Finoman fogalmazva is érzelmi hullámvasútként tudnám leírni az elmúlt néhány napot. Elveszíteni valakit, aztán rádöbbeni, hogy a hatóságok állítása ellenére életben van olyasmi, amit sosem mertem volna elhinni a saját testvéremmel kapcsolatban. Olyan hosszú ideje volt már, hogy bejelentettük az eltűnését és mégis olyan érzés volt most mellette lenni, mintha csupán pár hét telt volna el, hiába változtunk meg azóta mindketten. A jelenléte olyan törékeny és olyan bizonytalan volt, hogy éjszakánként aludni sem tudtam, mert mindig ellenőrizni akartam, hogy megvan-e még és nem tűnt-e el, mintha az egész csak egy álom lett volna. Talán hibáztathatnám magamat azért, mert nem szenteltem az egész életemet az öcsém megtalálásának. Ha most jobban belegondolok, belém mar a bűntudat, amiért nem tettem meg. Tudva, hogy életben volt, bármi történt is vele és akármilyen komoly dolgokba is keveredett... Vakon ki tudnám jelenteni, hogy ha van rá lehetőségem, biztosan segítettem volna rajta valahogyan, hogy elkerülhető legyen az elmúlt tíz év. Ettől függetlenül igaz marad, hogy az, aki nem akarja, hogy megtalálják, igenis el tud bújni. Pontosabban tűnni. Épp, mint Zai.
Nem tudnám teljes felszabadultsággal azt mondani, hogy már-már számítottam rá, hogy az öcsém újra el fog tűnni, ugyanis amikor az üres lakásba értem haza, kicsit sem voltam vicces kedvemben. Utólag és jó néhány mély levegővétellel később persze már azt tudom mondani, hogy tudom, milyen az öcsém és azt is, hogy sosem szeretett rám hallgatni, tehát tényleg várható volt, hogy el fog menni valahová. De valahol mélyen talán bíztam benne annyira, hogy hagy egy üzenetet a hűtőn, vagy egy cetlit a konyhapulton, esetleg abban, hogy küld egy sms-t azzal kapcsolatban, hogy jól van és nem olyan okokból nem jön haza éjszakára, amelyek között szerepel az, hogy komoly baja esett. Minden szempontból butaság volt, amit elkövetett, bennem pedig a pánik és düh váltakozott egyik pillanatról a másikra, ahogyan próbáltam elképzelni, hogy mi tartja fel őt abban, hogy haza jöjjön.
Mondanom sem kell, hogy egy percet sem sikerült aludnom. Nem azért, mert magamat féltettem, hanem mert a lépcsőházban visszhangzó minden ajtócsapódásban, vagy egyébként teljesen megszokott, de egy átaggódott éjszakán inkább szokatlannak tűnő zajban Zai-t sejtettem. Kevés sikerrel. Nyilvánvaló volt, hogy a rendőrséget nem hívhatom. A szüleim nem tudtak semmit, tehát ők is kiestek, Cassie-nek nem mondhattam el az egészet, Dan-t pedig már így is eléggé belerángattam ahhoz, hogy most is értem kelljen aggódnia. Aggódtam én mindenki helyett. Mire tényleg meghallottam a zárban zörgő kulcs hangját, már minden idegszálam ki volt hegyezve a belépő személyre, de nem rohantam le rögtön. Helyette a kanapén ülve vártam még néhány másodpercet, mielőtt a könnyektől még mindig maszatos arcomat törölgetve fel nem álltam a helyemről. Az öcsém hangját hallva akkora kő esett le a szívemről, hogy kis híján újra el tudtam volna kezdeni a bőgést, de  a szavai nagyon is szíven találtak, tényleg le akartam szidni, amiért azt tette, amit.
- Ennyi? Nem szeretnél esetleg mondani még valamit? - A hangom rekedt volt, de hamar rátaláltam a megfelelően csípős hangnemre, amit ezúttal Zainak szántam. Konfliktuskerülő embernek tartom magamat, de az elmúlt időszak nem épp a lelki békém megtartását segítette.
- Isaiah Fadil Silvera... - Úgy hangozhattam, mint édesanyánk, de ezen a ponton kicsit sem érdekelt már. Ha azt hittem, korábban sikerült lenyugodnom, most éreztem, ahogyan egyre inkább megy fel bennem a pumpa. - Nehéz lett volna legalább egy üzenetet hagynod? Vagy jelezni, hogy nem tűntél el újra? - Lehet, hogy egy ideig még választ is vártam ezekre a kérdésekre, de ezen a ponton már elkapott minden eddig felgyülemlett érzelem és egyszerűen csak buktak ki belőlem a szavak egymás után.
- Megbeszéltünk valamit, te pedig úgy viselkedsz, mint egy lázadó tinédzser, amikor te is tudod, hogy milyen komoly ez a helyzet. - Őszintén szólva neki kellett volna csak tudnia igazán, hiszen ő tud minden részletet azokról a dolgokról, amelyekbe belekeveredett. - Nem szórakozásból kértelek meg, hogy maradj itthon. - Elkeseredetten sóhajtottam fel, miközben már az is megfordult a fejemben, hogy hozzá vágok egy díszpárnát. - Tudom, hogy nem minden az, ami itt elérhető számodra... - Ezen a ponton körbe mutattam a lakásomon. - De nem csinálhatod ezt velem. Tudod, hogy mennyire aggódtam? - Megremegett a hangom. Egy pillanatra a plafon felé fordítottam az arcomat, hogy visszakényszerítsem a könnyeimet a korábbi helyükre. - Azt hittem, hogy... - Összepréseltem az ajkaimat és elfordultam tőle, kapaszkodva a reménybe azzal kapcsolatban, hogy képes leszek előbb leszidni őt és csak azután bőgöm el magamat. Kevés sikerrel.

Tökéletesen tiszttában voltam azzal a ténnyel, hogy nem fogom kitenni az ablakba azt, amit a nővéremtől kapok, mégis, miután leszálltam a buszról, hosszú és magabiztos léptekkel indultam az otthonunk… Otthona felé. Nem kellett forgatókönyveket gyártanom a fejemben azzal kapcsolatban, hogy miért döntöttem úgy, ahogy. Tisztában vagyok azzal, hogy ő mit gondol a jelenlegi helyzetről és én hogyan érzek mindennel kapcsolatban. Nem mondom, hogy mindez nincs így rendben, mivel ez csak annyit eredményez jelenleg, hogy míg nekem van tapasztalatom a törvényenkívüli törvényekről, addig a nővérem hasonlóval nem rendelkezik. Ugyanakkor megesküdtem magamnak, hogy bár az én életem nem olyan fontos, mint az övé vagy a szüleinké, ettől függetlenül még emberből vagyok. Vannak saját értékeim, van értékrendem, követek el hibákat még akkor is, ha tegyük fel, meg tudom hozni a pragmatikus döntéseket, ami a közösségnek a legjobb lehet. Talán el kellett volna menekülnöm egy másik országba, nem pedig hazajönnöm, mert akkor mindenki más biztonságban lehetne körülöttem. Ugyanakkor tartoztam annyival a családomnak, hogy hírt adtam magamról. Tudniuk kellett, hogy nem tűntem el, mivel valószínűleg soha nem hittek a halálomban. Addig nem, amíg elő nem került volna a testem.
Tisztában vagyok vele, hogy meghalni az én helyzetemben nem olyan könnyű és kényelmes, mintha nem várna haza senki. Tulajdonképpen ez a szó egyfajta értelmében tényleg így volt, de ettől függetlenül valakit, aki eltűnik, nem olyan könnyű kitörölni. Önző és hazug dolog tőlem, ha azt állítom, hogy csupán a jó szándék vezérelt, mivel nekem ugyanúgy hiányzott a családom, mint én nekik. Az elmúlt tíz évben egy görcs volt a gyomrom, mert attól rettegtem, hogy a rák kiújul apánál és a nővérem már nem csak engem, hanem őt is elveszítik ismét.
Most pedig, gyakorlatilag pont arra készülök, hogy bemenjek a házisárkányhoz, aki minden bizonnyal aggódott. Van mobilom, de nem olyan, amin komolyabban el tudna érni engem bárki. Ennek elég egyszerű oka van. Egyáltalán nem szándékozom bárki kezébe adni a tartózkodási helyem, emiatt csak akkor telefonálok, ha nagyon muszáj. Tudtam, hogy valószínűleg nem ismerem azokat, akik jelenleg rám vadásznak, emiatt soha és sehol sem vagyok biztonságban. Ugyanez igaz volt Rosalie-ra is onnantól kezdve, hogy felhívtam őt telefonon.
Tudtam, hogy teljesen felesleges húznom az időt, emiatt határozottan raktam be a kulcsomat a zárba és léptem át a küszöbön. Nem tudtam, hogy pontosan mire számítsak és mivel hátat fordítottam a lakásnak, abban sem voltam biztos, hogy az előszobában várakozik-e vagy sem. Ezt a pillanatot választottam arra tökéletesnek, hogy megszólaljak végre.
- Ha veszekedni akarsz – nem csupán a kulcsot fordítottam el a zárban, még a láncot is feltettem a helyére – Akkor gyorsan mondd mit szeretnél, meg foglak hallgatni anélkül, hogy közbe szólnék.
Mivel nem volt nagy az otthona, gyakorlatilag üvölteni sem kellett azért, hogy hallja az általam kiejtett szavakat. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz ez egy könnyű menet, ezért jobb túlesni a női aggódáson, aztán megadni a logikus és egyszerű magyarázatot. Ennek ellenére nem éreztem azt, hogy eleged mondtam volna.
- Ha azt hiszed, hogy csak azért csinálok dolgokat, mert mindenképpen ellent akarok mondani neked, akkor ki kell ábrándítsalak – ennek ellenére a hangom nem különbözött attól, amikor tinédzserként tettem meg pontosan a felvázolt szituációt. Talán semmit sem változtam az elmúlt tíz évben – Nem élhetek bezárva örökké. Ha folyamatosan elbújok, egyszer úgyis megtalálnak.
Nem beszélve arról, hogy tudott rólam a pasija, annak az orvos öccse, aki jelen helyzetben a legkisebb gond volt, mert őt így is köthette a titoktartás, meg gondolom a munkáját is elveszítheti azért, amit bevállalt értem. Azt, hogy a férfi mennyire megbízható, nem tudtam felmérni. Lanával és Athenával vajon hiba volt találkozni? Ezekre a kérdéseimre nem ma fogom megtalálni a választ.