- Menjetek már! – pontosan tudtam, hogy nem volt tőlem túl nőies az, ahogyan az ablakon ordibáltam ki, de jelen helyzetben kezdtem egyre ingerültebbnek érezni magam. Mi a büdös fenéért nem lehet rálépni a gázra, amikor a dugó közepén állunk? Alapvetően gyűlöltem Manhattanből másik városrészbe átmenni, ezért is voltam nagyon boldog azért, hogy Nam Joon ott is dolgozott, illetve élt, csak éppenséggel nem abban a negyedben, ahol én magam. Emiatt könnyebben elértem, és a dugóban sem másfél órát kellett állnom, hanem mondjuk húsz perccel kihúztam. Ezen a ponton már nem nagyon volt humorom mondjuk a telefonomat meríteni, ahol mind Nammal, mind Leilával kontaktban voltam, mert lényegében alig kellett nyomnom a gázt is, nem nagyon haladt a sor. Legszívesebben a fejemet vertem volna a kormányba a sok buta sofőr miatt, akik egyáltalán jogsit kaptak… Ha én oktató lennék, az összes ilyet megbuktatnám a forgalmin. Alapból miért mennek kevesebben a maximum megengedett sebességnél. Lehet, hogy nem mindenkinek van olyan gyönyörű Porschéja, mint nekem, de attól függetlenül az összes autó képes produkálni azt a gyorsaságot, ami ezen az úton elvárt lenne. Én csak grimaszoltam egyet a „maradj már, te hülye picsa” visszaordításra, aztán rendesen a gázra léptem, mikor a sor elejére kerültem. A telefonom feloldva feküdt az ágyamon, Nami üzenetével, amit egyelőre csak láttamoztam. Minden bizonnyal nem örült annak, hogy Bronxba megyek, mert nem feltétlenül veszélytelen a környék. Én pedig sosem tanultam önvédelmet, ugyanakkor ez egy jó lehetőség arra, hogy elcsábítsam őt egy esti randira a parton.
Viszonylag hamar találtam parkolóhelyet, ami pedig külön plusz volt, hogy valószínűleg így is elég korán érkezhettem, mivel nem messze Lia kocsijától tudtam lerakni a sárga Cabriom. Gyorsan felhúztam rá a tetőt, aztán megragadtam a táskám, és kiszálltam a kocsiból, hogy üdvözölhessem. a lányt. A tőle kapott puszit viszonoztam, aztán finoman át is öleltem a derekát.
- Szia! Hát azt hittem, hogy már sosem érek ide – széles mosoly ült ki az arcomra. Mindig kedveltem a lányt, annak ellenére is, hogy néha viharos volt közöttünk a viszony. Minden barátságban vannak zűrösebb időszakok, mi pedig nem azért jöttünk ide, hogy egymással veszekedjünk.
- Ezt majd úgy edd meg, hogy anyud meg ne lássa – egy csokit dugtam bele a táskájába, ami tudomásom szerint a lány kedvence volt. Ha valaki, akkor én pontosan meg tudtam érteni az érzéseit ezzel kapcsolatban, mivel én sem ehettem szinte soha azt, amit szerettem volna. Nem mindenki olyan szerencsés, mint Rachel, aki bármit megehet, és mindig csinos marad.
- Gyere, induljunk befelé – finoman belekaroltam a lánnyal és elindultam vele a strand bejárata belé – Jól vagyok, köszönöm. Voltak zűrös ügyek, amikről lemaradtál, de pletykák is, szóval lehet tudsz az egészről. Az már nem igazán érdekel, hogy keresik-e a férjem… Képzeld el, Rachel megházasodott, Sue-nak, meg visszajött a pasija, szóval szerintem egymásnak maradtunk, most már mind elfoglaltak.
Úgy csóváltam meg a fejem, mintha én nem randiznék valakivel. Egyelőre csak Rachel tudott Nam Joonról, mert lebuktam előtte, amikor odaadtam a fiúnak a százdollárost. Mondjuk nem kell atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy az ember összerakja a képet egy olyan helyes fiúval és velem kapcsolatban.
- Te, hogy vagy? – az utóbbi időben kicsit hanyagolt minket, de nem haragudtam rá emiatt. Megértettem, hogy voltak fontosabb dolgai is nálunk, mindenkinek vannak ilyen pillanatai az életben, gondolok itt alapvetően a teendőkre is – Keressünk valami árnyékos helyet, mert meg fogunk sülni.

öltözék ✿ bocsi a késésért ✿ 544