to: Trenton

R U KIDDIN' ME, RIGHT?

Rhea & Trent

- Ezt nem kapkodtad el… -az ajtó feletti csengő csilingelése nem jelezhette más, csakis Scott érkezését. Szerették volna, hogyha a Miltons nagyobb érdeklődésnek örvend -legalábbis az öreg Mr. Milton soha nem rejtette véka alá azt a kívánalmát, hogy a kis üzletéből valaha, lehetőleg még az ő idejében egy fényes vállalat kerekedjen, amiről mindenki tud, és ami kenterbe veri a legnagyobb cégek munkásságát, de a könyvesboltba nem tévedt be csak úgy, akárki. Nagyratörő álmai voltak az öregnek, nem véletlen, hogy annak idején a tetőtől-talpig brit úriember Amerikába szegődött, hogy ott csinálja meg a szerencséjét, nem a számára mindig túlontúl borúsnak tetsző Londonban. A bolt ugyan megnyitott, de mindig kisüzem volt a legnagyobb könyvárusító óriásokhoz mérten, amikben nem volt lélek, amikben nem volt semmi, csupán a fehér falak mentén felsorakoztatott könyvek, a mesterséges világítás és a temérdek ember, motiválatlan munkaerő. Trenton, bár soha nem kérdezte a véleményét a főnöke, de nem titkoltan nem értett egyet vele. Szerinte a Miltons-t az tette azzá, ami, hogy egészen más volt, mint a többi, hasonszőrű vállalkozás, ami nem a produktumra, hanem a mennyiségre koncentrált.
- Kimaradt egy metró. Egek, ha láttad volna… Őrület! -lendítette a kezét magasba Scott, hogy hitelesebbé tudja tenni az előadását, míg elhaladt az előadópult mellett, hogy a kis bodegába toppanjon, ahol levetette a táskáját, valamint a jókora, Trent szerint sátorméretű kabátját, majd pedig az akasztóról a saját kötényét leaggatva indult vissza a fiúhoz. Trenton a kezében könyvet tartott, az Anyegin lapjait forgatta az ujjai között, a falapon támasztotta az alkarjait, úgy nézte, ahogy Scott, mintha forgószél lett volna, fel-alá rohangált előtte, mígnem megállapodott a kassza vevőtér felőli oldalán, és tenyerével annak élén támaszkodott meg, úgy nézve bele egészen közelről fiatal munkatársa arcába.
- Aha… a metró -bólintott hanyagul, alsó ajkának felvált fölső felhámjának egy kis darabját harapva nézett végig rajta, állával a pólója felé biccentett, amit még nem takart a fekete munkaköpeny, azt lezseren csak a vállára vetette. – És a metróban valaki rád borított egy ketchup-ös tubust, és… -szagolt bele a levegőbe, míg felegyenesedett, a könyvet pedig összezárva, hanyagul dobta azt a másik orra elé. – Falafelt is osztogattak. Bűzlesz, mint egy sarki török gyrosos -fintorodott el, majd kibújtatta fejét a saját kötényéből, és kimászott a kasszagép mögül. Meg se állt a saját cókmókjaiig, amik, mivel az egyetlen asztal mindig dugig volt, az egyik széken pihentek, és elsőként a kabátját egyengette magára, másodsorban pedig a táskáját kapta fel a vállára, hogy teljes harci díszben, egy perc maradási szándékot nem tanúsítva mutatkozzon Scott előtt.
- Legközelebb igyekezz hatékonyabb kifogást találni, hogyha már arra van időd, hogy elpusztíts egy fél gyorséttermet -vetette oda fogvégről, míg feddőn végigpillantott rajta, és a pólója alól kigömbölyödő pohos hasán. – Emma lent van a raktárban, szólj neki, hogy megjöttél, és akkor már azt is mondd, hogy én leléptem, megjegyzem, tizenhét perccel később, mint akartam. Holnap reggel én nyitok, remélem nem lesz baj a zárással, mert nincs kedvem a hibáitokat javítgatni -konkrét volt és lényegre törő, és noha kezében már az airpods tartója kattant, hogy kivegye belőle a füleseket, zavaros zöld pillantását továbbra is munkatársán felejtette. Mikor nem érkezett replika, bólintott, és már épp indította volna zenét, mikor hallotta Scott hangját.
- Trent, várj!
- Hm? -lekezelőn kúszott fel csupán fél szemöldöke, mikor már az ajtóból visszafordulva, kezével a kilincset szorongatva várta, hogy miként folytatja.
- Ugye nem fogsz szólni Mr. Miltonnak, hogy késtem? -mindig ezzel riogatta, így nem volt alaptalan a félelem, és a szemében ijedten csillanó kíváncsiság, amivel figyelte, miközben már fél lábbal kint volt a boltból.
- Ha nem adsz további okot az árulkodásra, nem. Szóval ajánlom, hogy végezd jól a munkádat, Pocak, sok van már a rovásodon -sátáni vigyor kerekedett ajkain, ami felől többek, köztük maga Scott is meg volt győződve, hogy a mosoly egyetlen formája, amit alkalmazni tud. És való igaz, Trentet nem különösebben lehetett azon kapni, hogy bármin is, önfeledten örömködni tudott volna -annak rendszerint nem volt semmi látható nyoma. Nem volt ura az érzelmei kinyilatkoztatásának, így fapofa volt az, amivel rendre a világra tekintett. Ellenben rossz szándékúnak nem volt mondható, így az, hogy húzta Scott agyát, inkább játékos szórakozottság volt, semmint való fenyegetőzés. Arról, hogy késett, soha nem számolt be Mr. Miltonnak, az egyedül akkor tudhatta meg, hogy milyen léhűtő a rangidős alkalmazottja, mikor saját szemével láthatta, amint lóhalálában, de legalább negyed órás elmaradással lépte át a küszöböt.
Csúcsidőszak volt Manhattan utcáin, és úgy haladt azokon, hogy választhatott: vagy embernek megy neki, vagy azok letérítik, és fejjel tompít egy, az utcaneveket hirdető oszlopon. Inkább kockáztatta a „nem látsz a szemedtől?!” haragos visszaszólást többször is, semmint egy napokon keresztül a homlokán éktelenkedő puklit, ami bár nem rontott volna az egyetemen belüli megítélésén vagy hírnevén, ellenben a saját maga férfiúi dacából tudta, nem szívesen látta volna viszont a tükörben azt a vöröslő Mount Everestet valahol a két szeme közti tájékon. Szerette New Yorkot, de nem mindig, nem minden pontját és főleg nem minden időben. Öt óra környékén kifejezetten utálta, mikor véget ért a munkaidő, az iskolák is kihajították az utolsó kölyköket is a termeikből, így egy nagy, felajzott hangyabolyra emlékeztető kupac lett abból, ami máskor, a korai vagy épp, hogy a kései órákban élhető körülményűnek nevezhető út volt. Akkor még a lábuk alatt húzódó, fekete betont se lehetett látni…
Sietett, de nem törte össze magát, hogy időben megérkezzen, legalább öt perce váratta már a lányt, mikor a Times Square után a Hetedik sugárútról a Negyvenkettedik utcára fordult. Szemöldökét ráncolta, és csak tovább húzta az arcát a grimasz, mikor az ajtó felett megpillantotta a cégért, majd az alatt a bejáratnál a senkivel össze nem téveszthető, vörös hajú évfolyamtársát. Köszönve intett a dudálva megálló autósnak, mikor átszaladt előtte, majd lelassítva lépteit, hüvelykujját a táskája vállpántjába akasztva közelített Rhea felé. Füléből a fülhallgatókat a markába zárta, ujjával a hely nevét hirdető neonokra bökött.
- Ugye most csak szórakozol velem? -kérdezte köszönés, bárminemű üdvözlés híján, rögtön rátérve a lényegre. Nagyjából két lépésnyire állt meg tőle, és nem is különösebben adta jelét annak, hogy ő annál közelebb szeretne kerülni a benti dolgokhoz. – Ez nekem valahogy nem tűnik ideális helynek filozófia feladat teljesítéséhez, de, ha kellően nyomós indokkal tudsz szolgálni ahhoz, hogy miért ne forduljak most sarkon, és menjek haza, hogy értelmesen üssem el az időmet, annak tudatában, hogy feltehetőleg nincsen semmiféle dolgunk együtt, akkor maradok. Máskülönben, a miattad való sietés következtében bezsákmányolt kék-zöld foltokat megköszönve intek búcsút, és mondom azt, hogy „majd holnap találkozunk”, feltéve, ha lesz kedvem találkozni -fejét egészen apró szögben biccentette oldalra, kíváncsi szemöldöke magasra szaladt, elkerekített szemeivel akarta kisajtolni a lányból a választ, ahogy nem ügyelve az illemre, gátlástalanul méregette, de szigorúan csak az arcát.

to: Trenton

R U KIDDIN' ME, RIGHT?

Rhea & Trent

Sokan sérelmezték azt, hogy nem olyan, mint a nagy átlag. Nem volt ez alól kivétel az anyja, sőt, ő volt ennek legnagyobb érdekképviselője, akinek nem egyszer okozott álmatlan éjszakákat azzal, hogy egyszerűen képtelen a saját maga korosztályának megfelelően viselkedni, velük kapcsolatot létesíteni. Kilógott a sorból, pont, mint egy gyümölcsösnél az almák közé került nektarin. Meglehet, elsőre észre se veszi az ember a különbséget, átsuhan a tekintete felette, és egy kaptafa alá veszi a többivel, de, ha csak egy kicsit is több figyelmet fordít rá, észreveheti az eltérést. Trenton volt az a bizonyos nektarin, és ami őt illette, nem bánta, a maga módján még örült is annak, hogy nem egyike lett a sorozatgyártott fiataloknak.
Emlékezett azokra a régmúlt, gyerekkorabéli estékre, mikor hiába dugták Freddie-t és őt ágyba a szülők, leszegődött a lépcső tövébe, elmondása szerint vízért indult, csak odáig soha nem jutott el, és az egyik alsóbb fokon letelepedve, felhúzott térdeit ölelve hallgatta, ahogy a bal kézre eső, az előszobáról leválasztott nappaliban az anyja perlekedik az apjával. A feloltott lámpa fénye körbefonta az asszony erős mozdulatait, a sziluettje árnyjátékot festett a bejárati ajtóra merőleges falra, ahogy hevesen gesztikulálva, fel-alá járva szónokolt a férjének, aki, Trenton feltételezései nyomán halálra vált nyugalommal hallgatta azt, ahogy a felesége kárál. Mr. Dempsey-t soha nem lehetett kihozni a béketűréséből, ő volt az idealizált béke szigetének materializált kiadása, aki kedves volt, mosolygós, odaadó férj és apa, tisztes családfő, ellenben erős érvrendszerrel és határozott meglátásokkal rendelkezett. Bizonyos esetekben régimódi volt, így a szexualitásban rejlő „másságot”, mint betegséget tartotta számon, a különböző, valós horderejű kórokat viszont úgy fémjelezte, mint humbugot, sületlenséget. Szerette a fiait, ehhez kétség sem fért, de azt, hogy bármiben is kitűntek volna a megszokott kategorizálásból, nem tűrte volna. Evégett gyakorta ellentmondott minden lében kanál, heves természetű feleségének, aki kétségbeesetten hangoztatta, hogy „valami baj van Trent-tel”. Az apja, számára legalábbis akkoriban úgy tűnt, jobban bízott benne, és abban, hogy nem betegség, nem autizmus, de még csak asperger se áll a befelé forduló személyisége mögött, egyszerűen csak ilyen. Mint utólag kiderült, neki volt igaza. Végezetül, Mrs. Dempsey megnyugtatása végett teszt alá vetették, és a specialista elmondása szerint a fiúnak nem voltak ilyetén jellegű problémái.
Tehát Trenton papírt kapott arról, hogy ugyanolyan, mint bármelyik más korabeli gyerek, tinédzser vagy fiatal felnőtt, éppen melyik életszakaszban járt, mégse volt igaz, és bár az anyja két egészséges fiúval büszkélkedhetett, őt se nyugtatta meg az orvosi szóval nyert igazolás. Hiszen idővel ő is azon hibába esett, hogy a kisebbikét akaratlanul is elsőszülöttjéhez hasonlította. Freddie, Trent bátyja pedig köztudottan ’social butterfly’ volt. Szerette a nyüzsgő életet, tele volt barátokkal, jobbnál jobbakkal, akikkel ellógott hazulról, hogy nyélbe üssenek egy görbe estét akkor is, ha a szülők helytelenítették azt. Népszerű volt, népszerűvé tette magát a saját magabiztosságával, magába vetett hitével, optimizmusával. Az anyjuk az ő példájából okult, és bár férje rendre visszakozásra intette a témában, ő csak kötötte az ebet a karóhoz, és kisebb gyerekétől is erre utaló magatartást várt volna el. Hiszen annak idején Mrs. Dempsey is kapós volt: pomponlány, diákönkormányzati elnök, az egyetemen a hallgatói önkormányzat tagja, kiváló tanuló, a tanárok kedvence, mégis élén járt a szociális eseményeknek, melyeknek köszönhetően számtalan ismertséggel büszkélkedhetett. Később, mikor megszületett két gyermeke, felhagyott addigi munkájával, és teljes állású anya lett, de akkor is megtalálta a maga feladatköreit, így a szülői munkaközösségben vállalt szerepet, ott volt minden jótékonysági eseményen, szívvel és lélekkel. Jógázni járt a barátnőivel, könyvklubot alapítottak, grillpartikat adtak. Kertvárosi anyuka lett, de imádta. Vele ellentétben, aki a környékük leghangosabb hangja volt, Mr. Dempsey halk szavúnak bizonyult, bár úgy is mondható, hogy nem is különösebben juthatott volna szóhoz szíve választottja mellett. Trenton kétségkívül rá ütött.
Nem volt sok barátja, igazán közeliből még annál is kevesebb akadt, de tény volt, hogy a vörös hajú lánykát, akivel csupán a közös órák sodorták össze, annak tartotta, mégse mentesült a csípős megjegyzéseitől, ezáltal abban a pillanatban sem, mikor az egész várost átszelő sietsége után lelassított előtte.
- Aha… hát, csak, hogy tudd, nem szeretem, ha bárki is a hülyéjét járatja velem -világosította fel dacosan, haragvó zsörtölődéssel a hangjában. Nem feltételezte ugyan, hogy Rhea rosszat akart tenni azzal, hogy odacitálta, csak nem látta a mögötte rejtező szándékot, és talán nem is különösebben akarta azt megérteni.
- Egyetlen egy okot se tudok neked mondani, amiért eljöttem volna, és nem is véletlenül. Nem szeretem az efféle dolgokat -biccentett a bejárat irányába, pont olyan sértett grimasszal, mint amikor egy gyerek elé a rántott hús helyett kirántott halrudacskákat tesznek, krumpli helyett pedig brokkolit és kelbimbót kap. – Pontosan ezért -bökött a lány felé céltudatosan, mintha a szavait kívánta volna nyomatékkal leszögezni. – Mert nem akarok „zombikat lövöldözni” -tette a levegőbe karmolt macskakörmök közé a szavakat, lekezelően és pimaszan. Trenton nem értette a kikapcsolódás ezen fajtáját, és mikor bátyja annak idején fekvőgipsszel a lábán a barátai híján vele múlatta az idejét, szintén nem tudta őt meggyőzni a PS előtt kalamolva, hogy neki ez fene nagy szórakozást kell, hogy jelentsen. Ő inkább volt az, aki felcsapta a laptopot, elsötétített szobájának rejtekében bevágódott az ágyába, hátát a hűvös falnak vetve nyújtózott el, majd elindított egy filmet. Nem zavarta az se, ha már megközelítőleg százszor látta, ő akkor is örömét tudta lelni benne, nem különbül egy rongyosra lapozott könyv soraiban, amikben mindig sikerült valami újat, valami mást felfedeznie. Más jelentőséget társított bizonyos mondatokhoz, más szemszögből, más karakter látásmódjával értelmezte azokat. Az olvasás amúgy is örömteli pillanatait még tovább fokozta.
A lány mogyoróbarna szemeit tanulmányozta, ahogy azok szorosan tartották az ő, kékesbe hajló, mégis egyértelműen zöldnek mondható tekintetét. Eltökéltnek hatott a melegséget árasztó szempár, olyannak, ami magabiztosságot mutatott annak tükrében, hogy márpedig ő be fogja juttatni Trentet, ha kell, önkezűleg taszigálja be az ajtón.
Elcsigázottan vezette pillantását a ruhaujjra, majd vissza Rhea arcára, és elgyötörten, egészen lemondóan sóhajtott, amivel a szerencsétlen manővert illette.
- Köszönöm! -hálálkodott, mikor hosszú zongoristaujjait a felé tartott papírpohár köré fonta és mintegy bizonyosság céljából az orrához emelte, hogy először az illatának aromájából nyerhessen ízelítőt, csak azután kortyolt belőle. – Na nem, mintha akkora kárt szenvedett volna a barna pulcsid a kávétól, de azért azt elárulhatnád, hogy hogyan sikerült a csuklódra önteni, nem pedig magadra -biccentett állával a keze felé, majd tenyerét terpesztve saját pólójának anyagán érzékeltette, hogy mire is gondol pontosan. Ő, de annál is inkább a pólói rendszeres elszenvedői voltak a figyelmetlenségének, ugyanis rendre több dolgon ügyködött, ahelyett, hogy teljességgel egy feladatra összpontosított volna, így a heves mozdulatai közepette volt, hogy sikerült bögréjének vagy poharának teljes tartalmát az aznapi ruhakölteményére borítania. Megfontolt és alapos embernek tűnhetett, és alapvetően az is volt, de, ha az aktuális projektje felől támadtak elkötelezett és termékeny gondolatai, azokat szerette minél hamarabb lekörmölni, de legalábbis nyomot hagyni róluk, hogy azt a későbbiekben ki tudja dolgozni. Ez pedig többször okozta már a vesztét, volt, hogy a laptopja, vagy a teljes jegyzetgyűjteménye megsínylette azt, hogy hirtelen volt és megfontolatlan.
- Te most lényegében megzsaroltál engem? -kérdezte bizonytalanul, sűrű szemöldöke alatt szemei résnyire szűkültek, rosszalló pillantással, de habókosan bazsalygó mosollyal figyelte a lány arcát. – Ez New York -rántotta meg a vállát. – Ha nem siettem volna is kikötött volna egy-két oda nem illő könyék a bordáim között, összegubancolva azokat, szóval nem is annyira a te sarad… egy kicsit azért de, ezt nem vitatom el tőled, de főleg a nyüzsgő városé -szabad kezének hüvelykujját hanyagul fűzte táskájának vállpántjába, hogy megigazítsa a lefelé csúszó, szokásához híven alaposan megrakodott tarisznyáját.
Figyelmesen kísérte végig kíváncsinak hatható tekintetével a lány mozdulatait, míg előle a bejárati ajtóig igyekezett, majd felé, mintha csalétek lett volna, megzörgette a teli zacskót. Trenton kisvártatva emelte szájáig a poharát, nem válaszolt a kérdésre, csak pimaszul felvont szemöldöke alól szemlélte a lányt, míg kortyolt az italából. Ízlelgette azt pár futó pillanatig, ránézett a pohárra, mintha összetevők után kutatott volna, elkönyvelte magában, bár az istenért nem vallotta volna be, hogy nem is olyan rossz, mint amire számított, majd újból Rhea felé tévedt a tekintete.
- Legyen -válaszolta fukaran, és mintha a túloldalt egy foggyökérkezelésre várakozó orvos várta volna, úgy, lépteit egyre lassítva szegődött a nyomába. – De azért ne bízd el magadat -mondta, mikor mellé érve elnyúlt a feje mellett, hogy megtámassza az ajtót, így engedve őt maga elé. – El se hiszem, hogy rávettél… -dünnyögte elégedetlenül, korholta az ötletet, mégse futamodott meg, maga se tudta volna megmondani, hogy mi végett.
Belépve körbeszemlélt, alaposan lemeózta a látottakat, amúgy is kifejezéstelen arcán a szokottnál is kevesebb mimika rándult meg, de nyilvánvaló volt, hogy nem nyűgözte le a látvány. Pár nagyobb korttyal felhajtotta italának megmaradt hányadát, majd a fal melletti kukába hajította a poharát.
- És miért is jó ez nekünk? -érdeklődött a lánytól, aki nálánál lényegesen tapasztaltabbnak tűnt e téren. – És fontosabb, hogy miért is engem tartottál erre megfelelő partnernek? Nem, mintha ne hatna könnyekig, hogy ezek szerint gondolsz rám, de miért nem akkor, amikor nem efféle interaktív tevékenységbe kell bonyolódni? -hozakodott elő az általa sérelmezett kérdéssel, és mellkasa előtt font karokkal, súlyát ide-oda helyezve a lábai között, feltéve, ha nem indultak el közben, mert akkor Rhea-t követve jelezte, hogy erőteljesen idegenkedik a témában.

to: Trenton