Péntek kora délután. Talán az egyetlen alkalom, mikor csakis az övé lehet a lakás, mivel végre úgy jött ki az órarendje Cargóéhoz képest, hogy a férfi még egy jó darabig házon kívül lesz. Egy épeszű ember ilyenkor befoglalja a nappali egyetlen TV-jét, és elkényelmesedve a kanapén, sorozat maratont tart, viszont a vörös boszorkány fejében egészen más ötletek születtek -mint kiderült, nem csupán maga, hanem mások kárára is-. Ő bizony sütni fog. Számára a hetekkel ezelőtti tanfolyam igenis sikerként lett elkönyvelve. Nem égette le a fél konyhát, csupán egy sütőt küldött végérvényesen is a roncsmezőkre. Ha őt kérdezik, fejlődött. Akkor hát, ha a recept már úgyis a memóriájába égett, miért ne próbálná meg ismét elkészíteni az adott ételt? Lasagne eredeti olasz recept alapján -plusz amit ő majd idő közben hozzápakol-. Nagyjából mindent előkészített, majd egy olyan 20-30 perc szerencsétlenkedés után már csúsztatja is be a jénai tálat a sütőbe, az utolsó útjára indítva kis szerzeményét. 180 fok, 40 perc. Ennyire még ő is emlékszik. Szégyen nem szégyen, egy pár percig még ott ácsorog a sütő előtt büszke wonder woman pózban -olvasta még valahol, hogy az adott tartás határozottan képes növelni az ember önbizalmát- piruló alkotását fürkészve, olyasfajta odaadással, mintha csak nem létező gyermekét figyelné. Nem tudja, hogyan történhetett az a korábbi baleset, hiszen akkor is, úgy bánt az étellel, mint kertész az ő szeretett növénykéivel. Nagy valószínűséggel az eszköz hibásodott meg, így szabotálva nagyra vágyó terveit. Miután sikerült kigyönyörködnie magát az üveglap mögött pihenő ételben, úgy gondolja, megérdemel egy kis pihenést, hiszen más dolga már úgy sincs. Percekkel később már fekszik is el hosszában a nappali kanapéján, tekintetét a TV széles képernyőjére tapasztva. Három gombnyomás után pedig már fel is csendül a sokak által olyannyira ismert főcímdal. Mindenkinek akad egy guilty pleasure sorozata, amit a szabadidejében tonnaszámra fogyaszt, ez pedig az ő és kedves szobatársa esetében egy klasszikus. Egy pillanatra mégis megállítja a filmet. Pontosan tudja, miféle szent ígéret köti mindkettejüket ahhoz a megállapodáshoz, hogy csakis együtt folytathatják a sorozatot, viszont nem bírja ki, egy részt kénytelen letudni. Tekintsünk el attól, hogy már egyszer végigküzdötték mind a 9 évadot. Immáron úgy indultak el ismét az elejéről, hogy csupán egy kérdést tartottak szem előtt: Ki illik a leginkább Robin Scherbatsky mellé? Hős szerelmes Ted Mosby avagy szoknyapecér társa, Barney Stinson? Legnagyobb szerencséjére egy véleményen vannak ez ügyben, viszont igenis kíváncsiak rá, voltak-e olyan nüanszok a két páros között, amik esetleg elsiklottak a figyelmük mellett. Visszatérve a lényegre, mivel már úgyis tudják mindketten, miket tartogatnak a jövőbeli részek, úgy érzi, nem követ el akkora bűncselekményt azzal, hogy letud egyedül 1-2 epizódot. Így adódik hogy aztán nyugodtan folytatja a filmezést, egyre jobban eltunyulva a kanapén. Egy rész nagyjából 20 perc, szóval, ha megnéz kettőt, akkorra pontosan elkészül az ebédje is, ilyen tökéletesen csak a nagykönyvben lehetnek megírva a dolgok. Miután letelik az a bizonyos háromnegyed óra, még gyorsan kikászálódik az erkélyre szívni egy kis friss levegőt és nem utolsó sorban kinyújtani elgémberedett végtagjait. Nem gondolta volna, hogy ennyire jól is alakulhat a napja, tekintve, hogy magát a lakást sem hagyta el. A gondolat apró mosolyt csal arcára, az adott görbület viszont igen hamar lefelé kezd konyulni, mikor orrát megcsapja a kifelé áradó bűz. …Ugye nem? Pillanatok alatt ront vissza a nappaliba, egyenesen megrohamozva a konyhát. Kedves szomszédja nagyjából ezekben a percekben érkezhet ajtója elé, viszont mielőtt még kopogna, egyetlen felkiáltást hallhatna a lakáson belülről, igen tisztán. „Mi a jó élet?!” 40 perc! Biztosra veszi, hogy az a francos recept 40 percet írt, még akkor is, ha az üveg mögül visszakacsintgató sötét massza másról árulkodik. Éppen próbálja valahogy kimenteni pórul járt ebédjét a sütőből, mikor kopogást hall az ajtó felől. Miután a tálat biztonságban a pultra juttatja valahogy, másodperceken belül már tárja is nagyra a bejárati ajtót, bekészülve út közben az időközben már megszokottá vált szöveggel, hogy nem szükséges hívni a tűzoltókat, csupán sütni próbált. Szüksége van néhány másodpercre, mire összepakolja fejében az emlékképeket, hogy éppen ki is szobrozik most előtte. Magas egy figura, ehhez kétség nem fér, hiszen feje búbja is éppen, hogy csak a férfi állát súrolja a 173 centijével. Ha pedig jól emlékszik, nem sok égimeszelő lakik ebben a háztömbben. Ezen az úton haladva ér el lassan az alak nevéig, mely bizonyítja számára, hogy egyszer már valóban találkoztak. Miután köszön a másik, szinte azonnal a szavába vág, mielőtt még tovább beszélhetne. -Mielőtt bármit is mondanál, szeretném kijelenteni, hogy a recept 40 percet mondott.-emeli maga elé védekezően a karjait. Igen, a recept. A fejében lévő. Ezt viszont már nem állt szándékában hozzátoldani az előbbiekhez. Mikor aztán a sötéthajú immáron teljes valójában lép elé, tisztán láthatóvá téve a magasságbeli különbségeket, ő maga is megpróbálja valamennyire kihúzni magát, már-már akaratlanul, mintha ezzel csak méltóságát próbálná védeni. Már éppen nyitná a száját, hogy választ adjon az előbb elhangzott kérdésre, mikor a konyhából érkező bűz lassan megérkezik az előszobába is, bőszen jelezve a hölgynek, hogy most már éppen ideje kirakni az erkélyre az ételt amíg kiszellőztet. -Egy pillanat! Egész nyugodtan érezd magad amúgy otthon! A bűzzel pedig ne törődj.-böki még oda ezt az apró megjegyzést, mielőtt eltűnne a férfi szemei elől, kinek aztán percekkel később a konyhából kiabál vissza korábbi kérdésére.-Aki ananásszal eszi a pizzát, azt vagy kényszerítették rá, vagy lefizették. Csirkét, sajtot ide! Már szinte hangjából érződik, mennyire kivirul a kedvező feltétek említésekor, hiszen valljuk be, éppen az ebédjének nevezett koromsötét valamit cipeli éppen kifelé az erkélyre, hogy aztán képes legyen némi levegőt engedni a lakásba. Ígéri, tart egy perc néma csendet is érte, csak szállingózzon kifelé ez a szag, lehetőleg minél hamarabb. Nyitva hagyja még egy darabig az erkély ajtaját, úgy suhan vissza a konyhába, ahonnan aztán egy pohár limonádéval a kezében tűnik elő újból. -Ha már étellel nem tudtalak megkínálni.-nyújtja felé a poharat, melyet már valamivel halkabb mormogása kísér.-Legalább ennyivel mentsd meg a méltóságérzetem.
A magam részéről eléggé akartam segíteni a nővéremnek, ami lényegében azt eredményezte, hogy minden egyes ablakot le kellett pucolnom a lakásban, ő pedig hajlamos volt egy kicsit túlzásba vinni ezzel kapcsolatban a szigort. Mivel magas vagyok, lényegében innentől kezdve az én feladatommá vált az is, hogy kirámoljam a konyhaszekrény felső polcait, hogy kiszedjem a pókhálókat a sarkakból, illetve az utóbbi időben az lett a legújabb heppje, hogy – szó szerint – kikapartatta velem az ablakok sarkaiban megbújó porszemeket. Én, fa ék egyszerű férfiként folyamatosan feltettem a kérdést – először természetesen csak magamnak – azzal kapcsolatban, hogy miért kell ezzel foglalkozni, hiszen senki sem figyeli az ablakok sarkát, de válaszul csak annyit kaptam, hogy „mert koszos”. Innentől kezdve többet nem tudtam kezdeni a helyzettel, azt pedig már meg sem próbáltam érvnek bedobni, hogy teljesen felesleges ez a dolog, mivel azóta, hogy én is ideköltöztem, lényegében egyetlen vendégünk volt: a vörös kiscsaj a földszintről, aki istentelenül rosszul süt, de ennek ellenére aranyosnak találtam, hogy igyekezett. Minden bizonnyal levágta, hogy ideköltöztem a nővéremhez, mivel már párszor összefutottunk a postaládáknál, meg amúgy is előfordult az, hogy mondjuk egyszerre rendeltünk kaját. A köztem és a nővérem közötti hasonlóságot pedig teljes mértékben felesleges lett volna letagadni, mivel túlságosan egyértelmű volt, hogy testvérek vagyunk. Emiatt kiskoromban elég sokat mérgelődtem, mivel minden vágyam volt letagadni ezt a boszorkányt, most pedig eléggé megnehezíti az életem a dolgaival, mivel konkrétan bezár, őt pedig kicsit sem érdekli azt, hogy huszonhét évesen nem túl jó dolog a lakásban malmozni. Az elején reménykedtem benne, hogy meg fogja érteni az érzéseimet, ha már mindenáron ahhoz ragaszkodott, hogy maradjak nála. Egyrészt nem volt biztonságos elbújni, mivel valószínűleg már jó ideje tudják azt, hogy milyen helyeken szoktam tartózkodni. Éppen ezért lett volna mondjuk érdemes itt-ott megjelennem, vagy néha kivenni egy-egy hotelszobát, de ehhez munkát kellett volna találnom, amihez bejelentés szükséges. Mivel eltűnt személyként tartanak számon, eléggé megnehezítette a dolgomat az egész szituáció, de ennek ellenére igyekeztem kicsit összeszedni magam, mert gondolnom kellett a családomra és a biztonságukra. És ha már a biztonságnál tartunk… Miközben a számlákat forgattam át az ujjaim között, olyan szag ütötte meg az orromat, ami hát… Nos a legjobb indulattal is minimum egy tüzet vetített elő a szemeim előtt. Romantikus lenne élve elégni, én pedig már nem egyszer gondoltam arra, hogy a Pokol tüzein fogok rohadni az örökkévalóságig, amiért a kis vörös lány kortársait kevertem annak idején talán szörnyű helyzetbe… Viszont amíg élek és lélegzek, addig nem feltétlenül akarom megtapasztalni ezt a dolgot, mert minden bizonnyal kurva fájdalmas lenne. Aggódtam a kiscsaj miatt is, ezért bekopogtam és várakoztam egy kicsit. Elég fura, hogy én már kint éreztem a szagot, ő meg valamilyen oknál fogva nem, de az is lehet, hogy a lakásukhoz tartozó erkélyen van jelenleg… Mondjuk akkor lényegében a kopogásom is hasztalan volt. Mikor újra nyílt az ajtó, én már hanyagul támaszkodtam a félfának, mivel egyelőre nem terveztem maradni, csak jelezni akartam neki, hogy valami nagyon nem okés nála. - Hali – csak intettem egyet felé, de a tekintetem elég élénken csillogott – Szenet gyártasz, vagy mi a fene? Ki fog gyulladni a konyhád fél órán belül, szóval támadd meg gyorsan a gáztűzhelyt, mielőtt tényleg megtörténik a dolog. Ahogy ellöktem magam a faltól, és így már teljesen a lány fölé tornyosultam, hirtelen nagyon ártatlannak láttam őt. Azt hiszem, hogy ha született volna egy kishúgunk, akkor olyan szemei lettek volna, mint amilyen neki van… Vagy pedig más esetben ugyanazt a tüzet örököli a kiscsaj is, amit én és a nővérem is magunkban hordoztunk, csak teljesen másként éltük meg a szenvedélyünket. Viszont ennek a lánynak a szemei olyanok voltak, mint Bambinak, a meséből, én pedig egy halk sóhaj után megvetettem a lábamat a lábtörlőjén, és a következő kérdést tettem fel neki: - Melyik pizza a kedvenced? Az ananászos nem opció. Ez is elég határozottan a nők hülyesége volt. Soha nem értettem, hogy miként lehet megenni a dolgot, de mivel családi kivitelt terveztem rendelni – hogy természetesen én is letudhassam az ebédet – jelen helyzetben nem játszott a dolog.
It's safe to say that the new me's here to stay, can I catch the way the sickness came? Stole my pain, novocaine, I succumb, it keeps me numb, it's not alright, it's not alright, it's not okay, trying to feel like I'm alive, how many times have I survived? But I won't change, trying to feel like I'm alive, but you know, you know, I know you couldn't change me anyway
Cut off my wings and come lock me up Just pull the plug, yeah, I've had enough, tear me to pieces, sell me for parts, you're all vampires, so here, you can have my heart, you can have my heart, you can have my heart
So you can drag me through hell If it meant I could hold your hand, I will follow you 'cause I'm under your spell, and you can throw me to the flames, I will follow you, I will follow you
★ lakhely ★ :
mozgásban van
★ :
★ idézet ★ :
“I just wanted to say that you don't always have to be all right. I asked you to be my parabatai because I needed you, but you're allowed to need me, too. This means you are the better, other half of me, and I care about you more than I care about myself. Remember that. I'm sorry I didn't realize how much you were hurting. I didn't see it then, but I see it now.”
- Alec Lightwood
★ foglalkozás ★ :
no one cares
★ play by ★ :
Matthew Quincy Daddario
★ szükségem van rád ★ :
There's not another way, don't let me go Don't dig another grave today, I'll make the same mistakes, I'll never know, who I was before I faded away into the grey
Kezdőlap
Péntek kora délután. Talán az egyetlen alkalom, mikor csakis az övé lehet a lakás, mivel végre úgy jött ki az órarendje Cargóéhoz képest, hogy a férfi még egy jó darabig házon kívül lesz. Egy épeszű ember ilyenkor befoglalja a nappali egyetlen TV-jét, és elkényelmesedve a kanapén, sorozat maratont tart, viszont a vörös boszorkány fejében egészen más ötletek születtek -mint kiderült, nem csupán maga, hanem mások kárára is-. 
