Lynn and Silas

Without music, life would be a mistake.

Ma kifejezetten jókedvem volt, pedig ez igen ritkaságszámba ment mostanában. Az elmúlt egy-két napban lecsendesedtek körülöttünk a dolgok, s bár tudom, hogy mindez átmeneti volt csupán, mégis is jólesett levegőhöz jutni.
Talán ezért is mertem ma korábban elindulni a zeneiskolába, ahol a kórusunk szokott gyakorolni. Még a nap is kisütött, szóval tökéletes alkalom volt a deszkázásra. Élveztem, ahogy a szél belekapott a hajamba száguldás közben, és nem tudtam megállni, hogy ne dúdoljam végig az utat.
A zenesuli épületéhez érve viszont kénytelen voltam kézbe venni a deszkámat, mert nem hiszem, hogy szemmel nézték volna, ha végiggördülök az egész folyosón. Mrs Johnson, a takarítónő tuti kicsinált volna, és nem akartam megkockáztatni, hogy ma bármi is a kedvemet szegje.
Éppen a Livin’ on a prayert dúdolgattam magamba, mert nem volt hangulatom a negatív, depressziós raphez, szóval átkapcsoltam a második specialitásomra: a régi zenékre. Na, nem mintha nehezemre esett volna felidézni a mai slágerek többségét, egyszerűen csak ilyen hangulatban voltam.
A termünk ajtajához érve viszont elcsendesedtem, már csak azért is, mert odabentről zongoraszó szűrődött ki. Olyan dallamok csiklandozták a tarkómat, amiket még életemben nem hallottam. Nem számítottam senkire idebent. Elvégre, ki volna olyan elvetemült rajtam kívül, hogy húsz perccel kezdés előtt már itt legyen?
Óvatosan résnyire nyitottam az ajtót, és belestem rajta. Kicsit sem lepett meg, hogy kit láttam a zongoránál.
Clara olyan felszabadultnak tűnt úgy, hogy senki nem figyelt rá. És ha ő komponálta ezt a csodálatos zenét, akkor bizony kurvára értett hozzá. Órákig el tudtam volna hallgatni őt, aztán mikor az agyam feldolgozta azt a tényt, hogy valóban elhallgatnám, felszusszantottam.
Nem voltunk puszipajtások, és bár becsültem őt a tehetsége miatt, ez nem jelentette azt, hogy megadtam volna neki az örömöt, hogy egyedül lehessen.
− Nem gondoltam volna, hogy már itt leszel, Clara – löktem be az ajtót, és beléptem a helyiségbe. Persze, továbbra is tisztában voltam vele, hogy Lynn Emersonnak hívták, csupán… Egyáltalán nem tűnt Lynn-nek, Clarának annál inkább. Arcomon pimasz mosoly táncolt, már csak azért is, mert szerettem kizökkenteni az embereket a komfortzónájukból, és valljuk be, szerintem Clarát nem volt nehéz.
− Mégis milyen zenész az, aki nem játszik közönség előtt? – érdeklődtem, miközben végighúztam a zenemet egy kottatartón, hogy aztán a terem túlsó felébe érve felkapjak egy gitárt. Megpendítettem a húrokat, kicsit csavargattam a hangolókulcsokat, aztán folytattam a Livin’ on a prayert, immár a gitárt pengetve. Nem énekeltem hozzá, hiszen csak bosszantani akartam a lányt, hogy semmiképpen se tudjon nyugodtan gyakorolni.
− De most őszintén… Látod? Nem egy nagy ördöngösség. Csak leülsz, és játszol. Mások pedig elámulnak, hogy milyen kibaszottul jól játszik az illető, jelen esetben én – pillantottam fel rá. Annyit töltöttem gitározással, hogy lassan akár csukott szemmel is pengethettem volna.
Leültem az egyik székre, ölembe helyeztem a hangszert, és folytattam a játékot. Másokkal ellentétben, én sose zavartattam magam. Ezt igazolta az is, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy folytattam a dúdolást. Nem mintha amúgy ez olyan rossz dolog lett volna, mert egyetlen dologhoz volt úgy igazán tehetségem: kurva jó énekhangom volt.

Ha van lehetőségem, mindig csippentek le időt a gyakorlásból, méghozzá úgy, hogy előbb érkezem, vagy később, amikor már mindenki elment a gyakorlás után, visszamegyek és leülök a zongora elé. Szerintem egy zenemű akkor igazán jó, ha sokféle hangszeren megállja a helyét. És nagyon kíváncsi voltam arra, amit komponáltam, az ezen a zongorán is úgy szólaljon meg, ahogy a fejemben él. Maximalista lelkületem nem engedett meg hibát sem, és minduntalan azon aggodalmaskodom, hogy amit nem olyan régen fűztem a kompozícióhoz, nem állja meg a helyét. És valóban. Nem,  nem a zongorával van baj. A ritmus megbicsaklik, elveszti ezen a zongorán azt a lendületet, amit otthon ad ki magából a hangszer. Átmegyek rajta újra és újra, míg végül össze nem áll az a dallamcsokor, ami a fejemben él. Kiegészítőként odaírom a lehetséges változatot és újra elismételem. Annyira mgaával magával ragad a komponálás, hogy a fejemben tovább születik a dallam és vezeti magát tovább, bele is merülök. Most faunok helyett harmatcseppek, virágfüzérek, madárcsicsergések beszélgetnek egymással, a hajnalt köszöntve.
Nem csak megrezzenek és majdnem megugrok a széken, ahogy az ajtó hangja jelzi, valaki belökte, hanem a fejem is belevörösödik. Mint akit a lehető legintimebb pillanatában kaptak rajta. A zene megakad, és a fülig vörösödésem és szégyenem abban a pillanatban mérgességé változik, ahogy meglátom, ki is jött be.
- Úgy látszik, nem csak a modorodban vannak hézagok, hanem a memóriádban is. Lynn a nevem, és megkérnélek, hívj így - vetem oda mérges, sértődött kioktató hangnemben. Kikérem magamnak, hogy egy olyan neveletlen srác, mint Silas, még a nevemre sem emlékszik.
Nem volt a szívemben. Folyton csipkelődött velem, minduntalan felkarcolva azokat a sebeket, amelyeket a szüleimtől kapok. És utálom azt érezni, hogy mások vicc céltáblája vagyok. Mellé párosult Silasban mindaz, ami nem lehetek, nem lehettem sosem: laza, simán visszaszólt azoknak, akiknél nem tetszett valami. És olyan is volt benne még továbbá, amit nem kedveltem: olyan szavakat használt, amit egyáltalán nem díjazok. Nem értem, mitől lesz valaki ettől több. És igazán sértő.
- Egyébként meg te is korábban jöttél - szeretném letörölni a pimasz mosolyát. A kezeim elvettem már a zongoráról, nem fogok neki játszani a műveimből, nem érdemli meg.
Olyan szemtelen! Nem fordulok utána, úgy ülök, ahogy voltam, némán jelezve, hogy rettentően zavar a jelenléte. De csak folytatja, még a piszkálást is.
- Ugyanezt elmondhaotm rólad is. Egy személy még nem közönség. Főleg, ha az az egy személy egyáltalán nem kíváncsi arra, mit is csinálsz. Sőt, zavaróan pimasz és szemtelen - azért nem kellett félteni engem sem.
- Éppen azt csináltam volna, ha nem robban be valaki udvariatlanul a gyakorlásomba - vetem oda foghegyről és belefogok egy Liszt kompozícióba. Kemény, vad, harsány, még egy gitárt is képes felüljátszani hangban. Zavarni akartál? Megkapod!
- Nem hallottam, mit is mondtál? Ja, nem érdekel, éppen gyakorlok.
Fiúk a legjobb barátaim és ők sem cukros mézzel simogatnak. Vissza tudok vágni, ha akarok, és ha kellően felbosszantanak. Silasnak sikerült ezt meglépnie.

Lynn and Silas

Without music, life would be a mistake.

Gonosz kacajt hallattam Emerson halálra rémülése láttán. Nem gondoltam volna, hogy lehengerlő személyiségem ennyire ijesztő volna, de ezek szerint még magamnak is képes voltam meglepetéseket okozni.
− Elnézést Schumann kisasszony – pillantottam már-már bűnbánó tekintettel, csak hát az összképen igencsak rontott a képemen elterülő hatalmas vigyor. – Egyébként, nem értem mi bajod van a modorommal. Egy kibaszott úriember vagyok – vontam meg a vállamat, mert sznob gesztus éppen nem jutott eszembe. Amúgy nem hazudtam neki, hiszen ha kedvem úgy tartotta, igen elbűvölő tudtam lenni. Nem egy alkalommal cipekedtem idősebbek helyett, vagy kísértem át a házunkban lakó özvegy Mrs Thompsont a zebrán, és még a babakocsik emelgetését fel sem emlegettem. De hát nem róhattam fel Clarának, hogy egy tuskót látott bennem, elvégre, kifelé pontosan ezt akartam mutatni.
− Már ne is haragudj, de egy mágus sosem késik. És korán se jön soha. Pontosan akkor érkezik, amikor akar – torpantam meg egy pillanatra a terem közepén, amikor a szememre vetették, hogy mégis hogyan merészeltem korábban idetolni a képemet a kelleténél. – Egyébként Clara, ez egy Gyűrűk Ura idézet volt – tettem hozzá, mert látni szerettem volna még egyszer átsuhanni a haragot az arcán. Már majdnem aranyosnak találtam, amikor bosszankodott.
− Való igaz. De hamarosan nem csak ketten leszünk, és a többiek kicsit jobban értékelik a tehetségemet, mint te Clara – választoltam szórakozottan a replikájára, hiszen a többiek egy fokkal jobban kezelték a hülyeségeimet, mint Lynn. Továbbá, nem én voltam önbizalomhiányos kettőnk közül, és szerettem felvágni a tehetségemmel.
− Zavaróan pimasz? Szemtelen? – vontam fel a szemöldökömet, miközben megpengettem pár húrt hangolás közben. – Ugyan, Ms Schumann, tudom, hogy egy másik korszakból szalasztották, de nyugodtan jellemezhet a kurvára idegesítő szókapcsolattal. Elvégre, nem abban a világban élünk, ahol finomkodni kellene.
Imádtam, hogy mennyire finoman akart fogalmazni mindig, mintha attól félt volna, hogy a családja ilyen távolságból is lecseszte volna egy kis káromkodás miatt. Pedig mindenki káromkodott. A tizenhat éves öcsém nálam cifrábbakat is tudott mondani, ha belekötöttek a suliban, az más kérdés, hogy utána nekem kellett helyretenni azokat a srácokat, akiket a kis szájhős felidegesített.
− Már bocs, de ez egy gyakorlóterem. Tudod, a kórusunké. Nincsen ráírva se anyuci, se apuci, de még a te neved sem, szóval mindenki akkor jön be ide, amikor szeretne. De ha ragaszkodsz hozzá, legközelebb kérvényt nyújtok be, hogy átléphessem a küszöböt – emeltem meg egy kicsit a hangomat, hiszen addigra már bőven a billentyűket csépelte.
Kényelmes léptekkel a zongorához sétáltam, és nekitámaszkodtam az oldalának. Úgy tűnt, ha kellően az agyára mentem, akkor képes volt elfeledkezni a korábban diagnosztizált zavaráról.
− Azt mondtam Clara, hogy bármennyire is próbálkozol Liszt Ferenccel, bármikor túlharsoglak! – válaszoltam. Ebben se ferdítettem, hiszen ő is tisztában volt vele, hogy milyen nagyhangú tudtam lenni. De ha versenyezni akart, hogy melyikünk csap nagyobb zajt, hát álltam elébe.
Ellöktem magamat a hangszertől, hogy a kezemben lévő akusztikus kicsikét egy másikra váltsam le. Az előző gitárt visszatettem a helyére, hogy egy elektronikusat a kezembe véve belekezdjek a Final Countdownba. Ezúttal nem csak játszottam a dallamot, hanem teli torokból énekeltem a dalt, már csak azért is, hogy minél jobban belezavarjak a kis zongorajátékba.

Rápillantok, még a fülem mindig vörös, már korántsem a szégyentől, a rajtakapottságtól. A dühtől.
- Emerson ... Clara Schumann? - áll össze a kép. Az egyik nagy kedvencem. Még ezzel is viccel! Hogy meri! És még vigyorog is hozzá. Megáll az eszem! - Maradj csöndben, akkor leszel igazán úriember - hiszen egy úriember teljesíti egy hölgy kérését.
Továbbra sem fordulok meg, a zongora felé vagyok fordulva.
- A már ne is haragudjak megjegyzés a szakértők szerinti fordításban azt jelenti, hogy az illetőt nem csak, hogy cseppet sem érdekli, a másikat megsérti, hanem kifejezetten szándékosan sérti meg, és még előtte fel is hívja rá a sértett figyelmét. A nevem továbbra is Lynn, így amit utána mondtál, mondd neki - mutatok Clara Schumann portréjára a falon. - Hátha válaszol rá.
Rajongok a Gyűrűk Uráért és egyszerre utálom.
- Igen, és addig is gyakorolhatnék, amiért korábban jöttem be, a helyett, hogy egy intelligenciában és modorban alulfejlett, egyáltalán nem úriemberrel beszéljek. És továbbra is Lynn vagyok.
- Tessék, mit mondtam - nyújtom felé a kezem, ékes bizonyítékaként iménti szavaimnak. - Csúnya és illetlen szavakat azok használnak, akiknek a szókészlete olyan szerény és alulmaradott, hogy nem tudja kifejezni magát, csak ezekkel. A nevem Emerson.
Most már felé fordulok egy pillanatra, de csak a fejemmel, oldalt.
- A már bocs is egy felhívás a szakértők szerint, hogy figyelj, most figyelj, odaszúrok neked. De a kérvény.. tégy így, kérlek. Megkímélsz egy jókora adag kellemetlen bolhacsípéssel, amik azóta vesznek körbe, hogy beléptél. Megnézetted már magad állatorvossal? - Visszfordulok a zongora felé. - Igazán úriemberhez méltó tett, hálás vagyok érte, már most - igen, készpénznek akarom venni, legalábbis szóban. Tudom, hogy nem fogja megtenni. Ezért is adok bele mindent a darabba.
Úgy teszek, mint aki nem hallja, és még csak rá sem pillantok, csak játszom a darabot. Egészen addig, amíg rá nem zendít. Akkor azonnal abbahagyom, a kezem az ölembe teszem és csak ülök, egyenes háttal, a kottára meredve.
Valójában a könnyeimet akarom visszafojtani, ami a dühömből, mérgemből fakad. Hogy már itt is piszkálnak, itt sem lehet nyugtom. Hova menjek, hogy békén hagyjanak? Mivel ártottam én bárkinek is? Csendben lehajtom a zongora tetejét és az ajtó felé veszem az irányt. Annyira remeg a kezem, hogy le kell nyugodjak, ha jól akarok játszani majd a próbán.
Pechemre, megjelenik az első kórustag, és szerencsémre még csak a szemem csillog, nem buggyantak le a könnyeim, így egy álmosollyal és álörömmel el tudok slisszanni mellette, hogy mindjárt jövök. Mert a próbán ott akarok lenni. Az egyik legjobb része a napjaimnak. Ha nem lenne Silas, aki teljesen tönkre tudja tenni ezt az élvezetet.

Lynn and Silas

Without music, life would be a mistake.

Elégedett vigyorra húzódtak az ajkaim, amikor a kislánynak összeállt végre a kép. Mondjuk, nem igazán voltam meglepve, hiszen nem sokan ismerték el az öreg Schumann asszony munkásságát, de hát csak látszólagos paraszt voltam, ilyen dolgokat még én is ismertem.
Arra, hogy fogjam be a pofámat, kiöltöttem rá a nyelvemet. Mégis miből gondolta, hogy képes vagyok elkussolni? Ismert már annyira, hogy jobb kedvemben állandóan pofáztam, rosszabb kedvemben pedig másokat basztatása miatt járt a szám.
Imádtam azt a durcás testtartást, hogy csak azért sem fordult felém, mert belegázoltam a kis lelki világába.
− Ó, az öregasszonnyal jókat el szoktunk beszélgetni, én Clara Schumann Jr-ral beszélgetek éppen, a nagyi ilyenkor elég zsémbes szokott lenni – legyintettem, bár az baszott volna be, ha a portré valóban megszólalt volna. – Egyébként meg, nem értem mit stresszeled magad állandóan – vontam meg a vállamat nemes egyszerűséggel, hiszen én magam már tökélyre fejlesztettem azt, miként szarjak mások fejébe, ha éppen fikázni támad kedvük.
− Ugyan, ugyan Emerson. Szerinted egy fogyatékos ismerné Clara Schumannt? Vagy felismerné Liszt Ferencet? – hecceltem, bár egy cseppet sem kívántam, hogy gondolkozzon el rajtam. Még csak az kellett volna, hogy bárki is rést találjon a tökéletesen felépített imidzsemen.
− Nos, Clara, attól, hogy valaki sokat káromkodik, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy ne lenne szókincsem, ahogy a brit tudósoknak azt nem sikerült még bebizonyítaniuk, hogy akik káromkodnak, azok rossz emberek lennének. De mivel látom, szeretsz ragaszkodni az elképzeléseidhez, ezért meg se erőltetem magam, hogy másképp lásd a világot, és nem egy apró résen keresztül, ahol neked minden fekete és fehér – vágtam vissza könnyedén. Nesze, ha barokkos körmondatokat akartál drága Clara, akkor megkaptad. Én is tudtam úgy magyarázni, ahogy te villogtattad a szókincsedet.
− Egyébként meg azok szoktak felvágni a szókincsükkel, akik tudálékosak, továbbá szeretnek a magas lovon ülni. Szerintem, kettőnk közül neked kellene átgondolnod, hogy milyen képet akarsz mutatni magadról a világnak – tettem hozzá, amolyan, ha már lúd, legyen kövér alapon. Szívesen osztogattam életvezetési tanácsokat arról, miként tűnj olyan embernek, aki amúgy kibaszottul nem vagy. Kár, hogy ezt a tiltott tudást nem sokan akarták megszerezni.
− Legalább van annyi eszed, hogy felismerd a szurkálódó megjegyzéseket – vigyorogtam rá, hiszen sok korosztályunkon belüli csaj nem látott túl a saját egóján.
− Heh, köszönöm, de a bolháim tökéletesen megvannak, bár képzeld, az egyik megszökött, és sehol nem találom az öreg Charlie-t… − Nem vettem komolyan az ilyesfajta megjegyzéseket, hiszen nem volt értelme. Mások úgyse értették meg, csak szerették az orrom alá dörgölni, hogy bezzeg ők milyen kivételes helyzetben voltak. Így megtanultam röhögni rajtuk. – Amúgy meg az állatorvos azóta nem hajlandó kijönni, mióta megharaptam, de ha hajlandó vagy finanszírozni egy másikat, akkor szívesen megnézetem magam.
− Egyébként, az épületben jelen pillanatban elfogyott a papír, szóval sajnos a kérvénnyel várnod kell majd – jegyeztem meg szórakozva. Hihetetlen volt, hogy valaki ennyire fel tudta bosszantani magát rajtam. Ehhez még az a zsírdisznó Wesley is kevés volt.
Végül a zenei párharcunkat a végső leszámolással akartam megkoronázni, és bizony elsőre nem vettem észre, hogy elhallgatott a zongoránál. Az már jobban feltűnt, hogy elindult kifelé, közben pedig az egyik kórustag is befutott.
− Mit csináltál vele Silas? – Megvontam a vállamat.
− Csak beszélgettünk. – A fene essen ebbe a csajba meg Johnba! Az előzőbe azért, mert nem jutottam el a refrénig, pedig az volt a kedvencem, az utóbbiba pedig azért, mert olyan rondán nézett rám, hogy kénytelen voltam feltápászkodni a helyemről, mielőtt még lelkiismeret-tücsök John még csúnyábban vert volna szemmel.
Szóval, kénytelen voltam engedni a nyomásnak, és Lynn után eredtem. A folyosón csíptem el, és bár a háta közepére nem kívánt, akkor is beszéltem hozzá.
− Figyelj már, Emerson! Ha megbántottalak, akkor sajnálom, ne vedd ennyire a szívedre a dolgot. Igazából, semmit nem kellene komolyan venned, amit tőlem hallasz, kivéve ezt a bocsánatkérést. Ez most teljesen őszinte. Viszont egy valamit hadd jegyezzek meg: Nem rejtegetheted el a tehetségedet mások elől, Clara. – Tessék, végigmondtam egy bocsánatkérést úgy, hogy nem volt benne egy kikúrt káromkodás sem, ráadásul a Pokolra se fogok kerülni, mert utána jöttem, és még tücsök-John is örülhet, mert én megtettem mindent.
− Ha gondolod, gyere vissza a terembe. Én visszamegyek, leülök egy sarokba, és befogom a pofámat, ha úgy jobban érzed magad. – Ezzel elindultam visszafelé, mert nem voltam híve sose annak, hogy addig zaklassak valakit, amíg az be nem adja a derekát. Benyitottam a terembe, és a korábbi ígéretemhez hűen, a gitárral beültem a sarokba, és halkan egy random dallamot kezdtem játszani.

Csak még jobban rámeredek, ahogy kiölti a nyelvét. Faragatlan fráter! És még szóba állok vele. Először nem értem, majdnem visszakérdezek, hogy ki az a Clara Schumann Jr., annyira mérges vagyok már, ahogy a mielőbbi rajtakapott szégyen mássá változik.
- Azért, mert esetleg valaki teljesen faragatlan módon, heccel?
Az elején majdnem kicsúszik valami nem kedves és odaillő a számon, de inkább összeszorítom a szám és lám, milyen jól tettem. Ez... ez most dicséret volt, vagy megint gúnyolódik rajtam? Vagy önmagát fényezi?
- Esze és jómodora az biztos nincs - felelem a káromkodásra adott válaszára. - Neked is kétsikú, sőt, egysíkú, ha isteníted a káromkodást. Tedd mással, köszönöm. A te világodra? Miért, milyen a te világod? Sértegetni másokat és piszkálni? Köszönöm, maradok akkor inkább a sajátomnál.
Beszívom az ajkaim, nem vágyom arra, hogy kikiabáljam magamból azt, hogy hagyja már abba.
- Átgondoltam. Kedvelem a normális beszédet és inkább tarts hülyének és hercegnőnek, minthogy olyan szavak jöjjenek ki a számon, mint a tiéden - nem emelem meg a hangom, inkább csak odavetem.
Csak a szemem tudom forgatni, amit kapok válasznak. Mert az övé az utolsó szó! Annak kell lennie!
- Tartsd meg magadnak a bolhabeszámolódat - nem, nem vágok a szavába. Nincs annak értelme és csak még jobban feszélyezne és dühítene, márpedig a düh helyét lassan a fájdalom veszi át. Mintha otthon lennék. Mindig lenyomnak, elnyomnak, nekem sosem lehet szavam, s igazam! Mert én vagyok a buta és a gyerek, mit tudhatok én a világról és bármi másról.
- Kottapapír is megteszi - meredek arra, ami előttem van.
Végül a mellkasom szorítása nyer és a remegő kezeim, a kitörni készülő könnyeimről már nem is beszélek. Legszívesebben most azonnal átjelentkeznék máshová, de akkor anyám és apám szigorú és csalódott arcával kéne szembe néznem, hogy még ezt sem tudom végigcsinálni.
Próbáltam pislogni már a folyosón járva és sietősre venni a lépteimet, hogy a mosdóban a hideg víz majd megnyugtasson. A valós kritikákat nagyon szeretem, mert azokra odafigyelek és építek rájuk. Azt, amit a szüleimtől kaptam legtöbbször és most itt, olyan volt, amivel nem tudok mit kezdeni, csupán fájnak és nem értem, miért szeretik ezt tenni másokkal. Miért én?
Ahogy meghallom a hangját, megrettenek és inkább még jobban sietek, nem akarok vele beszélni. Már mondanám, hogy hagyna már békén, hagyja abba, amikor kimondja az utolsó mondatot. Lelassítok, majd megállok, igaz, fáziskéséssel. Nem fordulok meg, csak állok.
Fülemben dübörög a szívem, vagy a fejemben, mindegy, mert kis híján elveszítem miatta az utolsó mondatokat is, aztán már csak azt érzékelem, hogy egyedül vagyok a folyosón. Megfordulok, és valóban, Silas már sehol.
Besietek a mosdóba, kell az a hideg víz, kell egy kis kisebb tér, hogy összeszedjem magam.
Ahogy hideg vízzel mosom az arcom, hogy a visszafojtott könnyek ne pirosítsák a szemem, fel-felbukkanak a szavai. Emersonnak hívott a folyosón. Jó, Clarának is. De... bocsánatot kért, amit ugyan utólag kenhetek a hajamra, de mégis bocsánatot kért. Tehetséges vagyok szerinte... de akkor miért piszkál? Nem is vagyok tehetséges... honnan tudja...? Talán...? Ó. Tényleg hallgatózott.
Most meg azért mosom az arcom, mert megint úgy érzem, olyanon kaptak rajta, amit nagyon titkolok, mert félek, hogy semmi vagyok. Jobban érzem magam?
A terem előtt pillantok az órámra, eltelt jó tíz perc. Te jó ég, legelőször jöttem és majdnem elkések! Besietek, ekkor eszembe jut, hogy Silas is biztos itt van, így csak a padlót nézem, de kihúzom magam, mikor a zongorához ülök, akkor is. Nem, mintha alapvetően nem egyenes háttal zongoráznék.
Belemerülök a próbába, fel is oldódok, és így ki is mossa egy időre a fejemből mindazt, ami a próba előtt történt, olyannyira, hogy mikor úgy van, még egy röpke mosoly is megy Silas felé, pedig a mellette állónak akartam küldeni. Szerintem nagyszerűen játszik a hangszeren. Talán az is közrejátszott, hogy szerettem ezt a darabot és szerettem játszani is.

Lynn and Silas

Without music, life would be a mistake.

Clara Schumann Jr. híresen sótlan volt, de hát nem csodálkoztam rajta, hiszen a gazdag családnak bizony az volt az átka, hogy kurvára nem ismerték a humort, és minden apró megjegyzést halálos sértésnek nem vettek, kivéve, ha az illető olyan fogyatékos volt, mint Wes, mert akkor fel sem fogta a bántó szavakat.
− Clara… Lenne egy komoly kérdésem. Szerinted lehetséges valaki úgy heccelni, hogy… Hogy is mondtad? Ja, igen, hogy heccelhet-e valaki nem faragatlan módon? – vigyorogtam rá, hiszen valljuk be, ha kedves szavakkal megsimogattam volna a fejét, és cukormázba csomagoltam volna a szavaimat, akkor is ugyanolyan lett volna. Sose hallottam még olyanról, hogy valaki kedvesen elküldött az anyjába.
− Imádom, hogy a borító alapján ítélsz. Igazán szórakoztató – villantottam rá egy újabb mosolyt, mert ezzel is azt igazolta, hogy az emberek valóban azt látták, amit mutatni akartam nekik.
− Na, na, hercegnő! – emeltem fel a mutatóujjamat, hogy közbevághassak. – Egy szóval nem mondtam, hogy istenítem a káromkodást, csupán azt, hogy az emberek könnyebben levezetik a feszültséget, ha káromkodnak. Azért van egy kis különbség…
− Az én világom? – Egy pillanatra sikerült megfognia, aztán mielőtt magyarázatba kezdett volna, inkább csak megvontam a vállamat. – Ja, valami olyasmi. Csak veled ellentétben én meg tudom vetni a lábamat a világban, mert az emberek között járok, és nem holmi álomvilágba menekülök.
Én már lassan térdig erő mocsokban gázoltam keresztül, hiszen annyi fertelmes dologgal találkoztam már, kellően megedzette az idegeimet és szívemet. A családban nekem kellett kitartónak lennem, hogy a testvéreim a jövőben boldogulni tudjanak. Csak is ez számított.
− Á, borzasztóan makacs vagy. Te tudod… Pedig igazán felszabadító tud lenni – jegyeztem meg egy újabb flegma vállrándítás kíséretében. Ha azt hitte rólam, hogy a fülébe suttogó Ördög voltam, még azt is ráhagytam volna. Ha ennyire szigorú szabályok között akarta élni a kis életét, hát szíve-joga volt hozzá.
− Pedig még csak bele sem kezdtem! – szólaltam meg háborodottságot színlelve, miközben úgy tettem, mintha próbálnám összeszámolni a rajtam lévő bolhákat.
− És szerinted majd a kottapapírokat azzal fogom összefirkálni? Micsoda szentségtörés jár az eszed – forgattam meg ezúttal én a szemeimet, hiszen a családom mellett a zene volt a második legfontosabb dolog az életemben, így aztán nem tettem semmit tönkre, ami egy kicsit is azzal volt kapcsolatos.
Végül Lynn felhúzta a nyúlcipőt, nem bírta tovább a szövegelésemet, de mivel megkaptam, hogy mekkora fasz vagyok, így a nyomába szegődtem. Annyira én se akartam sértegetni, hogy ezért kirohanjon a teremből. Azt hittem, kicsit keményebb fából faragták.
Bocsánatot kértem tőle. Nem tehettem többet, minthogy visszatértem a terembe, és csatlakoztam a többiekhez. Csendesen ücsörögtem a sarokban, még a többiek is megkérdezték, hogy miért nem jártatom a pofámat, de hamar leráztam őket. Csak vártam, hogy Clara visszajön-e, vagy sikerült mára elüldöznöm.
A lelkem valamivel könnyebb lett, amikor láttam, mégis volt annyira bátorsága, hogy visszajöjjön, és szembe nézzen velem. A zongorától legtávolabbi ponton helyezkedtem el, és vártam, hogy mindenki befusson. Amikor a kórusvezető is befutott, elfoglaltam a helyemet, és a kiadott dalt kezdtem énekelni a többiekkel. Most mégsem éreztem felszabadítónak a zenét, valamiért egész próba alatt csak Clarát bámultam, ahogy az apró ujjai végigtáncoltak a zongorabillentyűkön, vagy éppen azt, mennyire más lett az arca, amikor csak a zenével foglalkozott. Felmerült bennem a kérdés, hogy mégis mikor lettem akkora fasz, mint az állítólagos haverjaim?
Amikor felém mosolygott, felvontam a szemöldökömet, hiszen nem értettem, hogy ezt mégis kinek szánta, majd elfordítottam a fejemet. Amilyen jól indult a napom, olyan zseniálisan sikerült szétbasznom a hangulatomat.

- Lynn - most közbevágok, kijavítva a nevem. - Igen. De látszik, hogy ennek a művészetnek híján vagy.
Nem, most már csak azért sem fogom hagyni magam, bár lehet, jobban tenném, ha inkább semmibe venném. Csakhogy úgy éreztem, olyan lenne még így is, ahogy a szüleim teszik. Addig piszkálnak a szavaikkal, míg végül nem bírom tovább és kifakadok.
- Te sem teszed másként - utalok vissza a borítóra. Mintha valami vörös posztó lennék neki, egyből betámad.
Már majdnem visszavágok, hogy ne hercegnőzzön, mikor eszembe jut, hogy éppen az imént mondtam. Én ostoba! - Máshogy is le lehet vezetni. - Nem, most van így elegem, találni kell valamit, ami... nem. Nem fogok beszállni ebbe, kezdek teljesen kimerülni. Nem ezért jöttem ide ma... Hova menjek, hogy nyugtom legyen?
Szíven talált. Nekem nincs hova menekülnöm! Csak oda tudok... ott... békén hagynak. Ott békesség és nyugalom, öröm van. Itt meg teperhetek akárhogy, jön egy olyan, mint Silas, vagy anyám, és a földbe döngöl a legelső szavával. Mikor értik meg, hogy ez fáj, hogy ezzel fájdalmat okoznak?
- Te is az vagy. Nem is tudom, hányszor kértem ma is, hogy hagyj békén, de te csak folytatod. Van neked... - inkább beszippantom az ajkaim. Nem, még így sem akarom megbántani. Hiszen nem ismerem, nem tudom... miért védem, mikor úgy nekem esik?
Figyelmen kívül hagyom a bolhára adott válaszát, annyira kezdek kimerülni és egyben felettébb zaklatott lenni. Pedig erősnek kellene lennem és leráznom magamról ezt.
- Az csak egy papír. Több millió példányban van kinyomtatva és még elektronikusan is eléred - nem úgy, mint a saját szerzeményeimet, amiből csak egy példány van, kézzel írottan.
Hazamehettem volna. Szívem szerint megtenném, de sok-sok, rengeteg tényező gátol meg ebben. Ott vannak a csoporttársaim, akik gyakorolni jöttek ma és zongorista nélkül maradnak. Ott vannak a szüleim, akik megkapják a hírt és kitérnek a hitükből. És ott vagyok én, aki már tizenakárhány éve él ebben és most futamodna meg? Vannak terveim, vannak álmaim és igenis, nem fogom hagyni, hogy egy olyan nagyszájú, mint Silas, meggátoljon!
Mély levegőt veszek, kihúzom magam és kisimítom a ruhámat magamon. Menni fog!
A zene segített. Rengeteget. Nekem ez a menekülési útvonal. Nem, nem az a rettentes valóság, ami a nagyvilágban van. Az akkor is forog tovább, ha magamra zárom az ajtót. Az a világ esett rosszul, amiben felnőttem, legalábbis ahogy a szüleim akarnak nekem jót. S nem, nem merek nekik ellentmondani, mert valójában igazuk van. Rengeteg lehetőségem van, és ki kell használjam, de messzemenőkig nem vagyok olyan jó, mint ahogy szeretnék.
De ez, ez itt jó. Ezt szeretem.
Ám ahogy véget ért a gyakorlás, úgy ébredtem rá arra, hogy most nem vágyom arra, hogy itt maradjak. Nem vágyom arra, hogy Silas ismét betámadjon. Elestem ettől a lehetőségtől. Aztán megrettenek. Mi lesz, ha legközelebb is korábban jön? Ha legközelebb sem maradhatok tovább?
Kicsit idegesen csukom le a zongora tetejét, és távozóra fogom. Magamhoz szorítom a kottafüzetem, benne a saját szerzeményemmel. Majd valahol máshol folytatom. Igen, ma azt választom, hogy köddé válok, mert talán ez a legjobb taktika. Bárcsak otthon is megtehetném!

Lynn and Silas

Without music, life would be a mistake.

− Clara – vágtam vissza szúrós tekintettel. Nem szerettem, ha kijavítottak, vagy beledumáltak a mondandómba. Mondhatott bármit, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy Lynn. – Ó, egyáltalán nem vagyok híján, csupán nem szórakoztató mindenkivel aranyosnak lenni.
Meg aztán, mit tettek értem a körülöttem élő emberek, hogy megmutassam a szebbik arcomat? Kurvára semmit. Így aztán nem volt okom finomkodni velük, ahogy Clarával se volt. Nem tudom miért bosszantott ennyire, de abban biztos voltam, hogy előszeretettel kekeckedtem vele.
− Ó, nem, nem! – ingattam meg a mutató ujjamat. – Én nem ítélek a borítóról. Csendben figyelek mindenkit, hallgatok és szemlélek, és utána alkotok róluk véleményt. Nem pedig a borító alapján – mutattam végig magamon drámaian, jelezve, hogy én bizony nem ítéltem el az embereket addig, amíg meg nem szólaltak.
− Mégis mivel? Basszak a falba mérgemben? Akkor elég hamar ki lenne lyuggatva az összes fal a közelemben. – Meg aztán, káromkodok egy cifrát, és már is jobban érzem magam. Nem kell ezt túlbonyolítani, ahogy a káromkodást se kell úgy elkönyvelni, mintha maga a Sátán szólna belőlem. Nem rajongtam az ennyire maradi emberekért.
A dolgok mégsem úgy alakultak, ahogy szerettem volna. Legalább is, nem gondoltam volna, hogy ennyire szívére veszi azt, amit a fejéhez vágtam. Nem válaszoltam neki, jobbnak láttam nem reagálni, mert ha utat hagytam volna a kőbunkó énemnek, akkor bizony az továbbra is folytatta volna.
− És mi van azzal a sok kivágott fával? Nem, nem mocskolom be a kottákat. – Hiszen a kották majdnem olyan szentírásnak számítottak, mint maga a Biblia. Nem firkáltam össze azt se soha.
Némi közjáték után Clara visszatért, és a próba kezdetét vette. Nem éreztem jól magam, egyszerűen csak mardosta a torkomat egy kellemetlen érzés, amitől nem tudtam szabadulni, és minden alkalommal, amikor Clara arcára, vagy a zongorán táncoló ujjaira tévedt a tekintetem, az érzés még kellemetlenebbé vált.
− Hé! Állj meg egy pillanatra! – kiáltottam a lány után, mert hát mégis csak gyötört az a kibaszott bűntudat, és ha már ennyire elbasztam a saját napomat, akkor csak én tudtam jóvátenni.
− Engedd meg, hogy meghívjalak egy kávéra. Tudom, hogy szereted. Sőt, azt is, hogy a környékről honnan szerzed. – Azt se bántam volna, ha nemet mond, mert akkor legalább nyugodt szívvel legyinthettem volna, hogy én bizony megpróbáltam.

- Lynn - zárom le tényként, éppen olyan hangsúllyal, hogy utána ugyan Clarazhat, de attól még Lynn vagyok s kész!
- Amilyen a modorod, el nem tudom képzelni, veled ki lenne kedves, ha így viselkedsz, mint most - felelem némileg hideg zordsággal, mert ebben lenne elképzelésem. Csakhogy nem szeretek nem kedves lenni. Nevelés vagy sem, nem tudom. Talán inkább az lehet benne, hogy nem érzem azt, lehet az, aki valójában vagyok, mert másoknak kell megfelelnem. Clara pedig egészen biztosan nem leszek.
- Az is borító. Mert az olyan, mintha a borítóját forgatnád. Akkor olvasod, s ismered meg, ha olvasni kezdesz. De te inkább csak kitépkeded a lapokat, az sem érdekel, hogy az egész lap kijön, vagy csak egy darabja - utalok a viselkedésére, amit velem művel.
- Ha szerinted csak agresszivitással lehet levezetni, az már nem az én bajom - a zene, az az én menekülésem és levezetésem és most éppen ebbe rondított bele Silas úgy, hogy nagyon kezdek kimerülni és ideges lenni, zaklatott. - A csúnya szavakat meg mellőzd, kérlek. Nem lesz azzal több a szavad, csak értéktelenebb. - Nem szeretem, nagyon szeretem a csúnya szavakat, s sosem értettem, mi a jó abban, ha használják.
- Most miért kell ilyennek lenned? Ha van rajtam sapka, az a baj, ha nincs, az! Mit csináljak? Nyírjam ki magam, csak hogy te boldog legyél?! - most már kiszakad belőlem, kis híján elsírom magam, de inkább csak hagyom teljesen megfagyni magam és lecsukva a zongorát, távozom, hogy máshol engedjem ki a fájdalmat.
Ahogy meghallottam a hangját, még gyorsabban akartam menni, mert a könnyeim megint nekikezdték, nem tudtam megállítani.
Ahogy látótávolságba kerülne az arcom, inkább lejjebb engedem a szemhéjamat, nem akarom, hogy lássa, megint könnyesek a szemeim. Csak újabb alkalom lenne arra, hogy a céltáblája legyek. És nagyon kimerültem, sírni akarok. Lehet, el kéne menni az egyik valahová, akárhová, ahol zongorázhatok kicsit.
Kénytelen vagyok megállni.
- Nem, köszönöm - felelem halkan, kicsit előre is döntve a fejem, hogy ne lássa a szemeim. Aztán meglepve pillantok fel rá. - Honnan tudod?
És rádöbbenek, hogy pont azt fedtem fel előtte, amit nem akartam, gyorsan elfordítom a fejem.
- Nem értelek - felelem halkan. - Nem tudom, miért csinálod ezt velem, nem szolgáltam rá, hogy így viselkedj velem. Nem hiszem, hogy most szeretnék veled beszélgetni, vagy együtt lenni veled. Nem megy - túlságosan fáj és túlságosan felzaklatott. És még csak bocsánatot sem kért, amivel kezdhette volna. Noha a kávé meghívás egy félig bocsánatkérésnek tűnt. Ezért is hezitáltam az elején.
Azzal a kijárat felé tartok, elmorzsolva a kicsorduló könnyeket, amiket vissza akartam tartani, de nem mennek. Ha hazamegyek, ugyanilyen légkör fog fogadni és a mai oázisom és feltöltődésem teljesen elmaradt. Érzem, hogy egyedül kell lennem.

Lynn and Silas

Without music, life would be a mistake.

− Clara – továbbra sem szerettem, ha nem lehetett enyém az utolsó szó. Ráadásul, a Lynn név túlságosan is sznob volt az ő ártatlan fejéhez. Meg aztán, ki volt híres zongorista Lynn névvel? Brr…
− Tudod, szoktak velem kedvesek lenni, bár jól látod, kurva ritka. Mégis előfordul. Ilyenkor mondják, hogy van Isten, léteznek még csodák, vagy valami hasonló – vontam meg a vállamat. Mondjuk, az is benne volt, hogy én se szoktam másokkal aranyos lenni, de hát istenem, mocskos egy világot éltünk. Minek áltattam volna másokat cukormázba bújtatott hazugságokkal?
Amúgy, továbbra sem tartottam a modoromat olyan szörnyűnek. Clarának hallania kellett volna a zsírfejű Wes közelében, na akkor panaszkodott volna arra, hogy nem viselkedek úriemberként! Így viszont töredékét se látta annak, milyen az, ha kivillantom a fogam fehérét.
− Tévedsz, én nagyon is jól olvasok az emberekben, csak nem mutatom jelét annak, hogy olvasok – rándítottam meg ismét a vállamat a teljes nemtörődömség jegyében. Mert hát őt is figyeltem, láttam rajta a bizonytalanságot, hallottam sztorikat róla meg a sznob szüleiről, tudtam, hogy miket szeretett és miket nem. Még a nevére is emlékeztem, ami kibaszottul nem passzolt hozzá, ezért is hívtam Clarának. Mert a Clara illett hozzá, a Lynn rohadult nem.
− Nem mindenki nőtt fel aranykanállal a szájában, vagy lehet, hogy valakinek félúton kiesett a szájából, így aztán nem mindenkinek van lehetősége barokkos körmondatokban szájkaratézni. – Pedig a barokkos körmondatok nekem is jól mentek, ha úgy tartotta kedvem, akkor imádtam magyarázni, ha viszont elveszítettem a türelmemet, és nem láttam mást megoldást, akkor bizony eljárt a kezem. Ebben nem volt semmi szégyellnivaló. Soha nem ütöttem meg nőt az alkoholista anyámon kívül, és őt is csak azért, mert máskülönben ártott volna a testvéreimnek. Mégse nézhettem tétlenül azt, hogy késsel fenyegette őket.
− Szavak, szavak… Ugyan, Clara, ebben a világban semmi nem értékes az emberek számára a pénzt leszámítva, amivel a hatalmi státuszodat dörgölheted mások orra alá. A szavak már régesrég elveszítették a hatalmukat és az értéküket, mert mondhatsz te bármit, ha teljesen másképp cselekszel. – Bölcselkedni akart? Abban is kurva jó voltam, hiszen bőven volt időm merengeni azon, milyen elbaszott világban éltünk.
A kifakadása azonban engem is meglepett. Nem akartam, hogy egyáltalán ilyeneket vágjon a fejemhez, vagy éppen az ő csökött kis agya jusson arra a következtetésre, hogy a halálát kívántam. Sok mindenkinek kívántam a halálát: anyámét, apámét, Wesleyét, Mrs Hudsonét, a vén öreglányét, aki minden miatt hisztizett, Ms Pattersonét is, aki nem elég, hogy borzasztóan ostoba feminista nézeteket vallott, de még sokat is képzelt magáról, vagy említhetném azt a sok kis faszt, akik a környezetemben éltek, és kurvára nagyra tartották magukat, holott semmit nem tettek le az asztalra. De hogy Clara halálát kívántam volna? Nem. Ő csak szerencsétlen áldozata van a szurkálódásomnak, és kicseszettül nem gondoltam volna, hogy ennyire magára veszi mindezt.
Ki akartam engesztelni, valahogy jóvá akartam tenni a hibámat, de ő nem tartott erre igényt. Azt hiszem, talán túlságosan is túlfeszítettem a húrt.
− Mondtam már, olvasok – vontam meg a vállamat, amikor a kedvenc kávéjával kapcsolatban kérdezett vissza. A szavai hatására belém nyilallt a felismerés: − Csak azt akarom, hogy tanuld meg miként peregjen le rólad minden. – Ennyit válaszoltam, mert hát végig ezért piszkáltam, végig ezért szúrtam oda neki, mert zavart a gyengesége, és sokkal többet érdemelt annál, hogy elrejtse a saját tehetségét.
Az elutasításra a zsebembe mélyesztettem a kezeimet, de nem marasztaltam. Nem volt az a típus, aki a másikra erőltetné magát. Helyette csendben figyeltem a távolodó alakját, amíg végül teljesen el nem tűnt
Ezt kurvára elbasztam.