- Tipikusan az a fajta srác, akinek nehezére esik kimutatni az érzéseit, legyenek azok akár jók vagy rosszak. Alapvetően kedves, megértő pasi, udvariasabb, mint a legtöbb, és odafigyelt rám, de megnyílni csak egy bizonyos pontig képes, és onnan sajnos nincs tovább. - Chrissa Andrews, személyi edző, ex-barátnő

- Jax a legjobb! Bár van néhány szarság a múltjában, amikről nem szívesen beszél, és amik miatt, ha rátör az ötperc (ami néha akár két hétig is eltarthat), legjobb nem nyaggatni. Ilyenkor van, hogy ki lehet rángatni a gödörből zenéléssel, vagy ha épp kapható egy kis iszogatásra meg füvezésre, az is segíthet. De van, amikor csak egy kis időt kell neki adni. - Andy McMiller, zenész, legjobb barát

- Jaxon jófej, rendes főnök, jókat lehet vele hülyülni, beszélgetni, szinte akármiről. Egyszer poénból írt nekem egy dalt, amit ott helyben talált ki, elég vicces volt. Viszont egyik alkalommal hallottam kiabálni Andy-vel, amikor valami el lett szúrva a beszállítókkal. Akkor kicsit ijesztő volt, remélem, én nem fogom soha magamra haragítani. - Lana Johnson, pultos, alkalmazott

- Mr. Davis egyértelműen az egyik legjobb fej tanár a suliban. Sőt! Ki merem jelenteni, hogy a legjobb. Az órái sosem unalmasak, ha épp elméletit ad elő, azt is meg tudja oldani, hogy érdekes legyen, és odafigyel a diákokra. Megértő, lehet rá számítani, hogy baj esetén meghallgat, kiáll mellettünk, és segít. Saját tapasztalat. - Peter Fox, gimnazista diák

- Imádom Jaxon Davis dalait, elég változatosak, tuti mindegyiknek megvan a története, és annyi féle érzés van bennük. Szerintem nagyon tehetséges, kár, hogy még mindig tök kevesen ismerik. Én az első youtube követői közé tartoztam, azóta már vagy öt-hatszázezren követik, de sokkal többet érdemelne. De hallottam, hogy pár hónapja nyílt valami bárja New Yorkban, ahol néha fel szokott lépni, alig várom, hogy egyszer én is el tudjak menni, és élőben is láthassam. - Mira Connor, futár, rajongó


New Orleans, 1996. nyarán
Levegő után kapkodva ülök fel az ágyban. Rosszat álmodtam, megint, a könnyeimmel küszködöm, és egyedül arra vágyom, hogy az anyukámhoz bújhassak, de a szoba sötét, üres, és az ajtón túlról kiabálás hangja szűrődik be. Nem akarom hallani, nem szeretem hallani, ezért azonnal a füleimre tapasztom a két tenyerem. Dúdolnék valami dalt, hogy megnyugtassam magamat, de hirtelen nem jut eszembe egyetlen jó dallam sem. Aztán mintha a saját nevemet hallanám, és a kíváncsiság győz. Leeresztem a kezeimet.
- Mi lenne vele? - hallom anya értetlen, szinte érzelemmentes visszakérdezését.
- Képes volnál csak úgy itt hagyni őt is?! Ennyit az anyai szeretetről! - Apa hangja dühös, gúnyos, ugyanakkor majdnem kétségbeesett.
- Ez most nem róla szól. Hanem arról, hogy ez így nem élet. Mindent hátra hagytam érted, a családomat, a tanulmányaimat... A szüleimnek igaza volt veled kapcsolatban. Amikor összeházasodtunk, azt ígérted, majd te megoldod, semmiben nem kell hiányt szenvednünk, ahhoz képest...  
-  Szinte még gyerekek voltunk, Emiko. Szerelmesek. De én még mindig szeretlek. Mégis mit vársz tőlem? Én megteszek mindent, ami tőlem telik, reggeltől estig húzom az igát az építkezésen, és...
- Mindent? Ez neked a minden? Egy lepukkant lakókocsi New Orleans határában, amiben alig férünk el hároman? Ez nem minden, ez semmi!
-  Emi, de én tényleg...
- Ne fárassz! Úgysem tudsz meggyőzni - anyám gúnyosan felnevet. - Hiszen legtöbbször még rendes ételt sem tudsz az asztalra tenni, mert eliszod az árát. Azt hiszed, nem tudom, hogy délután négy-öttől estig a kocsmában múlatod az időt? Gondolod, hogy nem érzem rajtad? - Egy kis csend áll be a veszekedésükbe, valami történik, de nem hallom rendesen. - Vége. Fogd fel! Elmegyek. A szüleim nyitnak egy új japán éttermet New Yorkban, hívtak, hogy segítsek be. Ott legalább volna esélyem talpra állni...
- Anyu? - kukucskálok elő a tolóajtó mögül, félve, könnyes szemmel. Ugye nem akar tényleg elmenni? Ám a nő, aki életet adott nekem, épp csak egy pillantásra méltat, mielőtt fogná a hátizsákját, és kilépne a lakókocsi ajtaján, ki az életünkből.



New Orleans, 2001. telén
- Készen állsz, Jaxon? - kérdezi Miss Redington biztató mosollyal az arcán. Én azonban csak megvonom a vállam. Nem tudom, hogy készen állok-e, hogy akarom-e. Nem, nem igazán. Az elmúlt két és fél évet a Webster családnál töltöttem, akik között végre tényleg otthon éreztem magam. Végre voltak rendes, kedves szüleim és testvéreim, akik tényleg szerettek, akik odafigyeltek rám. A házaspár számára én voltam az ötödik nevelt gyerek, akit befogadtak, de így is mindig volt rám idejük, azt éreztették, hogy én is fontos vagyok, hogy szeretnek. És bár időnként emlékeztettek rá, hogy ez talán csak átmeneti, hogy előbb-utóbb visszakerülhetek apámhoz, aki miután kiszabadul a börtönből, biztosan szeretne majd visszakapni, de én nem tudtam elképzelni, hogy tényleg érdekelném annyira a fatert, hogy jelentkezzen értem. Talán ezért van az, hogy most elárulva érzem magam, amiért Websterék csak úgy lemondanak rólam. Meg sem próbálnak harcolni értem. Lecserélnek majd valaki másra, egy másik problémás kölyök lép majd a helyembe, akivel ideig-óráig törődhetnek, és ennyi. Komolyan tudhattam volna, hogy végül nekik sem kellek majd, hiszen hogy kellenék bárkinek is, amikor a saját anyám is lemondott rólam? Mindegy. Megvonom a vállam, aztán megkerülve a szociális dolgozót, kinyitom az ajtót, és kilépek rajta. Tekintetem találkozik apáméval, és annak ellenére, hogy közel három éve nem láttuk, nem öleltük egymást, mindkettőnk arca érzelemmentes marad. Ez akkor sem változik, amikor már mellette ülök az öreg platós kocsiban, és nem is igazán szólalunk meg hazáig. Furcsa érzés újra belépni a régi otthonunk bejáratán. Nyomasztó. Visszahoz pár érzést és emléket, amiket jobb lett volna nem felidézni. Mégis reménykedem, hogy most más lesz. A lakókocsi is más. Szokatlan rend és tisztaság van. Végigfut az agyamon, hogy valószínűleg csak a gyámügy ellenőrzése miatt, de talán apám is megváltozott. Habozom egy ideig, aztán mély levegőt veszek, és belépek.
-  Na, mi lesz már, fiú? Lépj már beljebb, mert eltakarod a tévét! És ha már úgyis ott vagy, adhatnál egy sört a hűtőből az öregednek. - A hátam mögé pillantok, eddig észre sem vettem az új minitévét. Vajon mi egyéb újdonság van, mióta...? -  Süket vagy? Mozdulj, ha nem akarod, hogy hozzád vágjak valamit! És csinálhatnál valami ehetőt vacsorára is. Mondd, hogy tanultál valami hasznosat is azoknál a Watsonéknál! - És a remény szertefoszlik.



New Orleans, 2003. őszén
- Mit is mondtál, hogy estél el? - kérdezi az orvos, Dr. Wood, aki épp sínbe rakja a karomat, miközben a nővérke felteszi a röntgen képeket a táblára.
- Nem mindegy? Csak elestem – felelem kissé passzív-agresszív módon, ám ahogy észreveszem, hogy továbbra is mindketten várakozva bámulnak rám, idegesen kifújom a levegőt. - Suli után hazafelé mentem bringával, és rosszul vettem be a kanyart, aztán nekimentem egy út menti fának. Ennyi. Nem nagy ügy – vonok vállat rezignáltan.
- Oké, értem, fiam. És hogyan... ? Jézusom! - A doktor a kérdését félbe hagyva, elszörnyedve húzza feljebb a pólómat a karomon. - Ez az, aminek látszik? - kérdezi a könyökhajlatom alatti négy-öt apró, kerek forradásra szegezve a tekintetét. Próbálnám visszaigazítani rá a ruhaanyagot, de a törött karomba belenyilall a fájdalom, és a mozdulat félbe marad.  
- Mert minek látszik? - kérdezem inkább, ezúttal óvatosabban, finomabb hangszínen.
- Mintha valaki égő cigaretta csikkeket nyomott volna el rajtad. Jaxon, figyelj rám! Nekünk elmondhatod az igazat, rendben? Megbízhatsz bennünk. Hiszen ismersz már minket. Csak segíteni akarunk. Engedd, hogy segítsünk... - A szemeiben most annyi törődés van, annyi együttérzés, hogy nem bírom elviselni. Muszáj lehajtanom a fejem.



New York, 2007. tavaszán
Miután visszakapom a taxisofőrtől a féltve őrzött cetlimet, és kitesz az azon felírt címen, a hátizsákommal még legalább negyed órán át szobrozom az út mellett, az étterem előtt, mire bátorságot gyűjtök, és végre be merek lépni annak ajtaján. A hely nagyobb és elegánsabb, mint gondoltam, és mivel épp ebédidő van, elég sokan tartózkodnak idebenn. Én azonban nem enni jöttem. Bár ha azt is kapok, nem fogom visszautasítani. Tegnap este óta nem ettem egy falatot sem. A megtakarított pénzem minden egyes centje kellett az útra.
- Hali! Emiko Ishidát keresem! - lépek a felszolgáló pulthoz, a mögötte szorgoskodó negyvenes nő azonban épp csak egy futó pillantást vet rám, mielőtt elutasítana.
-Igen? Na, ne mondd! A főnök most nem ér rá. Mit akarsz tőle, kölyök?
- Én... Már vár rám. Azt hiszem. A fia vagyok. - Szinte hallom, ahogy a nő álla koppan a padlón, miután kiguvadó szemekkel ténylegesen felém fordul. Várakozva meredek rá, de közben kissé idegesen dörzsölöm meg a bal alkaromon levő tetoválást, amely látszatra áldásosan takarja ugyan a hegeimet, de tapintásra még mindig egyértelműen észrevehetőek.
- Ryo? - kérdezi egy másik döbbent hang mögötte, a hátsó ajtón kikukkantva. Már több mint tíz éve nem szólított így senki. És már egy évtizede nem hallottam ezt a női hangot. De így is felismerném, száz közül is.
- Szia, anya!
- Te... mit keresel itt?  
- Azt írtad a legutóbbi üzenetedben, hogy bármikor eljöhetek...
- Igen, csak nem számítottam rá. Nem válaszoltál. - Ez igaz. Mert azonnal útnak indultam. Nem akartam megvárni, amíg ismét új nevelőszülőket kapok, akiket akár csak egy kicsit is megszerethetek. Vagy ami még rosszabb: az otthonból újra visszatoloncolnak apámhoz. Bár közel tizenhat évesen valószínűleg előbb-utóbb az utcán végzem majd. Nem kellek senkinek. De anyámmal talán még adhatunk egymásnak egy új esélyt.



New York, 2020. telén
- Készen állsz, Jax? - dugja be a rusnya képét Andy az irodába. - Mindjárt kezdünk!
- Jaja, máris megyek, csak még alá kellett írnom a megrendeléseket! - Egy utolsó firkantás, aztán indulok is a nyomába, útközben magamhoz véve a gitáromat. A banda többi tagja már készen áll, elhelyezkedtek a színpadon, és enyhén szólva vádlón merednek rám, ahogy épp felrongyolok melléjük. De a negatív érzések azonnal elszállnak, amint felzendülnek az első akkordok. Ezt keresem, és ezt szeretem a zenélésben, mióta csak felfedeztem, hogy van némi tehetségem hozzá. Bármi gondom is van vagy volt, bármilyen időszakon is megyek éppen át, ilyenkor mindig minden sokkal könnyebbnek, gondtalanabbnak tűnik. Ilyenkor el tudom felejteni, hogy épp ma egy éve veszítettem el végleg anyámat. Átmenetileg el tudom feledni mindazt, amin gyerekként keresztülmentem. És hálás vagyok érte, hogy a Nagy Almába költözésem után gyökeresen megváltozott az életem. Hogy barátokra leltem, akik bevezettek a zene világába. Hogy ebben megtaláltam önmagam, és sikerült olyan diplomát szereznem, ami ehhez köthető. Tanárként szeretem a munkámban, hogy a zene által elérhetem a kölyköket, akik hasonló cipőben járnak, mint én egykor. És néhány hete végre újra meg tudtam nyitni a “Ryo”-t, amit Andy-vel magunkra formáltunk, hogy egy autentikus japán étterem helyett sokkal inkább tükrözze azt, akik mi vagyunk. Az pedig csak hab a tortán, hogy ezzel kaptunk egy helyet, ahol bármikor felléphetünk a bandával. Sok munka volt, de megérte, főleg mert meglepően sokan eljöttek a nyitásra, és azóta is minden héten egyre többen lesznek. Állítólag néhány celeb is időnként benéz hozzánk, akik szívesen posztolnak is a bárról a közösségi médiában. Egyértelműen jobb hírverés, mint a saját dalaimat bemutató youtube-oldalam.
- Szuperek voltatok fiúk! - rohamoz meg bennünket egy kisebb rajongói lánycsapat, mikor végül lesétálunk a porondról. Ám az én tekintetem megakad a pultnál egy csinos, fiatal szőkeségen, és le sem tudom venni róla a szemem...