- A család egyetlen kishercegeként nőtt fel. Van egy nővére, illetve kettő fiatalabb unokatestvére, akik szintén lányok.
- Már egészen pici korában megmutatkozott az, hogy ő igazi férfi akar lenni, ennek ellenére minden alkalommal ordítva bömbölt az apja után, amikor a lányok kisminkelték és rózsaszín csatokat tettek a hajába.
- Természetesen hullámos, fekete tincsei voltak, ami mára már egyenesebbek és rövidre vágva viseli a haját. Ez és a hosszú, sűrű szempillái miatt, minden anyuka megcsodálta.
- Akaratos, döjfös, és nagyon öntörvényű gyerekként élte a mindennapjait. Túlságosan elevennek is találták az óvónők, aminek néha a társai itták meg a levét.
- Iszonyatosan féltékeny volt a nővérére kiskorában, ami miatt csak Rosalie-nak volt hajlandó szólítani. Ez később megszokássá vált, szinte sosem becézte a tesóját.
- Sokszor csúfolták a nevei jelentése, illetve a félig arab származása miatt az óvodában. Ő pedig rendszerint összeverekedett a gúnyolódó gyerekekkel.
- A szüleinek sok problémája volt vele. Mindig el kellett magyarázni neki, hogy pontosan miért nem megfelelelő a viselkedése, de ő ezt sokáig képtelen volt megérteni.

- Az íjászat és a lovaglás mellett, harcművészeteket is elkezdett tanulni az egyik barátjával. Ennek hatására önfegyelmet sajátított el.
- Ahogy egyre idősebb lett, úgy növesztette az egoját nagyobbra, ugyanakkor a szűk családi körével szemben melegszívűbb lett. Összességében így sem mondható egy kedves egyénnek.
- Akármennyire a társaságok középpontjának tűnik, gyakran kioktatta az embereket, és egy kiálhatatlan pukkancs módjára viselkedett.
- Szórakoztatta a másik nem rajongása; mindig megvárta, hogy az iskolabálba elhívják a lányok, ő pedig azt választotta, aki nem tette meg ezt.
- Sokáig nem voltak céljai és nagyon rosszul tanult. Elsőre nem tűnik túl műveltnek, azonban megvan a magához való esze. Az utolsó évben kapta össze magát és döntötte el, hogy egyetemre szeretne menni. Végül mégsem ment.
- Hiába rendelkezett erős önfegyelemmel, ettől függetlenül nagyon makacs. Képtelen elviselni azt, ha valaki megmondja neki, hogy mit csináljon.
- Vakmerő volt, aki keveset tudott a világról. Ettől függetlenül az egész életet nagykanállal habzsolta és túlságosan is könnyelmű.
- Sosem gondolta, hogy a tetteinek következményei lesznek.
- És sosem gondolta volna, hogy mennyire ragaszkodik azokhoz az emberekhez, akiket valóban szeret.

- Nehezen enged magához közel másokat.  
- Elveszettnek és céltalannak érzi magát.
- A rossz döntései következményeit cipeli a vállán.
- Mindent, amit a szülei és a környezete által magába szívott, egyszerűen csak próbálja teljes mértékben hátrahagyni.
- Igyekszik kiölni az érzéseit.
- Seggfejként viselkedik kivétel nélkül mindenkivel.
- Nincs családja.
- Nincsenek barátai.
- Egyedül van és ezt gyűlöli.
- Megtanult hazudni, pedig korábban nagyon őszinte volt.

A fent kiemelt tulajdonságok máig igazak rá.

- Nincs más teendőd – nyomta a kezembe a terjedelmes tasakot a férfi, ami tele volt olyan kapszulákkal, amiket lányoknak szoktak adni a bulikban. Én magam is tudtam, hogy határozatlan voltam és ez a tekintetemből is áradt. Miattam most az összes itt tartózkodó fiatal lány célpont lehet, ami miatt szörnyű dolgok történhetnek velük. Apu viszont rákkal küzd. Ha nem lesz pénze a családomnak rá, akkor minden bizonnyal meg fog halni. Lennék annyira önző, hogy egy ember érdekében feláldozzak legalább százat? Rossz ember vagyok, ha ezt teszem?
- Oda kell adnom a pultosnak – alig halhatóan ejtettem ki a szavakat, mert Amerikában sokan beszélnek spanyolul. Én pedig késsel a párnám alatt alszom már hetek óta. Biztos ezt akarom? Nem. De ezt kell tennem. Nem maradt más választásom.


- Itt a fizettséged – a tetovált nyakú férfi úgy nyomott ötven dollárt a kezembe, mintha attól félne, hogy elkap tőlem valami gyógyíthatatlan betegséget. Én természetesen nem voltam elégdedett az összeggel, mivel ennek a többszörösét beszéltük meg. Nekem pedig határozottan lelkiismeret-furdalásom volt a dolog miatt, amit tettem... Szimplán csak igyekeztem úgy élni, mint akit ez nem érdekel.
- Nem ennyiről volt szó – talán más azt gondolná, hogy nem én vagyok a legélesebb kés a fiókban, amiért olyan emberrel állok le vitatkozni, aki egyetlen pisztolylövéssel átrepítene a másvilágra. Én mégis igyekeztem állni a férfi tekintetét, aki még arra sem vette a fáradtságot, hogy legalább megpróbáljon megleckézetetni.
- Kiszállhatsz most, Isaiah – a hangja jóval lesajnálóbb volt, mint amit eltűrtem volna. A kezem ökölbe szorult, ő ezt észrevette és határozottan szórakoztatta is – De akkor nem kapod meg a többi pénzt.


- Megjöttem – kiabáltam be a konyhába, ahol életem három kedvenc nője tartózkodott. Ahogy beléptem, először a barátnőm feje búbjára nyomtam egy puszit, majd Rosalie haját borzoltam össze, végül pedig édesanyámat zártam a karjaimba és hajtottam a vállára a fejem. Jóval túlnőttem már az egész családon, így ez kifejezetten gerincpróbáló feladat volt.
- Illetve hoztam pénzt – minden héten hazaadtam azt, amit a drogcsempészéssel kerestem. Egyre inkább kezdtem hozzászokni a dologhoz, így ügyesebb is voltam már benne. Anya kezébe most száz dollárt hoztam, ő pedig összevont szemöldökkel számolta le azt. Tudtam, hogy sántít neki a sztorim, hiszen annyit tudott, hogy építkezéseken segítek suli után. Szerencsémre bízott bennem, ezért nem nézett utána annak, hogy pontosan mit művelek,d e nagyon félt attól, hogy átvernek, lehúznak s az egész még az iskola rovására is megy.
- Fáradtnak tűnsz, Isi – lábujjhegyre kellett állnia ahhoz, hogy megpróbálja az arcomra simítani a kezét. Én hátrahúzódtam, mivel a családomtól sem szerettem, ha az engedélyem nélkül nyúltak hozzám – Nem kellene ezt csinálnod.
- De kellene – összevont szemöldökkel néztem rá – Rosie csak a jövő hónapban kap fizetést. Apának pedig nem biztos, hogy lesz jövő hónap.
Talán keményebben szóltam vissza anyának, mert néha úgy éreztem, hogy én vagyok az egyetlen, aki tényleg azt akarja, hogy apa meggyógyuljon. Én nem tudok beletörődni abba, hogy tizenhét évesen elveszítem az apámat. Képtelen vagyok arra, hogy elveszítsem az apámat.


- Apádnak nincs már sok hátra – összerezzentem, miközben a kórház mosdójában mostam meg a kezem. Újabban már a saját szüleimtől is kivert a frász és bár sokan viccelődtek körülöttem azzal, hogy rossz a lelkiismeretem... Valóban az volt. Nem tudtam kiszállni ebből az üzletből annyira egyszerűen, mint ahogyan azt hittem. Talán butaság volt olyan embertől segítséget kérnem, aki határozotan a törvényt igyekszik kijátszani, ugyanakkor nem volt más választásom.
- Ezért vállaltam több munkát – büszkeséggel töltött el, hogy ilyen diplomatikus választ tudtam adni neki – Ha eleget dolgozom, akkor jövő hétre meg lehet a pénz, és apa megkaphatja a kezeléseket. Talán még meg tudjuk menteni.
Ez volt az első pillanat, amikor a férfi szemében mintha büszkeséget láttam volna. Én legalábbis akkor még azthittem, hogy azt látom.
- Megkapod az egész összeget ebben a pillanatban – kíváncsian vártam a folytatást. Tudtam, hogy ára lesz ennek a szívességnek – De le kell törlesztened az adósságodat. A lehetőség adott. Bármikor kiszállhatsz, viszont akkor több pénzt nem tudunk neked biztosítani.
- Legyen így – ekkor már hezitálás nélkül fogtam kezet az ördöggel. Nem gondoltam bele abba, hogy milyen következményekkel járhat a döntésem. Azon a ponton már túl voltam, hogy másoknak ártottam. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy apa meggyógyulhasson.


Tíz év. Tíz év szenvedés, tíz év tapasztalat. Tíz év érzéketlenség. Tíz évig én magam is szedtem bizonyos gyógyszereket annak érdekében, hogy józan tudjak maradni az őrületben, amit saját magamnak kreáltam. Máig tisztán csengett a füleimben anyám utolsó szavai, amiket hozzám intézett. Hogy nem láttam a nővéremet. Nem engedett be apához. A barátnőmmel pedig szakítani sem tudtam tisztességesen, egyszerűen csak el kellett tűnnöm. Mindenki keresett, értesültema hírekből erről, de a személyazonosságomat már rég eldobtam magamtól, pár hónap múlva pedig egyszerűen halottnak lettem nyilvánítva.
Tudom, hogy a családom nem volt álhatatos, ami engem illetett, ezért pedig hálás voltam neki. Örültem volna, ha egyszerűen csak feldolgozzák az eltűnésem és elfelejtenek... Legalábbis évekig ebbe a hitbe ringattam magam.
Én a magam részéről folyamatosan a szökésemen gondolkoztam. Hónapok óta terveztem, hogy miként fogok emigrálni az Államokba, ami miatt súlyosan eluralkodott rajtam a paranoia. Több embercsempésszel is üzleteltem, lényegében az összes pénzemet odaadtam nekik annak érdekében, hogy biztonságban – vagy legalább egyben – hazajuthassak. A második menettel elkaptak és menekülnöm kellett. A harmadik turnus volt a leginkább idegőrlő, de sikeresen bejutott a kocsi Dallasban. Folyamatosan úgy mentem végig az utcákon, hogy a hátam mögé néztem és mélyen az arcomba húztam a sapkámat. Az utolsó centjeimet pedig arra áldoztam, hogy az otthoni telefonunk számát felcsörgethessem, miközben mindenféle istenséghez imádkoztam azért, hogy valaki felvegye... Még ha nem is a családom az. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, amikor meghallottam a nővérem hangját. A könnyeim ekkor már szúrták a szememet, legszívesebben kifakadtam volna, de egyetlen hívást mertem magamnak megengedni, tehát gyorsnak kellett lennem.
- Rosie – talán életemben először hívtam őt így – Zai vagyok... Könyörgöm, hinned kell nekem. Nem teheted le most. Itt vagy még? Nem is számít tulajdonképpen, csak beszélnem kellett valakivel.
Nagyot nyeltem, miközben gyorsan körbetekintettem az üres utcán, aztán újra a fülemhez emeltem a kagylót, hogy a következő szavakat angolul suttogjam bele – Folyót kell keresnem, különben ki fognak nyírni. Dallasban nem lehet csak úgy mászkálni az utcákon, tehát vigyázz magadra, ha ott vagy, jó?
Nem vártam meg a válaszát, egyszerűen csak lecsaptam a telefont és mindenféle tájékozódást segítő eszközt mellőzve indultam vissza a városba pénz és étel nélkül. Közben pedig csak reménykedni mertem abban, hogy értette az utalásokat és elküld valakit értem.