— Már sokadjára nézek rá a kezemben tartott fényképre, és még mindig nem tudom elhinni. Ez volt az egyik első fotó, amit készítettünk róla, miután felfedeztük az alagsorban. A legtöbb múmia, amit kiállítanak, már meg van szabadítva a gyolcsoktól, ez azonban még teljesen be volt bugyolálva, így csupán halványan emlékeztetett egy torzóra a külleme. Nem is lehettünk biztosak abban, hogy van-e benne akárki, hiszen gyakoriak voltak nem csak a sírrablások, de a különböző állami- és magángyűjtemények közötti lopások is, amikor lefejtették a külső burkokat, aztán kitömték valami anyaggal, hogy ne tűnjön fel, eltűnt belőle a test. Örültem, amikor megláttam, egy teljesen épnek tűnő test, csupa rejtély, felfedezni váró részlet...
Azután jött a hideg zuhany.
Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy valaki nem csak elvette valaki más életét – hiszen a combba kapott lövés aligha ágybani halált feltételez, még ha az illető élt is utána –, de ráadásul fogott egy valóban több ezer éves gyolcsot, és... egyszerűen mummifikálta. Aztán betette a múzeum alagsorába, azt feltételezve, hogy soha nem találnak rá.
Talán igaza is lehetett volna; rendszerint bőven elég anyagunk volt, így nem gyakran néztünk be az alagsorba, ahol egyre csak gyűltek a műtárgyak, megvédve a tönkremeneteltől, de a kíváncsi tekintetek elől is. Aztán 2011-ben az antikvitás kurátorról kiderült, hogy feketekereskedelmet folytatott, többek között Egyipomból csempészett műremekek és engedély nélkül kihozott értékek is szerepeltek a repertoárjában, én pedig megkaptam a munkáját. Az Interpol külön műkincskereskedelemmel foglalkozó osztályától jött nyomozó, hogy leltárt készítsünk az alagsorban tárolt holmikról. Mindent leltárba vettünk, a legtöbbnek nem volt címkéje, ami azt sugallta, hogy valamikor ötven-hatvan vagy akár száz évvel ezelőtt került az akkori múzeum tulajdonába, amikor a háborúk végett rengeteg műtárgy, kegytárgy vándorolt el jogos tulajdonosaitól. Volt, amit visszakaptak; akik viszont nem tudták bizonyítani, valóban az övék volt, vagy egyszerűen mindenki életét vesztette, aki emlékezhetett volna rá és hiányolhatta volna, az maradt. Címkék nélkül.
A töménytelen mennyiségű tárgy és az utánajárás lassúsága végett évekig tartó procedúra volt, aminek most sem értünk még a végére, de a múmiát is így találtuk. Egyetlen olyan múmia sem tűnt el, amely megfelelt volna a leírásnak, így az egyiptomi konzultól megkaptuk az engedélyt, hogy feltárást végezzünk. Innentől pedig minden lefelé zuhant.
Valaki, aki valószínűleg néhány évvel ezelőtt még közöttünk járt, az alagsorunkban végezte. New York államban jelenleg 64 eltűnt személyt tartanak számon, egészen a hetvenes évek óta, és ez csak az itteni számadat, csak azoké, akiket a rendőrség vagy a családtagok eléggé hiányoltak ahhoz, hogy eltűntnek nyilvánítsák... Ki lehetsz te?
Úgy meredek a fotóra, mintha válaszolni tudna. Annyira beleméllyedek a bámulásába és a teljes csendbe, hogy összerezzenek a felharsanó kopogás hallatán. – Szabad! – szólok fennhangon, az asztallapra fektetve a fotót. Azt hittem, talán valamelyik doktorandusz az, akik igen fokozott állapotban voltak a rendőrségi nyomozás megkezdése óta, pedig elég gyorsan lefolytak az első körök. Mi nem tudtunk mit mondani; ameddig pedig az állami igazságügyi antropológus nem fejtette meg, ki lehet a titokzatos múmiánk, addig nem keresgélhettek a több száz dolgozó között, tekintve, hogy senkinek sincs különösebben erőszakos múltja vagy hirtelen eltűnt hozzátartozója.
De Alaskával találom szembe magam, ami csak egy pillanatra nyugtat meg. Látom az arcán az idegességet, úgyhogy megpróbálok megnyugtató mosolyt küldeni felé. – Ah, igen. Az oszlopfő... Jól sikerült a pótlás? – kérdezem félszívvel, mert igazából jelenleg ez a legkisebb bajunk, ugyanakkor pedig nem engedhetjük, hogy a nyomozás okozta sokk a mindennapjainkra telepedjen, legalábbis nem látszhat, ha ez történik. A műemlékfenntartásban sokáig vitáztak azon, melyik a legmegfelelőbb megoldás; kell-e egyáltalán felújítani, vagy csak az adott állapotot tartsuk fent? Én magam nem hittem különösebben a purizmusban sem; de a mai korszerű elvek alapján az pótlás elfogadható, csak látszania kell, melyik az eredeti és melyik az újonnan épült rész. Rengeteg egyiptomi műkincs van, amelyből csak kisebb-nagyobb darabok maradtak meg; az új kiállításon az egyértelműség kedvéért a faragott, korabeli kövek mellé látszó beton pótlásokat rendeltünk.
De azt hiszem, Alaska sem csak azért jött, hogy ezt átnyújtsa nekem, annak ellenére, hogy elveszem tőle a dossziét és lerakom az egyik nagy stóc tetejére – rengeteg papír vár még átnézésre, de katonás oszlopokban várják a sorukat –, még mindig itt van. És cseppet sem zavar a jelenléte; igazából... megnyugtat. Annak ellenére, hogy nem kellene.
– Zavar valami? – kérdezem, az egyértelműt. Nyilván nem fogja azt válaszolni, hogy minden remek. A kérdésére azért mégis felszalad belőlem valamiféle halk nevetés. – Tudod, hogy erről semmit sem mondhatok, akkor sem, ha tudnék. De történetesen még csak nem is tudok.
Jules is a nyomozócsapat része. Nem egészen a vezetője, és képlékeny a pozíciója; ha akármikor is sikerülne lecsökkenteni a gyanúsítottak számát, mondjuk egy tucatra, és köztük maradnék, akkor nem lehetne többé köze a nyomozáshoz. Hacsak addig el nem válunk. Tudom, miféle lehetőségei vannak ennek a nyomozásnak; nem csak a szakmai életünket forgatja fel fenekestől, de minden más apró részletbe is benyomulnak, mint valami vírus. Az ember elvárja, hogy a rend őrei jól és alaposan végezzék a munkájukat, ugyanakkor... Nem áll távol tőlem sem a gondolat, hogy talán többet találnak, mint kellene.
Talán éreznem kéne, hogy most Alaska sem csak a szokásos megnyugtatásra vágyik. De nem teszem. Sosem voltam túl jó azok szándékainak felismerésében, akik közel állnak hozzám. – Az, hogy ő mit gondol, nem túl releváns, te is tudod. Mások vizsgálnak engem, minket, ő pedig a múzeum más részlegének munkatársait világította át. Nem mintha erről sokat mondana, de azt hiszem, megtorpantak. Addig biztosan, míg nem érkezik meg az eredmény a törvényszéki antropológustól. Tudniuk kell, ki lehet szerencsétlen... – Tekintetem ismét a képre vándorol, és megrázom a fejem. Borzasztó. Valahol össze is rezzenek, ha arra gondolok, azt mondtam a röntgengépet kezelő technikusnak, hogy szívesen kipróbálnám magam a mumifikálásban. Rossz ómen, nagyon is. – Bár az igazat megvallva, még mindig nem tudjuk, mi történhetett. Mármint, lehet, hogy volt valahol egy túlbuzgó hallgató, vagy egyiptom-mániákus, aki ellopott egy hullát a kórboncnoki tanszékről. Nem kell feltétlen arra gondolni, hogy valaki szánt szándékkal megölt valakit, aztán direkt besúvasztotta az alagsorunkba, nemigaz?
A teásbögrém után nyúlok, de szomorúan látom, hogy az kiürült; pontosabban csak azután, hogy a számhoz emelem, és nem jön belőle semmit. – Kérsz egy teát? Van koffeinmentes is. Bár nem tudom, hogy vagy vele, én elég nehezen alszom újabban. Annyira akartam, hogy összejöjjön... De ilyen az élet, ugye? Valami mindig közbejön.
Akármi legyen is a válasza, én felállok és a vízforralómhoz lépek, hogy az irodámból nyíló apró mosdó csapjából töltsek bele egy kis vizet, aztán bedugjam a konnektorba. Épp a gomb felé nyúlok, amikor leesik, hogy céloz valamire a kijelentésével. – Ezt hogy érted? – ráncolom a szemöldökömet. Nem tudom, mire céloz, csak azt, hogy valamire. Arra mégsem gondolhat, hogy majd épp ez lesz a tökéletes alkalom, hogy Julia elé álljak és azt mondjam, van köztünk valami, ugye? – Tényleg nem szerencsés titkolnunk előle semmit, aminek köze lehet az ügyhöz. Egyelőre viszont azt sem tudjuk, minek lehet köze hozzá... Elvégre, még nem mondták ki, hogy valóban gyilkossági nyomozás, csak hogy aként kezelik. A többi pedig majd később kiderül. Amennyire én tudom, senki sem tűnt el az ismerőseim közül, úgyhogy remélem, hogy nem... Lesz jobban közöm hozzá annál, hogy én vezetem a részleget. Ha engem kérdezel, az a szerencsétlen test már az előző kurátor ideje alatt kerülhetett ide. Tudod, hogy miért rúgták ki... Kinézem belőle, hogy összebeszélt valamelyik hullaház alulfizetett alkalmazottjával, és a tudását felhasználva friss holttesteket mumifikált, aztán profitért eladta őket a feketepiacon.

 | ⚶

Nem akartam válaszolni a ki nem mondott kérdésére, miszerint Jules sejt-e valamit; nem azért, mert aggódnék a reakciójától, de a válaszom több kérdést vetne fel a témában, mint amennyire most erőt érzek magamban. Egyébként sem szeretném álltatni magam azzal, hogy akárcsak pontosan sejthetném, mit gondol a feleségem… Nos, bármiről. Volt egy iddőszak, amikor elhittem, hogy ismerem, hogy elég közös életet élnem vele, közösen nevelnünk a gyerekeinket és ismernem a testén lévő összes anyajegy pontos helyét, hogy valóban ismerjem.
Aztán összefeküdt Jaxsonnal, és minden tudásomat megingatta.
A helyében tényleg nem Jules miatt aggódtam volna. A múzeumnak sokkal több és nagyobb baja is volt nála. Ott a tény, hogy a média szerint nincs rossz reklám, csak reklám, és való igaz, hogy az emberek szeretik a véres történeteket, a misztikumot és a cselszövést, ezért minden bizonnyal csüngnek majd az esetről megjelenő cikkek minden szaván, de nem vagyok benne biztos, hogy a szakmai közönség is hasonlóan vélekedik erről. És ők a kollégáink. Épp elég kellemetlen volt ez az egész helyzet anélkül, hogy még a személyes részével is megpróbáljak foglalkozni.
– Ne ugorjunk konklúziókba, Allie – csóválom meg a fejem, próbálva nyugalomra inteni. – A tudományos módszer alapja a bizonyíték; nem hagyhatjuk figyelmen kívül a hipotetikus-deduktív logikai struktúrát, az igaz, de ez ennél gyakorlatiasabb kérdés, szükség van az empirikus kontrollra az igazolás tekintetében. Tudod, hány olyan fickót ismerek a seregből, akinek még mindig vannak golyók és repeszek a testében? – tárom szét a karjaim. – Add ehhez hozzá az amerikai szabadságjogokat a fegyverviselés tekintetében és a megfizethetetlen egészségügyet, és máris akad több százezer páciens csak három államos körzetben, akire becsipognának a fémdetektoros kapuk. Elvégre, a seb elkezdett gyógyulni, nem?
Ez nem olyasféle részlet, ami mellett el lehet sétálni; bár abban talán jobban igaza van, hogy Én is túl pozitív színben tűntetem fel az esetet, mint szeretném elismerni. A tények egyelőre annyit igazolnak, hogy húzós heteknek nézünk elébe, és hogy az a holttest, ami a gyolcsok között feküdt, nem tartozik ide. Ezentúl alátámasztó bizonyítékok nélkül csak találgatás van, legyen akármilyen élesen megalapozott is; és az én dolgom az, hogy a részleg felelőseként biztosítsam a nyugodtságot és ne keltsek pánikot.
És lehetőleg másnak se hagyjam.
– Szerintem túl sok krimit néztél, Allie – sóhajtok fel, a vízmelegítő felé sétálva. – Tudok egyet s mást a lövésekről. Ez minden volt, csak szakszerű nem; márpedig a „maffia”, azaz az ernyővállalat, ami alá mindenki szívesörömest suvaszt be minden kriminális tevékenységet folytató csoportosulást, ért a dolgához. Ez inkább tűnik szerencsétlen balesetnek, ami vagy az illető életébe került, vagy nem. Elég ránézni a hírekre; tele van olyan megbízhatatlan fegyvertartókkal, akik véletlen magukat lőtték lábon, vagy a két éves kisgyerekük találta meg az isten tudja miért, töltött fegyvert… Káosz ez az ország. – Lemondóan csóválom a fejem, bár fejben még folytatom azzal, hogy bár az Egyesült Királyságban nincs szabad fegyvertartás, semmiképp sem az ezt megközelítő szinten, de ott a késelések száma ugrott meg jelentősen. Egy kést viszont nem tudsz húsz méterről használni.
Imádkozom, hogy igazam legyen. Bár ha imáim csupán úgy hallgattatnak meg, mint ahogy Alaska kérdésével kapcsolatosan, akkor igen nagy bukásnak nézek elébe.
Sóhajtok, és néhány pillanatra lehunyom a szemem. Ebben a sötétségben, az iroda csendjében – mintha se én, se Alaska nem lélegezne – még azt is el tudom hinni, hogy néhány nappal ezelőtt van, és még csak most állok neki a napomnak. Sajtóügyek és a feleségem múzeumi jelenléte nélkül.
– Miért hozod fel ezt épp most? – kérdezem a vállam felett, de nem fordulok hátra, még nem. Nem tudom, mióta érlelődhet benne ez a kérdés, és hogy miért nem tűnt fel. Nem is nagyon jutott eszembe gondolkodni rajta, mert ami volt, működött, egy működő dolgot pedig nem szokás megpróbálni javítani. Bár mit tudok én erről?
Azt biztos nem, hogy milyen megoldást vár most tőlem. – Ezt… nem lehet ilyen egyszerűen megválaszolni – csóválom meg végül a fejem lemondóan, beletéve a két filtert a bögrékbe. Muszáj megfordulnom, hogy oda nyújtsam felé a sajátját, úgyhogy a tekintetünk akaratlanul is találkozik. Ezt kihasználom arra, hogy megpróbáljak rájönni, tulajdonképpen miért hozta fel, és mit vár ettől. Milyen választ?
Nem járok túl sok sikerrel.
– Ha már harminc éve vagy házas, azt nem szerelemből teszed. Inkább megszokás. Egy amolyan… közös megegyezés. Neked nem kell elmondanom, hogy a monogámia mennyire újkeletű dolog az emberfejlődés történelmében. Talán már nem földbirtokok és három kecske cserél gazdát egy házassággal, de azt mondanám, hogy egy idő után még mindig amolyan üzleti szerződés jellege van. Nem túl romantikus, ugye? – Megeresztek felé egy halvány mosolyt. – Elég régóta élek, hogy kezdjem sejteni, volt valami igazságuk a régieknek. Juliával… felépítettünk egy életet. Egy családot. Talán nem tökéletesen, retrospektív tekintetben, de megtettük. Sokáig hittem, hogy ez elég. Mégis pont ő volt az, aki ráébresztett, hogy ez nem feltétlenül igaz. – Neki legalábbis nem volt. Erről viszont nem sokat szoktam beszélni, és most sem szeretnék; Allie azon kevesek egyike, aki tisztában van azzal, mi történt pár éve, még ha azt nem is fejtegettem különösebben, hogy mit változtatott meg. Elvégre, még mindig házasok voltunk. Bár akkor és ott rendkívül dühös voltam, elárultnak éreztem magam és becsapottnak, előbb-utóbb rájöttem, hogy valahol megértem. Nos, talán nem épp Jaxsont, de azt, hogy keresni akart magának valakit, valami újat. Mást.
Egy idő után a közös múlt tart egymás mellett, a közös futó projektek, hogy úgy mondjam; mint a gyerekek.
– Soren még csak tizenhat éves. Pont elég baja volt a költözéssel és most a tinédzserévekkel együtt ahhoz, hogy ne akarjuk felkavarni még jobban azt a kevés bizonyosságot az életében, amije van. – Persze, az egyetlen rész, amiről Alaska nem tud, az éppen Soren maga; az igazi biológiai szülei, legalábbis, bár belőlük én is csak az egyiket ismerem, és minden hibája ellenére nagyon szeretem. Egyébként sem számít, hogy mi volt az igazság, mert Soren a fiam, a többi pedig nem igazán számít, a nature vs. nurture kérdéskör ezen szegmensében elég határozottan foglalok állást. – Nem azért teszem, mert szégyellnélek. De te is tudod, hogy nem a személyes boldogságunk az egyetlen kérdés, hogy… Megmásítsuk-e a dolgokat. Ha elmondjuk akár egy embernek is, az többé már nem titok, hanem pletyka lesz, és bár nincs semmi kimondottan a szabályzatban arról, vezetőként randevúzhatok-e munkatársakkal, nem ez lenne az első, hogy hasonló miatt küldenek el valakit. Ráadásul a te karrieredet sem szeretném megbélyegezni. Ezt azért megérted, ugye?

 | ⚶

– Nem, az inkább a görögök stílje lenne, ugye? – engedek meg magamnak egy halvány, szinte már gyerekes vigyort. Eszemben sincs bármelyik kultúrát vagy hiedelemvilágot kevesebbnek látni a másinál, egy tudós legnagyobb barátja az objektivitása, de azért tréfálni lehet, főleg az ókori kultúrára szakosodottak közötti versengést, aminek óhatatlan része lesz a szakterületük is. Kicsit olyan volt ez, mint mikor két szülő versengett azon, kinek a gyereke a jobb, az ügyesebb és a szebb, szegény kölykök meg csak álltak ott és szopták az ujjukat. – A monogámságnak és a szerelemnek nincs feltétlen köze egymáshoz. Sok evolúciós szakértő szerint az emberi faj nem erre a vonalra idomult. Egy olyan világban pedig, ami ennyire felfoghatatlanul gyorsan változik, mint a miénk, az emberi kapcsolatokra alig jut idő. Nem tud felzárkózni a fejlődéshez – fejtem ki az álláspontomat jobban. A tény: hogy elszalad mellettünk az élet. És felesleges volna bármelyikünket is azzal áltatni, hogy ez másként lesz, hogy valahol mindezek alatt esetleg titokban másra sem vágynánk jobban, mint egymásra.
Ami volt köztem és Julia között, annak vége. Annak, hogy mégsem válunk el, megvannak a maga okai. Csak azért, mert valami már nem ragyog olyan fényesen, nem feltétlenül kell kidobnod. Inkább… átértékelned. És ebből az egyenletből sosem szabad kihagynod az olyan módosító tényezőket sem, mint a gyerekek, vagy épp a karrier, sőt, a New York városára jellemző bérleti díjak sem, nem beszélve a rontó hatásra ránk nézve. Az elváltság stigmaként bélyegez meg másokat; engem ugyan nem zavar különösebben, de tudom, hogy Julest talán igen. És akármennyire mérges is voltam rá tíz éve, eszem ágában sincs nélküle dönteni.
Egy szomorkás, fáradt mosolynál többet viszont nem tudok felajánani a megjegyzésére, amit ő is hasonló hangnemben tett. A kételyei meglepnek, de ha őszinte akarok lenni, megértem őket. – Miért? – vonom fel a szemöldökömet. Alaska.. rengeteg dolgot megtestesít nekem. Bájos, rendkívül intelligens, szenvedélyes sok tekintetben, de sosem gondoltam volna, hogy már a családalapításon gondolkodna, akkor sem, ha korban már valóban bőven benne jár. Egyszerűen nem merült fel számomra, hogy a karrierjén kívül más is érdekelhetné. Nem azért, mert lenézném, egyszerűen… nem jutott eszembe. Ettől pedig felettébb ostobán érzem magam.
Ahhoz képest, hogy az átlagos szórásra vetítve egészen jól teljesítek empatikus spektrumon, mégis sok dolog elcsúszott mellettem láthatatlanul. Tudtam, hogy Alaskát zavarja az, ami köztünk van, de azt hittem, csak a titkolózás. Az néhol engem is; néhol pedig egészen sokkal fiatalabbnak éreztem magam tőle, de ami a legfontosabb: egyszerűbb volt így. Most viszont kezdett úgy tűnik, nem a múmiába vetett hitem és elképzeléseim voltak az egyetlenek, amik elkezdtek darabjaira hullani.
– Allie… – halkan szólítom meg. Sosem láttam még ilyen feldúltnak, akkor sem, mikor egyszer vandálok törtek be ide, buta tinédzserek, akik szórakozni akartak egyet, és úgy gondolták, múzeumi kincseket tönkretenni felettébb jó móka lenne. Gyorsan elkapták őket a biztonságiak, de egészen szívfájdító volt látni a pusztítást, amit ezalatt is végeztek. Kincsek vesztek oda, pár másodpercnyi ostobaság végett.
Odalépek hozzá, és ha hagyja, lassan átölelem. Nem tudom, hogy máshogy nyugtathatnám meg. A szavaimmal biztos nem. – Sajnálom. Én nem tudtam, hogy… De ez nem kifogás. – Ostobaságot műveltünk, ahhoz képest, mennyire okosnak tűnt. Tudhattam volna, hogy ennek meglesz a maga böjtje. Alaska számára a vívódás, nekem pedig a fájdalom, hogy így kell látnom. – Nem tudom, mit mondhatnék. Most semmiképp. Ez az egész ügy, én csak… Annyira fáradt vagyok, hogy nem tudok gondolkodni. Kérlek, ne kérdd, hogy választ adjak neked. Attól tartok, hogy nem tetszene. – Csókot nyomok a hajába, aminek egészen finom, halvány sampon illata van. Semmi túl flancos parfüm, amit sok nő visel magán, és ami élesen ütközik a múzeum sajátos illatárjával, de nem is épp molyirtós. Arra emlékeztet, aki ő, karrierista, de nem rideg, sohasem rideg, aki egyszerre okos és gyönyörű, igazi nő, olyan, aki tud szeretni és akit szeretni kell, és akinek millió választása lehetne az életben, ami sokkal jobb utakra vezeti nálam. – Nem tudom, hogy meg tudom-e adni neked, amire vágysz.
Bolond voltam, hogy bármikor elhittem, elég lehet ez neki. Azért, mert én csupán ennyit láttam belőle, a kép itt nem ért véget, Alaska Joyce nem szűnt meg létezni, amikor kisétált az ajtómon. Nem olyan viszony volt ez, amit a hév ráncigált volna madzagon, mint egy marionett bábut. Ez annál mélyebb és másabb, inkább hasonlít valamiféle a megkövesedett felszín alatt bugyogó lávára. Nem voltam benne biztos, hogy képes lennék kioltani és megfosztani magam a nem látványos tűzétől, de abban sem, hogy örökké lakat alatt tarthatnám.
– Szeretném, de nem tudom, képes vagyok-e rá. Ez csalódást okoz? – Még nem mondtam ki a végleges ítéletet; ha hagyja, ha türelmes, mint eddig, akkor talán az ügy után… De meglehet, hogy ez is csak amolyan késleltetés a részemről. Notórius tologató vagyok, bármit, csak elkerüljük a konfliktust. Ginny vágta ezt egyszer a fejemhez. – Nem gondoltál még rá, hogy megpróbáld mással? Hidd el, egészen valószínűtlen örömmel tölt el a tény, hogy itt vagy, de… Rá kell jönnöm, hogy az akaratodon kívül semmi sem tart itt. Miért kínzod magad?

 | ⚶

Tudom, hogy buta kérdésnek tűnhet a „miért?”-em, pedig valójában csak én voltam buta, amiért nem jutott eszembe a tény, hogy mindegy, mennyi időt töltünk együtt, mégsem ismerhetem minden részletét az életének. Főleg azért, mert egészen idáig eszembe se jutott tovább nézni az orrom hegyénél, az egyértelműnél, amit elém tárt. Úgyhogy jobbnak tűnik, ha nem válaszolok a kérdésre.
– Megértem – mondom azért. – A csend valahogy… Túl hangos. – Én nem tudom, a múzeumon kívül mikor voltam utoljára igazán csendes helyen. S ha őszinte akartam lenni, még itt sem; az utcai forgalom zajai, az elhelyezkedés folytán, egész nap az többrétegű ablakon túl búgtak, és ezen semmilyen hangszigetelés sem segített. Odahaza is mindig volt valami zaj; vagy az egyik gyerek nézte a tévét, hallgatta a zenét, vagy a szomszédok. A gyerekek előtt Jules volt ott, előtte pedig a katonaság. Ha jobban bele kellett gondolnom, amennyire csendszerető embernek gondolom magam, valahogy sosem sikerült elérnem.
Egyedül talán azokban a ritka időszakokban, mikor ásatási helyszínen voltunk, sátorban aludtunk, és a forró sivatagi levegő egyszerűen nem hagyott nyugodni éjjel. Olyankor néha órákon át ültem odakint. Az a csend viszont kellemes volt; nem tudom Allie csendje mit mond neki, de alighanem nem szereti. Különben nem akarná megtölteni valami mással. Valaki mással.
Nem volt sok időm gondolkozni azon, mit szeretne, most szembesültem azzal, mennyire tévúton jártam. De szinte szokatlanul hangosan visszahangzott a kimondatlan válaszom: a nem. Nem tudok az lenni, aki szeretné, most nem, most egészen biztosan nem, és talán soha. Fair az, hogy magamhoz láncolom? Nem az. Annak ellenére, amennyire szeretem, tisztelem, én… Még ha Jules nem is lenne már képben, ha nem lenne a nyomozás, ha nem a munkatársam lenne, akkor sem tudom, hogy meg tudnám-e adni neki, amire vágyik, és amit kétségtelenül megérdemel. Túl öreg vagyok hozzá, ezen nincs mit szépíteni.
Nem szeretném, ha mással lenne. Tudom, hogy összetörne a szívem, és az övé is, ha elküldeném, de… Ez a logikus megoldás, nem? A szeretet néha nem elég. És a szeretet nem feltétlenül azt jelenti, hogy birtokolnod kell. Vagy hogy melletted kell lennie.
– Ha az észérvekre hallgatsz… – kezdek bele a válaszba, de inkább elhallgatom a végét. Nem akarom kimondani az igent. Önző. Ő is tudja; úgyhogy csak tehetetlenül megemelem a vállam, és hagyom, hogy visszaessen a helyére. – Van igazság abban a mondásban. Amit szeretsz, el kell engedned. Nem mindig, de… Ha determinisztikus világegyetemben élünk, akkor úgysem igazán számít, hogy mit döntünk, nem? Ha valaminek így vagy úgy kell lennie, akkor úgy is lesz. – Az univerzum túl komplex, túlzottan grandiózus ahhoz, hogy a dolgok véletlenül történjenek. Bár Jules szerint, akármilyen filozofikus szofisztikáltsággal próbálhatom mindezt eladni, a tény akkor is az marad, hogy egyszerűen a felelősséget szeretem hárítani. Nem tudom, vajon most Allie akaratlanul is egyetért-e vele.
Nem kérdezek rá. Nem válaszolok; én se tudom, hogyan tovább. Inkább csak kihasználom a pillanatot, hogy magamhoz öleljem és beszívjam az illatát. Majdnem olyan ismerős és megnyugtató, mint a múzeum folyosói. És sokkal, sokkal hívogatóbb, mint akár a saját hálószobám.
– Ha jobban érzed magad tőle, akkor nem volt hülyeség – próbálok valahogy pozitivitást csempészni a pillanatba, nem túl sok sikerrel. Én sem hiszem el igazán; egy kicsit azt hiszem, megtört, hogy Allie-nek ilyen kétségei vannak. És főleg, hogy ezekről eddig fogalmam sem volt. – Csak azt sajnálom, hogy nem tudok ennél bíztatóbb választ adni.
Hagyom, hogy kibontakozzon az ölelésből. Elengedem, bár legszívesebben nem tenném, és ahogy újra felém fordul, az az érzésem támad, hogy ő se. – Szerintem egyelőre nem tudunk többet tenni – sóhajtom aztán. – Egyedül a pinceanyagok átnézésében segíthetünk, de… Akkor is mellettünk kell lennie egy rendőrnek, aki dokumentálja, nehogy eltitkoljunk valamit. Nevetséges. A tudomány arcon csapása – csóválom meg a fejemet, némileg bosszankodva. Mintha Gary a 13. kerületi rendőrkapitányságról, aki fiatalabb, mint a nagyobbik fiam, és amúgy főleg az nyűgözi le, hogy hány „hullát” tárolunk idelent, és hogy nem félek-e tőle, hogy az Éjszaka a múzeumban megtörténik. Hogy figyelhetne oda arra, hogy valóban igazat mondok-e neki arról, mikorról van az adott műtárgy?
De ez mind a bürokrácia kérdése. Valahogy mindenhová bekígyózik, mindegy, mennyire akar menekülni előle az ember. Majdnem akkora részét képezte a labirintusuk a hadseregtől való visszavonulásomnak, mint a tény, hogy elvesztettem a hitem a célban.
Végül aztán Allie-re nézek. Látszik rajta, hogy nincs jól, amitől összeszorul a mellkasom. Aztán a hajamba túrok, és az asztalomra nézek. Van még munkám, ott tornyosul az asztalomon, de ahogy elnézek a sötétbe boruló város felé, és a Central Park sötét fáinál megpillantom Alaska visszatükröződését, ahogy saját magát öleli, muszáj vagyok felsóhajtani. – Végeztél mára? – fordulok hirtelen sarkon. – Azt hiszem, engem megvár a papírmunka, és ha gondolod… Ehetnénk valamit. Nem emlékszem, ebédeltem-e – nevetek fel, végiggyűrve az arcomat az egyik kezemmel. Fáradt vagyok, annak ellenére, hogy most keltem fel, de tudom, hogy nem fogok tudni aludni, míg a végkimerülés el nem nyom. Túl sok gondolat kergeti most egymást a fejemben.
– Ha van kedved – teszem még hozzá. Nem feltételezem, hogy ezután a beszélgetés után úgy szeretné, ha minden ugyanúgy maradna, mint eddig volt, de azt sem, hogy el akar zárkózni. Döntsön végül bárhogy, történjen bármi, én meg fogok próbálni a barátja maradni. Ha másért nem, azért, mert rendkívül nagy veszteség lenne. És egy meglepően önző részem szeretné azt hinné, hogy én is az lennék számára. Bár azt hiszem, fájdalmasabb lenne a maradás.
Mégis odalépek hozzá, közel. Nem tudom, mit tudnék mondani, amitől jobban érezné magát. Az evés és a hely, szimbólikusan pedig eme beszélgetés magunk mögött hagyása sem fedhet el mindent, még ha mindent meg is próbál tenni annak érdekében, hogy ne tűnjön ennyire… összetörtnek. Végül inkább lehajtom a fejem, és megcsóválom a fejem, mielőtt óvatosan közelebb hajolnék, hogy megcsókoljam, gyorsan, de lágyan. Bocsánat. Nem akaródzik elhajolnom tőle, pedig muszáj.
Ostoba öregember.

 | ⚶

Ahogy a MET épületének kivilágított homlokzatát figyeltem, tüdőm pedig a hideg téli utcai levegőt szívta, míg bele nem sajdult az orrom, szinte el tudtam felejteni, mennyire nehéz beszélgetést is folytattunk le nemrég. Szinte; kissé elrontotta a megfeledkezést az a két munkást, aki igyekezett minél hamarabb levenni az új egyiptomi kiállítás múmiáját fénypontban kiemelő plakátját az oldalsó egyik oszlop elől.
Mindig pozitív ember voltam, aki a legrosszabb helyzetekben is próbálja meglátni a jót; nem azért, mert ennyivel különbnek gondolnám magam attól a többségtől, akik kissé savanyúbban vagy kétkedőbben állnak a helyzetekhez. Sőt. Ha valaki kérdezte volna, alighanem azt válaszolom, ez inkább gyengeségből fakadt; nem tudtam elfogadni, ha puszta rossz dolgot kell átélnem, mint valami kisiskolás. Pont olyan idiótának is éreztem magam, mint egy tíz éves. Egyszer, mikor annyi voltam, meg kellett volna várnom a kisöcsémet és vele együtt hazamenni, mert akkoriban még nem volt divat elmenni a gyerekedért az iskolába. Az egyik barátom viszont rávett, hogy menjek el vele a belvárosba, ahová egészen addig csupán szülői felügyelettel mehettünk; úgyhogy azt hazudtam a tanárnak, hogy előbb haza kell mennem, ő pedig elengedett. Mert mindig olyan jó gyerek voltam.
Nem történt aznap semmi különösebben rossz, sőt, megettem életem első McDonaldsos hamburgerét is, mert édesanyám szerint a gyorskajáldák az ördög mézesmadzagjai, mégis, ahogy ott utaztam visszafelé a tömött buszon, kölyökként, egyedül, tudva, hogy tilosban járok, végig rosszul éreztem magam. Sose derült ki, hogy elszöktem, mert időben visszaértem az öcsémért, mikor délután végzett. Sose mondtam el az anyámnak, pedig rengetegszer eszembe jutott, még kölyöknél jóval idősebb fejjel is. Sőt; a legutóbbi látogatásomkor is, ami két éve volt, az ünnepekkor, az egész családdal visszamentünk Skóciába egy hétre. Ránéztem a konyhaasztalnál egy reggel, ahogy a kardigánjában ácsorog a tűzhely mellett a teavíz forrására várva, és a kertet nézi, azon tűnődve hangosan, vajon túlélik-e a petúniái a telet. Idén már fagyott is; ritka volt ez egy szigetországban. Az anyámmal való kapcsolatom nagy része vallomásokból állt, és abból, hogy utána kellően, rendes katolikus módjára bűnhődjek érte.
Az apámmal más volt. Sosem beszéltünk másról, csakis pozitív dolgokról – mielőtt elmentem volna katonának a középiskola után, sosem beszélt a szolgálat sötét oldaláról. De ott várt a vasútállomáson, mikor az első kiküldetésemből jöttem haza, Afganisztánból. Úgy emlékszem rá, amikor először megpillantottam, mintha tegnap történt volna, pedig 1989 nem mostanában volt. Megpillantottam a lapos sapkáját, amit mindig hordott, és mintha csettintésre bukkantam volna fel a révület hullámai alól, amikben úsztam. Azt mondta, „jobb lesz”, köszönés helyett. Azután pedig soha nem beszéltünk ilyesmiről.
Ahogy az Ötödik Sugárút felé néző baux-arts architektúrát szemlélem, ami olyan fájdalmasan elüt az őt övező extravagáns és újhullámos manhattani látképtől (épp mintha az égiek egy ógörög mauzóleumot pottyantottak volna ide egy heves vihar alatt), ahogy én érzem magam most a városi tömegtől, rájövök, hogy most semmiről sem tudnék beszélni vele.
Tudom, hogy rendbe kell tennem a dolgokat, csak azt nem, hogy hogyan.
Végül megkerülöm az épületet, így épp egy perccel korábban érkezve a 81. utcára, minthogy Alaska kilépne az ajtón. Itt hátul a megvilágítás fele annyira sem prominens, és látszik, hogy nem sok irodában égnek már a lámpák. – Egészségedre – mosolygok rá. Mókásan tüsszent, mint valami manó. De ezt azért inkább nem mondom ki, mert a végén azt hinné, gúnyolódok vele. – Megfáztál?
Aggódva bogarászom az arcát, mintha alig tíz perccel ezelőtt nem beszéltünk volna már. Az iroda falain kívül kissé olyan, mintha más emberek lennénk, azt hiszem. Bár New Yorknak is megvan a maga varázsa; az embereket nem érdekli a másik. – A stressz erősíti a megbetegedésre való hajlamot. Ne tudd meg, mennyivel megnőtt a hasi panaszos fertőzések száma, mikor Ruandában voltunk, és nem lehet mindent a helyi nem tiszta ivóvíz számlájára írni. Nincs rosszabb, mint egy hasmenés a sivatag közepén, teljes felszerelésben.
Ha nem is beteg, azért nem akarom túl sokáig a hidegben tartani. Nem mondom, egy kissé vonzónak tűnik, hogy éljek az ajánlatával; de nem lenne túl bölcs, ha most engednék a hívásnak. Nem csak magamat kell védenem ebben a helyzetben, hanem főleg őt. Tudom, hogy azt hiszi, nekem van sok vesztenivalóm, mégis úgy érzem, hogy Ő lenne, aki leginkább sérülne, ha rosszul alakulnak a dolgok. Alighanem az is ostobaság volt, hogy közös programot javasoljak, de nem akarok hazamenni, és önzőn ragaszkodom abba a képzetbe, hogy minden ellenére tudunk egyszerűen… Barátságosak lenni. Beszélgetni.
– Van egy koreai étterem, amit szerettem volna kipróbálni, fent a Madisonon, a kilencvenhetedik utcánál. Már ha nem tűnik túlzottan kulturálisan elfogultnak – somolygok rá a szemem sarkából, ahogy lassú léptekkel elindulok az utca szélére. Bárhová megyünk is, kissé hideg van ahhoz, hogy csak úgy sétáljunk, úgyhogy megpróbálok inkább szerezni egy taxit. Azzal egyébként is csak hat perc, még forgalommal együtt is, amiből most annyira nincs sok. Pontosabban, nem sűrűbb, mint mindig. – Megmondom őszintén, annyira sokat fókuszáltam az afrikai és a nyugati kultúrákra, hogy Ázsia valahogy kimaradt. Egy kissé meg is rémisztett, ahányszor megpróbáltam megismerni; képtelen vagyok kitalálni, honnan kezdjem, hol folytassam, olyan sokszínű és szerteágazó. Úgyhogy szerény módon maradnék az elérhetőbb és emészthetőbb kulturális élvezeteknél. Például a gasztronómiánál. Bár bevallom, hogy a japán konyhával nehéz kibékülnöm. Túl sok a nyersség az én ízlésemnek.
Azt nem mondom, hogy könnyű lesz taxit fogni, a hideg még a híres New York-i sétálókedvet is elveszi. Pedig tényleg mérföldeket tudunk gyalogolni. Lehet, hogy Alaska nagyobb sikerrel jár. – Ha gondolod, egyszer szívesen elviszlek egy skót étterembe, de nem garantálom, hogy jól jössz ki belőle. A haggistől még én is rosszul vagyok.

 | ⚶