Slob on me knob, pass me some syrup, fuck me in the car, la di da di da, mothafuck the law. Valószínűleg kevesen tippelték volna meg jól, miféle zene kúszik a hallójárataimba az AirPodokból, eben pedig nagyon is sok faji alapú megkülönböztetés van. Való igaz, az efféle előadók számait nem igen hallották volna jó szívvel azén méregdrága szürke Audijából; a mai világban, ahol már egy középiskolás báli ruhát is „kulturális kisajátítás” címmel illetnek, és boszorkányüldözés indul miatta, meg kell válogatnom nem csak a szavait, de minden tettét, még a hobbijait is azoknak, akiket érdekel, mit gondol róluk a „köz”. Engem pedig érdekelt. Ahhoz, hogy valaki körzeti ügyész legyen, nem elég a kiemelkedő jogi ismeret, a számtalan megnyert ügy; nem, ehhez imázs kellett, politikai kapcsolatok, szó és hang. Nem véletlenül ültem végig annyi unalmas üzleti vacsorát, ahol „megköszöntem” néhány képviselő vagy bíró „önzetlen támogatását”, és ahol annyit vigyorogtam, hogy másnapra izomlázas volt az egész arcom. Úgyhogy az, hogy bevalljam, szeretem a rappet és némileg közel is érzem magamhoz a dolgot, fehér, gazdag férfiként nem volt megengedhető számomra. Úgyhogy maradt az otthoni irodája magánya meg az AirPod, ami elnyomta a Macbook billentyűin való kopogás hangját. És azt is, ahogy a bejárónőm és önkéntes második anyám (mintha egy zsidó anya egyébként úgy elhanyagolná a gyerekét, kortól függetlenül), Antonella a porszívóval hadakozik. Viszonylag időben hazaértem az irodából, hogy otthon készülhessek fel a jövő kedden esedékes tárgyalás védőbeszédjére. Nem volt nagy tétje a dolognak, miután sikeresen érvénytelenítettem és kivetettem a bizonyítéki listáról az ügyfelem által a lakásában elrejtett fegyvert, mivel nem mondták el a jogait, egyszerű volt a másik vádlottra, a húgra terelni az esküdtek figyelmét. Az is sokat segített, hogy a lánynak volt egy igencsak mérges, indulatos kitörése a tárgyalóteremben, ahol örömét fejezte ki abban, hogy „az a fapicsa” nagynénje meghalt. Alapvetően nem szerettem az egyszerű dolgokat, abban nem volt elég küzdelem és nem volt meg a nyereség érzése, de a mostani állapotok mellett rám fért egy kis pihenés. Csak egy kevés. Fuck integrity, fuck your pedigree, fuck your feelings, fuck your culture, fuck your moral, fuck your family, fuck your tribe… Épp sikerült elkapnom a fonalat a harmadik bekezdéshez, amikor valaki igen erőszakosan böködte meg a vállam. – El bebé está llorando como un burro! – Antonella állt ott, igencsak mérges arckifejezéssel (bár alapvetően a kiabálás még nem jelentett semmit, egyszerűen így kommunikált), a kezében pedig a bömbölő Connort, láthatóan versenyeztek, melyikük feje vörösödött jobban. – …Que? A nő megforgatta a szemét, és ellentmondást nem tűrően nyomta a kezembe a kölyköt, aki így, közelről, már elég hangos volt ahhoz, hogy a fülhallgató se tudja kizárni. – El bebé! Sír! Percek óta! – Hát, akkor ha talán megtenné, hogy… – Nononono! Én takarít. Maga elcsöndesít el bebé. Én nem dolgozom ilyen körülmények között! Ahogy én sem, morogtam magamban, ahogy próbáltam elég messzire tartani magamtól a gyereket ahhoz, hogy az ne nyálazza-taknyozza össze az ingem. Antonella morgott még magában valamit, amit ugyan nem hallottam, de tudtam, miről ment a duma – nem kellett volna kirúgnom az előző bébiszittert. Nem tehetettem róla, de a lány folyton szelfizett itt; ezzel pedig azt kockáztatta, hogy lebuktatja a gyereket… Hát, mindenki előtt. Még az kellett volna, hogy Jen tudjon róla, és ezzel is a nyakára járjon! – Ne bőgj már. Mi bajod? Hm? – megpróbáltam úgy döcögtetni a térdemen, ahogy az Nicoléknál mindig működött; ez persze elég nehezen volt kivitelezhető úgy, hogy a hurkás ujjaival folyamatosan az ingujjam körül matatott. Nem lehetett éhes, mert egy órája kapott. És nem úgy tűnt, mint akit az egyedüllét bántott; az én fejem viszont kezdte bántani az éles, sivító hang, amibe plusz vizuális hatásként vegyült az orrból kifújt takony-buborék. Így nem lehetett dolgozni. Ingerülten nyomtam rá a Mentés gombra, aztán felálltam, és becsúsztattam egy rongykendőt a vállam és a gyerek taknyos feje közé, imádkozva, hogy a helyén maradjon. Elhatározva, hogy rárakom a mosógépre az alagsorban (az is mindig működött, amennyire emlékeztem), megpróbáltam belepréselni a hordozóba, ehhez azonban előbb a hordozót kellett volna megtalálnom, amiről fogalmam sem volt, hol van. Antonella pedig már megint bekapcsolta a porszívót, úgy téve, mintha nem hallaná a gyerek sírását. Aztán egyszer csak felszólalt a csengő; a gyerek pedig befogta. Döbbenten, pufók arcán csillogó könnyekkel bámult az ajtó felé. Gordo lustán áll fel a kanapéról, nyújtózkodva csúszott a padlón, hogy üdvözölhesse az érkezőt. Fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet az, senkit sem vártam mára, a kutyasétáltató pedig már elment, de most még egy Jehova tanújának is örültem volna. Egyébként is vicces volt közölni velük, hogy az én Jahvém kissé más formában létezik már. Számíthattam volna valamelyik lányomra. Nicole például sokszor jelent meg váratlanul, főleg, ha pénzt szeretett volna. Joanna ritkán jött bejelentés nélkül; úgy sejtettem, főleg azért, mert így legalább nem kell találkoznunk. Más világ vagyunk mi ketten. Most mégis őt találom ott az ajtó előtt, szokásos, morcos arckifejezésével. – Jo…? Mit keresel itt? – vontam fel a szemöldököm, majd egy gyors fejrázást követően hozzátettem: – Mármint… Szia, kicsim. Mennem kellett volna valahová, vagy…?
Beat me, hate me You can never break me Will me, thrill me You can never kill me Sue me, Sue me Everybody do me Kick me, kick me Don't you black or white me
Csak annyit tudtam, hogy rohadtul le kell lécelnem otthonról – az, hogy hova vagy meddig, még nekem is egy erőteljes kérdőjel volt. Na, nem mintha nem lett volna teljesen mindegy, ameddig anya- és Nicole-mentesnek minősült az övezet; csak éppenséggel az előbbi egyszemélyes yardként képes lett volna végigfésülni az összes hídalját, míg az utóbbi otthonról drukkolt volna neki, mert fúj, csövik. Vagyis, hát, tételezzük fel ezt, mert a nővérem egyébként mindenre magasról tett, ami nem róla szólt. Gyűlöltem, hogy nem tudtam megmaradni két teljes percig nyugalomban a saját szobámban, hogy úgy szaglászik utánam, mintha kötelességem lenne beszámolnom minden egyes köhögésemről; a létező vallások összes istene láthatta a lelkemet, először igyekeztem kedvesen közölni anyával, hogy baromira kiakaszt, hogy a sarkamban van, de nagyjából annyit ért, mint köztéri vécének a légfrissítő. És hiába mondtam neki egyre durvábban és durvábban – ha később magasvérnyomásom lesz, majd küldök neki virtuális köszönőlapot –, ő annál inkább tapadt, mint egy túlteljesíteni akaró légypapír. Szabadlevegőre volt szükségem, egy végtelenített Michael Jackson lejátszási listára és egy epres-kiwis jégkására. Meg egy áfonyás cigire. Azonnal. Szörcsögve szippantottam ki a jégkásám maradékát, mire egy mellettem elhaladó idős néni megrökönyödve nézett rám, amit nem átallottam egy „közöd hozzá?” arckifejezéssel viszonozni, majd rutinos mozdulattal gyújtottam meg a cigarettaszálat. Némi elégtétellel gondoltam arra, hogy anya valószínűleg teljesen kiakadna, ha tudná (vagy már tudja is, elvégre, róla beszélünk), de azért teljesen hülye én sem voltam; gyenge cigi volt, alacsony nikotintartalommal és kevésbé szarízű, mint a többi. Fogalmam sincs, végül hogy kötöttem ki apa lakásának a közelében – jöhettem volna olyan hülyeségekkel például, hogy „a szíved vezetett ide, Jo!”, viszont ezt hallva még az is a sírba röhögte volna magát, aki alig ismer. Úgy sejtettem, valószínűleg azért, mert anyát legfeljebb a végszükség vetette ide (vagy még az sem, kivéve, ha mondjuk fel akarná képelni), mondjuk engem is; meg Gordo. Gordo túl cuki, túl puha, lényegében túl minden volt ahhoz, hogy apa kutyája legyen, főleg, hogy nem lehetett sajátom. Unott arccal nyomtam el a csikket az egyik közeli kuka tetején, miközben sorra kiütöttem az anyámtól érkező értesítéseket, majd bedobtam két szem mentolos rágót, és úgy döntöttem, Gordo megér annyi kockázatot, hogy lebukjak akár a bagóval is. Nem mintha számított volna: a kiskapuk keresése volt az egyik specialitásom. Igazából, ha anya nem cseszett volna fel előtte, talán még egy bájvigyorral is megpróbálkoztam volna, miután kinyílt egy ajtó. Az első (és mindig a legőszintébb) reakciójára felvontam a szemöldökeimet. – A Jóisten pottyantott le ide, a gólyának már túl nehé… – z voltam, akartam mondani, viszont egyáltalán nem jellemző módon belém fagyott a szó, amint megpillantottam apa kezeiben egy gyereket. Miniatűr emberkét. Vagy akármit, ami úgy néz ki, mint egy gyerek. – Ennyire rosszul fizetik manapság az ügyvédeket, hogy bébicsősznek álltál mellé? – meredtem rá apára. Kellett legalább egy perc, mire összeegyeztettem azt a szürreális képet, miszerint apám egy gyerekkel, főleg, hogy az a gyerek nyáltól összemaszatolt arccal bámult rám, én pedig jobb híján pislogás nélkül hunyorogtam vissza rá – a pillanat varázsát Gordo zavarta meg, akinek láttán azonnal térdre vetettem magam. – Hát szia! – nyújtottam ki a karjaimat, hogy megvakargassam a füle tövet és a nyakát, kétségkívül olyan lelkesedéssel, mint amilyennel apám nyakába kellett volna ugranom (feltéve, ha nem lóg ott még egy gyerek), és úgy néztem fel apára. – Nem, kivételesen nem felejtettél el semmit. Hidd el, ha így lett volna, sorra kéne törölnöd anyám hangüzeneteit az rögzítődről – villantottam felé egy gunyoros mosolyt. – Igazából csak eszembe jutott, milyen régen láttam az öregemet, tekintve, hogy a másikat túl sokat látom – jegyeztem meg felállás közben, azzal beslisszoltam mellette a lakásba. A porszívó hangjából rájöttem, hogy valahol Antonella ádáz harcot vív az raklapra szerelt Ikea-ház renoméját rontó porcicákkal. Csattogtattam kettőt a rágómmal, és apámra nézve még mindig kelletlenül szembesültem a ténnyel, hogy a kis miniatűr emberke néz. – Őszintén szólva, előbb számítottam az egyik nődre, mint egy gyerekre. Hogy-hogy…? – rúgtam le a cipőimet, no nem apámra való tekintettel, sokkal inkább Antonellára. Szégyen, nem szégyen, féltem tőle, hogy egyszer végigkerget egy seprűnyéllel. – Ah, szomjan halok, gyere, Gordo, igyuk ki aput a vagyonából.
Egyáltalán nem arról volt szó, hogy ellenérzéseim lettek volna bármelyik gyerekemmel szemben is. A gyerek egy kicsit olyan, mint az ember hazája; talán nem ért egyet a döntésekkel, talán vannak olyan tájak és történések, amiknek elejét venné, és talán néha utálatosabban tud prüszkölni, mint egy különösen makrancos öszvér, de… Azért ha magába néz, akkor szeretni és az összetartozás érzésének fonalát elvágni nem lehet. Egyébként pedig saját tapasztalatból megítélve, a távolsággal is ugyanaz a helyzet: minél tovább vagyok távolabb, annál élesebben kristályosodik ki, hogy tulajdonképpen hiányzik. De annak sem feltétlen örülnék, ha Connor mellett hirtelen Németország is megjelenne az ajtómban. – Szellemes – jegyzem meg könnyedén, odébb állva az ajtóból, hogy bejöhessen. Nem mutatom jelét annak, hogy magamra vettem volna a megjegyzését. Főleg azért, mert ezek szerint észrevette azt, amit igen nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni, de az agyam egy irracionálisan hiszékeny fele reménykedett benne, hogy talán mégis sikerül neki. Szerencsére ez oly’ alacsony százalékát jelentette, hogy statisztikailag nem is kell számításba venni – a többi fele pedig már az ezernyi potenciális válasz közül próbálta kisajtolni a megfelelőt a még fel sem tett kérdésére. Nem tette fel, de ott lebegett a megjegyzése után hagyott űrben, ahogy inkább Gordóra vetette magát. Átsuhant a fejemen egy gondolat, és végül ki is szaladt a számon: – Vajon mikor volt az utolsó alkalom, hogy nekem örültél így? – kérdezem, de nem teljesen gondoltam komolyan. Ha úgy gondoltam volna, akkor figyelmen kívül hagytam volna a tényt, hogy többek között az én elköltözésem tőlük volt az egyik legfőbb oka az elidegenedésnek. Ha jobban belegondoltam, akkor egészen biztos, hogy valahol azután kezdett kevésbé ragaszkodni hozzám. A tinédzserkor csak súlyosbította a dolgot. Alighanem ez volt a dolgok rendje; az anyjának jobban fáj, mint nekem, pedig ő is tudhatná, hogy annak idején Ő is pont ilyen volt, és nem fogadott el tanácsot a szüleitől. – Őt már más hangpostára irányítom, és automatikusan törlöm – vonom meg a vállam. – Az üzenetei sem sokkal kedvesebbek, de ott legalább nem ordibál úgy a fülembe, hogy még karnyújtásnyi távolságban is halljam, habár a caps lockot elég szabadosan használja. Gordo minden bizonnyal élete legjobb napjaként éli meg, hogy ismét méltó figyelmet fordítanak rá meg a hasvakargatására, túlméretes ölebhez méltóan terül el a padlón, a pofája komikusan lebben, és szinte halotti mozdulatlansággal élvezi a simogatást és dögönyözést. Csak abból tudni, hogy éppenséggel teljesen jól van, hogy a farka közben folyamatosan ide-oda cikáz, mint egy automatikus tollsöprű. Azt mondják, hogy a kutya olyan, mint egy gyerek, de ez nincs így; ha a kutya odaszarik a padlóra, tudja, hogy rosszat tesz. A gyerek meg beletapicskol. Ezt a gondolatot inkább nem folytatom, mert az ominózus gyerek épp a számba akar nyúlkálni. Nem tudom, mit sejt, mit talál ott. – Tudod, hogy mindig szívesen látlak. Ha legközelebb szólsz előtte, akkor még rendelek is neked valamit – jegyzem meg, a sorok közt olvasatva: legközelebb szólj. A szám széle megrándul valami mosolyféleségbe a nős megjegyzésre. Az a gond is könnyen elkerülhető, ha előtte szól; különösképpen nem érzem szükségét összeolvasztani a családom életét a magánszférámmal. Az, hogy Joanna egyszer véletlenül mégis akkor libbent be az ajtón, azt gondolván, hogy nem vagyok itthon, amikor épp társaságom volt… Kellemetlen helyzet. De semmi olyan, ami nagy sebet hagyna az emberen. Nézzük meg Connort. Már két hete nem látta az anyját, de nem úgy tűnt, mintha az első napokon kívül nagy sokkot okozott volna neki. Gyorsan visszatért az általános, sírással, evéssel, alvással és ürítéssel töltött napjaihoz. Alighanem ez a minta tökéletesen folytatódni fog azután is, hogy Ophelia visszatért, és az egyességünk értelmében többé nem látjuk egymást. – Ő… Connor. Egy ismerősömé. Szívességet teszek neki, mert elég kellemetlen helyzetbe került. – Végül ezzel tudok előállni. Az igazság nyilvánvaló okból kizárva; marad a féligazság. Elvégre, egy szóval sem hazudtam neki. Ophelia valóban egy ismerősöm, és a helyzetünk sem épp egyszerű. A szívesség is helyén volt. A kérdés az maradt, Jo mennyire éri be ezzel. – Jogi felelőségem tudatában vagyok kénytelen kijelenteni, hogy nem segíthetem kiskorúak alkoholos italhoz jutását – szólok utána, aztán végül néhány méteres távolságból követem is. Eredetileg a hordozót akartam megkeresni, de az új személy megjelenése eléggé meglepte, hogy abbahagyja a sírást, úgy tűnik, viszonylag hosszabb távon. Ruganyosan lépkedtem ide-oda, hogy véletlenül se unja el magát és eszméljen rá, csöndben van. – De van alkoholmentes sör a hűtőben. Valamiért. Nem én vettem. Valójában nem is nagyon volt más a hűtőben, mint italok, alkoholos meg mentes egyaránt, mivel enni csak a legritkább esetben szoktam itthon, olyankor pedig inkább rendelek. Nem véletlen, hogy a sütőm szinte vadiújnak tűnik. Jószerivel tényleg az. – Anyád mivel idegesített fel most, hm? A papírok közé dobta a tejeskartont? – vonom fel a szemöldököm.
Beat me, hate me You can never break me Will me, thrill me You can never kill me Sue me, Sue me Everybody do me Kick me, kick me Don't you black or white me
Egy kislánynak az apja a hőse, szokták mondani az nagy Instagram bölcsek, miután kifogytak a coelhó-i idézet-maradványokból – lásd: akit neked szánt a sors, azt még az ördög is utánad tolja talicskán –, de ezek az emberek nagy valószínűséggel még nem találkoztak az apámmal. Mármint, biológiailag az volt, viszont egyébként úgy funkcionált, mint egy időnként felbukkanó, mosolygós, két lábon járó bankautomata – minő szerencse! Kac-kac. Beletúrtam Gordo selymes bundájába, amiről gyanítottam, hogy közel sem apámnak, hanem inkább a kutyasétáltatólánynak köszönhető, akivel időnként még össze is futottam a parkban. Ha úgy vesszük, nagyjából minden eshetőséggel számoltam: hogy itthon lesz, nem lesz itthon, meg ezeknek a variációi, azzal azonban a lehető legkevésbé, hogy itthon lesz. Egy gyerekkel. Error 404. – Most mondanám, hogy gyere át és nézzük meg az egyik családi videón, hátha rájövünk, de félő, hogy nem jutsz ki onnan élve – hunyorítottam fel az apámra, miközben még mindig Gordót dögönyöztem, aki szemmel láthatólag élvezte, hogy végre valaki foglalkozott vele. Nem mintha rossz dolga lett volna itt, csak éppenséggel nem néztem volna ki apámból, hogy képes lenne megemelni egy kutyanyálas labdát fintor nélkül. Meg úgy egyébként sem mondtam volna, hogy jaj, boruljunk össze, mint két káposztalevél, egyrészről, valahogy idegennek tűnt az egész, másrészről, a karjaiban levő miniatűr emberke pont elég indoknak tűnt ahhoz, hogy még villantsak is egy nagyon erőltetett vigyort az irányába. Szándékosan nem kérdeztem rá direkten és támadóan, hogy ezt meg mégis melyik gólya pottyantotta ide, mert azt gyanítottam, hogy nem apám fejéből pattant ki, a la Zeusz módra, hanem másból, ráadásul jó idióta módon rábízta az apámra. Szóval úgyis elő kellett állnia egy magyarázattal. Az üzenetek hallatán akaratlanul elhúztam a számat; na, közel sem azért, mert annyira sajnáltam volna a mellettem állót, amiért anyám zaklatja, hanem csak eszembe juttatta, hogy nagy valószínűséggel az anyámmal közös beszélgetésünkben most szabadult el a caps lock. – Ja, aztán küld minket, ha arra se válaszolsz – tettem hozzá epésen, ugyanazzal a vigyorral, mint az előbb. – Ugye tudod, hogy lassan kijárna a veszélyességi pótlék mindkettőnknek? – érdeklődtem szenvtelenül, mert az egy dolog, hogy ő megsüketül a hívásaitól, én viszont sztereóban hallgattam anyámat. Leporolva a kutyaszőrt a kezeimről álltam fel, hogy aztán megszabaduljak a cipőimtől, szinte csiripelve magamban a „fáradj be, érezd magad otthon” mondatot, és rezzenéstelen arccal figyeltem, hogyan próbál benyúlni a kölyök apa szájába. – A bankszámláján találod a kincsesbányát, kisöreg, nem a szájában– dünnyögtem alig hallható hangon, majd jóval érthetőbben hozzátettem. – Guszta. Remélem, én is így igyekeztem a szádba nyúlkálni. A szavai hallatán legszívesebben megforgattam volna a szemeimet. Nem mondanám, hogy beleégett a retináimba a jelenet, hogy apa rendszeresen kapuzárási bulikat tart nőcskékkel, de lássuk be, azért majdnem hánytam egyet, miután kihátráltam a lakásból. – Jó, előtte benyújtok egy kérelmet, három példányban, két tanú által hitelesítve, lepecsételve, kétszeres borítékban. Így megfelel vagy kihagytam valamit? Ritkán állítottam be kéretlenül másokhoz, főleg az apámhoz – néhanapján, amikor elkapott a vágy, hogy beszéljek valakivel és valamilyen véletlen folytán eszembe jutott ő, inkább lázat mértem, mintsem elindultam volna. Önkéntesen döntött úgy, hogy nincs szüksége ránk, szóval nekem sem volt rá szükségem; baromi jól elboldogultam egyedül. Lehetőleg előbb vágtam volna le az egyik karomat, minthogy kifusson a számon az „apa, segíts, kérlek”, merthogy az a biztos apokalipszist jelentette volna, az tuti. – Szívességet – ismételtem meg. Nem mondtam volna, hogy hazudott, elvégre, azért fizették, hogy egy széles vigyorral karöltve tegye nap mint nap ugyanezt, egyszerűen csak fura volt. Mark Schneider és a szívességek? Kérlek. – Te tartoztál az illetőnek vagy csak te reméled, hogy cserébe tenni fog neked valamit a jövőben? – érdeklődtem látszólag csevegő hangnemben. – Mert valahogy nem tudom elhinni, hogy csak úgy megszállt a szentlélek – grimaszoltam, majd ugyanezzel a lendülettel indultam meg a konyha felé, és csupán apa megjegyzésére fordultam vissza, immáron a konyha küszöbén. – Ki gondolt itt alkoholra? – tettettem felháborodást. – Ráadásul valaki a szénsavas ásványvíztől is képes lenne berúgni, azzal mit fogsz kezdeni? Jogi felelősségedben áll leszoktatni őt a bubikról? – vontam fel a szemöldökeimet, amelyek vélhetően tovább szaladtak volna a homlokomon, ha nem lett volna fizikai képtelenség a következő kijelentésére. – Kitalálom: titokban Rumpelstiltskinnel seftelsz, ő hozta az alkoholmentes sört is, és a gyerek igazából az ár, amiért…? – mutattam feléjük, szenvedve a mondat befejezésével. – Megnyerd a következő ügyed. Akármi is az – fejeztem be végül, jobb híján, mivel aligha tudtam elképzelni, ahogy szalmából próbál aranyat fonni egy aranymániás királynak, hogy aztán hozzámenjen annak a fiához, remélve, hogy apóspajtásnál jobb genetikát örökölt. Gordóval az oldalamon mentem be a konyhába és léptem rögtön a hűtőhöz. Amint kinyitottam, elismerően füttyentettem egyet, aztán kivettem egy alkoholmentes sört, aminek a kupakját a pult szélénél leütöttem, aztán rögtön bele is ittam. – Összekeversz Nicole legjobb barátnőjével. Meg Nicole-lal. Szerintük már azzal az emberiség ellen vétek, hogy egyáltalán merek a hamburgerre gondolni. Mondjuk kicsit vicces azoktól hallani, akik azt hiszik, csak mert kiraknak egy hashtag prayforamazonas képet, rögtön megáll az erdőtűz– sóhajtottam egyet, aztán újból beleittam a sörbe. – Kivételesen megint a szobámban matatott, ha tudni akarod. Nincs valami törvény, ami tiltja, hogy az anyánk csak úgy berobbanjon a szobánkba, mint a forgószél? Kezd belőle kurvára elegem lenni. Nekidőltem a pultnak, az ujjaimmal az üveg nyakát fogva, majd végül egy teátrális sóhajjal egyetemben elővettem a zsebemből a telefonomat, hogy anya üzeneteit el sem olvasva küldjek neki egy „még élek, apánál” üzenetet, majd meg se várva, hogy elolvassa vagy reagáljon, dugtam vissza a telefonomat a helyére. – Szóltam neki, hogy nem darabokban fog megtalálni az egyik híd aljában. Viszont lehet, hogy kapsz néhány caps lockos üzenetet, hogy tényleg itt vagyok-e. Ja, és amúgy a kölyök lassan nem a kendőt, hanem az ingedet nyálazza össze. Nem gondolkodtál bébiszitteren? Sóhajtottam még egyet. Kéne még egy epres-kiwis jégkása. – Ha már itt vagyok, rendelek egy pizzát, mert a hűtőd még mindig a szeszbárt idézi. Ja, és félrecsúszott a kendő, Connor éppen a nyálas kezével fest Rembrandt-aktot az ingedre. Gondoltam, szólok. Kérsz esetleg valamit?
Jennifernek megvoltak a maga pozitívumai; sok olyan, például, ami egyébként egyszerre a negatívum is. Az egyik ilyen a tagadhatatlan szenvedélye, amivel beleveti magát a dolgokba, s annak árnyoldala, hogy ezen kiválasztott dolgok nem feltétlen tetszenek a másik embernek. Habár a túlzott odafigyelése a lányok életére biztosan jó szándékkal vezérelt, tagadhatatlanul tolakodó. – Az lehet. De ha én túléltem Lena nagymamát, akkor ti is túlélitek őt. Hidd el. – Persze, akkor még nem volt mindeninek telefonja és főleg nem volt senkinek internete, így nem zavartak a dolog közben; utána viszont olyan letolást kaptam, hogy azóta is belefájdul a hátsóm, ahányszor ezekre gondolok. A fenekelés hatékonyságát mi sem cáfolja jobban, mint a tény, hogy aztán ugyanazt megcsináltuk újra. – Te inkább hajhúzogató típus voltál – dünnyögöm, Connorral viaskodva. Úgyis mondhatnám, már akkor hullott tőle a hajunk. De azt hiszem, ezt a kommentet nem értékelné túlzottan. Én viszont, sokakkal szemben, tudom értékelni a pofátlanságot, vagyis a pofátlanságnak nevezett őszinteséggel keveredő szurkálódást, aminek megvan a maga művészete, és ha hinni lehet az ábrának, úgy tűnik, a rá való hajlam genetikailag öröklődik, és a családunk ezen ágának esetében Joban koncentrálódott. – Mindig is tudtam, hogy figyelsz rám, mikor úgy teszel, mintha a telefonodat bújnád – jegyzem meg félvigyorral, mielőtt még vállrándítva hozzátenném: – Nagylelkű, de egy sima üzenet is megteszi. Minél pontosabb dátumozással. Tényleg nagyrészt komolyan gondoltam amit akkor mondtam nekik, mikor ők is utánam költöztek New Yorkba, miszerint bármikor jöhetnek hozzám, érezzék magukat otthon, de szerencsére csak korlátoltan vették magukra az ajánlást, annak ellenére, hogy a vendégszoba hivatalosan mindig ott állt. Nem arról van szó, hogy zavarna, ha itt vannak; Jennifer gondoljon bármit, nem a családom elől menekültem el, hanem minden olyan társadalmi stigma elől, amit a család jelentett az előző életünkben; csupa kötelesség és külcsín, semmi valósság. Tudom, de legalábbis sejtem, hogy ha tényleg eljönnek, akkor vagy ki akarják használni a felettébb kedvező Upper East Side-i elhelyezkedést, vagy ha én is itt vagyok, akkor talán látni akarnak. Anja mondjuk elég kevésszer él ezzel, mivel eleget találkozunk a munkahelyen, de Nicole például szívesen szervez programot, én pedig szívesen megyek vele, ha időm engedi. Akkor is, ha csak vásárolni akar. Johanna viszont… Egy más történet. És szignifikánsan emelkedett a látogatásai száma, mióta Gordo megvan. – Szívességet, igen – ismétlem meg újra, felettébb türelmesen és lassan a szót, amit láthatóan nehezére esik elfogadnia. Tudom, hogy ezt utálná hallani, de így egészen hasonlít az anyjára. – Az illető… Színésznő. El kellett mennie forgatni külföldre, és nem szerette volna ezzel terhelni Connort. Egyedül neveli, és az én felelőségtudatomban jobban bízott, mint a családjáéban, ezért itt van. – Mert bármennyire „rich white privilage”, való igaz, hogy nem könnyű jó személyzetet találni. Antonelláért összeteszem a két kezem, ha épp nem akar rájuk csapni fakanállal. Talán néha morcos, de már évek óta dolgozik nekem, és a legfontosabb, hogy ezalatt se lehetett rá egy panaszom se, főleg ami a diszkréciót illeti. A többi úgyse érdekel, mert ritkán vagyok itt, mikor Ő uralja a lakást. – Ez a tények szándékos, rosszándékú lekicsinylése és nonszenzikus viszonylatba helyezése. Gyenge húzás, továbbra is nekem van igazam – pillantok Johannára, bár nem esik nehezemre elhinni néhány ismerőséről, hogy nekik tényleg elég pusztán egy üveg ásványvíz. Például ott van az a halkszavú kis barátnője, akivel folyamatosan látom. Ő már-már olyan bájos, hogy néha eszembe jut, Johanna nem-e zsarolja, hogy csendben maradjon Vagy rémsztorikat mesélt neki rólam. – Mármint hogy én ajánlom fel a gyereket neki, vagy a gyerekkel ver a sors? Szerintem mindkét gondolat megfordul minden ember fejében. Anya alighanem nagyon örülne magának, amiért Johannának épp egy ilyen tradícionálisan német népmese jutna eszébe, és a legkevésbé sem zavarná, hogy közben a legkisebb gyerekét az ördöggel való cimborálással vádolnák. Elvégre, nem tud az a gyerek semmit, pokol meg úgysincs. Mondjuk lehet, hogy aggódnom kellene, amiért ilyen kézügyességgel nyitotta ki sörnyitó nélkül az üveget. – Egy kicsit túl cinikus vagy a nővéreddel, nem gondolod? – vonódik feljebb a szemöldököm, de a mosolyom a helyén marad. Inkább érdeklődés, mintsem leteremtés akar lenni, mert rajtam ne múljon, hogy mindegyik lány személyisége fejlődhessen a saját útján, a szülői erőszakos nevelés béklyóitól mentesen. Ha Johanna épp gyűlölni akar mindenkit, legyen a vendégem, erre New Yorknál jobb helyet keresve se találna! – Tudom, hogy szerinted hülyeség, amit csinál, de nincs benne rossz szándék. Ha meg nem árt, akkor lényegében mindegy, nem? Elvégre, Johanna se rohant oda… az esőerdőket oltani, ha már épp ezt hozta fel. Ne értsen félre senki, én sem tartom túl hasznosnak Nicole egyes ténykedéseit, amiket főleg a barátnője miatt öltött magára, de Johannával ellentétben megértem, hogy vannak olyan dolgok, amik felszínesnek tűnnek, és ironikus módon nem a szó szerinti üzenet miatt szükségesek, hanem maguk is eszközzé válnak. Nicole esetében, például, amennyire értem az egész divat-törekvéseit, fontos az ökológiai lábnyom kérdésköre. Úgyhogy jobb, ha elismeri a problémát, beállva a sorba, mint hallgatva róla. Jobban néz ki a papíron. Jo következő kérdésére azért felnevetek. – Attól tartok, nincs. Sőt. Három éve volt egy ügy, amiben az állami legfelsőbb bíróság kimondta, hogy a szülők lehallgathatják a gyerekeik telefonját is, ha mindezt jóhiszemmel teszik. Próbálja csak meg bárki bebizonyítani, mi volt jó szándék és mi nem. – És ez volna az én dolgom. A törvény nem több egy cirkuszi kifeszített kötélnél, ahol a vádlottnak erre vagy arra, de esnie kell, mert a rendőrségnek hála elvesztette az egyensúlyát. A kérdés, hogy van-e alatta háló vagy sem. – De ha alá tudsz iratni vele egy szívességi lakhatásos nyilatkozatot, amiben a szobádat elfogadja személyes tulajdonodként, akkor lehet esélyed ellene. Vagy leginkább akkor sem, de nem akarom még jobban elkeseríteni. Megértem Jo álláspontját; én sem szeretem, ha a holmijaim között turkálnak. A tény viszont az, hogy Jennifert úgysem lehet megváltoztatni. Én tíz évig próbáltam. – Vagy szerelj fel egy biztonsági zárat. – Bár nem mondom, kinézném az anyjából, hogy behasít oda a flexszel, majd… a mosómedvére fogja. Nem tudom, az igazság az, hogy Jennifer olyan, mint a legtöbb diktátor, mindenki tudja, hogy nincs igaza, de túl erősnek tűnik ahhoz, hogy szembe menj vele. Na meg, mondjuk Mussolinivel szemben, őt szeretjük is, mindezek ellenére. Bármennyire makrancos is, még Johanna sem kívánna neki egy idegösszeomlást. Johanna még jószerivel ki se mondta a mondat végét, amikor már megrezzent a telefonom az öltönynadrágom zsebében. Aztán megint. És megint. Sóhajtva forgattam meg a szemem és igazítottam Connort úgy, hogy egy kézzel is tudjam fogni, míg a ballal előhalásztam a telefont. Természetesen Jennifer kis ikonja trónolt a képernyő tetején. Felnyitottam, és bár ő legalább tíz üzenetet küldött, én csak egyben válaszoltam, „igen”-nel. – De, volt egy. Ki kellett rúgnom, egész nap selfie-zett… A másodikat pedig keresem. Ha történetesen van egy ismerősöd, aki tudja vállalni egész napra és többet keresni vele, mint az érettségi haszna, akkor szólj neki nyugodtan. – Nem gondolom teljesen komolyan, csak egy egészen kicsit; Ophelia kiakadna, ha megtudná, hogy egy tizenhét évesre hagytam a fiát. Ugyanakkor pedig nem tudhatom, hogy egyébként Johanna kikkel ismerkedik. A csendes barátnőjén kívül egyet se hozott még el ide, őt is csak véletlenül ismertem meg. A lányomnak viszont igaza van, Connornak már annyira folyik a nyála (mivel Johanna bámulása közben elfelejtett nyelni), hogy nedves pacát hagyott az ingemen. Bár lényegében már mindegy, a hóna alá nyúlok és eltartom magamtól, ahogy a büdös pelenkáit. Undorodó grimasszal fogom és rakom be inkább a járókájába. Mivel onnan még pont látja Jot, nem panaszkodik. Ellenben én. Lekapom az egyik tiszta pólót a tiszta ruhás halmazból, ami a nappali távolabbi felén fekszik egy szépen összehajtott kupacban, Antonella nemrég vehette ki a szárítóból. – Hmm. Rendelj olyat, amilyet szeretnél, és vedd eggyel nagyobban – legyintek, miközben áthúzom a pólót, az inget pedig jobb híján bedobom a fürdőbe. Mindezalatt azonban úgy rezeg a nadrágom, mintha valami elemeset rejtegetnék ott. Természetesen Jenn nem hagy békén. Bizonyítékot akar, hogy Johanna itt van; hogy nem hazudok, és nem rávett, és jól van, és amúgy is… Sóhajtva intek a lánynak. – Tedd le azt az üveget – mutatok a sör felé, és felemelem a telefont, hogy amint megtette, amit kértem, lőjjek róla egy képet, amit rögtön tovább is küldök Jennifernek. – Remélem, azt nem akarja, hogy a mai újságot tartsd fel. – Így is eléggé hajaz a helyzet egy kolumbiai emberrablásra. A biztonság és ép elmém kedvéért viszont leveszem a rezgést a telefonról. Most viszont, hogy már Jennifer jelenléte se lebeg felettünk, és Johanna is megvan a pizzarendeléssel, megint oda jutottunk, hogy beszélnünk kellene, különben a végén túl sok kedve maradna Connor jelenlétén agyalni. Johanna okos; elég gyorsan rájönne dolgokra. – Most jön az a rész, hogy megkérdezem, hogy megy az iskola és hogy van-e barátod?
Beat me, hate me You can never break me Will me, thrill me You can never kill me Sue me, Sue me Everybody do me Kick me, kick me Don't you black or white me
Megforgattam válaszképpen a szemeimet. A szülők valamiért mindig imádtak a sajátjaikkal példálózni, vagy ha más nem, elővenni a jó öreg bezzeg-kezdetű mondatot; egyedül azt nem vették figyelembe, hogy csak mert történetesen Lena nagyi az Lena nagyi volt, nem jelentett élből mentséget arra, hogy egy generációval lejjebb te légy Lena nagyi. Vagy csak fogd magad egy szép napon, aztán lelépj és tégy úgy, mintha ezzel az ég egy adta világon semmi baj nem lenne. … és akkor még csodálkoznak, hogy nem szeretnék gyereket. Tudjátok, ki a bánat akar Lena nagyi lenni. – Nem eléggé – szúrtam oda, futólag apa hajára hunyorítva, közben tudat alatt még egyszer megbizonyosodva arról, hogy azt a kisembert még véletlenül sem képzeltem, hanem valóban ott volt. És hiába néztem Gordo jámbor tekintetébe, amelyben annyi szeretet lapult, mint New York lakosságában összesen, és beszéltünk közben másról, az érzés, hogy itt valami rohadtul nem klappol, nem óhajtott békén hagyni. Mármint, őszintén, mégis mennyi az esélye annak, hogy valaki csak úgy rábíz egy gyereket egy ismerősre? Ráadásul az apámra? – Véletlen egybeesés, szóval ne bízd el magad – dünnyögtem a megjegyzésére. Kár volt megszólalnom. – Különben is, amennyire bele voltál mindig esve a munkádba, előbb tudtuk, mi az a paragrafus, mint az normális lenne. – Kivéve Nicole-t, de ő rosszabb esetben azt sem tudja, hányadikán van elseje, tettem hozzá magamban egy dühös fújtatás közepette. Na, bezzeg neki nem jegyezte volna meg, hogy legközelebb másodpercre pontosan jelentsd be magad, mert hát a kis kedvencnek ugye mindent szabad. Már a gondolat is dühös szemforgatásra késztetett – a kedvenc nővérkém mondhatott akármilyen nagy hülyeséget, az cuki volt, meg aranyos. Én meg, ha kijavítottam, meg a két lábon járó köcsög – nyilván, ha törekszünk arra, hogy a másik lehetőleg kevésbé butább legyen az egyik napról a másikra, az nyilván köcsögség lehet, semmi más. Vettem egy mély lélegzetet, hogy elűzzem a bennem ismét felkavarodó dühöt, amire a világ összes jégkásája meg áfonyás cigije sem lett volna elég; az anyámmal még csak-csak elvoltam, mert vele lehetett beszélgetni, de Barbie-land porcelánkirálynőjével aligha. Duh. Ösztönösen szűkítettem össze a szemeimet a színésznőről és annak infantilis családjáról szőtt mese hallatán. – Tényleg nagyon felelősségteljes vagy. El sem tudom képzelni, a családja akkor milyen lehet. – bukott ki belőlem akaratlanul a gunyoros megjegyzés, kiragadva a lényeget, és csak azután jöttem rá, mennyire sántít ez a sztori. Nem tudtam megmondani, miért. Nyilvánvalóan nem ismertem mindenkit, aki apa ismeretségi körébe tartozott, mert ahhoz mondjuk találkoznunk kellett volna, vagy mi több, foglalkoznia kellett volna velünk, így simán ismerhetett akárkit, de nem. Ez túl abszurd sztori volt, hogy elhiggyem. Trisha, de még Dave is sokszor viccelődött velem, hogy tutira beépített kamu-detektorom van, mert az esetek nagy százalékában ráéreztem, ha valami messziről bűzlik, itt egyedül az volt a kérdés, hogy tudni akartam-e, miért bűzlik. Apára, majd a kis lurkóra néztem, és nagyjából öt másodperc alatt született meg a fejemben a döntés, hogy nem. – Színésznő? Ismerem esetleg? – kérdeztem mégis tettetett érdeklődéssel, várva az újabb hazugság-félhazugság/ügyvédszöveg áradatot, látszólag nem eresztve a témát. Pedig belül úgy vízre bocsájtottam már, mint a Titanicot. Amit aztán egy jéghegynek ütköztettem. És elsüllyedt. Mélyre. – Felénk ezt egyszerűen más szemszögnek hívják. Akkor most ki degradálja a másik véleményét szándékosan és rosszszándékúan? – viszonoztam apa pillantását szemrebbenés nélkül és felvont szemöldökökkel, csak azért sem hagyva meg neki az elégtételt, hogy igaza volt. Mert nem volt, természetesen. – Amelyikkel jobban azonosulni tudsz, viszont én speciel az első opcióra gondoltam. Vagy te lennél Rumpelstiltskin? Nem állt volna tőle távol; elvégre, ő a szavaiból font aranyat, nem a szalmából. Ahogy szóba került Nicole, legszívesebben kicseréltem volna az alkoholmentes sörömet alkoholosra, azonban egyáltalán nem lepődtem meg, hogy apa természetesen az ő pártját fogja. Mindig az ő pártját fogták. Ráadásul egy rohadtul irritáló mosollyal az arcukon. – Realista – javítottam ki. Nem mintha érdekelt volna, hogy éppen milyen jelzővel bélyegez meg. – De. Árt. Mert mondjuk a többi hülye simán benyalja, aki követi, és azt hiszik, baromi jót cselekedtek. Vagy ezt szeretnéd megmagyarázni Brutusnak is, aki lassan három éve ül egy kennelben, és hiába osztják meg a képeit, neki ugyanolyan szar marad? Vagy azoknak, akik szenvednek az erdőtűz miatt, és kínjukban röhögnek, mert nem látják, hogy valamennyi lájk nem egyenlő egy vödör vízzel? – ittam bele újból a sörömbe. Szó sincs arról, hogy a közösségi média ellen lettem volna, mert nekem is volt instagramom – bár főként azért, hogy szanaszét trollkodjam Nicole képeit –, meg facebookom is, és időről időre emberi csodáknak lehettünk tanúi, viszont a hülyeség a fénysebességnél gyorsabban terjedt, hála a clickbait cikkeknek. Mint például, valaki kigyógyult a rákból, hála a szódabikarbónának meg a citromnak. A nővérem meg a küszöb húsz intelligenciájával nemigen tudta megkülönböztetni ezt a fajta hülyeséget a valóságtól. Shamballa, Jo. Shamballa. Morcosan húztam össze a szemeimet apa nevetésére. Persze, saját kéglivel már könnyen nevet. A szemétláda. – Erről, ha egy mód van rá, ne tégy említést anyának. Még a végén ihletet kap – morogtam cseppet sem lenyűgözötten. Valamiért úgy éreztem, az állam is azt sulykolná belénk, hogy mint gyerek, jogom van leülni a seggemre és befogni. Viszont a következő mondatára felnevetek; közel sem jókedvűen, inkább gunyorosan. – Csak utánad. – Mintha anyával olyan könnyű lenne aláíratni bármit. Vagy számítana neki akármit. – Megfontolandó – bólogattam elismerően a tervre. – Na, nem mintha megállítaná vagy bármi… Ha úgy van, szerintem még az ablakon keresztül is bekommandózna – forgattam meg a szemeimet, elképzelve, ahogy bokorsapkában, terepszínű csíkokkal az arcán vetődik be a szobámba, és a nyilvánvaló ideg mellett elkapott a röhögés, ami akkor hagyott alább, mikor elővettem a telefonomat, hogy üzenjek anyának, és egy széles, kárörvendőnek tűnő vigyorral figyeltem, amikor végre nem az én, hanem apa telefonja kezdett őrült rezgésbe. – Vigyázz, még a végén kifüstöl. Szemmel láthatólag elgondolkodva forgattam az ujjaim között az üveg nyakát még mindig a pultnak támaszkodva, Gordo figyelmes tekintetével kísérve, végül biccentettem egyet. – A mai fiataloknál fennáll a selfie-zés veszélye, de meglátom, mit tehetek. Trisha biztos bevállalna néhány napot, ő ért ezekhez a… kisemberekhez – mutattam a sörös üveget tartó kezemmel az emberke felé. Néha vigyáznia kellett a kis unokatestvérére, a nagynénje meg nem fogadta el a nemet válaszként, így nagyjából többet pelenkázott, mint egy átlag tizenhétéves. Összeráncolt szemöldökökkel figyeltem, hogyan tartja el magától a gyereket – kábé mint Rafiki Simbát az Oroszlánkirályban –, és még mindig a jelenetet fixírozva ittam bele a sörömbe, aztán néztem le egy Gordóra egy pillanat erejéig. Totálisan kattant a gazdád. Szerencsétlen. – Lekötelezel a nagylelkűségeddel – kiáltottam utána, majd elővéve a telefonomat, először kiütöttem a további értesítéseket anyámtól és Dave-tól, válaszoltam Trishnek, majd megnyitottam az applikációt, hogy rendeljek egy óriási pizzát, és még mielőtt elküldtem volna a rendelést, még gyorsan átváltottam a címet apáéra, plusz odaírtam a megjegyzésekhez, hogy vigyázz, a kutya harap. Imádtam a futárok beszari fejét, mikor megjelent a hátam mögött Gordo, aki legfeljebb úgy ölt volna embert, hogy halálra nyalogatja az illetőt. Egyedül apa hangjára eresztettem le a telefont – az instán bébipandák gurultak be, na, azok fontosak –, és hitetlenkedő arckifejezéssel meredtem rá. – Ez most komoly?! Azt kéri, hogy küldj rólam egy képet? – Élesen szívtam be a levegőt, és remélve, hogy menetközben megerjedt a sör, kiittam belőle az utolsó kortyokat, végül a hátam mögé rejtettem az üveget a pulton és olyan erőltetett vigyorral meredtem a kamerába, hogy azt az eszelős mosolyt még Voldemort is megirigyelhette volna. – Így jó lesz? Utáltam az egészet. Nagyon utáltam. Azt az ötletemet pedig még jobban utáltam, hogy csak úgy ideállítottam, főleg a következő kérdésnél. Azt meg kifejezetten gyűlöltem, amikor apa úgy tett, mintha érdekelné, mi van velem. Alapvetően sem szerettem, ha jobban belemásznak az életembe, és apa esetében sosem jelentett ez tiszta érdeklődést. Ha valóban tudni akarná, kit kell a következő két órában levadásznia, mert rá mert hunyorítani valamelyik lányára, már rég tudná. – Nem kell senkit sem levadásznod jogszabályokkal vagy golfütővel – feleltem tömören a barát részre. Egy pillanat erejéig felmerült bennem Dave neve, de ő csak haver volt. Semmi több. – A suli pedig jól megy. Az angoltanár annyira nem bírja, hogy néha szerinte felesleges és időnként bicskanyitogató kommentekkel szúrom tele egy mű elemzését, én meg viszont azt nem bírom, hogy minden kockát körre akar vágni, hadd legyünk egységesen idióták. Szóval, azt hiszem egálban vagyunk – villantottam felé egy vigyort. A mentálhigiénés tanácsadó szerint persze ez csupán egy kiáltás volt a külvilág felé, hogy vegyetek észre! Nincs minden rendben velem! És hitetlenül farkasszemezett velem, mikor közöltem, hogy nekem leginkább arra lenne szükségem, hogy hagyjanak végre békén a fenébe, és az, hogy van véleményem, nem jelent egyet azzal, hogy egy megmentésre szoruló rózsaszál lennék. Majd én megmentem a saját valagamat. – Gondolom, most jön az a rész, hogy megkérdezem, és veled mi újság? – kérdeztem vissza, félig-meddig visszaidézve az ő szavait, legalább ugyanolyan érdeklődéssel, mint amit ő tanúsított. – Azon kívül, hogy a nyakadba akasztottak egy gyereket. – Aki még mindig bámul. – Mindig ennyire szokott bámulni másokra? Mert amilyen kicsi, olyan zavarba ejtően tudja mereszteni a szemét rám – dőltem előre, rápillantva a kisemberre. Nem tudtam eldönteni, érdekel-e a válasza. A hétéves Johanna tutira csüngött volna minden egyes szaván, mert a hétéves Johanna istenítette az apját. A tizenhét éves Johanna már kevésbé. – Szelektíven gyűjtöd? – emeltem meg a hátam mögé rejtett üveget. – Vagy elég, ha csak simán bedobom a kukába, összerondítva a tökéletességet?
– Ő biztos szeretné, ha ismernéd – vigyorodom el. – De nem hiszem. Ez lesz az első nagyobb szerepe. Valami könyv alapján készül, azt hiszem, de elfelejtettem, mi a címe – rázom meg a fejem, és tudom, hogy ha Ophelia most itt lenne, keresne egy italt, amit az arcomba önthet; talán még azt is megkockáztatná, hogy az elveivel szembemenve sörhöz érjen és Johanna üvegét vágja hozzám sértettségében. Connor úgy pillant fel rám, mintha tudná, hogy az anyjáról beszélek, és hogy nem tetszene neki. Annak ellenére, hogy azt hiszem lesz majd időszak az életében, amikor kifejezetten kívánni fogja, bárcsak sosem sikerült volna befutnia az anyjának. Ha a technológia ilyen ütemben fejlődik, a tinédzser fiúk pedig ilyen ütemben maradnak ugyanazon az érdeklődési szinten, az első találkozások után fél másodperccel már mindenki tudni fogja, Connor Dermot anyja melyik jelenet mely másodpercében dobja le a textilt. Ezt csupán arra alapozom, hogy mikor tizenkét éves koromban az egyik évfolyamtársunkról még odahaza Németországban kiderült, hogy egy ideig pornózott, pár hét alatt igen sok kézen körbe járt az az ominózus VHS. Ezek persze olyan dolgok, amikről az ember nem beszél a gyerekeivel, megpróbálva fenntartani azt az igencsak törékeny látszatot, legalább addig, míg nem tudnak túl sok mindent, hogy a szüleik jobbak náluk, ami az önuralmukat illeti. Jennifer is próbálta fenntartani ezt az álcát; a temperamentumánál fogva inkább kevesebb, mint több sikerrel. – A családi album szeme fénye lesz – ígérem neki, és bár valahol szívesen küldenék olyat, ahol látszik a sörösüveg is, csak hogy megemelkedjen a vérnyomása, de nem teszem. Én járnék vele rosszul, és egy kicsit Johannát is sajnálnám. Mintha Jennifer nem ivott volna huszonegy éves kora előtt… A kép elmegy, mi pedig maradunk a csendben, legalábbis egy darabig. Nem mondanám, hogy kényelmetlen lenne Johanna társasága, inkább azt, hogy nem egészen tudom, éppen mikor hogyan áll hozzám. Mindegyik lányomat ugyanúgy szeretem, és ha segítségre lenne szükségük, tudják, hol találnak;Johanna viszont előbb harapná le a saját kezét, minthogy felhívjon engem. Én pedig jobb híján tiszteletben tartom a tartózkodását. Nálamnál jobbnak bélyegzett szülők szerint minden bizonnyal tepernem kéne a figyelméért, a megbocsájtásáért, a gond csak az, hogy nem hiszem, hogy bármiért bocsánatot kéne kérnem. Johanna pedig nem gondolja, hogy meg kéne mondania, tulajdonképpen miért is haragszik és mit vár tőlem. – Ez felettébb megnyugtató. Nem az ízlésed leszólásaként, de nem hiszem, hogy a legtöbb korodbéli kölyök megérne egy elgörbült négyes ütőt. – A másikba viszont alapvetően nem tudnék belekötni; olyan szempontból, hogy ha valaki felbosszant, hamarabb követek ilyesféle lépést, mint a fizikai erőszakét. Már majdnem húsz éve vagyok a szakmámban; úgyhogy ténylegesen tudom, az erőszak nem célravezető. A helyzet viszont az, hogy soha nem éreztem különösebben jogosnak egy bizonyos kor felett azt, hogy az ember a gyereke helyett döntsön. Jennifer nyilvánvalóan nem ért egyet ezzel az elvemmel; pontosabban, ezzel az elvemmel se. – Hmm. Nem angolból akarsz majd emeltet tenni? – jut eszembe. – Habár nem ismerem a tanárodat, és a rendszer ellen való lázadásod értékelendő, néha lehet, hogy nem a legcélravezetőbb azok ellen fordulni, akiknek kihatása van a jövődre. Ezt ugyan nem mondhattam meg neki, de mégiscsak Connor is ezen oknál fogva van itt. Ha Ophelia azt akarta volna, hogy közöm legyen hozzá, mint apja, már akkor felhívott volna, mikor megtudta, hogy terhes. Az, hogy csak most jutott el a létezésem elismeréséig, mikor épp szüksége lenne rám, eléggé azt sugallja, hogy nem vár el tőlem mást. Talán a szerződés nélkül se várt volna. Nem hiszem, hogy a vér önmagában bármit jelentene. Nicole lehetne más gyereke is, ahogy azzal a bátyám nagyon sokat szeretett viccelni, akkor is ugyanúgy szeretném. Connort viszont nem én neveltem eddig, és később sem én fogom. Ha Ophelia Jent kérdezné, akkor nyilvánvalóan azt mondaná: „jobb lesz így neki”. Ha Ophelia nem annak a lánya lenne, akié, valószínűleg most Connor se lenne itt, hogy mereven bámulhassa Johannát. – Igen. Ennyi idősen a bámuláson és a saját hátának fekáliával borításán kívül nem sok trükköt tudnak – vonom meg a vállam. Engem nem zavar, hogy néz; főleg azért, mert nem tűnik úgy, hogy sokkal többet felfogna a dolgokból, mint Gordo. – Ami egyébként infantilizmusában általában megközelíti az államszerveink hatástalan csapkolódását, mikor a dolgok nem úgy alakulnak a tárgyalóteremben, mint szeretnék. Tudom, hogy nem érdekli a válaszom, sem a 85%-os sikerességi rátám; ha valaki azt mondja, soha egy ügyet se vesztett még el, hazudik, és el kell kerülni. A rész, amivel kevesebben foglalkoznak, de fontos: hogy milyen feltételek mellett következett be a vereség. Néha a hivatalos nyerésnél sokkal jobb végkimenetelek is lehetségesek. Kivéve, ha Johannáról van szó, mert nála úgy tűnik, hogy csak rossz és rosszabb van. Ha Connor nem lenne most a nyakamon, akkor már itt hagytam volna, valami indokkal. Most legfeljebb azt mondhatnám, hogy elfogyott a pelenka. A kérdésére csak a szemöldököm vonom fel, aztán az egyik, vékonyabb szekrényrészre bökök a tűzhely mellett, amit kihúzva három, viszonylag kisebb szelektív kuka gurul ki. Nem saját ötlet volt, hanem a lakás része, és egy személynél többnek alig elég. Vagy kettőnek, ha az egyik én vagyok, és soha nem csinálok semmi szemetet itthon. – Nem vagyok olyan rossz gyerekcsősz, mint gondolod – mondom aztán, kicsit visszautalva egy korábbi témára. Előre hajolok és a pultra támaszkodom, rajta tartva a tekintetem. – Emlékszel, amikor… hat évesen beléptél a cserkészek közé? És anyád pont abban a februárban törte el a karját, mikor síeltünk, ezért nem tudott elmenni veletek a tavaszi felkészítőre. Úgyhogy én mentem. – Nem mondom azt, hogy túlzottan lelkesedtem volna az ötletért, főleg, hogy egy hétvégéről volt szó, ami munkaügyileg fél évvel is fel tudott érni. Amikor Jennifer felhívott ezzel telefonon, hogy az orvos szerint addigra még gipszben kell maradnia és nem szabad erőltetnie magát, kész voltam nemet mondani. De aztán hazaértem, és Johanna ott sírt a nappaliban… Gondolhatja máshogy, de van szívem. És csak az igazi pszichopaták lelke nem törik bele abba, ha a gyereküket látják sírni. – Azt is túléltük valahogy, nem? – kérdezem. – Nemcsak, hogy senki nem fulladt vízbe, de ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy az életed legjobb napja. Persze, hat éves voltál, úgyhogy még nem voltak túl nagy vetélytársak, de azért… Tudom, mi lesz a válasza. Jövő ilyenkor pedig elhagytál minket. Ha ki szeretné mondani, én nem fogom visszatartani.
Beat me, hate me You can never break me Will me, thrill me You can never kill me Sue me, Sue me Everybody do me Kick me, kick me Don't you black or white me
A kitérő válasz hallatán akaratlanul is gunyorosan vigyorodtam el, viszont kivételesen szó nélkül hagytam – hát persze, hogy nem emlékszel rá. Vagy csak nem akarsz. Apának megvolt az a varázslatos tulajdonsága, hogy nagyjából arra emlékezett, ami mély és fájdalmas nyomot hagyott benne (és hozzáteszem, egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy az értünk kicsengetett pénz nem tartozott ide) vagy ne lett volna legalább ötvenegy százalékos érintettsége az ügyben. Az elmúlt évek során nem egyszer fordult elő, hogy elfelejtette a fogadóórákat, vagy csak napokkal később köszöntött fel valamelyikünket személyesen, mert a munkája miatt akkor ért rá. Szerintem meg csak magasról tett rá, még ha állított rá emlékeztetőt is, reflexből kinyomta reggel, hogy majd később, hogy aztán csak néhány nappal később jusson eszébe, mikor az anya nevű kisördög beleordít a fülébe, hogy MEGINT ELFELEJTETTED! Szóval kételkedtem volna abban, hogy apa igazat mond? Naná. A kiskölyök anyja lelépett forgatni, a gyereket apa nyakába akasztotta, intett egyet, hogy légy boldog, ezzel minimum száz százalékra emelve apa érintettségét az ügyben – tehát tudta. – Ha így gondolod, szívesen ki is nyomtatom és bekereteztetem neked. Megkapod karácsonyra – villantottam felé egy erőltetett mosolyt, ezzel is nyomatékot adva a kifejezett nagylelkűségemnek, amivel megajándékoztam. – Vagy hanukára, hogy ne kelljen olyan sokat várnod rá – tettem hozzá egy rövid gondolkodásnyi időt követően, majd ismét a hűtőhöz léptem, hogy kivegyek belőle egy üveg szénsavmentes vizet. Nem feltétlenül azért, mert szomjas lettem volna, hanem muszáj volt valamit szorongatnom. Tekintve, hogy a pultba nem rúghattam apa ál-szívélyeskedését hallva – tutira nem értékelte volna, hogyha nekiállok ledózerolni a raklapra szerelt, csodálatos lakását. Pedig kedvem lett volna, pontosan annyiszor, akárhányszor apa rájött, hogy voltaképpen az apám, és önkéntes Gandhiként nekiállt osztogatni a bölcseleteit, mintha annyira belelátott volna az életembe. De mégiscsak azt utáltam a legjobban az egészben, hogy a lelkem egy apró és jól eltitkolt része szívesen és részletekbe menően válaszolt volna ezekre a kérdésekre, csak éppen a maradék kilencvennyolc százalék torkollta le, hogy csend legyen. Ő döntött úgy annak idején, hogy az egészből kivonul, nem érdekli, az egész nem más, mint egyszerű kérdezősködés, mert jófejnek akar tűnni. – Hah! – horkantam fel a szemeimet forgatva. – Akkor mit javasolsz? Kezdjek legalább egy tíz évvel idősebbel, hátha már benőtt a feje lágyuk? – érdeklődtem tárgyilagosan, a kérdésemet követően lecsavartam a flakon kupakját és ittam egy kortyot. – Nem mintha komolyan érdekelne az egész, csak kíváncsi vagyok, azok megérnek-e legalább egy elgörbült ütőt. A teljesen logikus és józanész alapján igencsak megfontolandó kérdésére megemelkedtek a szemöldökeim. Ezek összebeszéltek a hátam mögött, kezdtem el hunyorogni saját magamban dünnyögve. – Ezzel azért tudnék vitatkozni. – Anya erre élből azt vágta volna rá, hogy természetesen, Johanna, mert mindig azt teszed! Végigfutott rajtam a borzongás, ahogy a fülemben csengett az ismerős hang. – Tegyük fel, hogy az angoltanárom valamilyen rajtam kívül álló okból kifolyólag nem kedvel engem, én pedig hiába tepernék nála, akkor sem gondolná meg magát, ez pedig látszana a jegyeimen is. Mégis mennyire jogos önkényes uralmat gyakorolni valakinek a jövője felett így, hogy hagyjuk, hogy abban szerepet játsszon a szimpátiánk? – döntöttem oldalra a fejemet kérdően. – És tekintsünk el a ténytől, hogy az én esetemben anya valószínűleg kobrává változva tekeredne köré addig, míg meg nem gondolja magát. Na, ezért lázadok a rendszer ellen. Mert mindenki köröket meg háromszögeket akar, aztán cseszheti az, aki négyszög. – Egy néhány másodperces csend után elhúztam a számat. – Nem kellett volna a gyerek előtt káromkodni, ugye? Főleg, hogy a kis törpe úgy nézett rám az elején, mintha a világ nyolcadik csodája lettem volna – nem mondom, hízelgő lett volna, hogyha mondjuk Ryan Gosling pislogott volna így rám. Így viszont csak kényelmetlen helyzetbe hozott, ráadásul amint az anyja ismét visszatér, a kissrác szépen köszöntheti őt egy „cseszd meg, anyuci!” mondattal. Már ha tud beszélni. … a gyerekek mikor tanulnak meg beszélni? – Király – biccentettem a magyarázatra. Tehát ez a kisember jelenleg nem több egy bámuló-nyáladzó szobanövénynél. Igazán lenyűgöző. – Ezzel a te hozzáértésedet vagy a másik fél szakmaiatlanságát akartad kiemelni? – tettem le a vizes üveget a pultra, majd leguggolva a lábamtól pár arasznyira kiterült Gordo bundáját kezdtem el gyúrni. A kispajtás hamar kapott az alkalmon, hogy ismét a figyelmem központjába kerüljön, és felállva azonnal pozíciót váltott, hogy a lábamra tehénkedjen, majd ott élvezze csóváló farokkal a babusgatást. Mégiscsak jobb stresszoldásnak tűnt, mint a vizespalackot szorongatni addig, míg meg nem jött a pizza. Helyeslően bólintottam egyet, mikor apa rámutatott a szelektív kukára – habár magam sem tudtam, hogy valóban megpaskoltam volna-e apa vállát vagy több volt a mozdulatban az irónia –, aztán megmerevedtem a pillanatnyi mozdulatom közepette, ahogy hirtelen más irányba kezdte el terelni a témát. Egy olyan irányba, amiről még én sem tudtam teljesen, mit hoz ki belőlem – Gordo felemelte a fejét, mintha kíváncsi lett volna, miért hagytam abba a simogatását, a mozdulatra pedig automatikus mozdulatokkal folytattam tovább azt, amit elkezdtem. Nem voltam a jó emberismerők klubjának elnöke, legfeljebb puszta logika alapján következtettem ki dolgokat, és ez alapján egyetlen racionális magyarázatot sem találtam arra, miért hozta fel ezt. Természetesen éreztetve velem azt, hogy minden, amit gondolok, az csupán rossz lehet, egyedül ő gondolja jól, mert az őskorban volt egy csodálatos tette, amivel tizenegy évvel később még lazán villoghatott. Egy keserű mosollyal hunyorítottam fel rá. – Hogyne emlékeznék rá, a gyerekkorom egyik legjobb élménye kerekedett ki belőle. Elvégre, azokban az időkben eléggé apás kislány voltam, még a zsebpénzemről is lemondtam volna, hogy szentelj nekem egy kis figyelmet. – A szavakat tárgyilagosan ejtettem ki, pont úgy, mintha valaki más élményeiről és érzéseiről beszéltem volna, nem a sajátjaimról. Pusztán tények, amelyekkel ő is tisztában lehetett, ha egy kicsit odafigyelt rám. – Jól éreztem magam a táborban, ott voltál te, teljesült egy álmom, mégis mi többet kívánhattam volna még? Ó, várj, megvan – csettintettem egyet a szabad kezemmel, megvilágosodást mímelve. – Hogy rá egy évre leléptél, most pedig azon gondolkodsz, hogy háromból kettő lányod miért néz rád úgy, mintha te lennél a megtestesült ördög. Sajnálom, de ebben nem segíthetek – vontam vállat, abbahagytam Gordo dögönyözését és olyan magabiztossággal álltam apa tekintetét, amit fogalmam sincs, honnan rántottam elő. – A powerpoint prezentációmat erről otthon felejtettem, anélkül pedig nem az igazi. Talán ez tartott vissza attól, hogy a bennem végigfutó ingerülettől (vagy adrenalintól?) ne kezdjek el azon nyomban remegni – szó, mi szó, eszem ágában sem volt apa helyzetét megkönnyíteni vagy éreztetni vele, hogy ami tett, azért jár neki a vállveregetés, hogy milyen jól tette. De mégis ott volt bennem az érzés, hogy egyszerűen nem hagyhattam szó nélkül, hogy a saját védelmében vagdalkozzon emlékekkel, ezzel is biztosítva magát, hogy lényegében jó apa. Az elfelejtett szülőik, iskolai előadások, napokkal később megünnepelt szülinapok egyáltalán nem számítottak. Csak az, hogy egyszer jókor volt jó helyen. – Vagy úgy gondolod, hogy amiért volt egy-két jó cselekedeted, az mentesít a többi rossz alól? – Meglepődtem, mennyire idegenül hangzott számomra a saját hangom, amint kiejtettem ezt a kérdést. Máskor már mantráztam volna magamban, hogy holapizza, viszont most eszemben sem volt. A gyomrom már az előbb beszürcsölt jégkását is soknak érezte. – Mert ha azt hiszed, hogy ez így működik, akkor nem. Ez nem egy bíróság, ahol a jó beszélőkéddel kimentheted a szarból a vádlottat. Vagy úgy gondolod, hogy túl keményen ítélkezünk feletted? Vagy én ítélkezem feletted?
– Úgy vélem, hogy ha komoly súlyt adnál a párválasztásodban annak, az apád megakarná-e verni, akkor ideje volna felkeresnünk egy pszichológust. Természetesen csakis hipotetikusan, mivel véletlenül sem feltételezném, hogy valóban ezt szeretnéd – mosolygok vissza rá. Nem mondom, hogy ne ért volna váratlanul, mikor annak idején Nicole bemutatta az első barátját. Nem tudom, hogy valóban ő volt-e az első a háromból, aki randizni kezdett, lehet, hogy Anja egyszerűen nem akarta elmondani, de… Mint általában, akkor sem igazán tombolt bennem fékezhetetlen düh, mint ahogy azt sokan elvárnák a lányos apáktól. Talán más lett volna, ha az a szemüveges kis seggdugasz nem reszketett volna ijedtében – véletlenül majdnem rátolattam az akkori Hondámmal, mikor Nicole a házba akarta hívni –, talán akkor jobban éreztem volna, hogy be kell mutatnom neki. Így viszont csak egy kölyök volt, aki oda meg vissza volt a lányomért. Ez nem feltétlen baj. És amúgy is szakított vele egy hónappal később. Jo az utolsó, aki végett aggódnom kellene. Nem azért, mert annyira taszítaná az embereket, inkább kinézem belőle, hogy az első rossz válasznál átdobja a srácot a válla felett, aztán gyomorszájon könyökli. De azért értékelem a kérdést. – Ezzel feltételezed, hogy a társadalmilag elfogadott jogszerűség feltétlen adaptációra kerül az iskolához hasonló hierarchikus rendszerekben. Ami nincs így – vonom meg a vállam. – De ha kényszeríted is őket rá, a jogszabályok csak szabályok, szavak, amiket valaki egyszer leírt. Könnyű körbe járni őket. Például, ha te az iskolaigazgatód elé viszed a kérdést, miszerint a javítókulcs nem került megfelelő interpretációra a dolgozatodat illetően, ő pedig helyt ad neki, talán a következő szóbeli vizsgán olyanokra is rákérdez, amik csak lábjegyzetben voltak kiadva. Vagy egy kapcsolódó, ajánlott irodalomban… Technikailag joga van hozzá, te viszont megbuksz. A jogszerűséget követni természetesen felettébb patrióta hozzáállás, és neked is vannak elidegeníthetetlen jogaid, amik egy tökéletes társadalomban, ahol az emberekben nincs önzőség vagy kicsinyesség, és nem számít annyira az ego, védelmet is biztosítanának. Egy ilyen társadalomban nekem se lenne munkám – vigyorodom el. A tanácsom továbbra is áll; felesleges olyan erővel szembemenni, amit nem tudsz legyőzni, csak a személyi jogaidra hivatkozva. Főleg, ha érdemi veszteség nem ér, ha aszerint játszol, ahogy ők kérik. Annak ellenére, amit el akarnak hitetni velünk, a világ nem fog mindig behódolni neked, és ha előrébb akarsz jutni, kompromisszumokat kell kötni. Ez Johanna temperamentumával valószínűleg örökös kihívás lesz. Nem kétlem, hogy ennek ellenére lelkesen veti majd bele magát. Ami a káromkodást illeti, ismét csak a vállamat tudom megemelni. – Úgyse emlékszik majd rá. A te első szavad sem káromkodás volt, pedig addigra anyád idegeit eléggé kikezdték a nővéreid. Azért jobb nem hozzászokni. Nem lep meg különösebben, hogy Johanna bizonytalan a bébiszitterségemet illetően. Valójában amíg csak a képességeimet kérdőjelezi meg, addig jó; nincs szükség rá, hogy megpróbáljon komolyabban belemenni Connor létének kérdéseibe. Vagy abba, hogy történetesen mennyire hasonlít rám babaként. Nehéz megmondani, mit örökölt pontosan tőlem és mit Opheliától, elvégre mindketten szőkék vagyunk és kékszeműek, ezek a legfeltűnőbbek egy babán, de az anyám tett róla, hogy a gyerekek az összes kínos gyerekkori fotómat megismerjék. Az sem lep meg, hogy mifelé tereli a kérdésemet. Tulajdonképpen magamnak okoztam ezt, nem? Az egyik pszichológus barátom szerint direkt okozom a bajt magamnak; mert szeretek meggyűrkőzni a kihívásokkal, szeretem a vitát, a konfliktust, főleg azt, hogy ezeket megoldom. Ez nem mindig jön össze, ezért van annyi gondom a családommal. Szerintem csak rá akart venni, hogy menjek hozzá terápiára. Majdnem annyit kér óránként, mint én. Mondjuk azt nem tudom, melyik kettőre gondol. Lehet, hogy tud valamit, amit én nem. Lehet, hogy csak szeretné, hogy így legyen. Bár nem mondom, hogy különösebben jól esnek a szavai, de tudva, hogy egy tinédzserrel beszélek, mégsem veszem őket magamra. Talán valahol bántó, hogy ennyire hevesen hiszi és bizonygatja, hogy nem érdekel, mi van velük – a többiek is így gondolják? –, miközben ez nem igaz, csak nem ugyanúgy mutatom ki mint az anyjuk, például. Aminek, teszem hozzá, ők sem örülnének. De már megszoktam, hogy ha nem a várt módon fejezem ki mindezt, az akkor nem is számít. – Nem. Úgy gondolom, hogy azon információk tudatában, amik rendelkezésedre állnak, teljesen elfogadható szinten ítélkezel – mondom végül, elismerően húzva el a szám. A pultnak dőlök, úgy figyelem, ahogy Gordoval játszik. Kíváncsi vagyok, hányszor jönne át, ha Gordo nem lenne. – Szeretném azt hinni, hogy majd meg fogod érteni, mit miért csináltam, ha nagyobb leszel. Hogy talán hibáztam, de ez nem azt jelenti, hogy ne szeretnélek titeket. Mikor utasítottalak el utoljára? Ha jól emlékszem, te voltál az, aki nem akarta felvenni a telefont, amikor hívtam. Amit megértek. Meg voltál bántódva. De te úgy gondolod, hogy jogtalan volt, amit csináltam? Hogy nem érdemeltem meg a jobb lehetőségek után menni? Nem sokat beszéltünk erről, ez igaz. Jo akkor kicsi volt, utólag pedig már annyira beleszoktunk az egész helyzetbe, hogy teljesen feleslegesnek tűnt újra felbolygatni az egészet. Lehet, hogy nem így kellett volna, de utólag már nagyon sok dolgot máshogy csinálnék, csak a lehetőség nem adott rá. – Mit mondott neked erről az anyád? Hogy egy nap csak úgy döntöttem, hogy lelépek, és ennyi? Gondolom nem szólt arról, hogy hónapokig kérleltem, hogy költözzünk New Yorkba. Az egész család, együtt. De nem akart eljönni Washingtonból. – Aztán mikor elegem lett, éreztem kicsúszni a kezeim között a munkalehetőséget, amiért évekig dolgoztam, közöltem, hogy válni akarok, mire hozzám vágott mindent, amit a keze ügyében talált. Aztán hónapokkal később utánam költöztek New Yorkba, mert rájött, hogy igazam volt. – Azért csinálhatjátok most mind, amit szeretnétek, amikor és ahol csak szeretnétek, azért nincs semmilyen megkötés a jelenetekben vagy a jövőtökben, mert eljöttem New Yorkba. Mert dolgoztam – jelentem ki, egy kissé már morcosabban. Ezek a gondolatok eddig is megvoltak a fejemben, de egészen máshogy hatnak kimondva is, főleg, hogy közben Johanna mérges tekintetével találkozom. – Úgyhogy… igen. Remélem, hogy egyszer majd megérted az én oldalamat is. És nem leszel velem annyira ellenséges, mint most.
Kezdőlap
| 