Csendesen indult a nap. Annak ellenére is, hogy megint a kezembe került anyám levele, amit azért küldött, hogy emlékeztessen rá, hamarosan haza kéne mennem egy pár napra. Nem, nem a temetés miatt, hanem azért, hogy megbeszéljük, mi történt, miért merült fel a nevem a testvérem megölésével kapcsolatban. Csakhogy nagyon nem akaródzott hazamennem. Nem akartam megint azon a helyen lenni, hogy aztán szembesüljek a múltban történtek miatt. Mégis mit mondhatnék a rendőröknek? Hogy fegyvert fogtak a fejemhez? Senki sem hitt volna nekem, sőt az Amerikába költözésemet úgy fogták volna fel, mintha menekültem volna. S valahol ez volt az igazság. Tényleg menekültem, de nem azért, mert bármi közöm lett volna a gyilkossághoz, hiszen az már jóval később történt... egyszerűen csak nem akartam látni az erődöt, a fákat, az emlékeimben még mindig fel-felsejlő vérszagot megérezni. Megráztam a fejem, majd belebújtam a cipőmbe, hogy végre kilépjek a lakásból. Megígértem magamnak, hogy akármi is lesz, ma kimegyek a Prospect parkba. Kiélvezem a jó időt, talán olvasok is egy kicsit a míves alagút melletti padon ücsörögve. A kezembe is vettem a Zabhegyező viseltes, antikváriumból beszerzett, szlovák nyelvű példányát. Ezzel a hónom alatt indultam meg kifelé. A legelső kisboltnál megálltam, hogy egy csomag gumicukrot is vegyek magamnak. Fogorvos létemre elképesztően édesszájú voltam, így megint túlzottan is odavoltam mindenért, ami úszott a cukorban. Ezt a kis titkomat nem sokan tudták, talán csak Jeremiah-nak említettem meg egy-két üzenetben. Így most is neki írtam, ahogy a lakásomtól a közel park felé indultam meg. Szerinted mennyi gumicukrot illik megenni egy fogorvosnak egyszerre? Az üzenetet azonnal elküldtem, majd visszaolvastam a korábbiakat. Ő volt az egyetlen többé-kevésbé igazinak nevezhető barátom. Bár nem ismertük egymást túl jól, nagyrészt csak üzengettünk egymásnak, egyszer-egyszer talán sikerült is találkoznunk a konferencia óta... mégis szinte mindig eszembe jutott írni neki. Valahogy megfogott, így hosszasan bámultam bele a telefonomba. Nem is figyelve, hogy neki megyek-e valakinek. Munkanap volt, talán tíz óra, nem számítottam rá, hogy tömeg lesz, de a parkban azért így is szép számmal voltak az emberek. Alighogy megéreztem a városközepén várakozó zöldillatot, megálltam egy pillanatra. Csak biccentettem egyet a telefonomra nézve, hogy jól van, most már el kéne raknom... a tekintetem mégis elidőzött Jeremiah profilképén. Nem kellett volna bámulnom, nagyon nem... még úgysem, hogy nem tud róla. De magányos voltam. A lakótársam is állandóan azzal nyúzott, hogy randizzak már végre. Semmi kedvem nem volt hozzá. Új embereket megismerni mindig nehéz és rizikós volt. Valahogy nem tudtam megbízni bennük. A zsebembe csúsztattam végül a telefont, majd tovább sétáltam egészen az előre kigondolt padig. Leültem és kinyitottam a Zabhegyezőt, meg a csomag gumicukrot is feltéptem, a számba dugva egy sárgás színű darabot, majd olvasni kezdtem: "Régen azt hittem, egész intelligens – és hülye. Azért hittem, mert színházról, darabokról, irodalomról, meg ilyesmikről elég sokat tudott. Ha pedig valaki ezekről a dolgokról sokat tud, akkor időbe kerül kideríteni, hogy valójában buta-e vagy nem. Sally esetében..." Ez állt a 61. oldalon, de mielőtt még beleélhettem volna magam, kutyaugatásra rezzentem össze és kicsúszott a számon: - Mi a franc...
Kezdőlap
