon is jól tudták azt az utat, amit bebarangoltam a testén, újra, felidézve a két éjszakával ezelőtti sürgető együttlétet. Egyszerre volt távoli és pokolian közeli élmény az, ezért is élveztem ki minden pillanatát, amiben itt lehettem vele - tudva, hogy talán ez lesz az illékony múltunk. Miért ne bűnözhetnék egyszer? Miért ne lehetnék az, aki nem retten meg egy férfitől.. miért ne vehetném el azt, ami éppúgy kell a testemnek, mint másnak? Miért ne lehetne az enyém... csak egyszer az életben. Ez késztetett arra, hogy bátrabban érjek hozzá. Hogy tudassam vele, most nem hozott igazán zavarba. Ezért simítottam, ezért érintettem, ezért csókoltam úgy, amit végül mégis megvont tőlem.. csak részben. Eljött az a pillanat, amikor megint és ismét neki kellett felülkerekednie rajtam. Cseppet sem bántam... mert ő ilyen volt és ez tette igazán a szememben őt FÉRFIvá. Kemény elhatározású, célorientált férfi volt, aki tudta, hogy mit akart...
A hideg ablaknak préselt testtel mégsem éreztem magam.. teljesen korlátozottnak, ahogy ő mondta... suttogva a fülembe. Az elmélyülő hangjára végigborzongott a testem...  és anélkül, hogy elgondolkodtam volna, hogy korlátoztam volna magam, halkan, élvezettel nevettem fel a hangjára, a szavaira. A nevetés viszont mély, elakadó sóhajtásba fordult, ahogy a pőre bőrömet felfedte magának, mély lélegzettel hűtve le valamennyire a testem izgatottságát. Szinte nem is ért még hozzám, mégis forróság tombolt bennem, mégis mindent megtettem azért, hogy érintsen, hogy még csak eszébe se jusson ott hagyni engem, s talán ezért is volt az, hogy cicázva vele a fenekem és a kezem volt az, amit hozzá, az öléhez dörzsöltem.. Nem akartam menekülni tőle. Talán ezért is kérdeztem meg vágyakozva, hogy milyen céljai lennének velem. Hogy mire számíthatok tőle, hogy mennyire fogja elvenni minden józanságom és letarolni azt a megronthatatlan ént, amiből azt gondolta, még sosem voltam férfivel. Egy mélyebb, elkínzott lassúsággal hallatott nyögéssel támasztottam a tenyereim az előttem feszülő síküvegnek, ahogy megszabadítva a ruhámtól félig az ujjai a combom belső felén szaladtak fel, de attól nem fosztott meg, hogy a fenekemmel az ágyékát nekem feszülni érezhessem. A szavaival, azok ígéretével és az ujjaival elmerülve bennem a végsőkig feszítette bennem a forróságot, miközben a homlokom nekidőlt az üvegnek, miközben lassan, magabiztosan megmozdítottam a csípőm az ujján, ingerelve őt még inkább.. Elvette az eszemet az ujjainak mozgása, miközben képtelen voltam visszatartani az élvezetet, a vággyal eltelt hangokat, amit kicsalt belőlem... a testemen remegve száguldott végig a kéjbe burkolt orgazmus. Valahol menet közben már nem csak az ablakban kapaszkodtam meg, hanem a jobbom ujjai a csuklójának, alkarjának feszültek.... Mélyet lélegezve, apró nyösszenéssel pihegve reszkettem a folytatásért, amivel nem is váratott meg sokáig. Megnyaltam az ajkam.. aztán bele is haraptam a hússziromba élvetegen. A második bugyim.. lassan már számon kellene tartanom, mennyivel tartozott nekem. Tartoztam neki szavakkal, hogy lereagáljam azt, hogy szeretném őt egyetlen következő éjszakára, hogy nagyon is reméltem, hogy a terveit megvalósítja velem, de ahelyett, hogy beszédre pazaroltam volna a nyögéseim, a hirtelen rántástól bennakadt a levegőm, a férfiasságának keménysége nyögést csalt ki belőlem. Ismét, újabbat, nem megjátszottat, mégis élvezettel telit. A testem újfent megreszketett. S újra, meg újra  mozdult... korlátozottan, amennyire csak engedte nekem Jude az ablaknak passzírozva. A karjaimat a fejem fölé csúsztatva az üvegen, tenyérrel támasztottam ki magam, hogy a hátam ívbe feszüljön, s hogy az ölem még közelebb kerüljön az ágyékához, de nem voltam az, aki csak elvett és hagyta volna magát, teljes mértékben. A hosszú, szabadon hagyott loknijaim a hátamra csúsztak, Jude mellkasa és közém ékelődve, a fürtjeim vége szinte a csípőmig ért így, ebben a pózban. Ha engedett nekem annyit az ügyvéd, hogy nem mindig csak nála volt az irányítás, hanem olykor nekem is átadta azt, kiélveztem minden egyes lökését, minden egyes mozdulatot, amivel nálam volt a gyeplő, egyre feljebb korbácsolva a vágyamat, hogy a fokozódó vágy ismételten átvegye a testem feletti uralmat... mélyebb sóhajokat, élvezettel teli nyögéseket csalva ki belőlem, egyre közelebb kerülve az újabb gyönyör pillanataiig.. amit így vagy úgy, de Jude-dal éltem meg. Nem voltam az, aki a szex közben beszélt volna, aki szavakkal is tüzelte volna idő közben a másikat. Hagytam, hogy a testünk ritmusáé legyen a főszerep.. ha pedig a beteljesülést a férfival éltem meg.. nem úgy, mint két nappal korábban, akkor az apró utórángásokkal a testemben igyekeztem az illatába burkolni magam, ameddig le nem nyugszom többnyire... és ameddig ki nem húzódott belőlem.
És csak azután, hogy a sóhajaim és a kalapáló szívverésem is kevésbé versengett önmagával, nevettem el magam halkan.. újra látva, megnézve az alattunk elterülő látványt is. Kedvem lett volna kielégülten nyújtózni egy hatalmasat az aktus után, de ehelyett csak megköszörültem a torkom. Aztán pedig megnyaltam a szex közben kiszáradó ajkam, lassan fordulva meg ott, az ablaknál Jude felé, szemeimmel végigkövetve a testének vonalait, azt, hogy ameddig én szinte ruhátlan voltam, rajta majdnem minden ott maradt. Ahelyett, hogy beszéltem volna, ha kellett, léptem felé egyet, hogy egy mély csókot tapasszak a szájára, ujjaimmal a tarkóján hajába túrva.
- Nem kellene elrabolnod - suttogtam a szájára végre belemosolyogva szavaimba, utalva arra, mit tenne velem... s csak ekkor, egészen közelről pillantottam fel a szemeibe.. ha hagyta. Ha egyáltalán megcsókolhattam és ha egyáltalán elmondhattam neki a szavaim. Ha ott maradt és nem távolodott el tőlem azonnal, ahogy a gyönyört megéltük.

+18-as tartalom

Mindig van egy elképzelésem, ha Cora Fraserrel találkozom és aztán a valóság csúnyán seggbe rúg. A mai napon egy szerződést kellett volna aláírnunk, amelyben lefektetjük a munkakapcsolatunk alapjait. Közvetlenül eddig nem dolgozott nálam, vagy nekem éppen mindegy is, hogy milyen megnevezéssel élek. A Kensingtonban tartom a lovaimat és ő a lovardának tartozik felelősséggel. Nem méltatom szavakkal a mostani főnökét, akit kifejezetten gyűlölök. Brian Howard az a fajta személyiség volt, akivel még az utcán se álltam volna szóba, nemhogy vele tárgyaljam meg az üzleti dolgaimat. Behízelgő pöcs tele reményekkel és még nagyobb nyelvvel. Tisztában voltam vele, ha olyan igényeket támasztok vele szemben (ami már az én erkölcsi elveimnek is ellentmondott volna), akkor szemrebbenés nélkül teljesítette volna azokat. Elismerem, hogy idáig még nem merészkedtem el, csak részegen förmedtem rá a legutóbbi alkalommal, hogy kerítse elő nekem a beosztottját. A legkisebb megingás nélkül piszkolná be a kezét, hogy pénzhez jusson. Nem érdekelte őt a lovak állapota, csakis a gazdag tulajdonosok. Egyszer próbára is tettem, mert Hópehelyről érdeklődtem tőle, holott tudtam mi a helyzet a lovammal, mert előtte néhány perccel ezelőtt látogattam meg. Rá akart beszélni egy olyan kezelésre, ami nem lett volna indokolt a lovamnak, csakis neki hozott volna egy kis mellékest a zsebébe. A két lépés távolságot fenntartom vele kapcsolatban, miközben Corával szemben az is nehezemre esik, hogy ne üzenjek vagy hívjam fel bizonyos időközönként. A közös munkának hála végre lenne valami biztos a kezemben, hogy miért ne fektessem meg őt. Említettem már, hogy mennyire rosszul állok mostanában a nekem szánt ígéretekkel? Folyton megszegem őket és már azt sem tudom, hogy mi a helyes és a helytelen. Kívánni valakit nem kirívó eset, de a védelmezés és a gondoskodás érzete csak azok iránt lobban fel, akik fontossá válnak számomra. Reménykedtem benne, hogy ezen elburjánzandó emóciókat egy zárt térbe száműzhetem, de csak addig sikerült elérnem amíg saját magamat is összezavartam. Helló a való világban Jude, ahol nem minden úgy alakul, ahogyan te elképzelted, vagy akartad! Az utóbbi kijelentésen nagyobb a hangsúly, mert általában az történik, ami nekem kedvez és nem másnak.
A beszélgetésünk már régen nem arról szól, amiért ma este idehívtam. A tárgyalásnak nem része a magánélet felemlegetése, bár Hannah nem feltétlen gócpont közöttünk, de mégis egy kicsit személyes. A gondolkodásmódunk merően más, az első alkalmat idézi vissza, amikor meg akarta menteni a munkatársát is, hogy mindenkinek egyenlően legyen dolga a lovardán belül, de én máshogyan láttam már akkor is a helyzetét. Nem ripakodok rá úgy, mint az elején. Meghallgatom és néha kijavítom, de nem lovalom bele magamat. A kislány megkapja tőle, amire éppen szüksége van, de korlátoltak a lehetőségei. A lovarda nem egy otthon és hiába akadnak ingyenes órák a rászorulóknak, attól még bőven akad mentálisan beteg vagy fogyatékos gyermek a város területén. Nem menthet meg mindenkit, és én ezt már egy jó ideje tudom. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy az élet kegyetlen is tud lenni, és bármennyire is igyekezzünk, a legjobb oldalunkat mutassuk valakinek, attól az még nem fog segíteni rajta. Tükörképet tarthatnék magam elé is, mert ismét ott a keserű szájíz a torkomban. Mallorie-t nem próbáltam megváltoztatni, nem hajtottam a jóra való fejlődést? Olyanná akartam formálni, amilyen sohasem lesz. A drogok jelentették a boldogságát, csak az a baj, hogy immár nemcsak ő volt, akiért felelősséggel tartoztam, hanem a fiamért is. A gyengéim voltak azok a nők, akik megmentésre szorultak, mert valahol mélyen a hős akartam lenni és nem a rossz szereplő. Anya példája megkeményítette a szívemet és minden nőben aztán őt kerestem. Valami pszichomókus erre azt mondaná, hogy a mintát követem, vagy éppen az a zsánerem, ha valaki szarik saját magára…de mégis ez volt a leghőbb vágyam. Találni valakit, akinek én lehetek a támasz, és tudom, hogy szüksége van rám. Ezen érzések talán idővel átalakulnak és most egy új fejezetet nyitva az életemben…ez a szerep a fiam esetében megvalósul. Az egyetlen támasza én leszek, ha eljön az idő, de ma este már nem akartam ezen töprengeni. A város adta fények, a félhomály vagy a faszom se tudja…elég egyetlen pillantás a másik emberre, és én is elveszek az útkeresésben. Óvatosságot mellőzve közelítem meg és csapok le Cora ajkaira. Szomjazom a közelségét, a húsa dús ízét a számon, a nyelvemre szökő sóhajait. A whiskey egyfajta izgalmat csempész bele. Ismerem a családja hátterét, és ebből kiindulva talán az egyetlen nő a környezetemben, aki képes meginni ezt a borostyánszínű nedűt anélkül, hogy kiköpné, vagy rosszakat mondana rá. Be vagyok indulva, nehezen türtőztetem magamat, mert az ösztönök kezdik átvenni felettem a hatalmat, mégis lassítunk a tempón. Tetszik-e, hogy évődik velem és közben merészen odanyúl, jelzi, hogy mit akar csinálni? Határozottan vágyakoztam a közösen töltött hétvége után arra, hogy megmutassa a vadabb és talán közelebbi énét, amit nem a külvilágnak tartogat, hanem nekem. Nick…ez volt a pasijának a neve, aki már akkor bosszantott, amikor szóba hozta. Minek akar az exével találkozni, ha már lezártak valamit? Rachel és köztem már soha nem lesz semmi. Megdugtam, de nem vágytam arra, hogy mellém bújjon a napom nagy részében a fülembe duruzsoljon. Nálam, ha valaki elvesztette a bizalmat, onnan már nem kapott második esélyt. Sebastian ágyában kötött ki az esküvő előtt, ami elég bizonyíték rá, hogy a hűség mit sem jelentett neki. Nálam az elsődleges elvárások között szerepel, nem adom alább az igényeimet. Hibázhatnak a nekem dolgozók, megcsalhatnak…egyetlen dolgot várok mindenkitől: őszinteséget. Képes lettem volna megbocsájtani neki? Ha bevallja a bűneit és elém áll, nem én jövök rá, akkor talán még mindig együtt lennénk, és a feleségem lenne. Ezen feltételezések azonban nem fognak a jelenben valósággá válni, és nem leszek hajlandó még egyszer arra adni a fejemet, hogy valakinek megkérjem a kezét. Túl sokat veszítettem azon a napon…nemcsak életem párját, hanem a legjobb barátomat is. Ez az árulás megpecsételte a hozzáállásomat és onnantól kezdve elképzelhetetlen számomra, hogy ne legyek mindenki előtt legalább egy lépéssel. A sebezhetőség luxus, és azzal nem rendelkezem. Pontosan ezért nem értettem meg Corát sem. Minek kell a múltat felemlegetni? Nem kérdeztem rá, hogy mi történt közöttük, mert nem is voltam kíváncsi a részletekre. Behúztam volna szívem szerint a pasasnak. Örök talány lesz, hogy mi fűz hozzá.
A mostani percekben is hasonló gondolatok cikáznak át a fejemen, miközben egyszerre akarom kielégíteni és birtokolni, de vigyázni rá. Megőrjít, hogy nem lehet az enyém. Mit csinál velem?! A sík üvegablaknak nyomom a testét, a mellkasom az egyetlen biztos felülete a hátának, a tompora pedig az ölemhez nyomódik. Lassú kínzásnak élem meg, de nem vagyok rest tőle is elvenni valamit. A két combja közé csúsztatott ujjaim nem tétlenkednek, megérintve a szeméremdobját térek át lassan a kis idegcsomóra. A nedvességétől csak még jobban feléled bennem a tenni akarás, micsoda érdem lesz, ha minden élvezete hozzám kanyarodik vissza. Ki kell mondania a nevemet, bár a késztetés erős, hogy hangosan is szavakká formáljam, inkább visszatartom. A lüktető forrósága lassan örvénybe taszít mindkettőnket, nem is akármilyenbe. Az agyamra szálló köd nem engedi, hogy megvárjam a teljes megnyugvást, máris lerángatom róla a bugyit, magamat is szabaddá teszem. Benne akarok lenni és kitölteni teljesen. Elvenni a maradék eszét és ütemesen táncolni a csípőjével. Már szinte eggyé tettem a síkfelülettel, némi mozgásteret hagyva neki. A karjai felfelé araszolnak a feje mellé, a kezemmel átfogom a derekát és magabiztosan lökök egyet rajta. Száz meg száz alkalom fut végig az agyam által vetített mozin, de egyik sem fogható ehhez. A nyögések és a morranások idővel lihegéssé fajulnak, robbanni készülök és bár ritka jelenség egy időben érünk el a gyönyörök birodalmába. A haja a mellkasomat csiklandozza az orromba kúszó virágillat a samponját idézi fel. Remegve fogom át a testét, lehunyt szemhéjakkal élem meg a kettőnkkel történt események lezárását. Máskor kibújnék azonnal, de itt most várok. A másodpercek percekké duzzadnak és csak utána válunk el, hogy aztán felém fordulva pecsételje le az együttlétünket. A hátának íve mentén vonom közelebb magamhoz és merülök el az ajkai találkozásában. Nem reflektálok a szavaira csakis a tompora alá nyúlok és a felemelve a csípőmre ültetem, hogy az asztalig araszoljak vele. A csókot nem szakítom meg amíg a fenekével le nem ültetem az asztalom szélére és húzom ki alóla a kezemet.
- Van zuhany az irodám mellett. Mielőtt vacsoráznánk, illendő lenne. – a füle mögé tűröm az egyik elszabadult hajtincsét és felhúzom a gatyámat is nehogy elessek a saját lábaimban.
- Hozattam süteményt is. – válaszolok a vállam felett, de a kezemmel már a szemközti ajtót tárom ki és belépve a kabinba nyitom meg a váltott hőmérsékletű vízfolyamot….

+16

Mindig is szerettem dolgozni, elfoglalni magam és tanulni olyan emberektől, akikre felnézhettem, akiknek a szakmai tudása magasabb szinten volt, másik beosztásban vagy szakterületeken dolgoztak. Nem féltem kérdezni, az ismeretlent kutattam és a felmerülő problémákra mindig is megoldást akartam keresni, tudva, hogy közben segíthetek. Mert az elsődleges szándékom másokkal szemben mindig is a segítségnyújtás volt, amihez tudom, hogy az öcsém egészségügyi állapotának igen is köze volt. Ha nem olyan családi háttérrel rendelkezem, mint amilyen megadatott, akkor minden bizonnyal sokkal szabadabb életmódot folytatnék; eljárnék több társasági eseményre, megbánás nélkül öntenék fel a garatra, ismeretlen emberek mellett ébrednék, hajtanám a szerelmet és biztos vagyok abban is, hogy a legnagyobb dráma mellett, megbotránkozva, hisztizve fogadnám a szakításokat, hogy aztán újra és ismét szerelembe essek - talán a rossz ember mellett.
Szerencsére édesapám és anya is más neveltetésben részesített, ezekből a kilengő időszakokból semmit sem érzékeltem és nem is nagyon vágytam ilyesmikre. Egyetem mellett sikerült önkénteskedni és a kötelező gyakorlatok egyetlen napját sem hagytam ki, mert tudtam, hogy azzal alapozom meg a jövőmet, kapcsolatot építhetek, tervezhetek, beszélhetek. Voltak olyan feletteseim, akikkel imádtam dolgozni, akik mellett minden napunk kreatívan, nevetéssel telt és beszélgetéssel a kötelező körökön túl és voltak olyanok akik mellett feszengve éreztem magam, akik mellett a biztos is bizonytalanná vált. Akiknek meg kellett felelnem, akiknek sosem volt elég az, amit nyújtottunk, akinek mindig valami kivetnivalója volt másokban; kivéve önmagát. A Kensingtonhoz kerülésemben apámnak is benne volt a keze és ezért nem lehetek eléggé hálás neki, sosem tudnám viszonozni azt a fajta törődést, amit irányunkban tanúsított. Az ajánlólevele volt az, amivel mindenkit meggyőzött a lovarda menedzsmentjében és kezeskedett értem. Hat héttel korábban költöztem az Államok területére, próbáltam beilleszkedni, egyfajta ritmust kialakítani a napjaimba, felismerni a várost, megismerni a nevezetességeket, különféle útvonalakat bejárni a lovarda irányába, egy kicsit elveszni az ismeretlen helyeken, felfedezni... Átvenni a szokásokat, megtalálni a kedvenc boltjaimat, színházba elmenni, a legjobb cukrászdát kiválasztani.. mindeközben pedig nem őrülten magányossá válni, hogy az addig megszokott biztonságérzetem az Egyesült Királyságban maradt és tulajdonképpen annyira egyedül voltam, mint a kisujjam. Nem hazavágyódni, nem állandóan azon aggódni, hogy vajon hogy is van a családom.
S emlékszem a legelső napomra. Indulás előtt görcsösen kapaszkodva a párnámba sírtam el magam a tükörben, kételkedve magamban, a képességeimben, abban, hogy meg tudnám egyedül csinálni azt, ami az új életem minden kihívását jelentette. Ezekkel a nehézségekkel vágtam bele abba az életbe, amelyet ma már nem tudnék magam mögött hagyni, amit szenvedélyesen szeretek és amiben megtaláltam önmagamat is, nem csak azt, hogy hogyan és miként tudnék segíteni másokon, az apróságokon, a munkatársakon, ha szükséges volt. A hetedik munkanapomon toppant be fölényeskedő, lealacsonyodó mosollyal az arcán, napbarnította testtel a nyaralásából visszatérve Howard. Annyiszor próbáltam őt megérteni, reményteljes pillanatokkal felé fordulva nyitottnak lenni, de tudtam, hogy az ő látásmódja merőben más volt az enyémnél. Neki csak a profit számított, a befektetők, a nálunk tartott lovak értéke a piacon... Szomorú volt, mert pontosan kiütközött a Jude-dal való beszélgetésben is, hogy mennyire korlátok közé voltam szorítva a munkámban mégis, holott vele, a gyerekekkel szabadon foglalkozhattam. Ám ahogy minden cégnek, vállalkozásnak megvan a maga üzletpolitikája, úgy nekünk is az egyik feltétele a munkánknak, hogy nem válhat személyessé. A lovakra Felix figyelt, a szakértelme páratlan volt, de számunkra is biztosított volt egy külsős pszichológus, akinek a szolgáltatásait igénybe vehettük volna. Hannak kivételes helyet kapott a szívemben, s meglepő volt azt látnom, hogy az ügyvéd nem volt gyermekellenes. Nem csak a sajátja érdekelte, hanem az igazság, a nem kimondott szavak és gondolatok is foglalkoztatták. Az őszinteség, a saját vélemény... és valahogy.. tudva, hogy kettőnk közül ő volt a domináns, mégis vállalhattam magam mellette, a véleményem, azt, aki voltam. És erre kevesen adtak lehetőséget.
Az igazság az, hogy már akkor elvesztem, amikor nem is olyan messze tőle az ablaknál állapodtam meg, hogy aztán már ne a szavaknak szenteljük a főszerepet, hanem a testünknek, a szenvedélynek, az egymás iránt fellobbanó tűznek. Az eddigi szokásos visszahúzódásomat kukába vághattam és másodpercek alatt kapott el a hév, hogy minél többet, minél gyorsabban a magaménak tudjak belőle. Nem kérdeztem tőle és Jude pedig nem követelt tőlem többet, mint amennyit adott. Mégis tudtam, hogy mire volt szükségem, hogy mit akartam, és hogy mit kértem tőle... szavak nélkül, csak a testünkkel kifejezve, sóhajok és nyögések váltakozása mentén. San Francisco volt az a hely, ahol megismertem azt, hogyan is reagál az érintésemre. Hogy milyen a csókja, mennyire sürgető és mennyire képes elvenni a józanságom, de itt, az iroda négy fala közt érte el azt teljes mértékben, hogy az agyam kikapcsoljon, hogy ne görcsöljek azon, hogy mit hoz a holnap, hanem megbánás nélkül, élvezettel adjam át magam annak a pillanatnak, amiben ő volt a másik fél. Mámorító érzés volt, ahogy a teste az enyémnek feszült, ahogy kitöltött, ahogy éreztem őt magamban és a karjait a testemre fonódva. Ahogy a hátam a mellkasához simult, hogy egyetlen tökéletes, közös pontban egyesüljön a ránk lesújtó orgazmus. Az ablak és a férfi közé ékelődve, az ölelésében nyugodott meg a légzésem, és valahol... félúton öleltem magamhoz a körém fonódó karját, gyengéd cirógatással érve a bőréhez.. és amikor lehetőségem volt rá, akkor fordultam felé, hogy a szex előtti pillanatokat felidézve ismét megcsókolhassam. Nyugodtan, kiélvezve a pillanatot, lecsendesedő odaadással. Végigborzongott a testem arra, ahogy közelebb vont magához, engedelmesen fontam körbe a lábaimmal a csípőjét a csók közben, ahogy megemelt és engedtem is útjára, ahogy az asztalig értünk el. Az ujjam még egy utolsó cirógatással érték a mellkasát, ahogy rendezte magát, miközben az arcomra letörölhetetlen mosoly ült. Szótlanul figyeltem meg minden mozdulatát, miközben a tenyereim az asztal lapjára simultak, ahogy ellépett a kisebb helyiség felé.
- Te is bejössz a zuhany alá, vagy csak nekem tenne jót, ha víz alá állnék? - a pillantásom végigfutott előbb a háta ívén, aztán az izmos combjairól pedig vissza, a feneke felé. Egy pici sóhaj azért belefért még, mielőtt jóleső zsibbadtsággal lekászálódva az asztalról összeszedtem az időközben elhagyott ruhámat, Jude zakóját, hogy takarosan rátegyem a székére. Kibújtam a túsarkú cipőmből, aztán pedig megváltam az egyetlen rajtam maradt ruhadarabtól; a melltartó a ruhám tetejére került, én pedig ádámkosztümben szeltem át a helyiséget, hogy Jude mellé állva felpillantsak a szemeibe. - Tetszik ez a teljes menüsor. Te.. és a desszert is - felszabadultan mosolyogtam rá, hogy aztán eltűnjek a mosdóban, és ha hagyta, akkor rövid időre magamra húztam az ajtót is, mert... voltak bizonyos dolgok, amit nem voltam hajlandó férfi füle hallatára csinálni. Amikor azzal végeztem, ismét kinyitva az ajtót Jude felé nyújtottam a karom, ha korábban beleegyezett a közös fürdő ötletébe. De ha nem... úgy kénytelen voltam őt rábírni arra, és ehhez az kellett, hogy elé lépjek.. hogy lehúzzam róla az ingét, aztán a nadrágját most én gomboljam ki, amit lassan, a combja felé húztam, ha hagyta nekem. Ha engedett és nem dolgozott már megint, hogy fél percre magára hagytam. Hogy a mellkasára adjak egy puha puszit, a szegycsontja felett. - Ígérem, hogy csak zuhanyzunk.. de olyan közel voltál - suttogtam a bőrére, hogy aztán ha tényleg úgy gondolta, neki is mellettem a helye a víz alatt, akkor a kezéért nyúlva behúztam őt. Nem kellett zavartan viselkednem, mintha azt sem tudnám, hol vagyok, mert nem tudtam eltévedni - egyetlen út volt a zuhany alá, és ha már felajánlotta, hogy kihasználhatom, akkor szerettem volna, ha nem csak rólam mossuk le a szex izzadt lenyomatát, de ő is megtisztul. Annak ellenére, hogy azt ígértem, csak zuhanyzunk, az érintésem a bőrén felfedező volt a vállai mentén, aminek én száz százalékig élveztem, mégsem ingereltem őt. Egyszerűen csak segíteni szerettem volna neki a tisztálkodásban, és ha ehhez az kellett, hogy ne érintsem őt közben, nem tettem. Ha ő mégsem vágyott a frissítő zuhanyra, úgy csak egyedül álltam be a víz alá... ám abban az esetben nyílt ajtók mellett, úgy, hogy bármikor csatlakozhatott hozzám - szinte vára és vágyva rá.

+18-as tartalom

Ma egyszerre vagyok dühös és tehetetlen, miközben a fejemben dulakodó kis neuronok éppen azon vannak, hogy felülmúlják a szervezetemben egyre csak növekvő dopaminszintet. Az ágyékomba toluló gyönyörtől csak másodpercek választanak el. Cora Fraser az a boszorkány, aki képes volt elérni, hogy az agyam búcsút mondjon minden normális érvelésnek a mai este folyamán. Nem öltözött fel kihívóan, még azt sem mondhatnám, hogy annyira rajongtam volna a rózsaszín kombinációjáért. A beszélgetésünk a munka körül forgott, de aztán volt az a nézés és ott végérvényesen elvesztem. Igyekeztem tartani magamat a fránya szabályokhoz, de miatta már szinte csakis kivételek képződtek. Nem láttam értelmét, hogy továbbra is ellenálljak neki, de ami még rosszabb volt, hogy felélesztette bennem azt a részemet, amit nagyon mélyen őriztem. Az anyám halála óta egyetlen egyszer vettem elő Mallorie esetében. Megesett rajta a szívem és mindent megtettem, hogy a tolvajból egy értelmes lányt faragjak, de nem volt vevő rá. Corát formálnom se kell, maximum annyiban terelem az útra, hogy ne táncoljon az idegeimen, de pont azért táncol ott, mert más, mint a többiek. Benne megvolt az alázat és a jóság, amitől annyira viszolyogtam. Az apám hiába próbálta meg újra és újra más színben feltüntetni az anyánkat, vagy a nyomdokaiba lépni, sajnos nem ment. Két ember szeretetét nem tudják pótolni, pedig tudom, hogy a végsőkig kínozta magát ezzel. Az apámat tiszteltem és felnéztem rá. Soha nem kérdőjeleztem meg a cselekedeteit, soha nem mertem volna kijavítani, vagy a jelenlétében rosszakat mondani az anyámról. Az ő kedvéért elnyomtam azon énemet, mely rühellte a szülőanyját, és mégis szomjazta a szeretetét. Senkinek nem mertem megnyílni, én el se tudtam volna képzelni, hogy egy férfi nemcsak erős lehet, hanem oltalmazó és gyenge is. Nem a szó pejoratív értelmében. Gyengének lenni nem azt jelentette Cora Fraser előtt, ha leejtettem volna egy tálat, vagy megcsúszok a padlón. Neki az érzelmek játéka volt a kulcsa. Olyan nyíltan beszélt a családjáról, ami nekem a büdös életben nem sikerült volna. Nem éreztem vágyat, hogy megnyíljak egy idegen előtt és arról meséljek, hogy mennyire szar volt a gyerekkorom. Pszichológusok és viselkedésterapeuták harcoltak azért, hogy a felszínre hozzák a gyermek Jude-t, de egyiküknek sem ment. Aztán jön egy nő, akinek annyi a munkája, hogy beteg gyerekekkel foglalkozik és a lovakkal kommunikál. Felélesztette az érző oldalamat. Elkezdett kicsúszni a lábam alól a talaj, mert már nem volt elég, hogy lássam. A pillantása mellett az agy és a szív játéka kezdődött meg, ami általában csúfos véget ért, de valahogyan ma este a megfelelő hozzávalókkal egy tökéletes egyveleg képződött az irodám falain belül. Az alkohol tehetett volna róla, vagy a félelem, a holnapot nem ígérő nap felkelte…vagy szimplán ez a nő? A talány enyhe kifejezés lett volna rá, de ahogyan a vérem bősége és a duzzadó férfiasságom megadja magát a lüktető forróságban már nem is érdekel a válasz. Akarom, hogy betekintést nyerjen egy új Jude-hoz, rakjon össze, ha ez kell neki. A szükség nagy úr, de én bíztam benne. Morbid, hogy éppen ma este szakad át bennem is a gát abban az értelemben, hogy teret engedek egy kis gyengeségnek. A századfordulón sem lesz több alkalom, amikor valaki az emberi oldalamat kapja jutalmul.
A végjáték egybefonódó végtagok és majdnem egy ütemben verő szívek tánca. A bordakosaram alatt rejtőző négyüregű most nemcsak pumpál, de az agyamat is elönti valami még ismeretlen köddel. A biológia és a kémia is megmagyarázhatná ezt, de minek adjunk neki nevet? A címkék csak megölik a pillanatot és bassza meg, de én ezt ki akarom élvezni. A másodpercek csak telnek és lassan csitul a belsőmben végigáramló újdonság. A kihúzódással rám telepszik az üresség érzete, de aztán felém fordul és mindenért kárpótol a tekintete. Nem tolakodó, nem tudja, hogy mit vált ki belőlem, mégis reményteli. Nem várakozik egy csókra, simán elveszi a jussát és ez tetszik. A felcsapó lángok megnyugodnak és valami stabilabb dolgot hoznak az előtérbe. Az intimitás egy másik formáját élem meg, amikor a közelemben van és csak érintésekkel meg puszikkal kommunikál. Felemelem és az asztalig menetelek vele. Nem szakítom meg a csókot sem, a szájára tapadok és a nyelvemmel mélyítem el a bizsergető ízorgiát. A zuhany szükséges és egyfajta megtisztulás is, de csak akkor folytathatjuk a „megkezdett tárgyalást”, ha már nem vonja el semmi a figyelmünket. Ellépek mellőle és a mellettünk lévő helyiségben megnyitom a zuhanyrózsát az elérni kívánt eseményekhez. Ahogyan visszasétálok fel is ajánlom neki, hogy frissítse fel magát a folytatás előtt. Az asztalról kászálódik le és összeszedve a ruhát kérdezi meg mik is a terveim.
- Én is megyek majd. – hagyom rá és egy mosollyal jutalmazom a mozdulatsort, ahogyan a zakóm a székre kerül. Bennem megannyi kérdés születik, szükségem van egy kis térre, mielőtt bemegyek a zuhany alá. Az ajtót átmenetileg magára zárja, én meg az asztal mögé ülök le és kihúzva a fiókot, most emelem ki belőle az ajándékát. Tüzetesebben forgatom meg az ujjaim között a kártyalapokat. Finoman megmunkált és egyedi tervezés..ez egy vagyon lehetett, és jólesik, hogy valaki a kedvemben akar járni és nem egy szimpla borral vagy nyakkendővel meglepni. Hirtelen tér vissza, így kénytelen vagyok bedobni a fiókba a kártyákat és a kékjeimet ráfordítani. A vetkőztetés már jól megy neki, és igazából kérnie sem kellene a csatlakozásra, de kíváncsi vagyok a végkifejletre. Nem ágálok, szépen lekerül rólam az ing. Már azzal is felég a bőröm, hogy csak hozzám ér.
- Igazán…csak egy zuhany? Cora nem tudsz jól alkudni. – dőlök hátra a széken és a combomat pásztázva lát neki a nadrágom lehúzásának is. Lustán alkalmazkodom és sóhajtok fel a pőresége láttán. Szemernyi bizalmatlanság sincs benne, ez lenne a valódi énje? A rejtegetett bujaság? Némán fogadom el a felkínált kezét, amikor felemelkedik és a mosdó felé biccent. A haja a csípője vonaláig ér, borzasztóan szexi, ha egy nőnek hosszú a haja. A fürtöket bámulva megyek utána és a folyó vízsugár alá lépek. A meztelen felsőtestemen zongorázik felfelé az ujjaival. A mosakodás a cél vagy az ingerlés egyelőre még nem tudom eldönteni.
- Igazán…kellemes. – elkapom a derekánál fogva és a mellkasomhoz rántom.
- Mosdass meg Cora…ahogyan szeretnél. – pillantok le tisztes távolságból a szemeibe, aztán eleresztem a karjaim közül és rábízom, hogy mivel akarja folytatni. Szabad kezet kap…vissza nem térő ajánlat a részemről.

+16

Egy kapcsolatban nem lehet sem távolság, sem pedig kételkedés, magány és elszigeteltség a felek között. A kapcsolatok alapjának a bizalomnak kell lennie, hogy képesek vagyunk magunkat rábízni a másikra - testileg és lelki szinten is. Hogy egyenrangú felek vagyunk és hogy bármit meg tudunk osztani a másik féllel, anélkül, hogy tartanánk attól, nem fogadnak el. Mert minden esetben önmagunkat kell adni - a legpőrébbé válni, lecsupaszított érzelmekkel, gyengeséggel és nem csak akkor, amikor erősek tudunk lenni és képesek vagyunk rá. Az idő előrehaladtával rá kellett jönnöm, hogy a kezdeti nehézségek ellenére kezdtem megbízni Jude-ban és képes voltam teljesen rábízni magam, mert igazam volt őt illetően. Céltudatos, határozott férfi volt, aki meg tudta ítélni, hogy mi volt a helyes és mibe nem kellett volna belemennie. Utólag, ami San Franciscoban történt az ajtónál, úgy gondolom, hogy akkor talán egy kissé túlreagáltam a történteket, hogy annak a pofonnak nem kellett volna elcsattannia, de a köztünk feszülő és folyton birizgált feszültséget mindkettőnknek le kellett vezetnie. Bántam a tettem, a mai napig, és tudom, hogy soha nem fogom elfelejteni, hogy életemben akkor először és utoljára bántottam egy férfit. Azt a férfit, aki elérte azt, hogy ne érezzem magam zavarban mellette, hogy kiélvezzem a testét, élvezettel érjek hozzá és vágyjak arra, hogy töltsön ki és el se engedjen. Tudtam, hogy milyen voltam mellette eleinte: folyton zavarba jövő szerencsecsomag, aki a két lábában képes lett volna elesni, ha csak rám nézett azokkal a kék szemeivel, de be kellett vallanom magamnak is végre, hogy azért tettem mindezt, mert hatással volt rám. Beálltam abba a sorba, ahova nem akartam sosem; csak azért, mert egy férfi fizikai megjelenése levett a lábamról; hogy aztán a hangja, az illata és a viselkedése is kövesse azt. Szerettem volna azt hinni, hogy a két nappal ezelőtti fékezhetetlen vágyaknak többé nem fogunk engedni és mégis ugyanoda lyukadtunk ki - immár mindketten józanul, teljesen tudatában voltunk annak, hogy mi is történik kettőnk közt. A nyugati partok kastélyának fürdőjében tett vallomásom pedig ugyancsak érvényessé vált: soha nem volt egyéjszakás kalandom... S úgy tűnt, hogy ezzel a mai tettel ismételten kihagytam egy olyan dolgot, ami másoknak nem jelentett sokat és teljesen természetesnek vették azt az életükben. Valakivel csak egyszer együtt élvezni a szex adta lehetőségeket, valakinek az élvezetét csak egyszer megélni... A két nappal ezelőtti hirtelen elszakadás ma nem történt meg és Jude ölelő karjába szinte úgy olvadtam bele, ameddig a testem, a zakatoló szívem képes volt annyira lenyugodni, hogy kiélvezzem, hogy megismerjem azt a nyugalmat, amit a szex utáni pillanatok hoztak el mindkettőnk számára. Végül mégsem bírtam elszakadni tőle, fordultamban tapadtam az ajkára, átölelve a nyakát is karjaimmal, hogy engedjem, felkapjon és vigyen magával, bárhova is megyünk.
Amikor a fürdés ötletét vetette fel, halk szusszanó sóhajjal néztem a ruhába csomagolt testét, mintha nélküle kevesebb lennék; sóvárogtam az érintése után még mindig, de nem a hirtelen és a szenvedélyes énje hiányzott, hanem az a nyugodt, kedves férfi aki ott lakozott benne és csak néha tört a felszínre a nyers, domináns, ambiciózus férfi viselkedése mellett.
- Remek. Csak mert beparancsoltak volna téged is... - évődő mosollyal jegyeztem meg.. valljuk be, hogy mindketten részesei voltunk a szexnek, ami miatt rá is ráfért a tisztálkodás. Ahelyett azonban, hogy az időt húztam volna, elrendeztem a dolgomat egyedül, odabent, hogy visszalépjek Jude-ért, és ha már megígérte a zuhanyt, akkor segítsek felkészülni neki rá. Pontosabban abban, hogy lecsupaszítsam, viszont a szavaira felnevettem halkan.
- Nem alkudni akartam most. De ha valami nem tetszik, akkor megjegyezheti az úr és előterjesztheti azt a zuhany alatt... akár még meg is vitathatjuk az ügyet, Jude - bohókás mosollyal néztem le rá, és az utolsó pillanatban álltam meg azt, hogy az ajkaira csúsztassam a sajátom, hogy ismételten megcsókoljam őt. Nem akartam túlzásba vinni, egyszerűen csak.. jól esett, hogy ott volt, hogy a feltorlódó vágyamat képes volt lehűteni és kordában tartani. Nem ellenkezett, ezért könnyedén kötöttünk ki a zuhany vízfolyama alatt, az ujjaim pedig lassan simítottak végig a bőrén, mielőtt magához vont volna. Csak kíváncsian néztem fel a szemeibe az engedélyére...
Lassan, nyugodtan, ám úgy mosolyodtam el, mintha a legnagyobb ajándékot adta volna, amiről talán ő sem tudott. Még akkor is a közelében maradtam, amikor a karjai leomlottak a testemről, de nem vettem rossz néven. Olyat adott a kezembe, ami felértékelte ezt a pillanatot és én pedig élni szerettem volna vele. Nem szólaltam meg egyelőre.. csak a hajamat húztam fel a fejem tetejére és kötöttem hajgumi nélkül egy kicsi gombócba azt, hogy ne a hajmosás legyen a következő program, hogy aztán a kezemen habosítsam fel a szappant, talán egy kicsit hosszabban is eljátszva a habbal, mint kellett volna. Nem Jude-ot kértem meg, hogy mozogjon, hanem én tettem meg. Megkerülve őt a háta mögé álltam, hogy a csípőjén csússzon végig a szappanos kezem, át az oldalára, hogy aztán a háta ívének minden centimétere következzen. Ameddig a bőrét lentebb értem, addig a gerincére csókoltam rá egyszer, kétszer, véletlenszerűen, lágyan, nyom nélkül karcolva a fogammal a bőrére élvezettel. A leheletem forrón csapódott a bőrére, de mielőtt felhúztam volna őt teljesen, hogy ismét elmerüljön bennem, mosolyogva koncentráltam arra, hogy mindenét érjék az ujjaim és tenyerem, hogy törődve vele fürdethessem. Őt. Annyi minden szerettem volna mondani.. de úgy éreztem, hogy nem lenne elég ehhez a pillanathoz, és nem akartam volna magamat sem zavarba hozni vele, szentimentálisnak tűnni.. többet belegondolva a pillanatba, mint ami volt, ezért inkább csak csendben érintettem őt... ujjaim futólag érték a tomporát, hogy aztán a combjait és a lábát is érjék kezeim.
- Van bármiféle ellenvetésed, hogy folytassam a projektem?- tettem fel a kérdésem, ahogy visszaléptem elé, ha nem fordult meg menet közben. Csak ekkor pillantottam fel a szemeibe egy cseppnyi kihívással a tekintetemben, de tulajdonképpen nekem... tökéletes volt ez a pillanat is. Anélkül lehettem valaki mellett, hogy a jövőtől kellett volna tartanom. Úgy élvezhettem ki a jelen pillanatát, hogy nem aggódtam mások miatt most, hanem teljes mértékben itt voltam. Egy olyan férfi mellett, akiben megbíztam. Nem tudtam komoly maradni, a tűnődő, elégedett vagy épp nyugodt mosolyom mindvégig az arcomon maradt. Újabb adag szappannal érintettem Jude mellkasát, hogy végül elöl is megmosdathassam őt, ha hagyta, ha nem volt más terve. Én minden percét élveztem a mostnak, ennek a pillanatnak tudtam csak élni.

+16-os tartalom

Vannak pillanatok az ember életében amikor úgy érzi, hogy teljesen megbízhat a másikban és átengedheti magát annak a luxusnak, amit bizalomnak nevezünk. Értékes momentumok, akárcsak a boldogság megfoghatatlan értelmezési halmaza. A sérültek még jobban értékelik ezeket a rövidke örömteli időfoszlányokat, mert tudják, hogy nem jön könnyen és egyszerűen sem. Megtanultam a gyermekkori élményeimből, hogy a szeretet sem feltétlen és ami hiányzik az egyik féltől, az ritkán adatik meg a másiktól. Szerettem az apámat és tiszteltem is, de az anyai gondoskodás kimaradt a fejlődésemből. Sokan emiatt húznák rám a vizes lepedőt, jártam már nem egy pszichológus barlangjában, de magamtól is nagyon jól tudtam, hogy mit jelent egy férfi életében a női minta hiánya. Anya nélkül felnőni nekem egyet jelentett az érzelmei elzárkózással, biztonság nélkül létezni. Fájdalmas felnőttfejjel belátni, hogy mekkora szükségem lett volna akkoriban rá, de utólag ez már helyrehozhatatlan kár. A nőkkel fenntartásaim voltak a kezdetektől fogva és habár próbálkoztam a magam naiv módján, az élet engem igazolt. Megbízni a másik nemben annyira nyerő, mint megmaratni magamat egy mérges kígyóval. A hiábavalósággal küzdöttem és másokban kerestem a megmentésre várót, miközben belül én szenvedtem. A kisfiú nem tudott felnőni és az anyján csüngeni, ezért megkísérelte az összes nőt megmenteni, holott szükségtelen lépés volt. Negyven évesen már nem ábrándozom azon, hogy valaki betakarjon és jó éjt puszikkal halmozzon el, vagy megcsinálja helyettem a kaját. A szexuális vágyakkal kielégültem, a lelkemnek pedig egy hatalmas lakatot ajándékoztam. Hosszú évek kemény munkája veszett oda a mai estén. Igyekeztem tartani a két lépés távolságot Cora Fraser-től, de megint nem jött össze. Ki tudja már hányadik alkalommal botlunk bele a másik hálójába, de ma este már végképp nem volt kedvem kerülgetni. A puszta vágynak adtunk teret és mindketten megéltük a testiség legmagasabb fokát. Sóvárogtam utána, hogy megint alattam nyögjön, kiűzze a fejemből a másik nő jelenlétét, de nem odázhattam el örökké a Lorie-val kapcsolatos döntéseket sem. Ahogyan elkezdtem ezen gondolatmenetemet a boldogság egy pillanat műve és akkor valóban az voltam, amikor a hideg üvegfalnak préseltem és megfeledkeztem a valóságról. Benne egy kicsit a lelkem háborgása is abbamaradt, mint egy tökéletes végtelen űrben létező semmiség. Az agyam nem gyártotta a rémképeket és könnyedebben birkóztam meg a bennem dúló düh és tehetetlenség érzetével, mint valaha. Előtörtek belőlem a gyengeségre utaló jelek. Hirtelen már nem érdekelt, hogy befejezzem a szerződést, vagy leüljek a gép elé. Mi sem volt természetesebb, mint csatlakozni a barnaság mellé a zuhany alá. A buborékunk nem pukkant ki, talán még intenzívebben akartam, hogy legyen folytatása az estének, mint valaha. A karácsonynak sem tudtam volna annyira örülni, mint neki.
Talán az volt a legjobb az egészben, hogy nem támasztottam elvárásokat vele szemben. A rossz és a jó tulajdonságok majdnem egálban voltak, de ma cseppet sem zavart, ha naiv vagy éppen bohókás módon közelített felém. A keze az enyém után nyúlt a fürdő ajtajában és magával rántott a zuhany alá. A szóbeli évődésre csak felvontam a szemöldökömet és hümmögve konstatáltam, hogy mennyire feltalálja magát a kisasszony a paragrafusok világában is.
- Nincs ellenvetésem a mostani kényeztetés ellen, de ha lehet, akkor fürgén járjanak az ujjaid. – egy kissé oldalra döntött fejjel túrtam bele a szőke üstökömbe, hogy az előre lógó hajtincseket a gravitációval ellentétes irányba sodorjam. A csókkal megint túl sokat engedek neki. Biztosan állíthatom, hogy senkinek nem engedélyeztem volna, hogy egy szexuális együttlét után az intimitás ezen fokára lépjen. A sorozatot vele kezdtem el és vele is fogom befejezni. Valahol mélyen evidens, hogy más nő abba a bizonyos fal mögé már nem fog tudni bemerészkedni. A karjaim közé vonva pillantottam le egy kissé jobban a közénk ékelődő idomaira. A mosdatás lehetőségének átadására szinte felragyogott a szeme. Csendesen látott neki a készülődésnek. A felhabosított szappan illata az orromig kúszott fel, akárcsak a vele járó átélt aktus utórengése. A hátam mögé lépett és a csípőm tájékán súrolta végig a bőrömet. A vállam felett pillantottam hátra a tevékenykedő felsőtestére, csak a pillanatnak akartam élni. Lassan szívtam be a levegőt és az emlékeimbe zártam a meztelen látványt. Hibáztam, hogy a kedve szerint alakul az este? Vajon csak ő szerette volna így, vagy bennem is szunnyadt már egy másik elképzelés? Mindenesetre nehezemre esett önuralmat tartani a tomporom és a combom környékén tevékenykedő ujjai játéka alatt.
- Hmm. – nem reagáltam elsőre csak néztem őt és a szemében tükröződő kihívást. A pillantásunk egybefonódott és most átvettem az irányítást.
- Maradjunk annyiban, hogy én jövök. – egyeztem ki a döntetlenben és a flakont a kezembe véve egy kis adagot öntöttem ki a tenyerem fogságába. A szélén már le is folyt, ahogyan összedörzsöltem a két tenyeremet. A habok csiklandozták az idegvégződéseimet, de aztán a szemem szikrát szórt és mindenfajta kérés nélkül fektettem rá az ujjaimat a két dús halomra. Lassú mozdulatokkal oszlattam szét a felsőtestén a szappant és dörzsöltem bele a kebleibe. Ügyeltem rá, hogy még véletlenül se érjek hozzá a mellbimbójához. Pimaszul végig a szemeibe néztem, ha nem fordította el a tekintetét és féloldalas mosollyal gyömöszöltem továbbra is az egyre nehezebbé váló kebleit.
- A szerződés szerint lesznek bizonyos határok közöttünk a jövőben. Hivatalos helyeken a magázódást várom el tőled. – folytattam szemérmetlenül mialatt egy kicsit az ujjaim közé csippentettem az egyik bimbóját és még közelebb sétáltam, hogy alig legyen közöttünk valami. A férfiasságom kezdett megint éledezni és a repetára szomjazott. Igen…el tudtam volna képzelni, ahogyan a hajánál fogva térdre kényszerítem és bármilyen kérés nélkül elégíttetem ki az igényeimet. A szája szív formára hajaz és roppant mód izgatja a fantáziámat, mire a kezem is erőteljesebben markolássza a melleit.
- Bármikor is lesz szükségem rád, azonnal fel kell venned a telefont. Ehhez kapsz egy másikat a privát számommal együtt. – vezettem fel az alapokat és egy kézzel megfogva irányítottam neki a zuhanyzó falának és támaszkodtam meg a feje mellett a jobbommal, hogy fölé tudjak magasodni.
- A lovaim az elsők…Cora ezt soha ne felejtsd el. – figyelmeztettem, aztán hirtelen meghallottam a telefon egyértelmű jelzését az irodából.
- Mindjárt jövök. – szóltam neki és az egyik törölköző után nyúlva csavartam a derekamra és mentem át az asztalomhoz. Ki a fene zavar este, amikor megmondtam Michelle-nek, hogy mondjon le mindent. A telefonszám láttán a gyomrom összeugrott.
- Igen, tessék? – vettem fel azonnal. A vonal túlsó végén elhangzó mondat porrá zúzta a jelenem édes mivoltát.
- Mikor? – kérdeztem rá, de hasztalan volt minden ellenérzetem…a valóság rútul becsapott.
- Szedjék ki. Azonnal indulok. – bontottam a vonalat és a kedves énem hirtelen bukott el, hogy ismét a régi legyek. Benyitva a zuhanyzó a hideg fuvallatot hoztam magammal.
- Zárd el a csapot és gyere ki. El kell mennem a kórházba, úgyhogy gyorsan öltözz fel. – adtam ki az ukázt és már ott sem voltam, hogy minél hamarabb fel tudjak kapni magamra valamit.

Ha a szüleim nem is olyan sorsot szántak nekem, hogy valaki másról akarjak mindig gondoskodni magam előtt, hogy valaki más jóléte és egészsége fontosabb legyen, mint a sajátom, mégis megtörtént. Az öcsém születése után kialakult betegsége miatt máshogy nőttem fel, mint a legtöbben. Olyan vált prioritássá, amit sokan elképzelni sem tudtak és számomra nem az vált az elsődlegessé, hogy minden héten szórakozzak ismeretlen emberekkel. Felelőssé váltam Calumért, s ha tehettem, a legtöbb szabadidőmet vele töltöttem, ha nem a lovainkkal foglalkoztam a szüleimnek segítve. Olyan kapocs és kötődés alakult ki kettőnk közt az öcsémmel, amire mérhetetlenül büszke voltam. De talán leginkább rá, arra, hogy nem veszítette el az élni akarását, hogy fantasztikus humorú férfivá nőtte ki magát, aki a lányok tökéletes férfi ideálját tudná megtestesíteni - ha száz százalékban egészséges volna. Mégsem éreztem úgy, hogy a depressziót kellene magamhoz ölelni és csak azzal létezni, mert itt, a családomtól elválasztó óceán túloldalán is voltak kötelességeim: a lovak, a lovarda, a gyerekek; akikről ugyanúgy szerettem gondoskodni. Nem esett nehezemre egy-egy kedves szó, egy mosoly vagy éppen ölelés, és ha a találkozóink alkalmával úgy éreztem a belőlük áradó energián túl, hogy esetleg nem volt kedvük a lovakhoz, akkor leültem velük a padlóra egy-egy lappal, amire tudtunk rajzolni. Érdekelt a lelkük, a bennük dúló, számukra igazi és csakis az ő nehézségüket húzó háborúk, amikkel nem kellett egyedül szembenézniük. Szerettem a mosolyukat, a nevető hangjukat, azt a sokszor ezernyi kérdést, amivel bombáztak, ahogy azok a pillanatok is felejthetetlenek voltak, amikor Hannah ült le mellém, tisztes távolságra. Minden egyes alkalommal újra és újra meg kellett küzdenem érte, tudatva vele, hogy a betegségével is tökéletes és nem olyasvalaki, akivel nem éri meg törődni. Nála a legnagyobb segítőm a nagymamája volt...
Foglalkozni másokkal, segíteni másokon - talán ez éltetett igazán az évek alatt, ezért ahogy Jude megadta nekem azt az ajándékot, hogy vele is törődhettem következmények nélkül, sokkalta többet adott, mint gondolhatta. Nem szándékoztam szembesíteni a szavai súlyával, a döntése nagyságával és azzal, hogy mit adott a kezembe azzal a pár szóval ott, a zuhanykabinban összezárva. Beszélhettem volna. Kiadhattam volna magamból minden vele kapcsolatos érzésemet és gondolatomat, mégis csendben adóztam a zuhanyzás pillanatainak, miközben az ujjaim, a tenyereim és az ajkam is a bőrét érintette, felfedezve a testét úgy, a bőrének puhaságát, hogy ne akarjunk mindketten folytatást - vagyis nem olyat, ami a szexben összpontosulna a későbbiek folyamán. Ha éreztem is magamon a pillantását, nem akasztott meg a tevékenységemben, sőt, akadt egy-egy lopott pillanat, amikor felmosolyogtam rá, hogy aztán végezve a mosdatással a háta mögött elé lépve érdeklődjek; mit tehetek meg még érte, amikor döntött; elég volt belőlem, most az ő szabályai szerint módosulnak a terveim. Beharapva az alsó ajkam asszisztáltam végig azt, ahogy a habok a bőrömre csúsztak a tenyere által, ahogy könnyedén, sikamlósan érintett, akaratlanul is kicsalva belőlem reszketeg, élveteg sóhajokat a tettével, a simogatással, az ingerléssel. Mert az volt, még ha fürdetésbe is burkolta mindezt. Képtelen voltam nem az arcát nézni, nem a szemeit vagy a száját, ahogy elnyílva szavakat intézett hozzám, miközben minden pillanattal egyre közelebb került ahhoz az édes kínzáshoz, amelynél arra vágytam volna, hogy folytassa, hogy az ujjai csússzanak lejjebb a testemen. Az ujjaim finom érintéssel az alkarján csúsztak végig, hogy kezdjek is magammal valamit, hogy ne csak álljak ott előtte, mint akivel bármit megtehet és én pedig hagyok neki mindent. A magázódó helyzetekre ha csak bólintani is tudtam, arra, hogy egy újabb telefonnal kellett volna léteznem... majdnem elfelejtettem válaszolni, mert azt hiszem, ez a pillanat volt az, hogy akár bármire is igent válaszoltam volna neki... mindent megengedve, mindenemet odaadva neki, mégis egy pillanattal hosszabb időre volt szükségem, hogy felfogjam, mit is mondott nekem...
- Ez a hívás.. oda-vissza is működik? - nyaltam meg az alsó ajkam, értelmes gondolatokkal akartam foglalkozni, hogy nehogy butaságot mondjak neki. Nem akartam az éjszaka kellős közepén zaklatni őt, de megint ugyanoda lyukadtunk ki: a hatalom az ő kezében volt, az erélyességet pedig teljes mértékben kihasználta. Nem akartam csip-csup ügyekkel és ürügyekkel zargatni, amikor nem volt fontos, de ha ő megtehette, hogy bármikor és mindig elérhetőnek kell lennem számára, úgy talán adódhat(na) olyan eset, amikor nekem volt és lesz szükségem rá. A szakértelmére, a segítségére, a véleményére. Vagy csak a hangjára, a ritkán hallott nevetésére. A bőröm forrón lüktetett az érintése alatt, folytatásért kiáltott volna, miközben ahogy a csempének nyomva biztos pontot talált számomra. A férfi és a merev, hideg fal közé ékelődve igyekeztem nem szétcsúszva koncentrálni rá.
- Elég nehéz úgy bármire is koncentrálni, hogy közben ezt.. csinálod - leheltem egészen csendesen, mindenféle tudatosság nélkül, ám ahelyett, hogy folytatta volna, a kintről a pillanatot megtörő zajra felszusszantam. Jude hezitálás nélkül hagyott magamra, ezért a fejemet nekidöntve a csempének fújtam ki hosszan a bent rekedt levegőt, hogy aztán oldalra nyúlva én folytassam magamnak azt, amit elkezdett. A szappanhab végigcsorgott a karjaimon, és ahelyett, hogy a férfire vártam volna, magam tisztálkodtam meg, épp az arcomról lemosva a habot, amikor megjelent a férfi az ajtóban. Nyoma sem volt annak a férfinek, aki az előbb még mellettem volt, az arcvonásainál logikusabb már csak a kiejtett szavak fonala volt. Tényszerű és közlő - olyan, amivel nem szállhattam vitába.
- Sietek - a gyomrom görcsbe rándult az elhangzott szavakra, engedve Jude-nak pedig gyorsan öblítettem magamról le a szappant úgy, hogy még csak véletlenül se vágódjak el odakint a habtól csúszós lábammal. A kabinajtót nyitva ujjheggyel érve el a törölközőt szárítottam meg magam gyors mozdulatokkal, ügyelve arra, hogy tisztaságot hagyjak magam után odabent. Gondos mozdulatokkal, szaporán hajtottam vissza a frottírt a szárítóra, hogy aztán kilépjek az iroda helyiségébe. Felsóhajtva halkan léptem a férfi székéhez, ahova korábban lepakoltam a ruháimat és már vettem is magamra az épen maradt melltartómat, ahogy magamra húztam a ruhát is, lapockáig felhúzva magamon a cipzárt is.
- Felhúzod, ha megkérhetlek? Felveszem a blézert majd, de jobb, ha.. - magyarázkodás közben hagytam abba, ha Jude rám nézett, ha türelmetlen volt vagy sietett volna, ezért nem is húzva az időt elé lépve megfordultam, hogy tudjon segíteni, és ha megtette, akkor felé fordultam félig. - Szeretnéd, ha veled mennék? - tettem fel a kérdést. - De ha azt szeretnéd, akkor csak odaviszlek és eljövök onnan - soroltam fel a lehetőségeket, de már ott sem voltam. Ehelyett aközben beszéltem, hogy felkaptam az elszakított anyagú csipke anyagot, hogy ne hagyjak nyomot magam után itt - amiből Michelle tudni fogja, mi is történt a főnöke és köztem a mai estén. Betuszkolva a táskámba szedelőzködtem össze, gyors körbepillantással, hogy nehogy valami fontosat itt hagyjak az irodában. - Vagy ha egyedül mennél, azt is megértem - néztem el a férfi felé, belebújva a tűsarkú cipőimbe, hogy aztán a blézert kanyarítsam magamra kényelmesen. Véges opcióim voltak Jude mellett a kórház említésénél. Igazán nem tudtam, hogyan is segíthetnék rajta, ha azt válaszolja, maradjak vele, mert nem tudtam, szeretné-e a társaságom. Hogy milyen akkor, ha igazán aggódik, ha teljesen máshol jár az agya, ha nem a jelenben létezik.. ha nincs ott gondolatban velem és mellettem. Azt sem tudtam igazán, mivel is tudnám őt biztatni. Azt hazudni, hogy minden rendben lesz, amikor kiderült két napja: semmi sem ideális. Őszintébb voltam ennél és a megtudott drog-vonal nem az volt, amit el lehetne könnyen felejteni és felületesen lehetne kezelni. Szerettem volna neki segíteni ismét - csak jelenleg nem tudtam, hogyan lehetne úgy, hogy a lehető legnyugodtabb maradhasson jelen helyzetben a férfi, aki képes - talán - tisztán gondolkodni. Bárhogy is volt, ha Jude is elkészült, akkor nem húzva az időt léptem ki az irodából, ha az utat mutatta a férfi - és most kivételesen nem kacsáztam, nem szerencsétlenkedtem mellette.

A gondolatokban az a jó, hogy csakis a mieink és mások nem látják a végigfutó fonalat, ahogyan egyik csíra elfojtódik és keletkezik helyette másik. Nem mindegyik értelmes, akad olyan is közöttük, aminek semmi köze a jelenhez. Az agyban lejátszódó folyamatok akár egy időutazással is felértek volna, miközben a testem ott volt a zuhany alatt is. Cora Fraser azon kevesek egyike, aki látott már kiborulni, részegen, fenyegetően, a családom körében (nagy szám, hogy valaki megismerte a testvéremet), na meg a normális életvalómban. Számtalan oldalamat villogtattam már meg előtte, de még mindig visszatalált és ez volt a legnagyobb talány nekem is. A közösen töltött hétvége után összekuszálódtak a fejemben leledző feltételezések és elképzelések vele kapcsolatban. Eleinte idegesített a lovardában, de ezzel párhuzamosan csodáltam a munkája iránti elhivatottsága végett. Senki mást nem láttam még olyan gyöngéden és gondoskodóan beszélni a gyerekekkel, mint őt. A lovak automatikusan megnyugodtak a közelében, és az emberek nagy százalékánál is pozitív visszajelzést kapott. Az esetlensége és a naivitása bosszantottak, de rá kellett jönnöm, hogy csak a jókat nem tudom elviselni a közvetlen környezetemben. Régen találkoztam olyan személlyel, akinek a cselekedetei és a szavai is összhangban vannak. Friss fuvallatnak szánta a sors, hogy az utamba sodorta őt. A munkatársaim, az üzlettársak vagy ügyfelek mind-mind megátalkodott gazemberek és luvnyák voltak, akik a pénzt és a saját egójukat hajtották. Aztán találkozol egy a mesékben hívő lánykával és benned is átértékelődnek dolgok. Éreztem-e bűntudatot amiért rászóltam vagy keményebben viselkedtem vele? Igen és még számtalan esemény vezetett oda, hogy ne először ízleljem meg a testi adottságait is. A belső értékek mellett bőven indulhatott volna a szépségipar kegyeiért is. Az önbizalmat nem gyakorolta, nagyon sokszor sütötte le a szemét, ha kérdezték, nem illegette magát, mint a legtöbb nő a közelemben. Mindenáron meg akart ismerni, a szokásaimról tudni, mint valami lexikon. Nem szerettem magamról beszélni, de mindig elérte, hogy egy kis morzsát odaszórjak neki az akaratomon kívül is. Belopta magát a bizalmi körömbe és onnan már egyenes úton haladt a védelmi zónám határához. A múltja nekem nyitott könyv volt. Lenyomoztam, mert mindenkivel ezt csinálom, akivel kapcsolatba kerülök. Az információ hatalom és soha nem tudhattam, hogy mit hoz az élet. Cora családja kifogástalan volt, ha nem vesszük alapul az anyja félrelépését, a beteg testvérét és az exét. Nicholas a bájgúnár pasi, akivel sokáig voltak együtt. A kórházi papírjait is elértem, de amint láttam a sikertelen terhességek számát már nem is érdekelt annyira a téma. Ennyire nem óhajtottam bemászni a bőre alá, hiába végzett tökéletes munkát a magánnyomozó. A titkokat megtartottam magamnak és azzal a tudattal éltem, hogy neki sem volt könnyebb, csak más módját választotta a túlélésnek. A gyerekekkel való kötődése részben ennek lehetett köszönhető, de aki ennyire tiszta és vágyik a babára, annak miért nem adatik meg a boldogság? A sügér pasijának az sem jutott el az agyáig, hogy mit veszített. A férfiak általában későn jönnek rá, hogy egy kapcsolat két emberen múlik, de Nick még annál is hülyébb volt, mint amit olvastam róla. Komolyan nem értettem hogyan nem bírta meglépni azt a lépcsőfokot, aminek Corára lett volna szüksége…ostoba, de nem az én dolgom, hogy ítélkezzem felette. A gondolataimnak nem is ez a lényege…hanem a velem szemben álló nő. Átformálódott és immár biztosan állíthatom, hogy nem kislány. Hetekkel ezelőtt még kételyeim voltak, de ma este bebizonyosodott, hogy tud annál több is lenni, mint ami a látszat. A szolid és visszafogott elegancia mintaképe, de a dög nem alszik és benne is megvan. Levetkőzte a gátlásosságát és baromira bejött, hogy átadta magát az élvezeteknek. Kölcsönösen lubickoltunk ebben a köztes állapotban, amit én békének neveztem el. A határok ma este elmosódtak, mert alkalmazottal sohasem bújnék ágyba, de mindig akad kivétel, aki a szabályt csak még erősebbé teszi. Cora visszatérő vendég volt a belső vívódásomban, akárcsak Lorie. Két nő között őrlődni nem olyan könnyű. Az egyik a múltamat szimbolizálja, a jelenemhez köt, de fogalmam sincs, hogy a jövőm része lesz-e, miközben a másik a múltamat nem ismerte, a jelenben csábít és a lehetséges jövővel kecsegtet. Megmagyarázhatatlan vonzalom ez lenne az ideális definíció. A szerződésben más pontok is vannak, melyekkel magamat akarom védeni, de tudom, hogy csak úgy tudok vele mindkét fronton együttműködni, ha be fogja tartani az általam kért pontokat. A bizalmam törékeny és ha hibázna…nem biztos, hogy képes lennék megbocsájtani neki. Lorie-ban is hatalmasat csalódtam, az egyedüli szerencséje az, hogy a gyermekemet hordja a szíve alatt. A jelenben egyetlen nő létezik és az Cora. Bármennyire is uralkodom az érzéseimen, azért beszivárognak a tetteimbe is. A logikus érvelés az asztalom, de ma este közrejátszanak a felgyülemlett emóciók is. Hiányolom a társaságát, ha nincs itt, eszembe jut napközben, hogy éppen mit csinálhat. El kellene engednem, mert ez lenne a jó választás, és mégis…vele töltöm az éjszakát…az irodámban. Az oroszlán barlangjába merészkedett és cseppet sem ijedt meg attól, amit idebent talált. A mosolyom annak tudható be, ami rövid ideig az arcomon időzik, hogy megkedveltem. Nem mondanám ki előtte, de kezd fontos lenni.
- Nem csináltam semmi rosszat és ha szükséged lenne rám, akkor felhívhatsz… - ejtem közénk a szavakat a gyengédnek nem mondható kínzása közepette. Mindenre fel vagyok készülve, de arra nem, ami ezután következik. A transzból a telefonom csörgése szakít ki. Sietek is át az irodába egy a derekamra csavart törölközőben. Az orvos lényegre törő, szinte időt sem kapok, hogy lereagáljam az eseményeket. Mennem kell ez egyértelmű, de nem tudom, hogy mire számítsak, ha beérek majd. Összetörök belül…elhittem, hogy nekem is járna egy kis önfeledt momentum? A valóság zord álarca lehullik és visszavedlem az eredeti állapotomba. Ukázként hangzik a kérésem, hogy siessen kifelé a kisasszony, mert sürgős dolgom akadt. Az irodába megyek és sietősen kapom fel az alsót, aztán az ingemet és az öltönyt keresem. Megindult a szülés…de még csak a huszonhatodik hétben van. Mi lesz, ha nem érek oda időben? Kissé lefagyok, de csak az segít át a holtpontomon, hogy Cora csatlakozik és folytatja a megkezdett öltözködését. Az ingemet még nem gomboltam be, az egyik zokni van rajtam, amikor megkér rá, hogy húzzam fel a ruhája cipzárját. Szótlanul teljesítem neki és szuggerálva lesem az asztalomra dobott telefont. Már félúton vagyok fejben, de valahogy lecövekelek a jelenben.
- Nem tudom. – nyögöm ki mialatt idegesen a hajamat hátra söpröm az ujjaimmal.
- Megindult… - kezdek bele és aztán a zoknimért hajolok le, hogy felvegyem a másik párt is. – a szülés. Nem értem. – felelem neki és tudom, hogy versenyt futok a percekkel, mégsem igazán tudom, hogy mi lenne a helyes. Leülök a székemre és a cipőmet keresem, ami az orrom előtt van, de csak a levegőt markolom.
- Szüksége van rám. – alig hallhatóan ejtem ki a szavakat, aztán sóhajtok egyet és a térdeim közé hajtom a fejemet mindkét oldalról megtámasztva a kezemmel az arcomat.
- Szüksége van rám. – ismétlem el hátha történik is valami.

Menekültem a munkába, a munkaidőm lejárta után is szívesebben foglaltam el magam a lovarda területén, mintsem programokkal tűzdeljem tele a mindennapjaim, olyan emberek közé lépve, akiknek a fényűzés, a magamutogatás és a hangos önigazolás volt az elsődleges. Ha közösségbe is mentem, sosem kerestem a szempárokat, nem érdekelt az, hogy mindenki hallja a történetem, a családi hátterem és Brian Howardnak sem meséltem a nehézségeimről, mert tudtam, hogy úgyis süket fülekre találna mindaz, amit meg- és átéltem. Olyan főnök volt, aki nem vezetőként, hanem házsártos, pöffeszkedő úrként igyekezett mások felett uralkodni. Nem volt olyan vezető, akit bármelyik birodalom élére szívesen pakolta volna az ember, de így vagy úgy elérte azt a pozíciót, amiben sütkérezett. Sokak számára okozott bosszúságot és értetlenséget. Számomra leginkább a beletörődést váltotta ki a munkám perceiben, mert amúgy sem volt szokásom konfrontálódni, ha nem az igazságomat kellett megvédeni. Természetesen voltak nézeteltéréseink, de a módszereink eltértek: ameddig számomra fontos volt, hogy igazolható okokkal és indokokkal támasszam alá a szavaim vagy kéréseim, addig neki elég volt csak nemet mondania minden változtatásra, ami pénzügyi vonzattal járt volna, ami nem csak profitot generált, hanem befektetés is lett volna a lovarda területére. Számos ötletünket dobta vissza és hiába járultunk elé, a nemet minden esetben el kellett fogadnunk, mert elég egyértelmű volt a döntése: mehetünk, ha ennyire nem tetszik az ottani munkánk. Az első baba elvesztésénél, amilyen gyorsan csak tudtam, visszatértem a munkába, hogy eltereljem a gondolataimat a veszteségről, de a második vetélés elfogadása már nem ment olyan egyszerűen. A nyolc hetes babával akadtak gondok... fájdalom, rendszertelen vérzések is előjelei voltak annak, ami végül meg is történt, s mégsem akartam abba belegondolni, hogy a munkahelyi stressznek köze volt hozzá. A szüleim is csak akkor értesültek minderről, amikor már a kórházi ágyon feküdtem. Az elsőből kiindulva nem akartam elhamarkodottan a világnak kikürtölni a boldogságunk, a majdani megváltozó életünket, a csöpp boldogságot, aki bennem növekedett. Brian hallani sem akart a lábadozásomról akkor és alig egy hét pihenést kaptam, amiből az első négy napot a kórházi ágyon gyászolva töltöttem. Minden egyes lélegzetvétel fájt. Minden egyes falat étel undorral csúszott le a nyelőcsövemen és csak azért nem tudtam már sírni, mert ahhoz is teljes ürességet éreztem. Megrekedtem a veszteségemben, olyannyira egyedül éreztem magam ott, még ha Nicholas fogta a kezem is. Még ha anya is megérkezett, hogy támogasson és csak azért keltem fel, mert azt mondta, hogy befekszik mellém az ágyba és addig ölel, ameddig már levegőt sem kapok. Nem vagyok gyenge beismerni, hogy két ember törődése kellett ahhoz, hogy ismét talpra tudjak állni. Valószínűleg, ha egyedül maradtam volna, nem feltétlenül lennék most itt. Koránt sem biztos, hogy az  segítségük nélkül most itt lennék Jude irodájában, ami egészen rémisztő gondolat volt, mert anélkül kezdett lassan, erőteljesen beszivárogni a mindennapjaiba, hogy az elején ez szándékos lett volna.
A mai napig visszacsengenek a gondolataimban azok a pillanatok, amikor a heves viták közé ékelődtünk, amikor a meg nem értettség és az ismeretlen dominancia harcába bonyolódtunk bele, ahol tőlem elutasítást kapott, mert képtelen voltam azt a gondolatot és viselkedésmintát követni, ami az övé volt. A részbeni önzést teljes mértékben elutasítottam, ahol látszólag önmagának csak ő volt a fontos és mindenki más pedig élje a maga világát. Nem értettem, hogy egy ügyvéd hogyan képes ilyen szinten elhatárolódni másoktól, ahol mindig csakis magára számíthatott egyedül és senki más lelke, jelene, múltja vagy jövője nem izgatta látszólag. Hogy a segítség csak addig volt érvényben, ameddig ő azt jónak látta és ameddig abból ő kamatozhatott. Mindaddig csakis a felszínt láttam belőle, ameddig véletlen, ám annál fontosabb kérdésekre szerettem volna válaszokat belőle. Szerettem belelátni másokba, megtalálni mindazt a jót, ami emberré és emberivé tett másokat, mert örök életemben hittem, hogy nincs ténylegesen és megváltoztathatatlan rossz, hogy a jóság, a kedvesség mindenkiből előcsalható. Hazudhattam volna magamnak; de a szerencsétlen viselkedésem, az állandó zavarom Jude mellett annak szólt, hogy a kezdeti feszültség ellenére is szimpatizáltam vele; hogy a kiállásával, a férfiasságával már az elején hatást gyakorolt rám és most pedig ott tartottunk, ahol. A férfi mellett egyszerre éreztem magam biztonságban és maradtam bizonytalan, miközben mindent szerettem volna róla és belőle tudni, úgy, hogy közben én is átadhattam neki azt, amivel rendelkeztem. Hogy lássa - a kedvesség nem ár és nem kialkudható. Hogy a törődés létezik feltételek nélkül. A telefon csörgése szakította meg ezt a békés pillanatot, és ahelyett, hogy visszatért volna mellém, a szavaival rángatott ki abból a jelenből, abból a nyugalmas évődésből, amit mellette éreztem. Mégis, azzal a tudattal kászálódtam ki a zuhanyfülkéből, hogy ha bármikor is lenne rá szükségem, kereshetem. Nem fog nemet mondani nekem. Ezzel az ígérettel töröltem le magamról a hátrahagyott érintésének nyomait, ezzel léptem ki az iroda helyiségébe, hogy engedve a szavainak öltözzek fel és már indulhasson is a kórház felé, amikor feltettem pár kérdést neki.
Félig felé fordulva még elcsíptem a Jude-ot bekebelező bizonytalanságot, a szavai pedig szíven ütöttek. Az a férfi, aki mindig tudta, mit akart az élettől, akinek mindenre volt válasza, most nem tudta, mit kellene tennie. Nem jutottam el az ajtóig.. helyette végignéztem a tehetetlenséget, amivel lerogyott a székre és amivel a szavakat intézte felém. Minden egyes kiejtett újabb szóval lejjebb és lejjebb rántott a mélységbe, előidézve azokat a múltbéli pillanatokat, amikor éreztem, elveszítettem a babákat, amik megfogantak. Nem volt vitás, hogy mit tegyek, gondolkodás nélkül léptem vissza Jude elé, hogy amikor az arcát a tenyereibe temette, gyengéden simítsak végig ujjaimmal a haján, a tarkója irányába.
- Oda kell menned mielőbb, ha szükségük van rád. Lorienak és a babának is kellesz, Jude - a hangom halk volt, félretettem a saját veszteségem emlékét, ahogy a férfi elé guggoltam. Óvatosan érintettem meg a kezét előbb, hogy ha hagyta, akkor aztán segítettem neki felegyenesedni a székben. Megigazítottam a lábain a csálén felhúzott zoknikat, hogy a következő pillanatban rásegíthessem a cipőit, megkötöttem a fűzőket is. Nem érdekeltek az elbaltázott mesébe illő pillanatok most, egyszerű segítség volt a részemről ez Jude felé. Szüksége volt ezekre a pillanatokra, de talán arra még inkább, hogy ne maradjon magára. - Tudom, hogy nehéz, hogy nem így képzelted el ezt az egészet... hogy nem tudod, mit is csinálj ilyen hirtelen. De bármi is legyen, képes vagy szembenézni vele. Nem tehetsz mást és a te kisfiad.. a tied, Jude! Bármire képes vagy miatta, nem így van? - felpillantottam a szemeibe, ha felém nézett, miközben az ujjaim az ujjaira fonódva szorítottam meg a kezét lágyan..
- Hol vannak a kulcsaid és a tárcád? A telefonod az asztalon van, azt tudom. Ezekre van csak szükséged, minden más itt marad és majd visszajössz értük, rendben? - Felálltam, hogy a táskámba elpakoljam ezeket, ha segített benne az ügyvéd és volt annyi lélekjelenléte még. - Melyik kórházban van Mallorie? - érdeklődtem tőle, mert döntöttem. Kivételesen helyette, mert volt egy sejtésem, hogy ebben a lelkiállapotban az első villanyoszlopot is képes lenne megtalálni és nem akartam, hogy neki is baja essen, mert Lorie épp most készült életet adni egy csöpp babának. Jude nem volt abban az állapotban, hogy vezetni tudjon, így nem is volt kérdéses, mit fogok tenni.
- Szükségük van rád, Jude! Lorienak is kellesz most mindennél jobban - lágyan ejtettem ki ezeket a szavakat, hogy ne okozzak neki még nagyobb pánikot, hogy ne érezze azt, sürgetem. Ezért is nyújtottam felé a karom, immár blézerrel magamon, a táskával a vállamon. A  dokumentumokat, a szerződésünk részleteit viszont hagytam az asztalán - nem volt arra szüksége egyikünknek sem. - Menjünk - csendesen kértem meg őt, és ha megfogta a kezem, úgy időt hagytam arra, hogy felálljon. Hogy az ő ritmusában induljunk kifelé, hacsak nem gondolta másképp. Ha mégis engedett nekem, úgy csak csendesen jeleztem a beriasztásról, mert volt egy sejtésem, hogy Jude birodalma olyan titkokat rejtett, amit nem feltétlenül akart volna másokkal is megosztani.

A telefonhívás közben valahol félúton ragadok le a jelenben. Értem a szavakat és a tényeket is elraktározom, de feldolgozni nincs ideje az agyamnak. A megszokott rituálék lépnek életbe, mert azonnal átkapcsolok és bemegyek szólni Corának is, hogy csipkedje magát a zuhany alatt. Minden perc számít, hogy odaérjek a kórházba, mert szülünk. Szürreális többes számban beszélni egy olyan tevékenységről, ahol a nő ad bele többet. Nem hinném, hogy Mallorie magánál lenne, ha mégis akkor biztosan fájdalomcsillapítókat kap. Az engedélyem kellett hozzá, hogy narkotikumokat juttassanak a szervezetébe, mert kiderült, hogy az öcsém szerves részét képezte annak, hogy most itt legyünk a szarkupac közepén. A függőség könyörtelen folyamat és már esélyét se látják annak, hogy ez visszafordíthatóvá váljon. Az orvos szavai csengenek még a fülemben a délutáni megbeszélés óta. ’Sajnálom Mr. Cowen, de Mallorie állapota nagyon előrehaladott és életveszélyes lenne megvonni a drogot tőle. A magzat amúgy is kapott már belőle, gyanítjuk, hogy a babának is elvonási tünetei vannak a méhben…’ A továbbiakat nem kell ecsetelnem, mert mit is jelent ez paraszti ésszel? A fiam még meg sem született, de máris a káros anyagok híve. Az anyja végett nem tud létezni a drogok nélkül, melyeket az öcsém fejlesztett ki. Ironikus, de van benne valami karmás. Az életemet eddig úgy építettem fel, ahogyan én akartam. Meggazdagodtam és másokon átgázolva gyarapítottam a pénzemet. A kör nem zárult be, hiszen zsaroltam és a fekete piacon üzleteltem én is, de egyszer mindenkit utolér a sorsa. A végzetem az lett, hogy a fiam szenvedjen helyettem. El se tudtam képzelni, hogy miken mehet keresztül odabent. Az első élményei között lesz a fájdalmas légzés, ha egyáltalán életben tudják tartani. A huszonhatodik hétben igencsak kevés esély van rá, hogy épségben a világra jöjjön. A gépek fogják lélegeztetni, mert a tüdeje nem fejlődött ki. Micsoda megátalkodott gazember vagyok, hogy hagytam idáig fajulni a történetünket. Hallgatnom kellett volna Lorie-ra és felajánlani neki az abortusz lehetőségét. Képtelen voltam megszokni a gondolatát annak, hogy megöljem a fiamat, de most tettek róla mások, hogy így legyen. Mennyi mindenkit kell még elveszítenem ahhoz, hogy rádöbbenjek ez jár nekem? Lorie állapotát sem hagyhatom figyelmen kívül. Ugyanúgy aggódom érte, akárcsak a másik életért. Nem akarok különbséget tenni közöttük. A fedelem alatt lakott, én vigyáztam rá. Szemen tudnám köpni a jellememet ebben a pillanatban. A fiammal leckéztet meg az élet. Az irodában félig-meddig az öltözködésre fókuszálok, de nem megy olyan gyorsan. A percek lelassulnak és azt veszem észre, hogy a saját poklomban égek. A tudatom adná a parancsokat, hogy vegyem fel a zoknit és a cipőt is. A telefonom az asztalon hever és csak az zavar meg egy másodperc erejéig, hogy Cora visszatér a fürdőből. A kérdései nem tolakodóak, még bunkó sem tudok lenni, mert lekötnek a rémképek. A menni és a maradni akarás között őrlődőm. Milyen apa leszek? Borzalmas az indítás is. Az ingemet még begombolni sem sikerült, amikor rá pillantok és a szemében minden visszatükröződik. A végén lerogyok a székre és végső elkeseredésemben a maradék férfiasságomat is sutba dobva temetem az arcomat a kép kezem közé. A combom tartja meg a fejemet és csak meredek a semmibe, de érzem ahogyan közelebb lép hozzám. A sutaságomat eddig nem láthatta senki, ahogyan a belső vívódásomat se. Mallorie-nak ebben a pillanatban lenne rám szüksége, de meg sem tudok mozdulni. Kudarcot vallottam. Cora mondja ki az egyértelmű szavakat, hogy mit kellene tennem. Nem nézek fel csak dagonyázom a bizonytalanságban. Egyszer az életben lehetnék hasznos. Hol van most az erős Jude? Az egyik felem nevet és pocskondiázik, a másik csak sajnál. Végül a keze érintésének nyomán egyenesedem fel a székemen. Mélyeket lélegzek és megpróbálok nem szétesni még ennél jobban is. Mozdulatlanul tűröm el, hogy Cora bújtassa bele a bokámat a zokniba és a cipőt is rám segítse. Bastien most a két marka között röhögne rajtam, hogy mennyire esendő vagyok. A keselyűk köröznek felettem és minden egyes rúgással a húsomba vájnának. Az elhangzó kérdésekre eleinte nem is tudom, hogy mit feleljek.
- Az enyém. – mondom ki az egyértelműt. – Milyen apa leszek, ha most sem tudom megvédeni őt? Függő lesz az anyja miatt. Fájdalmakkal jön a világra. Meg sem kellene születnie. – ejtem ki a fájó igazságot a számon. Nem figyelem a terapeuta reakcióját közben, mert a saját gondolataim kínoznak meg.
- Az anyám mintaképe. – merülök bele az emlékeimbe. – Minket is cserben hagyott. Fontosabb volt a drog, mint a tulajdon fiai. – beszippant az örvény és megint az a kisfiú vagyok, aki az anyja után ácsingózik. – Még mindig érzem a tusfürdője illatát. A kamilla és a jázmin keveréke volt. Szerettem a közelében lenni, mert akkor azt éreztem, hogy szeret. – nehéz megálljt parancsolni ebben a fura transzban. Meredek magam elé, mire sikerül felismernem az előttem guggoló nő arcvonásait. Csendben maradok és mélyeket sóhajtok.
- Azt hiszem az öltönyöm zsebében maradt. – mutatok az iroda másik felére automatikusan. Nem ellenkezem, ha felsegít onnan és megigazítja az ingemet. Kissé meg kell erőltetnem az agyamat, hogy eszembe jusson a kórház neve.
- Gurwin Jewish Nursing & Rehabilitation Centerben van. Innen legalább negyven perc kocsival. Testőrök őrzik őt és a babát is. A legjobb kezekben lenne, de ez a vallás tőlem messze áll. Nővérek vannak mellette. – sóhajtok egyet és megrázom a fejemet, amikor ismételten találkozik a tekintetem a nőével. A szavak megint megnyomnak bennem valami vészharangot. A jelenlétem máshol szükséges, és amint a keze felém lendül, máris ráfogok. Nem érdekel hogyan jutunk el oda, de nem maradhatok itt. A kék lélektükreim sokáig tartják fogva Coráét, de ha mennünk kell, akkor ne legyek visszatartó erő. A riasztó kódját már rutinosan ütöm be, aztán a zárakat is ellenőrzöm. A kulcsokat elkérve tőle simítom el a végső intézkedéseket, aztán a kezébe adom vissza. A liftben nem szólunk egymáshoz, de beszédesebb a közénk ékelődő ujjaink összhangja. Az ujjai sokkal kisebbek az enyémnél, elveszik benne, és mégis több erő van jelenleg az érintésében, mint a sajátomban. A recepción egy biccentéssel távozunk. Nem tudom, hogy Cora merre parkol, de követem minden lépését. Nem teszek megjegyzéseket akkor sem, amikor meglátom a régi autót. Nem tűnik valami biztonságosnak, de csak elérünk vele a kórházig. Az ajtó kinyílása után ülök be az anyósülésre és csatolom be az övemet. Az államat támasztom meg, a másik karommal meg az ablak ívének megfelelően helyezkedem el. Nekem kicsit szűk a hely, de ezen most nem fogunk összeveszni.

Olyan érzelmi hullámvasútat éltem meg az utóbbi hetekben, mint amire csak a vetéléseim idején akadt példa. A férfi szavai a fürdőben olyan gyomorgörcsöt és idegességet eredményeztek, amit nem tudtam magam mögött hagyni. Tisztában voltam azzal, hogy nem kellett volna Jude ezen életszakaszáról tudnom. Hogy nem kellett volna beletenyerelnem az életének ezen szegletébe és akaratomon kívül úgy vágtak bele a pöcegödörbe, hogy azt mások élvezettel nézhették végig. Már az is egyfajta sokként ért, hogy meghallottam, apa lesz a férfi. Elbizonytalanított és bűntudatot sodort a tudatomba ez az egyetlen információ, amit követett az idősebb öccse megjelenése, ami magával rántotta azt a tényt, hogy megtudtam, a drogok világa sem állt tőlük távol. Sem Sawyer, sem pedig Mallorie nem tudott nemet mondani a hallucinogén anyagokra - mindenki más okokkal, de részese volt annak a bűnös világnak. Nem kellett ahhoz többet tudnom, hogy rájöjjek magamtól bizonyos dolgokra... Mallorie veszélyeztette azt a magzatot, akiért én meghaltam volna.. Az én gyászom az elveszített kettő baba volt, akiknek az élete többet jelentett számomra akkor, mint a sajátom. A mai napig emlékszem arra az érzésre, amit a veszteségük okozott és itt volt Jude mellett egy olyan nő, aki pedig szándékosan akart ártani a babának. Persze, jól tudom, hogy aki már függő volt, képtelen volt józanul átgondolni bizonyos következményeket, hogy nem feltétlenül volt tiszta gondolata a pici babát illetően, de elég volt csak ránéznem Jude-ra a második otthonában, hogy rájöjjek - semmi sincs rendben és semmi sem úgy alakult, ahogy azt bárki is tervezte volna. A szívem szakadt meg a látványra és az addigi görcsösség csak még inkább elhatalmosodott a bensőmben. Képtelen voltam arra, hogy magára hagyjam azt a mindig összeszedet férfit abban a pillanatban, amikor a legsérülékenyebb pillanatában láthattam. Távol maradni sem voltam képes, ezért is léptem vissza hozzá magamra erőltetett nyugalommal. Ezért értem hozzá és simítottam előbb végig a haján, hogy aztán segíthessek neki felegyenesedni. Végig őt figyeltem, a reakciót, a rezgését és a lényét, hogy jól és megfelelően tudjak rá reagálni. Rá.. a pillanatban létező és rettegő Jude-ra. A szavaimat nyugtatásnak szántam, mégis olyan kételkedést szült a férfiben, ami mélyre küldte a határozott énemet. A felerősödő kételkedése önmagában olyannyira arculcsapásként ért, hogy egyetlen pillanatra megmerevedtem ott előtte guggolva. Nem szakítottam félbe, akkor sem, amikor a gondolatai a jelen és a múltja közt cikázott. Hatalmasat nyeltem - mert nem tudtam, hogy józan pillanatában ugyanúgy megosztotta volna-e mindezt velem, vagy csak a mostani sokk miatt mondta ki mindezt. Ahelyett, hogy először a szavaim csapódtak volna le kettőnk közt, az ujjaim kutatón érintették Jude kezét ott előtte guggolva, nyugtatóan simítva végig a bőrén, megvárva, hogy képes legyen rám is fókuszálni. Nem engedhettem meg sem magamnak, hogy visszarántsanak a gondolataim a saját nyomoromba, de az ügyvédnek sem kellett ezen gondolkodni ezekben a vészterhes percekben.
- Minden élet fontos és meg kell születnie a babának. Van, amikor nem kilenc hónap után bújnak elő, de ha előbb, akkor csak még inkább az élet csodái - halk, együttérző szavak gördültek le az ajkaimról, mégis tudatos volt minden szavam. Hogy tudja, nem engedheti meg azt a picikének, hogy a fájdalmat élje csak meg. - Rémes belegondolni, hogy az eddigi élete nem volt boldog és nyugodt, de te itt vagy, hogy megadj neki mindent, amire csak szüksége lehet. Mert tudom, hogy így lesz és Jude?! - jobbom ujjai az álla alá nyúltak, hogy rákényszerítsem arra, a szemeimbe nézzen, ha eddig nem így volt. - Nagyszerű apa válik belőled! - ujjbegyem az álla vonalán lévő borostán simított végig, mielőtt a kezemet elhúztam volna, de szerettem volna, ha tudja, ha ő kételkedik is most, én nem. Csak ezek után tettem fel a legszükségesebb dolgokkal kapcsolatos kérdésemet és egy bólintással nyugtázva gyűjtöttem be azokat. Nem kellett a férfinek még több stressz, hogy egymaga kelljen megküzdenie a rá váró nehézségekkel és ameddig itt voltam, ameddig lehetőségem volt segíteni neki, szerettem volna. Szörnyű volt ennyire elhagyatottnak látni, s miközben a gondolataim és a kérdéseim másfelé kanyarodtak, visszatükröződtek a fejemben az előbb elhangzott szavai a babát és az édesanyját illetően. Annyira más életünk volt, annyira sokszor kellett megküzdeni a hiánnyal és mégis pédamutató emberré vált. Olyanná, akire képes voltam felnézni. És ha már segítség, akkor Jude elé visszalépve húztam fel őt gyengéden, begombolva az ingét is, eligazítva a kemény gallért, mert ha semmi sincs rendben, akkor is muszáj valakinek gondoskodni a férfiről, miközben ő fejben már nem velem és nem itt van. Nem hibáztattam érte, meg akartam könnyíteni a jelenét. Ahogy megtudtam, hova is kell mennünk, egy hosszú sóhajt engedtem meg csak meg.
- Rendben. Este van, ilyenkor talán már nem olyan zsúfoltak az utcák. Talán sikerül előbb odaérnünk - az ujjaim az ügyvédére fonódtak és határozottan tartottam meg, miközben a szemeit figyeltem. Még mindig ugyanolyan kékek voltak, viszont nem pazarolhattuk az időnket itt, amikor máshol volt Jude-ra szükség. Biztosítani akartam, hogy minden rendben lesz. Elmondani neki, hogy ne aggódjon és odaérünk időben, de tudtam, hogy egy pillanat alatt teljes fordulatot képes venni az életünk. Amiért küzdöttünk, amiért bármit megadtunk volna, ami az álmaink egyike volt, egy csettintésre illúzióvá válhatott, olyan utópiává, ami mintha soha nem is létezett volna. Az irodát magunk mögött hagyva csendben teltek a következő percek, de eszem ágában sem volt elengedni a férfi kezét egészen az autómig, ahol én ültem a kormány mögé és már húztam is át magam előtt a biztonsági övet, hogy a következő pillanatban a telefon GPS-ét felhasználva útvonaltervezőt állítsak a Gurwin Jewish Nursing & Rehabilitation Centerig, hogy aztán a műszerfalra, látható helyre tegyem a kis kütyüt aztán. Beindítva az autót kitolattam a parkolóhelyről, hogy az épületet elhagyva az útra csorogjunk. Ennyi idő alatt csak hatszor néztem el Jude felé, akinek a jelenléte csak fizikai állapotában volt jelen mellettem. Az első pirosig bírtam a csendet és a lélektelenséget mellettem, ezért is, ahogy megállt alattunk az autó, már a jobbommal nyúltam is át a sebváltó felett, hogy a férfi combját érintsem és simítsam meg lágyan, jelezve, hogy ott vagyok mellette. Aggódtam, érte is, nem csak a nőért és a nő szíve alatt hordott magzatáért.
- Mi a legszebb emléked édesanyádról? - tettem fel a kérdést, remélve, hogy talán egy picit elterelhetem a gondolatait. Hogy itt lehet velem egy kicsit, mielőtt teljesen elveszítem őt - s megint csak, nem hibáztattam érte. Mallorie és a pici baba volt a legfontosabb a jelenben és Jude-nak ott kellett lennie mellettük. - Szereted őt a történtek ellenére is? - nem véletlenül jelenidőt használtam az érzésire. Amint zöldre váltott a lámpa, már indultam is újra, miután az érintésem elhúztam róla a narancs színre váltás pillanatában. Nem akartam késlekedni, s hogy ígérethű maradjak, igyekeztem tempósabban haladni az esti forgalomban, de ha a mellettem ülő engedve nekem beszélt, úgy a figyelmem részben teljesen rákoncentrált. Hogy megjegyezzem, hogy tudjam és megismerjem őt - hogy segíthessek neki abban, hogy talán egy picit képes lehessen összeszedni magát.

Sok esetben eldöntöm, hogy kit engedek be a magánéletembe, megválogatom azt is, hogy kivel töltöm az időmet, sőt kikkel osztom meg a titkaimat. Mostanság azonban kissé felborulni látszanak a határok, mert egy olyan nő jutott át rajtuk, akit eleinte biztosan elutasítottam volna. A szépség nem minden, nyilván nem azzal fogott meg Cora Fraser, hogy miniruhában flangált előttem, vagy a fenekét mutogatta volna. A lényege az egésznek, hogy a viselkedése és a személyisége ragadott meg jobban. A lovardában azelőtt is láttam már, hogy személyesen be lettünk volna mutatva egymásnak. Akkoriban a távolból figyeltem meg őt munka közben. A csendes szemtanú a legjobb módszerem, mert így volt időm felmérni a képességeit. Cora értett a lovakhoz, sőt kezdetekben összekevertem a trénerekkel, mire rájöttem, hogy terapeuta. A gyerekek vidámak és nyitottak voltak a közelében és a négylábúakkal valami fenomenális párost alkottak. A szerénysége kitűnt, soha nem emelte fel a hangját, és nem is kérkedett azzal, hogy mennyire van betáblázva a naptára. A főnökétől érdeklődtem először és talán ez volt a baj. Brian Howard minden csak kedves ember nem. Felfigyelt ő is rá, hogy mennyire számontartom a lovardában dolgozó személyzet tagjait, ami nem volt igaz, hiszen engem csakis a nő tartott lázban. Emlékszem, hogy mennyire felcsillant a szeme és pénzkereseti lehetőséget látott a saját beosztottjában. Később derült ki, hogy magának akarta a részesedést abból, ha esetleg valami extra ajánlatot tennék a kisasszonynak. Még az a szerencse, hogy ezt ketten is meg tudtuk oldani és nem kellet hozzá a málészájú pasi. A benne rejlő erő mozdított ki a komfortzónámból és juttatott el odáig, hogy elvigyem egy hétvégére az üzleti élet előszobájába. A közösen töltött pár nap igazán érdekesre sikeredett, mert onnantól keltezném annak az idejét is, hogy a magánéletembe férkőzött. Kirúgni nem óhajtottam onnan, de a határok feszegetésével ma este értünk el a tetőpontra. Egyedül a családtagjaim előtt engedélyeztem a gyenge perceket, de amint az orvos felhívott azzal a hírrel, hogy beindult a szülés és be kellene mennem a kórházba, röviden szólva is, de kihúzta a lábam alól a talajt. Nem tetszett az este folytatása. A testi örömök bódító köde hamarabb szállt fel, mint szabadott volna. A csúnya valóság arcon nevetett és ott ültem az irodám közepén, mint egy megsebzett kisfiú. Lássuk be, de nem szép látvány, ha egy majdnem két méteres férfi magába roskad. A nők fejében nem fér össze a hatalom és az összeomlás. A rólam kialakult képnek semmi köze nem volt a mostani Jude-hoz. Az éberségem másodpercek alatt esett szét, és valahol a múlt és a jelen között ingáztam. Az anyám és a Lorie közti hasonlóság megrémisztett és talán annyira tisztán még soha nem láttam a helyzetet, mint ezekben a percekben. A drog csak az egyik közös vonás lett volna, mindketten önzően jöttek a világra. Mallorie nem volt anyának való, csak én erőltettem rá a témát, ahogyan az anyámnak se kellett volna megszülnie bennünket. Nem így kellett volna reagálnom, de a bénultságom mögött a félelem rejtőzött. A mellettem guggoló nőre fókuszálok és igyekszem felfogni, hogy miket akar mondani, de az értelem nem az erősségem.
- Mit adhatnék neki Cora? Még több fájdalmat és szenvedést, amint kibújt az állítólagos védelmi helyéről? Az anyjának kellett volna vigyáznia rá, de mit vártam Lorie-tól? – keserű mosoly kúszik az ajkaimra és a kezembe temetem az arcomat, mert képtelen vagyok továbbra is a terapeuta szemébe nézni.
- Magára sem tudott vigyázni. – suttogom alig hallhatóan, mert nem vagyok meggyőzve róla, hogy én lennék a fiamnak megfelelő személy. Valahogyan az ujjai az állam alá siklanak és kénytelen vagyok a szeme világába merülni. A következő mondatával összetör.
- Ne mondj ilyeneket. Nem lehetek jó apa. – rázom meg tagadólag a fejemet. Elegem volt a hazugságokból. Sírni ugyan nem fogok, de nagyon is fáj az igazság. Az emlékek örvénye szippant be és megint az anyám után sóvárgok. A jelenben néha feleszmélek, ha kérdez Cora, de nagyon is káoszos a fejem. Nem igazán lehetnék a hasznára, de azt még meg tudom mondani, hogy hova tettem a kulcsokat. Az összeszedettsége meglepő és picit jól is esik most a lelkemnek, hogy nem nekem kell irányítanom. A cipőmet is eligazítja, aztán egy kis unszolásra felállok a székemről és pontosan előtte imbolygok, amíg az ingemet is begombolja. Micsoda szerencsecsomag vagyok a jelenlétében. A címet némi fáziskéséssel adom meg, mert el kellene nekem is gondolkodnom azon, hogy hova is készülünk. A biztonsági zárral meg a kódokkal is megküzdünk, a következő állomás a kocsija. Máskor kritikákkal élnék, hogy miért vezet egy ilyen autót, de most annyira telik tőlem, hogy beüljek az anyósülésre. Bekötöm az övemet és megvárom, hogy beüsse a GPS koordinátákat. A szmogos város látképe csak suhanó árnyakként jelenik meg a perifériámon és csak akkor reagálok, amikor Cora keze a combomra simul. Anyáról semmilyen körülmények között nem beszéltem volna. A testvéreimmel is egyezséget kötöttünk, ha nem muszáj, akkor nem mesélünk róla. A tabu témák egyikének számított, de minden ellenérzésemet a háttérbe szorítva csakis a józanság megtartása miatt választom a másik útvonalat. Megköszörülöm a torkomat és lázasan kutakodok az emlékeim között.
- Egyszer amikor játszottam a nappali szőnyegén, akkor leült mellém és velem együtt tologatta az akkori kedvenc autómat. Nem foglalkozott mással, csakis velem. Régen nem volt rá példa és szomjaztam a figyelmét, ezért is volt annyira értékes, ha egyikünk az előtérbe került. – elhallgatok és magam elé képzelem. – Vállig érő szőke haja volt, és olyan kék szemei, mint nekem. Nyár volt, mert egy fehér ruhát viselt, lengén simult az alakjára és a szokásos jázmin illat lengte körbe. – merülök bele a gondolataimba és csak nagyon óvatosan fordítom oldalra a fejemet a folytatás előtt.
- Szerettem valamikor…még gyerekként. Mára csak a gyűlölet maradt. Caleb születésébe halt bele. Neki nincsenek emlékei róla, nagyon megsínylette anya halálát. Fogalma sincs, hogy mekkora ajándékot kapott ezzel. – válik hideggé a hangom és el is kanyarodunk az egyik jobbos utcába.
- Te tudtál volna szeretni egy olyan anyát, aki soha nem volt jelen, csak testben? A józan pillanataiban is csak sírt, hogy apa hozzon neki fájdalomcsillapítót, mi meg azt vártuk, hogy legalább átöleljen bennünket… - hallgatok el részlegesen. - …nem kaptunk semmit tőle, ami maradandó lett volna. – az út további részében a csendbe burkolódzom és csak akkor szólalok meg, ha az épület elé érünk.
- Erről a ma estéről ne beszélj senkinek. – kérem meg őt, és ha talál egy üres helyet a parkolóban, akkor kioldom az övemet és már szállok is ki. Egy ismerős alak közeledik felém.
- Mr. Cowen…két testőr őrzi a szülőszobát. Már várják odabent. – Jim a GR egyik embere meglepődik a társaságomon.
- A hölgy velem van és be is jön. Készítsék elő a műtős ruházatot. – adom ki az ukázt és egyetlen szó nélkül marok rá Cora kezére, hogy magammal húzzam a kórházba…

A percekkel ezelőtti együttlétünket a múltba temettem el a megváltozott és kialakult helyzet miatt. Az évődő, pillanatnyi boldogságban úszó békés pillanatokat besöpörtem a szőnyeg alá és a helyét felváltotta a bizonytalanságba burkolt aggódás, a rettegés, az elbizonytalanodás és az összeszedettség hiánya. Magam sem tudom, hogy jutottunk el ide egyetlen másodperc alatt, de az összetörtség eddig csak az enyém volt, Jude most mégis osztozott velem ezen érzésekben. Annyira igyekeztem nyugtató és magabiztos szavakat intézni felé, de kudarcot vallottam. A férfi határozotlanná és kételkedővé vált ott, a székében ülve, miközben olyan kérdéseket tett fel nekem, amire nem mondhatnám, hogy valaha is felkészülhettem volna. Ennyire még nem ismertem őt, ezt az oldalát még sosem láttam, s most, mellette nem is tudnám azt mondani, hogy nem volt mellbevágó ez az élmény. Korábban is elakasztotta a lélegzetem, de akkor más okokból kifolyólag, amit a kéj itatott át. Az ügyvéd nem tudta, de a szavai kifejezetten fájdalmat okoztak, mert nem tudtam, mit kellene válaszolnom. Nem tudtam, hogy segíthetnék neki azon túl, hogy nem hagyom magára, hiszen nem ismertük még egymást mélyrehatóan. Mallorie és az ő állapotossága előttem csak egy félresikerült incidensnek köszönhetően derült ki, amiről nem kellett volna tudnom. Nem ismertem a nőt, nem tudtam a Jude-hoz fűződő kapcsolatáról és a tényt pedig, hogy az előttem ülő férfi hamarosan apai örömök elé néz, csupán kettő nappal ezelőtt vettem tudomásul egy kisebb sokk ellenére. Fogalmam sem volt, hogy mégis az előttem ülő hogyan is viszonyult ehhez az egész állapotossághoz, ahhoz, hogy majd egy picurka babát fog a karjaiban tartani hamarosan. Tehetetlennek éreztem magam egy egészen hosszú pillanatra, ahogy Jude összeomlani készült előttem a kérdéseivel, mert.. habár azok csak nekem intézett kérdések voltak, felfedték előttem azt a férfit, aki nem volt mindig magabiztos. Aki félt valamitől, akinek nem volt mindenre meg az a mindig tudott válasza, aki ismerte a bizonytalanságot és tartott a jövőtől. Lehorgasztottam a fejemet egy egészen rövid pillanat erejéig, hogy Jude előtt képes legyek összeszedni magam - talán mindkettőnk érdekében is, de nem előle akartam elmenekülni, vagy a kérdései előtt. Egyszerűen csak szükségem volt egy másodpercre, hogy ne hagyjam őt tespedni ezekben az érzésekben.
- De olyan apa lehetsz, mint amilyen a te édesapád is volt veletek... felnevelt titeket és szeret mindhármótokat. Akkor legyél olyan, amilyen ő volt számodra. Ezt megpróbálhatod, még ha most lehetetlennek is tűnik, nehéznek és idegennek is. Ez a baba is ugyanolyan kicsike lesz, mint amilyen Caleb volt, mikor megszületett. Őt is fogtad a karodban, nem igaz? - nem akartam megkockáztatni azt, hogy esetleg olyasmivel érvelek, ami még nagyobb fájdalmat okozott Jude-nak, de ki akartam rángatni abból a keserűségből, amit a hír okozott nála. Nem voltam magabiztosabb, nem voltam dominánsabb a férfinél soha - ám a hangom, amellyel a szavaimat felé intéztem, gyengédek voltak, s talán egy kicsit rábeszélőek is. Mindezzel csak azt szerettem volna elérni, hogy ne süppedjen mélyebbre, de ahogy felállt a kérésemnek megfelelően, nem fecséreltem az eltelő perceket a szavaimmal, hogy aztán az autó adta csendbe burkolózzunk mindketten. Nem tetszett az, ahogy a némasága lecsapódott a kocsimban. Nem tetszett az a távolság, amit.. nem fizikailag teremtett meg, hanem a szótlanságával, azzal, ami most zajlik tőlünk x kilométernyi távolságban. Ezért is vettem a bátorságot, hogy megérintsem. Hogy kérdezzek tőle, hogy kiragadjam abból a jelenből, amitől retteghetett, ami felkavarta őt és ami annyira hihetetlennek tűnt. A torokköszörülésre elhúztam a férfi combjáról a kezemet, meghagyva neki a pillanatot, hogy a maga ritmusában beszéljen az édesanyjáról. Hogy azokat a szavakat használja, ami itt tartotta velem őt az autóban, de azonnal meg is bántam, ahogy elraktároztam a múltja azon szegletét a gondolataimban, amiket megosztott. Éreztem, ahogy menet közben, egy jobbos kanyarnál a szemeim sarkában könnycseppek jelentek meg, amiket mielőtt legördültek volna az arcomon, ujjaimmal gyűjtve össze morzsoltam el az ujjbegyeim közt. Minden egyes pillanatot, amit megosztott velem arról, hogy mit csináltak együtt, hogy milyen lehetett az édesanyja, a szavainak köszönhetően el tudtam képzelni, és a könnyeimen túl egy szomorú, apró csalódott mosoly jelezte a keserédes emlék jelenlétét, hogy aztán a lemondó szavaknak köszönhetően gyorsan le is olvadjon az, maga után hagyva csupán a bánatot.
- Nem tudnék neked erre igaz választ adni, mert teljesen más világban nőttünk fel, ahol nekem megadatott a szerető család egy anyával és egy apával - kezdtem bele csendesen, ám hazudni nem szándékoztam neki. Többet érdemelt annál. Nem ismerhette azt a biztonságot, amit egy anyai ölelés adhatott egy rémálmokkal teli éjszaka kellős közepén. Nem sütött vagy főzött együtt az anyukájával és nem tudta bálványozni az anyja szépségét igazán, mert a halucinogén anyagok megfakították az anyja szépségét a szemében. Neki nem ugyanaz a nő volt az édesanyja, mint az apja szemében valaha is a nő lehetett. Borzasztóan nehéz lehetett Jude-nak beszélni minderről, de hálás voltam neki a múltért, hogy megosztotta velem. Szerettem volna hozzáérni, az anyja helyett megvigasztalni, belevonni egy ölelésbe, amit nem tehettem meg - a vezetés miatt, a biztonsági övek miatt, és azért sem... mert nem tudtam, hogyan is reagálna most rá. Nem szerettem volna, ha sajnálatnak hiszi a reakcióim. - Tudom, hogy nem vigasztal, hogy nem így gondolod a semmit... de édesanyád világra hozott három olyan fiút akik a nehézségek ellenére is számíthatnak egymásra. Akik megtanultak túlélni és akiknek fontos a másik, akik bármit megtennének a másikért alapvetően. Te mondtad, hogy hármótok közül te vagy a védelmező.. ez nem szűnt meg létezni két nappal ezelőtt sem. És ott van az édesapátok is, aki igyekezett a nehézségek ellenére mindent megadni nektek, ami csak az erejéből telt - muszáj voltam elmondani a véleményem, mert kérdezett. Mert talán érdekelte az, amit gondolok és talán így segíthettem neki egy kicsit elterelni a figyelmét is. De csak talán. Hogy vártam-e választ minderre, magam sem tudnám, de nem akartam zavaró lenni, nem akartam azzá válni, akitől mielőbb szabadult volna, így amikor besoroltam a parkoló autók közé, hogy egy üres helyet találjak, a jobbról érkező kérdés nyomán csak bólintottam neki szavak nélkül. Többet ért és jelentett a velem megosztott múltja és jelene, mintsem bárkinek is kiadtam volna a férfi bizalmát. Egyetlen hosszú, reményvesztett sóhajt eresztettem csak meg, amikor magamra maradtam az autóban, de az ismeretlen férfi hangra kikászálódtam az autóból, ám ahelyett, hogy elköszöntünk volna egymástól, hogy hazamentem volna, Jude ledöbbentett azzal, hogy a kezemért nyúlt. Bocsánatkérő pillantással néztem el az ismeretlen férfi felé, és azonnal be is zártam az autót, mielőtt elindultunk volna. Jude lépéseinek tempóját véve fel kopogtam végig a parkolóház betonján, magamon érezve néha az ismeretlen férfi pillantását, amitől nem éreztem magam jobban, miközben megeresztett egy pár szavas telefonhívást - Jude kérésének megfelelően. A fotocellás ajtónál lépett mellém a testőr.
- Miss... - nézett rám, aztán Jude-ra.
- Cora.. Fraser - mutatkoztam be szolídan, zavartan, mert valahogy így éreztem helyesnek. Igazság szerint többet hallottam a nevem az elmúlt hetek folyamán, mint előtte hónapok alatt összesen. Zavart? Meglehet... volt, akitől igen.
- Mr. Cowen, jobb lenne, ha a hölgy  - Miss Fraser - csak addig menne, ameddig mi is a fiúkkal. Biztonsági okokból csak - hangja alázatossá vált, ő csak a munkáját végezte, ez a jelenlegi változás az ő világát nem rengette meg. A lifthez érve már hívta is azt, hogy pillanatok alatt kinyíljon az ajtaja. - De azt megígérhetem, hogy vigyázni fogunk rá is, ameddig Miss Mallorienál van - őszinte volt és higgadt. Talán ez a kettő jutott róla eszembe, de hiába, hogy én voltam a középpontba állítva, mégsem szóltam egy szót sem. Csak szorosabbra fűztem az ujjaim Jude ujjai köré - hogy melyikünk kapaszkodott jobban a másikba, arról nem tudnék nyilatkozni, inkább csak csendesnek tűnő léptekkel becsusszantam a lift egyik távolabbi sarkába, végig Jude arcvonásaira koncentrálva. Az ujjbegyem lágyan csúszott végig a csuklóján.
- Hányadik hétben jár Mallorie? - bukott ki belőlem a kérdés hirtelen, csendesen és bizonytalanul, miközben a lift ajtaja ránk zárult és felfelé robogtunk. Az első magzatot, akit a szívem alatt hordtam, a nyolcadik hét során veszítettem el. A velünk tartó testőr nem rám, hanem Jude-ra nézett, ahogy én is tőle kérdeztem az imént, még ha nem is szólítottam meg őt. Nem akartam.. de az idegesség a gyomromat kezdte összerántani, ezért mélyen, reszketeg sóhajt vettem. Egyet, aztán még egyet. Muszáj voltam lenyugtatni magam. Leginkább a mellettem álló férfi miatt.