1. Megszólítás;;
Mivel az ázsiai neveket becézgetni alapvetően nehéz, az ő esetében ez kimerül abban, hogy a második utónevét használják, azaz Yoonnak szólítják. Ennek egyetlen egyszerű oka van: a bátyját Tae Oh-nak nevezték el a szülei, ezáltal pedig kénytelenek voltak valamiféle megkülönböztetést bevezetni. Illetve hét éves koráig kifejezetten követelte a Pókember tanítványa megszólítást is, ezzel együtt lényegében minden cuccot, ami Pókemberes, és valaha legyártották.

2. Hogyan bánj vele?;;
Alapvetően nagyon kedves srác, viszont tagadhatatlan tény, hogy határozottan kamaszodik. Szóval gyakoriak nála a hangulatingadozások, bömbölteti a zenét, és folyamatosan kitalál valami hülyeséget, amit a legtöbbször meg is valósít. Bár megpróbálhatod egy kicsit szabályozni azt, hogy hányszor és milyen körülmények között hagyja el a házat, arra mégse számíts, hogy ez hosszútávon használ. Ugyanis a kedvessége mellett belé van programozva egy bizonyos hiszti fázis is, amit robotpilóta módra kapcsoltunk. Ezáltal ha beriaszt a teste, rögtön átcsap ebbe a fázisba, és akkor sok szerencsét kívánok arra, hogy elviseld.

3. Mi a legdominánsabb tulajdonsága?;;
A jószívűsége. Mert hiába a tinis flegmaság, az állandó visítozás, és a „már csak azért sem csinálom azt, amit mondasz!” féle magatartás, ettől függetlenül nem lehet elvenni tőle, hogy hihetetlenül kedves és mennyire törődik másokkal. Ha valaki sír, azt megvigasztalja, ha van egy szelet kenyere, de neked nincsen, akkor azt megosztja veled, vagy neked adja. Többször ajándékozta már a kevéske zsebpénzét hajléktalan gyerekeknek, védte meg azokat az osztálytársait, akik rászorultak, és emmellett igyekszik a legtöbb ember problémáit is meghallgatni, ha azt elmondják neki.

4. Mi a legrosszabb tulajdonsága;;
Rendetlen, hanyag, és nem törődöm. Azaz csak olyan dolgokkal foglalkozik, amik nem érdeklik. Azaz a cuccait hajlandó szanaszét dobálni, nem kifejezetten zavarja, hogy ha a koszos zokniját még egyszer fel kell vennie – persze csak szükséghelyzetben, azért igénytelennek nem mondható – iszonyatosan rondán ír, és képtelen jól tanulni... Egyedül tesiből és történelemből vannak jó jegyei, mert azok felkeltették az érdeklődését, és pont ezek a dolgok miatt is gondolkozott azon, hogy vagy történész, vagy rendőr lenne a későbbiekben belőle.

5. Mivel tudod lekenyerezni?;;
Végtelen mennyiségű kajával. Rengeteget eszik, és értékeli az ételt, főleg ha az házi koszt. Nem kifejezetten válogatós, bár a karalábét mindig a tányér szélére kotorja, és igazából nem kifejezetten kedveli az egészséges ételeket. Mondhatni a zöldségeket csak ízesítőként képes megenni a hamburgerben, a pizzán, vagy egyéb gyorsételekben. Húst hússal eszik, amiből mindegyik fajtát szereti mindenhogyan – hat évesen úgy ette a véres steaket, mint más gyerekek a fagylaltot. Amúgy kifejezetten édesszájú is, mérhetetlen mennyiségű cukorral issza a kávét és imádja a forró csokit, amit mindig tejszínhabbal és mályvacukorral iszik.

5 dolog, amit mindennél jobban szeret:
✓ a családját
✓ a táncot
✓ a pizzát
✓ a szuperhősös filmeket
✓ a gördeszkáját

5 dolog, amit mindennél jobban gyűlöl:
✓ a karalábét
✓ a sulit
✓ a srácokat az árvaházban
✓ az igazságtalanságot
✓ a tömeget

5 dolog, amit meg szeretne tenni
✓ találkozni a családjával
✓ leugrani egy szikláról
✓ kipróbálni az ejtőernyőzést
✓ megmászni egy hegyet
✓ beilleszkedni a világba, és barátokat szerezni

5 dolog, amit el szeretne érni az életben:
✓ leérettségizni
✓ családot alapítani
✓ 3 gyerek (2 lány, egy fiú fordított sorrendben)
✓ elég erőssé válni ahhoz, hogy egyszer hazamehessen
✓ boldognak lenni

5 dolog, amitől fél:
✓ horrorfilmek
✓ kígyók
✓ egyedüllét
✓ hogy bajt okoz másoknak
✓ hányás (nem fél tőle, ellenben könnyfakasztó számára a téma)
- Csapd már le Dae Won az isten szerelmére! – ordította anyám, miközben próbálta a lehető legkisebbre összehúzni magát. Nem vették észre, hogy én az ajtó túloldalán vagyok, én pedig csak feltoltam az orromon a hatalmas szemüvegemet, és onnan figyeltem a további történéseket. Egy hete kaptam meg ezt a csodát, amit a többi gyerekkel ellentétben én nem utáltam, hála a bátyámnak és Dae Wonnak hyungnak. Tae Oh a térdemen támaszkodva nyomorgatta az ujjaimat, a nagybátyám pedig az arcomon végiggördülő könnyeket törölgette, miközben a következőt mondta nekem: Dehát, Peter Parker is szemüveges! Ezzel te is kiválasztott lettél, és Pókemberré tudsz majd változni, Yoonie.
Nem hittem el neki, pont ezért pillantottam két szipogás között a bátyámra, aki mosolyogva bólogatott nekem. Két ember csak nem hazudna nekem, ugye? Azt hiszem életem egyik legboldogabb napja volt, amikor megérkezett a szemüvegem, amit nagyon büszkén hordtam. Az iskolában is elújságoltam minden osztálytársamnak, hogy bizony, a következő Peter Parkerrel állnak szemben. Két nap múlva el is törtem a kezem, mert megpróbáltam leugrani valahonnan.
Most viszont mindez nem volt fontos, hiszen minden figyelmemet a nappaliban történő jelenet felé fordítottam, az ajtóban megbújva. Onnan néztem végig, ahogyan anya püfölni kezdi Dae Won hyungot a porolóval, aki ezt az egészet elég hamar megunta, ezért végül levette a papucsot a lábáról, és egy hatalmas ütéssel lecsapta azt a pici, ártatlan kis pókot. Emlékszem, hogy egész nap visszhangzott a fülemben a papucs csattanása, és teljesen magam alatt voltam. Szinte hallani véltem a kis élettelen hang koppanását a földön, ami miatt szinte azonnal sírásban, és persze hangos ordításban törtem ki. Persze anyám kétségbeesetten futott oda hozzám, hogy megölelgessen, de én ellöktem őt magamtól akkor.
- Anya! Miattad bántotta meg a barátunkat! – mutattam a rövid kis karommal Dae Won felé, aki szinte fal fehér arccal állt előttünk. Rögtön rá is tiportam a kis mezítlábas talpammal az ő lábára, miközben a következőket kiabáltam: - Áruló! Áruló vagy Hyung! Elárultad Peter Parkert, szóval mostantól már nem vagyunk barátok!
Ezzel ki is trappoltam a helyiségből, és hallottam, ahogyan még utánam kiabál Dae Won, de meg sem álltam a szobámig.
- Yoonie-ya! Az egy gonosz pók volt, aki bántotta volna Peter Parkert és téged is. Megmentettem tőle az anyukádat. Nem szenvedett sokat – az utolsó mondatot mintha már csak tompán hallottam volna. Én úgy gondoltam, hogy nincsenek gonosz pókok, ezért be is tettem magam mögött a szobám ajtaját, és ott duzzogtam végig az egész napot. Még vacsorázni sem mentem le aznap este.


Yoon: Szia! Eljönnél értem a suliba?

Tae Oh: Miért mennék? Én is suliban vagyok, Öcskös.

Yoon: Nem baj... Megvárlak. Veszek neked ételt, ha eljössz értem!

Tae Oh: Akarod mondani, kiválasztod, amit én kifizetek ugye? Nem úgy volt, hogy Dae Won megy érted ma?

Yoon: Hogy kicsoda?

Tae Oh: Tudod... Magas, szőrös, és mindig visítasz amikor a közeledben van, mert az állításod szerint fájós puszit ad.

Yoon: Jaaa... Áruló Hyung? Vele nem akarok haza menni!

Tae Oh: Na... Mit követett el szerencsétlen?

Yoon: Megölte Peter Parker legfőbb szolgálóját...

Tae Oh: ... Mennem kell órára, Yoon. Legyél jó fiú, és várd meg Dae Wont kérlek. Cserébe majd elviszlek a Mekibe és megkapod az új Pókemberes figurát.

Yoon: Tényleg? Nem hazudsz?

Tae Oh: Mikor hazudtam én neked?

Yoon: Mondjuk, amikor azt mondtad, hogy létezik a Fogtündér! Láttam, hogy anya cserélte ki az ajándékra a fogamat! Azóta feleslegesnek érzem a fogmosást.

Tae Oh: Megígérem Yoon. De akkor folytatnod kell a fogmosást életed végéig, napi háromszor. Cserébe megkapod a legnagyobb figurát.

Yoon: És a Pókemberes pénztárcát? Azt is megkapom?

Tae Oh: Azt is megkapod... De meg kell várnod akkor Dae Wont.

Yoon: KÖSZÖNÖM!!!!!!! MEGVÁROM AZ ÁRULÓT!!!!


- Nahát... Biztosan te vagy Tae Yoonie! – guggolt le mellém egy olyan férfi, aki bár beszélt koreaiul, mégsem keltett bennem akkoriban túl jó érzéseket. Máshogy nézett ki, mint mi, és sokkal ráncosabb is volt az arca, mint apának... Pedig tudtam, hogy a két kezemen nem tudok elszámolni addig, amennyi idős apa, hiszen nincsen annyi ujjam. Pont ezért is léptem hátra ijedten egyrészt, másrészt viszont azt hittem, hogy rosszat tettem. Csak akkor szólított anya, apa, vagy Tae Oh a teljes nevemen, ha valami olyat követtem el, amit nem szabadott volna. Gondolok itt arra például, amikor lelöktem a szomszéd kislányt a mászókáról. Először apa dühösnek tűnt miatta, de utána elmagyarázta, hogy ilyet nem szabad csinálni, mert Ha Nának fájt, és még kórházba is kellett mennie azért, mert én túl durván játszottam. Másnap bocsánatot kértem a kislánytól, és vittem neki a kórházba virágot. Végül ő lett az első szerelmem, akivel innentől kezdve kézen fogva sétálgattam és igyekeztem mindentől lovagiasan megvédeni.
- Bántottam a bácsit? – motyogtam egy picikét csücsörítve magam elé, mert tényleg indokolatlannak éreztem azt, ami most történik velem. Megesküdtem volna még abban az esetben is arra, hogy sosem láttam a férfit, ha minden játékom forgott volna kockán, és ez azért elég nagy dolog.
- Nem, dehogy bántottál – nézett rám nagy szemekkel, aztán óvatosan megsimogatta a fekete tincseimet, mire én hátraléptem egyet. Körülöttem mindenki azt mondta, hogy nem szabad idegenekkel szóba állni, ezért mindenek előtt le akartam zárni azt, amit anno elkezdtem.
- De a táskád igazán vagány! – dicsért meg rögtön, mire már érdeklődve néztem felé – Én is szeretem a Pókembert! És még az apukádat is ismerem. Csak szeretnélek hazavinni és beszélgetni egy picit veled, jó? A szüleid kértek meg arra, hogy ezt tegyem.
A mosolya valahogy furcsának tűnt a férfinak, pont ezért nem is tudtam, hogy hihetek neki. Viszont amikor a telefonjában megmutatta a képet, amin ő és az apukám állnak kézfogás közepette mosolyogtak a kamerába, akkor meg tudott győzni. Szóval meg is fogtam a hatalmas, érdes tenyerét, és végül elballagtam vele az autójához. Áruló Hyung nagyjából öt perce késett, szóval elhittem a férfinak, amit nekem mondott. Biztos majd otthon találkozom vele.


- Hyung... – nyomultam be Tae Oh szobájának az ajtaján. Már ezerszer megkért arra, hogy kopogjak, ha be akarok menni, de sosem tettem ezt meg. Most is elég bosszúsan nézett fel rám a leckéjéből, és már kezdte is a szokásos szöveget.
- Yoon! Mondtam már...
- Hogy kopogjak. – fejeztem be a mondatot, majd beléptem a szoba ajtaján, magam után húzva a takarómat, a testem előtt szorongatva a párnámat a plüssdinómmal együtt, amit még a születésem alkalmával kaptam ajándékba.
- Nahát! Nagyfiú, te még mindig azzal az állatkával alszol? – mintha egy picit megenyhült volna. Talán láthatta rajtam, hogy nincsen jó kedvem, ezért azonnal el is pakolta a füzeteit, hogy helyet tudjon csinálni nekem. Sokszor akartam vele aludni, de a szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy már elég nagy vagyok ahhoz, hogy mindezt egyedül tegyem meg, de... Az annyira unalmas volt! Tae Oh meg nyilvánvalóan nem preferálta, hogy minden éjszaka a lépébe térdeltem, a tüdejébe rúgtam, és a kislábujjammal a szájában ébredt fel. Most valamiért mégsem küldött ki azzal az indokkal, hogy meg kell tanulnom egyedül aludni.
- Igen. Miért, baj? Te hány éves korodig aludtál ilyennel? – tartottam fel neki a rusnya kis zöld teremtést, amivel sokáig még óvodába, sőt iskolába is jártam. Aztán egyszer kicsúfolt miatta a többi fiú, és azóta csak otthagytam a széken, ő pedig az ebédlőben várta meg türelmesen minden alkalommal a hazaérkezésem. Most volt két kis sötét pöttyöcske a fején, amiért sírtam miközben magamhoz szorítottam és a szobámba mentem, ahogyan a szüleim kérték tőlem. Hogy beszélgethessenek a bácsival.
- Ennyi idősen azt hiszem már teljesen egyedül aludtam – vonta meg a vállát, aztán elvette tőlem a párnát meg a takarót – De ez nem jelenti azt, hogy rossz dolog, amit csinálsz, Yoon. Te csak nem szeretsz egyedül lenni.
Ez igaz volt. Nagyon kicsi korom óta rengeteg figyelmet és törődést igényeltem, amit többé kevésbé meg is kaptam. Persze Tae Oh kizavart, amikor itt voltak a barátai, mondván, hogy amivel ő játszik, az „nem nekem való”, de ilyekor maximum átmentem a szomszéd kislányhoz, és máris nem maradtam magamra. Viszont a mai esténk az utolsó. Tudtam, hogy többet nem fogunk találkozni, ezért vele szerettem volna lenni. Talán ő is sejthette, hogy komolyan szükségem lehet most rá.
Ahogy felmásztam az ágyra, rögtön csinált maga mellett egy kis helyet és lekapcsolta a villanyt. Remélem, hogy nem egy dolgozatra tanult, de ettől függetlenül tudta, hogy nyolcnál tovább nem lehetek fennt.
- Hyung – szóltam neki, mikor már eluralkodott a sötétség a szobán, ő pedig csak odahümmögött egyet, amivel jelezte, hogy várja a választ. Én pár másodpercig nem szóltam semmit, csak beharaptam a számat, aztán végül odabújtam hozzá és a következőt mondtam – Szeretlek. Mondd meg Áruló Hyungnak, hogy őt is szeretem.
Ezek után erőszakkal hunytam le a szemem, és pár pillanat múlva már szuszogtam is. Ő megsimogatta a hajam, átölelt, és úgy aludtunk el. Illetve ő. Azt hiszem az első álmatlan éjszakám az volt, mert folyamatosan a bácsi szavai visszhangoztak a fejemben:



Nem sok minden maradt a gyerekkoromból számomra, csupán csak néhány benyomás, és a miért az, amire emlékszem. Sosem szerettem egyedül lenni, mégis 10 éve folyamatosan így élem az életemet. Bújkálok. Azt hiszem akkoriban túl pici voltam ahhoz, hogy pontosan megértsem mindazt, ami körülöttem történik, és talán ezért is környékezett meg az a bizonyos férfi. Tae Oh-nál nem tudott volna elérni ilyesmi hatást, hiszen ő már 15 éves volt akkor, és nyilvánvalóan maximum erőszakkal tudta volna egy nyilvános helyről elhurcolni őt, amire biztosan nem adta volna a fejét. Nekem elég volt megdicsérnie a táskámat és azt mondania, hogy az apukám küldte, és máris megfogtam a kezét és mentem bele... Mert akit apukám küld, az jó ember lehet, ugye? Akkoriban számomra az egész családom jónak tánt... Pont ezért nem értettem, hogy miért akartak elvenni tőlük.
Mostanra viszont már teljesen mindegy volt ez. A lényeg a kezemben tartott kis naplóba hever, ahova olyan gondosan zártam el a saját emlékeimet, hogy én magam is képtelen voltam megfejteni őket. A koreai oktatás során a kínai ábécét is beintegrálják a tanulmányok során, így annak idején én is elsajátítottam azt. Viszont mivel a nyelvünkhöz egyáltalán nem illeszkedik az ábécé, kifejezetten nehéz a koreai nyelvre ráhúzni az írásjeleket. Ezzel teljes mértékben tisztában voltam akkor, 14 éves koromban. Emlékszem, hogy egy számítógép segítségével, minden délutánt az iskola könyvtárában tölthessek, ahol végül végeszakadt a keserves éjszakáimnak. Hét éven keresztül folyamatosan csak sírtam... Pontosabban nem emlékszem az életem első szakaszára, mert tudatosan elcsuktam magamban egy olyan ajtó mögé, ahol végül nem fog fájdalmat okozni nekem... Viszont további hét évre azért nem voltam képes visszagondolni, mert csak az örökös sírás, a magány, a keserűség, a félelem és a teljes kétségbeesés érzései kavarogtak bennem folyamatosan... Amik végül arra késztettek, hogy a koreai nyelvhez nem passzoló, kínai írásjelekkel adjam ki magamból mindazt, ami a egészen addig őrölte a lelkemet. Viszont képtelen voltam teljesen elfeledkezni a kiskutyás füzetről, amit az egyik lánytól nyúltam le, anno. Most is a kezemben tartva próbáltam meg az akkor magabiztosan használt jeleket kiolvasni – amik nem mellesleg nagyon rondák is voltak – de nem sokra mentem vele, csak a saját fejemet sikerült megfájdítani.
- Yoon – szólt be az egyik nevelőnő a szobám ajtaján, és a hátamra simította a kezét – Érkezett egy férfi, aki segíteni akar nekünk. Öltözz fel szépen és gyere le. Már csak te hiányzol onnan. Siess kérlek, ne várassuk meg az urat, mert nagyon fontos ember, akinek rengeteg dolga van.
Párszor átfésülte az ujjaival a hajam, mire én csak bólintottam egy nagyot, és visszarejtettem a füzetet a fiókom mélyébe. Nem volt annyi bátorságom, hogy kinyissam, és megpróbáljam megfejteni azt, és tartottam tőle, hogy a koreaim is kopott már annyit, hogy ne tudjam tökéletesen lefordítani. Pont ezért végül csalódottan bújtam bele abba a pólóba, amit még a bátyámtól csentem el az utolsó éjszakámon. A pólóba, ami pont rejtette anyám aranyláncát, amit azért adott, hogy majd később meg tudjanak találni. Mindegy, hogy emlékszem-e, vagy sem... Attól függetlenül ugyanaz vagyok, mint aki voltam. Töretlenül vágyakozom arra, hogy valaki eljöjjön értem, de még mindig egyszerűen csak... Egyedül vagyok.