Jordan & Tris

Millió olyan dolog van, amiben nem értek egyet a szüleimmel. Azt gondolom egy bizonyos életkor után minden gyerek rendelkezik némi egészséges kritikai érzékkel, ha a saját szüleiről van szó, és jellemzően ez a kritikai érzék segít nekünk eldönteni, hogy mik lesznek azok a viselkedésminták, amelyeket nem szeretnénk mi magunk tovább vinni a saját életünkben. A szüleim például hívő emberek, abban az értelemben legalábbis biztosan, hogy azt gondolják, a kisebbik fiukon segítenie kellett volna, hogy kiszakítják őt a megszokott életéből a barátai közül és bedugják egy otthonától távoli, buddhista szerzetesekkel teli helyre. Az én szememben ez azt jelenti ők abban hisznek, hogy minden ember csak magán tud segíteni, nekünk pedig állnunk kellene a pálya szélén és nem tenni semmit, ha nem saját magunk arany középútjáról van szó.
Velük ellentétben én határozottan azt gondolom, hogy adni jó, mindegy hogy egyszerű szívességről, vagy épp pénzbeli, esetleg tárgyi értékről van szó. Nem gondolom magamat sem szentnek, sem tökéletesnek attól, hogy képes vagyok segíteni a barátaimnak, vagy épp kiállok az öcsém mellett a szüleinkkel szemben akkor is, ha ők ezt tiszteletlenségnek tartják. Inkább az én lelkiismeretem legyen tiszta, mint hogy önzőmód éljem az életemet.
Szerettem volna többet tenni Jordanért és úgy segíteni neki, hogy az ne csak egy fájdalomcsillapítóban, vagy egy pohár vízben merüljön ki, de abban sem voltam biztos, hogy hagyná hogy orvoshoz vigyem. Abban meg végképp nem hittem, hogy elfogadná, ha a kapcsolataimon keresztül megpróbálnék keresni neki egy másik orvost. Így van ez a férfi büszkeséggel, ami nekem is elég ismerős volt, hogy ne akarjam elítélni érte.
- Hogyne. Milyen magasra tegyem? - Nem egy szimpla ájulásról volt szó, amivel kapcsolatban minden elsősegély oktatáson adtak némi eligazítást, és bár volt egy alapvető tudásom mások ellátásával kapcsolatban, mégis inkább a jogszabályok világában mozogtam otthonosan, mintsem egészségügy terén. Amikor sikerült Jordant leültetnem a kanapéra, a lábához húztam az egyébként szinte csak díszként funkcionáló ottománt, amire még egy díszpárnát is helyeztem, hogy minél megfelelőbb legyen neki. - Jó így, vagy kérsz még alá párnát? - Csak azután mertem magára hagyni, hogy a lábát rendben érezte.
Tartottam ugyan tőle, hogy az én idehaza tartott fájdalomcsillapítóm nem elég erős most, de mivel jobb opcióm nem volt, kénytelen voltam azzal kiszolgálni Jordant. - Nem biztos, hogy a legerősebb, de hamar felszívódik. - Ha pedig az agya hisz a placebo hatásban, talán rögtön egy fokkal jobban tudja majd érezni magát, miután beveszi a pirulát.
- Ne vigyelek inkább kórházba? Hátha körbe tudok telefonálni, hogy valahol fogadjanak..? - Az ő fájdalma volt itt a tét, ezért nem is mertem a beleegyezése nélkül dönteni. - Ha nem javul, ne várjunk sokat, rendben? Nem fájjon, ha nem muszáj. - Aggódó pillantást vetettem rá, s figyeltem ahogyan bizonytalanul ugyan, de leöblíti a fájdalomcsillapítót. Még abban sem voltam biztos, hogy én vettem a gyógyszert, mert hajlamos voltam megfeledkezni az ilyen dolgokról, helyette Kris gondoskodott róla, hogy túléljek egy-egy betegséget, ami ritkán döntött ugyan le, de annál jobban megviselt. Olyan fájdalmam mégsem volt még soha, mint Jordannek - pedig csak külső szemlélő voltam -, ez pedig épp eleget elárult a helyzet komolyságáról.
- Szerintem ez már inkább tájfun. - Hiába ingattam meg rosszallóan a fejemet, a szám sarkába mosoly költözött. Jordan viccelődése talán azzal volt egyenlő, hogy a fájdalom ellenére nem hagyta el magát teljesen, de az aggodalom még mindig ott csengett a hangomban, amikor újra megszólaltam. - Ne mozdulj, hozok jeget. - Nem direkt kértem olyanra, amit valószínűleg amúgy sem tett volna meg, utólag láttam csak be, hogy ez legalább annyira volt csak humoros, mint az ő szavai korábban.
A jég mellé szereztem egy törölközőt is, amit megfelelően hajtogatva egy komplett kis csomaggal tértem vissza a nappaliba. - Nézd, ezt rá tudjuk rakni. Ha túl hideg, hozok még törölközőt. - Miután a térdére helyeztem a borogatást, vele szemben helyezkedtem el, a fotel szélére ülve csak, hogy ha még valamiben a segítségére lehetek, rögtön meg tudjam tenni. Ezen a ponton valójában nem is a magyarázata érdekelt, hanem a tény, hogy jobban érzi-e magát.
- Ne butáskodj. Hívnod kellett volna és akkor elmentem volna érted. - Megtámaszkodtam a saját térdeimen, és összefűztem magam előtt az ujjaimat, miközben őt figyeltem. - Mi történt nálatok? Minden rendben? - Kíváncsian fürkésztem az arcát, majd hátra dőltem. - Ne mondd, hogy csak időjárást jelenteni jöttél - újabb halvány mosoly formálódott az ajkaimon, mellé pedig a szemöldökeimet is megemeltem, ahogyan felé pillantottam.

Tristen & Jordan

Nagyon szerettem volna tudni azt, hogy miféle rossz karma befolyásolt ennyire engem. Ahogy a térdemre szorított kezekkel próbáltam magam tartani, a tenyerem a falnak csapódott Tris ajtaja mellett, és félig lecsúszva a földön igyekeztem erőt venni magamon. Gyűlöltem gyengének látszani, utáltam, ahogyan végigfolyik a saját izzadtságom az arcomon, majd könnybe lábad a szemem és nehezen tűröm a fájdalmat. Férfiből vagyok, tudnom kellene kezelni ezt a helyzetet, mégis minden egyes milliméter, amivel lejjebb csúszik a testem a fal mellett, egyszerre szomorít el és okoz csalódást.
Nem hittem benne, hogy eredendően elcseszett lennék, mivel annak ellenére, hogy nem jöttem ki mindig jól a családommal, azért normálisan nőttem fel. Szerettem magamban szidni anyámékat, amiért képtelenek voltak azt a szintű figyelmet megadni nekem, amit gyerekként igényeltem volna, ugyanakkor viszont minden alkalommal felmentettem őket a felelősség alól, mivel idősek voltak, amikor megszülettem. Talán az a méreg, amit a fiatalabb bátyám iránt éreztem, egy kicsit más volt. Ő és én soha nem leszünk képesek zöldágra vergődni, mivel kettőnkben mindössze egyetlen dolog volt hasonló: a makacsság, amit egymás iránt tanúsítottunk azzal kapcsolatban, hogy képtelenek vagyunk kijönni egymással. Én pedig egy pillanatra sem akartam ezen változtatni csak azért, mert most éppenséggel elviselhetetlen fájdalmaim vannak, amik ismét arra emlékeztettek, hogy az életem gyakorlatilag romokban van még akkor is, ha ezt nem akarom magamnak beismerni.
Az, hogy Lanával nem könnyű a kapcsolatom, összességében annyira nem meglepő tényező. Lényegében következik abból, ami miatt Rachellel vége lett közöttünk gyakorlatilag mindennek. Én vagyok az, aki akkor is és most is elvágta magát attól a lehetőségtől, hogy boldog lehessek valakivel. Nem gondolom azt, hogy nem érdemelném meg, inkább arról van szó, hogy magam sem tudom, hogy egyáltalán hogyan kellene kezelni az egész helyzetet, ami velem van, emiatt pedig képtelen lennék egy egészséges, gyönyörű nőre erőltetni magam. Amúgy sem tűrtem jól azt, ha valaki pátyolgatott, talán túlságosan karakán jellemű személy vagyok. A másik tippem pedig az, hogy túl sok toxikus maszkulinitás miatt nem sírok, nem kérek segítséget, inkább hagyom magam főni a saját levemben, közben pedig élek a semmibe. Talán a szüleimnek igaza van abban, hogy mindenbe belekezdek és semmit se fejezek be úgy igazán. Hogy én vagyok az egyetlen, aki a saját sorsát ennyire rossz útra terelte, mivel így vagy úgy, de Lanával sem lett volna kötelező se viszonyt kezdeményeznem, se veszekedni olyan hülyeségeken, hogy nem söpör fel akkor, amikor nekem kedvem tartja ahhoz. Nyilvánvalóan lehetne kevésbé hanyag, de én is kerestem a lehetőséget a kötekedésre.
Talán a fájdalom miatt pár pillanatra elveszíthettem az eszméletemet, vagy képtelen voltam bármi másra koncentrálni, mivel egészen addig filmszakadásom volt, hogy Tris ajtót nyitott. Egy pillanatra azt sem tudtam volna megmondani, hogy egyáltalán hogyan jutottam el idáig, és mit keresek itt, de amikor megéreztem azt, hogy a karomat a nyakába rakja, minden erőmet összeszedve igyekeztem beljebb sétálni vele. Az, hogy sétáltam mondjuk erős túlzás és nagyképű kijelentés volt, mivel a sérült lábamat nehezen tudtam mozdítani.
- Segítesz feltenni valahova a lábam? – nehezen formáltam meg a szavakat, ezen a ponton már gyakorlatilag csillagokat láttam – Be kell borogatnunk. Erős fájdalomcsillapítót hozz. Nem baj, ha kiüt.
Nem utasítani akartam, de éreztem, ahogyan lassan hányingerem lesz, emiatt behunytam a szemem és próbáltam kerülni a plafont a tekintetemmel. Ezen a ponton nem tudtam olyan szavakat használni, hogy kérlek, vagy hasonlók. Miután sikerült a lábamat alátámasztani valamivel, remegő ujjakkal kezdtem el feltűrni a nadrágomat, mert nem akartam ennyire gyengének tűnni. Annak ellenére sem, hogy egészen eddig egyetlen szót sem voltam képes kinyögni.
- Köszönöm – ezen a ponton tényleg hálásan pillantottam rá, ahogyan a gyenge ujjaimmal próbáltam meg ráfogni a pohárra és elvettem tőle a gyógyszert. Miután biztos voltam benne, hogy egyiket sem ejtem el, gyorsan bevettem azt – Ha nem elég, majd még veszek be. Szerintem este vihar lesz.
Sokat viccelődtem azon, hogy két lábon járó meteorológiai jelentés lett belőlem, amióta megsérültem. Nem is értem miért egy vegyesboltban dolgoztam, amikor már tényleg meg tudom szégyeníteni az időjósok képességeit egy ilyen vacak lábbal.
- Ne haragudj, hogy így rád törtem – nagyon erősen kellett tartanom magam ahhoz, hogy ne váljak túlérzékennyé ebben a helyzetben – De nem volt hova mennem.

† öltözék †   kérlek, legyél itthon      † 672 szóban

Jordan & Tris

Minél többet gondolkodom a válásomon, annál inkább úgy érzem, hogy valahol mélyen legbelül tulajdonképpen számítottam rá, hogy így fog alakulni. Meglehet, hogy csak a saját lelkiismeretemet próbálom azzal nyugtatni, hogy mindvégig tudtam erről és nem egy balfék vagyok, aki azt sem veszi észre, ami az orra előtt történik. Mégis, egyre biztosabb vagyok abban, hogy ennek így kellett lennie. Nem úgy akarok rá gondolni, mint elvesztegetett időre, sokkal inkább egy olyan időszakként, amiből kénytelen vagyok valamit tanulni, mert kegyetlenség lenne az élettől, vagy bármi mástól, ami a világunkat irányítja, ha puszta szórakozásból kellett volna végigmennem az elmúlt hónapokon. Nem érzem úgy, hogy bele kellene rokkannom abba, hogy elvált ember vagyok, habár akkor úgy éreztem, hogy ez a világ legrosszabb dolga, ami történik velem. Nem tudom mi mindent kellett volna még adnom Allienek, hogy mellettem maradjon és legalább annyira szeressen, mint én őt. A dolgok jelenlegi állása szerint pedig nem is fogom soha megtudni, magamnak kell rájönnöm arra, hogy mi az, amiben változtatnom kell, ami az emberi kapcsolataimat illeti.
Nehéz lenne azt mondani, hogy már eléggé ismerem magamat és rájöttem, hogy mi lehetett a gond a házasságomban - mivel minden két emberen múlik, ezért nem mondhatom azt, hogy semmi nem volt az én hibám, szimplán csak nem vagyok az az ember, akivel rajtakaptam az ex feleségem. Egyébként is gyenge kifogás lenne másra fogni. Viszont az, hogy Allien túl minden kapcsolatom rendben volt, mégiscsak elgondolkodtatott. Nyilván teljesen más rokoni szálakról, vagy baráti kapcsolatokról beszélni, de ha olyan nagy baj lenne a személyiségemmel, vagy viselkedésemmel, valaki már biztosan figyelmeztetett volna rá.
Kicsit bántam, hogy az öcsém ma nem tartózkodott nálam, mert az ő társaságában sokkal kevesebb időm volt a saját nyomoromon gondolkodni és egyébként is jobban örültem volna neki, ha az ex feleségem helyett valami teljesen más tölti ki a gondolataimat. Amelyek közül az szakított ki, hogy meghallottam, ahogyan valaki szabályosan, többször is megüti a bejárati ajtót, amit soha nem lehetett volna összetéveszteni valamilyen máshonnan jövő hanggal. Határozottan az én ajtóm volt, ami felé el is indultam, miután visszahajtottam a mosogatógép ajtaját a helyére. Arra számítottam, hogy minimum szemmagasságban fogok találni valakit, amikor azonban lentebb vándorolt a pillantásom és észleltem, hogy ki az, rögtön tágra nyíltak a szemeim meglepetésemben.
- Jordan! - A hangom élesen hasított bele az eddig a környezetünkben uralkodó viszonylagos csendbe, de nem igazán tudtam kontrollálni azt, amikor azzal szembesültem, hogy egy barátom alig áll a lábán, amikor ajtót nyitok neki. - Mi történt? Megsérültél? - Ezt elég fontos lett volna tudnom, már csak azért is, hogy hívjak-e neki mentőt, amikor odabent vagyunk. Csak mert ismerjük egymást, még nem jelenti, hogy előre kellene ítélkeznem, lényegében bármi történhetett vele, amiről én még nem tudok. Lehajoltam hozzá és a karját a nyakam mögé emeltem, hogy valamennyire meg tudjon kapaszkodni a vállamban, a szabad kezemmel pedig az oldalát karoltam át, hogy így vezessem be a lakásba. Nem szép dolog háborúval viccelődni, de egészen úgy nézhettünk ki, mint két katona, akik vállvetve menekülnek egy szorult helyzetből.
Amikor a nappaliba értünk, igyekeztem a lehető legegyszerűbb módon leültetni Jordant a kanapéra, majd az egyik kezem a derekamra csúszott, a másikkal a hajamba túrtam. - Hozok valamilyen fájdalomcsillapítót, jó? - Még mindig jobb volt, mint nézni, ahogyan szenved. Valószínűleg nem telt bele két percbe, míg visszatértem hozzá az ígért gyógyszerrel és egy pohár vízzel, amiket most oda is nyújtottam felé. - Tessék. Elég lesz ez? - Amíg nem érzi elég jól magát ahhoz, hogy fenn tudjon tartani egy társalgást, én sem akarom ráerőltetni, hogy magyarázza meg mi történt. Az emberek általában másokat hívnak magukhoz, ha rosszul vannak és nem ők maguk indulnak el. Aztán persze lehet, hogy ezt is teljesen hibásan gondolom, mint ahogyan a házasságom jövőjét egykor.

Tristen & Jordan

Pontosan tudtam, hogy az a közelség, amibe kerültem Lanával, már bőven túlment azon a határon, ami még megengedett lett volna az esetemben. Nagyon féltem tőle, hogy esetleg innentől kezdve tényleg tartanom kellene attól, hogy elveszik a fejem felől a fedél. Nem vagyok jelenleg olyan helyzetben, hogy egyedül fent tudjak tartani egy lakást, a barátaimhoz akkor sem mentem volna, ha Lana kidobna, a családomra támaszkodni pedig ennyi idősen… Azt hiszem, hogy bőven több lenne, mint ciki.
Nem veszekedtünk. Békésen eltelt az együtt töltött éjszakánk után pár nap, azon a ponton engem pedig már egyáltalán nem érdekelt az exe. Zavaró volt az érzés, miszerint utáltam, ha a sötétben egyedül mászkál, ezt pedig nem tudtam betudni annyinak, hogy aggódok érte, mert nő. Elé mentem már jó ideje éjszakánként, ha nem dolgoztam, ha pedig igen, akkor mindig megkértem, hogy egyenesen jöjjön a bolthoz és onnan együtt sétáljunk haza. Ilyenkor nem egyszer fogtam meg a kezét, mert tényleg tartottam tőle, hogy valaki, aki velünk szembe jön, egyszerűen elsodorja mellőlem, én pedig soha többé nem láthatom… És ami a legrosszabb, hogy baja eshet.
Az utóbbi időben minimális toxicitás sem volt közöttünk. Odafigyeltünk egymásra, ezt pedig én törtem meg, amikor éreztem, hogy fáj a lábam. Ezen a ponton realizáltam magamban, hogy bármennyire próbáltam küzdeni az ellen, hogy egyáltalán beismerjem magamnak; de kedvelem a lányt egy kicsit. Ugyanakkor sántán lényegében képtelen lennék rá vigyázni, emiatt pedig meg kell küzdenem annak a súlyával, hogy egyszerűen hagyom őt elúszni. Cindy esete teljesen más volt, mert már a kezdetektől fogva az érdekelt, hogy pontosan mit takargat a ruháival. Ha jobban belegondolok, minimálisan se rázott meg a szakításunk, jó ideje pedig inkább Lana töltötte ki a gondolataimat. Ez pedig számomra több volt, mint ijesztő, tehát lényegében annyit tehettem, hogy neki és magamnak is fájdalmat okoztam pár keresetlen szóval. Arra készültem, hogy ha a lábam jobb lesz, akkor bocsánatot kérek majd tőle.
Mivel már nem egyszer megtörtént velünk, hogy napokig egymáshoz sem szóltunk, ma reggel sem esett nehezemre a fal felé fordulni, mintha csak duzzognék. Nekem is rosszul esett a saját viselkedésem, mivel képes volt benézni hozzám és ellenőrizni azt, hogy egyáltalán veszem-e még a levegőt. Nem válaszoltam arra, amikor megszólított, szóval egy határozott mozdulattal csukta rám az ajtót, én pedig fellélegeztem és letöröltem a szememből kiszökő könnyeket, aztán amikor hallottam, hogy fordult a kulcs a zárban, egy kicsit még vártam, aztán én magam is fogtam magam és elindultam otthonról.
Nem volt kérdés az, hogy hova és kihez fogok segítségért menni ebben a helyzetben, szóval lényegében leintettem egy taxit, és csak akkor fordult meg a fejemben, hogy ezt a műveletet akár a vesém is bánhatta volna, amikor kiszálltam az apartman előtt, ahol Tris lakott. Meglepően jól bírtam az utolsó pár emeletnyi utat, lényegében akkor csúsztam csak össze, amikor a lábtörlőjére értem. Ezen a ponton már csillagokat láttam a fájdalomtól és mindössze annyi telt tőlem, hogy ököllel kezdtem el verni az ajtaját, közben pedig próbáltam megállítani a saját testem remegését és feltápászkodni a földről, ahova korábban rogytam le.

† öltözék †   kérlek, legyél itthon      † 494 szóban