Londonban ismerkedtünk meg, a Royal College of Art egyetemen. Jóképű srác voltál, aki után minden nő megfordult. Igen, még én is.
Azok alapján, amiket hallottam rólad, eleinte nem voltál túl szimpatikus. Olyan fickónak tűntél, akinek a nők pusztán egy éjszaka erejéig kellenek. Aztán jött egy házibuli, ahová mindketten hivatalosak voltunk. Néhány pohárka után leszólítottál, majd kellemesen elbeszélgettünk, végül pedig hazakísértél. Megleptél, mivel egyáltalán nem ilyennek képzeltelek. Velem mindig kedves és türelmes voltál. Tudtam, hogy bármiben számíthatok rád, és hogy sosem árulnál el.
Nem voltál egy tipikus jófiú, szeretted a veszélyeket és izgalmakat. Ha balhéról volt szó, sosem maradtál ki, de elfogadtalak ilyennek.
Életem első nagy szerelme voltál, ahogyan én is neked.
Mai napig emlékszem azokra a gondtalan időkre, és bevallom, hiányzik az az időszak. Másfél évig voltunk együtt, aztán külön váltak útjaink. Jó lenne, ha az a jókedélyű, védelmező, poénos srác, akiben megbízhattam, újra az életem része lehetne. Aki mellett ilyen hosszú idő után ismét a régi, boldog Laurel lehetnék.
Sok minden történt velem az egyetem óta, de gondolom ezzel nem vagyok egyedül. Végül a sok rossz után visszatértem New Yorkba, majd a J.Crew-nál kezdtem el dolgozni. Mondanom sem kell, mennyire meglepődtem, amikor egy reggel megpillantottalak a munkahelyemen. Öltönyben voltál és épp a nagyfőnökkel tárgyaltál, fogalmam sincs, hogy miről. Te nem szúrtál ki, én pedig nem zavarhattalak meg. Esküszöm, csak egy pillanatra foglaltak le, mikor pedig a szemeimmel téged kerestelek, már sehol sem találtalak.
Lövésem sincs, mit keresel itt, de talán majd megtudom, ha összefutunk és végre válthatunk is néhány szót.

Ha megérkeztél, dobj egy PM-et. A pb - amennyiben egyik sem szimpatikus - változtatható, de előtte mindenképp egyeztessünk.
Nagyon várlak!