Nem is tudom miért mentem bele abba, hogy én egy ilyen lányos órán részt vegyek, mint a jóga. A részvevőkön szétnézve eddig csak nőkből áll a csapat, egyedüli férfiként szorongok az egyik sarokban. Általában nem szokásom félni és igen közvetlen is vagyok, de most úgy érzem magam, mint egy eltévedt bárányka a farkasok között. De sajnos ez van. A gyógytornászomnak el kellett menni egy hétre és azt javasolta, hogy menjek el jógára vagy piláteszre hiszen mindkettő remekül átmozgat és erősít, de annyira nem is megerőltető a testemnek. Mivel a kezdő jóga könnyebbnek tűnt így emellett döntöttem. Akkor persze még sejtelmem sem volt arról, hogy csak nők lesznek itt. Remélem nem valami női órára tévedtem be, mert nincs kedvem a nem létező „nőiességemet” fejleszteni. Bár egy fokkal jobb lenne, mint valami kismama torna. Legszívesebben sarkon is fordultam volna, ha a tornászom nem jelent le engem az oktatónál, mivel kiderült, hogy nagy spanban vannak és így engem is figyelemmel tud tartani távolról, hogy biztosan eljárok és nem csak bekamuzom. Már miért is tenném? Én is szeretnék gyorsan és nagyot fejlődni, így, ha kínosnak is tartom az egészet erőlködnöm kell tovább, hogy egyszer majd újra azzal foglalkozhassak, amit szeretek: vagyis a tánccal. Régen az volt a vágyam, hogy egy híres és elismert koreográfus legyek, aki pár ismertebb műsorban is megjelenik, a nézőket is elkápráztatva. Sajnos ez az álmom pont a válogató előtt foszlott szét. Még csak esélyem sem volt megmutatni, hogy mit tudok, ugyanis a válogatóra tartva történt az a „kis” baleset, ami miatt tíz évre ágynak zuhantam. Borzalmas volt abból a hosszú kómából felkelni. Egyrészt, mert nekem olyan mintha csak egy napra ütöttek volna ki és így világomat sem tudtam, hogy ki ez a sok ismerős ám mégis idegen arc, másrészt, borzalmas volt érzékelnem azt, hogy nem vagyok ura a testemnek és alig tudok megmozdulni a leépült izmaim miatt. Kisebb szívinfarktusként ért az is, mikor először láttam meg magam a tükörben. Olyan, mintha nem is a saját testembe ébredtem volna. Minden olyan más lett rajtam. Nagyobb lettem és már nyoma sincs az arcomon annak a 15 éves fiúnak. Bezzeg az elmém a régi maradt, így nagyon le vagyok maradva a kortársaimhoz képest, ami megint csak rengeteg problémát okoz. Mindenki elvárja tőlem, hogy legyek felnőtt, úgy, hogy még a saját tinédzser koromat sem tudtam megélni. Ennek a sok terápiának is annyi értelme volt eddig, hogy összefuthattam a régi szerelmemmel. S bár bennem úgy él az utolsó találkozásunk, mintha csak tegnap történt volna, addig ő már megannyi éven van túl. Talán már túl is lépett rajtam és legjobb esetben csak a barát zónába kerülhetek be nála. Aztán itt van ez a tény is, hogy lassan családot kéne alapítanom, de még az érettségin sem vagyok túl. Bár a külvilág felé szeretném azt mutatni, hogy jól vagyok, ez koránt sincs így. Össze vagyok zavarodva és rengeteg kétségem van a jövőmet illetően. De szeretnék talpra állni és megmutatni mindenkinek, hogy képes vagyok egyedül is boldogulni ebben a számomra új világban. Közben megjön végre az oktató is és beenged minket a terembe. Mivel nincs jóga matracom ezért én is sorba állok egyért, hogy aztán lehajtott fejjel egy szimpatikus helyre elvonszolhassam magammal együtt, vagyis a leghátsó sor egyik még szabad sarkába. Nem szeretnék elől szenvedni, így is túl sok figyelmet kaptam már a hölgyektől, akik amúgy tuti azt hiszik, hogy meleg vagyok. Pedig nem, ezt biztosan tudom, hogy egészséges hetero vagyok! Talán ez a rövidnadrágom alatt lévő cica naci nem ezt mutatja -biztos van ennek valami hivatalosabb neve is lévén, hogy ez más anyagból van, de nekem ez ugyanolyan, mint ami a húgom szekrényében is fellelhető már említett darab, szóval nekem marad ez a megnevezés -, de elvileg ez a normális viselet a férfiaknak is ebben a műfajban. Nem sokat tudok amúgy erről a mozgásformáról. Őszintén összesen két pózt ismerek, a kutya pózt, illetve a - fő kedvencemet, amivel szerintem nem lesz sok probléma- a hulla pózt. Szerencsémre -vagy nem – nem kell sokáig izgulnom, ugyanis már kezdünk is neki amint helyet foglaltam. Már most érzem, hogy megfogok halni és hamarabb fogom felvenni a kedvenc testtartásomat, mint ahogy az ténylegesen is sorra kerülne. Még csak valami meditációról hallok infót, illetve látom, hogy mindenki törökülésbe helyezkedik. Most ez a hümmögéses ücsörgés is a gyakorlat része? Egye fene. Már a többiek rég lehunyták a szemüket és követik az oktató utasításait, én még akkor próbálom magamat összehajtogatni. Ezzel persze nem lenne baj, mert nem lát senki. A gond ott kezdődik, hogy nem megy a legnagyobb csendben, így nagy nyögdécselések közepette, de sikerül elhelyezkednem a kívánt pozícióba. Ám mire csuknám befelé a szemem, hogy csatlakozzak az - egészen halkan – hümmögő társasághoz, addigra váltás történik és mindenki feláll az első gyakorlathoz. Egy nagy sóhaj keretében szedem szét magam, majd állok fel, ám ekkorra már mindenki visszahuppant nyújtani. Most szórakoznak velem? Pedig az mondták, hogy a jóga lassú dolog, akkor mit pattognak itt nekem?
Jóga, mint kötelező nyújtógyakorlat. Az edző gyakori –és egyetlen- megoldása merevség ellen, amivel egyet is értenék, ha nem lennék benne biztos, miféle kínkeserves órák elé nézek majd. Gondolná az ember, hogy egy táncosnak meg sem kottyan állásból lemenni haránt spárgába, így aztán hideg zuhanyként érkezik a keserű igazság, miszerint, noha akadnak olyanok, akik már születésüktől fogva hajlékonyak, jómagam lennék az ékes példája ennek az ellenkezőjének. Röviden? Fél percnél tovább kell tartanom a hidat, sikítok. Minél mélyebbre merülök gondolataimban, annál nagyobb szükségét érzem az adott gyakorlatoknak, hiszen, ha bármennyire is szeretnék a tánccal foglalkozni, nem lehetek, olyan merev, mint egy deszka. Egy elégedett sóhaj keretében törődöm bele sorsomba, ahogy alakom másodpercekkel később eltűnik a járda mellett parkoló sárga járműben. -Merre lesz? -A halálom színhelyére.-a visszapilantóból rám meredő szempár láttán, nyomban hanyagolom a humorizálást.-3, Lafayette Ave. A későbbi percekben inkább a termékeny csend mellett döntök, hiszen a pasas korábbi szemöldökhúzogatásából ítélve, nem igen lehetett társalgós kedvében. Ritka alkalmak egyike, hogy nem vagyok késésben, így, a taxit letudva, ráérősen billegek el a stúdióig, míg továbbra is azt fontolgatom, mennyivel könnyebb lenne, nemes egyszerűséggel hátat fordítani az épületnek, és helyette a közeli cukrászdában nyammogni valami epres csodán. Csakhogy, a munka az bizony munka, ha pedig idáig eljutottam, már nincs visszaút. Pillanatok alatt buckázom fel a lépcsőkön, majd már rontok is be a terembe, mielőtt meggondolnám magam. Még legalább egy negyed óra, mire elkezdődik az oktatás, így aztán, kényelmesen be tudom magamat vackolni valahova hátulra és még időm is marad arra, hogy lélekben felkészüljek az elkövetkező 45 perc kínlódásra. Amióta pedig itt vagyok, valami igazán megpiszkálta a figyelmem, pontosabban szólva, valaki. Kis családias társulásunk egyetlen férfi tagja, ki, első ránézésre, akár egy kíséretnek is elmenne a Scooby-Doo-ból. Gondolom ő sem saját akaratából tért be ide, és rosszabbik esetben, már az égieket is lehívhatta magához, kíméletért esedezve. Mivel az idegen kinézete finoman szólva sem meggyőző, szinte már ösztönösen kuckózom magam közelebb hozzá, hogy ha esetleg elveszítené az egyensúlyát, vagy ha megbotlana, elkaphassam. Tudom, nem kellene ennyire negatívan hozzáállnom a témához, már az első perctől fogva, viszont elég egy pillantást vetni az arcára..ha pedig a sápadt bőr, vagy éppen azok karikás szemek nem elég meggyőzőek, akkor semmi sem. Abban az esetben, ha szemet szúrna neki közeledésem, mindössze egy szelíd mosolyt intézek felé, ahogy magam is helyet foglalok a matracon. Észre sem veszem, ám ismét sikerül messzi, szinte már ismeretlen vizekre eveznem gondolataim tengerén. Mégis mi történhetett a babaarcú fickóval, hogy fizikailag ennyire leépült? Nem hinném, hogy a friss havat is megbotránkoztató bőrszíne genetikai adottság lenne. A képletet tovább bonyolítja –talán túlságosan is –vékonyka alkata. Az anorexia ötletét szinte már zsigerből elvetem. Semmit sem tudok a mellettem ácsorgóról, viszont eddigi meglátásaim valamiért kizárják ennek a betegségnek a lehetőségét. Nem is tudom…talán baleset érte? Ha esetleg még mindig nem keltettem volna fel a szóban forgó alak figyelmét, az őt, már hosszabb ideje pásztázó gesztenyebarna szempár minden bizonnyal zavart keltett most már nála az erőben. Talán egyik legrosszabb szokásom, hogy könyörtelenül meg tudom bámulni az embereket, mindezt úgy, hogy számomra egy pillanatra sem koppan a helyzet komolysága. Ahogy ez az én esetemben kinéz: Kényelmetlenül érzed magad egy vizslató szempár miatt? Sajnálom, de ezzel egyedül vagy, én általában azt sem veszem észre, hogy már legalább 2 perce téged sasollak. A későbbiekben az oktató szavai rántanak vissza a valóságba, ahogy aztán magam is nekilátok a gyakorlatoknak. Szemeimet lehunyva, próbálok immáron a saját lelki egyensúlyomra koncentrálni, ami röviden annyit tesz, hogy gyorsan ledarálok magamban két miatyánkot, hátha az segít majd átvészelni ezt az órát. Ekkor érkeznek csak a nyögések tőlem nem messze. ..Be kell, hogy valljam, biztos voltam benne, hogy nálam nehezebben senki sem fogja ezeket az akadályokat venni. Úgy látszik viszont, számomra is tartogat még meglepetéseket ez az alkalom. Szemeimet szándékosan csukva tartom, hiszen, már csak a gondolattól is mosolyra fakadok, ahogy elképzelem, mégis milyen testtartás kötődik ezekhez a hangokhoz. Hát még ha végig is nézném! Talán azzal a lendülettel vágnának ki a teremből, mint macskát, khm üríteni. Így aztán próbálok továbbra is az utasításokra koncentrálni, amik egyelőre nem jelentenek akkora nehézséget, mint gondoltam. Talán valamennyi hajlékonyság mégis szorult volna a porcikáimba? Ahogy pedig fejemben megfogalmazódik a kérdés, az oktató nehezíteni kezd a feladatokon. Az eddigiek mind könnyedebb nyújtógyakorlatok lehettek, és legnagyobb örömömre, az igazi megpróbáltatás még csak most következik. A férfi valamiféle ászanákat emleget, melyek közül már valahol az ötödiknél tarthatunk. Nāvāsana. Mint később kiderült, mindez a csónakállással egyenlő. Percekkel később elérkezünk a Sarvāṅgāsanához, ismertebb nevén, gyertyaálláshoz. A nagyobb gond a következő gyakorlattal akad, mikor is a kezek összekulcsolását követelik, ahogy a lábak szépen lassan fölénk, végül pedig fejünk mögé kerülnek. Karokat a talajba préseljük, lapockák közelítenek egymáshoz, a vállak pedig a másik felé fordulnak. Ezt követi egy belégzéssel egyidejű felfelé való nyújtózás, ahogy a hát a talajra merőlegessé válik. Halāsana, mint ekeállás. Ezekben a másodpercekben pedig elhangzik egy igazán humoros mondat az oktató szájából. -Ha kényelmes a tartás, haladj tovább, és lépegess mindkét lábbal jobbra, amennyire lehetséges anélkül, hogy a fej és a nyak helyzete megváltozna. Pārśva-halāsana. Nem tudom eldönteni, mi a szomorúbb. Az, hogy még a 60-hoz közelítő hölgy is játszi könnyedséggel kezd el lépkedni, míg én úgy dőlök el, mint egy darab fa, vagy az, hogy mindeközben úgy nyüszítettem fel, mint valami macska, akinek rátapostak a farkára. Ha a kellemetlen helyzetek tényleges fájdalmat okoznának, én már egy jó ideje fűbe haraptam volna, emellé nem fér kétség. Minden esetre, amíg a csoport többi része tovább nehezíti a gyakorlatot, én már rég Savāsanában pihenek. Hogy mit is jelent ez pontosan? Egyszerű. Hullapóz.
Kezdőlap
| 
Jóga, mint kötelező nyújtógyakorlat. Az edző gyakori –és egyetlen- megoldása merevség ellen, amivel egyet is értenék, ha nem lennék benne biztos, miféle kínkeserves órák elé nézek majd. Gondolná az ember, hogy egy táncosnak meg sem kottyan állásból lemenni haránt spárgába, így aztán hideg zuhanyként érkezik a keserű igazság, miszerint, noha akadnak olyanok, akik már születésüktől fogva hajlékonyak, jómagam lennék az ékes példája ennek az ellenkezőjének. 