Archie || 24 || my first and last || Brian Kang

Sokat tudnánk agyalni azon, hogy mi lett volna, ha évekkel ezelőtt meghallgatsz engem. Lényegében két lehetőség állt volna előttünk: vagy hiszel nekem, vagy pedig nem. Ez pedig semmi garanciával nem szolgált a további kapcsolatunkra nézve, de én mégis haragszom rád, amiért esélyt sem adtál nekem.

Fogalmam sincs, hogy mi okból bukkantál fel újra az életemben, ezzel magaddal hozva az összes közös élményünket. Lényegében minden egyes közös napunkat úgy élem meg, mint egyfajta fulladást; ha rád nézek, hirtelen kiszorul a tüdőmből a levegő. Hozzád akarok érni, de nincs bátorságom. Azt akarom neked mondani, hogy beszéljük meg a dolgokat, de a büszkeségem nem engedi. Újra akarok kezdeni mindent, teljesen tiszta lappal, de képtelen vagyok rá. Együtt élünk... Teljesen más körülmények között, mint ahogyan azt korábban elképzeltem. Bár lefőzöm reggel a két adag kávét, mégsem érzek melegséget a szívemben arra a gondolatra, hogy itt vagy. Leginkább ijedt és dühös vagyok, amiért nem volt lehetőségem kihátrálni ebből az egész helyzetből. Talán, ha annak idején nem akartam volna egy barátomnak segíteni, akkor Sydneyben tanulnánk mind a ketten egy zeneszakon... Talán ugyanúgy együtt élnénk, mint most, de nem próbálnánk meg úgy viselkedni, mintha tojáshéjakon lépkednénk. Talán nem kínlódnék minden alkalommal, amikor meglátlak, és te sem hoznál fel a lakásunkra nálam csinosabb lányokat, hogy ezzel még távolabb kerüljünk egymástól. Talán te már nem emlékszek annyira ezekre a dolgokra, de én még igen, és gúsba köt az, hogy bármennyire is szeretnélek, nem tudlak gyűlölni. Az egészben pedig az a legrosszabb, hogy soha nem csillapodtak irántad az érzéseim, de mégis úgy kell csinálnom, mintha mi ketten tudnánk barátkozni. Pedig képtelenek vagyunk rá.