Péntek kora délután. Talán az egyetlen alkalom, mikor csakis az övé lehet a lakás, mivel végre úgy jött ki az órarendje Cargóéhoz képest, hogy a férfi még egy jó darabig házon kívül lesz. Egy épeszű ember ilyenkor befoglalja a nappali egyetlen TV-jét, és elkényelmesedve a kanapén, sorozat maratont tart, viszont a vörös boszorkány fejében egészen más ötletek születtek -mint kiderült, nem csupán maga, hanem mások kárára is-.
Ő bizony sütni fog.
Számára a hetekkel ezelőtti tanfolyam igenis sikerként lett elkönyvelve. Nem égette le a fél konyhát, csupán egy sütőt küldött végérvényesen is a roncsmezőkre. Ha őt kérdezik, fejlődött. Akkor hát, ha a recept már úgyis a memóriájába égett, miért ne próbálná meg ismét elkészíteni az adott ételt? Lasagne eredeti olasz recept alapján -plusz amit ő majd idő közben hozzápakol-. Nagyjából mindent előkészített, majd egy olyan 20-30 perc szerencsétlenkedés után már csúsztatja is be a jénai tálat a sütőbe, az utolsó útjára indítva kis szerzeményét. 180 fok, 40 perc. Ennyire még ő is emlékszik.
Szégyen nem szégyen, egy pár percig még ott ácsorog a sütő előtt büszke wonder woman pózban -olvasta még valahol, hogy az adott tartás határozottan képes növelni az ember önbizalmát- piruló alkotását fürkészve, olyasfajta odaadással, mintha csak nem létező gyermekét figyelné. Nem tudja, hogyan történhetett az a korábbi baleset, hiszen akkor is, úgy bánt az étellel, mint kertész az ő szeretett növénykéivel. Nagy valószínűséggel az eszköz hibásodott meg, így szabotálva nagyra vágyó terveit. Miután sikerült kigyönyörködnie magát az üveglap mögött pihenő ételben, úgy gondolja, megérdemel egy kis pihenést, hiszen más dolga már úgy sincs.
Percekkel később már fekszik is el hosszában a nappali kanapéján, tekintetét a TV széles képernyőjére tapasztva. Három gombnyomás után pedig már fel is csendül a sokak által olyannyira ismert főcímdal. Mindenkinek akad egy guilty pleasure sorozata, amit a szabadidejében tonnaszámra fogyaszt, ez pedig az ő és kedves szobatársa esetében egy klasszikus.
Egy pillanatra mégis megállítja a filmet. Pontosan tudja, miféle szent ígéret köti mindkettejüket ahhoz a megállapodáshoz, hogy csakis együtt folytathatják a sorozatot, viszont nem bírja ki, egy részt kénytelen letudni. Tekintsünk el attól, hogy már egyszer végigküzdötték mind a 9 évadot. Immáron úgy indultak el ismét az elejéről, hogy csupán egy kérdést tartottak szem előtt:
Ki illik a leginkább Robin Scherbatsky mellé? Hős szerelmes Ted Mosby avagy szoknyapecér társa, Barney Stinson?
Legnagyobb szerencséjére egy véleményen vannak ez ügyben, viszont igenis kíváncsiak rá, voltak-e olyan nüanszok a két páros között, amik esetleg elsiklottak a figyelmük mellett. Visszatérve a lényegre, mivel már úgyis tudják mindketten, miket tartogatnak a jövőbeli részek, úgy érzi, nem követ el akkora bűncselekményt azzal, hogy letud egyedül 1-2 epizódot. Így adódik hogy aztán nyugodtan folytatja a filmezést, egyre jobban eltunyulva a kanapén. Egy rész nagyjából 20 perc, szóval, ha megnéz kettőt, akkorra pontosan elkészül az ebédje is, ilyen tökéletesen csak a nagykönyvben lehetnek megírva a dolgok. Miután letelik az a bizonyos háromnegyed óra, még gyorsan kikászálódik az erkélyre szívni egy kis friss levegőt és nem utolsó sorban kinyújtani elgémberedett végtagjait. Nem gondolta volna, hogy ennyire jól is alakulhat a napja, tekintve, hogy magát a lakást sem hagyta el. A gondolat apró mosolyt csal arcára, az adott görbület viszont igen hamar lefelé kezd konyulni, mikor orrát megcsapja a kifelé áradó bűz.
…Ugye nem?
Pillanatok alatt ront vissza a nappaliba, egyenesen megrohamozva a konyhát. Kedves szomszédja nagyjából ezekben a percekben érkezhet ajtója elé, viszont mielőtt még kopogna, egyetlen felkiáltást hallhatna a lakáson belülről, igen tisztán.
„Mi a jó élet?!” 40 perc! Biztosra veszi, hogy az a francos recept 40 percet írt, még akkor is, ha az üveg mögül visszakacsintgató sötét massza másról árulkodik. Éppen próbálja valahogy kimenteni pórul járt ebédjét a sütőből, mikor kopogást hall az ajtó felől. Miután a tálat biztonságban a pultra juttatja valahogy, másodperceken belül már tárja is nagyra a bejárati ajtót, bekészülve út közben az időközben már megszokottá vált szöveggel, hogy nem szükséges hívni a tűzoltókat, csupán sütni próbált.
Szüksége van néhány másodpercre, mire összepakolja fejében az emlékképeket, hogy éppen ki is szobrozik most előtte. Magas egy figura, ehhez kétség nem fér, hiszen feje búbja is éppen, hogy csak a férfi állát súrolja a 173 centijével. Ha pedig jól emlékszik, nem sok égimeszelő lakik ebben a háztömbben. Ezen az úton haladva ér el lassan az alak nevéig, mely bizonyítja számára, hogy egyszer már valóban találkoztak. Miután köszön a másik, szinte azonnal a szavába vág, mielőtt még tovább beszélhetne.
-Mielőtt bármit is mondanál, szeretném kijelenteni, hogy a recept 40 percet mondott.-emeli maga elé védekezően a karjait.
Igen, a recept. A fejében lévő. Ezt viszont már nem állt szándékában hozzátoldani az előbbiekhez. Mikor aztán a sötéthajú immáron teljes valójában lép elé, tisztán láthatóvá téve a magasságbeli különbségeket, ő maga is megpróbálja valamennyire kihúzni magát, már-már akaratlanul, mintha ezzel csak méltóságát próbálná védeni. Már éppen nyitná a száját, hogy választ adjon az előbb elhangzott kérdésre, mikor a konyhából érkező bűz lassan megérkezik az előszobába is, bőszen jelezve a hölgynek, hogy most már éppen ideje kirakni az erkélyre az ételt amíg kiszellőztet.
-Egy pillanat! Egész nyugodtan érezd magad amúgy otthon! A bűzzel pedig ne törődj.-böki még oda ezt az apró megjegyzést, mielőtt eltűnne a férfi szemei elől, kinek aztán percekkel később a konyhából kiabál vissza korábbi kérdésére.-
Aki ananásszal eszi a pizzát, azt vagy kényszerítették rá, vagy lefizették. Csirkét, sajtot ide!Már szinte hangjából érződik, mennyire kivirul a kedvező feltétek említésekor, hiszen valljuk be, éppen az ebédjének nevezett koromsötét valamit cipeli éppen kifelé az erkélyre, hogy aztán képes legyen némi levegőt engedni a lakásba. Ígéri, tart egy perc néma csendet is érte, csak szállingózzon kifelé ez a szag, lehetőleg minél hamarabb. Nyitva hagyja még egy darabig az erkély ajtaját, úgy suhan vissza a konyhába, ahonnan aztán egy pohár limonádéval a kezében tűnik elő újból.
-Ha már étellel nem tudtalak megkínálni.-nyújtja felé a poharat, melyet már valamivel halkabb mormogása kísér.
-Legalább ennyivel mentsd meg a méltóságérzetem.
Kezdőlap
