Olyan erősen szorítom a Ford kormányát, hogy elfehérednek az ujjbegyeim. Tekintetem makacsul az útra szegezem előttünk, és a leghalványabb jelét sem igen adom annak, hogy figyelembe venném az anyósülésen ülő lány itt létét. Figyelmen kívül hagyom, ahogy ő is tette az összes intő jellel, az összes figyelmeztetéssel. Pirosan villan fel az előttünk haladó Honda lámpája, hirtelen lépek a fékre; én számítok rá, mivel figyelek, de könnyen lehet, hogy Sky kezéből kiesik a telefonja, vagy mivel is babrál éppen.
Azóta hozzá sem szóltam, hogy elhoztam az őrsről. Mikor négy nappal ezelőtt egyszer csak megláttam a kamerák felvételén a rajtaütés előtt nem sokkal, jéghideg horror söpört végig a mellkasomon. Hogy lehetett ennyire ostoba?! Én hogy lehettem ennyire vak?! Tudtam, hogy rossz arcokkal mászkál, de szemet hunytam felette, halogattam és odáztam az elkerülhetetlent, mondván, nagy ez a város, mekkora az esélye, hogy egyszer munka közben belefussak?
Hát ekkora. Nagyon is valóságos.
Miközben négy napja hétfőn a torkomban dobogó szívvel figyeltem, ahogy a SWAT beöltözik, nem győztem hangsúlyozni, hogy vigyázni kell a civilekre. Rendszerint az efféle rajtaütéseken pánik tör ki, fejetlenség, a sok beszívott-beállt-bepiált seggfej azt sem tudja, melyik évszázadban van, de amint egyetlen lány is elkezd sikítozni, elszabadul a pokol, és igen nehéz megkülönböztetni, ki az, akiért jöttünk, és ki a véletlen áldozat. Ezért mindenkit elkapunk, ha kell, igencsak erőszakosan; az emberben van valami elbaszott ösztön, hogy akkor is szívrohamot kapjon a rendőröktől, ha semmit sem csinált, hát még akkor, ha tizenhét féle drog jár cha-cha-chát a vérében.
Megszegtem a protokollt; súlyos vétséget követtem el azzal, hogy tájékoztattam Skyt az akcióról, még ha csak annyit is írtam neki, hogy tűnjön el onnan minél hamarabb, majd azt, hogy zárkózzon be a mosdóba. Nem volt sikeres az akciója, és az egyik DEA-kolléga kapta el a grabancát. Nem tehettem mást, mint végignéztem, ahogy a kishúgomat – az egyetlen húgomat, aki még mindig tíz évesként él az elmémben, az egyik metszőfoga nélkül, csálé copfocskákkal, csokoládés pofival – betuszkolják egy rabszállító hátuljába és a legközelebbi őrs fogdájába vitték.
Bent igazoltattak mindenkit; kisebb bajunk is nagyobb volt annál, mint hogy mindenkit vád alá is vegyünk, de akinél egy ember fogyasztásánál több anyagot találtak, azt bent tartották. Sky ilyen szempontból tiszta volt, sőt, ki is engedték, de ezt csupán a DEA-s kollégának köszönhette, aki amint meglátta Sky vezetéknevét, értesített engem és négyszemközt megbeszéltük a dolgot.
A szabadon engedésének és a neve jegyzőkönyvből való törlésének feltétele az volt, hogy távol tartom ettől az ügytől és a gyanúsítottaktól. Az élet viszont nem mindig veszi figyelembe, hogy mit szeretnénk, sőt, újabban úgy érzem, csakis minket akar büntetni.
Mikor a gyilkosságiaktól hívást kaptam, és meghallottam a címet, ahová hívnak, hosszú másodpercekig meredtem magam elé teljes sokkban, hiába szólongattak a vonal másik feléről. Sky kávézójában lövöldözés történt. Lövöldözés. Juan Ramirez, kisstílű betörő és drogterjesztő, valamint Jose Santiago Torres, középpályás díler a helyszínen azonnal életét vesztette, a harmadik, Ruben Fidel Hernandez valahogy nem halt meg azonnal, de kómába esett, és ma délelőtt meghalt a kórházban. Ez pedig egyet jelentett: hogy Sky maradt az egyetlen tanú az egész kibaszott ügyben.
Nagyon is jól tudom, mit jelent a koronatanúk listájára kerülni egy ilyen ügyben. Sky ugyan azt nyilatkozta, hogy rablás volt, és a fickók bepöccentek, mikor nem kaptak elég pénzt a kasszából, de nagyon is jól tudta mindenki a csapatban, hogy sima rabláshoz senki sem visz gépfegyvert, ráadásul a holttestek állapotából ítélve, azonnal lőttek, amint beléptek. Juan szájában még mindig ott volt egy félig megevett briós; ha valaki pénzt követelve beront és fegyvert szegez rád, nem eszel tovább.
Még nem egészen tiszta, mi történt; de attól tartunk, hogy bandaháború lehet a háttérben, három gang is magának akarja az egyik nagykutya börtönbe dugása után gazdátlanul maradt területet.
Fél órája vettem fel az őrs előtt; ki sem szálltam az autóból, nem köszöntem neki, és mikor megpróbált beszélni hozzám, hangosabbra tekertem a rádiót. Kihallgatáson volt, az ismertségéről faggatták a három fickót illetően, és próbálták kinyomozni, tudhat-e bármit a gyilkosságról. Ami engem jobban aggasztott, az a tény, hogy most már kitörölhetetlenül ott a neve a jegyzőkönyvben; és bár nem tudom, mit tudhat, csak idő kérdése, hogy a Latin Kings valamelyik tagja (ahová Jose-ék tartoztak) megszerezze az információt a tanúkról. Sok dolgot el lehet mondani róluk, de azt, hogy üres fenyegetésekkel dobálóznának, nem.
Beáll a forgalom, mint olyan sokszor Brooklyn nagyobb útjain. Már nem vagyunk messze a lakásomtól, amitől csak még mérgesebb leszek, hallani vélem, ahogy a fogaim ropognak összeszorított állkapcsomban.  – Nem lesz semmi gáz, ugye? – idézem gúnyos ridegséggel azt, amivel két nappal ezelőtt nyugtatni próbált. Mintha mindennapos dolog lenne, hogy az embert egy drogtanyán kapnak el a rendőrök, és megpróbálják nyilvántartásba venni. Persze, nem tudhatom, neki talán az; ez nem az első alkalom, hogy hasonló történik, de őszintén azt hittem, kinőtt már a baromságokból, elvégre, már szavazhat is. – Hát nagyon remélem, hogy ezek a zseniális barátaid majd ebből a szarból is kihúznak – ráncolom össze az orromat, de ha válaszolni akar, akkor csak grimaszolva feltartom a kezemet, és ismét elkapom róla a tekintetem. Nem bírok ránézni, mert csak mérgesebb leszek; mikor Novak először hívott fel azzal, hogy épp az előbb látta a húgomat az egyik kihallgatószobában ücsörögni, esküszöm, hogy a látóterem szélén apró fehér foltok kezdtek ugrálni.
A rádióban már nem is zene megy, hanem az esti hírek, és nem fér a fejembe, hogy követhetnek el állítólag intelligens emberek efféle baromságokat – nézzük meg azt a floridai fickót, akármelyik politikust, vagy a húgomat.
Hevesen lépek a gázba, mikor végre kikászálódunk a dugóból, és hasonlóan feszes mozdulatokkal parkolok le a csendesebb mellékutcában lévő lakásom elé. Bár máskor még segíteni is szoktam, kinyitom az ajtót vagy visszasegítem a kabátját, most olyan erővel vágom be magam mögött az SUV ajtaját, hogy még én is megrezzenek tőle. Olyat teszek, amit már legalább két éve nem; egy vadiúj doboz cigarettát húzok elő a széldzsekim zsebéből, lerángatom róla a külső átlátszó fóliát, és rágyújtok egy szálra azzal az ócska, színes öngyújtóval, amit a közértben vettem az őrstől nem messze. Három órát vártam, mire végeztek a kihallgatással, és még mindig nem tudom, igazából mennyi köze volt az ügyhöz. Mert nekem ugye nem lehetett; amint kiderült, hogy a húgom az egyetlen tanú, a főnök a másik nyomozócsapatnak adta az ügyet, sőt, valószínűleg a gyilkosságiak veszik majd át, vagy megverekednek érte a drogügyesekkel. Elvégre, jelenlegi állás szerint, bár még ha érzem is, hogy nem erről van szó, de rablásként kezelik az ügyet, rablásból váló gyilkosságként, még ha egyértelmű is, hogy bandaleszámolásról van szó.
Szerettem volna azt hinni, hogy semennyi, hogy nem tud semmit, és nem lesz gond, de az elmúlt évek jobban megsavanyítottak ennél. – Neked mi a fene bajod van? – fordulok végül felé, a cigaretta a számban lóg, vörösen izzó végéből füstfelhő száll a tintafekete ég felé. – Tudod, a legtöbben, akik drogoznak, azért fordulnak az anyag felé, mert sokk érte őket a múltban, verte őket az apjuk, elhanyagolta az anyjuk, kiközösítették az iskolában, elvesztették a munkájukat... De veled nem történt ilyesmi. Szebb életed volt, mint bárkinek, akit ismerek, és te mégis inkább úgy döntesz, hogy elbaszod az életedet, és ilyen szar alakokkal bandázol ahelyett, hogy végre felelősséget vállalnál a tetteidért. Szóval? – várakozón tárom szét a karjaim, tekintetemben nem ül egy csepp kedvesség sem. Abból kifogytam egy időre. – Drogot találtak mindegyik haverodnál, akiket aztán lepuffantottak. A gyilkosságiakhoz fog kerülni az ügy, akik pedig majd megállapítják, hogy drogüzlet volt, és a DEA markában landol, onnan pedig nincs menekvés. Ugye tudod, hogy mint a hely tulaja, megvádolhatnak terjesztéssel? Mi a nagy terved? Ebből hogy mászol ki, húgi? A priuszoddal?
Egy kicsit úgy érzem, az is az én hibám volt. Sky állította, hogy a marihuánát csak megőrizte valaki másnak, de nem volt hajlandó elmondani, kinek; végig arról hadovált, hogy más államokban rég legális, és nem volt hajlandó felfogni, hogy egyrészt csak az orvosi használata legális, másrészt pedig nem másik államban van, hanem itt, ez New York.
– De itt nem csak a drogról van szó! – túrok a hajamba idegesen. – Sky, nem érdekel, mit mondtál el újra meg újra az őrsön, tudom, hogy nem rablás volt! És nem tudom, mivel fenyegettek meg téged, de ezek az emberek nem hagyják annyiban a dolgot, érted? Ha olyan dolog történt, ha úgy érzed, valami banda-dolog, akkor el kell mondanod, különben nem tudok segíteni!

We're burning out

So cold I'm bleeding now, gotta let you down

Élénken él emlékeimben a rajtaütés, a bábeli zűrzavar, a lökdösődés. A cigaretta és a tömény alkohol egyvelege beleitta magát a bőrömbe. Fáj a bokám, de nem tudom felidézni, hogy már azelőtt is éreztem a szurkáló sajgást, hogy fellöktek volna, vagy azután történt minden, hogy a hajamnál fogva cibáltak ki az utcára. Hiába kaptam meg az üzentet Cole-tól, már nem volt időm arra, hogy eltűnjek. Tulajdonképpen szembe mentem a bejáraton beözönlő zsarukkal. Esélyem sem volt felszívódni, de miután nem vagyok egy alávaló bűnöző és az igazságérzetem is a tetőfokára hágott, talán megharaptam az engem fogó férfit. Lenyomatot hagytam a kézfején, a komplett fogsorom leszedhető róla.
Némán autókázunk, próbáltam beszélgetést kezdeményezni, de valahányszor kiejtettem egy szót a számon, hangosabbra tekerte a rádiót.
Ha te így, akkor én is így.
Óvatosan sandítok oldalra, nehogy észrevegye, hogy őt figyelem. Totál kész van, bármelyik percben a kezében maradhat a kormány, akkor meg már úgyis mindegy lesz, hogy hazaérünk vagy sem. Titkon abban reménykedem, hogy történik valami az úton. Bedugul, koccanás lesz közvetlen előttünk, telefonon hívják és kötelessége megjelenni. Engem kitesz az utcán, ezzel megoldva azt a beszélgetést, ami ránk vár. Néha az az érzésem, hogy azt hiszi, szándékosan keveredek bajba. Hogy lételemem az őrsön való potyázás. Holott egyszerűen rosszkor vagyok rossz helyen. Sajnálom, képtelen vagyok megválogatni a barátaimat, pocsék emberismerő vagyok, mindenkiben jót igyekszem megtalálni és ez a vesztem.
Sosem terveztem, hogy drogot fogok árulni – megjegyzem, egyetlen egyszer fordult elő -, mégis sikeresen belekevertem magam az olasz maffia mocskos ügyeibe. Tudják a nevem, a munkahelyem, talán még azt is tudják, hogy iszom a kávét és mekkora a lábméretem. Ismerek pár kétes alakot, de őket könnyedén leszerelem. Férgek ezekhez képest, akiket lazán eltapos az ember. Mr Lucchese ezzel szemben igazi nagyágyú. Elég csak kiejteni a nevét a város sötétebb szegleteiben és máris pánik lesz úrrá mindenkin. Nem ismertem ezelőtt. Fogalmam sem volt, kicsoda ez a férfi, aki most az életemre pályázik. Úgy képzelem el, mint Al Capone-t,  az embert, aki könnyűszerrel eléri, amit akar. Jelen esetben azt, hogy elásva végezzem egy jelöletlen gödörben, ha eljár a szám. Hazudtam akkor este, mert azt kérték tőlem és hazudok a mai napig, mert csak így maradhatok életben.
A biztonsági öv összeroppantja mellkasom, ahogy lefékez az előttünk haladó autó. A mobilomat nyomkodom, de igazából halványlila dunsztom sincs, mit nézek. Meredten bámulom a kijelzőn egymás után felvillanó videókat, de egyiket sem tudnám felidézni, ha arra kérnének.
Beharapom az ajkam, mielőtt még bármi olyat mondanék, amit később megbánnék. Most nem lenne ésszerű vitába bocsátkozni, tekintve ezt a kis helyet és azt, hogy semmi sem választ el tőle, csak egy nyamvadt könyöktámasz. Inkább elfordulok és az üzletsorok kínálatán legeltetem a szemeim. Reményeim szerint hamarosan úgyis megszűnik a dugó és hazamehetünk. Bezárkózom a szobámba és nem látjuk egymást. Addig biztos nem, míg meg nem éhezem és ki nem kotrom az összes kaját a hűtőből.
Várok pár percig, nem szállok ki azonnal a kocsiból. Egy pillanat erejéig eljátszom a gondolattal, hogy menekülőre fogom, amíg ő a cigijével babrál, de tartozom neki annyival és magamnak is, hogy elmagyarázom neki, mi is történt valójában. Ragaszkodva azokhoz a tényekhez, amiket elmeséltem az őrsön.
-Aztaaaa, meddig gyakoroltad ezt a szent beszédet? – Fűzöm össze karjaimat a mellkasom előtt, egyik lábamra helyezve a testsúlyomat.
-Miért gondolod azt, hogy ennek az egésznek bármi köze is van a gyerekkoromhoz? Felnőtt nő vagyok, kipróbálok ezt-azt, nem Disneylandben jutok hozzá a cucchoz. Ha tudni akarod, nem mindegyikük aljas, utolsó szarházi. Van, aki máshogy nem tud kikeveredni az adósságból. – És vannak olyanok, akik nem riadnak vissza a gyilkolástól sem, ha az ügyük megkívánja.
-Te is tudod, hogy kurvára semmi közöm az egészhez. Jose bejött a haverjaival, beszélgettünk, aztán megjelentek azok a fickók, a pénzt akarták és ennyi. Lelőtték őket a szemem előtt Cole. – A pénzt elrejtettem. Így is vannak ködös foltok a történetben. Csupán idő kérdése, hogy mikor jönnek rá. Mert a bátyám levágta a dolgot, hamarosan mindenkinek másnak is tiszta lesz a mese.  - Eddig se volt semmi bajom, ezután sem lesz. Megoldottam a dolgaimat egyedül is. Vagy netán belepiszkáltál, hogy majd a nyakadba borulva rebegjek hálaimát? – Mély levegő, kifúj. Beszív és kifúj.
Számolj el tízig, inkább húszig, nem mondj semmit, amit felhasználhatnak ellened.
-Mert könnyebb lesz, ha elmondom mi történt? Nyilván, mert akkor nem csak nekem annyi, hanem mindenkinek, akinek eljárt a szám. Rablás volt Cole, nem fogok mást mondani. Még neked se…

Once upon a time a few mistakes ago

Hat éves voltam, mikor Sky megszületett, és a legutolsó dolog, amire egy hat éves kisfiú vágyik, az egy üvöltő, vöröslő fejű, hisztis-kakis focilabda, amit még dobálni sem lehet, mert hajlamos egyetlen rossz pillantás hatására is torkaszakadtából sírni, mint a fába szorult féreg. És persze apa-anya rögtön szalad (esetünkben inkább csak anya, apa a maga viktoriánus-gyereknevelési elveivel nem volt hajlandó babákhoz érni), és te vagy a hibás, akkor is, ha saját magát verte fejbe az itatópoharával. Mert olyan is volt. Meg persze olyan is, hogy teljes erőmből vágtam hozzá a G. I. Joe akciófigurámat, mert eltörte a miniatűr, történelmileg hű játékkatonáim fegyverét. Azt hiszem, abból az esetből még mindig látszik egy apró heg valahol a homlok tetején, bár a haja rendszerint eltakarja.
De nem csak az üvöltés vagy a bénaság volt, ami zavart, és nem is feltétlenül a figyelem, amit úgy éreztem, ellopott tőlem. A te húgod, a te felelőséged. Vigyázz rá. Az apám anélkül taksálta rám ezt a feladatot, hogy kettőt pislanthattam volna, nem hogy megkérdezte volna, van-e kedvem hozzá; nem akartam kistestvért, ha pedig mégis, inkább egy öcsit (de legjobban még egy kutyát vagy egy dínót), mégis rám ruházták a felelőséget. Vigyázzak rá. Semmi kedvem nem volt hozzá, és igazából a mai napig sem azért csinálom, mert élvezem. Egyszerűen muszáj így tennem; már nem apa ostoba szavai hajtanak előre, hanem egy belső késztetés, szavak nélküli sugallat, pont olyan magától értetődő, mint mikor a pakisztáni határ környékén vágtunk át a tálibok területén, és bár néhány parancs elvakkantásán kívül nem szólt senki, tudtam, hogy bármi, akár a saját életem árán is megvédem a mellettem kuporgó kuzinomat, Jesset. Az nem sikerült; nem voltam ott közvetlenül mellette, mikor aknára lépett.
Az agyam logikusan mérlegelő része persze tudja, hogy nem tehettem volna semmit, legfeljebb én is cafatokra hullok vele együtt; az agyam tudja, hogy ha feláldozom magamat valakiért, a világ nem feltétlenül jár jobban, statisztikai szempontból semmit sem javít, ha egyik helyett a másik veszik oda. De az agyamnak semmi kihatása sincs a becsületemre.
Eldöntöttem, hogy nem fogom hagyni, hogy Sky maga is aknára lépjen. Ha törik, ha szakad. Ha kell, megutál érte. De nem hagyom. Az elhatározás és a cselekvés megvalósítása ugyanakkor két külön dolog; már nagykorú, azt csinál, amit akar, még ha legszívesebben a saját arcomból tépkednék is konfettit, amiért egyszerűen képtelen behódolni akár a legcsekélyebb mértékben is, és személyes támadásnak veszi a parancsokat. Pedig a parancsokon nem kell sokat gondolkodni, és megkönnyítik az életet. Én a munkán kívül ritkán kérdezem meg, miért?; és az ügyekben is leginkább a hogyan? kérdése foglalkoztat.
Azt például továbbra sem értem, hogyan lehet a szavazati jogot nem intelligencia és érzelmi rátermettségi tesztekhez kötni. Ezt a szemforgatást utoljára egy tizennégy éves bronxi fekete kiskölyöktől láttam, akit az egyik körzetben kaptunk el terjesztésért. – Ez jó – nevetek fel humortalanul. – Persze, aha. Biztos vagyok benne, hogy a drogkereskedők csak félreértett lelkek, akik igazából igazi humanitárius kibaszott jótevők.
Arra, hogy valaki drogokat használ, talán van mentség; arra, hogy másokat vesz rá, és kihasználja ezt a betegséget (mert a függőség igenis, betegség), nincs. A drogdílerekkel szemben egy csepp együttérzést sem tudok kisajtolni magamból. Akkor meg főleg, ha a húgomat akarják erre az útra vezetni.
– Akkor mégis miért van szükséged rá, hm? – tárom szét a karomat, a dohányfüst nyugtató kemikáliái egyelőre nem érték el az agyamat.
Abban viszont igaza van, hogy nem az ő droghoz jutása a legkétesebb az ügyben. Örülnék, ha csak annyi volna, nem pedig arról volna szó, hogy teljes, huszonéves naivságának tudatában keveredik olyan ügyekbe, amiket tudatosan zártam el eddig előle.
– Te is tudod, hogy nem ez történt, és most nem csak a rendőrség, a nyomozók pofájába hazudsz, hanem az enyémbe is – villantom rá a tekintetemet, majd elfordulok, és felnézek az égre, mert egyszerűen nem bírom elviselni a tudatot, hogy szemrebbenés nélkül hazudik. Az én húgom, az utolsó rokonom, aki egy cseppet is érdekel, úgy néz rám, mintha én rángattam volna végig a szaron, amiben most nyakig van. Mintha én lennék az, aki nem ért semmit. – Az embereket nem lövik le csak úgy, Sky. Akkor nem, ha akarnak tőlük valamit.
Esni fog. Ebben a rohadt városban mindig esik. Bezzeg Kalifornia nem ilyen volt, ott folyton sütött a nap, és nem tudom, hogy ezt csak az idővel szépülő gyerekkori emlékeim mondatják-e velem; mindig eszembe jut, hogy visszaköltözöm, ha nem is Kaliforniába, de a nyugati partra.
– Persze, hogy belepiszkáltam – sóhajtom ingerülten. Ebből is látszik, hogy fogalma sincs arról, milyen szarba keveredett. Tudom, hogy ez részben azért van, mert mindig mindenhonnan megmentem a seggét; néha, például most is, eszembe jutott, hogy ráijesszek. Az egyik kollégám, Perez lányát például néhány hete elkapták bolti lopásért. Tizennégy éves; elvileg a szülei válása viselte meg, amit Perez úgy gondolt orvosolni, hogy ráijesztett, szólt a járőröknek, hogy vigyék a lehető leglepukkantabb őrsre, dugják be egy kihallgatóba, és hagyják ott egy-két órára. A különbség az, hogy nekem még azelőtt ki kellett szednem Skyt, hogy a neve egyáltalán beíródott volna az aktákba annál a razziánál (sok az ember, megesik, hogy egy-egy név elkallódik), különben előállították volna. Mivel már van priusza drogbirtoklásért (akkor épp a tengerentúl voltam), nem biztos, hogy a bíró elengedte volna egy figyelmeztetéssel. – Szerinted az emberek csak úgy kisétálnak az őrsről, ha már bevitték őket? Tudod, mi történt a legtöbb haveroddal? Három napot vártak a fogdában, hogy egy bíró végül közölje velük, mekkora óvadék ellenében engedik ki, aztán hívhatják sírva az anyjukat, hogy vegyen fel második jelzálogot a házukra, mert különben a börtönben kell kivárniuk a bírói tárgyalást. Hónapok egy börtönben, például a Rikers Islanden. Voltál már ott? Majd elviszlek kirándulni.
Tényleg el fogom vinni oda; jártam már abban a börtönben párszor, mikor egy-két veszélyesebb alakot kísértünk be oda. Nem azért, mert muszáj volt, hanem mert látni akartam, hogy tényleg odaér. Még egy utolsó pillantást, hogy lássa, mi vár rá majd a bíróságon; hogy lássa, hogy ott leszünk. A legtöbben már a hely említésére is megborzonganak, de tudom, hogy Sky szokás szerint ezt sem veszi komolyan. Mert még nem járt ott.
Megfeszül az állkapcsom az ellenkezését hallva. Néhány pillanatig villogó tekintettel meredek rá, aztán lassan beleszívok a cigarettába, és a távolban elsuhanó autók fényeit figyelem, miközben lassan kifújom a füstöt. – Tudod, hány százalékkal csökkent az erőszakos bűnügyek száma tavaly az ezredfordulóhoz képest? – Nem, úgysem tudja. És nem is érdekli, de akkor is elmondom. – Harmincöt százalékkal kevesebb. ’93-hoz képest hetvenegy százalékkal csökkent. Tudod, hogy miért van ez? – Ezt sem fogja tudni, de gondolom lesz valami elmés megjegyzése. – Azért, mert megoldjuk az ügyeket. Gyilkosság, nemi erőszak, rablás, testi sértés, bármit. És akiknek a csuklóján kattan a bilincs egy ügy végén, az általában huszonöttől életfogytig tartó büntetést kap, mert erre mennek újabban a bírók: hogy precedenst teremtsenek, főleg a droggal kapcsolatos ügyekben és a szervezett bűnözésben. Sőt, minél több embert rántanak bele a gödörbe, annál jobb, mert csírájában akarják elfojtani a terjesztést.
Hogy meg akarom-e ijeszteni Skyt? Igen. Sikerülni fog-e? Nem. Tudok róla? Persze. Ettől függetlenül folytatom, mert hátha előbb-utóbb eljut a tinédzserkori láadásba áztatott agyához is, ha mást nem, akkor megunja. – Skylar. Megtalálták a pénzt, amit megpróbáltál elégetni, hogy rablásnak tűnjön. Még nem érkezett vissza a vizsgálat eredménye a laborból, de a helyszínelők elsődleges véleménye alapján is felismerhető. Ráadásul a barátaid holttestének helyzetéből ítélve azonnal lelőtték őket, amint beléptek az ajtón. Te voltál az egyetlen, aki életben maradt. Felfogod, ez mit jelent? – Még a felénél sem járok, de inkább a földre dobom a cigarettát és eltaposom az aszfalton. – Azt jelenti, hogy koronatanú leszel. Ha a nyomozók nem találnak valami más, megdönthetetlen bizonyítékot az ügyben, akkor a te vallomásodra fognak alapozni, akkor is, ha nem mondasz el semmi mást. Ennyi erővel egy rohadt céltáblát is festhetnél a homlokodra!
Tudom, hogy nem fogja igazán felfogni, ez mit jelent. Azért, mert neki még sosem kellett beazonosítania a saját informátorát vagy tanúját, akit sikerült meggyőznie arról, hogy álljon ki magáért, cserébe pedig segít neki a rehabbal; nem kellett megpróbálnia azonosítani a vérbefagyva fekvő holttestet, akit annyira megkínoztak és szétszabdaltak, hogy talán az anyja sem ismerne rá. Hiába telnek el évek, hiába nem mutatom nyomát, ahogy nem mutatja senki más sem, a fásultság távol áll attól, ahogy ehhez állok.
– Ezt a nyomozást nem én fogom vezetni, Sky. Még csak nem is a mi osztályunk, hacsak nem vallod be, hogy mi történt igazából. A DEA pedig a legnagyobb mértékben leszarja, hogy a rokonom vagy-e vagy sem, kitesznek veszélyeknek, amikre semmi szükség. Érted? Őket az ügy érdekli, nem te. A statisztika. Amibe belefér az is, hogy például rád támadjanak a jó arcú barátaid még jobb arcú rablói, mikor egyedül vagy, hogy biztosra vehessék, nem szólsz egy szót sem. – Széttárom a karomat, és úgy kezdek el hátrálni a bejárat felé. Túl sokat beszéltünk az utcán. – Miért esik olyan nehezedre elhinni, hogy a te érdekedet nézem? Hogy talán nem lebaszni akarlak, hanem segíteni neked?

We're burning out

So cold I'm bleeding now, gotta let you down

Fogalmam sincs, hol és mikor csúszott meg ennyire kettőnk kapcsolata. Régen sem voltunk az a tipikus testvérpár, bár legelső emlékeim közt őrzöm a pillanatot, amikor megmentette azt a gombóc fagylaltot, amit kiügyetlenkedtem a tölcsérből a nyelvemmel. Öt éves voltam. A tenyerébe esett, épp csak le nem gurult onnan. Meg akartam enni, de nem hagyták. Pedig, az akkori önmagamat meghazudtolva, isten bizony arra készültem, hogy kinyalom az ujjai közül. Mint a szomszéd kissrác a megolvadt pillecukrot a műanyag kerti székből. Ő rosszul járt, mert elvágta a nyelvét a törött szék, én csak némi gépolajat lefetyeltem volna fel, amit Cole akkor szedett össze, mikor megpróbálta visszarakni a láncot az új bringámra.
Felmerül a kérdés, ha tényleg ennyire gondoskodó és felelősségteljes testvér, miért vagyok vele ennyire ellenséges? A válasz a kérdésre szimplán csak annyi, hogy haragszom rá. Életem legfontosabb éveiben döntött úgy, hogy lelép a térképről szuperhőst játszani, valaki mások háborújában bábuként szerepelni. Gyűlöltem érte, de sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha az utálatom miatt bármi baja esett volna.
Szeretem én a bátyám a magam módján, még ha nem borulok minden szarért a nyakába és nem áztatom el a könnyeimmel a pólóját. Hálás vagyok azért, hogy igyekszik kirángatni mindenből, amibe belekeveredem, de roppant idegesítő, amikor azt hiszi, szánt szándékkal repülök a hülyeségek felé. Néha totál véletlenül puffanok épp a dolgok közepébe. Ez most sem volt másként, egyszerűen pont az én kávézómba kellett annak a két kreténnek meghalni. De rágyújtanék egy spanglira… vajon elkobozná és drogbirtoklásért és használatért bevágna egy koszos, szűkös zárkába?
-Te nyilván nem tettél sose semmi rosszat. Te, a családunk egyetlen büszkesége. Te, aki megjártad a poklot, mások szarsága miatt. Neked én is csak egy bűnöző vagyok? Egy a sok közül, akiket el kell kapni és le kell csukni? – Nem tudom és nem is akarom lejjebb venni a hangerőmet. Aki kíváncsi kettőnk párbeszédére, úgyis megáll hallgatózni. Nincs mit szégyellnem, a generáció, amibe beleszülettem eleve bukott. Kár erőlködni.
-Mert kikapcsol!! – Válaszolom vontatottan, karjaimat széttárva nyomatékosítom mondandóm. Nem is értem, úgy érzem magam, mintha egy óvodásnak magyaráznék. - Jól esik, ennyi. Ne képzelj bele baromságokat kérlek. Nem fetrengek belőve valamelyik éjszakai pub sikátorában. Elszívok néhány szálat és jól érzem magam tőle. Legalább nem tűnik fel, hogy mennyire szarul megy a kávézóm. – Idő kérdése és lehúzhatom a rolót. Khloe szerint a következő hónapra elegendő pénzünk van, utána ha nem termelünk pluszt, nem tudjuk kifizetni a számlákat. Erre kellett a kis mellékes. De ilyen áron nem kell a pénz.
Aaaaaah nem hiszem el, felforr az agyvizem, de tényleg, miért nem tudunk túllépni ezen a hülyeségen. Elterveztem mindent, az utolsó apró szálig, de kikészít ezzel a dumával. - Komolyan, megfájdul a fejem tőled. – Orrnyergemet masszírozva, nagyot fújtatok, hátha az orromon át a tüdőmbe kerülő friss levegő felélénkít. Várom a hatást, talán megnyugszom és tudok rendesen, felnőtt módjára érvelni minden mondata ellen, de egyelőre csak állok, egyik lábamról a másikra toporgok, miközben úgy érzem, mintha megint a kihallgató szobában lennék. Ott legalább kaptam fánkot. Igaz csak egyet, mert a többit bezabálta a velem szemben ülő kövér fickó. - Minden úgy történt, ahogy a rendőrségen elmondtam. Hadd ne kellejen megint felvázolnom. Ott voltál, tudom, hogy végig hallgattad az egészet. – Okos, túlságosan is. A húga vagyok, átlát a szitán, tudja, mikor mondok igazat és mikor füllentek. Vagyis inkább hazudok egy orbitálisat csupán azért, hogy a saját seggemet megvédjem. Azzal, ha kiterítem a történet elhallgatott részleteit, mindenkit veszélybe sodrok és nincs az a kommandós osztag, ami megvédene.
-Senki nem kért meg rá Cole, hogy elintézd helyettem. Nem vagyok kislány, nem ijedek meg semmitől. Jártam már az őrsön, várakoztattak már órákat, hogy aztán elengedjenek. El tudom intézni a dolgaimat. Ezzel már réges rég elkéstél… – Szemére hányni azt, amiért nem felelős, aljas húzás. Ugyanakkor, senki nem tartott pisztolycsövet a halántékához és kényszerítette arra, hogy beálljon katonának. Értékes éveket pazaroltunk el azzal, hogy a világ másik végén – vagy isten tudja hol, legtöbbször titkos akciókban vett részt – harcolt.
Elmosolyodom. Nem rajta, inkább a helyzeten. Tényleg felvilágosítást tart nekem arról, mennyivel csökkent a bűnesetek száma az elmúlt néhány évben? Ez a valóság, vagy tudtom nélkül rágyújtottam egy dzsointra és beütött a cucc. - Fejezd be, erre rohadtul semmi szükség. Én is nézek tévét, látom, mennyire profin végzitek a dolgotokat. Fantasztikus, hogy ennyire vigyáztok ránk, egyszerű polgárokra. Tényleg, az ember már a szomszédjában sem bízhat. A múltkor el akarták lopni a táskám, de nem hagytam magam. Remélem büszke vagy rám… – Nem akartam cinikus lenni vagy sértő, de kikívánkozott belőlem.
-A rohadt életbe, már az is baj, hogy életben maradtam?! – Hatalmas, kék szemeimet egyenesen az övébe fúrom, így, hogy a duplájára kerekedett, igazán ijesztő látványt nyújthatok. - Ez baromság. Az előbb mondtad, hogy vizsgálódnak, a laborig figyeltem, utána elkalandoztak a gondolataim. – Persze ez nem így van, de akkor sem fogom a tudtára adni, hogy totál be vagyok rezelve attól, hogy a pasas aznap este a nevemen szólított. Sejtéseim lehetnek arról és remélem nincs igazam, de minden bizonnyal leinformáltak. Talán csak azt nem tudják, mikor megyek vécére. Bár kinézem belőlük ezt is.
-Mert állandóan ezt csináljátok. Anya is, valahányszor átmegyek. Hozzád hasonlítanak, te vagy a mintapéldánya a tökéletes gyermeknek, aki minden szülő álma. Folyton folyvást lebasztok valamiért. Skylar, miért nem keresel egy rendes állást és zárod be azt a kócerájt? Skylar, most miért ilyen színű a hajad? Skylar, bánhatod, amiért nem mentél egyetemre. Lebasztok csak azért, hogy levegőt veszek. Akkor meg nem fasz mindegy, hogy igazat mondok e vagy sem?

Once upon a time a few mistakes ago

– És mégis mitől kell kikapcsolódnod? Lemerített a korábbi, több órányi délutáni szieszta? – értetlenül tárom szét a karom, mert egyszerűen nem értem, nem vagyok képes felfogni. Legszívesebben a fejéhez vágnám, hogy mennyire ótvar baromságokat hord össze, nettó hülyeségeket, egyszerűen nincs meg benne a matek; mintha nem lenne képes összeadni kettőt meg kettőt. Most még nem fetreng egy sikátorban, de ha így halad, akkor előbb-utóbb igenis, ott fog kikötni. És ettől a gondolattól úgy ráz ki a hideg, mintha legalábbis antarktiszi szelek süvítenének át egyenest a gerincemen. – Milyen jó lett volna, ha valaki előre figyelmeztet, mi?
Természetesen rosszindulatúan szúrom oda neki a kommentet, mert a legnagyobb mértékig leszarom a kávézóját. Jó, nem, ez nem igaz; bosszant a dolog. És még jobban bosszant az, hogy őszintén szeretnék örülni annak, hogy kezd valamit az életével, valami hasznosat, célokat állít fel, de csak annyit látok, hogy ostoba álomképeket kerget. Mint mikor kisgyerekként próbálta meg elkapni a szentjános-bogarakat a kertben; anya mindig bíztatta, és újabb meg újabb befőttesüvegeket adott neki, mikor az előzőeket eltörte. Mindig megbotlott, és kész csoda volt, hogy saját magát nem szabdalta szét az üveggel; megbotlott, mert nem nézte, merre lépett, csak az eget figyelte, meggondolatlanul, aztán csodálkozott, ha elbotlott egy-egy gyökérben vagy gödörben.
Most is pont ugyanilyen ostoba és gyerekes módon követi az ő kis világító bogaraiként manifesztálódott álmait, és észre sem veszi, mikor botlik meg; csak attól félek, hogy ezúttal nem lesz szerencsés, és a befőttesüveg szilánkjai végérvényesen megsebzik. Én pedig nem tehetek semmit, mert nem hagyja.
Ragaszkodik a kis meséjéhez, és a legrosszabb része az, hogy tudom, hogy nem mond igazat, ő pedig tudja, hogy tudom, mégis makacskodik. Át akar verni, csak azt nem tudom, miért; mit akar vele elérni? Kit akar vele védeni? Kitől félhet jobban, mint a képtől, amit felfestek előtte, és ami nagyon is reálisan kopogtat az ajtónkon?
– Látom, milyen csodálatosan oldod meg a dolgaidat. – Ott kellett volna hagynom. Bassza meg, ott kellett volna hagynom. Esküszöm…! Ki kellene szállnom a világából, abba kéne hagynom, hogy mindig a hóna alá nyúlok és felsegítem, mert már huszonhat éves, a fenébe is, nem kisgyerek. Van az a pillanat, mikor mindenkit el kell engednünk, mert másnak is szüksége van a segítségedre, és nem figyelhetsz mindenkire egyszerre; ha megtetted, amit tudtál, akkor vége a történetnek, és csak messziről figyelheted. Tudom.
De akkor miért ilyen kurvára nehéz hagyni, hogy elsétáljon…?
Mert a kishúgom, azért. Mert akkor is az marad, ha gyűlölettel a szemében fog bámulni rám, hasonlóval, mint amivel most mered rám. Elege van belőlem, úgy próbál lerázni magáról, mint valami piócát, és rohanni előre. Néha szinte el is hiszem, hogy velem van a baj. – A probléma az, hogy kurvára megnehezíted, hogy élve is maradj…! – A kelleténél jobban emelem meg a hangomat, mire az egyik második emeleti ablakban fel is gyullad a villany és egy igen morcos, hajhálós nő néz ki; a közösképviselő, ráadásul.
– Be lehet fejezni a hangoskodást! – kiabál ránk, nagyjából harminc évnyi láncdohányzástól karcos hangja varjúkrákogásra emlékeztet, és valamiért hirtelen az ugrik be, Ő a Kaszás.
Megadóan intek fel neki. – Elnézést, Mrs. McGready! Abbahagytuk!
Ez a rövid kis incidens terel inkább befelé, a hatemeletes téglaépület felé, hogy ne az egész utca, csak a szomszédok számára nyújtsunk reality műsorokat megszégyenítő előadást. Válasza hallatán csak a fejemet rázom, idegesen nyomom meg a hajléktalanok távoltartását célzó vaskapu csipogóját a kulcscsomómon, aztán bevágtatok az épületbe. Nem nézek rá, nem fogom meg neki az ajtót, ahogy illendő lenne, de tudom, hogy jön; nincs más választása, mínusz tíz fok van kint, és a legközelebbi barátja is kerületekkel odébb lakik, vagy nincs is lakása. Tetszik neki vagy sem, de még mindig velem él.
Idegesen csapok rá a lift gombjára, és várom, hogy beérjen. Nagyjából akkor ér az egész tirádájának a végére, mikor a lift csilingelve jelzi, hogy megérkezett. A vörös festék már lepattogott a vasról, és igazából cseppet sem nyújt biztató látványt a sok graffitivel; az igazság az, hogy mindegy, hányszor festik le (a lakók költségére, természetesen), két-három napon belül megint megjelennek a firkák. Ritkán használom a liftet, de most úgy érzem, ha lépcsőznöm kellene, saját magamat lökném le, hogy inkább kórházba mehessek, ne pedig haza, ahol most már két hisztis nőszeméllyel is meg kell birkóznom, akik nagyon szívesen élnek az én kontómra, aztán hobbiból utálnak.
– És belegondoltál, hogy talán okkal vagy lebaszva? – pillantok rá a szemem sarkából, mielőtt még besétálnék a liftbe. Az ajtó majdnem rá csukódik, mert nem nyomom meg a várakozó gombot, de tudom, hogy beszáll mellém, mert túlzottan szeret vitatkozni ahhoz, hogy ezt most csak úgy elengedje. Nekidőlök a falnak, a hűvös vas jólesően hat felforrósódó fejemre. Most már őt figyelem, mintha életemben először látnám. Olyan érzés is. Mi történt vele? Mitől lett ilyen… értetlen? Elvakult? Dühös? – Mert szerinted engem mindig csak megdicsérnek, ugye? Nekem csak a fejsimi járt, meg a jutalomfalat, mert én vagyok apu tökéletes kis katonája?
Ha tudná, hogy milyen messze jár a valóságtól…!
Ha.
Katonacsaládból származunk, ezen nincs mit se szépíteni, se felnagyítani, pont ez van, ami; épp, ahogy a Forrest Gump szól Taylor hadnagyról: egy Taylor legalább meghalt minden háborúban, amit az Államok valaha vívott. Apánk, például, főtiszti rangig küzdötte magát, mielőtt az Öböl-háborúban végleg leszerelt volna; muszáj volt, a konvojuk aknamezőre futott, és bár szerencsére sikerült megmenteni a lábát, a katonai szolgálatot nem folytathatta. Szerencséjére azonban itt voltam én, több, mint lelkes, hogy a nyomdokaiba léphessek; azt hiszem, sosem csalódott még bennem akkorát, mint mikor 2012-ben végleg leszereltem, és mindössze főtörzsőrmesteri rangig jutottam, és sosem lettem tiszt. Akárhányszor elhaladtam a lassan tíz éve elhunyt nagyapánk fiatalkorú, még a vietnami háború alatt készült portréképe és a dédnagyapánk második világháborús besorolási fotói alatt, én is úgy éreztem, hogy csalódást okoztam.
A kaliforniai családi házban az előszobából a nappali-étkezőbe vezető folyosó a lépcső mentén volt A folyosó, ami kiállítótérnek is beillett, tele az elmúlt generációk Sykes-sikereivel, megfakult és mai szemmel szinte nevetséges öltözékű birkózómeccsek és úszóversenyek képei keverednek az én középiskolás felvételeimmel; apa hatására a New York Military Academy kadétja voltam, így a Knightsmezében fociztam végig három évet, mielőtt besoroltam volna. Anya strategikus pontossággal helyezte el egymás alá azt a három fényképet, ahol a nagyapa, apa és én mind a saját diplomaosztónkon pózolunk teljes díszegyenruhában. Mindig mindenkinek mondogatják, mennyire hasonlít erre vagy arra a szülőjére, de ilyenkor feltűnik, mi is a valóság, a valóság pedig az, hogy a nagyanyánk Alzheimeres, utolsó hónapjaiban nem véletlenül szólított Graysonnak, a nagyapám nevének; alig örököltem pár dolgot anya olaszos vonásaiból.
A Sykes-família, katonaság mintapéldája; talán sok fotót, amiket külföldi erődökben és táborokban lőttek bevetések között, évtizedekkel azelőtt készítettek, hogy én egyáltalán tervbe kerültem volna, de ez amolyan egyetemes dolog, ismerősek a nevető arcok, a precíz össze-visszaságban felhúzott sátrak, a hatalmas málháknak dőlve alvó, sapkáikat a szemükbe húzó újoncok. Volt benne valami ismerős és természetes, mindegy, mennyire könnyű kiolvasni az arcokról a nyúzottságot.
Sky sosem így állt hozzá, ő nem volt részese mindennek, és könnyű azt állítani: pusztán azért, mert lány, és sosem várták el tőle. Nem, apa mindig is nagyon maradi volt ebből a szempontból, meg sok másból is, szerinte a nőnek egy helyen van létjogosultsága a katonai táborokban, és az a konyha vagy a gyengélkedő. De Skyban ezen túl is tombolt valami olyan, ami elidegenítette az egésztől, és nem tudom, mi az. Őszintén: nem is érdekelt volna, ha nem vált volna mindig irracionálisan irritálttá, ha hasonló témáról esett szó.
És ha jobban a dologba mélyedve nem jöhetne rá, Apa mekkorát is csalódott bennem, mikor leszereltem. Nevetségesnek gondolta; azt mondta, gyáva voltam és gyenge. Nem tudtam elmagyarázni neki, miféle félelem gyulladt bennem minden alkalommal, mikor a visszamenetelre gondoltam, mikor a géppuskák ropogásának szüntelen hangjával a fülemben aludtam el, mikor becsuktam a szemem, és valamely vérben fürdő, haldokló társamat láttam. Mikor az unokatestvérünket láttam.
De Sky mindezt nem tudja. Miért nem mondom el neki?
– Ha azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki a szüleink szerint csalódást okoz, akkor hatalmas tévedésben élsz, húgica – nézek a szemébe, és csak ennyit vagyok hajlandó mondani erről. Apa úgyis csak akkor emlegeti, mekkorát csalódott bennem, mikor egyedül vagyunk; azt pedig Sky is tudja, hogy anya ki nem állhatja Roe-t, és a házasságunk ténye családszakadással fenyeget. És akkor mindehhez hogy vegyem még hozzá, hogy fogalmam sincs, el akarom-e venni egyáltalán? – Ezért utálsz ennyire? Mert azt hiszed, engem jobban szeretnek?
Ekkora baromságot sem hallottam még, de rendre hasonlók bukkannak fel a nyomozások során, a hatalmas ügyek mind apró emberi hibákra vezethetők vissza, amitől néha az agyamat is eldobom.
Nem jut ideje válaszra, még nem, mert megérkezünk, és kiszállunk az ötödiken, én pedig elfurakszom mellette, hogy a rövid folyosó végéig sétáljak a lakáskulcsot keresve a kulcscsomómon. Kulcsra van zárva, ami azt jelenti, hogy Monroe nincs otthon; és megint elönt a méreg. Nincs is munkája. Akkor miért nincs soha itthon?
Lufi persze annyira örül annak, hogy már nincs egyedül, hogy alig engedi kinyitnom az ajtót. Nem azért, mert olyan erős, csak félek, hogy odacsípi a lábát.
– Tudod, ez a kutya tökéletes metaforája annak, miért vagy folyton lebaszva – hunyorgok rá, miközben elsétálok mellette. Én etetem, én fürdetem, én sétáltatom, én csinálok minden szart, pedig nem is akartam; és még mindig Skyt szereti jobban, hozzá rohan elsőnek, aztán Roe-hoz, én pedig valahol hátul kullogok. Tényleg nem szerettem volna ezt a kutyát, és ösztönlény, nem tudja végiggondolni így a dolgokat, mégis, az egykori, saját kutyámat sirató felemnek baromi rosszul esik, hogy a sor végére szorultam.
Roe valóban hagyott egy cetlit a hűtő ajtaján, miszerint később jön, és rendeljek kaját. Mintha nem tudnám. Már bosszankodni sincs erőm rajta, egyszerűen összegyűröm a cetlit és a kukába dobom. A hűtőhöz lépek, a hideg levegő józanít, és mintha csak annyira elmerülnék abban, melyik kaját melegítsem meg, az ajtajának támasztom az arcom. – Mit kellene csinálnom, hogy végre komolyan vegyél engem, magadat? A helyzetet?
Hozzá akarnám tenni: hogy ne utálj, de igazából nem érdekel, ha utál, ha haragszik, ha nem áll velem szóba, mindaddig, amíg tudom, hogy nincs semmi baja. Amíg hagyja, hogy segítsek.

We're burning out

So cold I'm bleeding now, gotta let you down

Fáj a fejem. Hasogat, csillapíthatatlanul. Lüktet a halántékom. Amiért folyton a saját igazamat kell bizonygatnom. Mindenre van valami mondanivalója, egyszerűen mindig tudja, mikor mit mondjon, mintha csak betanulta volna az egészet, vagy belelátna a fejembe és tudná, épp mit szándékozok szavakba önteni. Nehéz percek telnek el, mire szóhoz jutok, de akkor sem azt mondom, amit előzőleg megfogalmaztam a fejemben.
-Veled ellentétben, nekem nincs annyi pénzem. Nekem… – És szinte a mellkasomba mélyesztem a mutató ujjam, le egészen a szívemig, át a bordáim között. -  …nekem marha sokat kell dolgoznom azért, hogy legyen valami. Jöhetsz most azzal, hogy de hisz nálam laksz, még lakbért se kell fizetned, sőt, felfalod a kajámat, de marha sokba kerül a kávézó. És nem akarom ott hagyni, még ha az egész francos családom azt sulykolja belém. – Nem, eszem ágában sincs bezárni, szükségem van rá, örülök, ha reggelente kinyithatok, ha megérzem a friss pékárú illatát az apró helyiségben. - És néha rohadt frusztráló, hogy senki sem jön be és olyankor kell kikapcsolódnom. – Tenyereimbe fúrom az arcomat, tehetetlen vagyok a dühömmel, meg nem értett lélek vagyok egy felgyorsult világban. Ahol senki nem foglalkozik a másikkal.
-Tehetsz egy szívességet Cole, de tényleg. – Ennyit arról, hogy támogatóan lépünk fel egymás mellett. Kihúztál a szarból, igen, kipipálhatod a képzeletbeli listádon. Szóltál, hogy tűnjek el a klubból, de most már úgy gondolom, jobb lett volna, ha ott maradok és lecsuknak. Még a sitten is jobb lenne most, mint a ház előtt. Egymás fejéhez vágva az évek óta felgyülemlett szarságot. Van belőle bőven. Egy egész zsáknyi.
-Az esetek többségében egyedül is boldogulok. Te valahogy ráérzel arra, mikor lépj bele a dolgaim kellős közepébe. Általában akkor, amikor épp egy icipici bajba keveredem. Bolhából csinálsz elefántot. – Ezt talán apai nagyanyánk hagyatéka. Mindketten bőven hordozzuk a személyiségének egy-egy idegesítő vonását, levakarhatatlanul belénk égett a Sykes mentalitás.
-Épp ellenkezőleg, h eljár a szám, vége. Huss, elszáll az életem. Ennyi. – Ijesztő a gondolat, hogy pár maszkos fickó és egy gazdag, irányításmániás maffiózó kezében van a létezésem. Még most is borsódzik a hátam, ha arra gondolok, milyen könnyedén szólítottak a nevemen aznap este.
Felkapom a fejem a hangra, keresem szememmel a vén szipirtyót, de csak akkor sikerül ráfókuszálnom a félhomályban, mikor a bátyám már elnézést kér a hangoskodásunkért. Vajon mióta hallgatózik és mennyit tud rólunk? Mert nyilván nem ez volt az első eset, hogy a függöny mögött megbújva kifigyelt bennünket. - Jó éjszakát Mrs McGready! – Mosolygok rá bájosan, még látom az arcát az ablaküvegen keresztül, továbbra sem ereszt minket. Felemelem a kezem, mintha integetnék, de helyette középső ujjamat villantom a némber felé. Húú, mit kapok ezért holnap, ha összefutunk a lépcsőházban.
Szaporán szedem a lábaimat, kinyújtom karomat az ajtó után, de tenyeremen csattan az üveglap, épp csak könyékig nem tolom benne a végtagomat. Nem várom el, hogy megvárjon, de azért jól esne, ha nem csapná be az orrom előtt a bejáratot vagy nem zárná be a liftet, mire odaérek. Eszem ágában sincs felsétálni. - Mondj egy jó okot, amiért lebaszhatsz. – Fogaim közt fújom ki a levegőt, elég vicces hangot ad. Máskor mosolyognék rajta, hogy legszívesebben a fejemet verném a kopott liftajtóba.
Égnem emelem a szemeimet. Keresek valami kapaszkodót, valami foltot, mintát, mélyedést, vésetet, akármit, ami lekötne egy kis időre. Csak addig, míg ki nem vágódik az ajtó. Utána már magamra zárhatom a szobámat és befejeztük mára. De semmit se találok. Legalábbis olyat nem, ami érdekelne. - Igen Cole! – Csattanok fel. Másról sem szóltak a családi vacsorák. Az emlékek felelevenítése, a fájdalmak kibeszélése. Gyerekként roppant izgalmas volt, később azonban már teherként éltem meg, úgy éreztem, kiszorultam az egészből, csak mert engem nem érdekelt a katonásdi. Azt hiszem, akkor kezdtem ellenkezni a rendszer ellen, amikor Cole először vonult be.
A lift végében találok helyet magamnak. Karjaimat összefonva a mellkasom előtt követem az egyre növekvő számokat. Válaszolni sincs időm. Egyrészt azért nem, mert fogalmam sincs, mit mondhatnék, másrészt meg azért, mert körülbelül három lépéssel a lakás előtt terem, egyedül hagyva a felvonóban. Egyetlen reményem a résnyire nyitott ajtóban felbukkanó, apró orrocska, meg az utána következő szőrmók. Csaholva nyomakodik felém Cole lábai között, ha tudná, elhagyná a farkát a nagy örömködésben.   Felveszem az ölembe, engedem, hogy végignyalja az arcom, csak utána zárom magunkra a lakást.
-Utállak, amiért fogtad magad és elmentél. Elmentél mások háborújába, engem meg itt hagytál. Úgysem volt semmi értelme. Kaptál érte bármit is? – Kérdezem idegesen, Lufi is érzi, hogy jobb lenne inkább elnyújtózni az ágyában. Leugrok a kezeim közül, felszabadítva azokat arra, hogy a kabátzsebemben matatva, előkotorjak egy cigit. A kellemes illat elárulja, hogy nem szokványos, belengi az előteret, ahogy rágyújtva, mélyet szívok belőle. Kicsit sem izgat, hogy a bátyám nyomozó, csak nem nyom fel az őrsön…
Leülök a kanapéra, de csak miután magamhoz vettem egy üres energiaitalos dobozt a pultról. Beledobom a cigarettát és hátradőlök. - Teljesen komolyan veszem a helyzetet. Világosan megmondták, ha beszélek, meghalok. Te is, Roe is, a szüleink, mindenki. – Tisztára, mint valami akciófilmben. Remélem, azért egy jóképű pasas az utolsó utáni pillanatban megment. - A fickó a kávézóban a nevemen szólított. Nem nehéz összerakni a kirakóst. Mindent tudnak rólam Cole…

Once upon a time a few mistakes ago

– Ó igen, mert én gazdag vagyok, ugye? Titkos aranybányán ülök! Az ölembe hullanak a dolgok! – teszek olyan mozdulatot a kezeimmel, mintha épp most robbant volna fel a fejem ettől a vadonatúj információtól. El sem hiszem, mit hallok tőle; mintha én lennék az kettőnk közül, akinek nem ötven órás a munkahete, sőt, mintha nem lennék 0-24 szolgálatban, a telefonommal a kezemben, nem tudván, mikor hívnak be egy halaszthatatlan ügyhöz. Mintha nem én fizetném a számlákat három ember és egy indokolatlanul sokat zabáló corgi után, mintha nem én járnék el a közös gyűlésekre, mintha nem én fizetnék kocsitörlesztőt és bérleti díjat, mintha nem én küldenék még ezek mellett anyáéknak is egy névleges összeget – hiszen a fiuk vagyok, lassan a családfő, és ahogy azt milliószor elmondták nekem: ez a dolgom.
Lélekszakadtáig dolgozni, mert ezt így csinálják; a családdo meg örüljön, ha megkapják veled a Hálaadást. Ez mindig is így volt; működött. Persze abban a világban, ahol látszólag teljesen elfogadható, ha az iránti frusztrációban, amiért nem jön be vevő, elszívunk pár füves cigit, lehet, hogy más szabályok uralkodnak. – Nem hiszlek el – ingatom meg a fejem, mert erre már tényleg nem tudok mást reagálni. Szóval ha valami veszteség, teljesen őrült dolog ott hagyni azt a dolgot, ugye? És még én vagyok a hülye.
Egy hang végig figyelmezett, vészjelzőként villog a fejemben; nem szabad hagynom, hogy eluralkodjanak rajtam az indulatok. Elvégre, Sky csak-csak a húgom; bolond és nem hajlandó felnőni (ezt nevezik Pán Péter-szindrómának), de a húgom. És az én felelőségem.
Ici-pici baj? Így se nevezték még szerintem azt, ha felbosszantjuk a maffiát.
– Ne beszélj olyan dolgokról, amiket nem értesz! – lövellek felé figyelmeztető pillantást. A katonaság célt adott az életemnek, olyan barátságokat alapozott meg, amiket soha, semmilyen körülmények között nem élhettem volna át civilként. Kaptam persze dolgokat – elismerést, kitüntetést, alapos nyugdíjat, de ennél sokkal több volt a lelki és mentális része. Azt nem tudnám megmondani, mindez jó vagy rossz-e; de az enyém volt, kitörölhetetlenül. – A háború nem a tiéd vagy az enyém vagy másé; nem hunyhatod le a szemed csak azért, mert egy víz elválaszt téged a rossztól! Emberek haltak meg ott, Sky; azért, mert nők, mert gyerekek, mert gyengék, mert nem értettek egyet valakivel. Halomra mészárolták és mészárolják őket a mai napig; nem szólnak róla a hírek, de kormányok rendelnek el etnikai tisztogatást. Azt hitted, az ilyesmik meghaltak Hitlerrel? Hát friss hírek; Amerikán kívül is van egy világ!
Egy világ, ami néha úgy tűnt, nem kér belőlünk; nehéz volt megállapítani, hol vannak a határok. Mikor vagyunk felszabadítók és mikor megszállók? A nagy többség hangja számít, aki ujjongva fogad – vagy ha tartanak tőlünk, akkor már nincs is ott létjogosultságunk?
De ezek olyasféle kérdések, amikről csakis a politikusok és emberjogi élharcosok veszekednek; egy katona sosem teszi fel ezen kérdéseket. Igazából igen kevés kérdést tesz fel; először azért, mert három mérföldet futtatnak fel veled a hegyen, aztán le, teljes felszerelésben. Aztán azért, mert nincs rá időd; aztán lenne időd, de utólag úgyis mindegy, nem? A fásultság majdnem akkora ellenség, mint a milícisták.
Ezekről Sky azonban nem tud. Nagyon, nagyon sok mindent nem tud.
Lehunyom a szemem és a hűtőajtónak döntöm a homlokom egy pillaantra, mielőtt végül kiszedek egy adag bordát, zöldségekkel és krumplival. Az egyik étteremtől hozattuk el, ahol Santosszal ettünk; arra az esetre, ha Roe nem főzne. És mekkora barom is voltam, amiért azt hittem, egyáltalán létezik ilyen opció…
– És szerinted a megoldás arra, ha fenyegetnek, hogy beadd a derekad? – Nagyot sóhajtva lököm be az ajtót, majd néhány, magamban motyogó-forrongó pillanat után, miközben lehámoztam a csomagolást a dobozról, és beraktam a mikróba. – Nem fognak békén hagyni, Sky – mondom aztán, nekidőlve a pultnak. Összekulcsolom a kezeim a mellkasom előtt, úgy nézek rá; mint ahogy a kihallgatásokon szoktam. – Láttad az arcukat. Tudod azonosítani őket. Tanú vagy, ha tetszik, ha nem. Még életben hagytak, mert hasznos vagy nekik, de ez nem fog így maradni… Ez nem a Maffiózók egyik része, Sky. Ez valódi, és nagyon súlyos.
Hogy máshogy mondhatom el neki a dolgokat, hogy végre felfogja?
– Nem nehéz összekötni téged velem, és azóta vagyok az itteni nehézfiúk begyében, hogy az elsőt lecsuktam közülük adócsalásért. Tudják, hogy a húgom vagy, ebben biztos lehetsz;és abban is, hogy fel fognak használni. – Fáradtan dörzsölöm meg a szemeim, aztán ellököm magam a pulttól, míg átgondolom magamban a dolgokat, viszonylag nyugodtan, amennyire a lehetőségek hagyják. Nekiállok csinálni egy kávét; este van, de úgysem fogok tudni aludni, akkor legalább nekiállok némi adminisztrációnak éjjel. – Előbb vagy utóbb utánad fognak menni, Sky, hogy elkapjanak; mert hátráltató tényező leszel, függetlenül attól, hogy beszéltél-e vagy sem. Ha viszont nem mondasz semmit,ha nem hagyod, hogy segítsek, akkor mégis mit vársz, hogy oldódnak meg a dolguk? Maguktól?
Hitetlenkedve tárom szét a kezeim; aztán eszembe jut valami. Sietősen átszelem a konyhát az ebédlőig, ahol az NYPD logóval ellátott laptop fekszik. Felnyitom, életre keltem, és minimális kattintgatás-keress után megtalálom, amit kerestem. Azzal a kezemben masírozok vissza hozzá. – Ez a pár itt Mr. és Mrs. Agnelli. Egy delikátot üzemeltettek a 48-ik utcában – mutatok rá a képernyőn lévő idősebb, ötvenes párra, akik mosolyogva integetnek egy sorház alsó szintjén lévő bolt előtt. A következő képen egy kiégett belső látszott; és az egyik sarokban összegömbölyödve két feketére égett holttest. – És ezek is ők. Miután ugyanazon emberek, akik megölték a barátaidat, megfenyegették őket védelmi pénzért, ők nem szóltak nekünk, majd kifutottak a félretett pénzből és eladható értéktárgyakból, így példát statuáltak velük. Az egyetlen szerencse, amit magukénak mondhattak, hogy egy félautomatából lövéssorozat érte őket, és abba haltak bele, nem pedig a molotovkoktélba utána. Szóval még mindig azt hiszed, hogy azzal, ha csendben maradsz, akárkin is segítesz?

We're burning out

So cold I'm bleeding now, gotta let you down