Blan & Lucian

"I wasn't man enough to let you hurt my pride
Now I'm only left with my own jealousy"

SZÓKIMONDÓ SZÖVEGEZÉS

Fura, hogy gyerekkoromban sosem voltak olyan játékaim - egész pontosan játékhoz való kedvem - mint más, átlagos gyerekeknek. Pedig a nagybátyámon nem múlt a dolog, néha úgy nézett ki a szobám, mintha a Télapó raktára lenne, csak éppen nem éreztem hajlandóságot semmihez: nem érdekelt a kisvasút, se a sportszerek, se a játékkonzolok, se a matchboxok, az építőkockákról már nem is beszélve. Egyetlen kivétel volt, amiért viszont bolondultam: a játékkatonák. Fogalmam sincs, mi vonzott bennük, talán az általuk jelképezett állhatatosság és kitartás, az előírások kötelező volta, alighanem egy pszichiáter ezt könnyedén képes lenne összefüggésbe hozni a meglehetősen szabad, szabályok nélküli gyerekéveimmel. Bárhogy is, mikor nagybátyám felfedezte ezen vonzódásomat, onnantól sűrűn állított haza egy-egy csomag katonával. Filléres dolgok voltak ezek, alig néhány centi nagyságú, fröccsöntött műanyagtermékek, de teljesen a rabjukká váltam. Sokszor játszottam velük háborúsdit, és képtelen voltam betelni ezzel az élvezettel. Ehhez persze először is sorba kellett állítani őket: fekvő lövők, térdelve lövők, álló lövők és a sima harcászati gyalogság. Egymással szemben pakoltam ki két csapatot, és már az elején eldöntöttem, hogy ma ez és ez az oldal fog győzni - tény, hogy volt igazság- és fairérzetem, mert minden alkalommal másnak kedveztem a dicsőséggel. Alighanem a két világháború együttesen nem tartalmazott annyi harcászati elemet, mint amennyit én felvonultattam egy-egy délutánon. Az e-e-e-e-e hangzású kelepelés volt a géppisztoly hangja, a ta-ta-ta-ta-ta a géppuskát jelképezte, és az ÁÁÁÁÁÁÁÁ-dzszszzs meg a kézigránátot. Egy idő után már emeltem a szinten, dominóból építettem falat az akkor éppen győztesnek szánt csapatom elé, és naná, hogy ők ezáltal szinte halhatatlanok lettek. Később, évek múltán a katonákat vastagon lepte be a por a szekrények tetejére rakott dobozokban, emlékei egy viszonylag gondtalan és önfeledt világnak, de a fal a lelkemhez nőtt, mert rájöttem, hogy azt akár felnőtt fejjel is építhetek: a valóságban, és a valóság ellen. Raktam hát a téglákat sorban, egymás után, és én magam is sebezhetetlennek, halhatatlannak gondoltam magam mögöttük. Egészen addig így is volt, remekül működött, amíg meg nem jelent Miss Rosewood az életemben, és először csak a habarcsot kaparta ki hogy beleskedődjön mögéjük, majd fogott egy csákányt, ember nagyságú lyukat vágott vele a bunkeremen, és kivonszolt onnan. Eleinte - nagyjából egy hete - talaját vesztetten bukdácsoltam a világban, mert azt éreztem, csak a gond, és a vesződség szakadt a nyakamba. De tévedtem. Blanche Rosewood-al együtt bejött a fény is. Vakítja még néha a szememet, bántja a retinámat, de a fenébe is, akkor is élvezem.
Ahogy azt is, hogy most itt van nálam. Azt is, ahonnan elindultunk, és ahová eljutottunk. Élvezem a pimaszságát, ahogy cukkol, visszavág, és kajánul szór meg a szavakkal. Kényes egyensúly megtalálni az ösvényt a mostani és a régi magunk között, változni úgy, hogy közben a régi önmagunk maradjunk, de együtt megküzdünk vele. Együtt akár az egész világgal is megküzdünk.
Egyelőre viszont egymással küzdünk, na persze nem komoly, vérre menő módon, csak amolyan verbális harcászattal, amivel egyrészt kiborít, másrészt megnevettet. Pláne ha hozzáveszük a szemtelen ábrázatát: mint a macska, amelyik belenyalt a tejszínhabba, és a megbánás legkisebb jelét sem mutatja utána.
- Igen, emlékszem arra a ruhára - ragadom meg az emléket, amit Miss Rosewood feldob. - Bár arra a részre jobban, amikor lekerült rólad. Az ördögbe is, a vacsora alatt mindenki képén láttam, hogy képzeletben már vetkőztettek - nevetek. - És láttam a szemükben a sárga irigységet, amiért tisztában voltak vele, hogy aki ezt tényleg megteheti, az én leszek. Ami a könyvtár kanapéját illeti, javíts ki ha tévedek, de a könyvtáros vénasszonyon kívül senki nem volt a környékünkön, ő meg olyan süket volt, hogy kizárólag ordítva lehetett vele értekezni. És a kanapé kívül esett a látómezején. Látod? Határok - tárom szét a karjaimat, amik nem sokáig maradnak szabadon, mert Blan pozíciót vált, és kezeim a hajában találják meg a helyüket. Élvezem, ahogy a tincsei az ujjamat simogatják, és azt hiszem ő is élvezi, mert olyan hangokat ad ki, amiket már sokszor hallottam tőle, csak más körülmények között, és vagy ruha nélkül, vagy minimális ruházatban.
- Miss Rosewood, ha sokáig nyögdécsel, nehéz lesz eljutnunk a vacsoráig - jegyzem meg kissé fészkelődve. Tudja, hogy képes bennem felpörgetni a motort, bár lehet hogy ez most részéről tényleg nem akaratlagos. Felveszem a fejemben lévő listára, hogy egyszer kipróbáljuk, vajon meddig képes eljutni az élvezkedéssel úgy, hogy csak a fejét "baszkurálom", ahogy ő fogalmazta. Ezt a képzelgést szakítja meg a telefon berregése, és bármennyire is nincs kedvem, fel kell tápászkodnom, hogy kifizessem a vacsorát.
Mikor a futár távozik, végre újra kettesben maradok Miss Rosewood-al, de ahogy visszafordulok a lakás belseje felé őt sehol nem látom. Igaz, sokáig nem is kell keresnem, mert a hálószoba felől bukkan fel - az én ingemben, ami ráadásul a mellei felét szabadon hagyja, és láttatni engedi remekbe szabott lábait.
- Hát neked már tényleg semmi sem szent? - kérdezem megjátszott zsörtölődéssel, a fejemet csóválgatva, majd odalépek, és derekánál fogva magamhoz húzom. Szórakoztatóan pimasz. Csúfolódik velem… megint, én pedig frissnek, üdítően frissnek találom a tiszteletlenségét. - Jól állnak neked a ruhák. Ezeket a lábakat sosem lenne szabad nadrágban rejtegetni - mormolom. - Ami a fékezhetetlen vágyaidat illeti, gondoltam másképp vezeted majd le, kicsivel később, de sajnos... - sóhajtok nagyot, nagyjából úgy amiért már Oscar-díjakat szoktak szórni a Legjobb drámai alakítás kategóriában. Persze alighanem tisztában van velem, hogy ez részemről ugyanolyan játék, mint az övé. És rohadt módon élvezem.
- Vacsora, bébi - mutatok aztán a csomagok garmadára. - Mint látod, öt adagot rendeltem. Tudom, hogy úgyis maradsz délig. Értek a meggyőzéshez - súgom a fülébe, majd a fenekére paskolok. - Hogyan óhatja a tálalást? Dobozból, tányérból, vagy borítsam be magam? - játszani akar, Miss Rosewood? Részemről benne vagyok. Látjuk, ki bírja tovább.

Szókimondó szövegezés


Ha a nagyanyámnak lehetősége lett volna végignézni az elmúlt pár óra eseményét, valószínű közölte volna velem, hogy túltoltam a drámát. Meg azt is, hogy ha feladok egy ilyen faszit mint Lucian egy olyan miatt mint Lance akkor olyan épületes barom vagyok, amilyet még nem hordott hátán a föld. Pedig valószínű van belőlük nem is kevés. Ez a kapcsolat, ami éppen kialakulóban van közöttünk már az alapoknál elbaszott, mégis mindketten tudjuk, hogy pontosan és tökéletesen egymásra van szükségünk.
A nagyanyám elégedetten dörzsölné össze a tenyerét, és azt mondaná, hogy fogalma sincs miért szarakodtam az életem során olyan pasasokkal, akik belém törölték a lábukat, vagy éppen olyanokkal, akikből minden bokor alatt talál az ember legalább egy tucatot. Vagy leginkább miért szenvedtem tíz évig egy olyan házasságban amit kizárólag a vagyon és luxus tartott össze. Ez utóbbit meg tudom magyarázni: mert lusta és leginkább gyáva voltam egy olyan férjet találni akit szeretni is képes lennék. Nem arra gondolok, hogy nyáltengerben úszva csónakázunk egy  rózsaszín csillámpóni hányáson az örök életbe kéz a kézben…..hanem arra a fajta romantikára, amiben van szenvedély. Mert én így működöm. Erre van szükségem, hogy teljesnek és egésznek érezzem magam. Szeretem ha szeretnek, szeretek szeretve lenni, és bármilyen hihetetlenül hangzik, viszonozni is képes vagyok. De kurva magasan van a mércém, és nem akadt eddig egyetlen férfi sem, aki meg tudta volna ugrani. Hogy lesz valaha abban meg lassan már nem is reménykedtem. Szeretem ha egy férfi kihívást jelent számomra, de nem gondolja magát elérhetetlennek. Szeretem nőnek érzni magam valaki mellett, és szeretem ha ezt nem csupán a  bankszámlájával éri el. Persze kell az is. Naná, hogy kell! Szeretem ha feledhetetlenné tesz számomra pillanatokat, estéket, és ezt nem feltétlen úgy éri el, hogy fulladásig kefél. Szeretem ha néha úgy ér hozzám, hogy tulajdonképpen egy hétköznapi mozdulat, mégis kicsapja nálam a biztosítékot, és fél másodperc alatt lázba hoz. Szeretem ha egy férfi csupán a hangjával képes bekúszni a bőröm alá, ha bizsereg az utolsó sejtem is utána. Szeretek vágyakozni, és szeretem ha ez beteljesül. Szeretem az ágyban az érzelmeket, csak éppen szeretem megválogatni, hogy kinek adom meg. Leginkább azért, mert olyankor én is megváltozom. Olyankor azt hiszem azzá válok, aki mindig is szerettem volna lenni egykor, csak éppen nem tudtam, hogy képes vagyok rá egyáltalán.  Szeretek más lenni, mint akiről azt gondolom, hogy vagyok. A félelem azonban minden vágyat arra, hogy ezt valóban átéljem, a félelem egy olyan visszautasítástól, aminek még csak a jelét sem tapasztaltam, mert esélyt sem adtam rá, sokkal erősebb és dominánsabb volt. Pedig többször próbáltam már….másokkal. Engedni, hogy utat találjon hozzám, de azt hiszem a végén valahogy mindig bezártam. Mintha mindez azért történt volna, hogy a mai estén számtalan egymáshoz vágott sérelem után rádöbbenjek, hogy tulajdonképpen már két éve zuhanok bele az igazi érzelmekbe, már két éve ott van a sejtjeim között ez a faszi, az ellenállhatatlanul pofátlan mosolyával, és a lezser szókimondásával, én meg egyszerűen úgy kezeltem őt mint a többieket. Igaz nem is volt benne akkor még több. A változás nem hirtelen jött, csak a felismerés. Fogalmam sincs, hogy képes lennék úgy a monogámiára ahogyan ő tette az elmúlt egy hétben….fogalmam sincs, hogy képes lennék lemondani az életem egy bizonyos részéről miatta…..fogalmam sincs, de azt tudom, hogy szeretném ha képes lennék rá. Szeretném ha olyan fontos lenne a számomra, hogy meg tudjam tenni. Mert akkor nem csupán fontos és nélkülözhetetlen lesz a számomra, hanem a legfontosabb és leginkább nélkülözhetetlen. Persze nem állítom, hogy már nem félek. Hogy nincs bennem egy szemernyi kétség sem affelől, hogy ez működni fog. De azt tudom, hogy az utóbbi idők legnagyobb lehetőségét basznám el, ha engedném őt kisétálni az életemből. Leginkább úgy, hogy nem küzdöttem meg érte. Leginkább önmagammal.
Két év alatt számtalan emléket gyűjtöttünk, számtalan olyan együtt töltött órákat, napokat, sőt akár egy egész hetet is, amely javarészt a szex körül forgott, de ha megkapirgálnám kicsit azokat az emlékeket, bizony voltak olyan momentumok, amelyeket akkor leginkább a felfokozott vágyakra fogtam volna, vagy arra, hogy akkor és ott egyszerűen arra volt szükségünk, de tudom, hogy már akkor is látható volt….érezhető: szükségünk van egymásra, és nem csupán a szex miatt.
- És a legszebb az egészben, hogy pofátlanul rájátszottam. Egyikkel vagy másikkal flörtöltem, elhitettem velük, hogy talán arra az estére nélkülözöm majd a társaságod, és el is hitték. Van abban valami gonosz módon mocskos, hogy átvered őket. Akkor úgy hittem minden férfi ezt érdemli. A mézesmadzagot, a végén egy piros masnis egyezményes “fuck-yourself” jellel. Magadra ne vedd, de akkoriban rólad is így gondoltam. És egyáltalán nem is akartam akkoriban több lenni más nőknél. Aztán ez megváltozott. Tudsz egyáltalán arról mennyi poharat csapkodtam a hátsó raktárban a földhöz, miközben Hazel csitítani próbált?- billen oldalra a fejem, kidugom a nyelvem is, majd megnyalom a felső ajkam, és töretlen vigyorgással bólogatok.
- Úgy bizony. Tomboltam életem….és tudod miért? Mert itt, ahol most vagyunk, vagy az ágyban ahol nekem kellett volna lennem….- mutogatok körbe a helyen, majd a hálószoba irányába, végül csak egyszerűen folytatom.
- ….valaki mással voltál. Hányszor elfelejtetted, hogy megbeszélt randink volt….vagy valami olyan lófaszság, és közben összeszedtél a Sinnerben valami repkedő tündérvirágot, és úgy meghúztad, hogy járni nem tudott mikor lejött a lifttel. Persze addigra már én sem, mert Hazel gondoskodott arról, hogy ködösre igyam magam. Annyira gyűlöltelek abban a pillanatban. És nem jöttem rá én hülye…..hogy ha valaki ennyire kegyetlenül féltékeny tud lenni mint mi, akik a szabadság mellett tettük le a voksunkat, azok szeretik egymást. Összekevertük azt hiszem a birtoklási vággyal. Vagy szimplán nem tudtam elhinni, hogy képes voltál így elcsavarni a fejem.- simítottam végig a karján, amint éppen a hajamba futottak az ujjai én meg úgy nyögtem a mozdulat alatt, hogy a lábujjam hegye is beleremegett abba amit csinált. Őszintén szólva a fejbőröm érzékenysége az újdonság erejével hat. Vagy csupán akkor működik ha érzelmek vannak mögötte? Úgy érzem mintha újratanulnám magamat és a vágyaimat. Szokatlan, de egyben felemelő és veszett jó érzés.
Egy pillanatra eljátszok a gondolattal, hogy teszek magasról a vacsorára, és bármennyire odáig is vagyok azért a fűszeres csirkeszárnyért, jobban oda vagyok azért a finom csókolni való falatért amit az ing még mindig rejteget előlem, bár tudnám, hogy mi a fenének, Lucian hamar lehűti a kedélyeimet. Ünneprontó. De nem hagyom magam. Beburkolom magam a ruhájával, és az illata egészen magával ragad. Fogalmam sincs milyen öblítőt használ, de amikor belebújok az egyik ingbe egészen elmerülök az anyag simításában.
Szórakozom, fesztelenül s felszabadultan táncikálok, még valami éneklés félét is produkálok és látva az arcát, azt ahogyan belemegy a játékba, még inkább jókedvre derít. A játékosság ezen oldala azt hiszem még a számomra is az újdonság erejével hat, ahogyan az övé is. Nem mintha ne lettek volna korábban mindenféle játékaink, de ezek kizárólag azt a célt szolgálták, hogy még inkább felkorbácsoljuk egymás amúgy sem kis fokon izzó vágyait. Ez most más. Ez évődés, vadító flört, élvezetbe csomagolt huncutkodás. És milyen kurvajó!
- Szent? Szent Lucian? Óbocsáss meg! Vétkeztem!- a testem engedelmesen simul hozzá az övéhez, amint közelebb húz a derekamnál fogva.
- Büntess meg!- kacagva engedem kissé hátrahanyatlani a testem, melyet a kezével tart meg. Egyik csupasz lábam felkúszik a derekára, és azzal kulcsolom át. Átkarolom a nyakát, és úgy duruzsolok tovább.
- Le is fogom vezetni azokat a vágyakat, szivi. Méghozzá veled.- állok kicsit lábujjhegyre hogy ajkammal finoman rácsippentsek az alsó ajkára. Finoman szívom be, nyalom végig óvatosan, az összezárt ajkak mögül picit kidugott nyelvemmel, majd elengedem és kuncogva bújok bele a mellkasába, majd nézek vissza rá a világ legártatlanabb pillantásával. Majd tekintetem a csomagok irányába fordítom, melyek illata már percekkel korábban befészkelte magát az agyamba.
- Értesz a meggyőzéshez. Ahha! Kár, hogy ezen tulajdonságodat az elmúlt tíz percben elveszítetted. Eddig olyan vagy mint az olajos hal, amit bárhol fogok meg kicsúszik a kezeimből. De értem én a játék lényegét, és mint látod….- húzom ki magam ahogy időközben elengedett és végig is mutatok nyaktól egészen a derekamig
-....magam is belementem. Játszunk! És együnk, mielőtt éhen pusztulok.Mondanám, hogy rólad, de akkor valószínű téged falnálak fel a csirke helyett.- nevetem el magam, majd megkerülve őt most én vagyok aki a hátsóját megpaskolja, ahogy ő az előbb nekem.
- Hm….még mindig és változatlanul jó segged van, Szent Lucian.- nézek vissza a vállam felett, mielőtt elérem a hatalmas kupac kaját.
- Dobozból. Kézzel-lábbal. Ettem eleget úgy, hogy karót nyelve feszengtem egy sznobokkal körbepakolt asztalnál. Ettem eleget otthon, ahol anyám kínosan ügyelt arra, hogy mindig minden tökéletes legyen. Mióta szabad vagyok, az étkezésemben is szeretek az lenni. És nincs attól élvezetesebb mikor az ember lenyalogatja az ujjairól azt a finom fűszeres szaftot. Szóval ha már úgy hoztál fel ide korábban, hogy ősember módjára felcsaptál a hátadra, nehogy most szedjük elő a porcelánt. Gyerünk, ismerd el, hogy imádsz te is így enni. Szabadon, mindenféle istenverte társadalmi elvárásoktól mentesen.- szavaimat követően egyszerűen felmásztam a pultra és törökülésbe helyezkedtem a kajás kupaccal szemben. Megpaskoltam magam előtt a pultot.
- Gyerünk nagyfiú, pattanj fel! Csapjunk oda a kultúrának!- és már nyúltam is az első doboz után, hogy kihalásszak belőle egy finomabbnak tűnő falatot.

Blan & Lucian

"I wasn't man enough to let you hurt my pride
Now I'm only left with my own jealousy"

SZÓKIMONDÓ SZÖVEGEZÉS

Mióta Miss Rosewood-al tisztáztuk a mai - meg az elmúlt jónéhány - este minden sérelmét és félreértését, úgy érzem magam, mint Vigyor Kandúr a mesében, és alighanem ehhez megfelelő az ábrázatom is. Nem mondhatok olyasmit, hogy bármikor is elégedetlen lettem volna az életemmel, csak éppen a mostani - igaz, még alig tapasztalt - változásokhoz képest visszatekintve meglehetősen egyhangúnak és szürkének tűnik. Persze, mindig szolgáltatott változatosságot, hogy éppen kit cipelek fel az ágyamba, és néha tarkították a napjaimat olyan ötletszerű kiruccanások, mint amilyen a vegasi hétvégénk volt, de belegondolva a pia-buli-szex szentháromság körül mozgott az életem, egy lineális síkba helyezve a létezésemet. Miss Rosewood azonban alig egy óra leforgása alatt egy egész hullámgörbén volt képes átvezetni: megéltem általa a legmélyebb pontot, ahogy most a legmagasabbat is. A kettő közé pedig valahogy sokkal, de sokkal több minden belefér. Kicsit olyan ez a szitu, mint mikor az oroszlánt, aki egész életét egy cirkuszi ketrec rácsai között töltötte, hirtelen szabadon engedik. Alig meri a lábát kitenni a harsogóan zöld fűre, fél az ismeretlentől, a váratlantól, de megy, mert az ösztönei azt súgják, hogy ott kinn várja az igazi élet. Tudom, hogy nekünk extrém módon nehéz lesz egymással. Tudom, hogy rengeteg kompromisszumot kell kötnünk, csak azt nem tudom, mennyire leszünk képesek rá. Tudom, hogy a mi kapcsolatunk tele lesz drámákkal és egetrengető veszekedésekkel, milliónyi módon fogjuk megsebezni a másikat, de per pillanat úgy érzem, hogy még így is megéri.
Ez tehát a szerelem. ILYEN a szerelem. Felkavaró, üdítő, kimerítő. Sosem hittem volna, hogy képes leszek ezt az érzést megélni, mert egyszerűen nem tartottam rá magamat sem méltónak, sem képesnek. Mindig szét tudtam választani az életem különböző vetületeit. A munkámat, az üzletet, a nemi életemet. Pontosan tudtam, hová tegyem őket. Azonban amióta ezt a veszedelmes kis boszorkányt megismertem, mindez már nem olyan egyszerű. Merőben szokatlan, hogy vele valahogy minden egy komplett egésszé áll össze. Barátnőm van, és szerelmes vagyok, ez pedig egyszer, talán nem is sokára napvilágra fog kerülni. Látni fognak bennünket nyilvános helyen, talán még rendezvényeken is. Fogadok, hogy akkor mindenki fejében, akik már régóta ismernek engem, az a kérdés fog megfogalmazódni, hogy ki a fészkes fene vagyok én, és mit tettem a valódi Lucian Harris-el. Az elképzelés is meglehetősen kajánul vicces. Szórakoztatóan vicces. Esküszöm, alig várom.
- Szerinted minden ember, aki ugyanebbe az érzelmi cipőbe lép, annyira hülye mint mi vagyunk? - teszem fel aztán a kérdést Miss Rosewood-nak, mikor kapok egy vallomást, mennyire megsínylette ő maga is, meg a Sinner berendezése is a féltékenységi rohamait. - De azt hiszem nincs mit a szememre vetned. Mármint úgy értem, nem fair. Tudod, mintha felrémlene nekem is az a jelenet, mikor egyszer együtt érkeztünk a polgármester partijára, ahol úgy ott hagytál engem, mint egy darab használt zsebkendőt, mert valaki más karjain távoztál. Vagy akár nosztalgiázhatnék itt is - mutatok a padlóra, a bár jelképes irányába - mert volt rá példa, hogy mire leértem a lifttel, addigra te már egy másik pasas manduláját simogattad a nyelveddel, és meglehetős gyorsasággal a távozás mezejére léptetek. Gyanítom nem az jutott eszedbe, hogy nem húztad ki otthon a vasalót - heccelődöm. - De tény, hogy ez most már a múlt. Neked is, nekem is van, nincs mit felrónunk a másik "szemét voltál" listájára. Kezdjünk új fejezetet, ahol az efféle tévutakat kizárjuk. Tisztességes ajánlat, nem? - kérdezem, miközben bennem motoszkál a hangosan ki nem mondott gondolat, hogy ahogy azt az elmúlt egy hét is bizonyítja, nekem nem is fog annyira nehezen menni, mint elsőre képzeltem. Blan-t illetően viszont még bennem van a kérdés. Remélem már ő is tudja, hogy mit - pontosabban kit - veszíthet ezzel.
Csevelyünket a futár és a vacsora érkezése szakítja félbe, és mikor végre ismét édes kettesben maradunk Blan újfent megjelenik, jóval oldottabban, mint pár perce, és ezt leginkább a ruházatában beállt változás jelképezi. Még úgy is, hogy az én ingemet viseli éppen, olyan ledér módon, ahogy csak lehetséges.
- Touché, Miss Rosewood - sóhajtok fel, mikor játékra invitál. Persze, a visszanyal a fagyi tipikus esete, elvégre én kezdtem, ő meg nem az a típus, aki kihagyná a visszavágás lehetőségét. Azért kapok némi vigaszajándékot, amikor egy alig érezhető csókot nyom az ajkamra, de mire utána nyúlnék, már el is sasszézik a közelemből, és feltelepszik a pultra, majd várakozásteljesen pillant rám, egyértelműsítve a kívánságát, hogy kövessem.
Felkecmergek, törökülésben ücsörgünk a bárpultom tetején, a csirkék halmazának két oldalán, és ránézek Blan-ra, akinek úgy fénylik fel az arca, mint mikor a Rockefeller Center-en felkapcsolják a karácsonyfa fényeit.
- Na és mi lesz a következő? Fenn alszol a gerendámon, mint a Macskanő? - vigyorgom el magam. - Mellesleg a helyedben óvatosan dobálóznék a szavakkal. Régen jártam iskolába, de úgy tanultuk, hogy az ősember bunkóval fejbevágta a nőt, aztán a hajánál fogva behúzta a barlangjába. Elég kezdetleges módja volt egy viszony kezdetének. Semmi mozi, színház, vacsora... vagy éppen Las Vegas - hunyorítok kajánul Miss Rosewood-ra. Egyelőre nem nyúlok a kaja után, nézem ahogy Blan csaknem csuklóig maszatosan végez az elsővel, aztán a kezéért nyúlok. Látom, hogy fogalma sincs róla, mit készülök tenni, úgyhogy somolyogva arcom elé emelem mártástól ragacsos ujjait.
- Mmm... - mormolom lágyan, miközben mutatóujját eltüntetem a számban. - Tényleg finom ez a csirke... - teszem hozzá, és egészen addig nem állok meg, míg a kisujjáig el nem jutok. Tökéletesen hallom, hogyan akad el a nyavalyás boszorkány lélegzete, csak akkor kap levegő után, mikor elengedem a kezét, akkor viszont olyat lélegzik, mintha a penthouse összes oxigénatomját ki akarná sajátítani. Szerintem nem tévedek ha azt mondom hogy beindult, ha akarná sem tudná palástolni. Ahhoz már meglehetősen jól ismerem a reakcióit.
Hirtelen ötlettől vezérelve lassan, komótosan lebontom magamról az inget, majd egy hanyag, elengáns mozdulattal a padlóra ejtem, közvetlenül a pult mellé, miközben Miss Rosewood le sem veszi rólam a tekintetét.
- Pokoli meleg van ma este, nem igaz? - kérdezem kedélyesen, mintha csak fogalmam se lenne róla, mi játszódik le jelenleg Blan fejében, meg testében. - Egyébként remélem nincs kifogásod némi zene ellen - húzom elő zsebemből a lejátszó távirányítóját, és kis keresgélés után elindítom a direkt ma estére összeállított zenelistámat. Ha van dal, amiben szinte tapintható az erotika, akkor az első szám ilyen. Mondjuk úgy, hogy ebben az egész helyzetben ez a hab a tortán.
Magam is kézbe veszek egy csirkét, és miközben enni kezdek, folyamatosan Miss Rosewood pillantását figyelem. Tényleg kíváncsi vagyok, hogy vajon melyikünk bírja tovább cérnával ezt az izgalmas, kellemes, ugyanakkor végtelen kínnal teli játszmát.

Szókimondó szövegezés, felnőtt tartalom


“A hűséget bébi, nem osztogatják mint a wurstliban a vattacukrot, azt ki kell érdemelni. Neked pedig egyelőre nem sok meggyőző képességed van. Szóval két választásod van: megszokod, hogy mindig csupán második leszel a feleségem, és a lányaim után, vagy fogod a szép hátsód, meg a harmadosztályú sminkkészleted, és elriszálsz vissza oda, ahonnan jöttél.”

A fenti mondatot életem első nagy szerelmétől hallottam tizenhét évesen. Ő vette el a szüzességem, meg az álmaimat, és persze megtanított arra, ami aztán sokáig gyakorlatilag jelmondatommá vált: ne bízz senkiben akinek jó pár centivel több van a lába között, mint neked. A fenti mondat egyébként azon a napon hangzott el, amikor utoljára találkoztunk, és gyakorlatilag kirakott, csak mert többet akartam másodvonalbeli barátnő szerepénél. Eleinte nem tudtam, hogy nős és családja van. Később meg már nem érdekelt. Csak az számított, hogy kifogástalan a külseje, ellenállhatatlan a modora (legalábbis akkor amikor mindenki látja) és nem utolsó sorban kőgazdag. Nekem pedig esélyem lenne dobbantani az unalmas középszerűségből. Persze beleestem abba a hibába, amibe legtöbbször az olyan lányok, akik majdnem kétszer annyi idős pasast vakarnak össze ennyi idősen: azt hittem, hogy a hamvas ifjúságom többet nyom a latba. Tévedés. Az olyan pasasok, amilyen ő is volt nem azért jutottak el olyan magasra,  hogy aztán könnyedén feladjanak mindent. Az olyan faszik mögött, ma már tudom, ott volt egy nő aki gyakorlatilag kitaposta nekik az utat az odaadásával. Egy olyan nő, aki szemet húny a hűtlenség felett mindaddig amíg a férje hozzá jár haza.
Őszintén szólva itt gyökerezik azt hiszem, hogy a hűséget, vagy a sírig tartó odaadást nem sokra tartottam. Időpocsékolás, és persze elszalasztott lehetőségek egész tárháza. Hittem abban, hogy ha van elég dolog ami összeköt, akkor ez a legutolsó, amire szüksége van az embernek. Nem volt ez másképp Benton esetében sem, és nincs ez másképp Lucian esetében sem. Nem várok el olyasmit, amit én sem adok meg. És nem érdekel, hogy önként mond le róla….hiszen kényszeríteni biztosan nem fogom.
Kétségtelen, hogy szeretem őt. Jobban mint az utóbbi időben bárkit. Kétségtelen, hogy kurvamód ragaszkodom hozzá, hogy miatta számos dologról kész lennék lemondani, vagy megváltozni érte. De vajon szeretem őt annyira, hogy lemondjak valamiről, ami tizenhét éves korom óta az egyetlen, amiről senki kedvéért nem voltam hajlandó? Szeretem annyira, hogy feladjam érte az érzelmi és testi szabadosságomat? Szeretem annyira, hogy hűséges tudjak hozzá lenni? Bármi áron. A választ jelen pillanatban még nem tudnám megadni. Hiszen ingatag és vékony pallón egyensúlyozunk, amelyet az egymáshoz való, kissé talán ambivalens, és szélsőséges érzéseinkből eszkábáltunk. Hiszen ahogy az első faszim is megmondta: “A hűséget nem osztogatják ingyen….azt ki kell érdemelni.” Másoknak természetes. Másoknak az életükhöz, az egészséges érzelmi fejlődésük alapjaihoz tartozik a hűség. Mi ketten azonban, Lucian meg én mások vagyunk.
A múltban számtalanszor választottunk mást, számtalanszor ejtettük pofára a másikat. Igaz ez éppen úgy rám is, nincs ezen mit szépíteni. A dolog talán ott vált érdekessé, amikor mindez már nem csupán egy megmosolyogtató tény lett, hanem egy zavaró körülmény. Azt hiszem Hazel akkor fogott először gyanút, amikor poharak és tányérok estek áldozatul a dühömnek. Kész voltam Luciant elengedni minden alkalommal. Akkor azt hittem azért teszem, mert nem akarok rajta változtatni. Ma már tudom, hogy nem ezért. Hanem azért, hogy felhatalmazást adjak magamnak arra, hogy én is megtegyem ugyanezt. Mert onnantól, hogy elvárok valamit, nekem is adnom kell. Kész vagyok én vajon erre? Azt hiszem mindezekre a választ az elkövetkező napok fogják megadni. Mert itt, ebben a környezetben olyan könnyű belemenni felelőtlen, mégis igaznak hitt ígéretekbe. Aztán ott lesz a másnap, mint egy részeg kábulatból felébredve, a vakítóan világos nappal, meg az unalmasan egybefolyó hétköznapok. A választ ezek fogják megadni.
- Ja, igaz.- legyintek könnyedén, a hangomnak is van valamiféle könnyedsége, de érezheti rajtam, hogy elismerem, bizony nem voltam én sem túl sűrűn az önmegtartóztatás mintaszobra, aki csak neki tartogatja magát.
- Óóóóóó és arra a szilveszterre emlékszel? Az első közös szilveszterre. Amikor azzal a magas, roppantul jóképű színésszel érkeztem….jajj mi volt a neve….a picsába.- csettintettem párat az ujjaimmal, miközben próbáltam felidézni annak a faszinak a nevét. Aztán hirtelen, szinte hadarva vágtam rá, ahogy eszembe jutott.
- Carlos….Carlos Estevez….- fekete göndör haja volt, úgy nézett ki mint egy tejcsokiból készült murilló angyalka. Mellé világítóan kék szemek, és húsos fényes ajkak. Úgy terveztük, hogy a Sinnerbe ünnepeljük az új évet, de végül változott a program.
- Nem voltál te sem egyedül, meg már szomjas sem. Isteni vagy, amikor spiccesen szivarozol és zongorázol béjbi. Meg kell hagyni, hogy attól már csak az a jobb, ha közben az ember szerencsés lányának ajkai közé csókolod az első verse végén az italt.- nevettem el magam igazán jókedvűen, és enyhén hagytam hátranyaklani a fejem. Az emlékek mintha egészen más szinezetben köszönnének vissza, és meg kell állapítanom, hogy minden ami a múltban történt már tökéletesen, és egyenesen mutatta hová is tartunk mi ketten. Egyszerűen nekünk itt kellett lennünk, így és most.
- Este tízkor már a liftben tettük meg az utat legalább hatodszor, spontán elakadást szimulálva, csak azért, hogy ne kelljen még kiszállni éppen a legjobb pillanatokban. Aztán egy fél órával később azt hiszem a hátsó dohány raktárban, később itt is jártunk a fürdőszobában….itt azt hiszem kétszer is. Hogy is fogalmaztam neked amikor először sepertem odébb a mutatós kis szöszke dupla kosarast az öledből: “Ez a faszi ma éjjel az enyém, kisanyám, szóval kapkodd a csini virgácsaidat, és máshol zörögj velük.”- adtam elő ugyanazzal a kézmozdulattal, feltartott mutatóujjal, csípőre vágott kézzel, akár egy igazi bronx-i olasz-afroamerikai bevándorló.
- Carlítót valahol félúton elhagytam, azt hiszem, bár nem nagyon hiányoztam neki, ahogy ő sem nekem. Az éjfél az fergeteges volt. Sikerült úgy beidőzíteni a legtökéletesebb orgazmust, amikor odakint éppen éjfélkor üvöltött a tömeg, síppal-dobbal meg voltak veszve, és negyed óráig tartott a tüzijáték! Anyááááááám, imádtam az egészet.Életem egyik legemlékezetesebb szilvesztere volt. Jobban belegondolva azt hiszem akkor szerettem beléd. Kár, hogy kellett két év, hogy ezt realizáljam is.- magyarázom tovább, és szívesen idéznék még fel régi dolgokat, nosztalgiáznék kicsit talán, mert bassza meg ez jó! Az ember ráébred, hogy mennyi minden történt velünk a múltban, mennyi mindent megéltünk már együtt. Mennyi dolgot tudunk a másikról, mennyi apróságot, mégis kell nekünk.
Úgy negyed órával később, immáron lengébb, de mutatósabb öltözetben szimatolok bele a levegőbe, megállapítva, hogy ennek a csirkének még mindig isteni illata van. Könnyedén ugrok fel a pultra és invitálom magamhoz Lucian-t is.
- Majd alszol fenn te és lógatod le a farkad. Neked van mit. Nekem momentán valahogy nincs.- röhögöm el magam, miközben figyelem hogyan mászik fel ő is utánam. Elégedetten mosolygok, figyelve hogyan helyezkedik el velem szemben. Én pedig már nyúlok is az első darabért, hogy szabadon, gátlásoktól mentesen kezdjek neki.
- Hát figyelj, ha cserébe el kell viselnem, hogy télre bevackoljuk magunkat a barlangba, amit kipingálunk rajzokkal, esszük az elejtett sózott mammutot, odakint süvít a szél mi meg dugunk mint az üregi nyulak….akkor leszarom a szinházat, mozit és Vegast.- vontam meg a vállam és kedvtelve, jóízűen rágcsáltam, szopogattam le a csontot és tettem félre egy kupacba. Már éppen nyúlnék a következő falatért, amikor Lucian megragadja a kezem. Egy pillanatra meglepődöm, húznám is vissza, de ő közelebb vonja.
- Figyu….van ám szalvéta, ennyire nem vagyok para….aaaahhhhhhhédesistenem!- az utolsó hang szinte meglágyul, és olvadva zuhan ki az ajkaim közül, egy élvezettel vegyes sóhajtásban. A mutatóujjam eltűnik az ajkai között. A forróság, amit belül érzek, a nyelvének érdessége úgy csap mellkason, hogy a szívem folyamatosan ott dörömböl a mellkasomban. A sóhajaim szakadozva, nyögésekkel kísérve robbannak fel, ajkaim elnyílva, szinte megbűvölve figyelem amit éppen csinál. Hogy beindultak nálam a vágyak, ha akarnám sem tudnám leplezni.
Lefagyok. Az inget figyelem, amely lekerül róla, követem az útját a padlóra, majd a tekintetem visszavezetem rá. Ez a faszi másodpercek alatt képes pokolra juttatni, és a legforróbb üstben kegyetlenül és élvezettel sütögetni a saját kínlódásomban.
- Élvezed te kis mocsok, mi? Hát persze, hogy élvezed!- hunyorgom rá félrebillenő fejjel, válaszul felelve a meleget firtató kérdésére.
- Hahh! Mernék ellenkezni!- méltatlankodó mondat, de nagyon is beleegyező válasz, és amikor felhangzik a zene vontatott és olyan jól ismert ritmusa, beharapom az ajkaim, és közelebb csusszanok hozzá a pulton. Miközben ő falatozik, én álló helyzetbe tornázom magam azért, hogy a rajtam lévő alsóneműtől megszabaduljak. Hagyom, hogy a kezem nyomán csússzon végig a lábamon, le egész a bokáig, és a pultra. Kiszállok belőle mindkét lábammal, majd felveszem és megpörgetem a mutatóujjamon.
- Határozottan nagyon meleg van itt.- nézek onnan fentről le Lucianre szélesen vigyorogva, és néhány apró lépéssel előrébb lépegetve a pulton úgy, hogy a lábfejemmel a csirkés dobozt picit odébb tolom. A jobb combja egyik oldalára teszem az egyik, a másik oldalára a másik lábam, és lassan, óvatosan, a zene ütemére ringatózva, de ügyelve, hogy az ing még véletlenül se mutassa meg, hogy nem viselek immáron alul semmit, rácsücsülök a combjára. Előre tolom a csípőm, majd hátra. A mozdulat tökéletesen alkalmazkodik a zene ritmusához.
- Ugye bánod már szivi, hogy nem a nadrágtól szabadultál meg előbb?- búgom egy olyan mozdulatnál amikor éppen közelebb csúszom hozzá, majd ugyanazzal a lendülettel vissza hátra. A testem forrósága még valószínű a nadrágon keresztül is érezhető. A tangát végül kiejtem a kezemből, rá az ő, előbb ledobott ingére. Még mindig ebben a helyzetben ülve oldalra nyúlok, hogy kivegyek egy újabb csirkedarabot, majd lecsippentek róla egy falat húst, amit Lucian ajkai felé irányítok, hogy kivegye azt az ujjaim közül.
- Mit gondolsz, ez a falat is van olyan szaftos, és kívánatos és meleg mint az előzőek? - finoman, alig érzékelhetően mozdítom előre a csípőmet, de most már annyira, hogy majdnem az ölénél legyek. Azzal a kezemmel, amiben a csirkét tartom, átkarolom a nyakát. Ha elveszi a kezemben lévő falatot, előre hajolok. Ajkam lágyan érinti az ajkát, a fűszer aromája keveredik a sóhajainkkal.
- Tudod szivi, odavagyok azért az érzésért, hogy egyszerre szeretlek, és egyszerre vadulok meg tőled.- nem csókolom meg, hanem egyszerűen visszahúzom a fejem, és a karomat lefejtve a nyakáról, harapok én is egy falatot a csirkéből. Meglehetősen szokatlan és minden bizonnyal szürreális amit csinálunk, de azt hiszem elmondható, hogy a mi kapcsolatunk soha nem volt átlagos. És nem is hiszem, hogy valaha is az lesz.

Blan & Lucian

"I wasn't man enough to let you hurt my pride
Now I'm only left with my own jealousy"

SZÓKIMONDÓ SZÖVEGEZÉS

Néhány évvel ezelőtt Hazel egyszer nekem szegezte a kérdést: hogy a fenébe lehet az, hogy én, aki New York női lakosságának már jelentős hányadát felpróbálta, még sosem tudtam valaki mellett tartósan kikötni és megmaradni? Akkor a válaszom kimerült annyiban, hogy morcosan bámultam a pultosomra a meglehetősen indiszkrét kérdés honorálásaképpen, és tanácstalanul vonogattam a vállam. Egyszerűen képtelen voltam elfogadható és a valóságot megközelítő feleletet kierőltetni önmagamból - egészen ma estig. Ma, mintha csak valami tündérkeresztanya koppintott volna varázspálcájával a fejemre, megtaláltam a magyarázatot erre a már szinte el is feledett kérdésre, méghozzá különösebb gondolkodás nélkül. Azért nem volt szükségem senkire, mert senkit nem találtam, aki kompatibilis lehetett volna velem, egészen addig, míg Miss Rosewood be nem gyalogolt az életem kellős közepébe. Ez így elmondva persze egyszerűnek hangzik, holott a legkevésbé sem volt az. Szerintem nem volt még két másik ember a történelemben - legfeljebb a ragacsosan nyálas regényekben - akik majdnem két éven keresztül úgy kerülgették volna egymást, mint mi tettük. A mai napon jött el a fordulópont: szembesítettük vele önmagunkat, és a másikunkat is, hogy mit veszíthetünk vele, ha továbbra is a félelmeinket választjuk az igazság elfogadása és kimondása helyett. Most már határozottan, kétségek nélkül képes vagyok kimondani: Miss Rosewood-ra vártam egészen eddig, mert ő az, akire szükségem van, hogy a világom kerek legyen. Az elmúlt egy hétben szinte napról napról erősödött bennem az addig csak kósza gyanú, mert az az egy hét maga volt az érzelmi pokol számomra. Akkor jöttem rá, hogy nem olyan bonyolult egyenlet ez: ha valaki folyamatosan mellettem van, akkor ő nem tud hiányozni. Ahhoz, hogy valaki hiányozzon, el kell mennie. És ha valaki elment, akkor tudunk utána vágyakozni. Ezek a vágyakozással töltött órák és napok nem gyengítik, hanem pont lehetővé teszik, hogy a másik közelsége valódi értéket jelentsen a számunkra. A mi esetünkben legalábbis így van ez, akkor is, ha úgy érzem, hogy egymás oldalán padlógázzal rohanunk bele a vesztünkbe. Mert a mi kapcsolunk sosem lesz rózsaszín, édes cukormázzal bevonva. A mi kapcsolatunk hangos lesz, sértődésekkel és nézeteltérésekkel teli - nem azért, mert nem szeretjük egymást, hanem mert még meg kell tanulnunk, HOGYAN szeressük egymást. És ez nekünk nem lesz könnyű, nagyon nem. De ha jól csináljuk, akkor megéri. Én minden erőmmel ezen leszek.
Egyelőre viszont az erőmet még arra kell tartalékolnom, hogy igyekezzek komor arcot vágni, és ne röhögjek hangosan Blan nosztaligázásán. Nem mondom, hogy ez nem embert próbáló feladat, és noha komoran, méltóságteljesen összevonom a szemöldökömet, a szám széle felfelé kunkorodik a visszanyelt jókedvtől, amit azt hiszem Miss Rosewood tökéletesen érzékel is.
- Csak akkor vagyok szexi, amikor zongorázom? - kérdezem aztán megjátszott méltatlankodással, ami nagyon gyorsan harsány nevetésbe vált, mikor a gerendákon való alvásra tett megjegyzésemre Blan azonnal egy ripossztal válaszol.
- Engedj meg egy apró közbevetést - emelem fel a mutatóujjamat - de emlékeim szerint a társaságodban nem nagyon szokott lógni egyetlen testrészem sem. Egyébként igazad van, én tényleg jobban hasonlítok egy macskára. Ha megsimogatnak, nekem is feláll a farkam - teszem hozzá kaján vigyorral, majd ezt követően helyet foglalunk a pulton, úgy véve körbe két oldalról a csirkeszárnyakat, mint a druida papok az áldozati oltárt, én pedig úgy döntök, hogy ezúttal nonverbálisan teszem próbára Miss Rosewood idegeinek szakítószilárdságát. Amint lenyalogatom az ujjait, és hallom az elakadt lélegzetét, jelképesen felcsapom a fejemre a királyi koronát. Mérhetetlenül elégedett vagyok mind önmagammal, mind a ténnyel, hogy elmondhatatlan hatással vagyok Blan libidójára - csak éppen arra nem számítok, hogy ahogy mondani szokás, a fagyi visszanyal, méghozzá szinte azonnali hatállyal. Ezt hívják úgy, hogy instant karma? Ugyanis megszólal a zene, az átkozott, nyavalyás kis boszorkány pedig előad egy olyan műsort, amiért odalenn már bőszen tömködnék a dollárokat a bugyijába. Abba a bugyijába, amiből most kibújik - bár az ingem eltakarja azt, amit nagyon szeretnék látni - és olyan személyre szóló erotika showban van részem, amitől ezúttal nekem akadnak problémáim a légzés automatikájával, kénytelen vagyok fészkelődni, mert a nadrágom most valahogy legalább két számmal tűnik kisebbnek, mint tíz perccel ezelőtt volt, és ennek nem a vacsora az oka. Játszik velem... nem, ez nem pontos megfogalmazás. Nem játszik, hanem úgy csavar az ujjai köré, mint egy marionett bábu zsinórját szokás. Én pedig lélegzem, de valahogy mégis a kelleténél kevesebb oxigén kerül a tüdőmbe, és az a kevés is olyan, mintha nemes egyszerűséggel felforrt volna a penthouse-ban a levegő. Akkor meg már egyenesen úgy érzem hogy parazsat nyeltem, mikor Miss Rosewood az ölembe kuporodik, és meredten - a szó minden létező értelmében - figyelem, ahogy csirkét tart az orrom elé. Mit tehetnék? - beleharapok - bár momentán szívesebben rágcsálnék mást, példának okárt Blan száját, amely gúnyos-évődő mosolyra húzódik a reakciómat látva és érzékelve. Mire felé nyúlnék, addigra vissza is húzódik a csirkés tál másik oldalára, de a szemében csillogó fény minden szónál beszédesebben árulkodik róla, hogy meg van elégedve a saját intrikusi teljesítményével. A helyében sutba dobnám a végzettségemet meg munkámat, és könyvet írnék "Hogyan őrjítettem meg Lucian Harris-t" címmel. Tuti bestseller lenne.
Egymás szemébe nézünk - nem tart, csak villanásnyi ideig, de többet mond, mint regények háromszáz oldalon - én pedig kecses mozdulattal leugrom a pultról, hogy immár Blan előtt álljak meg, ültében magam felé fordítva őt.
- Ó, abban biztos vagyok, hogy se a szaftossággal, se a forrósággal nincs baj - mormolom. Így közvetlen közelről olyan hőség árad Miss Rosewood testéből, mint a Vezúv belsejében lehet, röviddel a kitörés előtt, ez pedig a maradék, meglehetősen csekély önmegtartóztatásomat is nullára redukálja.
- A picsába a vacsorával! - hördülök fel, aztán magamhoz húzom, és a szájára tapadok, gyengéden, mégis telve szenvedéllyel, tűzzel, és olyan határozottsággal, ahogy már nagyon régen nem tettem. Azt akarom, hogy Blan tudja, bár megváltoztam - és a körülmények is változtak - de a mostani önmagam mögött/mellett még ott él elpusztíthatatlanul a régi Lucian. Az az énem, aki pontosan tudja, mivel és hogyan őrjítsen bele a gyönyörbe egy nőt.
Csak annyi időre válok el tőle, hogy kezeimmel kissé szétnyissam a lábait, és közéjük fészkeljem be magam, szám pedig rátapad nyakának forró bőrére, lágyan húzom rajta végig a nyelvemet, egészen a füléig kúszva fel.
- TE... AZ... ENYÉM... VAGY - jelentem ki ellentmondást nem tűrően, megnyomva minden egyes szót. - Csak az enyém, és senki másé - teszem hozzá. Muszáj hallanom a szájából, hogy ő is így gondolja, ahogy én. Nem tudom hogy hívják a mellkasomban dagadozó szörnyet, amely életre kel, ha csak arra gondolok, hogy bármelyik másik férfi csak egy ujjal is hozzáérhet. Egyszerűen ez az egész csak így fog működni, ez minden kapcsolat alapja. Te jó ég, egy normális kapcsolatot akarok egy nővel. Szerintem még a pokolban is fetrengenek az ördögök a röhögéstől.

Szókimondó szövegezés, felnőtt tartalom


Mit tudtam Lucian Harrisről, mielőtt totálisan elvette az eszemet? Pontosan annyit, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy egyszer majd elvegye az eszemet. Az nem volt titok soha, hogy kevés nő létezik ebben a belülről rothadó városban aki bármiféle módon ellent tudna állni neki. Aki meg mégis, az magára vessen, mert fogalma sincs mit veszít.
A Sinner csillogása hamar képes levenni az embereket a lábukról. A lüktető zene, a helyből áradó tömény erotika, vagy éppen egy mámorító éjjel ígérete meg egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy egy életimádó ember, amilyen alapvetően én is voltam, túl sokáig szendén toporogjon a bejárat mellett.
Ettől függetlenül eleinte nem feltétlen Lucian ágyban nyújtott teljesítménye volt ami kiváltképpen megfogott benne, sokkal inkább a pénze. Kihasználtam, hogy van neki, azt is kihasználtam, hogy bármikor gond nélkül adott, ameddig biztosítva érezte, hogy vissza is fogom fizetni. Mert ahogy ő fogalmazott egyszer: “Nem két lábon járó jótékonysági ATM vagyok, honey.” Kétségtelen azonban, hogy ha így is lett volna, az egyik legpofátlanabbul sármos ATM volt, akit valaha ismertem, leszámítva a volt férjemet. Benton egyik legnagyobb problémája volt, hogy soha nem volt képes szenvedélyben felnőni a külső adottságaihoz. Persze ez nem feltétlenül az ő hibája.
Az igazat megvallva ma mégis megkönnyebbültem valahogy. Az a kezdeti ingerült idegesség, amelyet még a Lance-el való légyott sem volt képes kiűzni belőlem, mostanra kissé lecsillapodotott. Maradt azonban a helyén valami más. Számtalan ki nem mondott titok, számtalan olyan gondolat, amely még sok szempontból lehet akadálya a hirtelen meglelt és jelen pillanatban ezer fokon égő kapcsolatunknak. Még mindig rettegek attól, hogy megváltozunk ebben az egészben és nem feltétlenül jó értelemben. Nem akarom, hogy Lucian más legyen, és én sem feltétlenül lennék képes arra, hogy tökéletesen kiforduljak korábbi önmagamból.
Ha kívülről látnám magunkat, megállapítanám, hogy az ósdi romantika rémesen áll nekünk, hovatovább majdnem gyerekesek leszünk tőle. Ugyanakkor a legnagyobb kérdés, hogy az ágyon kívül képesek leszünk létezni, képes lesz az egész úgy működni a hétköznapokban, ahogy általában a normális kapcsolatokban szokás? Kizárt. Ezt az egészet azt hiszem kizárólag a bennünk ezerrel lángoló tűz tartja életben, amelyet nem szabad hagyni kialudni, mert onnantól vége.
- Várj, ezen el kell gondolkodnom. Lássuk csak! Jelen pillanatban limitáltak a lehetőségeim amelyek azt hivatottak megállapítani, hogy mikor szoktalak szexinek látni. Hacsak nem hordasz rémes csíkos selyempizsamát olyankor amikor éppen nincs nő az ágyadban, és nem rejtőzik a gardrób mélyén néhány extrán metroszexuális ruhadarab, kezdve a szexuális kisugárzást romboló első és talán legbüntetendőbb ruhadarabjával a színes hawaii mintás inggel, akkor azt hiszem megállapíthatom, hogy akár még az is előfordulhat….taaaaaalááááán.- hangsúlyozva az utolsót szót, nagy vigyorgások közepette simulok hozzá közelebb egy röpke, szinte csak a pillanatban megszületett majd el is hamvadt csókra.
-.....de csak talán a hétköznapokban is szexinek foglak találni.
A szemöldököm kíváncsian felfut amikor a mutatóujja a magasba fut és félre is billen a fejem, majd az elhangzottakat követően hatalmas nevetésbe török ki, miközben a fejem rázom, és hümmögve próbálom megfogalmazni a kiegészítésem.
- És a szád is nyalogatod, ha valami kedvedre való falatot látsz. Kényes egy macska vagy te annyi szent.
Világ életemben gyűlöltem akár otthon, akár éppen valami társasági eseményen a hivalkodó, pompázatos és leginkább értelmezhetetlenül rongyrázó étkezéseket. Amikor egy asztalidísz színe vagy éppen kialakítása sokkal fontosabb volt, esetleg, hogy éppen milyen teríték kerül pontosan az asztalra. Anyám kifejezetten megszállottja volt ennek, és gyerekkoromtól kezdve ki nem állhattam. Nem egyszer előfordult, hogy szándékosan borítottam magamra a paradicsom mártást, esetleg ettem le magam úgy nagyjából bármivel, ami foltot hagy, csak rontsak azon a kurva nagy tökéletességen, amelyet az anyám megálmodott. A későbbiekben a Rosewood villában rendszeressé vált a magam részéről a pikírt témák, a kellemetlen pletykák, esetleg az olyan dolgok emlegetése, amellyel okoztam félrenyeléseket, lehulló pudingdarabokat a kanalakról, és begyűjtöttem számtalan rosszalló pillantást, leginkább az anyósom és a férjem részéről.
Amennyire odáig voltam a drága dolgokért, az ékszerekért, a parfümökért, a virágokért, az utazásokért a világ leghetetlenebb helyeire, annyira gyűlöltem a konvencionális étkezés minden formáját. Ezért jut eszembe a pult, ezért jut eszembe, hogy talán nem feltétlenül az evésről kell szólnia a következő pár órának, sokkal inkább valami másról. Hiszek abban, hogy az ilyen helyzetekben valahogy könnyebb beszélgetni, könnyebb megnyílni. Bár a helyzet az, hogy mostanra már eljutottam egy olyan szintre Luciant illetően, köszönhetően a korábbi félbehagyott játékunknak, hogy az izgalomba tudott hozni, ahogy a csirkeszárnyat az ujjai közé fogta. Ez a faszi jelen pillanatban egy két lábon járó katartikus izgalom volt a számomra, és képtelen voltam másra gondolni vele kapcsolatosan, csak arra, hogy miképpen fog véget érni ez az este. Pontosabban fogalmazva nem is feltétlenül, hogy miképpen, hanem az, hogy miben lesz más. Másképp járt az agyam….másképp akartam őt. Azon túlmenően, hogy valami kurvamód kívántam, azon túlmenően szeretni akartam. Megmutatni, hogy milyen vagyok, amikor nem az vezérel, hogy órákkal később már otthon feküdjek egy kád vízben, számtalan emléket őrizve az ajkamra futó elégedett, és élveteg mosoly mögött. Nem tagadom ugyanakkor, hogy mindez annyira új volt számomra, hogy megrémített. Kitárulkozni mindig kockázatos.Én pedig most nagyot fogok kockáztatni.
Lucian azonban nem csupán meglepetést okoz, hanem az összes, fejemben kavargó gondolatot, legyen az rossz vagy éppen jó, félelem, vagy izgalom, emlékek között kutató, vagy a jövő előretekintő egyszerre formálja gombóccá, és dobja félre azzal amit éppen csinál. Ajkai között elvesző ujjam olyan forróságot éreznek, mely szinte lehetetlenné teszi nem csak azt, hogy normálisan lélegezzek, hanem azt is, hogy egyáltalán lélegezzek.
Megvadít. Nem kétséges, hogy válaszolni fogok erre, méghozzá a legnyilvánvalóbb jelével annak, hogy mit okoz nálam nem csak az amit csinál, hanem a puszta létezése. Képtelen vagyok megmondani mikor hozott engem ennyire lázba Lucian Harris. Az első alkalommal sem.
A zene felcsendül én pedig szeretném neki bevallani, hogy igen, megjelöltél, bébi. Fogalmam sincs hogy csináltad, azt sem, hogy mikor érted el ezt a hatást, de olyan szinten a függőddé váltam, hogy már képtelen vagyok a gondolatot is feldolgozni, hogy mennyire vágyom rád….most….és holnap...és két perc múlva….és örökké.
A csípőm mozgása, az egész testemből áradó, szinte letaglózó lázas forróság nekifeszül. A lélegzetem az arcára simul. Csókot ígérek. Neki. Magamnak. Magunknak, de végül hetyke vidámsággal és ezzel az ígérettel visszahúzódom. Hangos, mélyről jövő reszkető sóhaja tökéletesen szinkronba kerül az én remegő szuszsanásaimmal.
Nevetve engedelmeskedem a mozdulatának, amikor a pultról leugorva maga felé fordít, és hangja végigkaristolja a bőrömet. Felhördülésére adott újabb nevetésem azonban elfullad, amikor az ajkaimra feszül, és a csókja gyakorlatilag beleomlik a testembe. Ajkaim közé engedem, hagyom, hogy a néma vallomása, nyelvének észbontó játéka végérvényesen magához láncol. Teste nekem feszül, mellkasomban érzem a szívét koppanni, beleolvadunk egymásba, mintha egy újabb univerzum születne meg most kettőnkből. A mi világunk, amelyben csak mi létezünk.
A lábaim kezének akaratára majdhogynem engedelmesen nyílnak szét, és még előrébb is csusszanok, hogy hozzám férjem. Félre mozdul a fejem, a kezemmel a hajam eligazítom, és lehunyt szemmel, gyakorlatilag apró, fulladó nyögésekkel kísérve engedelmesen adom meg magam a bőrömön végigszántó kövelőző csókjainak. Mormolása, parancsoló éle a fülemben ver ütemet.
A szavaival égeti bele magát betűnként az agyamba, a szívembe, az összes porcikámba, mert innentől bármi is történik velem, képtelen leszek szabadulni a gondolattól, hogy hozzá tartozom. Megemelem a kezem miközben kissé hátrébb húzódok. Megfogom két oldalt az arcát, és magam felé fordítom. Ujjaim közelebb vezetem az ajkához. Mutatóujjammal végigsimítom az alsó, majd a felső ajkát. Előre hajolok, és finoman, érzéssel veszem a száját finoman a fogaim közé, apró, de annál szenvedélyesebb, apró fájdalommal járó harapásokkal falom és csókolom felváltva az ajkát. Néha a nyelvemmel játékosan végigsimítok rajta, hogy aztán újabb apró harapásokkal, és visszafogott szenvedélyről árulkodó csókokkal induljak újabb és újabb ostromra.
- Csak...a…..tiéd….- morgom, szusszantom, kéjtől rezzenőn mormolom az ajkára feleletül, amelyet jelen pillanatban így is gondolok. A vágy ködén át minden kimondott szó olyan igaznak tűnik. Vajon holnap is így lesz? Így akarom, hogy legyen.
Levegő után kapkodva húzódom vissza kicsit. Kipirultan, csapzottan, mégis boldogságtól és az iránta érzett szerelemtől mámorosan nézek végig rajta. Olyan, mintha egy földöntúli szobrász élete tökléletes művét faragta volna belőle. Megnyalom a számat. Vonzó lehetőségként villan be az elmémbe, hogy felfaljam.Felnézek rá.
- Tudod….máskor, ilyen helyzetben megvadulva estünk volna egymásnak,és tulajdonképpen nem is volt az más, mint egyszerű feszültség és vágylevezetés. De most nem lehet úgy….mert ez itt és most nem szex lesz. Hanem szeretkezés. Két egyenrangú fél között.- a mondandóm végén a vállain két oldalon vezetem végig a mutatóujjam aztán lesétáltatom a hasfalához és lefelé végigsimítok rajta, majd vissza a mellkasára, megállapodva a szíve környékén.
- Szeretlek, Lucian.
Pillantok fel rá, és ejtem ki ezt az egy mondatot.Mások számára egyszerű, magától értetődő, az érzéseik megtestesülése. Számomra azonban valami olyasmi, amit még egykor a férjemnek sem mondtam. Tulajdonképpen több mint egy évtizede senkinek nem mondtam még csak hasonlót sem. Ilyen helyzetben főleg nem. Érzem, hogy legbelül szétfeszít az érzés. Szeretem….tényleg szeretem.

Blan & Lucian

"I wasn't man enough to let you hurt my pride
Now I'm only left with my own jealousy"

SZÓKIMONDÓ SZÖVEGEZÉS

Kiszolgáltatottnak érzem magam, ahogyan lényegében az is vagyok. Mindenki az, aki odahelyezi a szívét egy másik ember tenyerébe. Szerelmes vagyok, de eddigi zűrzavaros, kietlen életemben nyoma sem volt efféle mély érzelmeknek, ezért nem is tudok mit kezdeni velük amikor ilyen hirtelen zúdulnak rám. De valójában egyszerűen nem is érdekel. Nem érdekel, ha ez most túl sok, vagy éppen túl korai. Fürdőzöm benne, megrészegülök tőle, még akkor is, ha kockáztatom, hogy talán ez az egész egyszer majd összetör. De mit számít a "majd" itt és most? Félredobok minden óvatosságot, hagy vezessenek az ösztöneim, azok pedig Miss Rosewood felé mutatják az utat. Teljesen odavagyok érte, pedig csak rövid ideje ismerem, már úgy értve, hogy teljesen és igazán. Felültem vele egy érzelmi hullámvasútra, ahol egyik nap fenn vagyunk a másik nap pedig lenn, egyszer egymás karjába dőlünk egyszer pedig vitatkozunk. Lehet, hogy mindenki más őrültségnek mondaná, de nekem pont egy ilyen fordulatos, érzelmileg teljesen felfokozott kapcsolatra van szükségem, ahol semmi nem süllyed a hétköznapok és a megszokottság szürke mocsarába. Belezuhantunk egymás életébe, és felforgattunk benne mindent, én pedig inkább egy komplikált életet akarok vele, mint egyszerűt nélküle. És igen, kívánom őt, mindennél jobban. Nem csak a testét, hanem mindent, ami ő maga. Azt mondja, szeret, ahogy én is őt, de ez így valójában nem igaz. Nem lehet kilenc betűvel kifejezni, amit érzek iránta.
Most példának okáért az érzelmeim skáláján a jókedv kerül első helyre. Nevetek a bolondozásán, a szellemes és pimasz kis visszavágásain, egészen addig, amíg nem tesz egy olyan kijelentést, hogy rámtör tőle egy köhögőroham, és félő hogy fejjel fogok beleborulni a közöttünk lévő csirkés tálba. Beletelik egy percbe, mire ismét levegőhöz jutok, és csak a kezemet emelem fel védekező pozícióban.
- Oké, oké felfogtam - vigyorgom el magam, közben pedig úgy érzem hogy megnyílik alattam a pult, és néhány centit süllyedek lefelé. Ugyanis van hawaii mintás ingem, csak éppen nem hordom. Néhány évvel ezelőtt vettem, valami hülye ötlet ösztönözésére, és per pillanat hálás vagyok, amiért Miss Rosewood-nak nincs bejárása a gardróbomba. Szinte látom magam előtt, milyen elképedt és megbotránkozó arcot vágna ha bármikor is látná rajtam, ezzel persze a kisördög azonnal fel is ül a vállamra, és noszogat, hogy holnap reggel csakazértis abban mutatkozzam előtte. Ugyan már, így is úgy is odavan értem, ha pedig a kelleténél jobban kiborulna azon a nyüves ruhadarabon, egyetlen perc alatt úgyis ledorombolom őt a lábáról, és elűzöm a felháborodását.
Nekikezdünk a vacsorának, ami csak néhány percig felel meg ennek a státusznak, mert meglehetős gyorsasággal fordul át szinte alig burkolt erotikába a csirkedarabok felett. A nyavalyás boszorkány pontosan tudja mivel tud engem felhúzni, de persze megérdemlem, mert én kezdtem el az egészet, ő csak simán felveszi a kesztyűt, és kihívásként kezeli a "ki tudja jobban kiborítani a másikat" próbálkozásomat. Veszítek a játékban - ó, méghozzá szíves-örömest veszítek - és ennek demonstrálásaképpen csakhamar pozíciót váltok. Immár a padlón ácsorgok, a pult előtt, Blan-t magam felé fordítva, megtalálva a jól kibérelt és megérdemelt helyemet a lábai között. Szomjas csókkal szívom a száját, nyelvem végigkalandozik a nyakán, és nem csak pillangók, hanem unikornisok, csillámpónik, meg wolpentingerek kezdenek el keringőzni a gyomromban, mikor kimondja a szavakat, amikre vártam: hogy ő az enyém. Hozzám tartozik, senki máshoz. Rám van szüksége, arra amit csak én tudok megadni neki, és ennek semmi köze a pénzhez meg az ágytornához. Ez ennél sokkal, de sokkal több, és sokkal mélyebb, és némileg ijesztőbb is. Jó értelemben ijesztő, már ha létezik ilyen, vagy ha van értelme. Nem lehet pontosan megfogalmazni, de nem is számít. Ő is érzi, én is érzem, és ez a lényeg.
- Helyes - suttogom lágyan, aztán a fejemet elhúzva tőle hallgatom a szavait, és bólintok. Kérdezhetném, hogy végeredményben mi a különbség a szex és szeretkezés között? Hiszen a lényeg mindkét esetben ugyanúgy működik. Mégis, van különbség, méghozzá jól érzékelhetően, csak nem megfogalmazhatóan. Szerintem ha Szókratész lennék sem tudnám szavakba önteni a dolgot. Vagy a nyelv túl szegényes hozzá, vagy a szerelem az ilyen téren eddig soha igénybe nem vett agyamra ment, és most így reagálok rá.
- Meglátjuk, mit tehetünk az ügy érdekében - mosolygom el magam, és két kézzel Miss Rosewood hátsója alá nyúlok. - Kapaszkodj a nyakamba! - szólítom fel, és ha megteszi felemelem a pultról, hogy magamhoz szorítva elinduljak vele az ágyam irányába.
Óvatosan teszem le a matracra, feje belesüpped a párnába, tincsei festő ecsetjére való elrendezésben terülnek el körülötte. Ajka résnyire nyílik, levegő után kap ahogy kinyújtom a kezem, hogy végigsimítsak arcán. Már most teljesen a hatásom alá kerül - részegítő és mámorító az érzés.
- Miss Rosewood... remélem tisztában van vele, hogy innen nincs menekvés - mormolom, mire sokat sejtetően elvigyorogja magát. Naná, igaza van, eddig sem úgy tűnt mint aki kétségbeesetten visítva próbál a távozás mezejére lépni. Viszonzom a felvillanó, mindent beterítő mosolyát, de kezem már gyakorlottan babrál az ingem gombjaival, hogy leszedjem róla. A tudat, hogy alatta nem visel bugyit, őrjítő, az erre adott reakcióm még önmagamhoz mérten is meglepően heves.
- Ugye tudod, hogy én is szeretlek? - kérdezem csendesen. Az előbb a pultnál adós maradtam a válasszal. Nem mintha idő kellett volna hozzá, vagy összekapart lélekjelenlét, hogy kinyögjem a vallomást, szó sincs erről. Egyszerűen csak nem vagyok az a típus, aki napjában tízszer fogja ezt majd közölni vele, egyszerűen csak azért, mert attól elcsépeltté válna, és ennek a szónak - legfőképpen kettőnk között - tényleg különlegesnek kell lennie. Remélem valahol azért ő maga is érti ennek az okát, és nem kell hosszas magyarázatokba bonyolódnom e téren. Ehelyett inkább magamhoz húzom egy újabb csókra, nyelvem lágyan járja körbe az övét, mire felnyög, testem minden sejtjében echót ver a visszhangja. Érzem szájának ízét és a bőrének illatát, ez pedig szédítően hatásos egyveleg.
- Mit szeretnél, mit csináljak? - teszem fel a kérdést, mikor újra levegőhöz jutok, és kis időre elválik egymástól a szánk. Tudom, hogy bizonyos szempontból ez az év leghülyébb kérdése, elvégre megszámlálhatatlan alkalommal dugtam már meg, pontosan tudom mit hogy szeret, csak éppen rájövök, hogy tényleg igaza volt. Ez most nem dugás lesz, vagy kefélés, hanem szeretkezés, ennél fogva kissé másabb. Kissé úgy érzem, mintha most lennénk egymással először, és kurvára nem akarom a dolgot elrontani. Ez valami új érzés, frissebb, üdébb és izgatóbb az eddigieknél. Magamnak akarom őt, mégis én vagyok az övé.  

Szókimondó szövegezés, felnőtt tartalom


Az embernek néha számot kell vetnie, kivált ha olyan részéhez ér az életének amelyről érzi, hogy ez most vízválasztó lesz. A múltjával és azzal, hogy mit szeretne a jövőben az életétől. Néha vissza kell tekinteni, vagy éppen a jelenben turkálni kicsit, hogy tudjuk, mi az amit nem feltétlen szeretnénk elbaszni a jövőben.  Ha jobban belegondolok, nekem gyakorlatilag az elmúlt tíz évem egy tömény fél-el-és megkúrás. Ez a szentháromság jellemzi a legutóbbi évtizedemet, vagy lehet még a korábbi éveimet is, egészen azóta, hogy az a faszi, majdhogynem az egyetlen akiért annyira odáig voltam, hogy a szívemmel gyakorlatilag fel lehetett volna törölni előtte a padlót, vagy kiteríteni neki vörösszőnyeg gyanánt, a földbe döngölt mint egy törékeny ropit. Azóta én voltam aki a férfiszíveket úgy tördelte mint a fogpiszkálókat, és nem nagyon foglalkozott azzal, hogy mit hagy maga után. Igazából sosem hazudtam. Sosem ígértem mást, vagy jobbat. Pedig nem állítom, hogy nem vágytam a biztonságra. Arra hogy úgy igazán, és ismét szanaszét szedjék a szívemet, hogy lenyomjanak a torkomon egy tonna tömény, és minden szempontból ambróziaként funkcionáló baszottul vágyott romantikát. Vágytam rá, ugyanakkor távol tartottam magam tőle, mert kerestem azt, aki képes megfelelni az én majdhogynem lehetetlen elvárásaimnak. Bár valójában nem is volt az annyira lehetetlen, inkább én voltam az aki egyre inkább nem hitt ebben az egészben. Jó persze, nem állítom, hogy időnként nem volt romantika….mert volt, csak éppen az a fajta nem kellett. Vagy rosszul volt időzítve, vagy szirupos volt, vagy egyszerűen végtelenül unalmas.
A jelenlegi este pedig ha valamire, arra mindenképpen jó volt, hogy sokkolóan törjön a  felszínre minden amit egymás iránt éreztünk, amelyet idióta módon megpróbáltunk elfojtani, amiről nem is nagyon vettünk tudomást. Hogyan is vehettünk volna, mikor nekünk pontosan elég volt annyi, amennyit a másik adni tudott. Egy ideig. De onnantól, hogy megéreztem azt a mámort, amit mellette folyamatosan átéltem, amely ott rezgett bennem, amely a hétköznapokon is kitöltötte a gondolataimat, kivált Vegas óta, attól egyszerűen nem lehetett elvonatkoztatni. Lucian kegyetlen és gyönyörű drog volt, amiből nem csupán a testem kért már, hanem az az elátkozottan sötét lelkem is. Beleszeretni nem volt nehéz, számtalan nő érezhetett már így az évek alatt, és lám, még én is a csapdájába estem. Nekem inkább elfogadnom volt nehéz a tényt. Onnantól azonban, hogy szabadjára engedtem, valamiféle megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. Tovább már nem kell a színjáték, a megközelíthetetlen és rideg nő álcája, nem kell a maszlag arról, hogy nekem nincs többre szükségem belőle. Mert igenis van. Mindent akarok belőle. Magamba akarom szívni a gondolatát is a létezésének, azt akarom, hogy reggel ha felébredek ne csupán az legyen az első gondolatom vele kapcsolatban, hogy egy isteni dugásért a fél karomat is odaadnám, hanem az, hogy olyan mélyen akarom, hogy csókoljon, hogy a csókja forrósága a szívemig érjen. Azt hiszem az már csak az egész érzés megtestesült gyönyöre, hogy ő is pontosan ezt érzi. Abból ahogy a közelemben van, ahogy a levegője az egyszerű közelségemtől elakad, ahogy a szívverését érzem a saját mellkasomon táncolni veszett ütemre. Ahogy rám néz. A sötét szembogarak mélyén folyékony fekete tűzként gyullad fel nem csupán a vágy, hanem a szerelem egy olyan hevessége, melyet tőle még soha nem láttam. Eddig is nézett rám így: mint aki képes lenne úgy felfalni, mint azt a nagy tál csirkét, amit rendeltünk….úgy néz rám, hogy ha más lenne a helyzet már túl lennénk legalább három meneten, és már javában a negyedik felé tartanánk. Érzem benne a korábbi menthetetlenül felemésztő vágyat, de érzek még mást is. Hogy többet akar belőlem ezeken túl. Tétova egyszerűséggel, mégis a tőle megszokott hevességgel támad le, én pedig egy percig sem ellenkezem, sőt mi több egy édes adok-kapok játékot követően még inkább elbújom a közelségében. Az illata betölti az agyamat, minden lélegzetvételem sikoltva kiált, hogy még többet belőle.
Az övé vagyok. Kérdés volt ez bármikor is? A jövőt, vagy éppen a bizonytalan gondolatokat most olyan mélyre ásom magamban, hogy még csak véletlen se szivároghasson felszínre még egy apró foszlánya sem. Feleletem elolvad az ajkán, és reszketek a gondolatától is, hogy mindez most egy ígéret. Mintha az életünket akarnánk összekötni, pedig nevetséges, de mi enélkül is összetartozunk. Mindig is így volt, hát miért nem vettem észre hamarabb? Számomra ő a tökéletes, vak voltam én eddig? Egy csapnivaló barom!
Szélesen elmosolyodom, amikor kisfiúsan találgatja mit is lehetne tenni annak érdekében, hogy ennek a napnak a befejezése tökéletesebb legyen a kezdeténél. Bár ha jobban meggondolom, már most tökéletesebb. Mindentől jobban az. Két karommal megkapaszkodom a nyakába, és nevetve vetem hátra a fejem.
- Még jó, hogy nem voltam annyira falánk, hogy telezabáljam magam annyi csirkével amennyit kívánt a szemem. Igaz….a szemem most jobban kíván valamit, a csirkénél is. És ezt tekintsd bóknak. Hazel csípős csirkéjével nem sok faszi vetekedhet.- nevetem bele a vállába, ahogy magához szorítva a hálószoba felé visz. Úgy mint soha azelőtt. Volt már itt számtalan alkalommal, amit ezek a falak láttak. Szedtük már szét egymást, a testünk csapódott számtalan alkalommal, mint valami gellert kapott biliárdgolyó ide meg oda, de ez a fajta gyengédség, amivel magházoz von, az a fajta évődés, amit én a kuncogás közé csempészett vállcsókokba rejtek, ez teljesen új. És izgalmas…..és izgató egyszerre.
A hűvös ágynemű végigsimít a felforrósodott testemen, amint az ágyra tesz, és én innen nézek vissza rá. Mint egy életre kelt istenség, úgy magasodik fölém. Ajkaim elnyílnak, szinte szólnék, de nem tudok, csak egy reszkető sóhajra futja, amint keze az arcomhoz ér, és végig simít rajta. Lehunyom a szemeimet, és élvezettel simulok bele az érintésébe. Majd kissé oldalra fordítom a fejem, és mielőtt elhúzná az arcomról, még utána nyúlok a kezének, és a tenyerét az ajkaim felé húzom. Lágyan és forrón csókolom végig a tenyerét, miközben jégszín lélektükröm elmerül, elolvad az ő örvénylő obszidiánfekete íriszeiben. Végül elengedem a kezét, és a kérdésére, amely inkább költői és tréfás semmint komoly elmosolyodom. Lebiggyednek játékosan az ajkaim, és finoman megvonom a jobb vállam.
- Menekülni? Nem is tudom….még gondolkodhatok rajta kicsit? Tudod…az a csirke elég vonzó, és ott lenn láttam néhány igazán vonzó pasit is, akik….- harapom be a mosolyommal együtt az alsó ajkamat és végül elnevetve magam a nadrágja elülső részébe akasztva a mutatóujjam közelebb húzom, megszakítva ezzel egy rövid, de annál mélyebb, bocsánatkérő csók erejéig az ingem kigombolását. De Lucian gyakorlott, így is tökéletesen megoldja.
- Érzem is. - bólintok a kérdésbe burkolt rövid vallomásra. Nem várok többet tőle, nem is adok többet. Nekem sokkal beszédesebb, ahogy most fölém hajol, hogy szinte belém olvadjon, akár a lángoló testre cseppentett hűvös vaníliafagylalt. A csókja időtlenül mély, szinte érzem, hogy az összes sejtem elnyeli a sóhaját, a testének minden rezdülése összhangba kerül az enyémmel. A vágy immár nem csupán a sejtjeinkben pulzál, hanem mindenben amit érzünk, amit némán és kimondatlan ígéretekkel egymásnak tettünk. Nem csupán az övé vagyok, hanem mindig is az övé voltam.
Halk nyögésbe fojtom azt a zakatoló és felszínre kívánkozó sóhajtást, amit az érzések kiváltanak belőlem. Olyan felfokozott, olyan kegyetlenül ismeretlen és mégis annyira akarom, hogy jelenleg minden kifejezés elcsépelt és semmitmondó ahhoz, hogy ezt kifejezhessem. Ajkai után kapok. Visszaszívom az alsó ajkát, fogaim bilincsébe vonom lágyan, mégis akaratosan, mert amit eddig éreztem belőle még kevés, még több kell, bár azt sem tudom jelen pillanatban, hogy létezik az ami elég lenne belőle? Aligha. Most én csapok le rá, nyaka köré vonva a karjaimat és a tenyeremet a nyakszirtre simítva húzom le magamhoz. Már alig van levegő, én mégsem tudom elengedni. A forróság amelyet nyelvünk játéka, és a csók végtelensége gerjeszt, szinte megfullaszt. Szuszogva vesszük és engedjük ki a levegőt, mégsem tudunk, vagy éppen akarunk szabadulni. Olyanok vagyunk, mint akik életükben először és lehet talán hosszú időre utoljára csókolják meg egymást, és feledhetetlenné akarják tenni. Nehezen szakad el tőlem, én pedig nehezen engedem el. Tekintetem mélyén forróság gerjesztette fátyolos könnyek. Nem sírás vagy éppen boldogság, sokkal inkább a vágy könnyei. Kipirultam, mintha egy kályha mellett üldögéltem volna órákat. A kérdése után lassú csend telepedik közénk, melyet egy apró hümmentés tör meg a részemről. Megfogom az egyik kezét, és a homlokomra vezetem, majd csupán a mutatóujját fogva vezetem lefelé az ujjbegyét az orrom vonalán, az ajkaimnál elidőzve lágyan veszem közé a mutatóujját, végül engedem el, hogy lefelé vezetve az államon, majd a nyakamon haladjak vele tovább, végül megállok és elengedem a kezét.
- Ismerj meg! Úgy ahogy eddig sosem. Tudod mit szeret a testem, tudod, hogy mire hogyan reagálok. De csak azt ahogyan akkor, amikor a testem kívánt téged. Most a szívemmel kívánlak, és ez most más. Gyengédségre vágyom, törődésre. Lassúságra. A sóhajodra. A halk nyögéseidre a fülemnél, a forró leheletedre a bőrömön, amely nem gyors, sokkal inkább olyan, mint amikor megkapjuk a világ összes idejét. Add nekem az összes idődet, Lucian!- jelentem ki, miközben kezem előre vezetve lassan -valóban lassan- kezdem a nadrágját megoldani, hogy mihamarabb megszabaduljunk tőle, ahogy rólam is időközben lekerült az ing.Aztán a kezemmel végigsimítok a hasfalán, fel egészen a mellkasáig. Másképpen látom őt. A teste beszédesebb most mindennél.
- Eddig  a beteljesülés volt a legfontosabb számunkra. Most azt akarom, hogy az út legyen az. Hogy maga az út legyen a beteljesülés. Hosszú előjátékot szeretnék, mindenféle segédeszköz nélkül. Csak te és én.- úgy, ahogyan még azelőtt sosem. A mosolyom mögött pedig egy fogadalom is lapul, hogy mindent amit ma tőle kapok, ezerszeresen akarom viszonozni. Magamnak akarom. Őt, a világát, a jövőjét, mindent. Eggyé válni vele testben és lélekben. Az örökkén is túl….

Blan & Lucian

"I wasn't man enough to let you hurt my pride
Now I'm only left with my own jealousy"

SZÓKIMONDÓ SZÖVEGEZÉS

Menekültem előled. Menekültem, mert tudtam, hogy felforgatod majd a világomat. Mert tudtam, hogy minden más lesz, ha te és én majd összetartozunk, ténylegesen és talán végleg. Menekültem, mert nem akartam ezt. Tisztában voltam vele, hogy a múlt, és a múltbéli énem eltűnik, és emlék lesz belőle. Menekültem, mert féltem, hogy ha a szívemet a kezedbe teszem, akkor játszol majd vele, és végül összetörsz. Megijedtem, hogy fel kell adnom az eddigi életemet, és fejest kell ugranom az ismeretlenbe. Vak voltam, és ostoba, mert azt hittem, csak a bizonytalanságot és gyötrődést hozod majd magaddal. Csak most érzem, és most vettem észre, hogy veled együtt bejött a fény is.
Egész felnőtt életemben arra vágytam, hogy részese legyek egy ilyen érzésnek. Eddig soha nem kaptam meg azt a törődést és figyelmet, amiről álmodtam, egészen mostanáig. De az élet nagy játékos, nem adja meg azonnal amit akarunk, mert tanítani akar. Türelemre, elfogadásra, a másikra való odafigyelésre. Talán nem is az élet, hanem te tanítottad meg nekem. Biztos nevetnél ha elmondanám, hogy az elmúlt egy hétben csak lézengtem, és most mindent csodálatosnak találok, mint aki most lel rá az érzékeire, mint aki most lát először színeket és hall hangokat. Méterekkel a föld felett lebegek, egyedül miattad. Minden kell belőled: a mosolyod, a pillantásod amivel rám nézel, a hangod amikor hozzám szólsz, a sóhajod amivel vágysz rám. Még a veszekedéseink is kellenek, mert ezzel együtt vagy te teljes, és így leszünk mi ketten is azok. Te általad érzem, hogy élek. Te teszel engem teljessé.
Ha a retorika bajnoka lennék, most alighanem ezeket mondanám Miss Rosewood-nak. De nem vagyok az, nem is vágyom az lenni, és - mint minden, vagy szinte minden férfi - én is nehezen öntöm szavakba amiket érzek. Megélem az érzéseket, de nem vagyok képes kifejezni őket. Bízom benne, hogy talán nem is kell. Hogy talán a tetteim beszédesebbek lesznek, mint a szélbe szórt mondatok. Hogy a mozdulat, amivel hozzáérek, a pillantás, amikor tekintetem az övébe fúrom, a bőrömön megemelkedő apró pihék amiket a közelsége vált ki belőlem, többet mondanak bárminél. Reménykedem, hogy mindezekkel együtt kinyílok előtte, mint egy könyv, és sorról sorra tud majd olvasni belőlem. Ezt igyekszem tudtára adni azzal, ahogy megcsókolom, ahogy az ágyamig sétálok vele, és ahogy fölé hajolva felteszem neki a kérdést, amit eddig még sosem. Tudni akarom, mire vágyik most igazán.
- Megőrjítesz - sóhajtok fel aztán, és megforgatom a szemeimet. - Ha más férfiakkal kell megküzdenem érted, azt megoldom. De tényleg egy tál csirke lesz a konkurrensem? - dünnyögöm, lágy ingatással csóválva a fejemet, amikor Miss Rosewood kacér kajánsággal az ajkába harap. De nem sokáig, mert csakhamar inkább az én számra koncentrál, és arra, hogy magához húzva szinte kiszivattyúzza belőlem a csókjaimat. Közben persze lelkesen segít mohó ujjaimnak, hogy megszabadíthassam a rajta lévő egyetlen ruhadarabtól, amíg az ing úgy szét nem nyílik rajta mint egy könyv, felfedve testét, amit már immár semmi nem fel előlem. Még csak melltartó sem - Miss Rosewood tudja, mitől döglik a légy. Vagy jelen esetben én magam. Mert eddig is minden alkalommal képes volt a szívinfarktus határáig beindítani, de per pillanat úgy érzem, hogy a pulzusom nem csak kiakasztana egy EKG-gépet, hanem egy halom ócskavassá olvasztaná. Miközben nyelvemmel Blan vállán simítok végig átfut az agyamon, hogy tényleg ennyire más, ha az embert nem a puszta vágya vezérli elsősorban, hanem az érzelmei? Ha a válasz igen, akkor számomra olyan lesz Miss Rosewood, mint a drog: mindig többet akarok belőle, újra és újra, és soha nem leszek képes vele betelni.
Leszegem a fejem, nézem ahogy Blan kibontja rajtam a nadrágot, én pedig befejezem a műveletet, és teljes mértékben megszabadulok az említett ruhadarabtól. Egyetlen boxerből áll a ruházatom, ami már tökéletesen mutatja vágyam kézzelfogható jelét. Most azonban egyelőre nem magammal törődöm, sokkal inkább azzal, hogy a vágy vörös ködén át felfogjam Miss Rosewood nekem címzett szavait, és kérését, ami tökéletesen összevág az én szándékaimmal. Nem akarok semmit elkapkodni. Úgy akarom ennek a bizonyos tekintetben első együttlétnek minden másodpercét kiélvezni, mint eddig még soha ezelőtt.
- Szóval a menetrendszerinti járat helyett magángépet választ hölgyem, annak minden luxusával egyetemben? - kérdezem mosolyogva, tenyerem öblébe rejtve az egyik mellét, lágyan masszírozva, majd két ujjam közé fogva keménnyé vált mellbimbóját. A halk nyögés, ami kiszakad Blan torkából szinte az idegvégződéseimben visszhangzik, tetőtől talpig végigfut hatása a testemen.
- Honey, minden időm a tiéd - nézek bele Miss Rosewood szemeibe. - Az órát is megállítanám érted, ha tehetném - csúszok aztán lejjebb, körülményes lassúsággal közelítve számmal a mellei felé. - Hagyd, hogy én legyek a pilóta. Te csak élvezd a repülést, bébi - biztatom, majd forró ajkaimat rátapasztom a kebleire, miközben óvatos, finom mozdulatokkal cirógatom a combját. Azt akarom, hogy az a mai éjszaka mérföldkő legyen mindkettőnk számára - hogy innentől csak a jelen létezzen, és töröljen el minden más, ezelőtti éjszakát. Tüzet érzek - olyan tüzet, amelynek erejétől világok éghetnek porrá, hogy új világok épüljenek fel a helyén.

Szókimondó szövegezés, felnőtt tartalom


Ha bárkit megkérdeznének a szűkebb környezetemből, beleértve még azokat is akiket alapvetően a barátaimnak tartok, valószínű a legtöbb strigula az érzéketlen cinikus picsa jelző mellett virítana. Pedig se érzéketlen nem vagyok, sem pedig cinikus. Egyszerűen csak szelektálok. Ahogy tettem már elég korán az életemben. Nagyon sok esélyt megadtam. Komolyan. Annak ellenére, hogy a hólelkű és végtelenül naív anyám és a teszetosza, bizonytalan apám mellett magamra maradtam, már ami a kiállást és a biztos alapokat jelentette. Egyik sem volt tökéletes példakép, hacsak abban nem, hogy miképpen akarjunk magasabbra törni, és többnek tűnni mint amik vagyunk kategóriát veszem alapul. Mert ebben volt kire hasonlítanom. A családom világéletében eggyel nagyobb kategóriához akart tartozni, és nem számított mit áldoznak fel, beleértve engem is. Számolni nem tudom hányszor kellett glancba vágni magam, szép ruhában bájologni rusnya vénasszonyokra, vagy rideg, reszketeg kezű pederaszta külsejű vénemberek simogatásait elviselni az arcomon. Mindezt azért, hogy az adott társaság elismert és illusztris tagjai legyünk, annak ellenére, hogy a vagyonunk az bizony kurvára nem volt meg hozzá. Anyám mindig azt mondogatta, hogy a pénz az boldoggá tesz és soha nem lehet elég belőle. Anyagiasnak neveltek, éppen ezért nem volt meglepő, hogy a későbbiekben a kapcsolataim számos ponton ott buktak el, hogy bármennyire odáig lettem volna egy srácért, a nem elég vastag bankszámla bizony erősen háttérbe szorította az illetőt. Aztán persze csodálkoztam, hogy a gazdag srácok hülyére vettek, pofára ejtettek. Nem állítom, hogy ez az egész a szüleim, és  a neveltetési defektjük hibája, mert ebben jócskán benne volt az én döntésem is. Mégis az alapokat ők rakták le, ez tény.
Hazudnék ha azt mondanám, hogy soha nem vágytam szerelemre, vagy törődésre, vagy arra, hogy az elbaszott lelkem összevakarják, hogy odáig legyenek értem pusztán azért mert létezem. És én is odáig akartam valakiért lenni, elsősorban azért, mert van, mert magam mellett tudhatom. Büszke akartam lenni valakire, aki azért van velem, mert ha nem lenne semmije, akkor is vele akarnék lenni. Persze ez utóbbi inkább csak naív illúzió és elképzelés, de Lucian Harris baromi közel jár ehhez az állapothoz. Hosszú idő óta ő az első, aki úgy gyűrt maga alá érzelmileg, hogy még mindig nem tértem magamhoz.
Benton és én három éve voltunk házasok, amikor rádöbbentem, hogy soha nem szerettem őt annyira amennyire megérdemelte volna, és soha nem fogom annyira szeretni, hogy abba belepusztuljak. Pedig úgy akartam. Emlékszem, hogy nem sokkal a harmadik házassági évfordulónkat követő hónapok egyikén hallottam a rádióban John Legend mára klasszikussá vált dalát. Ültem a parádésan gyönyörű házunk pazar nappalijában, a kezemben egy pohár jó minőségű narancsborral; egyedül. Benton valahol délen volt egy három napos üzleti úton, és bár kérdezte, hogy vele tartok esetleg, nem volt hangulatom. Gyűlöltem az üzleti útjait, amelyekről rendszerint hajnalban tért haza hullafáradtan, és még ahhoz sem volt kedve, hogy legalább némi pettingre hasonlító szeretkezésben velem tartson.
A bor volt sok, vagy egyszerűen akkor bukott ki belőlem az évek óta hordozott kiéhezettség némi törődésre, nem tudom, de úgy üvöltöttem a második refrént zokogva az énekessel, mintha az életem múlna rajta. A pohárban loccsant a bor, amint a magasba lendítettem, és a könnyeim belepotyogtak a számba éneklés közben. Rém szexi látvány lehettem.

“Give your all to me
I'll give my all to you
You're my end and my beginning
Even when I lose I'm winning
'Cause I give you all of me
And you give me all of you…”

Ez az egész akkor már rég nem Bentonhoz szólt, hanem bele a nagyvilágba, valakihez aki valószínűleg csak rám vár. Aztán rájöttem, hogy feleslegesen kornyikálok, mert a férfiak egyetlen dolgot akarnak tőlem: bejutni a lábaim közé, lehetőleg minél többször és minél intenzívebben. Én pedig ezt kihasználtam. Ó de még mennyire! És egy cseppet sem éreztem miatta lelkiismeretfurdalást. Ha nem kellett minden belőlem, a lelkemből, akkor azt adom, amim van, ami kézzelfogható.
A hűség a gyáváknak és azoknak való, akiket ki lehet használni, gondoltam elég sokszor, és nem is hittem többé ebben az egészben. Ha létezik is faszi, akinek az egész világomat odaadnám, az valószínű vagy süket, és nem hallja, hogy őt keresem, vagy pedig más már elpecázta előlem. Pech. Akkor még nem tudtam, hogy ez az ember nagyon is létezik, csak éppen rossz oldalról közelítettük meg egymást. Vagy nagyon is jó oldalról, és későn jutottunk el az érzelmek totális felvállalásáig. De jó érzés….tényleg az. Ez egyfajta szerelmi coming out.
A bolondja vagyok, már órák óta. Úgy teker az ujjai köré, ahogy csak akar, és képtelen vagyok egy pillanatra is elszakadni tőle. A felfokozottság éppen olyan erős kettőnk között, mint a folyamatos és megállás nélküli érzelmi kisülések egy-egy csók közepette. Máskor is csókoltunk már meg egymást. Ennek az egésznek a varázslata más most. Kiapadhatatlanul kortyolnám a levegőt az ajkai közül, kapaszkodnék belé még tovább, mint ameddig az ágyhoz visz. Legszívesebben Síva lennék, ezer karral, amelyekkel magamhoz vonzanám, és nem ereszteném.
- Én őrjítelek meg, szivi? Hát nézd már mit csinálsz velem!- nevetek fel vidáman, vágytól túlfűtötten, szemeim lehunyva egy pillanatra, hogy aztán végignézzek rajta.
- Felejtsük ez azokat a kurva csirkéket, gyere ide!- kapaszkodom a nyakába, és húzom le magamhoz, hogy ajkaiba belenyögjem a csók közbe a forróságot, a kívánságot, minden pajzán, és érzelmes gondolatom. A szerelem lenyomata ég a száján, mikor levegő után kapkodva elhúzódom tőle, és hagyom, hogy végérvényesen kibontson az ingből, miközben én a nadrágjától és a boxertől is megszabadítom.Reszket a kezem. El sem hiszem ! Szinte remegek, mert ebben az egész totálisan őrjítő helyzetben, amelyben nem először vagyunk mégis minden új. Mintha most veszíteném el másodszor a szüzességem.
Kuncogva bólogatok a kívánságom elsorolására feleletül adott kérdésére.
- A menetredszerinti járatot ismerem, megszoktam. Azt bárhol kaphatok. De ezt a luxust, ezt ki nem hagynám. Nem mellesleg, te is jól jársz, a legimádnivalóbb, és leghálásabb utas leszek, akivel valaha csak találkoztál.- nevetgélek még mindig, majd ez a nevetés félbeszakad, hogy a fejem hátraejtve, szemeim lehunyva engedjek egy lassú, rekedt nyögést kifutni ajkaim közül, amikor a tenyere tökéletes ellenpólusként a melleimre simul.
Az idejét akarom. Minden idejét. A egész életét, őt magát, a jövőjét, amelyet velem oszt meg. A világmindenséget akarom vele átölelni. Általa kiteljesedni, Egésszé válni. Tekintetében újjászületek. A mélysége, a sötét örvénylése szinte magával ragad, és elmerülök benne. Jégszín íriszeim mélyén lángok gyúlnak. Miatta és általa.
- Akkor….te…tee…tedd….meehhhgggg.- kínzó a pillantása, a szétnyíló ajkai, amint szinte csak a levegőt fújja rá a keblemre, és megőrülök a másodpercekben várakozva, hogy mikor érzem meg rajta a csókját. Keservesen futnak össze a vonásaim, ajkaim között kifutó sóhajtásból apró, mély morranó nyögésbe futó kérlelés lesz: érj hozzám!
Amint megérzem az ajkát egy hangosabb, szinte kiszakadó fájdalmasan gyönyörű mély sóhajjal engedem a fejemet hátrahanyatlani újra a párnára. A combomat cirógató ujjaira feleletül felhúzom kissé a lábam, a csípőm megemelkedik, és hozzápréselem magam. Forró vagyok, akárha ezer fokos lázban égnék, és semmi sem tudná csillapítani a vágyak keltette lávafolyamot, amely vér helyett zubog végig a testemben.
Két kezem a fejére simítom, és először a tarkóján alulról vezetem végig finoman az ujjaim. Most nem mohó vagyok, sokkal inkább óvatos, érzéki, és lassú. Ujjbegyeim, szinte sétálva tapintják ki a bőrének lüktetését, az apró pihéket a nyakszirtjén, hogy aztán tovább engedjem őket. A hajába fúrom a kezem, és miközben csókjait megállás nélkül záporozza a mellemre, én az ujjbegyeimmel kezdem masszírozni a fejbőrét. Körkörösen, finomabban, szinte érzem ahogy a hajszálai is sikoltva adják meg magukat a kezeimnek. Mosolyogva nézek le rá, és a tekintetében válaszul hasonló mosoly fogad. A szerelmesek néznek így egymásra, akik valami különlegeset, valami megismételhetetlent tartogatnak a másik számára.
- Gyere fel pilóta, adj egy kis kóstolót a felhőkből! vigyorgok le rá, az alsó ajkam végignyalva, megveszekedetten szomjazva a melleimen táncot járó ajkának zamatára.
- Aztán zuhanjunk!- teszem hozzá rekedt csendességgel, miközben a tarkójára simul a kezem, hogy egy apró nyomást gyakorolva rá, arra késztessen, hogy felcsússzon hozzám. Hogy aztán szabadon engedjem, kezemmel kísérve lassú útját majd oda lefelé, ahonnan nincs visszatérés, csak a megsemmisítő beteljesülés után. A gondolatától már megint reszketek.
Mi a francot művelsz te velem, Lucian Harris?

Blan & Lucian

"I wasn't man enough to let you hurt my pride
Now I'm only left with my own jealousy"

SZÓKIMONDÓ SZÖVEGEZÉS

Akinek először kiesett a száján, hogy "a pénz nem boldogít", alighanem önigazolásként és önámításként mondta tollba ezt a bölcsességet, meglehetősen sekélyes anyagi helyzete ellensúlyozásaképpen. Ezúton is üzenem neki, hogy nem értek egyet a gondolataival: lehet, hogy a pénz maga nem boldogít, de rengeteg dolgot vehetsz rajta, ami igen: példának okáért luxuslakást, felső kategóriás autót, minőségi italokat, meg nők garmadát. Ezekhez a nőkhöz persze sosem fűzött semmiféle érzelem, remek ágymelegítők, tökéletes dugópartnerek voltak, semmi több. És méghogy szerelmet sem lehet pénzért venni? Miss Rosewood meg én vagyunk erre a tökéletes cáfolat, hiszen a mi megismerkedésünk, és eddigi kapcsolatunk mozgatórugója is a jelentős anyagi bázisom volt. Na meg persze a töménytelen mennyiségű szex. Az a szex, ami volt már gyors, heves, évődő, nyugodt, néha perverz és mocskos, de olyan mint most, eddig még soha. Ez a félénk, óvatos tapogatózás meglehetősen idegen tőlem, de a helyzet amibe belekeveredtünk is az. A szerelem - noha még csak rövid ideje tapasztalom - különös dolgokra vesz rá, felfoghatatlan változásokat okoz bennem, amiket ráadásul a legkevésbé sem bánok. Még kóstolgatom, még próbálgatom az ízét ennek az érzelemnek, ami úgy csapódott be köztünk, ahogy nem vártuk volna. Nekünk nincs szükségünk cukormázas, gejl romantikus filmekre, mert a történetünk már most felér az év Oscar-díjas alkotásával. Elég őt meglátnom, megéreznem az illatát, és a szívem máris helyet változtat, már nem a mellkasomban, hanem a torkomban és a gyomromban dobog egyidejűleg. Tudom, hogy nem lesz egymással könnyű dolgunk, tudom hogy jönnek majd veszekedések, eget rengető balhék, de azzal is tisztában vagyok, hogy mindig visszatalálunk majd egymáshoz, hogy megérintsük a másik lelkét. Egymásba esni nem nehéz, egymást megtartani már az, de biztos vagyok benne, hogy ha akarjuk, mi ketten túl tudunk lépni mindenen. Eddig bolondnak hittem a szerelmeseket, ma már úgy gondolom, hogy a szerelem a legszebb páros utazása az életnek. Ketten kellünk hozzá, ő és én, és vigyáznunk kell egymásra, hogy meg is maradjon ez a láng mindkettőnk számára. Hosszú volt az út, ami idáig vezetett, göröngyös és nehéz, de visszatekintve azt mondom, megérte minden egyes gyötrelmes másodperc. Úgy érzem, hogy a Miss Rosewood iránti érzéseim furcsa módon kettősek: mintha mindent elvesztettem volna a világon, de ezzel együtt megnyertem volna mindent.
Ezek az érzelmek dolgoznak bennem akkor is, mikor óvatosan az ágyra fektetem, és szétnyitom rajta az inget. Csókjainkkal szinte egymásba forr a szánk, a megfulladás határán innen alig néhány másodperccel kapkodunk lélegzet után mikor végül elválunk egymástól. Vágyom rá, elmondhatatlanul vágyom, ahogy eddig még talán sohasem, de félek, mert nem akarok elrontani semmit. Nem vagyok a szavak embere, de akarom hogy érezze minden mozdulatomon azt, amit szavakkal képtelen vagyok kifejezni. A szavakat, mondatokat néha elsodorja a szél, mintha sosem lettek volna: a tettek megmaradnak, nyomot hagynak maguk után. Az már rajtam múlik, hogy keserűek lesznek-e ezek, vagy édesek.
Az utóbbit szeretném elérni minden erőmmel és lelkesedésemmel, de nevetve elhúzom a fejem Blan nyakától, mikor tesz egy megjegyzést - na persze nem is ő lenne, ha a viselkedésemet nem hagyná szó nélkül.
- Édesem, azt hiszem mi eleve őrültnek születtünk. Csak felerősítettük egymásban az érzést - mormolom halvány mosollyal, aztán fejem lehajtva figyelem, amikor nem áldoz több felesleges szót a kettőnk elmeállapotának oltárán, hanem megszabadít a nadrágomtól meg az alsómtól, és vággyal telve sóhajtok fel, mikor végigsimít merev izgalmamon.
- Ne bébi... - suttogom lágyan. Nem mintha nem esne jól, erről szó sincs. De per pillanat olyan mértékben felajz az új helyzet, hogy nem akarom, hogy időnk se legyen igazából elkezdeni... Helyette inkább megfogom a kezét, feje mellett a párnára szorítom finom és gyengéd erőszakkal, az orromat pedig viccesen összedörgölöm az övével. Fülemben még szinte most is hallom előbbi nyögését, hangjának vágyakozó zihálását, látom ahogy bőre kipirul, szemében pedig valóságos galaxisok úszkálnak. Elmondhatatlanul gyönyörű és megindító a látvány. Csípőjét felém emeli, szavak nélküli jelzés ez, hogy mire vágyik - ezúttal nem elsősorban az eszet ködbe borító mámorra, hanem rám. A lényeg bár ugyanaz, mégis jelentős a különbség. Olyan jelentős, hogy úgy érzem, mintha bársonnyal simítanának végig a lelkemen.
- Nem akarok zuhanni. Lebegni szeretnék veled, honey... - fészkelem be magam Blan két lába közé. Készségesen nyitja szét őket, sőt mohón ha őszinte akarok lenni. Ha most a régi önmagunk lennénk, már alighanem a mennyország kapuján kopogtatnánk, de most értem, mire is célzott néhány perccel ezelőtt. Nem akarok semmit elkapkodni, minden másodpercét ki akarom élvezni az egyesülésnek.
A szemébe nézek, egyetlen másodpercig sem tévesztem szem elől a pillantását, miközben csípőm előrebillen, és lassan elmerülök a testében. Őrjítő lassúsággal, centiről centire hódítom meg, olyan óvatosan, mintha ez lenne az első alkalom neki és nekem is. Hallom, ahogy elakad a lélegzete, hogy végül hosszan és remegve kifújja a levegőt, karjai pedig körém záródnak, mintha a lehetőségét is el akarná kerülni annak, hogy távolodjam tőle - pedig eszem ágában sincs ilyesmi. Úgy ölelem, mintha eggyé akarnék válni vele, és ahogy összekapcsolódunk ez tényleg így is történik: már nem tudom hol kezdődik az én testem, és hol végződik Miss Rosewood-é. A homlokomon végigcsorgó verejték akár az övé is lehetne, lélegzete párája szinte a sajátom, és szívdobogása tökéletes szinkronba kerül az enyémmel. Ha létezik perfekció az univerzumban, akkor ez a momentum az. Tökéletes és belsőséges. Ebben a pillanatban megszűnik a világ: nincs más, csak ő és én.

Szókimondó szövegezés, felnőtt tartalom


Szeretnék neked hazudni. Könnyedén nevetni, és azt mondani, hogy ugyan bébi, hiszen semmi sem változott, mi egymásban elmerülve vagyunk tökéletesek és nem kell semmit feladnunk a másikért, mert pontosan elég ami most van. Szeretném ha te éppen olyan egyszerűen és minden további nélkül fogadnád ezt az átlátszó hazugságot, mint ahogy ujjaid között fordul egyet a pohár, oldalán aprót csobban a minőségi ital. Szeretném ha velem nevetnél. Kinevetnéd azt a két buta szerelmes bolondot, akik most vagyunk, és hitetlenül csóválnád a fejed, hogy mégis milyen ostoba az aki képes feláldozni egy jól működő anyagi és testi kapcsolatot holmi érzelmek oltárán. De tudod szivi, mindketten tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy ez az egész úgy kellett már nekünk, mint a feltámadó szél a lanyha sivatagi tikkasztó melegben. Úgy mint egy korty levegő egymás ajkairól. Úgy mint a vallomás, amely nem zajos, nem ismétlődik állandóan, nem rebegjük unos untalan a másiknak mennyire szeretjük, mégis a szívünk minden második dobbanása egy néma sóhaj és kiáltás a másik felé: kellesz! Mindig is kellettél, csak éppen hajlamosak vagyunk a félelmeink között raboskodni akkor is ha megérezzük a jót, a megismételhetetlen gyönyört, amiben csak fel kellene oldódni. Szabadon.
Úgy láncoltál magadhoz a mai este folyamán, olyan kérlelhetetlen elszántsággal, sértett üvöltözések után a tompa megnyugvásban, a kirobbanó vallomásban, hogy tulajdonképpen felszabadítottál. Szeretném tudni a titkodat, hogy mivel érted el. Hiszen a külsőségek nekem semmik. Minden férfi a maga módján gyönyörű: van akinek a lelke, van akinek a tekintete, van akinek az anyagi háttere, van akinek a puszta kisugárzása, ahogy megjelenik egy szobában. A külsőségekben, vagy éppen a megnyerő modorban bárki el tud lubickolni, de vajon képes meg is tartani egy olyan nőt, aki minden kapcsolatából menekül? Megfejteni vágylak. Megismerni a benned rejlő varázserőt, amivel ilyen hatással lettél rám, hogy a gondolataim között élsz. Hogy itt vagy velem, mégis a létezésed tökéletesen kitölti a gondolataimat. Itt kinn és ott benn is a tiéd vagyok. Megnyílok neked szépen lassan. Már nem játszom szerepet, nem feszengek. Egyszerre leszek játékos és komoly, egyszerre halok bele egy kicsit a régi önmagamba és mire eljön a  hajnal, egyszerre születek majd újjá, valaki mássá a karjaid között. Ne engedj el! Soha többé.

A nevetése magával ragad. Azt hiszem számtalan alkalommal hallottam már őt jókedvűnek. Viccesnek, és vicceskedőnek. Cinikusnak és szarkasztikusnak, igazán megnyerőnek, és olyan humorral fűszerezettnek, amivel egyenesen az ágyáig vonszolt.  Vagy éppen addig ameddig jutottunk. Nevetésem lassan kuncogássá változik, végül beharapott ajkaim mögött egy sóhajt nyelek vissza, amely egy apró nyögésben végződik. A teste forrósága szinte megsüti az én bőrömet. Vagy én vagyok aki a saját tüzével hevíti az ő testét? Egybeolvadunk, akár egy csonkig égő, olvadó viaszgyertya az éjszakában. A mozdulatai, amellyel becézi a testem ismeretlenül puha, és érdeklődő. Hogy mi a különbség a mostani és a régi Lucian között ebben a pár mozdulatban? Hogy a régi Lucian bármelyik másik nőt ugyanúgy simította volna, ugyanúgy kereste volna azt a pontot, azt a másodpercben elvesző majd újjáéledő halk sikolyt, amelyben megtalálja a testéhez vezető utat. A régi Lucian már falta volna az utolsó porcikámat is, de nem azért, hogy a lelkemet, a szívemet dédelgetve repítsen a mennyország felé, hanem a kielégülés gyönyöre miatt. A saját dicsősége miatt, hogy mit tudott megadni egy nőnek. Tulajdonképpen mindent meg tudott. Egy dolgot nem adott soha: akit örökre ott rejtegetett magában. Aki most fölém magasodik, aki gyermekien egyszerű mégis férfiasan megkapó mosollyal néz le rám, és elolvadnak egymásban az íriszeink. Összeolvadó két galaxis a világmindenségben. Ez a Lucian nem csupán a testével szeret. Az ujjainak utolsó puha éppen csak mozdulatában is vegytiszta szerelem van. Az utolsó sóhajában is, amellyel végül a kezem a párnára vezeti és orra játékosan koppan az enyémnek. Ajkammal felé kapok, finom nevetéssel harapok egy futó és ziháló csókot az ajkára. Érzem mégis, amint nekem feszül, hogy a vágyakozása szinte áthevül a bőrömön. Keménysége és vonzása szinte önkéntelenül is egy erősebb csípőmozdulatra ingerel. Ritkán, vagy szinte soha nem tudtunk igazán egymásban elmerülni. A szexuális együttléteket sokkal inkább a másik testének ezerféle módon való kielégítése jellemezte, amelyben gyakorlatilag mindenféle eszköz megengedett volt. Ebben rejlett a mi eszement és őrült kapcsolatunk igazi ereje. Most azonban azt hiszem elég hamar rájövünk mindketten, hogy az igazi erő ebben van kettőnk között. A remegése, ahogy rám feszül ahogy az arcával az arcomhoz ér, ahogy hallom rekedt sóhaját, és ahogy én átölelem őt, ujjaimat a lapockáján simítva végig. Nem vagyok követelőző, vagy gyors, Sokkal inkább gyengéd, és a gerincvonalát simítom végig. A csigolyákon táncolnak végig ujjbegyeim, mintha egy különleges és ritka, csak nekem termett gyöngysort tapogatnék át. Testének meg-megfeszülése az érintésemre reagálva, szinte kisüti az utolsó idegvégződésem is, és elképesztő módon hoz extázisba a hatása. Tekintete nem szakad el tőlem, szinte marnak és kapaszkodnak egymásba a forrongón ragyogó íriszek.
Hangja még mindig ott zsong a fülemben, ahogy lábaim szétnyitva engedelmesen hagyok számára teret. Közel engedem magamhoz. Közelebb mint eddig bármikor. Annyi alkalommal uralta már a testem, a vágyaim, minden adott pillanatban csak neki ajándékozott óráimat. De most az öröklétet adom neki. Szétnyílnak ajkaim, és remegő zihálásom közepette csak a nevét ismételgetem. Ezerféle magasságban, ezerféle mélységben, betűnként elnyelve. Homlokom nekitámasztom az övének, és szemeim behunyva egy erőteljesebb és élvezettel, könyörgéssel, megadással, imádattal telített nyögéssel engedem testemet a mozdulatnak át. Miközben a teste kérlelőn merül el bennem, és megadó alázattal és odaadással engedem lejjebb a csípőm, és fogadom be őt. Visszatartom egy ideig a lélegzetem, a karjai között finoman remegek meg, mintha most történne ilyen velem először. Tulajdonképpen ilyen valóban most történik….vele meg különösen. Aztán a csípőm megemelem, neki feszítem, mozdulatra ösztönzöm őt általa, én pedig kortyonként, remegve fújom ki a levegőt, egyenesen a bőrére. Rákulcsolom magam. A kezeim a lábaim, minden porcikám még jobban befogadni akarja őt. Nem elég belőle. Olvadni kezdünk ebben a forró ringatózásban, a testünk halk egymáshoz simulása szinte a legédesebb dallammá válik.Tétova és új tánc ez a számunkra, mégis olyan mintha mindig is erre vártunk volna. Erre az egyetlen és mindent porrá romboló táncra, melyben majd a saját világunk épül fel a romokból.
- Édes Istenem! Mééééég!- nyöszörgöm szinte bénultan, mégis nem szűnik meg a testem egyetlen másodpercre sem mozdulni vele együtt. Hangom idegenül csendül, rekedt mélysége majdhogynem ijesztő. Lassú a ringatózásunk, akár a szelíden elterülő korareggeli óceán hullámai. Karommal kapaszkodom és magamhoz kulcsolom, mintha attól félnék, hogy ha eleresztem, akkor szempillantásnyi idő alatt eltűnne. Nem akarom, hogy így legyen. Mély sóhajai közé befészkelem az apró, halk nyögéseket. Édes duetté válunk ebben a meghitt közegben.  
Egy ponton azonban szinte belefeszítem magam, és majdhogynem mozdulatlanná merevedem alatta. Várnom kell pár másodpercet, mert az izgalom, amelyet kiváltott belőlem ez a merőben új és szokatlan együttlétünk szinte ösztönösen, és egyre lágyabban lökött egy könnyed beteljesülés felé, amelyet most elodázni vágyom. Nem ez a lényeg jelenleg. Még érezni akarom….még érezni, ahogy ebben a tökéletességben felfedezzük újra egymást. A keze után nyúlok, hogy mindkettőre rákulcsolhassak, és most én vagyok aki a saját feje fölé vezeti összefűzött kezeinket. Szorítom az ujjait, szinte fehéredésig, minden egyes csípőmozdulattal újra és újra rámarok az ujjpercekre. Úgy kapaszkodom belé, mintha az életem múlna rajta, mintha a következő pillanat az elveszejtő zuhanás lenne a számomra. Nélküle.
Szelíd erőszakkal emelem meg a csípőmet, kezemmel még mindig belé kapaszkodva késztetem arra, hogy a hátára forduljon. Ha nem értené, úgy egy mosollyal és egy fejbiccentéssel jelzem mit is szeretnék. Nem uralni akarom, hanem élvezetet adni, a tűzforró mélységet és magasságot megjárni vele. Ha ereszt, úgy azzal egy időben, hogy a hátára fordul, én is fordulok vele együtt. Ha elég erősen megfogja a fenekem és magához von még jobban, úgy az összefonódásunkat nem kell megszakítani. Kényelmes lovaglóülésben helyezkedem el rajta, és ebben a lágy fényben beburkolózva, amelyet pusztán egy apró kis lámpa nyújt a hálószobában nézek le rá. Két tenyerem a hasára simítom, és megtámaszkodva rajta néhányszor fel és le mozdulok. Lassan és óvatosan, csípőm körkörös táncot jár, amely belőle erőteljes és beszédes reakciót vált ki. Aztán végigsimítok a hasfalán mindkét kezemmel, felvezetem a nyakához, aztán vissza lefelé. Minden izmával, minden kis apró porcikájával ismerkedem. Feltérképezem a kezemmel.
- Milyen lebegni a felhők felett kapitány?- kérdezem lepillantva rá mosolyogva. Kipirult arcom fényesen csillog, a kezemmel pedig a keze után nyúlok, hogy megfogjam és az ajkaimhoz emeljem. Először a tenyerébe lehelek apró csókot, majd egyenként az ujjaira. Finoman, forrón és érzéssel. Minden egyes ilyen apró csók közben óvatosan megemelkedem rajta, majd a csípőm kellemes és könnyed körkörös mozdulattal engedem le, és hagyom újra elmerülni őt a forróságomban.
- Minden porcikádat imádom, Lucian. Minden egyes átkozottul és veszettül vágyott porcikádat. És csak miheztartás végett közlöm, hogy többé nem eresztelek.- engedem az utolsó csókot ismételten a tenyerébe, majd a kezét a szívemhez szorítom és immáron gyorsabb, de még mindig könnyed táncot kezd lejteni a csípőm felette. Nem akarom elsietni, de meg akarok őrülni a beteljesülés utáni vágyba. És azt akarom, hogy ő is velem tartson.

Blan & Lucian

"I wasn't man enough to let you hurt my pride
Now I'm only left with my own jealousy"

SZÓKIMONDÓ SZÖVEGEZÉS

Gyerekkoromban a kedvenc könyvem volt a Kis Herceg. Lenyűgözött a varázsa, ennek a különleges kisfiúnak az út- és igazságkeresése. Na persze annak idején még mindezt nem láttam meg benne, csak tetszett a gyerek bolygók közti utazása, és kalandjai meg találkozásai itt lenn a Földön. Már felnőttként jöttem rá, hogy bármerre sodorta is vágya és sorsa ezt a kisfiút, valójában mindenhol a szeretetet kereste, mert az emberek között is lehet magányos valaki - ekkor értettem meg, hogy a Kis Herceg valójában én magam vagyok. És nem csupán én: millióan vagyunk mi Kis Hercegek, akik keresünk valamit, amit csak magunkban, vagy nagyon kevesekben lelünk meg, és azt is csak akkor, ha sokáig, kitartóan kutatjuk, és megértjük ennek nem csupán a fontosságát, de szükségszerűségét is.
Hol kezdődött, hogyan kezdődött, nem tudom. Nem tudom hogy Vegas az origója, vagy csak mérföldkője volt a Miss Rosewood-al közös történetemnek. Nem tudom, melyik volt az a pillanat, amikor először néztünk másképp egymás szemébe, és ami megváltoztatott bennünket. Nem tudom, mikor dobbant hatalmasat a szívem, és mikor kezdtem újra érezni, hogy élek. Nem tudom, mikor szakadt rám az az érzelmi cunami, amivel még sosem találkoztam eddig, és ami szinte letaglóz, elsöpör. Nem tudom, mikor kezdődött - de itt van. És itt volt az elmúlt egy hétben is, mikor Miss Rosewood hiánya olyan volt, mintha egy darab szakadt volna ki belőlem. Levegőtlen és értelmetlen volt minden, mert elmondhatatlanul vágytam rá. Rá, és senki másra - de hazudtam neki, mikor azt mondtam, az elmúlt hét napban nem járt az ágyamban senki. Mert minden egyes éjjel, amikor elnyújtóztam a szatén ágyneműben, ott volt velem az élet legnagyobb kurvája: a remény.
És a vágyakozás nem volt hiábavaló, mert Miss Rosewood már itt van velem. Nem csak a karjaimban, hanem a szívemben, a fejemben is, ahogyan én is az övében. Az érzés megdöbbentő, rémisztő, de ugyanakkor mámorító is. Elmondhatatlan, leírhatatlan. Akinek eddig nem volt még része benne, az elképzelni, megérteni sem képes. Én is nehezen értettem meg. Nagyon nehezen.
Ez az érzés vezérel abban, ahogy most Blan-hoz érek. Ahogy végigsimítom a testét évődő, izgató játékossággal, szándékosan a végletekig húzva azt a pillanatot, amelyért végül ő könyörög némán, a csípője megemelésével. Lassan tolom előre magamat, végig Blan arcát figyelem közben, hallom ahogy a légzése szaggatottá válik. Néhány másodpercre megállok, hogy megszokja az érzést, hogy mindketten kiélvezzük a legutolsó centiméterét is az összeolvadásnak, és csak akkor kezdek mozogni, mikor Miss Rosewood rám kulcsolja kezeit és lábait, hogy boldogan, de ellentmondást nem tűrően szorítson magához.
- Még? - kérdezem tőle rekedten, alig hallhatóan, és igenlő-buzdító válasza híján a boldogság újabb hulláma önt el. Csípőm ütemesen lendül újra és újra előre, eltűnve testében és előbukkanva belőle, egy ezer éves, ősi ritmust követve, amelyben a tudat eltűnik, csak az ösztön marad. Az ösztön, ami hajszol bennünket - eszközül használva engem - a tökéletes kielégülés felé, egészen addig, míg Miss Rosewood teste meg nem feszül alattam. Nem, ez nem a gyönyör jele, hanem valami másé - értetlenül állok meg, kissé riadtan nézve rá.
- Mi a baj? Fájdalmat okoztam? - kérdezem két kapkodó lélegzetvétel között, aggódva. Látom, ahogy rám pillant ködös-kába tekintettel, majd alig láthatóan megrázza a fejét, és egy fejmozdulattal jelzi, hogy pozíciót szeretne váltani. Engedelmesen fordulok a hátamra, magammal mozdítva őt is, hogy ne váljon el egymástól a testünk, és hagyom hogy kényelmesen elhelyezkedjen rajtam. Szeretném megfogni a derekát, hogy a ritmust megadva mozgatni kezdjem magamon, de nem teszem: ezúttal legyen az ő kezében az irányítás. Bármit és forgasson a fejében, az most történjen az ő elképzelése szerint. A fenébe is, ennek a nőnek a kezéből akár az arzént is elfogadnám.
Figyelem, ahogy kezével megtámaszkodik a mellkasomon, felemelkedik rajtam, majd leereszkedik, mindezt hihetetlenül lassan és kiszámítottan, jóleső nyögéseket csalva ki belőlem. Lehunyom a szemeimet, megszűnik számomra az idő, csak a forró-szorító érzés létezik, és uralkodik el tudatomon. Erősen kapaszkodom vissza a jóleső lebegésből a jelenbe, és feltekintek ahogyan Blan felemeli a kezem, és megérzem ujjaimon apró, kedveskedő kis csókjait. Beletelik néhány másodpercbe, míg agyam felfogja a kérdését, mire elmosolygom magam.
- Nagyon... nagyon jó - suttogom töredezve a választ. - Szeretek repülni veled. Csak veled - teszem hozzá, aztán különös morgás-mormolás hagyja el a torkomat, mikor Blan fokozza a ritmust, és csípője körkörös táncba kezd rajtam.
- A fenébe is... - lihegem, és úgy érzem magam, mint mikor valaki ujjheggyel kapaszkodik a felhőkarcoló peremén, a tátongó mélység fölött. - Ne hagyd, hogy elmenjek... még ne... - préselem ki magamból a szavakat, jókora erőfeszítéssel, aztán lehúzom magamhoz egy csókra, és nyelvem a szájában kutat, mikor átfordulok vele, hogy ezúttal oldalunkon, egymással szemben feküdjünk az ágyon. Felül lévő lábát átemelem a derekamon, így tökéletesen hozzáférek, és elmerülhetek benne.
Benyomulok a testébe, olyan mélyen ahogy csak lehet, míg kerek, feszes mellei a mellkasomhoz nyomódnak, teljesebbé téve az élményt. Hátára simítom a tenyerem, még jobban magamhoz húzva őt, miközben Blan halk, sikításnak is beillő nyögései betöltik a szobát - alighanem egy érzékeny pontot találhattam meg odabenn. Diadalmasan elvigyorgom magam, beleharapva alsó ajkába, elfojtva vele kissé az önfeledtség hangjait.
- Megvan! - súgom a nyaka bőrébe, miközben érzem hogyan lesz még az eddigieknél is nedvesebb, kezével pedig a vállamat markolássza. Gyorsítok a tempón, már nem akarom visszatartani sem őt, sem magamat, minden porcikám megkönnyebbülésért kiált, hiába akarom húzni az elkerülhetetlent, tudom hogy már csak pillanatok kérdése az egész. Izzadtságcseppek borítják be a testünket, Blan haja csapzottan tapad a homlokába, érzem bőrének forróságát ahogy fejét az enyémnek támasztja.
- Együtt... - zihálom levegő után kapkodva, miközben Blan szinte magán kívül ismételgeti a nevemet - majd hirtelen megmerevedik, teste legutolsó sejtje is megfeszül ahogy az orgazmus markába kapja, és hullámonként átjárja. Nekem sem kell több, megremegek, majd belerobbanok, az elmém megáll, és néhány pillanatig semmi nem létezik, csak a gyönyör, amit adtunk egymásnak. Képtelenek vagyunk mozdulni, csak reszketve, fáradtan, de boldogan kapaszkodunk a másikba, percek kellenek hozzá hogy képes legyek kinyitni a szememet, és pillantásom megtalálja Miss Rosewood-ét. Arcán mosoly játszik, pilláin pedig ott remeg egy apró könnycsepp - vagy talán verejtékcsepp, nem tudom. De a tekintete úgy ragyog tőle rám, hogy a legszebb gyémánt is csak homályos üvegcserép ehhez képest.

Szókimondó szövegezés, felnőtt tartalom


Sok mindenre vágytam már eddigi életem során. Számtalan olyan dolog is volt közötte, amire idővel rájöttem mekkora baromság egyáltalán csak gondolni is ilyesmire, mert alapvetően nincs is szükségem rá. Úgy értem példának okáért, mindig akartam igaz barátokat, akikben meg lehet bízni, akiknek néha ki lehet önteni azt a sok szart, ami a lelkemben tombol és gőzölög. Hiszen magammal mégsem beszélhetek meg mindent.Aztán rájöttem, hogy igazából nincs is rájuk szükségem, mert én valójában és igazából nem is szoktam barátságokat kötni. Én érdekeket mozgatok egyik pontból a másikba. Mindig ilyen voltam, és ezen a részén nem is akartam változtatni. Aztán vágyakoztam még nyugodt és minden szempontból kiegyensúlyozott életre, annyi pénzre, amennyit nem szégyellek elkölteni, és egy férfira, aki mindezeket feltételek nélkül biztosítani tudja nekem. Elmondhattam volna, hogy harminc éves korom előtt tulajdonképpen az álmaim nagy része, sőt igazából a jelentős része valóra vált. Mindenem megvolt ahhoz, hogy elégedett és boldog legyek. Mi volt a hiba? Nem is tudom. Talán a szenvedély tökéletes hiánya. Benton minden szempontból olyan férfi volt, akire egy nő csak vágyakozhat: stabil és erős háttér, akire alapozni lehetett. Családcentrikus, odafigyelő, törődő és nagyon előzékeny. Udvarias és tapintatos. Mindezek mellett hatalmas vagyonnal és biztos egzisztenciával rendelkezett, amire egy jövőt lehet építeni. Sziklaszilárd jellem. Kiszámítható. És ez volt a legnagyobb erénye és hibája is egyben. Van aki számára ez mindennél többet jelent, számomra azonban egyet jelentett egy lelki öngyilkossággal. Dögunalom, amikor tudod, hogy a másik hol fog először megérintetni, amikor egy hosszú nap után találkoztok. Amikor ismered a csókjának forróságát, tudod azt, hogy hány másodpercig tart. Tudod mikor fog szusszanni, tudod, hogy hol fogja a derekadra, majd a csípődre rakni a kezét, mikor és hány mozdulattal jut el nyitott tenyere a fenekedre. Tudod, hogy milyen ékszert fogsz tőle kapni születésnapodra! Az istenit, még azt is tudod, hogy zafírt soha nem vásárolna neked, hiába, hogy te odáig vagy a vadító zöld színért. Tökéletesen tudod, hogy mely városok lesznek azok ahova a következő évben el fogtok utazni, és melyek azok amelyek tiltó listán vannak. Nem miattad. Szóval így voltam ezzel én is. Benton soha nem tett semmit spontán, vagy éppen kiszámíthatatlanul. Sosem lépte volna át a saját erkölcsi gátjait, sem, ahogy a válásunkig soha egyetlen alkalommal sem fordult volna szembe az anyjával, csak azért, hogy mellettem kiálljon. Sosem emelte volna fel a hangját, ha a kedves mama éppen engem ekézett a nagy családi vacsora közben és finom, burkolt, de roppantul jól értett stílusban adta elő, miért is nem vagyok megfelelő ebbe a családba. Én persze magasról tettem a véleményére, és sokáig kifejezetten élvezettel bosszantottam, főleg az öltözködésemmel. Ami szerinte sokszor kihívó, ízléstelen, vagy éppen a családhoz méltatlan volt. Hát engem ez egy cseppet sem érdekelt, és baszottul dühített, amikor megláttam Benton rosszalló pillantását, amiért nem abban a darabban jöttem mondjuk egy karácsonyi vacsorára amit előre megbeszéltünk. Pont azért nem. Képtelen volt a spontán dolgokkal azonosulni, belesimulni a meghökkentő, provokatív helyzetekbe. A család előtt még csak megcsókolni sem volt hajlandó soha. Az eljegyzésünket úgy jelentettük be, hogy megcsókolta a kézfejemet, miután ráhúzta azt a gyűrűt, amelyért apámnak minimum mindkét veséjét el kellett volna adnia legalább ötször, és akkor talán meg tudott volna engedni magának egy ilyet, hogy anyámnak megvegye.
A válásunk fő indokaként rezzenéstelen arccal, majdhogynem halálosan komolyan jelentettem ki, hogy a házasságunk merő dögunalom, és nincs az a pénz, amivel meg lehetne vásárolni, hogy mindezt életem végéig elviseljem. Persze meg lehetett volna, csak eddigre már Bentonnak megvoltak a játékszabályai az anyagiakkal kapcsolatban. Na így meg aztán kurvára nem érte meg a továbbiakban vele maradnom. Gyereket pedig tőle nem akartam. Egy ilyen családba? Kizárt!
Sok dolgot akartam még életem során, de úgy tűnt, hogy a legfontosabb bizony alaposan megvárat. Tudtam, hogy egyszer jönni fog, hiszen nem kell a kamu, álszent pofázás arról, hogy nincs szükségünk szerelemre. Ó dehogynem! Csak éppen vannak időszakok, amelyekben inkább leharapnánk a saját nyelvünket, mintsem kiejtsük a szánkon. Abban azonban biztos voltam, hogy ennek engem úgy pofán kell basznia, hogy a mennyország adja a másikat, különben nem ér semmit. Lucian jött és az iránta táplált érzelmek nem csak pofán gyűrtek, hanem azóta is folyamatosan csillagokat látok a gyönyörtől. A spontaneitása, a kiszámíthatatlansága azt hiszem tökéletessé teszi, ha minden más nem tette volna már így is azzá.
Nem elég belőle. Sem egy falat, sem egy korty, sem egész éjjel, sem egész nap, de akár hetekig is el tudnék veszni a tekintetében, a sóhajaiban, a rekedtségében, amivel körbeöleli az utolsó sejtemet is. Bebújik a bőröm alá a létezése, a tudat, hogy vele fogom megmászni a beteljesülés csúcsfokát.
Elmerül bennem, újra és újra, mintha én lennék számára a kezdet, és a vég, az újra élt idő, a jövő, a remény. Kapaszkodik egymásba a testünk, összepasszolunk, mint az égiek által teremtett tökéletes cserépdarab, letörve a létezés ékkövéről. Ujjaimmal marom a bőrét, kapaszkodót keresek a hullámzásban, a forróságban elveszve csupán ő az egyetlen, akinek sejtjeiből az éltető cseppeket nyerem. Csókjaival oltja a szomjamat, hangja megnyugtató, lágy bársonyként burkol be.
Érzem, hogy önkéntelenül taszít egyre feljebb, altestem úgy szorítja és feszíti őt magamra, hogy szinte belefulladok. Meg kell állnom egy pillanatra, mert csupán egy erőteljesebb csípőmozdulat választ el attól, hogy elszakadva a valóságtól többé ne lássak mást, csak a fejem felett robbanó világegyetemet, melyben a látható csillagtenger a tekintetében éled fel ragyogón.
Elmosolyodom az aggódó kérdésén. Zilált ábrázattal rázom meg enyhén a fejem, még egy utolsó csókra emelkedem fel, mielőtt átfordul velem. Lábaimmal fogom bilincsbe, feszítem magam alá, birtoklom, és közben ő is birtokol engem. Megszűnök létezni immáron önnön valómban, hiszen egyetlen szívként dobbanunk, egyetlen ziháló, közös ritmus lesz a lélegzetvételünk.
Akadozva ad választ a kérdésemre, melytől rándul finoman az alsó ajkam, és beharapom, majd kajánul elmosolyodom.
-Mostantól….csak…ezzel…ahhhhh….magán….járattal….fogok….utazni.- ismeretlenül rezegve, szinte majdhogynem megadóan remegem a szavakat, miközben előre hajolok, és megállás nélkül szusszantom ki ajkai közül a vágyott csókokat. A tempóm továbbra is feszített, és egyre gyorsuló, csípőm emelkedik, majd süllyed felette, belül a forróság újra és újra porrá éget. Felegyenesedem, de azt hiszem ezzel a mozdulattal, meg a következőekkel sikerül őt egy olyan pontra taszítanom, ahol nem csupán lebeg, hanem a semmi felett csupán a saját lélegzetvételének párájába kapaszkodik. Megállok. Magához húz, csókja szinte hízelgő, szinte mámorító, szinte ezernyi ígérettel terhes. Nyelvem eszement módon kapaszkodik össze a nyelvével, édes nektár, fullasztó bujaság.
Az idő kiszámíthatatlan, a térben már nem létezik semmi más többé, csak ahogyan az oldalunkra fordulva összekapaszkodva, egyetlen gyönyörtől reszkető hússá válunk. A hangunk ritmikája tökéletesen egybevág. Sikoltásom, vagy éppen az ő veszettül akadozó zihálása talán még inkább merít bennünket el ebben az éteri együttlétben. A szex és a szeretkezés ezen a ponton immáron teljesen elválik egymástól. Nem elvenni akarjuk a saját élvezetünket a másiktól, hanem adni. Adni mindent, amit csak lehet. Magunkat is akár elolvadva akár a napon felhevülő hókupac.
Kapaszkodom a vállába, és önkívülten vágtázom vele….minden levegő az enyém, mégis úgy érzem megfulladok akár a következő másodpercben is, pedig veszettül kapkodom. Fejemet a mellkasához döntöm, és néhány másodpercenként szinte falva csókolom bele a sikoltásom a mellkasának bőrébe. Érzi ő is ahogy megfeszítem magam az utolsó előtti másodpercekben, mint amikor egy óriási hullám éri a partokat, és a közelgő robbanást megelőzi a semmihez sem fogható csend. Ebben a csendben engedek el még egy utolsó, szinte a kirobbanás pillanatában egy kínkeserves, mégis boldogsággal átjárt, sikoltást, mely a neve….újra és újra. Ráfeszülök az első lökések közben, hogy aztán újabb és újabb remegés közepette engedjem átjárni magamat ennek az érzésnek. Az orgazmus szinte keresztre feszíti a lelkem, darabokra szedi a szívem, és Lucian elé teríti élő bizonyítékaként annak, hogy az övé vagyok. A forróságát érzem szétáramlani bennem, mormolása, kétségbeesett nyüszítéssé változik, majd egy újabb mély morgássá, amint belém kapaszkodva adja át magát velem együtt a megsemmisítő beteljesülésnek.
Arcom veszettül ég, a tekintetem páráját nem csupán a fáradt izzadság okozza, hanem egy érzés ami kiszakadt belőlem az előző pillanatokban. A könnyek a boldogságtól jöttek, és eszemben sincs útját állni. Bőgök mint egy kurva kis hülyegyerek, aki képtelen abbahagyni.Nekitámasztom a homlokom a mellkasának, amely úgy süllyed és emelkedik akár egy fújtató. Nekem is kapkodnom kell a levegőt. Aztán felnézek rá, és azt hiszem pontosan azt látom a tekintetében ami az enyémben is van: újjászülettünk. Nem akartuk megváltoztatni a másikat, mégis megváltoztunk. Ez az együttlét átformált bennünket. Még nem tudom mennyire lesz ez jó, hogy mennyire leszünk így ettől jobbak, csak azt tudom, hogy életemben senki nem adott még nekem ilyesmit. Ez nem csupán szenvedély volt, nem csupán szerelem, nem csupán szeretkezés, hanem két rokonlélek tökéletes szimbiózisa. Reszket a kezem, amikor felemelem és lágyan cirógatom meg az arcát. Játékosan dörgölöm neki az orrom az orrának, és mosolyogva érintem finoman az ajkam az ajkának.
- Mondanám, hogy most jól esne egy ital, de jelenleg nem csak nem tudok, hanem nem is akarok lábra állni. Nem mellesleg téged sem engednélek el szívesen. Sőt, nem foglak elengedni. Sem most, sem sohatöbbé. Így maradunk, az idők végéig.Sajnálom szivi, mást kell keresned aki igazgatja a Sinnert.- kulcsolom még erősebbre a lábaimat a derekán, és nevetek. Önfeledten, őszintén, sosem látott vidámsággal.

Blan & Lucian

"I wasn't man enough to let you hurt my pride
Now I'm only left with my own jealousy"

SZÓKIMONDÓ SZÖVEGEZÉS

Miss Rosewood az enyém. Csak és kizárólag az enyém. Ettől a gondolattól folyamatosan vigyorogni támad kedvem, miközben fejemet ingatva ülök halotti tort korábbi önmagam felett. Mikor éreztem ilyet utoljára? Vagy a helyesebb kérdés: éreztem ilyet valaha egyáltalán? Boldog vagyok a jelen, és izgatott a jövő miatt. Várakozással teli izgalmat érzek, ahogy elképzelem, milyen lesz a kettőnk jövője - tartson bár néhány hónapig, vagy életünk végéig. Egy csomó mindent kipróbálhatunk, átélhetünk együtt, olyan sok lehetőség áll előttünk!
Blanche Rosewood szeret engem, és a mai este kellett hozzá, hogy ne rémüljek meg, ne ránduljak össze ijedten a puszta gondolatra is. A világom kifordult a sarkából, új röppályán mozog, de nem érdekel, mert én messze felette szárnyalok, mintha az univerzum urává váltam volna. Szerelmes vagyok - hát ilyen. Felszabadító, boldogító, mámorító, mintha felhajtottam volna fél üveg hatvan éves scotch-ot, és most beleszédülnék. Kóválygó fejjel ölelem magamhoz Miss Rosewood-ot, a karjaimban akarom tartani, és nem akarom elengedni: pont úgy, ahogyan most sem, a világrengető, közösen átélt kéj után. Alighanem ő is így gondolkodik, mert az ölelésembe fúrja magát, és úgy szorít, mintha a bőröm alá akarná fészkelni magát. Még nem tudja, hogy nincs rá szükség, mert ott van már régen. Sejtjeimben hordozom a hangját, a nevetését, az egész valóját.
Beletelik néhány percbe, amíg a légzésünk kissé rendeződik, aztán hátamra fordulok, magammal húzom őt is, hogy fejét a vállamon nyugtassa meg, miközben a nyitott ablakon beszökő lágy szél meglibbenti a függönyöket, és cseppenként szárítja fel rólunk a verejtéket. Ki vagyok ütve, de totálisan, ennél fogva némi időbe telik mire felfogom Blan első szavait, mikor már újfent képes ő is a mondatalkotásra.
- Sajnálom honey... - dünnyögöm, kezemmel a hátát cirógatva. - De a helyzet az, hogy bigámiában kell élnünk. Te, én, meg a Sinner. De ha nem akarsz elengedni a közeledből, megoldható. Csak kerekeket szerelek az ágy lába alá, semmi az, nem kell csak négy kerék, aztán csak lehúzlak majd magammal, meg visszahúzlak - vigyorgok rá lusta jókedvvel Blan-ra, és gyors csókot nyomok a feje búbjára. - Ó egyébként, szokj hozzá, hogy minden kívánságod teljesítem, mint egy elfuserált, egész évben dolgozó Télapó - nyúlok fél kézzel oldalra, kihúzom az éjjeliszekrény egyik fiókját, majd Miss Rosewood kezébe nyomom az előbányászott laposüveget, jófajta whiskyvel töltve.
- Az óhajtott itala előállt hölgyem - adom át, bár nem vagyok benne biztos, hogy képes lesz beleinni. Vagy hogy akar egyáltalán - szerintem anélkül is eléggé szédeleg még a feje, nem csak a nemrég átélt mámortól, hanem az egész, mögöttünk álló estétől. Nekem jelenleg nincs szükségem italra, anélkül is sosem tapasztalt forróságot érzek a mellkasomban, és félreértések kizárása végett, ez nem a kezdődő szívroham előjele.
Hallgatunk egy keveset, csak lélegzetünk kering körülöttünk láthatatlan felhő gyanánt, és töprengve bámulom a mennyezetet. Nem tudom Miss Rosewood alszik-e már, én egyelőre nem tudok, mert elmondhatatlan sebességgel száguldoznak eddig soha ki nem mondott gondolatok a fejemben.
- Mindig hittem a mesékben - szólalok meg végül. Lehet, hogy Blan már nem hallja, vagy csak fél füllel, de sebaj. Néha jó az effélét az embernek csak úgy magával is közölni, bele a világba. - Még felnőtt fejjel is, bár nyilván soha nem vallottam be, vagy nem beszéltem róla senkinek. De a szívem mélyén hittem, hogy van valahol valaki, aki mellett nem kell játszmáznom, lehetek önmagam, és elfogad olyannak amilyen vagyok. Aki mellett nem kell szégyellni a gyengeségeimet, vagy éppen ha össztörök, leomlok mint egy rozoga várfal, és ettől nem leszek majd kevesebb a szemében. Hittem a mesében, de nem bíztam benne, egészen mostanáig. Vagy akár két évvel ezelőttig, amikor megismertelek. Tudod, hogy nem vagyok a szavak embere... - teszem hozzá, amikor Blan megmoccan a karjaimban. Talán akkor mégis ébren van. - Veled értettem meg, mennyire hiányzott valami az életemből, mennyire sekélyesek voltak a napjaim. Mindig szerettem erős férfi lenni, az egész világ királya, aki számára nincs lehetetlen, aki szinte már rokonságban áll Istennel. Egy férfi, aki szinte sebezhetetlen. Pedig melletted sebezhető vagyok, meghökkentően és ijesztően sebezhető. De nem érdekel, mert tudom te sosem élsz majd vissza ezzel, mert te is ugyanebben a cipőben jársz, és még te sem hiszed el, hogy ami kettőnk között van, az tényleg létezik. Hát mondja valaki, hogy nem egymásnak teremtett minket az ég - mosolygom el magam, és kezem Blan hajával kezd játszani.
- Tudod mit? - mozdulok meg végül. Óvatosan kihúzom vállam Miss Rosewood feje alól, és oldalamra fordulva fél könyökömre támaszkodom. - Utazzunk el. Kiszakadtunk a világunkból, most dobjunk erre rá egy lapáttal. Ezúttal fizikailag. Menjünk el valahová, ahol senki nem tudja kik vagyunk, mi minden áll mögöttünk. Itt a new york-i ősz, én pedig melegre vágyom. Nem is tudom... hogy tetszene neked Hawaii? - vetem fel az ötletet. Persze nem erőltetek semmit ha nincs kedve hozzá, de ami engem illet, én már tökéletesen látom is lelki szemeim előtt, ahogy kibérelünk egy házat, nem messze a tengerparttól, jókorákat úszunk az azúrkék, meleg vízben, élvezzük a napsütést, végigkóstolunk minden helyi specialitást, és élvezzük a hula-táncosok műsorát. - Amúgy tartozom egy vallomással - hajolok közelebb Blan-hoz, hogy a fülébe tudjak suttogni. - Van hawaii mintás ingem - osztom meg vele az információt, és most széles vigyorral várom a reakcióját. Ki fog térni a hitéből.

Szókimondó szövegezés


Kurvából lesz a legjobb feleség, tartja a mondás, bár azt hiszem, hogy ez az én esetemben nem igazán állja meg a helyét. Mielőtt Benton megismertem, meglehetősen szabados, hovatovább független és nagyon szélsőséges életet éltem. Jobban mondva vadásztam. Azokat a férfiakat, akik mellett biztos és meglehetősen megalapozott jövő várhat majd rám. A legtöbbje azonban hozzám hasonlóan szintén vadászott. De olyan nőket, lányokat, vagy akár nem éppen független asszonyokat, akik nem vágytak elköteleződésre, akik tökéletesen elégedettek voltak azzal az élettel ami megadatott számukra. Akiknek a házasság még csak szóba sem került. Őszintén szólva én is magasról tettem arra az istenverte papírra, csakhogy a társadalom, még mindig ezt ismeri el törvényes kötelékként. Mint egy életre szóló, le nem járó kibaszott váltót. A mai napig hiszek a házasság intézményében, csak éppen a magam szabályai szerint. Kell a papír, ha már a társadalom számára ez valamiféle orgazmikus élményt nyújt a moralitás kesze kusza, egyébként elég hazug útvesztőjében. Ugyanakkor nem feltétlenül hiszek abban, hogy ezért bármit fel kellene áldozunk. Ugyan miért kellene, ha a másik pontosan azért vesz el bennünket, akik vagyunk. Ha a másiknak pontosan ez az elbaszott, és végletekig elcseszett személyiségünk kell, akit mutatunk magunkból? Amikor egykor Bentonhoz mentem, akkor elsősorban a haszonszerzés motivált, azzal a nem titkolt céllal, hogy talán létezik legbelül benne is egy olyan ember, akit csak nekem mutat majd meg, és akibe én halálosan és végzetes beleszeretek. Aztán az idő múlásával rájöttem, hogy valamiféle csodában hittem. Egy olyan csodában, ami csak az én fejemben létezett, és egy olyan embert kerestem a felszín alatt, aki soha nem létezett. Maradjunk abban, hogy Benton kőkemény realitása, és végtelenül unalmas személyiség merőben elütött az én akkoriban naív és ábrándokat kergető, az anyagiasság mögött valamiféle perverz módon szenvedélyt remélő természetemtől. Nem lett volna baj, ha ennyire különbözünk,ha lett volna egy hajszál, egy egészen apró kis keresztmetszet, találkozás bennünk, amire építeni lehetett volna. Nem volt. Éppen ezért már akkor borítékolható volt a válás, amikor meggyvörösre rúzsozott, csillogó ajkaim elrebegték a boldogítónak hitt és szánt igent.
Nem a szerelemben nem hiszek, hanem a hűségben. A kikezdhetetlen hűségben, amit elsősorban arra alapozunk, hogy az érzések meg nem változtathatóak maradnak. Hogy nem jön majd semmi és senki, aki ne tudná megingatni a biztos kapcsolatot. A probléma az én házasságomban az volt, hogy már az alapok is egy instabil talajra épültek, és jobban vonzott még az is ami csupán egy ideig tesz boldoggá, semmint az ami az állandó biztonságot ígéri.
Lucian és az én kapcsolatom sosem ígért állandó biztonságot, csupaszseggű murilló angyalokat édesen zengő hárfákkal, nem ígért geil, lassított felvételen romantikus pillanatokat. Kökemény dugások, és még keményebb összezörrenések, vagy éppen haragszomrádok tarkították röpke két évünk mérlegét. De azt hiszem a végkifejlet szempontjából olyan mindegy, hogy mi volt a múltban, vagy éppen honnan indult ez az egész. A lényeg mindig az, hogy hová jutott. Még inkább kérdés, hogy mennyi erő van benne, meddig leszünk képesek eljutni együtt.
Abban biztos vagyok, hogy a mai este kicsit olyan, mintha veszettül zörgetném a mennyeknek vasveretes kapuját, amely hirtelen megnyílik és a világ minden tökéletessége a lábaim elé, jobban mondva élvezetem forrása elé gurulna. Olyan földöntúli mámorban úszom az utolsó lökésekkel, az utolsó mozdulatokkal, az utolsó izom összehúzódásokkal, hogy a belém fagyott sikolyokban csak azt vagyok képes szemenként összeszedni, hogy ennek a férfinak az utolsó gondolatmorzsájába is veszettül szerelmes vagyok. Kell belőle minden. Ez még kevés. Minden kevés, és azt hiszem a minden és a végtelen is kevés lesz vele. Lucian kiapadhatatlan bőségtál, amit felfalni képtelen vagyok, mégis szüntelen utána vágyakozom. Az utolsó korty a szomjhalál előtt, az utolsó hang a némaság előtt, az utolsó fény, a teljes sötétség előtt.
Összebújva fekszünk, levegőt próbálva nyerni, miközben a testének párája megnyugtató lágysággal öleli körbe reszkető testemet. A keze a hátamat cirógatja, és szinte másodpercek alatt találunk vissza szavakkal az élvezetek előtti önmagunkhoz. De kellene most egy kibaszott cigi, de nem fogok felkelni mellőle, még kevésbé vagyok hajlandó akár egy másodpercre is elengedni. Fürdőzöm a közelségében, mintha nem lenne holnap, vagy éppen folytatás, mintha ez lett volna életünk utolsó, eget rengető kefélése, amelyben végre ki mertük mutatni, hogy ez több egyszerű kefélésnél. Már egy ideje több annál. Mióta is? Számít ez?
- Bigámia? Osztoznom kell a Sinnerrel? Baszki, az rengeteg embert jelent! Hát nem tudom. Azért nem feltétlen leszek boldog, hogy ha mindenkit hasonló örömökben akarsz majd részesíteni, különös tekintettel a férfiakra. Bár azért meg kell hagyni, hogy még mindig itt van a  fülemben Bubble Tom egyik mondata, amelyet úgy fél évvel ezelőtt ejtett ki a száján, mely szerint Lucian segge kérlek alásan olyan mint egy személyre szabott remekmű. Csak nem én vagyok az a személy akire szabták.- utánoztam a Sinner egyik, időnként fellépő csatakmeleg zongoristájának affektáló, kissé túlzó, bár nem bántó stílusát. Aztán elröhögtem magam, és megtámaszkodva Lucian mellkasán, az államat rajta pihentetve vigyorogva felnéztem rá.
- Van abban valami mókásan perverz, hogy buknak rád a melegek, tudván, hogy nálad nagyobb puncivadász kevés létezik Manhattanben. Kivéve persze azokat, akik nullahuszonnégyben ezt csinálják, de ők meg azt hiszem idő előtt ki fognak égni, hacsak nem csapolják le magukat egy kis pornóval. Vagy ilyesmi.- vonom meg a vállim, és még mindig szélesen vigyorogva harapom be az alsó ajkam.
- Szóval te leszel az én személyes Télapóm…..ühhüm….és ha rossz kislány leszek elfenekelsz a virgácsoddal? Óóóóó igen, fenekelj, rossz kislány voltam!- röhögök vidáman, majd a fejem visszapihentetem a mellkasára, de még érezhető a vállam rezgéséből, hogy továbbra is remekül szórakozva kuncogom. Akkor emelem fel legközelebb a fejem, amikor érzem, hogy a szekrény körül szöszmötöl, és elveszem a laposüveget. Naná! Kell az ital, ha már cigire megmozdulni sem vagyok hajlandó.
- Kösz bébi!- adom vissza miután egy kiadós mennyiséget lehúztam belőle. Kellemesen égeti végig a torkom. Nem feltétlenül kiütni akarom magam, inkább kell valami, ami észhez térít az előzőek után. Aztán visszavackolom magam és hallgatom Lucian meséjét. Őszinte vallomás, közbe sem merek szólni, csak egyenletesen veszem a levegőt, és fújom ki, lehunyt pilláim mögött markolom meg a lelkemmel a szavait.Őszinte velem. Megváltozik ilyenkor a hangszíne, más lesz a tónusa. Lassabb és sokkal bársonyosabb a hangja. Ujjai  a hajamba futnak, játszani kezd a tincseimmel, és én egy mélyet szusszantok. Nem csak ő vetkőzte le a sebezhetőséget, hanem vele szemben én is. Vállalni akarom, hogy ilyen elbaszott vagyok, vállalni, hogy igenis szükségem van arra, hogy szeressenek. Hogy így szeressenek. Ilyen nyálas, idióta romantikus módon. Így akarom. Végre be merjük ismerni. Mitől féltünk eddig? Talán attól amiről ő is beszél. A fájdalomtól. Hogy nem csupán jó szeretni, hanem egyben fáj is. És feláldoztuk a félelmünket annak oltárán, hogy beengedjük ezt az érzést az életünkbe. Menekültünk mindketten. De érezhetően megtorpantunk, mert megláttuk egymásban, hogy nem azok vagyunk aki elől menekülni kell, hanem ahová menekülni. Mi egymásnak vagyunk a rajt és a cél egyszerre.
Megmozdul mellettem, ki is húzza a karját, és az oldalára fordul, én meg félrefordítom a fejem, és kipirult arccal, mosolyogva nézek rá.
- Na mit? - szúrom oda röviden, érdeklődőn és kíváncsian a kérdést a kérdésére adott feleletül, de ő már folytatja is. Ám a folytatás….azt hiszem az arcomra van írva minden. Szemöldököm hirtelen szalad fel, a szemeim elkerekednek, ajkaim egészen aprót elnyílnak egymástól, és közöttük egy halk, szinte alig hallható sóhaj szökik ki.
- Hawaii….- szinte csak magunk közé rebegem, abban sem vagyok biztos, hogy hallotta. Azonban a döbbenet valódi és leplezetlen. Nevetve hanyatlik hátra a fejem, a szemeim behunyom, és áttúrom a hajam a homlokomból a párnáig jutva, amikor megemlíti azt az istenverte inget.
- Úgy tudtam! Ez az ing az emberiség ellen elkövetett merényletek egyike. De tudod még ez sem zavar. - fordítom újra felé a fejemet, a szemeim úgy ragyognak, mint két életre kelt drágakő.
- Legalább lesz mit letépnem rólad miszlikbe, egy kiadós tengerparti hula-hula parti közepette. A fogaimmal fogom leszaggatni a testedről azt a borzalmat, miközben a háttérben egy csokor zenész fog megvadulva pengetni az ukuleléken.- most én is oldalra fordulok, a könyökömön támaszkodva, az ő tükörképeként.
- Hogy tetszene e Hawaii? Szivi, az álmom volt mindig elmenni oda. De Benton hallani sem akart róla, én egyedül nem akartam menni, és nem volt az életemben senki, beleértve bármelyik faszit, akivel hajlandó lettem volna egy ilyen élményt megosztani. Szóval igen, életem, határozottan tetszene Hawaii.- hosszúkat pislogva bújok vissza az ölelésébe.
- Most viszont az az álmom, hogy ebben a kurvanagy ágyban hajtsam álomra a fejem, miközben a háttérben hallom a lélegzetvételed.Rohadt álmos vagyok. És őszintén szólva azt sem tudom, hogy holnap mikor kellene bemennem, mert nem tudom mikor jön az első betegem. De van egy olyan érzésem, hogy az asszisztensem két órával előtte zörgetni fogja a telefonomat, hogy hol vagyok.Úgyhogy a maradék pár órát szeretném kihasználni, és kicsit még itt lenni veled….- álmatagon emeltem fel a fejem, és néztem rá összevont szemöldökkel.
- De ez az ing….meg sem merem kérdezni mikor és miért vetted. Lehet jobb, ha nem ismerem az eredet történetét. Mindegy is. Meg fogom semmisíteni. Rituálisan, és kegyetlenül.- hajoltam közelebb egy nagyon enyhén hozzá, hogy ajkáról egy lassú, lágy, az ígéretemet megpecsételendő csókot lelopjak.
Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig voltam még ébren ezután, csak azt tudom, hogy hosszú idő óta először aludtam el igazán békésen, mindezt úgy, hogy nem voltam egyedül. És többé már nem is leszek egyedül. Remélem….

// Köszönöm Életem, újfent imádtam. //