"A baseball nem lányoknak való. A foci fiús sport. Nem akarsz inkább táncolni?" Nincs olyan nemi norma vagy sztereotípia, amit Adelaide nem tört volna apró darabokra eddigi élete során. Szerencsére a családja mindig is támogatta abban, hogy önmaga legyen; apja közbenjárása révén bekerülhetett az általános iskolai foci csapatba, onnan baseballal, karatéval és úszással folytatta tovább, aztán lovagolt, teniszezett, jött az aikido, az íjászat, és aztán a gitár. A gitár lett élete első és legkomolyabb szerelme. Mindegy, hányféle sportra íratták be, semmi sem látszott, hogy úgy le tudná kötni Ada végtelen energiakészletét, mint a zene. Az eleinte ügyetlen, félszeg hangok lecsitították örökké heves természetét, képes volt órákon át a szobájában gubbasztani, kották fölé görnyedve. Zongora, cselló, dob és hegedű követte kalandos szerelmi életét, de mindig visszatért a gitárhoz, legszenvedélyesebb és leghűségesebb szeretőjéhez. Sosem debütált, a fiókban őrizgetett dalszövegeit egyedül Trent láthatta, a gyakran hamis, itt-ott félreütött zenei alapot egyedül Cole, a végeredményt pedig mindig a legidősebb fivérével egyeztette le. Így osztotta meg a zene iránt érzett szenvedélyét a családja iránt érzettel. Sosem volt azonban ambíciója rá, hogy bemutassa szerelmét a nagyvilágnak; irigy volt, félt attól, a ház falain túli, rideg valóság összeroppantaná idilli kapcsolatukat, így aztán testvérein kívül sosem láthatta más a zenében megszelídített Adelaide-t.
A külvilágnak a sportőrült Adelaide jutott, a zabolázatlan, makacs, kérlelhetetlen, akaratos, extrovertált adrenalinfüggő, aki őrültségből őrültségbe sodródva élte a hétköznapjait, hurrikánként sodorva mindenkit magával.

Egy hűtő sok mindent elmond egy emberről. Igen, egy hűtő. Még csak ki sem kell nyitni, elég megnézni azt, a külseje mennyire dekorált. Adelaide-é kész káosz, ha sikerül úgy kinyitni, hogy ne essen le semmi, az már önmagában isteni csoda - ezért sem szereti, ha mások babrálnak a hűtőjével, véletlenül sem azért, mert a bespájzolt édességét félti. Visszatérve a hűtő ajtaján sorakozó díszekhez: főként mágnesekből áll, kisebb dísztárgyakból, melyeket különböző országok, városok szuvenírshopjából hozott vagy hoztak neki emlékül ajándékba; és egy sörnyitóból, természetesen, pedig ritkán iszik alkoholt. Teleaggatta továbbá fényképekkel a macskájáról, a barátairól és a családjáról, a testvéreiről több is van, a legtöbbjük vicces vagy kompromittáló - illetve egy-egy képeslap, főként európai városok tengerpartjairól. Két kedvenc mágnese van, az egyik teniszütő alakú, a másik egy gitárt formál, ezek tartják azt a megkopott, családi fényképet, ahol egy foghíjasan csicsorgó kislány egy fejjel alacsonyabb fiút fojtogat (ölelés volt, bárkinek megesküszik!), míg a másik kezével a lábához próbál ölelni egy krokodilkönnyeket hullajtva üvöltő kisbabát. Valahányszor megakad a fotón a pillantása, ahogy nyitná vagy csukná a hűtőt, mindig elmosolyodik.

Végezetül néhány praktikus részlet:
• laktózérzékeny, egy bögre házi kakaóval észrevétlenül elteheted láb alól, senki sem fog rád gyanakodni.
• nem bírja az alkoholt, ami néha nem tartja vissza attól, hogy igyon; ilyenkor fél-háromnegyed pohár után már bármire hajlandó érted.
• gyűlöl veszíteni, ha társasozol vele, mindenképpen hagyd nyerni, ha nem akarod, hogy mérgében kivágja a játékot az ablakon - vagy téged. Amelyikőtök közelebb van.
• két párnával alszik, mert egyet muszáj mindig ölelgetnie.
• ha kézbe veszi a teniszütőjét és nem egy teniszpályán vagytok, ne kérdezz semmit! Csak menj!
• előbb a tej, aztán a gabonapehely, mert így nem ázik el, ropogós marad.
• bármi elfogadható a pizzán (kiwi, eper, ananász), amíg kézzel-lábbal eszik, nem evőeszközökkel.




Édesanya egészen elsápadt, amikor megtudta, miért rúgtak ki. Az arca olyan lett, mint a vihar előtti csend, mikor a levegő megszívja magát esőillatú békével; aztán elvörösödött és kiabálni kezdett.
- Hányszor mondtam már, hogy vigyázz a szádra!
- Vigyáztam.
Adelaide Friedman, huszonöt éves, még mindig dackorszakban az anyjával. Anya olyan teátrálisan csapta le a pultra a fakanalat, hogy egy percre sem kételkedtem a génállományom eredetét illetően, ellenben mindannyian összerezzentünk, ki-ki milyen apropóból tartózkodott éppen a konyhában.
- Igazán? Az előtt vagy az után, hogy a főnököd fejéhez vágtad a b betűs szót?
- Nem b-vel kezdődött.
- Hát? - kotyogott bele az egyik öcsém.
- S-sel.
Összemosolyogtunk a konyhapult felett, anya pedig kiselőadásba kezdett arról, mennyire rossz példát mutatok a testvéreimnek és hogy új munka után kéne néznem ahelyett, hogy egész nap náluk lebzselek. Igaz, hogy vasárnap délelőtt volt, az ebédre vártunk mind és ő maga hívott át, hogy töltsek velük és a testvéreimmel egy kis időt, de ez édesanyánál sosem számított, ha arról volt szó, hogy másokat hibáztasson. Ez a legszebb tulajdonságom, amit tőle örököltem, és a legkarakteresebb is. A főzőtudományát bezzeg megtartotta magának! Épp így csak ő egyedül érezte kínosnak, hogy lány létemre az összes fiú testvérem jobban eligazodott a konyhában, mint én. Ez a 21. század, igazán régimódi dolog valaki szemére hányni a nemi szerepeket, pláne, hogy a fiúkkal ellentétben legalább rendelkeztem a "bárhol és bármikor kereket cserélni tudás" képességével. Anyát persze sosem sikerült ezzel lenyűgöznöm.
A leves már javában a tűzhelyen fortyogott, mire elkészültem az egy (1!) darab répa megpucolásával és felaprításával. Mentségemre szóljon, a multitasking sosem volt erősségem (még egy tulajdonság, amit szerintem az öcséimnek szántak, csak valahol félúton elcsakliztam előlük), márpedig senki sem várhatja el egy fiatal nőtől manapság, hogy képes legyen teljes mértékben a zöldségaprításra fókuszálni, miközben az anyja a fejéhez vágja élete minden rossz döntését. Huszonegyedik század, ugyebár...
- Azzal a szép szál fiúval is minek kellett szakítanod? Azóta vagy ilyen tunya!
- Mert egy s... - összeakadt a pillantásom édesanyáéval és ott helyben el is haraptam a folytatást. Loptam egy szem répát, mielőtt elmarta volna előlem a vágódeszkával együtt, és bár tudtam, hogy az ilyen asszonyoknak még hátul is van szemük, mégis bátorkodtam kajánul a testvéremre kacsintani. Legalább valaki a családban értékelte a humorom.
— 2020.


Cole hozta a faleveleket (bár nem igazán értettem, minek, de mégis ki áll le vitatkozni egy ötévessel?), én pedig az ágakat gyűjtögettem a bunkerünk köré. Nehéz volt hosszabb botokat találni, amelyek elbírták a pokróc súlyát, és mivel apa tegnap gereblyézett össze az udvaron, éreztem, hogy ki fogunk kapni még a kupi miatt, amit odakint kavartunk. De hát inkább az ő veszekedését hallgatom, mint Trent sírását! Egész nap bömbölt, mert jön a foga, vagy mi, édesanya pedig egyáltalán nem értékelte azt az ötletemet, hogy tegyük ki szépen a lábtörlőre és várja meg ott, csendben azt a fogat. Így aztán felkaptam az idősebb öcsémet és kivonultunk a kertbe.
A kora őszi, hűvöskés idő egyáltalán nem kedvezett nekünk, ám úgy tűnt, ez egyikünket sem zavarta. Amikor anya ránk kiabált néhány óra után a konyhaablakból, hogy meg fogunk fázni, csak Cole fejére húztam a kapucnit és megrántottam a két madzagot, így az összeugró anyag alól épp csak az orra látszott ki.
- Látod? Nem fázik!
A bunkerünkbe mindent bepakoltunk, amit csak találtunk: pokrócokat, zseblámpát, anya ebédre sütött sütijét, egy kerti székről lopott párnát, a macskát, Cole kisautóját és Trent egyik plüssét, ami után később apa felforgatta az egész házat. Hiába vacogtunk mindketten, a hideg ellenére összebújtunk a pokróc-tető alatt és különböző történeteket osztottunk meg egymással, főként én vele, mert eleve többet beszéltem és lányként igényeltem is, hogy figyeljenek rám - meg aztán könnyebb volt elnyomni a kisebbet, aki úgyis azzal volt elfoglalva, hogy a térdemen tologassa az autóját. A játéknak a macska vetett véget, mikor úriasan megjelölte a területet, így kénytelenek voltunk idejekorán evakuálni a bunkert és beszaladni árulkodni édesanyához.
— 2001.


Trent cipőfűzőjét kötöttem újra a homokozó szélén ücsörögve, amikor meghallottam a hátam mögül a veszekedést. Az öcsém egy ideje már figyelte a jelenetet, de nem nagyon szólt, félénk csendességét az örökké zsizsegő testvére - és saját magam - után olykor egészen különös volt kezelni. Cole már megint nagyobb fiúkkal vitatkozott, bár úgy tűnt, hármójuk közül az öcsém volt az egyetlen, aki tulajdonképpen vitatkozik - a nagyobbak csak nevettek rajta. Korombeliek lehettek, nálam egy-egy fejjel magasabbak, ami általában bekapcsolja az "édesanya" vészcsengőt valamelyikünk fejében; most azonban a testvéreimről volt szó. Nem hagyhattam, hogy a szüleink elzavarjanak minket, mielőtt móresre taníthattam volna bárkit is, aki arra a botor lépésre szánta el magát, hogy egy Friedmanbe köt bele.
- Cole. - A pólójánál fogva húztam hátra a srácoktól, nagyjából Trenttel egy vonalba, aki a másik kezemen lógott. Miközben szúrós pillantással próbáltam felmérni a helyzetet, erőtlen rántást éreztem a jobbomon. - Mi az? - Trent a zöld homokozós vödrére bökött, amit az egyik nagyobb gyerek pörgetett a kezén diadalittasan. Már kezdtem érteni, mire ment ki a vita köztük Cole-lal.
- Az az öcsém vödre, add vissza!
A két srác összenézett, majd ránk, és megindult az ismerős "úúú"-zás arról, hogy a barátnőjük, nem is, az anyjuk vagyok. Éretlenségüktől csak a magasba szaladt a szemöldököm. Édesanya morálját követve megpróbáltam még egyszer szépen elkérni tőlük a vödröt, és amikor erre is csak csúfolódó "vedd el, ha tudod!" volt a válasz, Trent kezét Cole-éba igazítottam és előre léptem.
Mire apu leért hozzánk a játszótérre, az egyik fiú már a szülei után kiabált. A másik csak azért nem tudott, mert tele volt homokkal a szája, amit Cole buzdításának aláfestőjével, felhevülten igyekeztem beletömni minden mással együtt, ami a kezem ügyébe akadt. Apának úgy kellett lerángatnia róla; mondanom sem kell, hány nap szobafogságot kaptam, de még a büntetés sem tűnt olyan hosszúnak, mint édesanya monológját végighallgatni arról, hogyan viselkednek a korombeli lányok - vagy legalábbis hogyan lenne illendő nekik. De amikor letettem Trent elmosott játékvödrét az éjjeliszekrényére és bebújtam mellé mesét olvasni az ágyba, csak azt bántam igazán, hogy azt a másik srácot nem sikerült rendesen elagyabugyálnom.
— 2007.


- Adelaide...
Csitítani próbált, de olyan hevesen gyűrtem bele a ruhadarabokat a sporttáskába, hogy egy pillanatra megilletődött azt mérlegelve, jó döntés-e most hozzám szólnia. Hint: nem volt az, mégis folytatta - volna, ha nem vágok közbe.
- Cole-nak igaza volt, egy seggfej vagy. Akkora seggfej, hogy igazából az egész tested csak egy nagy, ronda segg, és abból nőnek ki a karjaid, meg a lábaid, mint valami...
- Cole ezt mondta rólam? - félbeszakított, mielőtt túlzottan belelendültem volna a magyarázatba, ami kizökkentett a heves gesztikulálásból és arra késztetett, hogy rántsak kettőt a táska cipzárján, majd az egészet hozzávágjam.
- Én mondom ezt rólad!
A lendülettől megtántorodott egy lépést, aztán egy sóhajjal a vállára vette a táskát. Vagy nem érezte úgy, hogy maradt még miért küzdeni, vagy egyáltalán nem is érzett rá indíttatást, hogy megpróbálja, vagy bármi egyéb, számomra ismeretlen okból kifolyólag sarkon fordult, lerakta a kulcsát a konyhaasztalra és csendben távozott.
Kellett pár perc, hogy bekússzon a bőröm alá a felismerés, tényleg egyedül maradtam. Az ágy szélére roskadtam, a tenyerembe temetve az arcom és sóhajt sóhajra eregetve megpróbáltam kezdeni valamit a lélekviharral, ami egyre nagyobb hullámokban, egyre hevesebben és dühösebben tombolt bennem. Sírnom kellett volna? Dühöngeni? Megkönnyebbülni? Mi a jó reakció egy szakítás után? Még csak nem is ő járt már a fejemben, hanem a keserű felismerés, hogy az öcsémnek tényleg igaza volt. Talán az életvitele, amit édesanyával karöltve igyekeztünk darabokra szedni az elmúlt hónapokban, mégsem olyan elcseszett, mint hittük. Talán pont ő csinálja jól.
Még órákkal később is ezen kattogtam, miközben a kanapén fetrengve Netflixet bámultam. A telefon az öcsém megnyitott sms-ével: "Szívesen a Netflix jelszóért.", majd alatta még egy: "Netflix-tolvaj." érintetlenül hevert mellettem. A háttérképemen még együtt ölelkeztünk életem megkeserítőjével, mégsem éreztem elég erőt rá, hogy leváltsam valami cicás képre. Amikor mégis kézbe vettem a mobilomat, mert meguntam, hogy Adelaide olyan irritálóan boldogan és naivan nevet rám tavaly karácsonyról - mint akinek még fogalma sincs róla, a férfiak mennyire életképtelenek, aljasak és gerinctelenek tudnak lenni -, az első kép a galériámból egy bescannelt családi képünk volt, amit még Trent küldött át a minap négyünkről. Ahogy végignéztem az évekkel ezelőtt készült fotón, elmosolyodtam azon, mennyire el kéne vesznem közöttük egyetlen lányként, mégis milyen kirívón uralom a fotót. Egyik karom Cole nyakában volt, a másik Trentében, a fivérem pedig oldalról támogat (kell neki olyan nagyra nőni!). Legkisebb öcsém túlságosan szoros ölelésem alatt fintorog, Cole-lal meg épp elkezdtünk valamin veszekedni, csak én képes voltam ezerwattos vigyort villantani a fotó erejére, míg az ő arcán rajta maradt a duzzogás nyoma. Némi habozás után rányomtam, hogy kirakjam a képet a hátteremül, csak aztán nem sikerült sehogyan sem bemozgatnom magunkat a keretbe, így végül egy takaróba bugyolált kismacskánál maradtam.
Épp letettem volna a telefont, amikor az ismét rezegni kezdett. A név láttán érdeklődve nyitottam meg az sms-t és futottam át azt a rövid, néhány sort: "DC-t nézel? Mi a baj? Hívj fel."
És ekkor végre elbőgtem magam.
— 2020.