Egy hetet végigittam (a munkahelyemen beteget jelentettem), javarészt egyedül, és semmibe vettem minden problémámat. Rendben, a nő elköltözött, visszaadta a kulcsokat, és aztán szeretném azt mondani, hogy nem azzal telt az egy hét ivásom, hogy a mobilomon lógtam, miközben azt lestem, mikor tölt fel valamit Instagramra, vagy Facebookra, vagy tudom is én, hogy hova, de nem tudtam felülkerekedni magamon. Profilkép váltás, kapcsolati státusz váltás (külön végigzongoráztam minden olyan srácnak a profilját, aki ezt képes volt beszívecskézni, tudom-tudom, oda a méltóságom, már ha egyáltalán volt nekem ilyenem), én pedig eközben döglődtem az otthon poshadványos melegében, és nem kezdtem magammal semmit. Talán még fel sem fogtam, mit jelent, hogy ennek az egésznek vége, pedig ahogy újra és újra végig gondolom, már az előtt vége volt, hogy kimondta volna róla, és jó lett volna ennél valahogy többet megragadni az egészből, de a saját elmém csapdájába kerültem. Szomorú dalokat hallgattam, szenvedtem a másnapommal, és hinni akartam, hogy ez mégsem a vég, mármint egészen a vég, hanem csak egy újabb mosoly szünet – egy újabb a sok közül –, de minden jel az ellenkezőjére utalt.
Kongott a lakás az ürességtől, én pedig rájöttem, hogy most kéne elkezdődjön az úgynevezett agglegény élet, mert harminc vagyok, és elég hosszú ideje most tök egyedül, de… Nem tudom, mi a de, nem jöttem rá még, mik ennek az új felállásnak a játékszabályai, csak gyanakodni tudtam, hogy azzal már nem segítek magamon, ha naponta kétszer kiverem, kihagyom a zuhanyzást, tovább halogatom a szakállnyírást, és…
Nem, nincs és.
Van, hogy az ember megakad ennyinél, nincs benne lendület, hogy megrázza magát, és keressen valami új medret az életének, amiben kedvére haladhat, lubickolhat, sőt, ami engem illet, inkább olyannak éreztem magam, mint valami partra vetett hal.
Végső kétségbeesésemben felhívtam apámat. Hónapok után először, és röviden, tárgyra törően, de még az alatt a tíz perc alatt is, amíg beszéltünk, csak azt kérdezte, miért nem megyek inkább haza, miért jó nekem a városban, rajtam meg kitört a frász, ha csak belegondoltam, mi várna rám Vermontban, szóval mielőtt még pénzt kunyeráltam tőle – mint ahogy az a néhány havonta való rácsörgéseimnek fontos momentuma szokott volt lenni – inkább leraktam, és csak átkoztam magamat, aztán a nőt is, és mély levegőt vettem, mielőtt beismertem volna magamnak, hogy az elmúlt szerelemnél éppen nagyobb veszteség a nő hiánya, mert ötletem sincs, hogy az ő fizetése nélkül hogyan fogom tudni kifizetni a lakbért.
Itt eltelt pár hétköznap, ami alatt azt hittem, hogy megdöglök – visszatértem dolgozni, pedig annál szürreálisabb dolgot el sem tudok képzelni, hogy az egésznapos tépődéseim után egy üres házba érjek haza – végül egy barátom javaslatára feladtam egy hirdetést lakótárskeresésre. Ami nonszensz, az ezt követően engem bombázó üzenetek felére nem is tudtam mit felelni, talán volt néhány olyan jelentkező, akinél még Vermont gondolata is csábítóbb volt, a dolog végén pedig rájöttem, hogy utálom az internetet, az embereket, meg alapvetően mindenkit, és nem akarok senkit sem beengedni a házba, és én sem akarom soha többé elhagyni a házat, de a szükség nagy úr, én pedig annak elkötelezett szolgája vagyok.

Szóval pár nappal később valami kocsmában találtam magam, ahol túl hangos volt a zene és túl drága a whisky, mégis a második pohárral kértem belőle, amíg vártam interjúra a következő lakótársjelöltet. Két dologban biztos voltam. Az első, hogy nem akarok kijózanodni (értelemszerűen, mint minden ember kocsmázás előtt, már ittam előtte otthon is, hogy kevesebbet kelljen kocsmázásra költenem), a második, hogy szívesebben lennék inkább otthon, egyedül, és örökre egyedül, még ha ez azt is jelenti, hogy hetekre vagyok attól, hogy az utcára kerüljek.

Szóval egy barátom segített feladni a hirdetést, mert a napokban az is kiderült, hogy mint sok minden máshoz, ehhez sem kifejezetten értek. Ő fotózta körbe a lakást, aztán együtt szelektáltuk le a készült képeket. Ő a száját húzta, és olyanokat mondott, hogy azért igazán rendet rakhattam volna, én pedig széttárt kézzel álltam a probléma előtt, mert féltem bevallani, hogy annyira sem tellett tőlem, hogy valamennyire összerámoljam az egyhetes zugivás utáni kört. Gyorskajás dobozok, szétdobált szennyes, tűzfalra néző panoráma. Mondhatni, megfenyegetett, mikor azt mondta, hogy takarítás nélkül az életben nem fogok találni lakótársat, én meg félrészegen – vagy egy spanglira gyújtva, én sem emlékszem már pontosan – csak bólogattam, igen, persze, hogyne, majd rendet rakok.
Nos, nem történt meg. Ezért is találkozunk egy bárban. A mobilomba mélyedve kutakodtam olyan képek után, ahol nem romokban látszik csak a lakás, de tudod, a kéróról elmondható annyi kép nélkül is, hogy tipikus Brookylni patkány lyuk, csöpögő csapokkal (mindig ígérgettem, hogy megcsinálom, valójában neki is álltam már párszor, de csak annyi derült ki, hogy a csapjavításhoz sem értek), télen penészedő falakkal, ám lakályosan lett berendezve, két szoba, nappali, amerikai konyha, nincs túl sok fény, de senkit sem zavar, ha bent gyújtasz rá. Nem is tudom, ide s tova nagyjából négy éve lakhatok ott, még abban a reményben költöztünk be, hogy itt kezdjük majd közös életünket, de lánykérés és tisztességes városi lét helyett inkább csak átdrogozott éjszakák színhelye lett, meg másnapoké, meg tányértöréseké, meg nemisharaszomrádoké, és lehet, hogy ez baj. Lehet, hogy nekem sem a maradásban kéne gondolkodom, hanem mihamarabb dobbantani onnan, mert eddig úgy veszem észre, hogy ott minden négyzetcentiméter csak rá emlékeztet, a füst szagú bútoroktól kezdve egész a Kill Bill poszterig a falon, amit azért raktunk fel, hogy kitakarjon egy nagyobb penész foltot.
Lehet, hogy nem dobbantanom kéne, csak beszélni a tulajjal, hogy esetleg kifesteném a lakást. Ki tudja, lehet, hogy a falfestéshez még értek is.
És valahol itt jártam a gondolatfolyamomban, mikor arra ocsúdtam, hogy kaptam egy üzenetet. Összevontam a szemöldököm, oké, nem vakrandi, de fekete pulóverben vagyok.
És aztán vártam.
És aztán jött.
Fiatal, Jézusom, túl fiatal lány (vagy én vagyok túl öreg, a fene se tudja), fáradt kék szemek, rajtam meg a lassú felismerés, hogy valószínűleg rá vártam. Mondja is a nevet, én pedig zavaromban csak elmosolyodom, mielőtt mondanék egy hellót. – Az lesz az. Tate Dawson. – És most kezet kéne nyújtani, lepacsizni, vagy mi az elvárt magatartás?
Az interjúztatás fő lényege, hogy kiszűrjem az elmebetegeket, én sem tudom, milyen az ideális lakótárs, de, mondjuk, egy kocsmában jobb eséllyel talál olyan közös síkot az ember, ami alapján eldönti, hogy akar-e vele élni, mint mondjuk…
Nem, gondoljuk ezt újra, azt hiszem, ehhez már tényleg túl öreg vagyok, csak momentán nekem sincs jobb alternatívám. Elveszi az italom, beleszagol, mint valami állat, én pedig még nem jöttem ki a zavarból sem, így aztán, ahogy leteszi vissza elém a poharat, csak belekortyolok.
- Őszintén, megfordult a fejemben, hogy macskát veszek, csak azok nem fizetnek. Tehát, tetszett a cserépvirág? Ne szokd meg, ma reggelre egészen elkókadt. Szóval – és itt elakadtam egy pillanatra –, Devony Strall, neked lakás kell, nekem lakótárs, de valami alapján ki kéne derítsük, hogyan lehetünk biztosak abban, hogy egyikünk sem pszichopata tömeggyilkos, úgyhogy kezdetnek mondd, mit iszol?

Nem tudom, mire is számítottam, igazából felsorolhattam volna, hogy milyen fajta emberekkel nem szeretnék együtt lakni – de igazából ez a lista elég széles. Ne legyen vegán, ne legyen tisztaság és jóga mániás, ne szavazzon a republikánusokra, se a demokratákra, de arra a harmadik fajtára, ne nézessen velem Marvel filmeket, ne nyagasson a Pokémon Go-n elért eredményeivel, ne legyen túl vallásos, ne legyen minden kétséget kizáróan, megingathatatlamul ateista, higgyen a melegjogokban, de vessen el mindent, amit a médiában hall róluk, és látod, folytathatnám a sort, de kezd kibukni a szög a zsákból, hogy végül is harminc évesen miért nincs olyan haverom, akitől megkérdezhettem volna, hogy figyelj, így jártam, nem akarsz velem összebútorozni?
A valódi probléma minden bizonnyal az, hogy az életben egy igazi lúzer vagyok, ezért kell ilyen kényszermegoldásokhoz nyúlnom. De szalonspiccesen ebbe a kocsmába szorulva ez már igazán nem zavar. Majd fog, biztosan fog, a szégyenérzet naponta kerülget, mint egy dögkeselyű, de addig is szeretnék… nem is tudom, csak ellazulni, tenni a problémáimra, illetve épp most túl jutni egyen. Devony Strall, figyelj, nem vagyok egy főnyeremény, de ha egy cserépvirág után hajlandó vagy velem kocsmázni, lehet, hogy te is annyira kétségbeesett vagy, mint én lakhatás terén.
Egyébként helyes lány volt, és oké, tartsuk magunkat a kimondottakhoz, nem vakrandi, de ha azt vesszük, hogy innentől egymást kell kerülgessük nem-tudom-hány négyzetméteren, és… szóval érted, nyakunkon a potenciális közös jövő, ez bizonyos értelemben talán mégis vakrandi, csak annál butább dolog.
- Nem, vagyis hát talán még menthető – szabadkoztam a növény miatt, de lássuk be, egyrészt képtelen vagyok növényeket életben tartani, másrészt nem is azért vagyunk itt, hogy a kertészetről csevegjünk.
Ő rágyújt, nekem meg egy kis kő esik le a szívemről, hogy nem vape füstöt kapok a képembe, hanem tisztes, becsületes dohányt. Oké, furcsa ennek örülni, de mondom, alacsonyan van a küszöb, tizenakárhány éves korom óta kisebb-nagyobb megszakításokkal amúgy is láncdohányos vagyok. Szóval ahogy ő rágyújt, előhalászom én is a cigarettás dobozomat a kabátom zsebéből, de mielőtt még én is rágyújtanék, kicsit megingatom a fejem. Most hogy legyek őszinte? Tőlem akár pszicho-gyilkos is lehet valaki, biztos lennének jó történetei, bár momentán még nem vagyok biztos abban, hogy feltétlenül olyan lakótársat akarok-e, akihez hozzá is akarok szólni, de nem rossz kezdet, ha hozzá lehet szólni. – Nem baj, ha elbuksz a teszten, őszintén csak próbálom oldani a feszültséget. – Mármint a saját feszültségemet, de most így jobban belegondolva, lehet, hogy emiatt teljesen hülyének néz, és amíg én vadászok itt reg-flagekre, addig ő könyvel el elmebetegnek, megpattan, és kezdhetem ezt az egészet elölről. – És az alommal hogy állsz? – Vigyorogtam, aztán elszégyelltem magam a poénom miatt, aztán inkább feltápászkodok neki vodkát kérni, bár nem egészen jöttem rá, hogy mit jelent az élhetőbb kiszerelés, mint a feles - vodka szóda, két feles? – ezen ellamentáltam egy ideig a pultnál, végül egy vodkaszódával és egy felessel tértem vissza, és józanabbul ezen a ponton biztos elsüllyedtem volna a padló alá, de kellő alkohol után előjön a simulékony, mindenre fittyethányó személyiségem, épp csak másfél korty whiskyre vagyunk ettől, ami jó, nagyon jó, mert józanon csak feszengenék, így viszont úgy ültem vissza a helyemre, mintha egy régi barát mellé telepedtem volna le.
- Hát… nem is tudom. – Lássuk be, ha ezt így pontosan tudnám, célzottabb hirdetéssel támadok. - Utálok mások után mosogatni és a hajszálakat. Meg, nem is tudom, talán a k-popot, de amúgy mértéktelenül toleráns és megértő ember vagyok. Mint egy darab kő. – Nem biztos, hogy ez a szókép illik ide. Na mindegy, hol is tartottam? Ja, igen, cigaretta. -  Az én exem csak elköltözött, és őszintén megvallva, csak üres a zsebem. Szóval… hülye helyzet, nem?